A Bemutatom a barátom! cikksorozat felhívására nemrég egy különleges levelet kaptam. Anita írt, aki a barátnőjét, Ramónát szerette volna búcsúztatni ezzel az interjúval.

A legjobb, legeslegjobb barátom, a legtündéribb ember a földön (úristen, már most sírok, hogy írom…) augusztus 22-én elköltözik Németországba, nekem meg sajog tőle a szívem. Szeretném valami nagyon emlékezetes, maradandó és különleges dologgal elbúcsúztatni és csak azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e rá mód, hogy ezt a blogon tegyem meg, olyan formában ahogyan a többi lányok is tették?

Természetesen igent mondtam. :) A kérdésekre Anita és Ramóna külön válaszoltak — és a válaszok között van egy kis időeltolódás is. Anita még a költözés előtti napon küldte el nekem a válaszait (és Ramónának is csatolta, jól megríkatva őt), Ramóna pedig azután válaszolt, hogy már megérkezett Németországba, ez viszont még Anitának egy meglepetés; ő itt, a blogon fogja először olvasni a barátnője gondolatait.

---

Rövid bemutatkozás: Ramóna 28 éves, optometrista, szereti a természetet és a túrázást. Anita 29 éves, óvónő és angolt tanít gyerekeknek. Szereti a kreatív és különleges dolgokat.

Mi a legfontosabb, amit a barátodról tudni kell?

R: Anitának hívják, 29 éves, óvónőként dolgozik,de emellett még angolt is tart kicsiknek, ovisoknak és kisiskolásoknak. Ő legkreatívabb ember, akit ismerek. Ezt a lehetőséget is ő találta, és lepett meg ezzel engem, de általában mindennel így van, az érdekes és különleges dolgokat mindig tőle tudom. Nagyon erős az igazságérzete és mindig csak azt teszi, amit helyesnek ítél, nem befolyásolható és nagyon öntudatos. Imádja a néptáncot és a népzenét valamint a kézműves és designer holmikat.

A: A legjobb barátomat Ramónának hívják, 28 éves, ugyanott él, ahol én, sőt, egy utcában is lakunk. Optometrista és mellette aerobic oktató, nagyon szeret a természetben lenni, túrázni és gyönyörű barna, göndör haja van (amit folyton növeszt, mert sosem elég hosszú :))

Mikor és hol ismerkedtetek meg? 

R: Konkrét időpontot nem tudnék mondani, már gyerekkorom óta ismerem. Mindig is szimpatikusnak tartottam valami mindig vonzott a személyiségében éreztem mindig, hogy van bennünk valami közös. A középiskola alatt lettünk igazából barátok.

A: Nem tudom konkrét dátumhoz kötni a megismerkedésünket, mivel egy faluban élünk már általános iskolás koromból is vannak róla emlékeim. Ő két évvel járt alattam és az igazság az, hogy általános iskolában a húgom barátnője volt (köztük csak egy év a korkülönbség). Hárman voltak nagyon jóban és abban az időben én inkább a „Klári” nővére voltam, nem bandáztunk együtt. Ha mégis dátumhoz kellene kötni, akkor talán 2007-ben kezdett elmélyülni a barátságunk, amikor én elkerültem Kecskemétre főiskolára.

Azonnal megvolt az összhang közöttetek?

R: Nagy áttörésre nem emlékszem. Egyszerűen csak szerettünk egymással beszélgetni és rájöttünk, hogy nagyon sok a közös vonás bennünk, ezért egyre többet kerestük egymás társaságát.

A: Nem volt nagy áttörés, vagy vízválasztó, egyszerűen ahogy egyre jobban megismertük egymást és tudtunk meg egyre többet a másikról, úgy mélyült a barátságunk. Ő 10 éve él kapcsolatban és a barátságunk kezdeti szakaszában leginkább a párkapcsolat kérdéskör foglalkoztatott minket. Érdekes volt látni, hogy sok esetben néhány tipikusnak mondható kapcsolati problémát ugyanúgy él meg, mint én azt első kapcsolatosként néhány évvel korábban tettem. Jó volt megosztani vele a tapasztalataimat, kiváltképp, mert érdekelte és értékelte is amiket mondtam. Ezek a kezdeti, ismerkedős beszélgetésink tették nyilvánvalóvá számomra, hogy jobban hasonlítunk, mint ahogy azt először gondoltam. :) 

Miben vagytok egyformák?

R: Külsőre semmiben, ő szőke, én barna, neki teljesen egyenes haja, nekem göndör. Én folyamatosan növesztem a hajam, ő pedig nagyjából mindenféle stílust kipróbált a haján, persze az extrémeket leszámítva. Viszont belsőre annál több a hasonlóság. Az élet lényegesebb kérdéseiben a véleményünk általában egyezik. A zenei ízlésünk is nagyjából megegyezik. Mindegyikünknek nagyon céltudatos, ha a munkáról vagy a jövőről van szó, nem szeretünk csak úgy a levegőben lógni. Mindig van valami terv, amit elhatározunk és mindent megteszünk, annak érdekében, hogy a kitűzött célt elérjük. De ha egy nagyon fontos dolgot kellene kiemelnem, az az, hogy már egymás hangjából megtudjuk állapítani, ha a másiknak valami baja van.  

A: Huhh, ez nehéz kérdés. Az életszemléletünk, a világról alkotott képünk nagyon hasonló, ha nem is egyforma. Néha nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert ismerem, vagy azért, mert annyira hasonlítunk, tudom például, hogy bizonyos dolgok, hogy fogják érinteni, vagy hogyan fog reagálni rájuk. Mindketten sokat agyalunk, a történéseket körülöttünk  jól kielemezzük és analizáljuk, aztán még jól meg is beszéljük, hogy biztos legyen, hogy mindenki jól értett benne mindent. :) Mondhatnám, hogy nagyon mély érzésűek vagyunk, de lehet, hogy csak szimplán nők. :) Az a legjobb ebben, hogy egymás előtt nem kell eltitkolnunk, vagy szégyellnünk azt, ha valami — legyen az akár egy bagatell dolog- félelemmel tölt el. Mindketten törekeszünk a változásra, a fejlődésre és szerintem mind a ketten hiszünk abban, hogy ha valahol elakadunk az úton, akkor már az képes segíteni, ha valakivel beszélhetünk róla. És ebben vagyunk jók együtt, akkor, ott és pont úgy vagyunk ott a másiknak, ahogy épp neki arra szüksége van. Én ezt hiszem.  Ezen kívül van egy csomó hasonló holmink: táska, nadrág, felső, cipő. Volt, hogy elmentünk tornázni és majdnem ugyanúgy néztünk ki, csak szőke és barna kivitelben. :)

Miben különböztök?

R: Én szeretek a konyhában lenni, ő frászt kap tőle, nála mindig rend van, én sajnos erre annyira nem figyelek. Ő mindig pontosan eltervezi az egész hetét, én abban sem vagyok biztos mi lesz 1 óra múlva. Nagyon összeszedett és alapos, én kevésbé vagyok az. Ő imádja a romantikus filmeket, én annyira nem. Szereti a népzenét, és csak úgy is hallgatja, én maximum akkor, ha van lehetőség táncolni is rá.

A: Ő barna én szőke vagyok, ő imád sütni és gyönyörű tortákat készít, ezzel szemben a konyhában való tevékenykedés engem megőrjít. Neki lételeme a mozgás (a leglehetetlenebb helyeken és időpontokban is képes néhány tornagyakorlatot végezni, nagyon vicces :)), imád a természetben lenni, túrázni, ezzel szemben én inkább olvasok, vagy valami kreatív tevékenységgel ütöm el az időm. Én kedvelem a folklórt, a népzenét, de őt ezzel ki lehetne a világból is üldözni, most is, hogy Kapolcson voltunk, én teljesen rápörögtem a folk udvarra, de ő totál befordult a „nyenyere” zenétől. Én törekszem a rendre körülöttem és szeretem szervezetten tenni, megtervezni a dolgaimat, ő viszont kicsikét szétszórt. :)

Mi a legviccesebb vagy legemlékezetesebb közös történetetek?

R: Talán a legviccesebb közös sztorink, amikor egyik nyáron utaztunk Dunakilitibe evezni a barátainkhoz, és az enyhén szólva öregecske autónknak, amivel utaztunk egyszerűen csak eltűnt a világítása (a töltés nem volt megfelelő, mint utóbb kiderült). Ezért majdhogynem koromsötétben 30-al zötyögtünk át kis falvakon (a közvilágítás miatt), amíg meg nem érkezett a felmentő sereg, egy barátunk személyében, aki előttünk világítva mutatta az utat, az utolsó 5 km-t… Egyrészről elég ijesztő szituáció volt, de mivel vele utaztam, hatalmas poén volt, és azt hiszem ennél többet még soha életemben nem nevettem. :)

A: Ezen a kérdésen annyira sokat agyaltam. És majd’ megőrültem, hogy nem jut eszembe semmi. Aztán nekiálltam fényképeket válogatni az ajándékához és annyi közös sztorink ugrott be, hogy most alig tudok közülük választani (olyan jó volt nosztalgiázni!!! :))

Minden évben a baráti társaságunkkal a pünkösdi és az augusztus 20-i hétvégét Dunakilitiben töltjük evezőstúrán. A legelső alkalommal Rami Tomija is velünk volt és úgy jött ki a lépés, hogy ők ketten kerültek egy 4 személyes kenuba. Mivel a Tamás lett a kormányos, a Rami nem láthatta azt, amit mi a szomszédos hajókból, nevezetesen, hogy a Tamás, hát, hogy is mondjam, eléggé ellazázza a dolgot hátul… A Rami csak húzta, húzta minden erejével mégis mindig le voltak maradva a többi csónaktól, a Tamás meg csak szép kényelmesen ellapátolgatott. Mi közben szakadtunk a röhögéstől és a Tamás ezen felbuzdulva még megfejelte az amúgy is szórakoztató szituációt azzal, hogy egyfolytában fennhangon nógatta a Ramónát a „Húzzad Boci!” felkiáltásokkal (ez a Ramóna titkos beceneve… :)). De a koktélcseresznye a hab tetején az lett, amikor is a Tamás a baráti társaság egyik fiú tagjának evezési teljesítményét egy V8-as motor képességeihez hasonlította (Dani egyszer lazán belemeríti az evezőjét a vízbe, a kenu métereket siklik könnyedén előre, mi meg szájtátva bámulunk), erre  Ramóna megkérdezte, idézem: „És én mi vagyok Pötyi?” (ez a Tamás titkos beceneve. Tamás egyébként majdnem 2 méter magas :)), mire a Tamás: „KÉTÜTEMŰ.” Itt volt vége mindenkinek. Gurultunk a röhögéstől.

De olyan is volt — szintén Kilitis sztori — hogy együtt utaztunk fel édes kettesben Kilitibe a Tamás öreg golfinyójával (ami annyira öreg volt, hogy csókolomot kellett neki köszönni :)). Még világosban indultunk, de az út végére ránk sötétedett. Az utunk kis településeken vezetett keresztül és csak amikor kiértünk egy kietlen részre, vettük észre, hogy az autó fényszórója jóindulattal is csak pislákol. Félreálltunk az út mellé és felhívtuk a baráti társaság másik felét, akik egy másik autóval utaztak, hogy ugyan, jöjjenek már értünk vissza. Ültünk utána a sötét autóban, a semmi közepén, és nagy unatkozásunkban arra jutottunk, hogy kivesszük a csomagtartóból a hétvégére bekészített kalácsot. Kiszálltam és miközben a csomagtartóban matattam, egyszer csak kutyaugatásra lettem figyelmes, ami egyre közelebbről hallatszott. Olyan iramban vágtam vissza magam az autóba, mint a szélvihar, Rami meg mint egy forma 1-es pilóta már indított is. :) Mivel világításunk továbbra sem volt, kb. 40-el töttyögtünk az úton, mire is megérkezett a felvezető autónk és a campingbe már díszkísérettel érkeztünk meg. Nagyon vicces volt.

Mi volt a legjobb ajándék, amit tőle kaptál?

R: Ő eléggé kreatív, úgyhogy sok mindennel meglepett már, de az, ami számomra igazán felejthetetlen az az, amit most kaptam tőle. Augusztus végén költöztem külföldre. Vasárnap reggel 6-kor indultunk, de rossz irányba és így nála kötöttünk ki. Előre kitervelt mindent. Szövetkezett a barátommal is, és a teraszukon várt engem egy bögre kávéval. Még utoljára egy utolsó találkozásra az ominózus teraszon, a padon, ott ahol mindig kiveséztük egymás életét. Egyáltalán nem számítottam rá, hiszen előző este már elbúcsúztunk. Amikor már azt hittem nem tud ennél jobban meglepni, akkor kaptam tőle egy csomagot. Az úton bontottam ki… Benne volt egy pohár, amiből mindig szoktam inni náluk a vizet. Egy kerámia bögre, amit direkt nekem csináltatott. Egy üveg szárított levendula az udvarukból, mert ő is, és én is imádjuk, és a teraszuk alatt nő, úgyhogy egész nyáron ez az illat lengi be a házukat. Egy pendrive, egy aprólékosan kidolgozott használati útmutatóval a „Vidító csomaghoz”. Különböző könyvtárakat készített mindegyiknek nevet adott, különböző élethelyzethez, hangulathoz kötve. Zenéket rakott rá és fényképeket, amiken persze a barátságunk van levezetve. Végül pedig ezt a cikket, amit rólam írt. Mondanom sem kell, hogy végig sírtam az egész utat… Azt hiszem, ha akarnék, sem tudnék neki még hasonlót sem adni, mondtam, hogy ő a legkreatívabb ember, akit ismerek.

A: A legédesebb ajándékot egyszer karácsonyra kaptam tőle. A baráti társasággal közös ajándékozáson ő húzott engem. És készített nekem — ő, aki saját bevallása szerint nem szereti az ilyen babrálós, kézműves dolgokat — egy fényképalbumot, amiben a legemlékezetesebb közös pillanatainkról készült képek szerepelnek (vagyis csak a töredékük, mert rengeteg van!).  Az album elejére pedig azt a képet tette, amit még én küldtem neki korábban. Van egy grafikus, Pascal Camionnak hívják, nagyon szeretem a képeit, rengeteg van belőlük a szobámban és egyszer rábukkantam egy képre, amin egy lány ül a szobája padlóján, közben besüt a nap az ablakon, a lány telefonál és mosolyog. Nagyon klassz kép, azt írtam neki, amikor elküldtem ezt a képet, hogy ez a viszonyunk. Hogy amikor telefonon beszélünk és épp megváltjuk a világot, akkor pont úgy érzem magam, mint ahogy a lány kinéz a képen. Szóval ez a kép szerepel az album borítóján. És képes volt mindezt még egy fülbevalóval is megfejelni, amit egy nagyon tehetséges designer lány készít, akivel egyszer Kapolcson találkoztam. Utána hónapokig terveztem, hogy felmegyek WAMPra, hogy beszerezzek még tőle néhány fülbevalót, de aztán nem tettem. És ő vett nekem. :)

Van valami visszatérő programotok, „szertartás”, amit gyakran megcsináltok?

R: Igen a „fussunk össze”mindegy hol, náluk vagy nálunk, de leginkább náluk a teraszukon. :) Ez csak annyi, hogy amikor úgy érezzük, felhívjuk a másikat és összehozunk egy kis beszélgetést, ami persze mindig jó sokáig elnyúlik…

A: Visszatérő szertartások a „kicsit összefutunk” alkalmak.  Ha néhány nap eltelik úgy, hogy nem találkozunk, akkor szinte biztos, hogy valamelyikünk felhívja azzal a másikat, hogy: „Épp megyek hazafelé, gondoltam, kicsit beugrom.” :) Általában ezek a beugrások aztán rendszerint elhúzódnak és néha több órát is beszélgetünk valamelyikünk teraszán. Volt olyan, hogy írtam a barátomnak, hogy kicsit beugrom Ramónához, de fél óra múlva nála vagyok, mire ő csak annyit írt vissza: „Tudom, hogy hazudsz :D„

Mit szeretsz a másikban a legjobban?

R: Teljesen mindegy milyen élethelyzetben vagyok éppen, akár zaklatott, dühös vagy szomorú, ha vele beszélek, akkor megnyugszom. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig tudja mi a megfelelő válasz vagy érvelés. De néha egyszerűen elég az is, ha meghallgat, mert érzem, hogy ő tudja, miről beszélek. Nagyon jó az ízlése mindenben, de főleg, a lakberendezési tehetségével nyűgöz le teljesen. A szobája egyszerűen magazinba illő, (amit mindig el is mondok neki, de nem figyel rám). Annyira jól ráérez a színekre, a stílusokra, és az apró részletekkel tesz mindig mindent tökéletessé.  

A: Én ezt az egész embert szeretem úgy, ahogy van. Azt szeretem benne a legjobban, hogy van nekem. Mindig úgy és akkor van ott nekem, ahogyan éppen szükségem van rá. Nem tudom ezt elmagyarázni, csak érzem, mert tapasztaltam, hogy olyan belülről jövő tökéletes ráérzékenységgel tudja, hogy mikor mivel tud megvigasztalni vagy, hogy éppen mit mondjon, hogy arra nincsenek szavak. Tudom, hogy amikor azt hazudom neki, hogy jól vagyok, ő akkor is tudja, hogy nem. De ha nem akarok róla beszélni, akkor vár és hagyja, hogy másról beszéljek, aminek úgyis az a vége, hogy elmondom a bánatom. És azt is tudja, hogy mikor van az, amikor bár azt hazudom, hogy nem akarok róla beszélni és találkozni sem akarok, akkor nem mondok igazat és ilyenkor van az, hogy egyszer csak megjelenik és ezzel a törődéssel annyira meghat, hogy sírva fakadok. Annyira fontos nekem, hogy ha fáj neki valami és sír, akkor én is. Nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek vele és néha azt kívánom, hogy bárcsak látná magát az én szememmel, mert akkor tudná és el is hinné, hogy milyen hihetetlenül értékes ember, hogy mennyire leírhatatlanul jó barát és, hogy milyen okos, tájékozott, tehetséges és mély érzésű.  Ha látná magát az én szememmel, akkor tudná, hogy gyönyörű és nem aggódna olyan hülye dolgok miatt, hogy görbe a lába, nem kockás a hasa és vitaminhiányos a körme.  Imádom benne, hogy, ha csinál valamit, akkor azt nagyon csinálja, szívvel-lélekkel és kitartóan, imádom, hogy amikor kicsit becsíp akkor olyan, mint valami tündéri kislány, vigyorog, jókedvű, szókimondó és beszédes. Imádom a sztorijait, ahogy előadja őket, hogy amikor kicsit elbizonytalanodik, mókusfejet vág, hogy bulik vagy csak baráti beszélgetések végén, amikor lemerülnek az elemei, akkor elalszik, de mindig igyekszik úgy csinálni, mintha nem is. :) És, hogy filmnézések alkalmával is számtalanszor elszunnyad, de mindig próbálja a „Ramónás” kéztartásával leplezni ezt és, hogy soha nem sikerül neki. Mondtam. Úgy imádom, ahogy van.

Mi volt a legnagyobb kihívás, nehézség, bukkanó, amin együtt átmentetek?

R: Ez a mostani időszak az, amin éppen átmegyünk. Én külföldre költöztem, ezért nem tudunk csak úgy összefutni, így telefonon tartjuk a kapcsolatot. De most van csak igazán szükségem rá, remélem ezzel is megbirkózunk együtt, de eddig úgy tűnik jól vettük az akadályt. :)

A: A legnagyobb kihívás, amivel eddig szembe találtuk magunkat, holnap reggel kezdődik. Elköltözik. És mindenkitől azt hallom, hogy „nem a holdra költözik”, meg „haza fog látogatni”, meg „te is bármikor meglátogathatod” blabla, és tudom is ezeket. Az eszemmel. De közben belül háborgok és sírok. És bárkinek beszélek róla, nem érti, vagyis nem úgy érti, ahogy én értem. És tudom, hogy ő értené, de nekem most az a dolgom, hogy jó emlékekkel eresszem őt útnak és minden erőmmel támogassam abban, hogy megvalósítsa a céljait.

Hogyan oldjátok meg a konfliktusokat?

R: Ha valami bajunk van a másikkal, azt megmondjuk és megbeszéljük, de nem nagyon emlékszem ilyenekre.

A: Nincsenek konfliktusaink. Tényleg. Soha nem veszekedtünk. 

Szerinted mitől működik jól a barátságotok?

R: Attól, hogy nem akarjuk a másikat megváltoztatni. Rengeteget gondolkoztam, hogyan tudnám ezt szépen megfogalmazni (ebben mindig is ő volt a jó). Az egyszerű válasz erre talán az, hogy nem kell erőlködnünk, hogy fenntartsuk, mindig tudunk beszélni egymással, teljesen mindegy mikor vagy hol vagyunk.

A: Szerintem ami működik azt egyszerűen nem kell magyarázni. :) Néha én is rácsodálkozom, hogy vajon hogyan lehet ekkora mákunk, hogy megtaláltuk egymást. Szerintem ezt a fajta  kötődést az érti, akinek van ilyen ember az életében, akiknek nincs, azoknak  fölösleges lenne megpróbálnom elmagyarázni. Egyszerűen vele minden természetesen és magától értetődően működik. Az őszinteség annyira  evidens, mint az, hogy levegőt veszek, vagy pislogok. Szinte bármi történik az életemben az első gondolatom, hogy megosszam vele. Minden egyes szavamat pontosan úgy érti, ahogyan mondom, és olyan dolgokat, úgy és akkor mond, ahogy senki más.  És jókor, mindig jókor, sosem téveszt. Ha ő mond valamit, az mérvadó, az fontos, azon kivétel nélkül mindig elgondolkozom. Sosem volt ilyen jó barátom. Bárcsak mindenkinek lenne egy Ramónája.

Van valami nagy, közös tervetek 2015-re?

R: Mindkettőnk élete komoly változások előtt áll. Ezért a legnagyobb közös tervem az, hogy mindezek ellenére, az egymáshoz való hozzáállásunk ne változzon meg. Szeretném én is mindenben támogatni őt, pont úgy, ahogyan ő teszi ezt velem. Mindennap beszélünk, még így is, de ha mégis kimarad egy nap, akkor pedig írunk egymásnak.  Mindig tudom mi van vele, és ez fordítva is így van. Nincs nagy tervem, csak annyit szeretnék, hogy ez ne változzon meg.

A: Támogatni, minden lehetséges módon, éjjel- nappal, amikor csak szüksége van rá, beszélni vele amilyen gyakran csak módunkban áll, hogy érezze, nem marad ki semmiből, mert tudom, hogy ez neki fontos. Beszámolni minden pletykáról, eseményről, minden nüansznyi történésről — az előbbi okokból kifolyólag — , hogy aztán ezeket a sztorikat lehetőség szerint a legapróbb részletekig kielemezhessük, felboncolhassuk, szétcincálhassuk és újra összerakhassuk. Szeretném meglátogatni még 2015-ben és már alig várom, hogy haza jöjjön Karácsonyra. Mert bár még el sem ment, már most rettenetesen hiányzik.

A sorozat többi beszélgetését itt olvashatod el.

HA TE IS BEMUTATNÁD A BARÁTODAT, JELENTKEZZ ITT!