Hellóbelló, itt az Ennél zöldebb könyvklub nyári szünet utáni első ülése! :) És csapjunk is a lecsóba, jöjjön a könyv leghosszabb fejezete, a Nagy Kifogáslista. A könyvklub eddigi alkalmaihoz hasonlóan ez a bejegyzés most sem csak azoknak hasznos és érthető, akik olvasták a könyvemet — a könyvklubos bejegyzésekben kiegészítő szempontokat, plusz gyakorlatokat, ötleteket adok a kihívásokkal kapcsolatban; ezek önállóan és a könyv kiegészítéseként is működnek.
A Nagy Kifogáslista
A kifogáslista összeállításának ötlete egy felismerésemből született, amit az olvasóktól kapott számtalan levélből és beszélgetésemből kristályosodott ki. Összeszámolni sem tudom, hány ember keresett meg azzal, hogy elege van a mókuskerékből, de nem tudja, hogy mihez kezdjen, vagy hogyan tegye meg az első lépést, ki a pocsolyájából Mégis a legtöbben azok voltak, akik felbátorodtak ugyan és elindultak a saját útjukon, mégis szinte azonnal beleütköztek valamilyen korlátozó hiedelembe, amit gyerekkorból, szülőktől, rokonoktól, iskolából, vagy valamilyen társadalmi elvárás miatt magukkal cipeltek és most az szólt be nekik, hogy nana, erre nem megyünk, hát hová gondolsz! Amikor elkezdesz ténylegesen azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnél, ami igazán te vagy, szinte mindig ez a STOP jelzés kerül elő valamilyen kifogás képében, és tesz próbára: továbbmész, vagy vissza a pocsolyádba?
Talán ebből is látszik, hogy a kifogás szót én nem abban az értelemben használom, ahogy sokan mások. Úgyhogy következzen először a saját definícióm, hogy magamat idézzem :)
A kifogás olyan, rossz élményből levont, végletes következtetés, téves hiedelem, amelyet alapszabályként használsz. Azért nem vagyok rá képes, mert buta vagyok, csúnya vagyok, gyenge vagyok, a világ nem így működik, ilyet nem szabad csinálni. Lehet, hogy tudatosan mondogatod magadnak, lehet, hogy csak véletlenül kicsúszik a szádon egy beszélgetésben téged is meglepve, de az is lehet, hogy eddig eszedbe sem jutott így megfoglamazni, mégis meghatározza, mit mersz csinálni, és mit nem. — (Ennél zöldebb nem lesz!, 3. fejezet, 72. oldal)
Minden kifogás a félelmen alapszik – félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, nem jár ez nekem, nem vagyok képes megtenni. Hiába vágyom arra a valamire, még köztem és az indulás között áll ez a félelem. És még ha nagyon is vágyom arra a valamire, lehet, hogy a félelem erősebb… Mit lehet ezzel kezdeni? A könyves tippeken túl most elárulok még egy technikát, amit alkalmazni szoktam. :)
Készülj az apokalipszisre!
Nem hiszek abban, hogy soha nem szabad rossz dolgokra gondolni, és hogy szégyellnünk kéne magunkat, ha valami rossz végkimenet eszünkbe jut. Belepörögni nyilván nem jó (és aki hajlamos a szorongásra, az ismeri ezt a fajta félelem-spirált), de pusztán attól nem fog semmi rossz történni, ha eszünkbe jut valami, ami nem éppen ideális. Ennyire mindenhatók azért nem vagyunk. :D Viszont segíthet az, ha mégis elmorfondírozunk azon, hogy mi a legrosszabb, ami történhet — és utána kitalálunk rá valami vészhelyzet-tervet. Mert ha még a legeslegrosszabb eshetőségre is van Zs-terved, az adhat egyfajta megnyugvást: igen, bármit is sorsol az életlottó, meg tudok vele küzdeni. Vagy legalábbis valamiféle módszerem lesz arra, hogy túléljem… A legrosszabb dolgok lehetnek szürreálisan viccesek is („megdobálnak záptojással, ha bikiniben megyek a strandra”), és a megoldások is („sellőfarkat növesztek és eltűnök a medencében”). Nem baj, ha nevetsz, az is oldja a feszültséget. :)
Persze, ez nem jelenti sem azt, hogy be fog következni a rossz dolog, sem azt, hogy ha mégsem úgy sikerül a tervünk, akkor pont úgy nem fog sikerülni, ahogy az apokalipszis-tervünkben kifundáltuk. De ez egyáltalán nem baj. Már sokszor mondtam, hogy tervezni nem azért kell, hogy minden úgy történjen, ahogy kitaláltuk (aztán bevágjuk a durcát, ha végül mégsem…). Pusztán ráállítjuk az agyunkat arra a kreatív gondolkodásra, hogy a megadott eszköztárból kihozzon valami épkézláb megoldást. És ha ezt a kreatív izmot tornáztatjuk, akkor a következő tervmódosításnál sem fog teljesen új élményként érni a feladat, hogy ja, itt össze kéne rakni valamit ezekből az elemekből.
Gondolj csak bele, amikor Scrabble-ezel, vagy bármilyen betűből-szavakat-kell-kirakni játékot játszol, látszólag össze-vissza betűkből különböző szavakat kombinálsz fejben. Mert akkor ez a feladat, és ezért keresed a különböző lehetőségeket. Ha húzol egy új betűt, akkor azt is belekombinálod a variációkba, és új lehetőségek jelennek meg – majd választasz egyet, ami a legalkalmasabb a céljaidhoz.
De egyébként a Scrabble-közegen kívül nem rendezgeted a betűket, és ha én most idedobálnék egy kupac betűt, nem biztos, hogy ráállna az agyad arra, hogy minél hosszabb szót hozz ki belőlük. Ha azonban gyakorlott Scrabble-ös vagy és rendszeresen játszol, akkor már jobb az esélyed. :) A tervezés is valahogy így működik — látszólag zagyva helyzetekből képes vagy tovább lépni. De attól, hogy eltervezed, hogy ki fogod rakni a PARALELOGRAMMA szót, nem biztos, hogy úgy lesz. :)
Ki mondja meg, hogy mi a kifogás?
Nagyon sokszor tapasztaltam olyat, hogy egy véleményt vagy egy álláspontot egy kívülálló egyszerű kifogásnak titulál. Szerintem ez pusztán pofátlanság, két okból is.
Ha tényleg kifogás az illető részéről, hogy nem akarja megpróbálni, nem akar elmenni, nem akarja megcsinálni, akkor nem fog attól ráébredni a tévedésére, hogy valaki más jól lebarmolja. Neki kell eljutnia arra a következtetésre, hogy igen, most már elég rossz nekem itt, tényleg csak fenntartottam egy látszatot, a félelmeimre hallgattam, és ezért nem léptem. Ez az elhatározás nem kívülről fog érkezni, és nem is tudna, hiszen csak a belső elhatározás lesz akkora erejű, hogy tényleg jöhessen a változás. (Ld. még „X kedvéért megváltozom” kezdetű pofáraesések…) Amennyiben erről szeretnél beszélgetni valakivel, és megmondani neki, hogy külső szemlélőként te hogyan látod, azt lehet sokkal tapintatosabban is, mint hogy minden további magyarázat és kérdés nélkül „lekifogásozod” a döntését. Hasznos beszélgetések nem úgy kezdődnek, hogy az egyik lehülyézi a másikat.
Ha viszont nem kifogásról van szó, hanem egy önálló döntésről, akkor szimpla bunkóság azt mondani, hogy „szerintem nem is igaz, hogy te ezt nem akarod, csak kifogásokat keresel, mert egy szar alak vagy”. Na nem. Ott az ajtó. Pápá.
A „Nem” egy teljes mondat, és nem szorul magyarázatra. Végeredményben csak te vagy az, aki eldöntheti egy indokról, döntésről, hogy tényleg kifogás (azaz magadat ijesztgeted, visszafogod magad vele és halogatsz), rossz megérzéseid vannak a dologgal kapcsolatban, és inkább ezért tolod magad előtt, vagy egyszerűen csak nem akarod, és kész!
Elég, ha magaddal őszinte vagy, és legalább magadnak bevallod, hogy mit is szeretnél. Aztán onnan tudsz tovább dolgozni.
Te jössz!
Két különböző kérdéssort adok, amire a hozzászólások között megírhatod a válaszaidat, ha szeretnél beszélgetni, vagy csak magadnak megfogalmazhatod őket. :) Válaszolj ezekre, ha már túlvagy egy (több) nagy kifogáson, és megosztanád a történetedet!
-
Milyen célodat halogattad valamilyen kifogással?
-
Mi volt ez a kifogás, mitől féltél?
-
Hogyan kerekedtél rajta felül?
És ha éppen most küzdesz egy kifogással…
-
Mitől félsz, mi a kifogásod?
-
Mi a legrosszabb, ami történhet?
-
Hogyan oldanád meg, ha ez a legrosszabb dolog bekövetkezne?
Milyen célodat halogattad valamilyen kifogással?
Vezetés. Jogsim már van sok éve, de nem használtam szinte soha az oktatás/vizsga után.
Mi volt ez a kifogás, mitől féltél?
Hát, volt több kifogás is az évek során. :) Először az, hogy nincs saját kocsi, és a szüleimnél csak néha tudnék gyakorolni, úgysem tudnám rendesen begyakorolni. Aztán, amikor lett saját kocsi, akkor az, hogy „nekem ehhez nincs érzékem”, „tuti be fogok égni és rögtön ledudálnak/kinyírnak/leordítanak/leszorítanak az úton, ha nem 1mp alatt indulok el a kereszteződésben”, „a párom úgyis jól vezet, majd vezet ő”. Ezenkívül pedig természetesen a sztereotípiák is visszatartottak, hogy a „a nők nem tudnak parkolni”, „a nők nem tudnak jól vezetni”, „jobb ha egy nő nem vezet” stb..
Félni konkrétan 2 dologtól féltem. Első, hogy balesetet okozok/összetöröm a kocsit/kinyírom magam, vagy mást. A második az, hogy valami kínos szituba kerülök, ahol 20 autóból ordítanak ki rám/dudálnak, mert bénázok az út közepén.
Hogyan kerekedtél rajta felül?
Erre nem tudnék egyértelműen egy választ adni, valahogy annak a kombinációja, hogy vettünk egy automata váltós kocsit (sokaknak ez nyilván vicces, de engem ez átlendített a kritikus első lépésen) és annak, hogy kitűztam egy határidőt, hogy addig márpedig megtanulok vezetni (és le is írtam magamnak majdnem minden nap, hogy ezt szeretném elérni x időpontig). Amúgy még most is csak a folyamat elején vagyok, de elkezdtem és minden egyes vezetés alkalmával örülök, hogy újra előreléptem valami kicsit (nagyon fokozatosan haladok, mindig csak egy picit nehebb „terepen”, egyelőre még a kb. nulla forgalmú utaknál járok).
1. Mitől félsz, mi a kifogásod?
a) Nem lesz elég erőm hozzá
b) Nem lesz elég időm, amit a B vágányra fordíthatok
c) Nem érdemlem meg, hogy sikerüljön (ja, jó nagy hülye vagyok, de tényleg szoktam ettől félni, viszont most már dolgozom azon, hogy elhiggyem, hogy ez hülyeség)
2. Mi a legrosszabb, ami történhet?
Ha a jelenlegi munkám mellett tényleg nem lesz elég időm és energiám, akkor elbukhatom a B vágányt úgy, hogy egyébként lett volna esélyem rá.
3. Hogyan oldanád meg, ha ez a legrosszabb dolog bekövetkezne?
Időbeosztás terén kell még fejlődnöm, a fly lady napi rutinok még nem mennek túl jól, ezen gyúrok, mert elméletben tényleg látszik, hogy működni fog.
Erőm, energiám szerintem a sporttól lehet több, ezen bizony javítani kell! A héten spinningelek is egyet :)
A „nem érdemlem meg” dolog pedig: amikor észreveszem, hogy eszembe jut, akkor igazából már nincs baj, mert akkor arra gondolok, hogy megdolgoztam érte, és megérdemlem. De szokott lenni az a felismerés előtti furcsa érzés – na ez remélem majd elmúlik. :)
Nem vagy hülye! Nagyon sokan gondolják így, de nem azért, mert hülyék. Valamikor útközben belénk lett verve (ha nem is mindenkinek szó szerint verve), hogy magunknak jót akarni önzőség. Szerinted a hároméves éned mennyire zavartatta magát azon, hogy olyan életet akar magának, amiben jól érzi magát? :) A kérdés csak az, hogy mikor és kitől tanulta meg, hogy neki ez nem „jár”, akkor sem, ha megdolgozik érte…
Ez jó kérdés… Lehet hogy könnyebb is lenne kiiktatni ezt a témát magamból, ha tudnám, kitől vettem. Gondolom szülők, rokonok vagy tanárok lehettek, de ez még így elég tág kör. Na majd BKV-zás közben gondolkodom rajta, mert amúgy a három gátló tényező közül nekem most ez az, amivel a legnehezebb valamit kezdeni :)
Hmm, hát nekem többféle kifogásom van:
1, Mit fognak szólni hozzá mások?
2, Nem vagyok (még) elég jó ehhez, különben is koncentrálnom kéne, abban meg nem vagyok jó
3, Most nem akarom megcsinálni, majd később, aztán meg „elfelejtem” jól.
Az egyes verzió megoldása az „És ki nem sz….le”, amin azért még dolgoznom kell egy kicsit.
A 2-3 esetében mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Elfelejtek/nem csinálok meg dolgokat, amik NEKEM lennének fontosak, gondolom amiatt hogy igazából nem tartom magam fontosnak, meg úgyis önző vagyok, ha magamra is gondolok.
Megoldás?
Na erre még nem jöttem rá…
1.Mitől félsz, mi a kifogásod?
Álláskeresésen/pályamódosításon gondolkodom lassan már 2 éve. A mostani munkahelyem rendben van, nem panaszkodhatok igazából, de érzem, hogy szükség lenne a váltásra, mert a motiváltságom a béka feneke alatt van már jó ideje. De eddig féltem meglépni, bennem van egy erős gát, félelem az ismeretlentől, az új elvárásoktól, félek, hogy rosszabb munkára váltok mint a mostani. Illetve azzal sem vagyok pontosan tisztában, hogy merre is lépnék, a szakmaváltáson is gondolkodtam már, csak az irány nem tiszta előttem. Gondolkodtam saját szerelem projekten, de nem tehetem meg, hogy itt hagyjam az alkalmazotti létet, mert lassan kéne már a családtervezésre is gondolni, nem csak saját magamra.
2.Mi a legrosszabb, ami történhet?
Vagy nem találok abszolút munkát, vagy pedig váltok egy rosszabbra, amit utálni fogok és kiderül pár hónap után, hogy igazából a mostani munkám tökéletes lett volna, csak elégedetlenkedtem.
3.Hogyan oldanád meg, ha ez a legrosszabb dolog bekövetkezne?
Szerencsére a párom és a családom támogatna, ha nem lenne munkám, vagy segítenének az álláskeresésben, de 30 évesen a szülőkre támaszkodni…
Uhh, ez elevenembe talált. És sírás lett a vége… Na jó, nem a vége, hanem az eleje. (Vészforgatókönyv-gyártásban elég jó vagyok.)
A legvészesebb vészforgatókönyvem az, hogy a férjemre támaszkodva kimászok az alkalmazotti pocsolyalétemből – ami már önmagában is egy csomó félelemmel tölt el, mert mi lesz, ha mégsem, meg aztán ebből nem lehet megélni, meg a satöbbi –, és abban a sérülékeny időszakban, amikor nincs rendszeres jövedelmem (vagy jövedelmem egyáltalán), meghal a férjem. És akkor majd jön az, hogy na ugye, na ugye, ha szépen a pocsolyádban maradtál volna, ahol legalább zombiként is át lehet vonszolni magad a napokon egy ideig, akkor is kapsz fizut és lesz miből fizetni egyedül a hiteltörlesztőt, a rezsit meg a vajaskenyeret, na de mihez kezdesz most kint a semmi közepén, megfosztva a legfőbb lelki és anyagi támaszodtól?!
Miután kipityeregtem magam és túljutottam azon a tanácstalan szakaszon, hogy oooké, nagy baj nem lehet, mert a pszichiátrián legalább adnak enni, átbeszéltem a helyzetet a legfőbb lelki és anyagi támaszommal. És végül is a helyzet az, hogy ugyan valószínűleg vissza kellene másznom a pocsolyámba legalább egy időre, de az egzisztenciámat nem kellene féltenem. (Osztottunk-szoroztunk, és nagyjából fél évem lenne újra munkát találni, ami azért nem irreális. Hacsak nem omlok össze teljesen, ami a) nem gond, mert a pszichiátrián legalább adnak enni, ugye, és b) nem valószínű, sajnos gyászban elég rutinos vagyok már.) Úgyhogy ez végső soron azt jelenti, hogy legfeljebb ott lyukadnék ki végül, ahol most vagyok. (A tényt leszámítva, hogy elveszítettem a férjem, de azon fölösleges agyalni, azon nem könnyítene semmilyen körülmény.)
Ömmm… Mondtam már, hogy vészforgatókönyvekben jó vagyok?…
Egyébként ahogy olvastam itt a hozzászólásokat, én akkora csodálattal adózok azok előtt, akik egyedül menedzselik az életüket – még ha pont ez is az a pocsolya, amiből ki akarnak mászni.
Én az egyetem első évében ismerkedtem meg a férjemmel, a felnőtt létet csak vele együtt ismerem, meg úgy általában a létet is elég nehezen képzelem el nélküle, úgyhogy igen, millió és egy félelemmel tudom kombinálni, de a legelemibb az az, hogy nélküle hogyan boldogulnék, lelkileg, operatívan, anyagilag és mindenhogyan.
(Jaj de pozitív kis komment lett ez… Bár egyébként tényleg nem volt rossz szembenézni vele.)
Engem mostanában az akadályoz a legjobban, attól félek leginkább, hogy egy változás, amiért dolgozok, sem lesz tartós. Már elég régóta próbálok változtatni az életmódomon, tartalmasabbá tenni a mindennapjaimat, sok minden kapcsán, de ha a kezdeti lendület után amint nem fektetek annyi erőt abba a területbe, visszaállnak a dolgok a korábbi, rosszabb változatra.
Az nem jó, ahogy most van, de úgy érzem, elfogyott az energiám, hogy a változtatással próbálkozzak, és most éppen nem is nagyon tudok hinni benne, hogy sikerülne nagyobb eredményt elérni.
Szerintem igazából nem baj, ha nem tartós, meg nem örökre szól. Úgyis fogsz még életed során valaha tortát enni, ha most egészségesebben étkezel, nem? Remélem. :D De ha egy kicsit haladsz már afelé, hogy jobb legyen, és gondoskodsz magadról, de az nem 100%, az akkor is több, mint amikor 0%-ban figyelsz erre. A nagyobb eredmény a sok kicsiből jön össze. És ha van olyan napod, amikor nem tartottad a diétát és tornáztál tökéletesen, de mondjuk hoztál egy-két jobb döntést az étkezéseknél, azzal már beljebb vagy, mintha „franc az egészbe”-alapon egyáltalán nem teszel semmilyen lépést a célodért.
Mi lenne, ha nem a 100% lenne az egyetlen elfogadható mértéke annak, hogy csinálsz valamit? Lehet, hogy tovább tartana a lendületed is.
Én a szülői ház kihalásával „örököltem” két kutyát, akik közül az egyiket szeretném magamhoz venni. Ez persze nem olyan egyszerű, az első és legnagyobb akadály, hogy most egy albérletben lakom, ami nem alkalmas kutyatartásra. Már egy ideje sejthető volt, hogy a dolgok így alakulnak, ezért évek óta barátkozom a gondolattal, hogy vegyek egy saját lakást, amiben a kutya is szépen megfér. Sajnos nem sikerült előrelépnem. Nem annyira a pénz a gond, hanem az, hogy iszonyú nagy falatnak érzem a lakásvásárlást. Úgy érzem, ez egy olyan dolog, amire sok időt kell majd szánnom, sok utánajárást és jelenlétet igényel. Ráadásul túl sok elképzelésem sincs, csak az, hogy nagyjából hol szeretném, és az albérletezések tapasztalai alapján az, hogy mit nem szeretnék. És hát az emberek legtöbbször párosan vesznek lakást, én viszont egyedül vagyok a „feladatra”. Azon is gondolkoztam, hogy egy másik, „kutyásítható” albérletbe költözöm. De a legutóbbi költözés után annyira elegem lett, hogy megfogadtam, hogy innen már csak sajátba megyek.
Ezenkívül persze van más akadály is, például hogy napi nyolcórás munka mellett a kutya inkább szenved. De úgy érzem, ezt egyszerűbben meg tudnám oldani, mint az előbbit.
Sziasztok,
Èn most jópár küszködèsteli èv után – segítsèggel – tudtam csak összrakni, hogy a szüleimet vèdem azzal, hogy az ő hibáikat másolom/ nem teremtek nekik kontrasztot a sikeriemmel. Empatia vs együtt szenvedés rulez :-p
Ez nagyon erős felismerés! Büszke lehetsz magadra.
Köszönöm :-) hatalmas megkönnyebbülèst jelentett – igaz, még hosszú út àll előttem, de legalàbb már èrzem, hogy elindultam!
Hóemberlányunkat abszolút megértem.
Amúgy meg de bizony, hogy olyan ez olykor, mintha húspiac lenne…
És van, hogy ettől értékcsökkent áruként éli meg néha az ember, a hóember, meg mindenki saját magát. Miközben az eszünkkel tudjuk, hogy nem velünk van a baj, hanem csak például kicsavarodott értékrendet nem akarunk követni.
Nem egyszerű ez…
Tudom, Tinderen húspiac van, de nem is ott lesz meg az intellektuálisan is stimuláló partner… és egyáltalán nem baj, ha nektek nem ez az ideális helyszín és mód és igény a pártalálásra. Nem hiszem, hogy bárki értékrendjéhez kéne igazodni, amikor ilyen személyes és intim dologról van szó. Még számolva azzal a veszéllyel is, hogy maradinak, konzervatívnak vagy prűdnek lesztek titulálva, mert X dolog nem olyasmi amit szívesen és önként csinálnátok (például szórakozóhely vécéjében alkalmi kapcsolatot létesíteni).
Nagy a nyomás, hogy egy nőnek milyennek kell lennie, hogy elfogadható és szexi legyen, miközben ha megéli a szexualitását úgy, ahogy neki jó, visszakézből jöhet a kurvázás is. És ez csak a szex, akkor az egyenlő félként kezelésről, tiszteletről szó sem esett – hogy mondjuk nem mindenki akar egyből hármat szülni, vagy később sem, hogy vannak ambíciói, amik nem abból állnak, hogy kiviszi a sört a meccs közben… De szerintem ez már nem húspiaci kérdés, hanem igényesség. Bejárónő lehetsz máshol is, és azért még fizetnek is. :)
Nem akarok „pöffeszkedő házas lenni”, amikor ezeket mondom, kérlek, ne úgy vegyétek. A közeli barátaim között vannak párkapcsolatban élők és egyedülállók is, sokat beszélgetünk ezekről, és arról, hogy mitől kattan össze két ember, és hogy az mitől lesz több, mint barátság. Bonyolult és nehéz téma, főleg ellenszélben, de nem reménytelen.
Via, abszolút nem vagy „pöffeszkedő házas”! Sokkal inkább azon szerencsések táborába tartozol szerintem, akinek sikerült meglelnie a számára tökéletes párt, és rengeteg, folyamatos energiabefektetéssel kialakítania egy érezhetően jól működő kapcsolatot. :) ????
Őrületesen mázlista vagyok, mert bár a baráti körömben döntő többségben vannak a tartós, stabil kapcsolatban/házasságban élők, ennek ellenére egyértelműen nem vagyok kiközösítve, sőt. Rengeteget szoktunk beszélgetni mi is ezekről a dolgokról, és hálás vagyok nekik, amiért vannak. ????
Aki meg a mai világban konzervatívnak tart azért, mert hozzád hasonlóan gondolkodom erről az egészről, az meg eleve esélytelenné válik nálam. Ugyanakkor döbbenetes számomra, hogy zömében nálam 8-10-12 évvel fiatalabbakkal foglalkozom felnőttképzésben, és már itt van egy generációs szakadék ebben az egész párkapcsolatosdi-párkeresősdi kérdésben, ami miatt sokszor keresem az államat, hogy miket művelnek „ezek a mai fiatalok”, mi a természetes számukra. Pedig így pár hónap híján 30 évesen nem tartom magam én sem öregnek. :)
Nem feltétlenül korfüggő, én velünk egyidőseket, nálunk idősebbeket is látok olyan hozzáállásokkal meg elvekkel, hogy leteszem a hajam. („Ha szeretnél, tudnád” és egyéb őrületes játszmák.) EQ-t miért nem tanítanak sehol?!
Mitől félek, mi a kifogásom? Attól félek, sőt, egyenesen rettegek, hogy nem kellek soha senkinek. Ugyanakkor az élethelyzetemből adódóan remek „önvédő” kifogás az, hogy a jelenlegi életemet annyira kitölti a munka és az újrakezdődő tanulás, hogy nem is férne bele ebbe senki más, mert ennyi mindenre már képtelen lennék úgy odafigyelni és úgy jelen lenni bennük, ahogyan azt szeretném.
Mi a legrosszabb, ami történhet? Hóember társ és az igazi, kölcsönös szerelem megismerése nélkül, magányosan öregszik meg és olvad el, szűnik meg létezni egyszer csak.
Hogyan oldanám meg? (Cinikus viszontkérdés: feltalálta már valaki a halál és a páncélozott jégszív ellenszerét? Na de félre ezzel a negativizmussal!) Ha a legrosszabb kimenetet nézzük, valószínűleg az összes unokahugi és esetlegesen leendő unokaöcsi odaadó nagynénjeként minden szeretetemet rájuk önteném; és emellett persze szert tennék egy kutyára (bár jelenleg is van egy, de ő a szüleimnél maradt, mert egyrészt a lakótelep nem neki való, másrészt meg ehhez eleve találnom kellene egy olyan albit/lakást, ahol tarthatnék kutyát). Ha a jelenlegi helyzetemet, akkor vissza kellene vennem a munkaalkoholizmusomból, a maximalizmusomból, és újra (meg újra, meg újra… – ha szükséges) elkezdeni bízni a másik nem képviselőiben, élvezni mindazt, ami jut, hátha egyszer csak felbukkan valaki, akivel működni fog.
Nyilván nem egyszerű a helyzet, ha az ember lánya tisztában van azzal, hogy saját magának köszönheti a helyzetét: már képes volt kimondani, mi a probléma, ami a jelen állapotához vezetett; elkezdett tenni ellene, de éppen a fullextrás ambivalenciái (amikor a szív és az ész veszekednek) és a legutóbbi nem éppen pozitív tapasztalata miatt megint jópár lépéssel hátrébb kerülve lelte magát a táblán ebben a társasjátékban, és a még friss hegek okán pillanatnyilag nem képes pozitívan szemlélni a szituációt, amiben csücsül.
Már tudom, hogy ráléptem arra az útra, amivel „révbe érhetek”, csak menni kellene tovább ezen az úton, nem megijedni és visszagubózni azért, mert nem sikerült az elindulás után rögtön elsőre. Meg kell még tanulnom azt, hogy a minden téren jelen levő maximalizmusomat megfelelően kordában tudjam tartani – hogy elfogadjam, ha valami nem 200%-ig tökéletes, pláne ha abban az adott helyzetben/pillanatban mindent megtettem, ami tőlem telt.
De hát nem húspiac, pardon, hóemberpiac van, hogy vagy kellesz valakinek, vagy nem. Ez ilyen csapatjáték, labdapasszolásokkal meg közös célokkal meg edzőtáborral. Csak egy jó játékostárs kell, aztán elhógolyóztok! ???? (És akkor is megéri, ha néha jön egy barom, aki direkt hátbadob, és röhög.)
Ez az önvédés ilyen önbeteljesítő jóslat is, nem? Nem hagysz rá időt, tehát nyilván nem lesz rá idő, „nincs mit tenni”.
Abszolút igazad van, Via – az egyetlen nehezítő tényező, hogy ha hátba dobnak egy hógolyóval, aminek a közepébe kavics/jég volt gyúrva, még egy hóembernek is idő kell, hogy a keletkezett krátert betapassza és a kék-zöld folt is elmúljon. De már szépen gyógyul. :)
Igen, maximálisan önbeteljesítő jóslat, ami ellen éppen vadul küzdök, mert rájöttem, hogy csak saját magamat húzhatom ki belőle. :) (Csak közben ne kéne rendszeresen hallgatnom, hogy „Bezzeg én ennyi idősen már kétgyermekes anyuka voltam.” Szeretem a szüleimet, tényleg, de ezen a téren abszolút nem segít az, amiket az ember orra alá dörgölnek.)
További jó gyógyulást. Tudom, nem vígasztal, de azután találkoztam Ádámmal, hogy elkönyveltem, hogy nem keresek senkit és mindenki kapja be, mert nekem idióta nem kell. :D Illetve egy 200-asban (200 Ft, nem 200 ezer! :D) fogadtunk egy barátnőmmel, hogy lesz-e egy éven belül valakim, és lett. Aztán ő is vérszemet kapott, rá is fogadtunk, és neki is lett. :D
Fogadjak veled? Már csak babonából is. Ha nyerek, meghívsz egy 200 Ft-os… nem tudom mire, mit lehet még 200 Ft-ért kapni, aminek értelme is van? :D
Simán! A babonák olykor kifejezetten jogosak. ;)
Van, ahol még kávét, vagy egy gombóc finom fagyit bőven kapni ennyiért :D
Oké, akkor ezennel ünnepélyesen fogadok Veled 200 Ft-ban, hogy egy év múlva lesz valakid, akivel nagyon jó lesz neked. :) (A többit rábízzuk a csillagokra! :))
Úgy legyen! Állom a fogadást, s egy év múlva jelentem, mi a helyzet. ;)
Hűűű, ezt már el is felejtettem, de akkor jelentem most a helyzetet: 2016 szeptemberében a helyzet igazából nem volt jobb, sőt… Mivel a nem magánélet fronton (meló+tanulás) lett sokkal nehezebb az életem, ezért akkoriban igazából jegelve volt az egész magánélet-kérdés.
És hogy mi van most, 2018 őszén? Jelen van az életemben egy olyan valaki akit én szeretek, nagyon, de ő engem nagyon úgy fest, hogy nem. Ehhez akadt az utóbbi hetekben egy olyan valaki, aki arra vár, hogy hátha észre veszem őt. Most légy okos, Domokos!
Egyik sem, és hagyj szünetet, amíg rájössz, hogy mire is van szükséged? :)
1: egyetemet elkezdését;
jól érezni magam a bőrömben;
elégedettnek lenni a párkapcsolatommal
2: mert féltem, hogy elbukom és MINDENKI elítél majd (most, hogy megbuktam kiderült hogy le vagyok tojva, abszolút nem érdekel senkit, kivéve a genyákat akik színötösök, de hát úgysem járunk egy társaságba);
nem volt rá példám, vacakul lenni volt a pocsolyám, mert én ugye rosszabb vagyok mint MÁSOK, akiknek joguk van magukat jól érezni, mert annyival különbek nálam;
párkapcsolatra sem volt példám, valahogy úgy gondoltam, hogy állandóan szuperszerelmesnek kell lenni vagy drámázni, az uncsi hétköznap mint elfogadható megoldás fel sem merült…
Apokalipszis: totál működik, még ha vészmadárnak is tűnök (van még valaki, aki péklapáttal esne neki az „á, miért történne baj?” és „a Jóisten majd megoldja” típusú embereknek?!), jó ha látom a dolog alját. Onnan már minden csak feljebb van.
Tényleg nem kell tökéletesnek lenni hogy legyen jogod élni.
Nekem az inverz önelfogadás segített (mert semmit nem tudok normálisan csinálni…:)).
Én nem vagyok jó ember (saját standardok szerint főleg, de mondjuk szerintem a külsők szerint sem igazán). Nem hozok jó döntéseket, bántok másokat. Szeretnék változni, de igenis élvezni fogom addig is életet, mert nyolcvanévesen megvilágosodva már nem tudok majd koncertekre menni vagy csak fél gombóc fagyi megy majd le és nem három… Innen nézve hibázni a nullpont és minden siker már egy lépés, nem a standard :)
Várom mindig, hogy majd jön a kóklerrendőrség és mindent visszavesznek, de addig habzsolok azért is :)
Utálom, hogy elítélnek-megítélnek mindenhol, meg véleményeznek de mivel általában nem azok, akik segítenek bármilyen téren ezért le vannak tojva. Attól még fáj, de már nem nyújtom oda a másik orcámat is, mint régen. Ilyen rossz, önző ember vagyok, hogy nem hagyom magam csak hogy neki jobb legyen…:)
És mocsok nehéz volt és még mindig kibukom néha, de már sokkal-sokkal jobb.
Jelenleg a legnagyobb félelmem a vizsgázás. Félek attól, hogy nem fog sikerülni, hogy csalódást okozok magamnak a családomnak, a tanárnak. Hogy ha csak éppen átesek rajta, az nem elég, szeretném tudni amiből vizsgázok és abból jól vizsgázni. De nem járok be vizsgákra, mert félek, hogy nem sikerül. A nem sikerül a legnagyobb félelmem
Nézd, így egészen garantáltan nem sikerül, ha be sem mész… Persze, legalább igazad lesz. Az is valami. De ha többre vágysz, akkor menj be a vizsgára, és ha meg is buksz, legalább tudod, hogy milyen típusú kérdések voltak, milyen az oktató stílusa, miből kell készülnöd az utóvizsgára vagy az utóvizsga utóvizsgájára. Egyszer ötödjére mentem át egy nehéz vizsgán. Négyessel. :) Mert addig az előzőekből is rengeteget tanultam, és ötödjére nem „épphogy” lett meg, hanem nagyon is – pár pont híján ötös lett. A bukás is a tanulás része. Ha nem megy elsőre, majd megy másodjára. Nem szégyen az. Szerinted a tanárod soha nem pótvizsgázott? :) Hajrá! Csalódást nem azzal okozol a családodnak, ha rossz jegyet hozol – nem ettől vagy szar ember vagy hálátlan.
Tetszik a véleményed Via, amit fentebb osztottál meg a kommentben.
Nálam is gyakran előjön, hogy hű most milyen jó minden, na de ezután tuti jön a rossz, nem érdemlem meg, hogy huzamosabb ideig csak jó legyen minden, és amikor valóban jó minden akkor hitetlenkedem. Amikor meg valóban jön valami rossz, akkor meg mély depresszió, hogy na ugye, tudtam hogy eljön a rossz. Önmagunk ostorozása, vagy szabotálása az egyik legrosszabb dolog.
Nálam az a félelem áll fent, hogy nem fogok tudni önállóan gondoskodni magamról és mindig a szüleimre leszek szorulva, amíg világ a világ. És ezt a félelmet néha a család is erősíti bennem olyan megjegyzésekkel, hogy „na majd kíváncsi leszek, hogy bírod majd egyedül, egy albérletben, dolgozni meg mellette tanulni is” és hasonlókkal…
Amit akarok de nem merek, az az, hogy megmondjam egy lánynak hogy szálljon le a barátomról. A barátommal bízunk egymásban, megbeszélünk mindent, így jutott tudomásomra, (mondjuk én is észrevettem), hogy néha nem barátian viselkedik az illető lány, flört, „baráti” ölelés, amiket művel. Barátom elmondása szerint neki ez a viselkedés egyáltalán nem tetszik, és nem is tudja hova tenni a dolgot, de úgy gondolom, hogy végül is neki lenne feladata leállítani a lányt, nem nekem. Igaz, hogy zavar ez az egész engem is, de tudom, hogy a barátom soha nem viszonozná ezeket a nyomulásokat, mert engem szeret. Viszont régóta fent áll már ez a helyzet, és jó lenne tenni valamit. Félek, ha én mondanám meg a lánynak, hogy fejezze be ezt a kellemetlen viselkedést, akkor az lenne hogy jaj én csak félreértem, és egyből megkapnám hogy féltékeny vagyok. Holott se a külsejét se a belső értékeit nem irigylem tőle, ezáltal nem is érzem féltékenynek magam. A kifogásom tehát az, amiért nem lépek semmit az ügy érdekében, hogy nem akarom magam egy féltékeny barátnőnek feltüntetni. De marha tiszteletlenségnek tartom ezt a viselkedést tőle, és jó lenne ha ő is tisztában lenne vele.
Szerintem is a barátodnak kéne ezt rendezni. Ő nem a tulajdonod, hanem önálló ember, és ha valóban úgy gondolja, hogy ez neki kellemetlen, szóljon. Tőle érkezve határozottabb is lesz, mintha csak te szólnál a lánynak, hogy el a kezekkel.
Ha az önálló életedet cuki beszólások tarkítják, hogy „bezzeg az én időmben ennyi idősen már volt munkám”, meg „csak az nem dolgozik, aki nem akar”, akkor dugj az orruk elé egy gazdasági elemzést arról, hogy már marhára nem azokat az időket éljük, amikor mindenkinek volt munkahelye, kirúgni csak azt rúgták ki, aki főbenjáró bűnt követett el, onnan mentél nyugdíjba, ahova 25 évesen leültél, és a diploma garancia volt mindenre.
Nem a te hibád a gazdasági helyzet, és biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel, hogy kihozd a legjobbat abból, ami van. Ha szülői segítséggel, akkor azzal. Te is segíted majd a te gyerekeidet, ha lesznek. Ez egy ilyen műfaj. :)
Egyébként a jót mindig követi rossz, mert olyan soha nem lesz, hogy egyszer jó, aztán örökre az lesz! Váltakoznak a dolgok. De egyrészt: miért ne lehetne addig is örülni, ha már végre van apropó? Másrészt: a rossz dolgokról utólag kiderülhetnek, hogy jó dolgok, tehát hadd ne rondítsák be magukat és a „tisztán jókat” is! :)
köszönöm <3
amúgy ezek a beszólások még inkább motiválttá tesznek, hogy igenis megmutatom, hogy tudok egyedül önállóan élni, és meg fogom tudni oldani a problémákat egyedül is, és talán ha "valamit leteszek az asztalra", akkor már nem bombáznak a kedves beszólások
Nehogy azt hidd! :D A lécet mindig lehet magasabbra vinni. Ugyanaz, ami az egyik ember szemében dicsőség és elismer érte, a másiknak még mindig kevés lesz, és lenéz.
Én is megkaptam, hogy mit vagyok oda, még csak egy könyvem jelent meg, az nem akkora ügy. :D Hát nekem az, és oda vagyok, aki nem ért velem egyet, az nem osztozik az örömömben, aztán kész. :) És most csak ezért nem fogok lóhalálában legyártani még tizenöt könyvet, hogy ez az akárkicsoda elismerően biccentsen. Biztos vagyok benne, hogy akkor meg keres valami mást, amibe beleköthet. :) Miért is neki akarjak eleget tenni?
De ez is igazolja, hogy csak magaddal kell elszámolnod, mert ez az egy elvárás, amit tudsz is teljesíteni (amennyiben nem egy teljesíthetetlen célt tűzöl ki, hogy direkt szar embernek érezhesd magad). Mert mindenkinek nem lehet megfelelni, és össze-vissza, egymásnak ellentmondó dolgokat fognak neked mondani. Akár olyan emberek is, akiket egyformán szeretsz, tisztelsz. A nap végén neked kell tükörbe nézned, és saját magadért, magadnak felelsz.
Szóval beszólások mindig lesznek. Ami változik, az az, hogy idővel megtanulod őket leszarni. :)
Egyetértek Viával a „valamit leteszek az asztalra” kapcsán. Ez hasonlít a magánéleti turkálásokra. Azt hiszed, hogy azzal, hogy van egy párod, ezentúl megúszod az olyan jellegű kérdéseket, hogy „de nem rossz egyedül?”. Ettől kezdve azzal nyaggatnak, hogy mikor házasodtok össze. Ha összeházasodtatok, mikor lesz gyereketek. Ha már van gyereketek, akkor mikor lesz testvére. Szóval sosincs vége, mindig lelkesen jönnek az okoskodók és a mindent jobban tudók.
És olyan témában is szakértők, amihez nettó semmit nem konyítanak. Csak hogy övék legyen az utolsó szó meg a kioktatási fölény. Például szakmai ügyekben, vagy karrier-dolgokban. Mert legalább gyereke a legtöbbnek van, amikor eldöntik, hogy most már az én méhemnek is termelnie kéne (wtf), de hogy üzleti dolgokban egy teljesen más szakterületről érkezve okosítsanak…! Köfike. Majd én is megyek a henteshez kotyogni, hogy hogyan kell filézni a csirkét, vegaként nyilván rohadtul értek hozzá! :)
Alalpvetően Viának igaza van a barátnővel kapcsolatban, én azért mégis szólnék :) Mivel ismered az illetőt, nem egy idegent támadsz le a semmiből. Az orrod előtt is csinálja, (ami amúgy pofátlanság) és ha Neked ez könnyebben megy, mint a barátodnak nem látom értelmét kerülgetni. Eseteleg lehetne együtt, az középutas :)
A „biztos nem azért csinálod, de bennem rossz érzéseket kelt, légyszi ne többet” talán még nem is olyan bántó.
De ha a srác semmit nem tesz, csak a barátnő „pattog”, akkor azt le tudja seperni az asztalról azzal, hogy „a hülye barátnő minek pofázik, amíg a srác nem szól, addig lehet folytatni”. Itt nem territoriális cicaharc kell, hanem egyértelmű jelzés. Minden mást meg tud ideologizálni a lány: „de hát a pasidat nem zavarja, hiszen nem ő szólt, hanem te”, stb.
Egyébként meg vállalja már fel a konfliktust a fiú is, ha baja van, nyissa ki a száját. :) Miért kokaaa vigye el a balhét?
Ha a jelenlétemben kikezdenek a párommal azzal mindkettőnket letesznek. Elég agresszív dolog és irtóra érint engem is, mivel annyi tisztelet nem volt a másik nőben hogy ne az orrom előtt csinálja.
ELVILEG én is egyetértek, hogy a férfinek kéne rendeznie, de ha nem alakalmas rá (konfliktuskerülő nagyon mondjuk és inkább tűri minthogy lépjen, ezzel a párját is belekényszerítve egy méltatlan helyzetbe) akkor hosszútávon én inkább felvállalom, csak szabaduljunk már meg tőle. Hogy a párom miért nem volt képes, azt meg majd megbeszéljük- megoldjuk később.
Én előbb a pasival beszélnék, és ha nem rendezi ő a helyzetet, akkor rendezném én. De megadnám az esélyét annak, hogy ő álljon ki magáért, mert az is rosszul veheti ki magát, hogy minek akarok helyette intézkedni, vagy nem tartom elég felnőttnek, stb. De minimum beszélni kell előtte, hogy szólni kell a csajnak, és közös döntést kell hozni a továbbiakról – akárki is szól végül.
Igazad van, de hár már beszéltek róla… vagy félreértek valamit?
Mitől félsz, mi a kifogásod?
–> Attól, hogy elfelejtettem a nyelvet amit tanítanom kéne a gyakorlati (utolsó) félévemben, mert utoljára egy éve használtam, és már akkor sem ment valami fényesen.
Na meg attól is, hogy az én személyiségem totál nem alkalmas tanításra. Ambivert vagyok- de inkább intro-, és nem tudom előadni magam. Arról nem is beszélve, hogy maximalista vagyok, és nem tudom nem magamra venni a kritikát, akkor is ha jóindulatú, és ostorozom magam, ha hibázom.
Félek, hogy a tökéletességre törekvés miatt az életemben csak a munka lesz ebben a félévben, semmi más, és becsavarodok.
Félek hogy eközben nem lesz időm a szakdoga megírására és csúszok.
Mi a legrosszabb, ami történhet?
–> Sírok, depibe esem, elszigetelődöm, vagy el lesz rontva (na bumm!), és majd megpróbálom kijavítani. Fél évig a Kedvesnek egy zombival kell együtt élnie (Warm Bodies, haha). Szar lesz a szakdolgozatom.
Hogyan oldanád meg, ha ez a legrosszabb dolog bekövetkezne?
–> Megpróbálnám levezetni sporttal, leírnám, hogy ne Neki kelljen mindig hallgatnia, és hagynám magam szomorúnak lenni ha muszáj (elfogadnám hogy most akkor padló).
Tudom, ez most elég kisarkított, de egy szorongós típusnak nehéz nem szorongani csak ezen az egy dolgon folyamatosan ilyen helyzetben.
Tudod addig gyakorolni azt a nyelvet, hogy lásd, hogy nem felejtetted el? Vagy az sem nyugtat meg, mert még mindig nem lesz elég?
Kérj segítséget, ha nagyon bénít a szorongás és a hibázástól való félelem. Hibázni emberi dolog, de nem csak normális, hanem szükséges is ahhoz, hogy tanulj és fejlődj. Soha nem fog semmi magától tökéletesre menni. A hibázás egy lehetőség, hogy utána még jobban csináld. Nélküle unalmas és középszerű aludtej leszel, aki nem csinál semmit, csak ül a sarokban, remélve, hogy nem okoz bajt. :D Nem baj, ha elrontod. Nem baj, ha megbuksz, nem baj, ha nem mindenkinek vagy szimpatikus, és nem baj, ha van, aki butának tart.
Amúgy mi lesz, ha csúszol a szakdogával? Passzív félév, és addig dolgozol? Vagy az abszolutóriumot le tudod tenni?
Igen, igyekszem :) (Az internet többek közt erre is marha jó, mert viszonylag ritka nyelv, kevés az anyag máshol.)
A szorongás részén már dolgozom, de csak júniusban kezdődött a folyamat, szóval még eléggé az elején járunk. Pont ez az egyébként, hogy a félelem azt diktálná, hogy futamodjak meg, mert ezt én úgysem tudom elég jól csinálni, de ha nem próbálnám meg, akkor tényleg csak azt üzenném vele magamnak hogy: hát igen, jobb hogy meg se próbáltad, te erre úgysem vagy képes. Szóval inkább beintek neki, és lesz ami lesz:).
Hát, a szakdogával nem csúszhatok, mert már így is túlfutó vagyok egy Erasmus miatt, és ezt a félévet is nagy nehézségek árán fogom tudni fizetni. Szóval ez nem opció, de a félelmeimben benne van. Ha mégis csúsznék, akkor azt tippelem hogy sose lenne meg a diplomám, vagy majd csak 10 év múlva, ha újra összeszedem rá az energiáimat (és a pénzt). Szóval inkább legyen kettes, csak legyen meg, aztán hagyjanak békén. (Tudom, lehetnék ambiciózusabb is, de nekem ez csak egy papír).
Az utolsó zárójelre: nem, nem kell ambiciózusabbnak lenni! Ne magyarázd a céljaidat. Nem kell mindenkinek világuralomra törnie ahhoz, hogy értékesek és fontosak legyenek azok a célok, amiktől ő boldog lesz – a saját definíciója szerint. :)
Hajrá, legyen meg a kettes, és tényleg hagyjanak békén.
Nekem is csak abszolutórium van, és tökre nem hiányzik a papír – nem lennék jobb abban, amit csinálok, attól, hogy tök másban van egy (kettes vagy akármilyen) diplomám. És „sohase lehessen aztat tudni, hogy mire lesz jó” alapon sem motivál, mert nem akarok olyan munkát, amiben az dönt, hogy ez a papír megvan… :D
Vagy ti nyilván sokkal hitelesebben olvasnátok a megint hétfőimet, ha írnék egy 40 oldalas szakdolgozatot a megakadásjelenségekből, mi? :D Mondjuk úgy, hogy nem vagyok motivált. :) De ez megint a „jaj, diploma nélkül nem mész semmire” emberek félelme, nem az enyém. És marhára nem mindegy, hogy milyen diploma! Mert pl. ha egy szívsebész mondaná azt, hogy neki ez csak egy papír és legyen meg a kettes, paráznék, ha ő műtene. Ha a gyerekem jövendőbeli angoltanára, szintén nem lennék boldog, hogy alap nyelvi dolgokat nem bír elnyökökni, és nulla pedagógusi képessége van. De aki sose fog vele semmit sem kezdeni, annak csak görbüljön, aztán kész. :) Vagy még az se. :D
Szóval mindezzel csak azt akartam mondani, hogy a te ambícióid a tieid. És nem kell másokhoz méricskélni. Van, akinek a saját legfontosabb célja a színötös diploma – és akkor ő azért dolgozik. Te meg nem dolgozol azért, mert mások a céljaid. Na és! Nem jobb egyikőtök sem. Mindenki a saját életének szakértője és felelőse.
Úgyhogy légyszi ne kérj bocsánatot meg ne mentegetőzz azért, hogy miket akarsz az életedben. Csak magadnak kell elszámolnod, és te tudod, hogy tényleg biztonsági játékos vagy és több is van benned és vágysz is rá, vagy egyszerűen neked X dolog nem számít annyira, és ezért nem is teszel érte. Ha az előbbi van, akkor is csak magaddal tolsz ki, nem mással, szóval azt is saját magaddal kell lemeccsezned.
Hát igen, teljesen igazad van!:)
A tanítási félelmen segíthet, ha nagyon részletes óravázlatot készítesz, és mindent, de mindent megtervezel. Ha idegennyelven kell órát vezetni, érdemes leírni az adott nyelven az utasításaidat, amiket mondani fogsz, a tanulóknak feltett kérdéseidet, azt a választ, amit a kérdésre vársz, előre megoldani a nyelvtani feladatokat. Jegyzetelni, mire mennyi időt szabad majd fordítani (és tanításkor figyelni az időt), beleértve azt is, míg a házi feladatot kiadod.
Ki lehet találni, mit hová írsz majd a táblán. És készítesz tartalék feladatot: keresztrejtvényt, játékos feladatot, valami kis rövideket, hogy ha vége az órának, kereken le tudd zárni. Íráskor meg is tanulod, amiket leírtál, és bemész a terembe, mint színész a színpadra, és legrosszabb esetben előadod, amit betanultál. Jobbik esetben fel is oldódsz közben.
Puskának pedig ott lesz az asztalon az óravázlat. És amúgy meg senki sem úgy született, hogy tudott mindent magától…
Bár ezeket anno biztos mondták a suliban is. Tuti, sikerülni fog! :)
Kitartás neked, én is ebben a félévben „szakdolgozom”. :) Ja és én is csúszásban vagyok. Az elején amikor megtudtam, hogy csúszni fogok (buktam egy tárgyat) teljesen kiakadtam, hogy úristen milyen egy elcseszett ember vagyok. Aztán a szüleim meg a nővérem mindennap ennyit kérdeztek: Na és összedőlt a világ? Dehogyis. Egy idő után megszoktam és tudtam rendesen figyelni minden másra és nem amiatt görcsöltem, hogy *csúszokcsúszokcsúszok*.
Egyébként, ha olyan tanárnál írod a szakdolgozatod aki figyelembe veszi, hogy te is ember vagy, nyugodtan megmondhatod neki, hogy sajnos ez egy ilyen félév és hátha együtt találtok egy neked megfelelő ugyanakkor „könnyű” témát.
Még egyszer kitartást neked és sok energiát! :)
Irtó hülyén hangzik, de félek a sikertől, attól, hogy nekem sikerül valami. Ebben egyrészt benne van az, hogy egész életemben azt hallgattam, hogy nekem úgysem sikerül soha semmi, másrészt az is, hogy tényleg nem sikerült még soha semmi (és ha valami apróság mégis, elbagatellizálom), így fogalmam sincs, hogy kéne reagálni egy ilyen helyzetre.
A legnagyobb, ami emiatt meghiúsult, a diplomaszerzésem, most ugrottam neki másodszor, és már a beiratkozáson is értelmetlenül és mélységesen féltem.
Nem igaz, a párkapcoslatomat is folyamatosan szabotálom, mert ez nekem jó, és egyszerűen elfogadni sem tudom, hogy valami jó is lehet nekem, és jól érezhetem magam a bőrömben.
A legrosszabb dolog az lenne, ha sikerülne… fogalmam sincs, hogy oldanám meg :D totális paradoxon
Azt hiszem, nagyon hosszú út áll még előttem.
Azt tapasztalatom, hogy ennek az önértékeléshez is köze van. „Nem érdemlem meg, hogy nekem jó legyen, ki vagyok én, hogy boldog merjek lenni? Még jól meg kell dolgozni (szenvedni…) azért, hogy szabad legyen örülnöm. Mit fognak gondolni, ha boldog leszek? Tönkre fogják tenni az örömömet irigységből, gonoszságból, figyelmetlenségből. A sikerembe belepisilnek, alázni fognak, csak azért, hogy ne tudjak neki örülni.”
És tudod mit? Lehet, hogy így van. A világ tele van kicsinyes, rosszindulatú emberrel, aki a „dögöljön meg a szomszéd tehene”-mantra szerint él. És hiába mondanám, hogy nem mindenki ilyen – igen, vannak ilyenek is. És igen, utálni fognak, ha boldog leszel. Személyes sértésnek veszik, ha „jobb” vagy náluk (a definíció folyamatosan változik, és bármiből ki tudják hozni, hogy miért jogtalanul van neked olyanod). És igen, még lehet, hogy pletykálni is fognak, és megpróbálnak keresztbe tenni.
De ehhez neked semmi közöd, és nem kell, hogy megakadályozzanak bármiben is. Mondjanak, fújjanak, gáncsoljanak. Felállsz és mész tovább.
Ha egyáltalán bekövetkezik.
De amikor ezt te csinálod magaddal, az 100%-ban megtörténik és hatásos is… szóval igen, érdemes kikapcsolni. Szívd fel magad, és határozd el, hogy bármilyen illetlen és pofátlan dolog, jogod van mocskosul boldognak, szemtelenül gazdagnak és határtalanul gyönyörűnek lenned (első és utolsó részben nézőpont kérdése, döntsd el, hogy te vagy a világ szépe, és akkor az vagy, pont). És ha valaki erre azt mondja, hogy egy hülye liba vagy, akkor mondja azt. :)
Elég valószínű, hogy soha nem fog mindig minden úgy sikerülni, ahogy eltervezed. De megsúgom, néha sokkal jobb lesz, mint amit el tudtál valaha képzelni! :)
Szóval igen, méltó vagy rá. És nem kell hozzá megfelelned semmilyen skálán, hogy méltó legyél arra, hogy örülj az életednek és élvezd a munkád gyümölcsét. Nem kell hozzá szerethetőbbnek lenned, mert már most is az vagy. Nincs ítélőbíróság, aki osztogatja ezeket a dolgokat, és megszabja, hogy ki minek örülhet, vagy hogy van pofája élvezni az életet. (Önjelöltek vannak. Őket le kell szarni. :D)
Egyébként érdekes módon aki jóban van magával, az a világgal is jóban van. Többet segít, önzetlenül ad, és a magára szánt empátia másra is kiterjed. Ellenben aki mindig mindenkit fikáz, magával ezerszer rosszabbul bán. A keze saját maga felé sem nyúl szeretettel, segítséggel, hát még más felé… Akkor ki is az önző?
Ez baromi érdekes, mert 1000%-ban rám is igaz csak kicsit kifinomultabban csinálom. Korábban mindig negatív voltam és mondogattam mindenre, hogy úgysem sikerül és nem is sikerült. Aztán egy olyan kolléga mellett ültem egy ideig aki ezerszer rosszabb volt mint én és akkor úgy döntöttem az élet nem is olyan rossz. Azóta egy csomó jó dolog történt velem (utazások, előléptetés, házasság), viszont most már ha sokáig jó minden elkezdek azon aggódni, hogy biztos halálos beteg vagyok mert olyan nem lehet, hogy minden okés és boldog vagyok mert azt nem szabad. Most ezzel küzdök :)