Tóth Dániel 30 éves (illetve még pár hónapig 29 :), pszichológus, terapeuta, egyéni és pártanácsadó, kutató, előadó, youtuber, tréner, geek és gamer. (Ezt ő mondta így magáról. :)) Ebben az őszinte és inspiráló interjúban arról mesél, hogyan segít a hozzá fordulóknak empátiával és türelemmel saját maguk felé is megértéssel fordulni, és megtalálni a saját boldogsághoz vezető útjukat.

– Hol és mit dolgozol?

Nappal egy kórházi rendelésen (pontosabban pszichiátriai gondozóban, de ez ijesztően hathat) fogadom a pácienseket, szabadidőmben pedig magánrendelésen is várom a hozzám fordulókat, emellett még egyfajta ismeretterjesztő tevékenységet is végzek, ez személyes érdeklődésből indult mivel a pszichológiának olyan határterületein mozgok, amivel hazánkban nem sokan foglalkoznak, például internet-közösségi média, videojátékok, függőség és jótékony hatások, gamification stb. Illetve szakmai tapasztalataimat nagyon szeretem megosztani, ezért erről előadásokat szoktam tartani, tanároknak szülőknek, fiataloknak illetve nemrég egy youtube csatornát is indítottam pszichológus pasi névvel hogy szakmai és személyes tapasztalataimat közvetlen formában is megoszthassam.

– Miből áll a munkád?

Segítek amennyit csak bírok, és még egy kicsit. :) Nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma eset alkalom/ülés sem. A tanácsadói munka mellett a szabadidőmben az említett ismeretterjesztő tevékenységet folytatom, így segítek azoknak, akik szeretnének teljesebb életet élni.
Sokféle problémával fordulnak hozzám, a legtöbb embernek hiányos az önismerete- önbecsülése és nemes egyszerűséggel nem boldog. Gyakori, hogy valaki a problémáiba testileg belebetegszik és gyakoriak a lelki problémák is, a függőségek, a szorongás, depresszió, a pánikbetegség a legkülönbözőbb családi, munkahelyi és párkapcsolati gondok, és még sorolhatnám.
A hozzám érkezőnek segítek másképp tekinteni a dolgaira. Kicsit helyette is hiszek őbenne, olyan intenzív figyelmet szentelek neki, amit valószínűleg már rég nem adott meg magának, és segítek belőle előhozni azt, amire szüksége van.
Empatikus emberként megérzem (átérzem) azt, amilyen problémával, fájdalommal érkezik hozzám valaki, így egy-egy session után szoktam kicsit merengeni, sétálni, zenét hallgatni, hogy bennem is lecsengjenek a dolgok. Akár megrázó, akár felemelő volt az előző ülés, a következő ember vagy következő alkalom is ugyanúgy figyelmet igényel.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Pszichológia MA, módszerek elsajátítása, hogy legyen eszköz a különböző problémákhoz, némi rutin és még sok száz órányi önismereti munka. Ha valaki emberekkel foglalkozik, akkor ez az egyik legfontosabb. E mellett a természetes affinitás a beszélgetésre, a másoknak való segítésre és a kíváncsiság. Én törekszem arra, hogy nyitott és semleges legyek, tartózkodjak mindennemű ítélettől és előítélettől munkám során. Gyakran mondanak nekem olyasmit, amit a sztereotípiák vagy képzeletem alapján persze leképezhetnék, és aszerint reagálhatnék is úgy, ahogy „szokás”, például foghatnám a pártját a megcsalt félnek, vagy ítélkezhetnék a másik felett, de nem akarom erősíteni azt a tendenciát, hogy a fájdalmat haragba fordítsa, sem az elkövető-áldozat kultuszt, inkább segítenék, hogy megérthesse a történteket, tanuljon belőle, mert tudom hogy egy ilyen esemény után alapjaiban végig kell gondolni és akár újra lehet építeni az önbecsülést, csakúgy mint a kapcsolatot. Mert ha végre elindul az őszinte kommunikáció, akár jobb is lehet a párkapcsolat, mint előtte valaha.
Sajnálkozhatnék, ha valakit valami „negatív” esemény ért, de nem akarom erősíteni ezt a hiedelmét, hogy az egy mindenestül negatív dolog, ami miatt sajnálnia kell magát, inkább mellette maradok és lehetőséget adok, hogy másképp is rátekintsen, eldöntse maga, hogy mi negatív abban és mi a pozitív, esetleg „blessing in disguise” rész. Terelgethetném például a saját identitásom szerint hetero irányba azt, aki mondjuk elbizonytalanodik nemi identitását illetően, de már rég megtanultam, hogyha az ember nem önmagához hűen él, az megbetegít. Az ítélkezés, sajnálkozás, a „megmondom hogy élj”, ezek gyakori reakciók a hétköznapokban, de nem segítenek, úgyhogy ezekkel nem élek. Helyette egy nagyfokú empátiával és az én megélésemben néha gyermeki kíváncsisággal, nyitottsággal állok hozzá a kérdéshez, aztán néha megkapom, hogy olyan mintha valami bölcs öreggel beszélgetnének. :)

– Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Aki hozzám jön, az nem bolond, én nem vagyok dilidoki. Aki pszichológushoz fordul, az nem gyenge ember, csak van valami problémája (esetleg komoly problémája), és kétségbeesett, mert nem tudja hova forduljon; de úgy is mondhatnám, hogy elég bátor és erős ahhoz, hogy felvállalja, hogy elakadt és segítségre van szüksége.
Ismerős a régi mese a császár ruhájáról, ahol eladnak egy mesét a csodaszép páratlan ruháról, amit csak az ostoba emberek nem látnak, és hiúságában a császár nem meri felvállalni, hogy nem látja (nincs is ruha), ezért ruhátlanul sétálgat és az alattvalók mind csodálják a szép ruhát (mert senki se meri kimondani az igazat)? Na, ezt csináljuk mi is, csak társadalmi szinten. Hazugságokkal és ámításokkal gazdagon átszőtt világban élünk, és sokan úgy élik le az életüket, hogy nem mernek szembenézni érzéseikkel, problémáikkal (legyen az munka, család vagy magánélet). Ezért minden tiszteletem azé, aki megteszi ezt a lépést, aki szembenéz ezzel, és tesz azért, hogy jobb legyen. Aki nem egyszerűen belebetegszik (testileg vagy lelkileg, az mindegy), jó magyar szokás szerint megkeseredik, vagy mások ellen például gyűlölködésbe fordítja fájdalmát, hanem felvállalja a felelősséget a saját életéért és elindul egy úton.

Nem én oldom meg mások problémáit. Nem mondom meg senkinek, hogy döntsön. Nem adok olyan direkt tanácsot, ami elvenné a döntést vagy a felelősséget a hozzám fordulóktól. Ellenkezőleg, mivel úgy látom, hogy a legtöbb ember egyik alapproblémája, hogy nem bíznak magukban és megszokták, hogy kívülről várják a válaszokat, néha mantraként ismételgetek kérdéseket és tükörként terelem vissza újra meg újra a velem szemben ülők figyelmét önmagukra.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Egyértelmű, Csillagok Háborúja: Új Remény. Ja, hogy a szakmámmal kapcsolatban? Kitartok az eredeti válaszomnál. :) Egyébként komolyra fordítva a szót, többféle tevékenységben is megtaláltam már, ilyen a tanácsadás, vagy ha írok, videót csinálok, előadok, vagy csapatban brain storming-olok valami világjobbító projekten stb. Ezeknek közös ismérve, hogy teljesen bele tudok feledkezni, a világ szinte megszűnik, de mindig keresek még további lehetőségeket, mondhatni máig keresem a helyem.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Gyerekkoromban kb. világmegváltó-mindent tudó Jedi akartam lenni, a mai fejemmel tudom, hogy a legtöbbet önmagunkon keresztül tehetjük, így igyekszem minél harmonikusabb és teljesebb életet élni, és ebben segítek másoknak is, mert ha a gondolkodásuk változásnak indul, megváltozik az életük is és ez hatással lesz mindenkire, akivel kapcsolatban vannak. Egyszersmind megtanultam, hogy ügyelni kell a gondolatainkra, mert könnyen tévútra csalhatnak, hogy ne bocsátkozzak feltételezésekbe, inkább a megérzéseimre hagyatkozzak, mint amit a szememmel láthatok, illetve ma már tudom hogy még sokat kell tanulnom.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Amikor még az egyetem alatt első helyezést értünk el országos TDK versenyen a videojátékokról készített kutatásunkkal sokan mondták nekünk, hogy ez nagy dolog, és bár  kellemes meglepetés volt, nem igazán voltam rá büszke. Magam mögött tudhatok pár sikersztorit, amit kliensekkel értem el, de az sem kimondottan az én sikerem, ők tanultak-fejlődtek, én csak örülök, hogy a részese lehettem. Amikor idén több mint 800 beküldött ötletből sikerült első helyezést elérni egy oktatási innovációs versenyen, ott sem a büszkeségre emlékszem, hanem hogy azonnal menni akartam ki terepre iskolákba, hogy legyen belőle valami. Szeretnék minél több embernek segíteni, minél nagyobb változásokat elindítani. Tinédzsertől nyugdíjasig sokféle emberrel dolgoztam már, és néha csak kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan kivirulnak. Nagyon szeretek segíteni és végig nézni ahogy valaki a saját életében sokadik mellékszereplőből főszereplővé lép elő, elkezdi megbecsülni magát, hinni magában, és ekkor a munka és magánélet tengelyén is hirtelen elindulnak a dolgok. Ez a fajta átváltozás egy igazi kis csoda-varázslat, munkám egyik kedvenc része. Szeretném hinni, hogy munkámmal egy kis varázslatot csempészek a mindennapokba :)

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Mentor figurát nem tudok említeni, de a kutatótársam mindenképpen fontos figura volt, nálam szorgalmasabb és gyakran optimistább is. Hatalmas vitákat szoktunk kerekíteni egy-egy szakmai elvi dilemma köré, és ez elég produktívnak is bizonyult, mert jó pár publikáció született már belőle. :) Ugyanígy megemlítendő a párom is, aki sokat támogat, gyakran bíztat, ha magamtól szerényebbre venném a figurát.

Egy kedves visszajelzés

Munkám egyik nehézsége, hogy sokszor nincs visszajelzés. A sikeres esetek egyik ismérve, hogy utána nem látom többet az illetőt. Épp ezért nekem szívmelengető, amikor kapok egy-egy visszajelzést kliensektől, néha rögtön utána vagy akár hónapokkal később kapok egy levelet amiben megírják, hogy hogyan változott meg az életük. Az egyik számomra legmeghatóbb nagyon rövid visszajelzés mindössze ennyi volt: “Megmutattad, hogy szerethetem magam.“

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Nem titok, hogy az egészségügyben futószalagon jönnek mennek az emberek, és ehhez hozzá is vannak szokva. Talán ezért nagyon meg szoktak lepődni, amikor nem 5 perc alatt a megoldást darálom, hanem csendben türelmesem ülök miután feltettem nekik egy-egy kérdést, és sokan nem hajlandóak váltani. Nem segítséget várnak, hanem megoldást, esetleg, hogy változtassam meg a főnöküket, férjüket gyereküket stb. Szívem szerint én annak is szeretnék segíteni, aki nem akar magán segíteni. De nem lehet. Aki nem akar tenni magáért, annak én sem tudok segíteni, viszont ez fárasztó tud lenni.

– Mivel motiválod magad, amikor kimerülsz?

Munka közben szeretek koncentrálni, mindig arra, ami épp a feladat. Hogy minél több embernek segíthessek, elindítottam a már említett youtube csatornát, ahova hétről hétre felrakok egy rövid videót, ezzel párhuzamosan cikkeket is írok, mindezt ingyen és bérmentve a belső motivációtól hajtva. Ez a fajta kreatív munka is egyfajta kikapcsolódás, amivel szabad napokon kora reggeltől késő estig el tudok dolgozni. Néha amikor elfáradok, kimerülök és már esetleg kezdeném megkérdőjelezni az egész munkám létjogosultságát, olyan kérdések merülnek fel bennem hogy „érdekel-e ez bárkit is”, „van-e értelme” stb., nagyon sokat segít egy-egy komment, melyben megírja valaki, hogy sokat ad neki, milyen hasznosnak találja, vagy esetleg konkrétan azt, hogy „abba ne merd hagyni :)”.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Talán éppen azért mert komoly koncentrációval foglalkozom komoly témákkal, szeretek teljesen kikapcsolni, sétálni a természetben, vagy eltűnni a világ elől egy jó könyvvel, zenével, egy vidám sorozattal kikapcsolódni vagy elmélyedni egy jó filmben vagy videojátékban. Olyankor kicsit megszűnik a világ. Amit ritkán nézek, azok a megrázó vagy nyomasztó pszichológiai témájú filmek, drámák és társaik, mert, hogy egy klasszikust idézzek „mind a melóról szól”. Ellenben nagy kedvelője vagyok a fantasztikumnak. Hiszem, hogy a legnagyobb fikció a „hétköznapi” meg a „normális”, mert mind egyediek vagyunk, és ugyebár minden nap egyszeri és megismételhetetlen. Ezért minden olyan tevékenység, ami kicsit erre emlékeztet kedvemre való. Barátokkal végigjártuk Budapest legtöbb szabadulós játékát, rendszeresen összejárunk társasjáték partykra, és télen-nyáron bármikor el tudok tölteni pár órát kettesben beszélgetve valakivel, aki fontos nekem.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Hú.. Nos az egyetem nem a szakmára készít fel. Vagy úgy mondom inkább, hogy annyira készít fel, mint az iskola az életre. Megtanít hasznos dolgokat, de a legfontosabbakat nem. Azokat elméletben nem is lehet megtanítani, gyakorlat kell hozzá. Szóval ezt emelném ki: a mielőbbi tapasztalatszerzést. Én már az egyetem alatt önkénteskedtem sokfelé, így amikor lediplomáztam, már volt némi fogalmam róla, hogy mi hogy megy, mi érdekel mi nem, mi megy jól, hol van tanulnivalóm stb. Mivel én még a régi 5 éves rendszerben képződtem, és az újban sem jut több idő egy hallgatóra, mindenképpen az önismeret fontosságát emelném ki. Ez szerintem a szakmánk esszenciája, és ez mindenkinek a saját története, folyamata, ami aztán egy életen át tartó tanulás lesz. Csak így lehet valaki hiteles. Ha valakinek ez nem tetszik, akkor nem ajánlom ezt a pályát. Ez hasznos lesz majd akkor, amikor szembesül az élet nevű fejetlenséggel, mert az egyetemen egy elméleti tudást kap, és azzal sok mindent lehet kezdeni, és sokan nem kezdenek vele semmit.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló kliensekhez?

Gondold végig, min szeretnél változtatni, hogy mit is szeretnél igazán. Akkor gyere, ha kész vagy tanulni, fejlődni, változtatni. Én csak segítek, a döntés és az utad végig a tiéd. Ha készen állsz, gyere és ismerd meg önmagad. (Nem árt az sem ha megnézed a holnapomon az együttműködés feltételeit, és ha valami nem világos nyugodtan kérdezz rá, így ha találkozunk technikai dolgokkal már nem kell tölteni az időt, és azt 100%-ban rád fordíthatjuk.) :)

– Milyen tanácsod, tipped van az olvasóknak?

Aki fizeti a Tb-t, az ingyenesen is jogosult pszichológiai ellátásra. Hogy ez a gyakorlatban, hogy néz ki az helyenként változik. Van ahol hónapokat kell várni, van ahol összesen 5 alkalom van egy évben, de mindenesetre érdemes tájékozódni, mondjuk utánanézni az interneten vagy rákérdezni a háziorvosnál.

Mint ahogy a testi, úgy a lelki egészség esetében is sokkal könnyebb megőrizni azt, mint helyreállítani. Legyen szó a közérzetről, karrierről, teljesítményről vagy párkapcsolatról, sokkal könnyebb tenni érte napi 5-10 percben, mint helyreállítani, amikor már borul a dolog. Fontos, hogy legyen legalább egy ember az életünkben, akivel teljesen őszinték lehetünk, és érdemes minden napba tenni egy kis relaxációt, és olyan tevékenységet, amit csak azért csinálunk, mert szeretjük. Ez önmagában életmentő lehet. Aztán persze érdemes az egész életet erre kalibrálni: harmonikus kapcsolatokat ápolni, olyan munkát végezni, amit szeretünk, és így tovább. De ezt már talán mástól is hallottátok. :)

E mellett érdemes megfigyelni magunkat. Ha érezzük, hogy valami nem oké, akkor tenni, lépni változtatni. Ha tudjuk magunkról, hogy mire vagyunk hajlamosak, akkor még az elején elkaphatjuk a dolgot. Sokan csak akkor jönnek el hozzám, amikor már komoly a baj, de nem kell ezt megvárni. A pörgős-stresszes életet élő üzletembernek nem kell megvárni az infarktust, a túlterhelt családjáért élő 3 gyerekes családanyának nem kell megvárnia a pánikbetegség kialakulását. Persze olyankor is van remény-segítség, de szerintem bölcs dolog megelőzni a nagyobb bajt. A struccpolitika beválik az olyan problémákkal, amik elmúlnak maguktól, de ha tartósan nincs rendben a közérzetünk, önbizalmunk, önbecsülésünk, munka vagy magánéletünk, akkor érdemes segítséget kérni, olyankor lépni kell. Mielőbb annál jobb, mert ahogy helyretesszük az alapokat a többi is rendeződik, javulásnak indul szinte magától.

Sokakat még ilyenkor is visszatartanak az előítéletek, félnek mások megítélésétől, erre azt tudom csak mondani, hogy sokan mondták már, akikkel elkezdtünk érdemben dolgozni, hogy de jó lett volna évekkel hamarabb találkozni, és nem annyi időt elvesztegetni a pánikkal, szorongással, boldogtalansággal.

A TÖBBIT OLVASTAD? MÉG TÖBB LELKES EMBER & KARRIERTÖRTÉNET VÁR!