Ha emlékeztek a döntésekkel kapcsolatos cikkre, a végén meséltem arról, hogy készül egy felmérés a magyarok között, ami azt feszegeti, hogy milyen típusú döntéseket élünk meg nehezen, milyen területeket értékeltünk utólag máshogy. Ebben a bejegyzésben összefoglalom a számomra legérdekesebb eredményeket.
A kérdőívet kitöltők 90%-a került már saját bevallása szerint nehéz döntési helyzetbe, ami szerintem egyáltalán nem meglepő, ahogy az sem, hogy a 30 felettiek egyre kevesebbet rágódnak a döntléseiken, ahogy haladnak előre a korban. Nyilván ahogy nő az élettapasztalat, és kevésbé érezzük úgy, hogy véglegeset, tökéleteset kell dönteni. Ez jó hír annak, aki sokat dilemmázik — egyre jobb lesz, a döntéshozatal is csak egy izom, amit edzeni kell. :) És minél többet döntesz jól, úgy, ahogy neked jó, annál inkább bízhatsz magadban és a jó ítélethozatalodban.
10% válaszolta azt, hogy hisz az eleve elrendelésben, az viszont nem derült ki számomra, hogy a maradék 90% mennyire hiszi azt, hogy valós hatása van az életére, vagy csak sodródik az árral és mások döntenek helyette. És ezek közül az emberek közül vajon hányan nem vállalnak felelősséget a döntéseikért (sőt, eleve addig halogatják, amíg végül a körülmények vagy mások „elintézik” helyettük), azért cserébe, hogy utána másokat lehessen hibáztatni, ha mégsem úgy lett minden, ahogy megálmodták?
A legkevésbé a gyerekvállalással kapcsolatos döntéseiket bánták meg a kérdőívet kitöltők, azaz többségében jónak ítélték meg, hogy végül családot alapítottak, a legsikertelenebbnek viszont a tanulmányokkal kapcsolatos döntéseket tartották. Vagyis ezen is látszik, hogy nem lehet 16-18 évesen előre látni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, de még a később meghozott döntések sem örökre szólnak. Mert nem ilyennek képzelted, kiábrándultál belőle, találtál mást, ami jobban érdekelt, és ez teljesen rendben van így. Már nem az a világot éljük, hogy 18/25 évesen beleülsz egy székbe, majd negyven év múlva onnan esel át a nyugdíjba. Lehet, hogy egy olyan szakmában fogod magad jól érezni 10-15 év múlva, amire most még szavunk sincs. (Hé, ha én elmondtam volna a 30 évvel ezelőtti anyukámnak vagy a 20 évvel ezelőtti önmagamnak, hogy mit csinálok most, nem biztos, hogy megértette volna. :D)
Pedig tanulni nem csak 25 éves korig lehet, sőt. A világ színes, növekvő és érdekes, és sosem leszünk „készen” — csak egyszer lejár az idő. Hogy az aktuális tanulmányaid épp iskolapadban, záróvizsgával történnek, tapasztalatszerzésen alapulnak és soha nem lesz róla papírod, és hogy lesz-e belőle valaha karriered, vagy „csak” nagyon jól érzed magad és tágítod a horizontodat (ami egyáltalán nem kis dolog!), az folyamatosan változhat akár egy ember életén belül is, de egy biztos: ha nem szorongásként éled meg a „soha nem vagyok készen”-t, hanem fejlődési lehetőségként, sokkal kevésbé fog zavarni az, hogy nem vagy és nem is lehetsz tökéletes. :)
Ha már volt szó a szabotáló szólásokról, sokat hallok olyat is, hogy „ez van, ezt kell szeretni„– pedig nem muszáj szeretni, és nem biztos, hogy csak azt lehet választani, hogy tűrd. A másik ilyen, ami a rossz döntések után járó büntetés mottója is lehetne, az „edd meg, amit főztél” — ez addig oké, amíg vállalod a felelősséget a tetteidért, és nem mosod kezeidet, de olyan emberre is hallottam mondani, aki már javított volna a döntésén, de rászóltak, hogy nem, bocsika, elcseszted, akkor ezt most ki kell pörgetni, ott a szakadék, a lábad a gázpedálon, fel ne emeld, és mehet a menet, essél pofára légyszi.
Érdekes lenne egy olyan felmérés is, ami azt vizsgálná, hogy mennyire bocsátunk meg másoknak illetve magunknak a rossz döntésekért. Mennyire vagyunk elnézőek, ha hülyeséget csináltunk? Kihez fordul egy ember, ha magát felőrölve lelkifurdal évekig, akár egy apróságon? És mi van akkor, ha nem apróság, hanem tényleg kemény hiba történt — mennyire kész a társadalom arra, hogy segítsünk egy ilyen embernek gyógyulni, megbocsátani magának, és megbocsátani neki? Nekem egyébként az a teóriám, hogy aki másokkal szigorú és kíméletlen, az magával ezerszer szigorúbb, a belső monológja ugyanolyan romboló és káros, maga felé pedig még annyi empátia, együttérzés, türelem, szeretet sem jut, mint amit kifelé ad másoknak.
Néhány gondolat, még ha egy része nem is lesz népszerű…
Visszatérve az eredeti kérdésre, ezt a döntés dolgot minimum kétfelé kell választani szerintem, a magunkkal kapcsolatos döntéseink (amelyek nem vagy csak közvetettem érintenek másokat) és a másokkal kapcsolatos döntéseink (tipikusan ilyen például a gyerekeinkkel kapcsolatban meghozott döntés, de lehet az bárki, akiért felelős vagyok).
A magunkkal kapcsolatos döntéseink értékelésénél szerintem az a legnagyobb hiba, hogy sokan összekeverik a döntés értékelését a döntés eredményének értékelésével, pedig a kettő nem ugyanaz. Amikor értékelek, már szükség szerint látom a döntés eredményét, már látom a „jövőt”, ha úgy tetszik, olyan tényezők ismeretében értékelek, amelyeket még nem tudtam akkor, amikor a döntést meghoztam. Ezért amikor a döntést utólag értékelem (megbántam, nem bántam meg stb.), azt szoktam kérdezni magamtól, hogy ahhoz képest, ami információnak akkor a birtokában voltam, lehetett volna vagy sem jobb döntést hozni. Ez segít a következő döntéshozatalnál, hogy jobban fókuszáljak az elérhető információkra és abból próbáljam meg kihozni a legtöbbet.
A döntés eredményét már lehet a jelenlegi ismereteim fényében értékelni, de csak azért, mert nem a várt eredményt hozta, az eredeti döntés az eredeti helyzetben még lehetett jó, vagy a lehető legjobb döntés, tehát egyáltalán nem biztos, hogy rossz döntést hoztam, pusztán attól, hogy ez eredmény nem pont az, mint amit elképzeltem.
A másokkal kapcsolatos döntéseink – nyilvánvaló, hogy itt a legnagyobb kategória a gyermeknevelés, ez látszik is a fenti kommentekből. Én azt gondolom, hogy a 80-as években, ahova az én generációm tartozik, egész más szempontok és irányvonalak mentén lehetett a gyerekekkel kapcsolatos döntéseket meghozni, mint ma. Aki ma szülő, az egész más kihívásokkal néz szembe, mint a mi szüleink annak idején. És tetszik vagy sem, a körülöttünk lévő világ minősége befolyásolni fogja a döntéseinket is. Mint ahogy az is, hogy milyen szociális/anyagi körülmények közül érkezünk, mert szomorú vagy sem, de ettől függően más lesz a valóság, amiben élünk. Ebből következően a döntéseket, ideértve a gyerekekkel kapcsolatos döntéseket is, nem lehet abszolút módon kezelni, nincsenek abszolút igazságok, mert minden élethelyzet más és minden gyerek más. A felelősség abban áll, hogy felismerjem, az én gyerekemnek (vagy akire vonatkozóan döntést hozok) mi a legjobb, és ne merev klisék mentén döntsem el, hogy hogyan kellene lennie. Az én kislányom is ágyban van 8-kor, mert mi korán kelő és korán fekvő család vagyunk. De ismerek olyan angol családot, ahol a gyerekek 9 órakor fekszenek le, mert csak 9-kor kezdődik reggel az iskola, nem kell korán kelni, ki tudják pihenni magukat. Ismerek olyan kisgyereket, aki még nem tudott beszélni, de már tv-t nézett és a kezében volt a tablet. És ismerek olyat is, aki max. 20 perc után félreteszi a számítógépet és kimegy focizni. Ezeket a döntéseket is csak az adott élethelyzet, szociális viszonyok, anyagi körülmények, a gyermek személyisége, a szülő személyisége és minden egyéb körülmény fényében lehet értékelni, nem lesz egy és abszolút igazság.
És még valami, egy gondolat a továbbtanuláshoz: erről a kérdésről az esetek nagyon nagy százalékában nem a gyerek dönt, hanem a szülő, és megint csak egyéni helyzet függvénye, hogy a szülő milyen szempontokat vesz figyelembe. Minél inkább jó irányba indítja a szülő gyereket a gyerek szempontjából (vagy mert jól ismeri, vagy mert a gyerek elég érett és figyelembe veszik az akaratát, vagy mert szerencséjük van, vagy akármilyen más okból), annál kisebb az esélye, hogy a gyerek pocsolyaként fogja megélni az életét, és menekülni akar majd belőle. Arról is van elméletem, hogy miért olyan sok mégis a pocsolya, de ez a téma nagyon messzire vezetne. :)
Sokféle dolgot előjött, néhány mellett nem tudok elmenni szó nélkül.
A számítógéppel kapcsolatban Via-val értek egyet, teljes mértékben. A gyerek számítógépnél töltött idejét erősen lekorlátozni nem biztos, hogy jó, persze az se mindegy mit csinál a gépnél.
Én gyerekkoromban nagyon sokat ültem a gép előtt, a szüleim sokszor szóvá is tették, de szerencsére nem tiltották. Ha így tettek volna jól le lennék maradva. Bár sokszor játéknak tűnt nekik amit csinálok, de rengeteget tanultam belőle. Sokat szórakoztam rajzolással, képszerkesztésekkel, szövegszerkesztéssel. Gyakran készítettem vázlatokat, ábrákat a tanulmányaimhoz is. Úgy megszerettem a „számítógépezést”, hogy önszántamból eljártam az összes számítógépes szakkörre, még programoztam is. És mind-mind a hasznomra vált. Egyébként stratégiai játékokat is játszottam (játszom a mai napig is) – ahogy írta vki lövöldözős játékokat. Biztos sokan felhorkannak, de abból is sokat tanultam, például angolt. A nyelvvizsgán konkrétan olyan szöveget kellett fordítanom angolra, amiben számítógépes játékokról volt szó. Van olyan ismerősöm akinek a szóbeli vizsgán előjött a középkor és elkápráztatta a bizottságot a szuper szókincsével, ami mellesleg egy lövöldözős játéknak köszönhetően ragadt rá.
Persze nem azt mondom, hogy a gyerek lógjon egész nap a facebook-on, de ha megmutatjuk neki, hogy a számítógépet mi-mindenre lehet használni, hihetetlen tudást tud felszedni „játékkal”.
A szüleim mindent megtettek, hogy tanulhassunk a tesómmal, de nagyon korlátozottak voltak az anyagai lehetőségeink. Külön órákra egyáltalán nem jutott, mégis tudtunk kitűnő eredményt elérni. Az érettségig jó eredménnyel eljutni szorgalom, kitartás és akarat kérdése, nem anyagi vagy szociális helyzeté. Nyelvvizsgát valóban nem tudtam szerezni érettségiig, ahhoz kellett volna külön tanár. Az egyetem mellett viszont végig dolgoztam, így össze tudtam rakni a pénzt nyelvtanárra, szereztem nyelvvizsgát és az egyetemet is időre befejeztem. Szóval azzal nem tudok egyetérteni, hogy valaki azért jár 10 évig egyetemre mert rossz szociális vagy anyagi helyzetből kezdte.
Nem arra írtam, hogy tíz évig jár egyetemre, hanem arra, hogy a huszas évei végén kerül abba a helyzetbe, hogy elkezdheti.
A rossz szociális helyzet pedig nem csak azt jelenti, hogy nem telik különórára, hanem hogy részeg szülőkre megy haza például, nincs egy helye, ahol nyugodtan tanulhatna, nem támogtják otthon, vagy már korán számítanak a kerestére.
Amúgy ügyesek vagytok, gratula.
Erre is gondoltam többek között, csak áttételesen írtam, hogy a szüleimnek fontos volt, hogy tanulhassunk. A diplomáink nem csak a mi érdemeink, hanem az övéké is.
Sokat szoktam erre gondolni, pl. amikor itthon tanulok a gyerekekkel. Hogy ez nekik már most mekkora előny. Pl. meg tudom oldani a verseny matekfeladatokat is. Ki tudom javítani a hibás angol házit, el tudom magyarázni hogyan kellett volna jól csinálni. 500 gyerekkönyvünk van, és ehhez jönnek még a „felnőtt” könyvek. Ezen kívül járunk könyvtárba is 4-5 hetente. Tanultam zenét, így sok klasszikust hallgatnak és rengeteget énekelek. Rengeteget kirándulunk, mindegyiknek van biciklije. El tudjuk őket vinni múzeumba, állatkertbe (ami komoly összeg már egy ekkora családnál), színházba. Az előnyök ebből adódnak, és ezeket baromira nehéz leküzdeni. A férjemnek sem sikerült teljesen, hiába a diploma, az előtte lévő 25 évet nem lehet kitörölni (olyan apát pl. aki reggel azt mondja, hoyg leviszi a szemetet, aztán estig nem látják). A testvérének nem is sikerült kitörni. Ehhez egy nagyon erős személyiség kell.
Nemrég olvastam, hogy egy alacsonyan képzett szülőkkel rendelkező kisgyerek mire iskolába megy 1,5 millió szót hall. A magasan képzett szülők gyereke meg 8 milliót. Itt kezdődik.
Ez kicsit más téma, de ezt hívják privilégiumnak. Hogy otthon vannak könyvek a polcon, hogy a kötelező olvasmányok jórészéért könyvtárba se kellett mennem, hogy több generációra visszamenőleg mindenki játszott minimum egy hangszeren, hogy amikor én zongorázni akartam, otthon volt egy… És igen, volt bekötve Internet a kilencvences évek közepe-végére, és volt számtechóra az iskolában, ahol először találkozhattam mindennel, és olyan iskolába jártam ahol ez már huszonéve is fontos volt.
Átlag középosztálybeli család, de máris milyen privilégiumokkal. Ezt a szót egyébként a legtöbb ember nem érti. Azt hiszik, protekciót jelent, vagy azt, hogy soha nem volt semmi problémád és semmiben nem szenvedtél hiányt egész életedben, és mocskosul gazdag vagy. Pedig az is privilégium, hogy mondjuk járhattam iskolába, mert nem küldtek férjhez 11 évesen. Vagy hogy a kontinens ezen részén legalább olvasni fontos megtanítani a lányokat, és nincsenek totál kihagyva az iskolarendszerből.
Malalának is van privilégiuma, például az, hogy az apja nagykövet, ezért volt pénze arra, hogy külföldi orvosok küzdjenek az életéért, amikor Malalát főbe lőtték azért, hogy iskolába mert menni. (Ez a radikális gondolat nyilván azért jutott eszébe, mert az apja nem úgy képzeli, hogy a lányoknak semmi keresnivalója az oktatásban.)
Gyakorlatilag mindenki, aki ide kommentel, privilegizált, pusztán attól, hogy van valami eszköze, amin meg tudja tenni, és netelérése… :) Tudom, hogy ez nem kellemes gondolat, de ez van. Nem kell ellene tenni semmit, csak nyitott szemmel járni, felismerni az előjogokat, és ne „egyenek kalácsot”-ozni azok felé, akiknek nem evidencia az életükben az, ami nekünk igen.
Ami az én érdemem, és arra kicsi büszke is szoktam lenni, hogy önálló erőből, a gyerekek mellett csináltam meg a doktorit, nagyon nehéz volt. Anyagilag is az első év, utána kaptam ösztöndíjat.
Naiv vagy, ne haragudj. De, anyagi és szociális kérdés is. El kell csak olvasni bármilyen ezzel foglalkozó tanulmányt. Nem arról van szó, hogy senkinek sem sikerül, hanem arról, hogy keveseknek. Szociális helyzet az is, hogy a szüleid nem mondták azt, hogy már középiskola alatt/helyett is dolgozni kell, és volt, hol laknod 18 éves korod után is, meg volt íróasztalod és módod tanulni. Volt számítógépetek pl.
Angolt nem csak a számítógépes játékokból lehet tanulni, én pl. olvasással tanultam. Ma már túl sok technikai akármi áll a gyerekek rendelkezésére, ezért muszáj korlátokat szabni, mert a gyerek fejlődéséért én, mint szülő felelős vagyok. Szüksége van a szabad levegőn való futkározásra, mozgásra, beszélgetésre élő emberekkel, való világban való építésre stb. Ezek öncélnak tűnnek, de nagyon fontosak. És most nem arról van szó, hogy egy 14-18 éves gyerek már sok időt tölt a gép előtt, hanem arról, hoyg már a bölcsis korúak is rengeteg időt ott töltenek, akiknek még nem kialakult pl. a testsémájuk, térérzékelésük, testarányaik nagyban különböznek a felnőttekétől, pl. nagy fejüket kicsi tüdőnek kell ellátnia oxigénnel. Rengeteg a problémás, megkésett beszédfejlődésű, beszédhibás, részképesség zavaros kisgyerek.
Ha a lemaradásban igazad lenne, akkor az én korosztályom is le lenne maradva, mondom, én 13 évesen találkoztam egyáltalán számítógéppel, Commodore 64, meg Videoton géppel, a szüleim felismerve (ezeket nagyon-nagyon jól csinálták), hogy ebben jövő van elintézték, hogy járhassak egy elitiskola szakkörére, ahol 38 fiú volt, meg ketten lányok (rábeszéltem egy barátnőmet), és erre a 40 emberre jutott 1 gép. Én a középsuli negyedik osztályában készítettem az első számítógépes dolgozatomat, még dos alatt. Az egyetemen Quatro Pro-t tanultam, mint táblázatkezelő program.:-)) Aztán elég jól elboldogulok, a tesóm meg mondom, informatikus lett, pedig még kazettáról olvasta be anno a játékokat.:-)
Ugyan erre szoktak amúgy hivatkozni a tévével kapcsolatban, hogy milyen rossz a gyerekeknek, hogy nem tudnak részt venni a kortárs beszélgetésekben, mert nem látták a Való világot, meg a Barátok köztöt (biztos most mások a menők, nem tudom). Hát nekem ez nem szempont, és amúgy eddig a gyerekeim ezek nélkül is elég jól érzik magukat a kortársak között. De este 8-kor alszanak.
Na ez is szociális helyzet, hogy mi ennyire korán találkoztunk számítógéppel, és lett is a családnak, elsők között lett internetünk, még a rendszerváltás előtt jártunk angolra meg németre, és 89-ben az 50 dolláros valutakerettel már az Uffizi képtárban jártam anyuékkal, sátorban aludva és itthonról hozott száraz kenyeret kajálva, de rengeteg dolgot láttunk.
Még az jutott eszembe arról, hogy a szociális helyzet privilégium, hogy valami okos ember úgy írta le az ideális szülői hozzáállást, hogy „ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni”.
És ha megnézzük, tényleg erre a képességre van leginkább szükség…
A számítógép pont olyan „bébiszitter” szerepet tölt be sok családban, mint korábban (és még most is) a tévé, addig sem kell a gyerekkel foglalkozni, amíg ott ül. És aztán sokszor teljesen kontrollálatlan is, hogy ott mit csinál és mit „fogyaszt”. Elképedéssel hallottam, hogy vannak csecsemőknek szóló tévék is! (nincs kábeltévé előfizetésünk, így nem tudtam) Pár hónapos babákat leültetnek elé! Meg az 1 éves kap tabletet játszani.
Mindennek megvan a helye és az ideje, nyilván. Én egy olyan 13 éves voltam, aki lehúzta a napi 4 órás műszakot a gép előtt a tanulás után, most meg abból él, amit akkor megtanult. :) Grafikát, kódolást. És mellette rengeteget is olvastam. És keresztszemes hímeztem. Nem gondolkodom ennyire végletesen arról, hogy mennyire rossz a gép, és csak megbutul, aki használja. Kell ennek is egy keretrendszer, mint a tévének, de az abszolút tiltás szerintem hátrafelé mutat, és sok családnál ezt látom.
Na ezzel egyet értek, bár 4 órát semmiképpen nem engedném (bár az is igaz, nálunk még nincs 13 éves gyerek, 11 a legidősebb). Nincs tiltva sem a tévé, sem a számítógép, de korlátok vannak, amit eléggé szigorúan be is tartatok. (Elég sok energiát el is vesz ez is, hogy figyeljem, hogy átadja a másiknak, meg hagyja abba stb.) Nyári szünetben egy kicsit többet engedek, mert akkor ott az egész nap, jobban van idő arra is, hogy levegőn legyenek, meg mással is játszanak, hétköznap, iskola időben kevesebbet.
Tévénél mondjuk nincs kábeltévé nálunk, de az uyge semmit nem jelent, mert DVD-t, meg letöltött meséket, filmeket néznek. A nagyokkal szoktunk már „családi mozidélutánt” is rendezni időnként, amikor a kicsi alvása alatt egy hosszabb filmet megnézünk együtt közösen.
Azért azt is látom, hogy sok szülő el van ájulva, hogy a gyereke mennyire ért a számítógépekhez, pedig nem több, amit csinál, mint egy átlag felhasználó, nem programoz vagy ilyesmi. A gyerekek 90%-a felhasználói szinten van, viszont mégis órákat tölt előtte. Valahogy azt kellene megmutatni nekik, hogy mennyi minden másra lehet használni tényleg hasznosan. De ez hiányzik. Az útmutatás.
Most, így koronavírus kapcsán nagyon sok gyerek és felnőtt is! tapasztalhatta meg, hogy a facebook-on kívül még mire jó a számítógép. Én sem értek egyet a tiltással. A 11 éves lányomnak van saját laptopja, igaz, nem korlátlanul használhatja, Family Linkkel felügyelt fiókja van. És mivel apjától azt látja, hogy Google Earth-öt néz, így ő is azt nézi :) Nem feltétlenül az a játék, amit mi annak gondolunk :)
Most, hogy tavasszal végig együtt voltunk, viszonylag sokat van napközis és úszótáborban. Utána hazajön és megy le a játszira. Este 8-kor lefekszik, fél 9-kor pedig igazi kipirult arcú mély gyerekalvásban találom. Eszébe sem jutott napok óta a gép vagy a tévézés. Eleinte keveset engedtünk neki, hogy ne szokjon rá, kezelje helyén a dolgokat. Most már egyre többet lehet, de azt kell látnom, hogy nem kockul be. Jobban értékeli a kézzel fogható külvilágot. Most lett saját bankkártyája, ami már olyasmi, mint egy felnőtt, elkezd magának telefont feltölteni, ott kapja a zsebpénzét, stb. Nem 20 évesen kell felkészíteni a gyereket a felnőtt életre. Szerintem ilyen példákkal tanulja meg, hogy mire jó a net, nem tiltással.
A pályaválasztás nálunk egyszerű: apja ugyanabban az imádott szakmájában tán a harmadik munkahelyén. Anya meg 40 évesen épp két suliba kezd, hogy más legyen az élete, mint eddig. Mesélünk az életünkről, a döntéseinkről és azok következményeiről. Én nem szégyellem előtte, hogy most jöttem rá, hogy igazán mit is szeretnék. Tanúja volt a változásnak, látta ő is, hogy valami nem jó. Már most beszélgetünk erről, amikor csak kérdez. Magával kapcsolatban is. Azt mondom mindig: nem örökre szól. De később váltani nehezebb. Most, amikor arról volt szó, hogy milyen lemondásokkal jár egy váltás, azt mondtam neki, hogy szombaton tervben van Kiskunmajsa. Ujjongott. Én meg mondtam, hogy jó szórakozást. Igen, ezzel jár, hogy én meg itthon tanulok. Lemondás. Érti, hiszen látja. Szóval a példamutatásnak sem kis súlya van.
Ráadásul én azok közé a szülők közé tartozom, akik nem akarják kibetonozni (vagy kibetonoztatni a gyerekkel) az életútját 80 évig. Kenyérkereső szakma lesz a kezében, onnantól meg 80 év alatt úgyis ott térne le az útról, ahol akar. Az én felelősségem az indítás. Az övé az élete további része.
Ja, csak ez piszkosul nehéz és bonyolult. Azért az is egy trend lett, amit jóval korábban már láttam nyugaton élő ismerősök körében, hogy öt féle egyetembe is belekezd és 30 évesen még sehol sem tart. Valahogy ezt sem szeretném. Nekünk a szüleink mindig azt mondták, hogy 5 évet finanszíroznak, aki addig nem fejezi be a dolgait, az onnantól maga állja a tanulását és megélhetését. Végülis mindegyikünk befejezte, egyik tesóm belekezdett közben egy másik szakba is (de ugyan az a szakma és egyetem), de előtte az egyiket azért már elvégezte. Szóval én ezt sem tartom azért jónak, hogy a nagy önkeresésben valaki odáig jut, hogy huszas évei végén is még otthon lakik és nincs semmilyen keresete. Ez az egyik.
A másik, meg az, hogy legyen bolti eladó, persze csak mit fog csinálni netto 70-80 ezer Ft-ból? A nem egészen 11 éves legnagyobb gyerekem fogalmazta meg pár hónapja, hogy „anya, én olyan foglalkozást akarok választani, mit szeretek, és így örökké tudom csinálni, de amiből meg is lehet élni.” Nagyon nehéz munka mellett egy diplomát megszerezni, néhányat nem is lehet. És ahhoz mégiscsak kell valamiféle szakképzettség, hogy az ember olyan munkát találjon, amiből tudja finanszírozni a tanulmányait és még meg is tud élni.
Szóval igen, én is szeretném, ha látná a gyerekem, hogy nem dől el minden 18 évesen, ugyanakkor nem szeretném, ha huszonévei végén még itthon élne, mert nem tudja magát eltartani. Azért én látom ennek jeleit is, hogy van már egy olyan generáció, aki 26-28 évesen még az első egyetemet végzi, keresete nincsen, és nem is volt, max. alkalmi valamik, otthon él, de közben az otthoni feladatokból részét nem veszi ki, de ő felnőtt, életébe ne szóljanak bele.
Szakképzettség nélkül nagyon nehéz bármilyen munkát találni, ha mégis sikerül, akkor azzal annyira keveset lehet keresni, hogy nem tudja magát fenntartani.
Na, párszor ismételtem önmagamat, de lényeg talán átmegy.:-)
Értem, amit mondasz, és igazad is van. Az tényleg nem jó, amikor a fiatal iszonyúan keresi önmagát, csak nem találja, helyette különféle jogcímeken váltogatja a sulikat, a szakokat, és végül semmit nem fejez be. Vagy nyögvenyelősen befejezi akkor, amikor kiöregedett nappali tagozatról.
De én nem pont rájuk gondoltam, hanem azokra a gyerekekre, akik nem a lébecolós fajták, hanem csak nem valamiért semmi nem jön össze. Mert rajtuk van a kamaszkor, a depi, a rondaság érzés, bénaság-érzés és a nem tudom én, mi, de biztos vagyok benne, hogy átment ezen anno mindenki, aki nem volt csinicsaj meg focicsapat kapitány (mint az amerikai gimis filmekben). És a lelkiállapot kihat a kölyökre, főleg ha kicsit érzékenyebb. Mindeközben meg kapja a nyomást minden nap, egy nap van 7-8 órája, amiből 6-on számonkérés van = stressz egyfolytában (annak, aki persze a lelkére veszi). (És akkor nem emlegettünk nyelvvizsgát meg faktot.) Ha nem az az alkat, aki bírja, hogy minden áldott nap topon kell lenni, annak ez iszonyú. Vagy nekem legalábbis az volt anno. :) És én hagynám őket levegőt venni, mert elég könnyű ilyen alapon csomó rossz jegyet beszedni, ami aztán tényleg alávág minden továbbtanulási célnak. Ez az egyik.
A másik meg, hogy mi van akkor, ha nem veszik fel rögtön valahová? Na és? Persze, rossz, meg kudarc, meg mit szólnak a rokonok és a referenciaszemélyek, de azért még nem kell ledobni őket a Taigetoszról, mint az életképtelen csecsemőket a régiek.
Az, hogy valaki tizenévesen épp nem jó tanuló, még nem biztos, hogy hülye felnőtt lesz. De ha belesulykoljuk, hogy most aztán végérvényesen el van rontva minden, mert nem tudod, hogyan keringenek az elektronok az s-p-d-f alhéjakon, akkor azért ki lehet ölni a bizonyítási vágyat is.
Szóval valahogyan motiválni kell.
Nekem is megvolt ez az agyonnyomós-lehülyézős-élmény anno, és így visszanézve annyira nem lett volna szükség rá…
Na, de legalább biztosan ennek révén valamiféle empátia kifejlődött bennem, úgyhogy pacsi mindenkinek! ;)
Szerintem van egy köztes állapot is, azaz az egyetem mellett dolgozik, és nem otthon él, miközben keresi saját magát. Nem egy egyetemista csinálta végig alkalmi munkák mellett / között a tanulmányait, nulla vagy alig szülői segítséggel, túlórákkal, passzív félévekkel, ki hogy. Ha beszél nyelveket, vagy autodidakta módon tanult ezt-azt (programozni, grafikát), egy nyugatibb országban teljesen jól el lehet ezzel lenni, tíz éve még nálunk is. Az angol szak fele bedolgozott ide-oda a tanulmányai mellett. Az infosok szintén.
Zárójel: én pl. ezért sem szeretem, hogy annyira tiltják a fiatalokat a számítógéptől, hogy nem kap sajátot, meg csak napi fél órát nézheti, azt is Facebookra max. Tényleg? Tanulja meg majd 10 év múlva, mikor már most is le van maradva?! Az „egész nap a gép előtt lóg” annyi mindent jelenthet, nem csak azt, hogy lövi a zombikat vagy vadássza a lájkokat… és nem is kell IT-snek menni ahhoz, hogy hasznos legyen.
Majd egyszer te is leszel szülő, és megérted.:-))) Nálunk is korlátozva van a gép, nincs saját gép, és nem is lehet minden nap, és nincsenek egyáltalán lemaradva a gyerekek. Ez irányú érdeklődésüket logiscool-ban pl. kiélhetik, amit hasznosnak tartok (bár borzasztóan drága, ha már több gyerekről van szó…). A lányomat mondjuk bármennyit engedhetném, mert ő annyira könyvmoly (nyáron napi ezer oldalt olvasott), hogy a számítógép nem jelent számára olyan vonzerőt, ami odaragasztaná a képernyőhöz. Az esti DVD lehetőséget is sokszor passzolja. De a fiaim! Katasztrófa. Teljesen rá tudnának „gyógyulni” a képernyőre, ha hagynám, és igen, mindenféle játékokat játszanak (még viszonylag kicsik, így facebook nem jön szóba). Ismerősi körben végig nézve elenyésző azon kamaszok száma, akik nem facebook és zombi játékra használják a gépet. Ahogy írtad.:-) Ha csak belegondolok, hogy én kb. hetedikes koromban láttam először számítógépet, 40 gyereke jutott egy darab. Internettel már egyetem alatt találkoztam csak, illetve bocsánat, a gimiben egyszer mutatta a tanár, hoyg létezik ilyen. Aztán elég jól elboldogulok.
Ez pont olyan, mint a tévé, hogy kevés ember használja értelmesen, a gyerekek főleg nem, nem természetfilmeket, meg ismeretterjesztő filmeket néznek, hanem Barátok köztöt, meg nem tudom mit (nem nézünk tévét, így nincs fogalmam a sorozatokról).
A számítógép elvonja az időt a kinti rohangálástól, a kreatív játéktól, és azt is látom, hogy irtózatosan felpörgeti az agyukat, totál ki tud készülni tőle az egyik fiam (persze ez egyéni, de rajta látom eléggé).
Én nem látom annyira pozitívan a dolgokat, mint te, amikor diplomás, képzett fiatalok is nehezen kapnak munkát, akkor pont egy nulla végzettséggel rendelkező ember fog olyan állást találni, amiből fent tudja tartani magát?? Nagyon-nagyon keveseknek fog ez sikerülni. Ma azzal, hogy valaki jól tud angolul nem lehet már kitűnni.
Az én férjem szülői segítség híján (inkább úgy mondanám, hogy ellenszélben), önerőből lett diplomás, de mondjuk a gyerekeinek egyáltalán nem akarná ezt az utat, rengeteg éhezéssel járt, a hónap vége felé napokig nem tudott enni normálisan, és a többi napon sem a minőségi ételek tartoztak a fő táplálékai közé. Pedig neki legalább volt egy technikusi végzettsége a diploma előtt is, így egy viszonylag normális állásban tudott dolgozni, de neki is „csak” a levelező képzés jött szóba.
Irigylem, hogy te ennyire optimistán tudod nézni a fiatalok jövőjét, de komolyan.:-)
„Majd egyszer te is leszel szülő, és megérted.:-)))”
Ezt már hallottam „felnőtt”, „menyasszony”, „feleség”, „adófizető polgár” és egyéb verziókban is, és nem jött be, szóval… majd meglátjuk, kérdezz meg tíz év múlva. :)
Az egyik tesóm informatikus, az ő gyerekei pl. nagyon sokat gépezhetnek, az én „ízlésem” szerint borzasztóan sokat. Szóval nyilván mindenki másképpen gondolja és csinálja, nálunk nincs akkora ingerenciája az unokatesóknak sem a gépezésre, hála az égnek.
De pl. ha csak a lányom lenne én is nyugodt szívvel mondanám, hogy ugyan, nem kattannak rá, minek korlátozni.:-) Anyukám meg azt szokta mondani, hogy ha a kisebbik tesóm nem születik meg, akkor veregetné a hátát, hogy ő milyen profin csinált mindent, de aztán ő is megkapta.:-)))
@constanze: én gyerekkoromban programozást „játszottam” a számítógépen, és úgy gondolom, hogy nem biztos hogy jó általánosítani. Végül nem programozónak tanultam tovább (és nem bántam meg), de annak a szemléletmódnak, amit kb. 10 évesen úgy tanultam meg, hogy én érzetre játéknak éreztem, azóta is folyamatosan érzem a pozitív hatását, de nagyon. Ez nem lenne meg, ha anyukám időben korlátozta volna a számítógépezést.
Én inkább abban látnám a megoldást, hogy a szülő abban segítsen a gyereknek, hogyan töltheti el értelmesen az időt úgy, hogy az neki játék is legyen egyben. Ugyanúgy, mint ahogy a természetfilmnél is (ha már említetted): a felnőtteknek készített természetfilmet nyilván nem értékel egy gyerek, de régen volt olyan, ami gyereknek is vicces volt, jó volt nézni, aranyos állatok voltak benne, és gyerekes szinten mesélték el, hogy melyik állat hol él és mit eszik stb. (A címe nem jut eszembe, rég volt már…) Persze ez nem TV-vel, hanem videóval oldható meg, de az már annyira mindegy, a készülék ugyanaz.
Elvben egyetértek, gyakorlatilag meg, ha a szüleid nem tudják finanszírozni, és esetleg nem csak magad, hanem még valakit fenn kell tartanod vagy kisegítened, akkor borul az egész.
Akkor meg jöhetne az ösztöndíj, ugye, de hány problémás családi hátterű színötöst talász?
Amiből el tudja tartani magát (Via lehetőségein kívül), az manapság egy szakma lenne, ami meg értességi után még 2+ év, mert már hiába jársz szakközépbe, arra is rá kell húzni egy technikusi képzést, hogy bármilyen papírod legyen róla.
Biztos van egy ilyen réteg, mint amit leírtál, de én példálul abba tartozom, aki 29 évesen az első diplomáját csinálja, egyet félbehagytam, más tart el, és a gép előtt ülök sokat.
A helyzet rossz, és hiába lennének optimális megoldások, ha valamiért (nem ezt hoztad otthonról, nem tudtam, mit akarsz, nem volt lehetőséged, etc.) nem tudsz élni velük:/
Sajnos kevés a Hozzátok hasonló család :)
Én is erre akartam rávilágítani, hogy azok a megoldások jobbára csak egy szűk rétegnek adottak, amiket Via írt. A nyelvtudáshoz is pénz kell (ha csak nem irtóra mázlista valaki, és annyira jó tanára volt az iskolában, nekem oroszból az volt, de angolból pl. már nem), a számítástechnikához is az kell, a könyvekhez is. Ahhoz, hogy legyen valami alap ismereted, szakmád, amire alapozva tudsz pénzt szerezni a továbbtanuláshoz, ahhoz eleve egy átlag feletti szinten élő családból kell származnod. A férjemnek sem lett 22-23 éves korára diplomája, és mondom, szabályosan éhezett.
Én kivételezett helyzetben voltam, bár nem éltünk soha nagy lábon, pl. nyaralásra csak kempingben, sátorral futotta mindig, de a tanulást nagyon fontosnak tartották a szüleim, és mindent megtettek, hogy amire szükségünk van, arra járhassunk. Mindegyikünk 23 éves korára diplomás ember volt. De onnantól kezdve legalább nem kellett senkit már eltartani.:-)
Ez a hátrány aztán tovább tud gyűrűzni azzal, hogy ha valaki 30 évesen pályakezdő.
Sajnos nagyon számít ki hová születik. Kicsi a társadalmi mobilitás ma Magyarországon.
Nagyon elgondolkodtam azon, amiket írtatok a pályaválasztással kapcsolatban. Szerintem ebben irtózatosan nehéz segíteni. Túl sokat vártok el a tanároktól. Nekem gimis koromban a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak, hova menjek tovább, és ebben senki nem tudott segíteni, mivel minden tantárgyból egyformán jó voltam (kivéve talán a rajzot.:-)). A magyar tanárom azon sajnálkozott, hogy miért nem humán terület, a fizika tanárom, hogy miért nem természettudomány, amikor milyen érzékem van hozzá stb. És hiába mutatnak be szakmákat az sem sokat segít, minden szakmának millió egy ága van, ha pl. jön egy „klasszik” számviteles-pénzügyes közgazdász, akkor szerintem még az élettől is elmegy a kedvem.:-) De ha még olyan is jön, ami úgy elsőre jónak hangzik, egy 1-2 órás bemutatás nem tudja visszaadni a valóságot. Ez alapján sem könnyebb választani. A munkaerőpiac változásait megjósolni szinte lehetetlen, és igen a most létező szakmák egy része 10-20 év múlva értelmetlen lesz és teljesen újak fognak születni. Szerencsések azok, akiknek kicsi korától határozott érdeklődése van, iránya (az én két testvéremnél így volt), amit követni szeretne.
Gondoljatok bele, hogy milyen pl. a szülőség. Pedig arról még több fogalmunk van, mert magunk is gyerekek vagyunk, meg látunk sok szülőt, meg gyereket, meg babát, aztán mégis mekkora sokk, amikor az ember maga lesz szülő, hogy „jé, ez ilyen?”.
Én is inkább azt erősíteném meg, hogy nincs végzetes döntés (bár balettozni talán kicsi késő elkezdeni 20 évesen, de ritka az ilyen eset) a pályaválasztás kérdésében. Igazából még abból is nehéz következtetéseket levonni, hogy az egyetemen milyen tárgyak vannak és miket tanulunk. Én elvileg a szakmában dolgozom, de gyak., amit csinálok, arról semmit sem tanultam az egyetemen. Talán a gondolkodásmódot, meg az alapfogalmakat használom.
Szóval nagyon kíváncsi lennék szerintetek hogyan lehetne segíteni ebben a fiataloknak. (Gondolva majd a saját gyerekeimre is.)
Én úgy segítenék neki, hogy nem ennyire végleges döntésnek lengetjük be a pályaválasztást, és támogatjuk, hogy nagyobb kockázat és elköteleződés nélkül beleszagoljon sokmindenbe, ami érdekli. Mehet almát szedni, nyári munkára pincérnek, irodába gyakornoknak, kutatótáborba, programozó tanfolyamra, fotós mellé táskacipelőnek, önkéntesnek ide-oda, és szerezzen tapasztalatokat nyugodtan arról, hogy milyen a világ, és nézze meg, hogy ebből neki mi tetszik, ne csak mások véleménye alapján tájékozódjon. Ha nem tud saját tapasztalatot szerezni, csak egy elképzelés alapján dönt, akkor is tudja, hogy válthat, nem haláláig kötelezte el magát, és nem okoz csalódást, ha vált, és nem szar alak, ha nem tudta 18 évesen megjósolni, hogy miben érzi majd jól magát 5-10-15 év múlva, hanem EMBER.
Tegnap és ma is olvasgattam a hozzászólásokat, és én is elgondolkodtam azon, hogy milyen sokan említitek a döntések kapcsán a továbbtanulással, pályaválasztással kapcsolatos tapasztalataitokat.
Hogy hogyan lehetne segíteni a gyerekeknek?
Igen, én is egyetértek azzal, hogy valahogyan azt kellene tudatosítani bennük is (meg a felnőttekben is), hogy a most meghozott döntések nem biztos, hogy „jóvátehetetlenek”, és a tökéletlenségek, rossz jegyek sem kijavíthatatlanok.
Nem azt kellene sulykolni, hogy „ha 18-19 évesen nem érettségizel, „ha 19-20 évesen nem kezded meg a felsőfokú tanulmányaidat, ha 22-24 évesen nincs meg az első diplomád”, akkor már el vagy késve, és mindennek vége, és az életnek sincs értelme a továbbikban, hiszen nem is ember az, aki nem így csinálta.
És hallgatja ezt a szerencsétlen középiskolás, aki béna bioszból is, és pocsék töriből is, és matekból kettesalával sunnyog… és 16 évesen már tudja(!) és elhiszi(!) EGY GYEREK (!) hogy belőle nem lesz semmi, mert nem hozza a „teljesítményt”.
És nagyon sajnálom azokat, akik azért nem jutnak addig se, hogy merjenek egyáltalán álmodni, mik szeretnének lenni, mert már jó időben elvették a hitüket. Mert azért nem minden tizenéves nagyszájú, és telefonnyomkodó, és nem mind nem adja át a helyét a buszon, és nem mindnek adnak meg a szülők mindent.
Szóval szerintem valahol inkább sokszor bátorítani kellene őket. Lehetőségeket, alternatívát mutatni (azzal együtt persze, hogy ha lusta vagy, mint a sakál, akkor ne számíts se világhírre, se luxusautóra). De nem baj, ha tesz kitérőt az életében. Nem baj, ha nem veszik fel rögtön valahová. Nem baj, ha dolgozik másfél évet vagy négyet vagy kilencet, és kisegít a boltban pár hónapig, vagy bébiszitter lesz külföldön, vagy bármi hasznos elfoglaltság, és majd 30 évesen beiratkozik olyan iskolába, amit már ő finanszíroz, nem az apukája. (Aztán lehet, hogy eredményesebb lesz, mert már tudja, mit akar vagy mert egyszerűen csak a saját zsebére megy a buli.) És még ennyi idősen sem bottal fog elmenni a bizonyítványért vagy a diplomáért.
De tegyen valamit, akarjon valamit – és a felnőttnek a motiválás és a segítés lenne a dolga. Életkedvet elvenni pedig tilos.
Zöldnyussznak pacsi! :D
Halihó mindenkinek!
Itt vagyok 20 éves fejjel a felnőtt-lét küszöbén, de azt hiszem elmondhatom, hogy semmit nem bántam meg, amit eddig tettem. A magam részéről úgy gondolom, ha annak idején nem azokat a döntéseket hozom meg amiket, akkor ma nem az az ember lennék, aki felhúzza reggel a kabátomat.
A sajnálkozást teljesen felesleges dolognak tartom (az együttérzés teljesen más), de az nem visz bennünket előre. Függetlenül attól, hogy néha igenis szükségünk van arra, hogy belesüppedjünk egy kicsit a problémáinkba (elvégre így szocializálódtunk) másképp kell nézni a dolgokat.
Egy éve vagyok hűséges olvasója a blognak és véletlenül bukkantam rá egy újságban a nevére. Amióta olvasom, mindenkitől kapom a csodálkozó megjegyzéseket, hogy: Hogyan lehetsz mindig ilyen pozitív?
Azt hiszem erre pedig csak annyi a válaszom, hogy mert megtalálom azokat a dolgokat/személyeket/szituációkat, amik boldoggá tesznek.
Végső soron pedig a problémáink nagy részén hetek/hónapok/évek múlva már csak nevetni fogunk, így hát inkább szívjam egy kicsit akkor a fogamat, mikor elbaltáztam valamit mint, hogy egész életemben azon törjem a fejem: Mi lett volna, ha? :)
Sziasztok!
Életem talán eddigi legnehezebb döntése az volt, mikor az egyetemi első év és sikeres konzis felvételi, befizetett tandíj után átgondoltam, mire lesz időm és mire nem – és rájöttem, hogy a napi sok óra gyakorlás és konzi nem fog összepasszolni az egytemmel. Végül mérnök lettem :) nem bántam meg, de utána évekig nem nagyon játszottam. Tudtam azt is, hogy nagy művész nem leszek, több eséllyel indulok a másik irányban.
Egy másik, hosszú döntési folyamat eredménye a háziállat kérdés megoldása volt – a párom szeretett volna, én nem. Nálunk a családban sosem volt, eléggé ódzkodtam a dologtól, hogy együtt éljünk a lakásban. Végül azonban eljutottam egy pontra, ahol azt állapítottam meg, hogy akinek van, annak örömet okoz, és ez biztosan nem lehet véletlen. Lett egy cicánk és azóta sem bántam meg.
A pályaválasztás kapcsán: még nem tudom, jól döntöttem-e. Vegyészmérnök vagyok, előfordultam egy-két pályaválasztással kapcsolatos eseményen. Ezeken igyekszem kihangsúlyozni, mi a különbség vegyész és vegyészmérnök között, milyen tantárgyak fontosak, és milyen jellegű munkát lehet végzni. Anno én ezeket nem tudtam, és értek meglepetések – sajnos, inkább negatív irányba, de valószínűleg sok dolognak másképp indulok neki, ha ezeket előre tudom.
Rossz döntésem viszonylag kevés volt, de ez valószínűleg abból fakad, hogy kivárom általában, mi lesz, hogyan lesz, és csak akkor döntök, amikor már egyszerű, vagy nincs miről. Ez persze nem a legjobb taktika…
En egyelore a gyerek kerdesrol gondolkodom igy, hogy ‘akinek van, annak örömet okoz, és ez biztosan nem lehet véletlen’ , habar a cikkben Via azt irta hogy a felmeres szerint a gyerekvalallassal kapcsolatos donteseket nem banjuk meg. Azert nem mernek bevallalni egy gyereket erre alapozva, hogy biztos jo lesz, masnak is jo.
Nézd, a kutatás csak azt mondta, hogy a gyerekvállalással kapcsolatos döntést nem bánták meg. Az is egy gyerekvállalással kapcsolatos döntés, hogy nincs. :D Bár szerintem nem erre gondoltak, de a fogalmazásba ez is belefér.
Azt a döntést bármikor visszavonhatod, hogy nincs. Azt nem, hogy van. Szóval nagyon személyes téma, és mindenkinek át kell gondolnia, hogy neki igen, és ha igen, mikor. És ez kívülről nem erőltethető. Nem az okoskodók lesznek annak a kölyöknek a szülei…
Nem mindenkinek okoz mondjuk örömet, én azt látom, és van, aki megbánja, csak még ilyen felmérésben sem meri bevallani. (Ez egy tabu téma.) Az én anyukám pl. nekem simán elmondta, hogy ha újra kezdhetné, akkor egészen biztosan nem szülne egy gyereknél többet. Az ilyen kérdést szerintem csak sok év távlatából lehet feltenni, egy friss szülőnek, eléggé értelmetlen. Nem tudom milyen volt a válaszadók kormegoszlása.
Nyilvánvalóan nekünk sem csak azért lett cicánk, mert másnak örömet okoz, ennél azért persze több kellett hozzá – csak valahol ez volt az a pont, ahol a mérleg átbillent a másik irányba.
A gyerekvállalás – nem könnyű kérdés. Egy pont után már a „nincs gyerek” álláspont sem változtatható (bár ez a korhatár már egyre inkább kitolódik…). Mindenesetre ez mindenkinek saját magán/anyagi helyzetén/stb.-n múlik, késznek érzi-e valaha magát. Meg persze az is fontos, hogy ennek az egésznek két ember döntésének kell lennie.
Én ugyan még nem vagyok szülő, de valahogy azt érzem, hogy ahogy telik-múlik az idő, nem leszek felkészültebb sehogy sem, és az az időpont sem fog eljönni, amikor 100%-os biztossággal azt tudom mondani, hogy ez a legmegfelelőbb – úgyhogy belevágtunk a dologba, és bízunk benne, hogy az a pár hónap majd elég lesz arra, amire kell :) Felteszem, a szülővé válás is egy folyamat, amit mindenki másképp él meg, és van, ahol ez jól, van ahol ez rosszabbul sül el. És vannak olyan típusú emberek, vagy kialakulhatnak olyan élethelyzetek is, amik jelentősen megnehezítik a dolgot… Mindenesetre én valahol bízom abban, hogy ha megfelelő a kommunikáció a családtagok között, és áramlik a szeretet mindenkitől mindenki felé, akkor egy ilyen döntést nemigen lehet megbánni.
Sziasztok!
Teljesen egyetértek abban, hogy az ember lánya (vagy fia) egyszerűen nem tudhatja 17 évesen, hogy mit akar csinálni a hátralévő életében- mert igen, sokunknak így volt ez tálalva. Ez egyrészről egy ténylegesen ROSSZ hozzáállás (amit sokszor a szülők és a tanárok is közvetítenek), mert nincs minden úgy kőbe vésve, mint 50 éve. Szerintem sok családban (személyes példából indulok ki) viszont nem lett volna túl egyszerűen kivitelezhető (ha egyáltalán az lett volna), hogy az 1. diploma megszerzése után, vagy félúton egy másik szakba kezdjen a gyerek, mivel sajnos az államilag finanszírozott félévek számra épp (kb.) egy diplomára van kiszámítva- ezért anyagilag megterhelte volna a családok nagy részét (ahogy véleményem szerint most is), hogy ha a gyerek másfelé veszi az irányt (nem beszélve arról, ahol több gyerek is van). Ezért is volt úgy tálalva a dolog, hogy 1-et választhatsz és kész, utána már nincs variálás- mert egész egyszerűen nincs pénz rá. Ezért jól dönts, vagy ezután szívhatsz, ahogy mi is szívunk a munkahelyünkön…
Személy szerint én ennek teljesen tudatában voltam, így nem volt kérdés számomra, hogy elvégzem a felsőoktatási képzést, amit elkezdtem és majd utána kitalálom, hogy mit csináljak a diplomámmal vagy anélkül…
Amúgy semmire sem megyek vele mióta megvan. Igaz egy szép és elvileg megbecsült szakmám van, gyakorlatilag viszont a sz.rba se nézik (igen, szegény pedagógusokról van szó megint…) :(
Sosem voltam az a szereplős, előadom magam- típusú gyerek, vagy kamasz vagy akárki- inkább az elvont, álmodozó és magába forduló tini- mégis ez a szakma volt az, amiben lehetett volna valami amikor a nagy kérdés előtt álltam… mert ugye ki gondolja azt, hogy egy festő fenntartja magát bármiből is miután elvégezte- ezzel szemben egy tanár simán elhelyezkedik. Ez így is van, viszont ebből az egyenletből az én személyiségem hiányzott, mármint hogy megoldható képletet kapjunk…
Az elején úgy voltam vele, talán megszeretem- jó lesz az- nem írom le rögtön- próbáljuk ki. Csakhogy sajnos az évek alatt nem változott az alaptermészetem és így a tanárság gyakorlása számomra egyenlő lenne a mindennapos szorongással, frusztrációval és mindennel, amit magamra tudnék erőltetni, hogy egy csöppet se érezzem magam jól a bőrömben… :(
Ezért nem érzek lelkiismeret furdalás amiatt, hogy egy percet sem dolgoztam még tanárként (és nem is szeretnék), mivel egyszerűen egy magamra kényszerített szerepnek érezném, amiből ugyan meg lehet élni, de én így élni- inkább nem, köszönöm…
Ezért is utazgatok már kb. 2. éve a B vonatomon, még ha megélni nem is lehet belőle… de igyekszem lassacskán felfejleszteni a vágányokat, hogy jobb zökkenőmentesebb legyen az útvonal… :D
Ebben nagyon nagy segítségemre van a párom, aki nélkül egyszerűen nem is B- vonatozhatnék… szóval az ismereteim és a tudásanyagom bővítése mellett ezért is volt hasznos a főiskola számomra, hogy megismerkedtem vele. (Nem, mi nem a világhálón ismerkedtünk meg…) :D
Nem búslakodom, de ez nagyon nem az én utam volt- az biztos… viszont ha újrakezdhetném sem biztos, hogy másként csinálnám, hiszen most jól vagyok és igyekszem továbbra is ezen az úton haladni… és persze folyamatosan fejleszteni mindent (kívül- belül)! :D
A fiataloknak viszont mindenképp jót tenne, ha ténylegesen belelátnának a szakmákba, hogy milyen lehetőségeik vannak és hogy mit kezdhetnek a diplomájukkal.
Ehhez tudnám a leginkább hasonlítani azt, amit akkoriban átéltem, amikor a pályaválasztás volt: Olyan, minta lett volna 5 becsomagolt szakma, amit nem ismerek (és nem is tudom, hogy hogyan kell kicsomagolni őket, hogy meglássam mi van bennük) és mellette lenne 5 olyan szakma, amit ismerek és vannak előttem példák is- Melyikből választanék újra? Nem tudom ki, hogy van vele, de én tuti, hogy abból az 5-ből választanék, amit valamennyire ismerek… :)
Köszi ismét az elgondolkodtató cikket Via! :)
Életem egyik legjobb döntése az Erasmus félévem volt, bár semmi jövőbeli „hasznot” nem hozott, nem tanultam ott semmi újat, de az élmény miatt nagyon megérte! Egy féléves nyaralás, volt ugyan költsége, mert az ösztöndíj messze nem fedez mindent, de még így is megérte, mert mostanában nincs lehetőségem annyit utazni, mint akkor (majd később lesz ennél jobb, de azért fél évre… hú…). Igazából lehet hogy még anyagilag is megérte, ha mindent összeszámolnék: az ottani suli hetente vitt minket múzeumokba (fakultatív, ingyenes program erasmusosoknak), és volt egy-két nagyobb utazós kirándulás is, amit támogattak. Ha most indulnék el egy ilyen útra, és végigjárnék mindent amit akkor, csak saját költségen, az sokkal, de sokkal többe kerülne… Akkor megtehettem hogy elmegyek, spóroltam rá jóelőre, óriási élettapasztalat, sokat változtam ott akkor, érettebb, nyitottabb, ön-elfogadóbb és azt hiszem bölcsebb is lettem. Az Erasmus félév az, amit szerintem mindenkinek (teljesen mindenkinek, sulifüggetlenül) biztosítani kéne, sajnos nem mindenki teheti meg…
Ami már neccesebb döntésem volt, de azért még az elfogadhatóak közé sorolom: az egyetemválasztás, nálam is… Pályaválasztási szempontból borzalmas döntés, mert ok hogy meg tudtam csinálni, ok, hogy az egyetem nagyon érdekelt, de nekem az egyetemi életforma (értsd: saját döntéseket hozhattam, jobban enyém volt az időbeosztás) jött be igazán, és őszintén szólva soha nem is gondolkodtam azon, hogy mi lesz az egyetem után, olyan messzinek tűnt. Most felnőtt fejjel jöttem rá hogy mit is szeretnék csinálni, és kezdem építeni a dolgot, amit jó lett volna legalább 10 évvel ezelőtt elkezdeni, de nem láttam a fától az erdőt… Pedig ott volt előttem a válasz, de én csak abban tudtam gondolkodni, hogy tök jó az egyetem, meg tök jó eredményeim vannak, arra meg a fene se gondolt, hogy a megszerzett papírral olyan melót tudok csak csinálni, ami már nem jó nekem. :( VISZONT: itt ismertem meg a barátomat, ami miatt sosem fogom megbánni a döntést! Ő egyébként szintén hasonlóan érez az egyetem iránt, lehet hogy a sors akarta így, hogy találkozhassunk? (Ebben nem hiszek egyébként, de igazából csak az érdekel, hogy mi együtt vagyunk, és építjük azt a karriert, amit el szeretnénk érni.)
Sosem keso:) legalabb az egyetemi eveid jol teltek, es az is szuper hogy mosr mar rajottel mit szeretnel csinalni ez mar egy jo kiindulo pont.
Erasmusra es kulfoldi felevekre en is mindekit csak biztatni tudok, az egyk legjobb dontes volt az en eletemben is megismerni egy uj kulturat, uj embereket, onallosodni, idegen nyelveken beszelni…
Köszi! Jó hallani biztató szavakat :)
Via:)
Én teljesen egyet értek azzal, hogy a gimikben ijesztgetés van és valós segítségnyújtás nincs. Emiatt már elég korán rájöttem amúgy, hogy az életnek tanulunk, nem az iskolának és ez is csak megerősít ebben. Ma tényleg nem úgy van, hogy az emberek egy helyen dolgoznak életük végéig, sőt. Ez ma egy nagyon más társadalom. A te példád is mutatja ;) vállalkozni kell, csinálni, csinálni, csinálni
Nem mindenkinek kompatibilis a személyiségével a vállalkozás, szóval én amellett, hogy imádom és rohadt nehéz, tudom, hogy nem ez az egyetlen üdvözítő út. Úgyhogy én támogatom azt is, hogy nemvállalkozók is találjanak olyan munkát, amit nem rühellnek, megbecsülik őket és úgy tudnak tenni másokért, hogy ők sincsenek lenézve! Illetve ne „találjanak” – hiszen nem rajtuk múlik, hanem legyenek ilyen munkák. Mindenkit megillet az, hogy méltósággal tudjon dolgozni azért, ami fontos neki!
Ez a poszt nekem most nagyon aktuális. Munkát keresek és nehéz helyzetben vagyok, egyre inkább úgy érzem rosszul választottam.
A gimnáziumba nekünk azt tanácsolták, hogy ügyvédnek és közgazdásznak senki se menjen, mert Dunát lehetne rekeszteni velük és lehetetlen elhelyezkedni. Néhány hete napi szinten állás hirdetéseket böngészek (vidéki nagyvárosban) és minden második (diplomás) álláshoz megfelelne a közgazdász vagy jogász végzettség. Ennyit erről, hogy milyen végzettség lesz kelendő 5-10 év múlva.
A gimnáziumban kapott tanácsokat megfogadva természettudományi területre mentem tanulni, azon belül is kiválasztottam egy vadonatúj szakot, amit úgy hirdettek, hogy az EU-s előírások, szabályok következtében jó elhelyezkedési lehetőséget biztosít majd (elolvastam róla minden elérhető tájékoztatót, elmentem nyílt napra). Szerettem azt a területet amivel foglalkoztam, elvégeztem a BSc-t és MSc-t is. Közben volt egy válság, amikor a környezet- és természetvédelem teljesen háttérbe szorult.
Már Bsc elején kitaláltam, hogy szeretnék doktorit csinálni. Így MSc után továbbmentem doktori képzésre, fájó szívvel, de más területre mint amivel eddig foglalkoztam, hogy könnyebb legyen elhelyezkedni. Közben ezt a területet is nagyon megszerettem, de munkakeresés szempontjából most úgy érzem ez sem jött be. Nagy valószínűséggel csak más területen találok munkát, újra váltanom kell. Most kicsit kilátástalannak érzem a helyzetet, (ami szerintem normális ha az ember munkát keres) időnként ott motoszkál bennem, hogy előbbre lennék egy közgázos diplomával. Azt viszont nem tudom kimondani, hogy megbántam ezt az egészet és visszacsinálnám, szerettem ezt csinálni és sok mindent elértem. Remélem az idő engem is igazolni fog majd, jó volt olvasni a kommentjeiteket!
Életem egyik legjobb döntése volt az, amikor elkezdtem zenélni tanulni, a másik a jelenlegi munkahelyemen az állás elfogadása és minden, ami ezzel járt (240 km-nyi költözés és új élet kezdése más városban). :)
Nagyon nehéz volt, és a mai napig elgondolkodom azon, jó döntés volt-e: a zenélés abbahagyása, miután kezemben volt a papír, hogy felvettek konziba 18 évesen, érettségi utáni képzésre.
Egyébként ez az egész pályaválasztás-dolog tényleg egyre nehezebb: én is ott álltam 16 évesen, amikor faktot kellett választani a gimi utolsó két évére, és gyakorlatilag a két álmom közt kellett döntenem, mert a kettő párhuzamosan nem volt vihető… Aztán amikor rövid ideig iskolapszichológusként dolgoztam, pont a felvételi jelentkezések leadása előtt még volt szerencsém egy egész évfolyamnak pályaválasztási orientációs foglalkozást tartani. Minimális időkeret volt rá, de legalább volt lehetőség, és utólag azt kell mondanom, hogy már sokkal előbb elő kellene készíteni azt a fajta kommunikációt, hogy „attól, hogy most választasz, az nem azt jelenti, hogy odabetonozod magad valahova”. Érdekes volt látni, mennyire felszabadít embereket az a gondolat, hogy nem fog összedőlni a világ, ha nem tudja 18-19 évesen még 100% biztonsággal, mit akar csinálni az életében, és ha el is megy most egy irányba, az nem azt jelenti, hogy nem mehet 5 év múlva másfele…
Már nem vagyok mai csirke :), ez több, mint 30 éve történt, de a legjobb döntésem volt, hogy nem erőltettem tovább a felvételit az orvosira. Elhatároztam, hogy max. háromszor, és ez történt. Dietetikus lettem, és – bár nehezen emésztettem meg akkor – az évek engem igazoltak.
Egy 2 éves OKJ-s képzést másfél év után hagytam ott. Sokan mondták, hogy igazán befejezhettem volna ha addig elmentem, de már egyáltalán nem érdekelt és tudtam, hogy más irányba szeretnék menni egyetemre. Így fél évet csak dolgoztam és tudtam pénzt gyűjteni. Azóta sem bántam meg, de azt sem, hogy elkezdtem, mert sok érdekes ismerettel gyarapodtam, ami jól jöhet bármikor.
Úgy érzem a legjobb döntéseim közt van az is, hogy érettségi után elkezdtem azt a bizonyos képzést és feljöttem Pestre, mert így rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, találtam munkát suli mellé és önálló vagyok 2 éve. Amikor ezekbe belegondolok, akkor jut eszembe büszkének lenni magamra, hogy már mennyi mindent elértem, és nem csak az előttem álló hegyet látni.
Tény, hogy akár csak körülöttem is sokan megbánták/később váltottak egyetemi szakot. Én is így vagyok ezzel – ha nem is bántam meg, de lehetett volna sokkal jobb választásom is. És talán nem is a 16-18 évesek a hibások ebben… Nálunk például, egy igen jó nevű gimnáziumban, néhány havonta volt egy-egy pályáról nem túl népszerű előadás az iskolában. Majd amikor elérkezett a végzős év, tanárnőnk végigkérdezgette hogy ki hova megy – de ez inkább tájékódás, a kötelező osztályfőnöki körök lefutása volt, mint valós segítség. Karácsonykor még nem tudtam hova jelentkezem és senki nem igazán érezte úgy, hogy ezzel foglalkozni kellene, beszélni róla. Inkább a ‘találja ki a gyerek maga’ volt a hozzáállás, amiben nyilván kell is a szabadság, de visszagondolva nagyon jól jött volna valaki, aki tudja miben vagyok tényleg jó vagy legalább útmutatást ad…
Nem, nem a 16-18 évesek a hibásak, sajnálom, ha így jött le! Szerintem a baj azzal a nyomással van, amit kapnak az érettségizők, hogy életük végéig döntenek, és most vagy soha, és ijesztgetés van konkrét segítségnyújtás helyett.
Szerintem ez az ijesztgetes mar altalanos iskolaban elkezdodik amikor valasztanod kell hogy gimiben milyen szakra mesz , vagy eppen milyen szakiskolaba stb…
Talan a legnagyobb segitseg az lehet ha mar egyetemi hallgatok visszamennek gimikbe es meselnek kicsit a sulirol , a tantargyakrol,peldaul en ismerek olyanokat akik azert nem akartak kozgazra menni mert feltek a matektol holott siman tulelheto volt a matek.Szerintem a kozepiskolai tanarokat nem lehet hibaztatni amiert nem segitenek a palyavalasztasban hiszen fogalmuk sincs a munkaeropiacrol vagy akar a most letezo szakokrol.Ok egesz eletukben egy munkahelyen dolgoztak vagy legalabbis egy szakmaban.
Szerencsere en nem bantam meg egy dontesemet sem tovabbtanulassal kapcsolatban, gimibe kettan angolra jartam ami nagyon hasznos volt.
Ami a nehezsegek ellenere a legjobb dontesemnek bizonyult az az volt hogy kikoltoztem kulfoldre, azota sem bantam meg egy pillanatra sem, pedig voltak nehez idoszakok. A legfontosabb az az hogy legyunk nyitottak, mert lehet hogy tiz ev mulva egyes munkak eltunnek pl: vamellenorok az EU letrejottevel:), es ilyenkor mindig jo egy B terv, mert ahogy Via leirta a mai vilag mar ilyen uj szakmak jonnek letre, tolem csodalkozva kerdezik hogy a baratod honlapokat csinal? es abbol meg lehet elni?
Igen, a legutóbbi hangoutsban is pont valami hasonlót mondtam, hogy felvételi jelentkezési lap előtt faktválasztás, előtte milyen nyelveket tanulsz, stb. stb….
Én voltam már gimiben beszélgetni egy karriernap keretében (más, digitális területen dolgozó embereket is meghívtak), de a Szeretem a munkám! sorozatomat is volt már, aki pályaválasztási tanácsadónak használta, szóval tényleg tök jó lenne, ha minél többféle szakmával megismerkednének a srácok, első kézből.
Jaj, nem, egyáltalán nem így jött le, sőt! Inkább csak azért írtam mert sokan így gondolják.
A segítség akadálya viszont sokszor az, hogy a tanárok szinte alig tájékozottak abban hogy ki miben igazán jó – nálunk voltak a versenyre járósok, meg a többiek. De pont a többieknek kellett volna az a segítség hogy legalább egy irányvonalat adjanak – mert még ha lehetséges is, egyetem elkezdése után nem sokan vágnak neki újból az érettséginek, ami sokszor szükséges lenne ahhoz hogy egy új irányba induljanak el. Én egyetlen kommentet kaptam végül: nekem ez nem való – mindezt júniusban, érettségi és a jelentkezések leadása után.
Nyilván minden iskola más és remélem máshol jobb a helyzet, de engem ez nemrég elég mélyen érintett…
És ez nem is feltétlenül a tanárok hibája, totál ki vannak égve így is, nem motiváltak, elfáradnak, és önerőből (idegileg, anyagilag) nem mindenki képes és akar évtizedek után is csillogó szemekkel túlórázni. Pedig annyira fontos szerepük van!
Én amúgy nagyon utálom, mikor korábbi generációk lustázzák a „mai fiatalokat”. Teljesen más a gazdasági helyzet, mint 30-50 éve, a diploma értéke is szaktól függően más, egyáltalán nem akkora mindent biztosító szent grál, munkát találni is kevésbé garantált, szóval aki szapulja a mai fiatalokat, az velem találja szemben magát, mert nem hagyom. :D
Szerintem az is a probléma része, hogy középiskolában/gimiben csak az érettségiig, illetve a felvételiig látnak. Mindenki arra koncentrál, hogy jó faktot válasszon, összeküzdjön a gyerek még egy nyelvvizsgát, készüljön az érettségire, pluszpontok, stbstb. De közben elfelejtődik, hogy a felvételi jelentkezés leadási határideje hónapokkal korábban van, mint maga az érettségi. Ráadásul ahogy észrevettem, nagyon sok szaknál igény lenne, hogy a gólyák ebből-abból erősebbek legyenek (legtöbb reál szakon a jó matek alapok óriási előnyt tudnak jelenteni) – szegény srácok meg a töri érettségire magolják az évszámokat, ahelyett hogy rágyúrnának az első félévükre ami egyébként vízválasztó. Másik gond hogy csomó szakról nem világos egy felületes áttekintésnél hogy mit is tanulnak ott, milyen szakképesítés szerezhető, azzal reálisan hol lehet elhelyezkedni és milyen alapok kellenek a sikeres elvégzéséhez. Hozzánk anno gimibe pl. jött egy srác aki letisztázta, mi a különbség az építő- és építészmérnök szakok közt. És ezek tényleg nem triviális dolgok egy olyan 17-18 éves embernek, aki eddig kézhez kapta szeptemberben az órarendjét és törit, matekot meg irodalmat tanult. Egyébként sajnos az össznépi okítások (nyílt napok, educatio) sem tudnak túl nagy segítséget jelenteni, amíg a többség a promóciós ingyen tollakért-cukorkákért megy vagy hogy ellóghasson egy pénteket a suliból.
Pont erről írok egy posztot egyébként, gondolatolvasó vagy. Rájöttem, hogy megbánás csak akkor hasznos, ha utána teszek valamit azért, hogy változtassak a dolgon. Alapból viszont próbálok úgy élni, hogy ne bánjak meg semmit, ettől vagyok, aki vagyok, már napok óta jár az agyam ezen a megbánás dolgon amúgy.
Ha egy dolog lenne, amit másképp csinálhatnék, az lehetséges, hogy másik egyetem lenne. Most már mindenképp befejezem, mert hajt a diploma gondolata, meg nem szeretek feladni semmit, szeretem a közösséget meg minden, de mégsem ér annyit az én szombathelyi diplomám, mint pl. egy ELTE-s. Ennek ellenére az emberek és a társaság miatt megérte ezt az egyetemet választani. :)
Igen, az tényleg fontos, hogy tanuljunk a dologból, fejlődjünk általa, hogy legközelebb ne pont ugyanazt hibázzuk, hanem valami tök újat (mert úgyis fogunk :D). És akkor majd abból is tanulunk, és így tovább.