Hülye volt? Na, mit csinált már megint? Még semmit, de majd fog? Zuhanyozás közben gyakorolod a visszavágó mondatokat olyan beszólásokra, amiket meg sem kaptál. Elalvás helyett csak ziláltan kapkodod a levegőt és próbálod lenyugtatni magad, miközben az agyad dobálja a “jobbnál jobb” terveket arra, hogy hogyan “mutasd meg neki”. Aztán a felületes alvástól reggel még kimerültebb vagy, és még kevésbé tudod megoldani a helyzetet…
Törd meg a spirált!
Ezért nem segítesz magadnak, ha folyamatosan pörgeted az agyad a “ki miért volt / lesz már megint hülye” témákon:
- Ha önmagad heccelésére használod a képzelőerőd, és drága energiákat pazarolsz arra, hogy képzelt párbeszédekben osztod ki a másikat, semennyivel nem leszel beljebb a konfliktusban. Ami elhangzott, már nem tudod utólag szerkeszteni; lehet, hogy a következő találkozásnál sem fogod tudni elmondani, amit megfogalmazol és — ezt is számítsd hozzá! — jó eséllyel akkor sem lenne rá hatással, ha hallaná.
- Ha aggodalmaskodsz azon, hogy “mit fog csinálni már megint”, nagy eséllyel meg sem fog történni, amit elképzelsz (és bármi, amit elképzelsz, valószínűleg ezerszer rosszabb lesz a valóságnál) — még lehetnek csodák… És nem leszel felkészültebb attól, ha folyamatosan pörgeted az agyadban a legrosszabb eshetőségeket és a potenciális reakcióidat, cserébe elszúrod azokat a napjaidat is, amikor ténylegesen rákészülhetnél, pihenhetnél arra, ami esetleg jön. Hiszen ha előre beöltözöl meleg ruhába, amikor még nincs is hideg, akkor csak kényelmetlenül érzed majd magad és teljesen leizzadsz. Napsütésben is felesleges esernyővel járkálni megelőzés címén, és közben még el is takarja előled a szép felhőket, a kék eget, és akár egy szivárványt is. És télen sem azzal gyakorolsz a nyárra, hogy kockára fagysz rövidnadrágban. Ez nem gyakorlás, hanem hülyeség. :)
- Mert bármit is képzelsz el, ami még meg sem történt, nem fog kevésbé fájni / kevésbé rosszul esni, ha és amennyiben bekövetkezik végül valamilyen formában. Nem tudod magad paranoiával megvédeni a csalódástól és a rossz érzésektől. Ez nem valódi edzés. A mentális hergelés nem segít azon, hogy ha egyszer majd esetleg megtörténik, akkor majd jobban viseled. Nem fogod jobban elviselni, csak még kimerültebb vagy a képzeletbeli bokszolástól. A nehéz helyzetek mindig nehéz helyzetek maradnak. Ezt sajnos nem lehet elbliccelni.
- Mert csak magaddal szúrsz ki. Dühösnek lenni olyan, mintha forró parázzsal dobálnád a másikat — magadat égeted meg. (Mondta állítólag a Buddha, de ha nem is ő mondta, akkor se hülyeség. :)) A folyamatos feszültség kihatással lesz az alvásodra, általános jólétedre, és tönkrevágja a napjaidat. Simán lehet az is, hogy ok nélkül.
- Mert tíz év múlva nem fog számítani. De lehet, hogy már két hét múlva sem. Nem hiszed el? Olvasd vissza a régi naplóidat. :)
- Mert van, amikor sokkal egyszerűbb kizárnod az életedből az illetőt (vagy legalábbis nem törődni vele), mint azt várni éveken át feleslegesen, hogy megszűnjön idegesítőnek / lehúzónak / hazugnak lenni. (Mert ekkora csodák azért nincsenek.) Nem vagy szemét alak, ha megszakítod vele a kapcsolatot. Nem kell mindenkit (senkit!) megmentened. Nem is lehet.
- Mert nem minden rajtad múlik. Akkor sem, ha okos voltál, körültekintő, és minden tőled telhetőt megtettél. Tök jó, ha megtetted, adhatsz magadnak egy pirospontot, de ez nem jelenti azt, hogy mindennek a kimenetelét tudod befolyásolni. Mások szabad akaratába nem szólhatsz bele, az ő életük, az ő döntésük, és maximum tanácsot adhatsz — ha kérik. Azt sem tudod elintézni, hogy kivétel nélkül mindenki jót gondoljon rólad, soha senki ne utáljon, ne legyen rosszhiszemű veled kapcsolatban (igen, ez külön igazságtalan, ha szerinted mindenben helyesen jártál el), és mindig mindenki tudja, hogy mennyire szuper vagy. Az ilyen vélemények nem szorozzák be nullával az emberi értékedet. Nem csak akkor vagy rendes emberke, ha mindenki imád és soha nem hibázol. Legyél nyitott a fejlődésre, vállald a felelősséget a tetteidért, tudj szembenézni magaddal a tükörben és elszámolni magaddal a nap végén, és kész is vagy. Ez az, ami igazán rajtad múlik, és helyetted nem tudja megcsinálni senki.
A feszültség őrizgetése helyett…
- Az aggodalmakból, stresszből fakadó feszültségedet elnyomni nem fogod tudni, és az elpárolgás is hosszú folyamat. Az sem segít, ha azt mondom, hogy nyugodj le — segített ez a mondat valaha valakinek, aki épp teljesen ki volt akadva? Inkább ess rajta túl mihamarabb, és a folyamatos, elnyújtott puffogás helyett add ki a dühödet, feszültségedet. Szabad. Itt találsz hozzá tippeket, de van egy jó kis stresszoldó zeneválogatásom is. :)
- Segít, ha beszélsz erről valakinek, de vedd észre, hogy mi az a kommunikáció, ami még segít és oldja a dolgokat, és mi az, amikor már csak a sebeket szaggatod rutinból, felhánytorgatsz régi dolgokat, és újra ugyanazokat a mondatokat mondod, meséled, mindenkinek, akinek csak tudod. Hajlamosak vagyunk a “kinek szarabb a helyzete” licitálással látszólagos emberi kötelékeket kovácsolni. Az automatikus panaszkodás valahogy ösztönösebben jön, dicsekedni meg ugye “nem illik”, és sajnos dicsekvésnek számít az is, ha valaminek örülsz vagy jó hírt mondasz, ezért sok ember reflex-szerűen belepiszkít az örömödbe. Ez pocsék, de legyen az ő bajuk. Te meg vedd észre, ha elkezdenél belefolyni ebbe a játékba, és szimpátiakeltés címen előveszed az “engem bántottak, sajnáljatok” sztorijaidat. A bensőséges dolgaidat tartsd meg a közeli barátoknak, akikkel nem csak a panasz-licit megy, hanem valódi érzelmeket beszéltek meg őszintén, a többiekkel meg ne dagonyázz feleslegesen az ilyen történetekben. Érezni fogod a különbséget, az őszinte beszélgetések után megkönnyebbülsz, míg a sajnáltatós-játék totál leszív.
- Fáradtan, éhesen, kimerülten és stresszesen nem fogsz tudni konstruktív lenni, a dühöngés pedig csak tovább pofoz lefelé ezen a spirálon. Nézz egy kicsit a Maslow-piramisod aljára, és pótold a hiányosságaidat — egyél valami táplálót, igyál egy pohár vizet, menj el hajat mosni, olvass valami pihentetőt, vagy sétálj egyet a friss levegőn. Még 16 kérdés, amit feltehetsz magadnak, ha rosszul vagy!
- Ha kitisztult a fejed (ettél, aludtál, újra normális a légzésed és a pulzusod), lépj tervező üzemmódba. Fogj egy papírlapot, és írj fel 5 dolgot, amit tehetsz az ügy érdekében — a realitásukat most ne nézd, csak kezdj el konstruktívan gondolkodni a puffogás helyett. Igen, kívánhatsz mindent megoldó varázspálcákat is az elején, aztán idővel úgyis megérkeznek majd a hasznosabb gondolatok is. :) És igen, az is egy hasznos gondolat, hogy kiiktatod a problémát.
- Zárd ki. Ha meg tudod akadályozni bármilyen módon, hogy ez az illető legközelebb még egyszer felhúzzon, tedd meg! Ez nem azt jelenti, hogy “ne viselkedj provokatívan”, vagy “ne mondj olyat, amitől kiakad” (a labda ez esetben nála van, és nem foglak áldozathibáztatni ♥), hanem csak annyit, hogy csukd rá az ajtót. Thank you for your input. Ha online sikerült olyat mondania, amivel kiborított, akkor viszonylag egyszerű dolgod van – töröld, blokkold. Ha olyan honlapról van szó, ahol mindig idegesítő dolgokat olvasol, ne látogasd többet, kövesd ki, iratkozz le róla. Azt az ismerősödet, aki mindig onnan oszt meg cikkeket, szintén tiltsd le.
- Legközelebb, ha észreveszed, hogy belemennél teljesen felesleges vitákba, próbáld meg elcsípni magad még a legelején. Nem kell minden konfliktusba beleállni. Úgysem fogod tudni meggyőzni az illetőt, és, ahogy egyszer már írtam egy kommentben (de gondoltam, az örökkévalónak kiteszem egy bejegyzésben is), semmi sem annyira fontos, hogy ezzel szúrd el az idődet. Vagy majd az álljon a sírodon, hogy “Itt nyugszik Barack Ottília, egyszer igaza lett egy internetes vitában”? Na ugye.
- Kérj segítséget. Ha folyamatosan szorongó emberke vagy, és mindenre teljesen rápörögsz, ez pedig rányomja a bélyegét az életminőségedre, menj el egy olyan szakemberhez, aki segíthet ezeknek a feldolgozásában, oldásában. Nem vagy tőle selejt, ha nem megy egyedül. Ha nyílt lábszártörésed lenne, azt sem várná el tőled senki, hogy otthon kezeld leukoplaszttal.
Jaj… :S
Hát pedig én nagyon ilyen vagyok/voltam…
“Hülye volt? Na, mit csinált már megint? Még semmit, de majd fog? Zuhanyozás közben gyakorolod a visszavágó mondatokat olyan beszólásokra, amiket meg sem kaptál. Elalvás helyett csak ziláltan kapkodod a levegőt és próbálod lenyugtatni magad, miközben az agyad dobálja a “jobbnál jobb” terveket arra, hogy hogyan “mutasd meg neki”. Aztán a felületes alvástól reggel még kimerültebb vagy, és még kevésbé tudod megoldani a helyzetet…”
Teljesen igaz amit leírtál és egy párszor még tuti át fogom olvasni ezt a cikket, hogy tudatosítsam is magamban, nem szabad felesleges és alaptalan dolgok miatt kiborulni csak azért mert kombinálok állandóan és kattogok a még meg sem történt dolgokon.
Köszönöm! :)
Szabad kiborulni, ne legyél érzelemmentes pszichopata, csak aztán vedd észre, állj le és ne pörögj rá. <3
De jó, Via, ez most nagyon kellett… Pontosan ezt csinálom ugyanis napok óta, folyamatosan agyalok rajta, hogy mit mondjak, és közben stresszelek azon, hogy megbántom az illetőt… Közben pedig pontosan azt vettem észre, amiről írsz: már az általános közérzetemre is kihatással van a dolog, én, aki általában nagyon jól (és sokat) alszom és eszem, most étvágytalan vagyok és fel-felébredek hajnalban, rémálmaim vannak, napközben pedig nem tudok teljesíteni, mert ezen kattog az agyam.
Köszönöm szépen!!!
Figyi, ne legyél szükségtelenül gonosz és bunkó, és ne gyalogoljál direkt bele az illetőbe, de az a helyzet, hogy egy ponton túl rajta múlik, hogy kiakad-e azon, amit mondasz. Van olyan helyzet, amikor ha azt mondod, hogy kék az ég, akkor is megsértődik, és sehogy nem tudsz jót mondani. Szóval nyilván ne legyél szemét, ne mondj direkt gonosz dolgokat, de nem a végtelenségig a te felelősséged, hogy ne bántódjon meg, mert ha haragudni akar rád (valami olyanért, ami nem is biztos, hogy ki van mondva a felszínen), fog indokot találni. Akkor is, ha nem adsz. :(
Mikor beszéltek legközelebb? Mikor tudsz túllenni ezen az egészen?
Nem, dehogyis, egyáltalán nem szoktam sértő vagy bántó lenni, sőt: inkább az a problémám, hogy túlságosan is kedves vagyok mindig. Az illető (családtag) pedig rászokott a folyamatos sértegetésre, és ahogy írod is: semmi sem jó, amit mondok vagy teszek; én pedig udvariasságból nem szólok vissza. Most elhatároztam, hogy nemet mondok, és korlátozom a találkozásokat, csak már előre görcsölök azon, hogy mit fog hozzá szólni. De a korábbi helyzet már iszonyatosan mérgező számomra.
Tudod mit fog szólni hozzá?
Le leszel hülyézve. Szemét dög picsa leszel. Hálátlan, idióta, elkényeztetett liba.
Tessék. Akkor ez ki van pipálva, mondd el neki, és kész. Ennél csúnyábbat úgyse mondhat, mint most én neked, de ha mégis, akkor is, kedvenc állatunk a szarokrája. :))
Ennyire sosem esett még jól, hogy “lehülyéztek”, ahogy most te engem! :D Igazad van, az is egy jó megoldás, hogy elképzelem, mi a legrosszabb, ami történhet – és tényleg csak ennyi! Csak egy nagy levegőt kell vennem, hogy elmondjam; ahelyett, hogy továbbra is fülem-farkam behúzva hallgatom a támadásokat. A napokban találkozunk; majd beszámolok, mi volt, kaptam-e még kacifántosabb jelzőket is! :D
Gondolj erre, hogy ha csúnyábbat mond, legalább ide meg tudod írni! :D Hajrá, tényleg nagy levegő, és mehet a NEM.
De ha nem “sikerül” a konfrontáció, akkor is van ám jogod hátat fordítani neki. Magyarázat meg bocsánatkérés meg mindenféle nélkül. Egyszerűen csak megszakítod a kapcsolatot. Azt is szabad.
Igen köszönöm… csak tudod, (ráadásul közeli) családtag esetén nagyon erősen benne vannak az emberben a blokkok: kötelességem tartani a kapcsolatot, telefonálni, találkozni, és ráadásul persze kedvesnek/udvariasnak/stb. lenni. Csak egy ideje úgy érzem, hogy már túl sokat tűrök el, és csak azért, mert családtag – egy baráttal, ismerőssel már réges-rég megszakítottam volna minden kapcsolatot, ha így viselkedik.
De nagyon köszönöm a “megengedést”, nagyon sokat számít: tényleg szabad, nekem is – csak ezt tudatosítanom kell magamban!
Sajnos attól, hogy valaki vérrokon, még nem lesz automatikusan jófej… és igazából neki pusztán genetikai alapon nem jár a tiszteleted, szereteted, bizalmad, ha azért nem tesz semmit, sőt, ellene tesz. Nem ment fel rokonság ténye attól, hogy méltósággal illik bánni egymással. Ennyi erővel ő is vétett, hiszen te is a rokona vagy – miért támad? Ő “szegte meg” először ezt a csendes megállapodást, hogy kedvesnek “kell” lenni egy rokonnal. Most vállalja a következményeket. A felnőttek így játszanak. :)
A tolerancia, elfogadás meg nem egyenlő mártíromsággal és birkatürelemmel, az ilyen ember nem toleráns, hanem mazochista. :) Ha támadnak, bántanak, annak igenis van jogod véget vetni és megálljt mondani. Nem kell mindent és bármit tűrnöd, és az, hogy toleráns ember vagy, nem felszólítás a másiknak arra, hogy bunkó legyen (ld. még szólásszabadság nem egyenlő azzal, hogy következmények nélkül mondhatsz tapló dolgokat).
Teljesen igazad van! És nagyon kellett ezt most olvasnom, hogy erőt tudjak gyűjteni! Köszönöm! :)
alice egy mondata (azt várjuk másoktól, amit mi tennénk) és Via 2 kommentje (a kedvenc színészes meg a nem kell mindenkit meggyőznöm) VILÁGBAJNOK.
mostantól ezeket tartom szem előtt, mert a kényszeres mindenkinek megfelelni akarás az lassú öngyilkosság (volt eddig nekem) köszönöm!!!!!
Szívesen! :)
Ezt a Mark Twain-idézetet fel kellene tetováltatnom – mondjuk az alkaromra -, hogy mindig nálam legyen! :)
Fú, ez tényleg találó. :) Nekem most volt a leendő munkahelyemen egy személyiségteszt, és megnéztük egymás karaktereit a teszt alapján. Abból a szempontból nagyon tanulsgáos volt, hogy tényleg az ember mindig azt várja a másiktól, amit ő tenne az adott helyzetben. De egyszerűen más skálák mentén mozgunk, és nem biztos, hogy a másik bántani akar, egyszerűen csak ő másképp reagál, mert nem ugyanolyan, mint én. És nem is elvárható, sőt. Lehet, hogy nagyon triviálisnak hangzik a felismerésem, de nekem ilyen heuréka-szerű élmény volt. :D
Pont most volt egy ilyen élményem, hogy nagyon haragudtam egy ismerősömre, akivel együtt dolgoztam, és teljesen más karakterek vagyunk, ő elméleti fizikus, és roppantul nem fontosak számára az érzelmek. Ettől én folyton úgy éreztem, hogy 1. utál, 2. folyamatosan megbánt. Most pénteken beszéltünk, és jöttem rá, hogy egyáltalán nem így van, és mekkora marha vagyok. :)
Én borzasztóan aggódós vagyok, sokáig azzal nyugtatgattam magam, hogy hát ez az érzelmileg intelligens emberek sajátja. :D Aztán rájöttem, hogy a francokat, igenis az ember nem tökéletes, nem patyolattiszta a lelke, és nem szeretheti mindenki. És ettől még lehet törekedni a fejlődésre, a jóra, de akárhogy igyekszik az ember, mindig lesz valaki, akinek nem tetszik. Nem lehet minden döntésnél minden tényezőt figyelembe venni, nem lehet mindig tökéletesen cselekedni, és nem lehet állandóan finomkodva lépegetni. Mert azt hiszem, hogy akkor az ember elfelejt felszabadultan élni…
Az emberek nagy százaléka a sajat alternatív valóság-buborékjàban él, a saját kis torz világuk nem egy jó hely és irtó sokba kerül a fenntartása, ezért időről időre kinyùlnak a is bubijukból hogy lopjanak a te energiádból. Lényegében csak egy organikus akkumulátor vagy számukra :/
Olyan jó így egyben látni, amit én is gondolok a témáról!
Én még azért tartom leginkább veszélyesnek az aggódást, mert sikerül vele mindig bevonzani amitől félek….
Én ezügyben sem hiszek a gondolataink mindenhatóságában. :) Jó lenne (mármint követhető és igazságos és megnyugtató és megelőzhető), ha csak azokkal történnének rossz dolgok, akik rosszakat gondoltak, és ezáltal “megérdemelnék” büntetésként, de nem mindig így van, és sajnos nem tudod garantáltan befolyásolni a dolgok kimenetelét. Sajnos nem lehet ebben bízni, hogy majd “ha mindent jól csinálsz” (nem gondolsz rosszra), akkor majd nem lesznek rossz dolgok, illetve majd ha legközelebb nem gondolsz rosszat, akkor megelőzhető lesz bármi is. Nincs ilyen garancia, ez egy leegyszerűsített világnézet, ami ideiglenes lelki balzsamnak talán jó lehet, de hosszútávon nem segít, ha mindenért magadat okolod, és azt a terhet rakod magadra, hogy minden a te felelősséged (jó és rossz is). Ebbe nagyon bele lehet pörögni.
Néha folyamatosan jót gondolsz, jó ember vagy, nem csinálsz semmit rosszul, és akkor is szar helyzet lesz, kihívások, nehézségek, fájdalmak várnak az életben. Ez nem mindig a te hibád, néha csak ezt dobja az élet (nem büntetésből, csak ez van), és nem tudnál semmit tenni, hogy megakadályozd, se gondolatokkal, se tettekkel. Kár ezért bűntudatot kelteni magadban! ♥ Ha leteszed ezt a terhet, és nem bántod magad azzal, hogy “jaj, csak rosszat ne gondolj, mert baj lesz”, tovább tudsz lazulni, kevesebb lesz a szorongás az életedben, és maguktól múlnak az aggodalmak, mert nem kötsz hozzá egy ilyen szégyen-bűntudat-tilos érzetet, ami egyébként nem segít egyáltalán abban, hogy felhőtlenebb legyen a viszonyod a gondolataiddal.
Nem tilthatod meg, hogy jöjjenek az aggodalmak, és nem az a baj, hogy vannak. Nem kell a kezedre csapni, ha rosszat gondolsz, mert az meg pont az önszeretet helyett lesz szigorú, büntető nevelőnős magaddal szemben. Én ezt nem szeretem, nem ilyen viszonyt akarok ápolni magammal, tudom, hogy nem vagyok mindenható, és nem attól lesznek autóbalesetek, hogy rájuk gondoltam, ahogy milliomos se attól leszek, hogy elképzelek egy Ferrarit, nagyon erősen, gondol-gondol, mint a Micimackó. A gondolatok jönnek-mennek, nem az a baj, hogy vannak, hanem ha túlságosan rápörögsz valamire, amire nem kéne, ez meg utána hatással van a tetteidre, amik aztán ténylegesen befolyásolják az életedet (pl. kapkodsz, hülye döntéseket hozol, félelemből lépsz, elhamarkodottan ítélsz, stb). De az aggodalmas gondolatokra ezért jó a “köszönjük, Emese” ajtóbecsukós verzió. Érdemes megbékélni a nem-mindenhatóságunkkal, nálam ez is a tökéletes tökéletlenség és az önelfogadás része. Majd alkalomadtán próbáld ki, nekem bevált. :)
Igazad van, és köszi!:)
Nekem, mint hivőnek a Máté 6:25 – 6:34. az iránymutató az aggódással kapcsolatban.
Az valóban egy szép igerész! Nekem is volt, hogy segített, főleg az a mondat, hogy “Elég minden napnak a maga baja.” :)
Én gyerekkorom óta próbálgatom azokat a szituációkat, amiktől félek, amiktől legszívesebben elfutnék. És amikor elkövetkezik egy ilyen, akkor ügyesen megoldom. És másnap találok valami újabb ijesztő lehetőséget, amit próbálgatni lehet, agyalni rajta, stb. Ez a bizonyos “lelki boksz” tényleg teljesen leszív, kimerít. De nem tudom nem csinálni. Affeneegyemeg! Addig már eljutottam, hogy tudatosítom, hogy én így működök, most éppen bántom magamat, de még elengedni nem tudom ezt a próbálgatást, belső beszélgetést.
Az én életemben te vagy az első, aki az öngondoskodásról beszél. Az önfeláldozás sokkal ismerősebb szó számomra. Pedig mintát nem kaptam róla, csak magam állítom magamat szinte teljesíthetetlen mérce elé.
Aki önfeláldoz, sokszor plénum előtt teszi, és nem azért, mert szeretne segíteni, hanem pótolná a hiányos önbecsülését, és várja az elismerést: “jaj te milyen rendes vagy”, “hogy te mennyire önzetlen vagy!”. Holott ha valóban önzetlen lenne, akkor nem lenne szüksége közönségre meg tapsviharra meg “nélküled nem tudnánk megcsinálni”-ra. Onnan ismered meg az ilyen mártírkodó embert, hogy amikor megcsinál valamit, nem mosolyog és nem boldog tőle, hanem hamarosan elkezd morogni, hogy “itt mindig mindent nekem kell”, “semmit sem lehet másra bízni”, “nélkülem éhen is halnának”, vagy játszmát csinál abból, ha megkéred valamire, és utána jön a “hálás lehetnél” kezdetű monológ. Vagy feltétel nélkül vállalja el, és ne morogjon, vagy akkor mondjon nemet. De nem tud nemet mondani, úgyhogy mindenbe belemegy (hogy fontosnak érezze magát, de mivel azt magának kéne megadnia, nem kívülről várnia, ez sosem fog menni neki, egy feneketlen lyukat tömköd), aztán meg neheztel, és várja a “hálát”. Hát, így is le lehet élni egy életet… kérdés, hogy érdemes-e. (Szerintem nem.)
Az öngondoskodás ALAPSZÜKSÉGLET. Enni, aludni, pihenni, feltöltődni NEM JUTALOM. Nem kell hozzá se jónak, se szorgalmasnak lenned. Ha épp fáradt vagy, aludj. Ha éhes vagy, egyél. Ha pisilned kell, ne tartsd vissza, amíg majd szétpukkadsz, mert még nem dolgoztál meg eléggé azért, hogy pisilhess. Ugye, hogy így mennyire abszurdnak hangzik?
Igen, sokan felnőttek úgy, hogy az lett nekik tanítva, hogy a szenvedés erény, magadért kiállni bűn, húzd meg magad, legyél csendben, tedd a dolgod, ne lógj ki a sorból, az öngondoskodás önzőség, mindenki úgyis csak átver. Igen, lehet, hogy túlélték, kibírták. De milyen az életük minősége? Tudtak örülni, kezet nyújtani, segítséget kérni, türelemmel lenni magukkal, másokkal, volt egy kedves szavuk, vagy csak vonalba torzult szájjal, gyűlölködve nézték a világot és nem értették, hogy mit lehet ezen szeretni? Szerintem nem csak a túlélésre kéne játszani, hanem egy valóban élhető életre. Azt meg magunkkal kell kezdeni.
Via, ez annyira nehéz!
Úgy szoktam gondolni rá, hogy a kellene bűvkörében élek, és próbálok ez ellen tenni valamit. Most éppen nagyon nehéz, gyászidőszakban vagyok, és még erősebben kijön, hogy nem hagynám magam pihenni, erősödni, mert ennek meg annak meg kell lennie, és nem lehet az, hogy nincs szépen kitakarítva, hogy most romosabb a lakás, nem vagyok annyira ápolt, mint kéne…
Jó gyakorlat ez, hogy igenis, hajmosás helyett, este fél 9-kor, elfekszem aludni, mert fáradt, szomorú és kimerült vagyok. És reggel a kapkodós hajmosás helyett a tál epret választom a blogjaimmal, mert ez kell ahhoz, hogy legalább a nap nagy részében megfelelően funkcionáljak a munkahelyemen. És ide kommentelek :D
Nem önfeláldozás, mert a hálára is csak furcsán nézek, de igen, nevelés, hogy maradjak csöndben, nem lehet kérdezni semmit, mindenre egyből ugrani kell, és megcsinálni mindent amit akarnak tőlem (mert csak!) és megtalálni magamnak a munkát. De az öngondoskodástól nagyon messze van. Most tanulgatom, hogy hogyan lehet dolgokat csak a magam öröméért, magam szükségletéért megcsinálni, megvenni, élvezni.
Annyit tanultam már tőled ebben a témakörben, és ez a cikked is nagyon aktuális, nagyon ismerős problémákra, játszmákra (saját magammal!) világít rá.
Hálás köszönetem neked! ♥ ♥ ♥
♥ A gyászidőszak elképesztően stresszes és megterhelő, nagyon vigyázz magadra ilyenkor, nagyon fontos a fokozott gyengédség, türelem magaddal szemben. Kívánom, hogy nemsokára kapj levegőt (tudod, úgy igazán!) és érezd, hogy elkezdődik a gyógyulás! És egy percig se legyen bűntudatod, ha két sírás között valaminek egyszer csak mégis tudsz örülni, vagy valami jól esik.
Nagyon jó cikk Via!! Nekem már sikerült ezeken túllépnem, nem vitatkozok pitiáner emberekkel már magamban sem :)
DE! 4 éve agyalok ugyanazon az emberen és nem tudom megfejteni és egyszerűen nincs megoldás. Mégpedig azért ,mert a “rosszat” a gyerekem kapja. A lányom edzőjéről van szó, aki folyamatosan háttérbe szorítja.. stb. Hosszú a történet a lényeg,hogy nincs más lehetőség a városban hogy ezt a sportot játssza, és imádja és még tehetséges is :) viszont az edző nem szereti,nem érti a játékát. Magamban már 300X kitekertem a nyakát,élőben pedig nem szólok, mert a gyerek megtiltotta. És persze pontosan tudom agyilag mit kellene tennem, hiszen nem rólam szól, mégis éjszakákat pörgök az igazságtalanság miatt… na jó hosszú lett :(
Ha a lányodnak megéri még így is játszani, mert szereti, és ő túl tud ezen lépni, te sem tudsz mást tenni. Lesz neki még jobb edzője is. :)
Még soha nem mondta nekem senki, sem írásban megfogalmazva nem láttam sehol, hogy “jó eséllyel akkor sem lenne rá hatással [a frappáns visszavágás], ha hallaná”, de sajnos, azt hiszem, igazad van. Mármint az a sajnos, hogy mennyi időt töltök el ezeknek a kigondolásával. S még soha nem sikerült őket úgy bevetnem, hogy utólag beváljanak, és ja, nem lettem felkészültebb a későbbi kellemetlen szóváltásokra…
Remélem sikerül ezt észben tartanom és egyre ritkábban belemerülnöm a képzelt vitákba.
Ezek ilyenkor amúgy általában nem értelmi viták, mármint racionalitásnak és valódi érveknek helye nem gyakran van. Érzelmi alapon eldöntötte, hogy te hülye / alkalmatlan / gyáva / akármi vagy, és nem azért hiszi ezt, mert nem áll rendelkezésére az összes bizonyíték, és hiányos információk alapján döntött. Szóval hiába szeded össze a világ legjobb védőbeszédét, mivel ez nem az észérvek vitája, valószínűleg bármit is mondasz, kitalál egy n+1-edik variációt, ami továbbra is őt igazolja, aztán kész. Ebből nem lehet jól kijönni, csak úgy, ha kiszállsz belőle. :)
Ki is szállok :) Azt hiszem már tényleg csak az hiányzik, hogy elhiggyjem, az, hogy ő mit gondol rólam nem befolyásolja azt, hogy valójában milyen vagyok. Akkor nem is bántana úgy semmi amit mond vagy tesz. Csak ez nagyon nehéz az olyan napokon amikor érzelmileg már a “segítsége” nélkül is a sárban csücsülök.
Pedig neki sincs varázsereje, hogy kimondja, hogy “Nel egy szar alak” és hopp, szar alak leszel! :) ♥
Érzelmileg sárbanülős napokon muszáj vele találkozni? Nyugodtan legyél vele extra bunkó, mármint higgye azt, hogy az vagy, ha csak önvédelemből pár szóval lerendezed a pofavizites köröket vagy nem állsz le csevegni.
Az egyik szülőmről van szó, szóval ja, muszáj. :) Az elköltözésre fenem a fogam, csak addig még kell egy munkahely (most végzek az egyetemen). Eddig is tettem félre pénzt, de csak pár hónapra lenne elég, aztán jöhetnék vissza. Úgyhogy még tűrök itthon.
Az önvédelmi bunkóságot gyakorlom (tényleg jófej vagy, hogy szerinted sem muszáj mindenkivel jóban lenni), többnyire bejön. A közeljövőben tervezek egy túrát a pszichológushoz, hogy megnézzük, mit tegyek akkor, amikor nem jön be.
A túrát támogatom, csápolok innen is! ♥
Nem, nem kell mindenkivel jóban lenni, és sajnos az sem garancia a jófejségre, hogy valaki vérrokonod. Sőt…
Nem tudom, hogy valaha még újraolvasod-e ezt a bejegyzést, de Antoine de Saint-Exupéry mondása jutott az eszembe:
“Nem tartom sokra a testi bátorságot; az élet megtanított arra, mi az igazi bátorság: ellenállni a környezet lesújtó ítéletének.”
Hálásan KÖSZÖNÖM ezt a bejegyzést!
Szívesen! :)
Köszönöm a cikket! Beteszem a kedvencek közé. Bár az elmúlt hetekben kért ilyen karikát is lezártam, magamat (meg szerencsére csak a meglehetősen tág környezetemet) ismerve még jól fog jönni.
Egyébként én is hajlamos vagyok egy egy kellemetlen szituáció után a következő körön kattogtatni az agyamat, de azután a bizonyos következő felvonás után visszagondolva.. nos, Mark Twainnek azt hiszem igaza volt ;)
Jaj de jó, hogy nem vagyok egyedül a párbeszédgyártásban! Néhány indokom már nekem is volt, hogy miért ne beszéljek képzeletben, de most felvettem még párat a listámba! Köszi! Amúgy szoktam mondani magamnak, hogy STOP, hagyd abba, és most már abba is hagyom, de pont zuhanyzás közben nem tudom megállítani a folyamatot! Hogy te ezt honnét tudtad :)?
Főleg az első fele jött jól, régóta küzdök ezzel a “kizárom a fejemből” dologgal..
Pontosan így.Ezt a cikket elmentem magamnak, többszöri olvasásra. :)
Na, én viszont tényleg nem szoktam ezt írni, de úgy látszik a fejembe látsz. Olyan jó, hogy nem csak én vagyok ilyen “hülye”! :D Annyi ilyen játszmát pörgetek a fejemben, készülök még meg nem történt bunkó beszólásokra, és valóban ezek a legtöbbször meg sem történnek. És néha előveszem Lorelai Gilmore filozófiáját, miszerint “szórakozz a bántó, bunkó megjegyzéseken, esetleg nevesd is ki, és tényleg jobban érzed magad tőle”. Persze sokszor ez nagyon nehéz, de örülök, hogy így leírtad, hogy ez ezeken való puffogás, sőt előre dühöngés oltári nagy baromság. Azt hiszem ez a seggberúgás hiányzott nekem! :)
Ezt nekem írtad!?!?!?!?!?!? :D
Ha segít, akkor igen! :D
Szia Via!
A legtöbb ilyen összeállításod hozzászólásai között szerepel olyan, hogy “Ez a cikk pont jól jött, épp ezzel dolgozom!” Hát, ismételni szeretném ezt a gondolatot.
A hétvégén volt egy nehéz beszélgetésem, amire ugyan szükségem volt, de azért eléggé felkavart és azóta is kattogok rajta. Ezek a gondolatok segíteni fognak abban, hogy lehiggadjak. Nem tudom eléggé megköszönni.
Nagyon szívesen! ♥
Nagyon-nagyon köszönöm a cikket!! Sajnos én elég aggódós vagyok, de már igyekszem dolgozni rajta, és ebben nagy segítségemre lesz ez a cikk, ezt már látom :) biztos, hogy még sokszor el fogom olvasni… A Mark Twain idézet nagyon találó…
Nálam az még a gond, hogy az emberek akiken felhúzom magam, általában nem szemtől szembe közlik a félinformációk alapján megalkotott véleményüket, hanem a hátam mögött mondják másoknak, és elég pocsék érzés utólag visszahallani… így nem tudom magam élesben “megvédeni”, vagy megmagyarázni dolgokat. Próbálok vele nem foglalkozni, nehéz, de szerintem azért ha lassan is, de haladok. :)
Nem kell mindig megvédened magad! :) Nem kell mindenkinek megmagyaráznod, hogy miért ne gondolja azt, amit. Válogasd meg a csatáidat. Amint ezt leteszed, egy halom időd felszabadul! :) Néha az a legokosabb, amit tehetsz, hogy megengeded random embereknek, hogy baromságokat gondoljanak rólad, és nem javítod ki őket. Mert elég kicsi az esélye, hogy majd bocsánatot kérnek, és azt mondják, hogy juj, te tényleg tök rendes vagy. Tök jó lenne, de nem így van. Szóval kár beléjük. Foglalkozz azokkal, akiknek tényleg számít a véleménye. Nekik akarj törleszteni, ha tényleg elszúrtál valami. A félreértésekre rácuppanó random kollégák meg izébizék nem ilyen emberek.
Igazad van, hogy a magyarázat sem biztos hogy megéri… ezen még így nem is gondolkodtam el, de tényleg… utána lehet, hogy keresne más pletykát, és akkor valóban felesleges a küzdelem. Azt hiszem túlzottan érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások (az alig-ismerősöket is beleértve), ez meg már önbizalomhiányra utal, de dolgozom az ügyön :) és ez egy nem könnyű de annál hosszabb folyamat, amiben nagyon sokat segít a blogod és a könyved is! Köszönöm a válaszod ♥
Így van, ha azt akarja hinni, hogy egy szemét állat vagy, akkor hiába cáfolod meg azt, amit aktuálisan hisz, majd keres valami mást, egy új “bizonyítékot”. Kevés az olyan ember, aki képes belátni, hogy elhamarkodottan ítélt meg, vagy hajlandó adni egy új esélyt, ha tényleg félresikerült az első benyomásod. De nem mindenki olyan fontos, hogy érdemes legyen meggyőzni az ellenkezőjéről. :) Valakinek biztos fontos az ő véleménye is, de nem biztos, hogy neked az.
Van, akit nagyon-nagyon szeretsz? Mondjuk egy színész vagy egy író. Őket is utálják egy csomóan, a legnagyobb kedvenceidre is biztosan találhatnál olyan leírásokat, hogy egy bunkó szemét, vagy tehetségtelen amatőr. Attól te még szereted őket, és az teljesen rendben van, ők meg egész biztosan nyugodtan alszanak éjszaka. :) Saját magaddal is ez van. Te vagy az egyetlen ember, akivel napi 24 órát töltesz a halálod napjáig. Legyél te jóban & összhangban magaddal, ez az alap. Ha van még egy közeli támogatói köröd, akikkel számíthattok egymásra, az nagyon-nagyon fontos. A többiek meg… éljék a saját életüket! :)
Nagyon jó ez az írás Via :) Igazából nem is gondoltam, hogy más is szokott így “magában vitatkozni” és totál felhúzni magát egy másik ember viselkedése miatt.
Én pl. a férjem testvérének a barátnőjével szoktam így képzeletben veszekedni, mert amikor bekerült a családba -mivel nem voltam neki szimpi- ki akart engem utálni a családból, kevert a hátam mögött és ezt utólag tudtam meg. Facebookon azóta is osztja az okosságait, de mivel már nem követem, nem látom és idén még nem is találkoztunk :)
Ezen ez oldalon sokszor találok olyan témát, amiről azt gondoltam, egyedül vagyok vele. Köszi, hogy vagy :)
Kedves Betti!
Én kísértetiesen hasonló cipőben járok, mint te, lassan két éve tartanak a “meccsek”. Már eléggé belefáradtam, de eddig nem sikerült tovább lépnem, mert rendszeresen találkoznom kell az illetővel. Te hogy bírod?