Menczel Enikő 26 éves, Cambridge-ben dolgozik egy biotechnológiai cégnél, ahol elsősorban rákkutatással és autoimmun betegségekkel foglalkoznak. Az immunológiai csoport egyik munkatársa. Nem csak a munkájával kapcsolatos kérdésekre válaszolt, hanem arról is mesél, milyen külföldön dolgozni, mi hányzik neki a legjobban, mit lehet eltanulni a britektől, illetve mi az, amit nem szabad kihagyni, ha valaha arra járunk. :)

– Miből áll a munkád?

A munkám nagyon változatos, kihívásokkal teli és sosem unalmas. Hét elején megtervezem az előttem álló kísérleteket, figyelembe véve a fontossági sorrendet, illetve a sejtek állapotát. Általában korán kezdek, hogy minden beleférjen a napba. Reggel megírom az aznapi protokollt, átnézem a lehetséges módszereket, az esetleges problémákat. Van, hogy 3-4 kísérletet passzírozok bele egy napba, na itt már trükközni kell az idővel. Amíg az egyikben éppen egy folyamat lejátszódását várom, addig a másik kísérletre előkészítem a sejteket, a harmadikat elemzem. Majd jön az analízis, a prezentáció összerakása, az esetleges problémák kiszűrése, az utánaolvasás, publikációk keresése. Heti egyszer minimum prezentálnom kell és mivel több különböző projekten dolgozom, ezért ez a szám hatványozódik. Emellett számos admin munkát is magamra vállaltam, például a heti meetingek szervezését, a sejtbankunk karbantartását, illetve új munkatársak tréningjét is. Azt hiszem, hogy még sosem volt olyan, hogy unatkoztam volna, de nagyon is élvezem.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Az alapképzést laboranalitikusként, a mestert pedig molekuláris biológusként végeztem, mindkettőt a Debreceni Egyetemen. A munkához elenegedhetetlen a kíváncsiság, a motiváció, a kreativitás, a folyamatos „brain storming”, jó koncentráló- és elemző képesség, pontosság és szervezettség. Ez az a terület, ahol folyamatosan tanulni és fejlődni kell, ahogy a tudomány is napról napra változik.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Hihetetlen, de talán mostanában kezdem érezni, hogy itt a helyem. Mindig voltak kétségeim, hogy mennyire vagyok egyáltalán reálos. Suliban mindig jobban érdekelt az irodalom és a művészetek, a szentimentális dolgok. Emellett persze a reálos tárgyak is jól mentek, de sosem voltam kocka. Ezt a szakmát is több oldalról lehet megközelíteni. Én a kísérleteket egy-egy apró műalkotásoknak tekintem. A szervezetünkben végmenenő folyamatokat próbáljuk makettezni és irányítani, amely nagyon összetett folyamat. A csoda az, amikor egy hosszas otpimalizálás után eljutunk oda, hogy a rendszerünk működik, mondjuk, hogy képesek vagyunk egy gyulladási folyamatot gátolni.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Biztos, hogy nem molekuláris biológusnak… :D Talán egy elvont irodalmárnak, újságírónak, történésznek, esetleg régésznek. De volt, hogy parfümkészítő szerettem volna lenni. Talán ez adta a löketet, hogy a humán tárgyakat reálosabbakra cseréljem. Nyilván le kellett szállnom a talajra és találni egy hasznos szakmát, így lettem laboranalitikus, majd az egyetem sodort magával a mesterre is, amely lehetőséget adott a kutatómunkára.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Én büszke vagyok minden olyan napra, amikor megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy fejlődjek, hogy elérjem a céljaimat, hogy jobb legyek a tegnapi önmagamnál. Szeretnék minél több projektben részt venni, bővíteni a tudásom, új módszereket tanulni, illetve tanítani… szeretnék mindent tudni a bennünk rejlő folyamatokról és úgy általánosan a világról. Nagyon sok megválaszolatlan kérdésre szeretnék választ találni, majd ezt összegezni.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Sokat köszönhetek a családomnak, a szüleimnek és a nagyszüleimnek, hiszen lehetőséget kaptam arra, hogy egyetemre járhassak és sosem kérdőjelezték meg, hogy miért pont ezt akarom csinálni. Debrecenbe sokat kellett utaznom, sosem felejtem el például papám palacsintáját, amit mindig a buszútra készített nekem. :) Emellett én hiszek abban, hogy az emberek nem véletlenül kerültek az életünkbe. Mindenkitől tanulunk valamit, mindenki ad valamit magából, amit elteszünk útravalónak.

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Vannak kísérletek, amelyek nem úgy sikerülnek, ahogy elvárjuk. Élő rendszerekkel dolgozni nehéz, sokszor egy-egy apróságon múlik, hogy a sejtek éppen nem érzik jól magukat az adott rendszerben. Mindent optimalizálni kell egy funkcionális kísérlet előtt, amely hónapokat vehet igénybe. Ha már az összes paramétert átrágtuk, teszteltük a lehetőségeket, akkor sem biztos, hogy működni fog minden. Van, hogy a sejtek máshogy gondolják… Ilyenkor nehéz motiváltnak maradni. Voltak álmatlan éjszakáim kísérletek miatt. Na ilyenkor kell egy kis szünet, esetleg egy külső szemlélő is sokat segíthet. A másik nehézség talán a határidők. A sejtek nem ismerik ezt a kifejezést sem.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Sokat sportolok, futok, balettozom. Próbálok aktív maradni és a blogomon keresztül motiválni az embereket, emellet a munkahelyemen is alakítottam egy futóklubot, amihez egyre többen csatlakoznak hétről hétre. Érdekel a táplálkozástudomány és a személyi edzősködés is, most online tanfolyamokat végzek ezeken a területeken, mert sok tervem van a jövőre nézve. Emellett ha zongora közelébe kerülök, akkor zenélek, de erre nem mindig van lehetőségem. Próbálom kihozni a maximumot az életből és nem elfecsérelni azt.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Az egyetem alatt nagyon fontos, hogy önkéntesen csatlakozzunk egy kutatócsoporthoz, mert így lehet megtanulni a szakma alapjait és nem a könyvekből. A laborban töltött hónapok a legfontosabbak, fejleszteni kell magunkat, minél több módszert megismerni. Emellett nem árt, ha megtanuljuk megtervezni az időbeosztásunkat. A kutatás sosem áll meg 8 óra munka után, a kísérleteket előre meg kell tervezni ahhoz, hogy időben végezzünk, hogy ne kelljen hétvégén is bejönni. De a legfontosabb, hogy mindig kíváncsiak legyünk és maradjunk.

– Milyen belsős tipped van?

Tapasztalataim és tanulmányaim alapján elmondhatom, hogy a betegségek, akár a rák kialakulásának nagy hányadát életmódunknak köszönhetjük. Számos gén aktivitását befolyásolhatjuk: életvitelünkkel, szokásainkkal, élményeinkkel „ki-be kapcsoljuk őket”, sőt, ezt az állapotot örökítjük is. Így nagyon nem mindegy, hogy mit és hogyan eszünk, mennyit sportolunk, mennyire élünk kiegyensúlyozott életmódot. A betegségek megelőzése bizony nagy részben rajtunk múlik, sosem késő kicsivel aktívabb és egészségesebb életmódot élni.

– Most pedig jöjjön egy kis Cambridge! Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

Aki már élt kint huzamosabban, az talán tudja, hogy a legkisebb apróságok is hatalmas élményt jelentenek.. egy magyar leírást találni a mosógép használati útmutatójának utolsó oldalán vagy rálelni egy régi kabátban feledett sportszelet papírra, esetleg egy húszforintos érmére. Magyar zene úgy általánosan, rádió, szóviccek, túró rudi, kakaóscsiga vagy a bográcsozások/szalonnasütések illata. Néha jókat kuncogok magamban, amikor eszembe jutnak viccesnek ható magyar szavak: szöszmösz, kengyelfutó gyalogkakukk, tyúkanyó.

– Mi az, amint a britektől eltanulhatnánk?

Elsősorban az udvariasságot említeném. A buszra várók elsőbbséget adnak a korábban érkezőknek és mindig megvárják a leszállókat. Az első buszozásomkor ezt persze nem tudtam, kellett egy pár másodperc, mire rájöttem, hogy egy nagyobb tömeg tisztes távolból arra vár, hogy felszálljak, mert ők addig bizony meg sem mozdulnak, amíg én, a kicsit korábban érkező fel nem száll. Az első kisbolti vásárlásom során az eladó megkérdezte, hogy hogy vagyok, én meg úgy meglepődtem, hogy zavaromban halkan motyogtam valamit. Azóta persze hozzászoktam, hogy mindenki megkérdezi, hogy hogy vagyok, sokszor nem is várva meg a választ (ezt még mindig nem tudom hová tenni.) A chit chatek azóta is a mindennapjaim részei, szerintem Anglia óta lettem „fecsegősebb”. :) A másik dolog talán az önbizalom. Az otthoni oktatási rendszer inkább rombolja ezt, ami nagyon sok hátrányt jelent munkakeresésnél és úgy általában az életben. Itt mindenki bátran felvállalja magát, amit mások tisztelnek és elfogadnak.

– Mi az a helyi specialitás, amit nagyon szeretsz?

Bár nem túl „fancy”, de egyszerűen imádom a pubok házi, titkos recepje szerint készült scotch egget.

– Adódtak vicces helyzetek, félreértések a nyelvi különbségek miatt?

Érdekesség, hogy az agyam három havonta megunja, hogy angolul gondolkodjon. Alapból angolul vannak a gondolatok a fejemben, hiszen a magyart nem sokszor használom napi szinten, de egy idő után besokkalok és automatikusan magyarul kezdek el válaszolni egy angolul feltett kérdésre. Aztán félúton rájövök, hogy amúgy nem is ezt a nyelvet kellene használnom, próbálom menteni a menthetőt és a félig elkezdett szót angol irányba kanyarítani. Ilyenkor perszer sikerül összehoznom pár vicces „hunglish” kifejezést.

– Ha valaki ellátogat Angliába, mi az, amit ne hagyjon ki?

Számomra az igazi Angliát egyáltalán nem London vagy Cambridge jelenti, hanem Észak-Anglia kisebb települései. Ahol juhok legelnek az út mentén, az emberek gumicsizmában sétáltatják a kutyájukat és a háziasszony minden vasárnap angol reggelit, este pedig húsos pitét tálal. A család pedig vacsora után egy csésze tejes teával a kezében nézi az egyik fanyar humorú angol sorozatot. Emellett minden városnak vannak tipikusan angol,eldugottabb, kisebb teázói, ahol pici angol sütiket tálalnak egy csésze tea mellett. Az angol puboknak is van egy varázsa. Cambridge-ben talán a Brew House a kedvencem, ahová érdemes ellátogatni, mert itt a legjobb a scotch egg. :)

A TÖBBIT OLVASTAD? MÉG TÖBB LELKES EMBER & KARRIERTÖRTÉNET VÁR!