2016. július 9., szombat

Pakolás: kb. 70% – nem sokat aludtunk. A furgon a nap folyamán érkezik Horvátországból, aztán anyuék felvezetik Szombathelyről Budapestre, bepakolunk, kis alvás, és reggel indulás. Izgulunk, hogy mennyi fér a furgonba, nem lesz-e túl sok a doboz, ezért félig nem is merünk mindent előre elkészíteni, nehogy utána ki kelljen pakolni, vagy újra kelljen gondolni, hogy ez vagy az mégsem jöhet…

Végül a furgon a nyaralásból este ér Szombathelyre, ezért anyuék már bőven sötétedés után érkeznek. Elkezdünk pakolni, amit csak tudunk, és szerencsére kiderül, hogy rendesen meg lehet pakolni a furgont, ezért az összes dobozt kihasználjuk. Így két hét után azt kell mondjam, elég jól pakoltunk, nem volt sok olyan dolog, ami eszünkbe jutott, hogy basszus, az ottmaradt – ami fontos volt, eszünkbe jutott. Ami kevésbé (varrógépem, vasaló – látszik, mennyit használom őket, hogy nem jutott eszembe! :D -, Fecskék és Fruskák könyvek), az majd egy bőröndös budapesti úton kiruccan. Nem lényeges. Apu éjfélkor lefekszik, mert ő fog sokat vezetni, anyuval egyig folytatjuk, Ádám fél négyig dolgozik még egy határidős munkán, amit le kell adnia, és net kell hozzá, ezért muszáj befejeznie. Mindenkinek sikerül pár órát aludnia azért, Gomez pedig nem tudja, mi vár rá.

2016. július 10., vasárnap

Reggel hatkor kelés, a pakolás maradéka – apu szinte cipőkanállal tetrisezi be az utolsó dobozt, zacskót is a helyére. A fejében van az egész rendszer, kipakolásnál is szükség lesz rá, mert ő tudja, hogy mi mennyire mozdítható. Legfelülre kerülnek a matracok (a kókuszrostos matrac Angliában valamiért mocsok drága, ezért inkább Budapestről visszük, már csak azért is, hogy első este legyen min aludni – pár napot kibír a földön is, meg mi is rajta), végül hátul Ádámmal nagyjából 1,7 széken osztozunk, úgy tele lesz a cucc, Gomez pedig hordozóstul az ölünkben pihen. Kéznél vannak a kézipoggyászok – váltásruha 2 éjszakára, pizsama, Gomez ketrece, ennivalója szintén több éjszakára, úti elemózsia.

Minden benn a kocsiban, még egy utolsó körülnézés a lakásban – köszi, kis lakás, az elmúlt tíz évet –, és bár jövünk még, hiszen nem adjuk se el, se ki, és itt a fele cuccunk, azért van valami korszaklezárós abban, amikor ráfordítjuk a kulcsot a zárra. Nem utoljára, de ennek, ami volt, így, ahogy volt, akkor is vége. A húszas éveink helyszíne. A kezdeteink, az első házas éveink, Áfonya, Gomez, a cégünk alapítása. Jó kis tíz év volt. Jöhet a következő.

9:50-kor indulunk el Budapestről. Az úticél Hegyeshalom (épp nem volt sor), Ausztrián átvágunk, az esti úti cél pedig Limburg, ahol majd alszunk egyet. A pisiszünetekre Gomez is jön velünk – hordozóban természetesen, mindig valaki vigyáz rá, mert nem hagyjuk egyedül a furgonban. Így aztán ott ücsörög egy széken akkor is, amikor Ausztriában kávézunk, és fújja a haját több ország szele is az autópálya-pihenőkön. Mindebből persze nem érzékel többet azon túl, hogy be van zárva, és miért nem jöhet ki. A szállásra érkezés előtt pár órával már türelmetlen, kinyitjuk a hordozó ajtaját, és kimászkál rajta. Mindig egyre messzebb: először csak egy mancsot rak ki, aztán kiugrik és vissza, aztán rám mászik, aztán rajtam át Ádámra, aztán vissza, végül beül úgy, hogy egyik fele rajtam, másik fele Ádámon, mindketten simogatjuk, és ott fekszik vagy egy fél órát.

A szállodába este 9:50-kor érünk, kereken 12 órával azután, hogy elindultunk Budapestről. Közvetlenül az autópálya mellett van a szállás, semmi extra: kétágyas szoba, fürdő. Nagy vacsorára nincs hely, az autópályák kínálatát hozza a környék – McDonald’s, KFC, Subway. Még előtte a neten ellenőriztem, hogy melyiknél milyen a kínálat, és a német mekiben van quinoás vegaburger, úgyhogy végül azt ettünk. Nem mondom, hogy életem vegaburgere, de arra jó volt, hogy ne haljunk éhen.

Nem szórakozunk sokáig az evéssel, igyekszünk mihamarabb ágyba kerülni, mert hosszú menet vár ránk másnap. Amikor elkezdem kipakolni a fürdéshez a kézipoggyászból a tusfürdőt, fogkefét, leesik az utazós parfümösüvegem és miszlikre törik a járólapon. Nagyon fincsi illat lett tőle a fürdőben (Hermés :D), és végül ez az egyetlen dolog, ami megsérült / összetörött az út alatt. A húgoméknak 2 éve a furgon kinyitásakor egy baracklekvár zuhant a földre közvetlenül érkezés után. Úgy látszik, mindig kell egy áldozati baracklekvár a roadtrip isteneknek. Ez nálam most épp parfüm volt. :)

2016. július 11., hétfő

Hatkor csörög a vekker, hétkor szeretnénk elhagyni a szállodát. Amíg felöltözünk és gyorsan összerámolunk, Gomez fut egy gyors kört a szőnyegen, élvezi, hogy tud egy kicsit mozogni. Budapesten évek óta csak dísznek volt a ketrec (meg hogy legyen mibe tenni az alomtálcát), egyébként szabadon járt-kelt a lakásban, és elég stresszes volt neki, hogy megint kis helyen van bezárva. Az éjszaka kétszer is toppantott ijedtében: egyszer 00:50-kor, egyszer pedig hajnali négykor. Valószínűleg megijedt valami idegen zajtól, vagy egyszerűen csak tök pipa volt, hogy be van zárva. Mindkettő elég elképzelhető magyarázat. :)

Reggelizni nem volt idő, mert mihamarabb el akartuk érni a Csalagút szállodát. Apu beugrik egy kávéért a McCaféba, aztán a maradék (már 2 napos) szendvicset és müzli szeletet reggelizzük. Tök mindegy, a lényeg, hogy úton legyünk.

Fél tíz után elkezdjük figyelni az órát, aztán 9:50-kor Ádám és a szüleim elénekelik nekem a Happy Birthday-t, mert épp betöltöm a 31-et. Nem állunk meg, csak előre-hátra nyúlva szorongatjuk egymás kezeit. Szerintem tizenkét éve nem voltam a szüleimmel fizikailag egy helyen pont a születésnapomon. Később azt mondtam anyunak, hogy ez az egész út a második legjobb ajándék, amit kaphattam tőle. Megkérdezte, hogy mi az első. Mondtam, hogy az, hogy megszülettem. :)

Nagyon jó tempót futunk, egészen addig, amíg egyszer csak valahogy bekavarodunk Brüsszel belvárosába. Én nem tudom, hogy a belgák mit kevernek a csokijukba, de hogy táblázni nem tudnak, az biztos. Fél órát kavargunk, mire visszatalálunk a továbbmenő autópályaszakaszra, és úgy tűnik, hogy a nyár a legideálisabb a brüsszeliek szerint az útfelújításra, mert fel van túrva az egész város – nyilván, nyaral az EU parlament, most van idejük erre. Miután kikeveredünk az autópályára, további egy órát vesztünk, mert négy sávot tömörítenek össze eggyé. Lépésekben haladunk, ha valamelyik sáv halad egy kicsit, tíz perc múlva mi megyünk el mellettük megint (felismerjük ugyanazokat az autókat – az egyiknek egy Hakapeszi Maki-szerű figura lógott az ablakában). Mire újra normális sebességgel haladunk, összesen már másfél órát vesztettünk, de ez még mindig nem ok az aggodalomra, mert bele volt kalkulálva ennyi lauf a menetidőbe. A következő megálló hely a Csalagút – dél múlt, a 15:50-esre van jegyünk, de elvileg ha előbb odaérünk, kis pótdíjért felszállhatunk egy korábbi vonatra.

Csodás az ég Calais felé, látszik a felhőkön, hogy már a tengeri levegő szabdalja őket. Egy kicsit izgulunk, hogy mi lesz az ellenőrzésnél – eddig minden határt rendben megúsztunk, de azért megvan a vasfüggönyös reflex még mind a négyünkben, hogy határellenőrzésnél kihúzod magad, mosolyogsz, és bízol benne, hogy mindent jól csináltál és nem kötnek beléd. Kinyomtattuk a céges papírjainkat (cégbírósági bejegyzés, részvényesek nevei – mármint Ádámé meg az enyém, csak ilyen nagyon puccosan hívják, hogy mi vagyunk a tulajok), egy e-mailt az ingatlanügynökünktől, és az előzetes albérleti szerződést, hogy tudjuk bizonyítani, ha kell, hogy hova és mi célból megyünk — nem csak úgy szerencsét próbálni, bele a vakvilágba, hanem célirányosan, valamibe, ami már a miénk, ami már ott vár ránk. Végül senki nem kéri ezeket az extrákat. Útlevél, belenéznek a nyuszi dobozába, hogy nem macska, kutya, vagy görény-e (nekik kell veszettség elleni oltás meg útlevél – a nyuszi nem érdekel senkit), és simán mehetünk is tovább.

14:30-kor érünk a Csalagúthoz, gondoljuk, nagyon fasza gyerekek vagyunk, ilyen szintidőt futni, minden rendben lesz. A 15:50-es jegyünket már korábban kifizettük a neten, de az még tök messze van, simán elérünk egy korábbi vonatot. Apu csak bepötyögi a kódot, és meg is kapja a jegyet. Amikor megnézzük, hogy a K vonatra szól, meg összevetjük a kiírással, akkor derül ki, hogy a K vonat 16:20-kor indul. A mai napig nem értjük, hogy akkor miért hívják foglalásnak – reservation – a jegyvásárlást, ha az semmit nem foglal, és semmit nem garantál. Parkolóhelyet nem találunk a furgonnal (az apró beállókban csupa alacsony, kopasz ötvenes figura volt, színes cabriókban – midlife crisis live), ezért körözünk, amíg Ádám berohan az információs pulthoz, hogy ez mégis mi, és szeretnénk ASAP vonatra gurulni, mert mennünk kell. Az információs pultnál egy kedves néni mosolyogva-bólogatva elmagyarázza, hogy az van, ami van: ha K vonat vagyunk, akkor K vonat vagyunk, tessék, így jártunk.

A helyzet nem is lenne idegesítő – azon kívül, amennyire idegesítő egy helyben ülni és várni -, ha nem lennénk határidőhöz kötve. Az ingatlaniroda Brightonban hatkor zár, a kulcsot személyesen kell tőlük átvenni. Ádám felhívja őket telefonon, hogy megerősítse: igen, ma érkezünk, igen, átvesszük a kulcsot, kérjük, várjanak meg. A hölgy az irodában elmondja, hogy semmi gond, ha nem ma vesszük át, holnap reggel kilenckor nyitnak. Ádám mondja, hogy az nem opció, mert 2 nap vezetés után vagyunk, de igyekszünk fél hatig odaérni. Végülis megvolt rá a logikus esély. Vonatút: fél óra, Folkestone–Brighton: egy óra 45 perc, plusz nyerünk is egy órát – éljen Willy Fog! – az időzónaváltás miatt.

Telik az idő, állunk a többi kocsival, mindenkinek a visszapillantó tükrén fityeg a K-jegy, és közben látszanak a kiírások.

J: now boarding (erre volt jegyünk – a 15:50-esre, de minek).

K: boarding soon.

Eltelik egy fél óra.

J: boarding closed.

K: boarding now.

A sor nem mozdul, nem engednek minket sehova.

Közben négy óra is elmúlik már, rajta kéne lennünk a vonaton.

Aztán megjelenik a felirat:

K: boarding closed.

És ekkor a franciák megkapják négyünktől a Magyar Nyelv Válogatott Káromkodásai toplistát – csuklottak az anyukáik, és átkaink nyomán intim kapcsolatba léptek különböző négylábúakkal. Lassan kezd rajtunk eluralkodni a pánik, miközben beüt a két napos út teljes fáradtsága és összes frusztrációja.

16:40-kor végül felszállunk a vonatunkra. Nem az L vonat az, csak a nagyon megcsúszott K. A brit dolgozó fickó azt mondja, fogalma sincs, mi történt, valami nem jött meg, amire vártunk, és hát, ez van. Belenéz a dobozba, nem ismeri fel a nyuszit (gondolom mert nem áll a füle), de mikor mondtuk, hogy mi az, mondta, hogy ja, azt nem kell regisztrálni, nem lesz semmi gond (már késő is lett volna rá). Én elkezdem stressz-enni a tönkölyperecet a hátsó ülésen.

Ott, a csatornán túl már mindjárt ott van, ahova megyünk. Tudom, hogy ami rajtunk múlik, azt mindig megoldjuk, kifundáljuk, a rendelkezésre álló dolgokból kihozzuk a legtöbbet, vagy kitalálunk valami újat, ami nem is volt opció eredetileg. Mert ilyenek vagyunk, mert küzdünk azért, amit szeretnénk, de ha nem rajtunk múlik, az kiakasztó és idegesítő – és akkor lehet a legjobban fejlődni és azokból lesznek a legjobb sztorik. :) Mint ahogy ebből is az lett, és végig ezt mantráztam magamban, hogy ezt majd nemsokára marha vicces lesz elmesélni, hogy „hű de izgalmas volt, és majdnem nem, de aztán mégis”. Mindeközben szorít a mellkasom, és arra gondolok, hogy nem lehet, hogy ennyivel a cél előtt ebbe beletojjanak.

Nem akarok a furgonban aludni.

Szeretném letenni a matracokat a földre a tök üres lakásban, szeretném megölelni a húgomat két év után, szeretném, ha a nyuszi végre futhatna egy kört, szeretném a szüleimnek megmutatni Brightont.

A maradék roaming netünkkel elkezdünk csetelni – anyu a húgomékkal (akik reggel nyolckor indultak Skóciából, hogy találkozzunk Brightonban), mi Ádámmal meg Zsuzsiékkal, akik Londonban laknak. Hogy mi volt a Csalagúttal, és kapják be a franciák, és nem igaz már, és kérünk drukkokat, hogy valahogy sikerüljön. Zsuzsiék közben felajánlják, hogy ha nem sikerül, egy kis kitérővel menjünk el hozzájuk Londonba, aludjunk náluk, és elkezdenek telefonálni a szomszédoknak, hogy tudnak-e garázshelyet adni. Az utcán nem lett volna jó ötlet leparkolni a furgont, tele az egész életünkkel… Nagyon köszönöm ezúton is. ♥ Love you both.

Legalább van B-terv. Nem ideális, de van. Közben döcög a vonat, elfogy a tönkölyperec. A zenét már rég kikapcsoltuk, csak szuszogtunk, mind az öten – négyen azért, mert tudtuk, hogy mi a helyzet, az ötödik meg valószínűleg azért, mert a hócipője tele volt a hordozóval, meg érezte a feszkót.

Amikor legurulunk a vonatról, és visszakapunk egy órát, helyi idő szerint 16:20 van. Nem ideális, de nem is irreális… Egymásra nézünk. Zsuzsitól és Bogiéktól is egyszerre érkezik meg az üzenet: „Na, megpróbáljátok?” Csak nézzük egymást, látom, hogy senki sem akarja azt mondani, hogy „igen, ez az!!!”, de azt sem, hogy „á, hagyjuk, ne erőlködjünk”. Ha egy filmjelenet lenne ez, akkor biztos hatalmas kurjongatások közepette ordítanák a furgon utasai, hogy „fuck yeaaaah!” és megszólalna a Born to be Wild, de a történelmi hűség kedvéért leírom, hogy semmi ilyesmi nem volt, csak teljes elszánás és csendes fókusz: Igen. Menjünk. Csináljuk meg. Nem „ha” meg „talán”. Csináljuk meg.

Csináljuk meg.

A következő egy óra negyven perc feszült figyelemmel telik. Ádám előreül az anyósülésre, a maradék roaminggal bekapcsolja a Google Maps GPS-ét. Apu a sebességhatár tetejét feszegette (és még így is gyakorlatilag mindenki megelőzött minket), most nem volt idő udvariaskodni. Anyuval és Gomezzel hátul ülünk, senki meg se mukkan. Zsuzsinak közben telefonon írom a települések nevét, hogy hol vagyunk, ő is követi Google Mapsben, hogy épp merre járhatunk.

Ádám megint felhívja az ingatlanügynökséget (addig én veszem át a GPS-t hátulról), hogy már az országban vagyunk, megyünk, ahogy tudunk, légyszi-légyszi várjanak meg, lehet, hogy nem leszünk ott pont hatra, de nagyon át akarjuk venni a kulcsot. A hölgy még mindig csak azt mondta, hogy próbáljunk meg hatig odaérni, ha nem, akkor semmi gond, reggel kilenckor nyitnak. (A „semmi gond” az én szótáram szerint mást jelent, de arra gondolunk, hogy valószínűleg nem akart elköteleződni és ígérni semmit, hogy persze, tuti megvár, aztán megérkezünk mittudomén este nyolckor, és nincs ott, és akkor perelünk, hogy de hát megígérte. Az az ügynök, aki a lakásunkat intézte, sajnos szabadnapos volt, ő ismerte a háttérsztorit, hogy nem a szomszéd faluból ruccanunk át két dobozzal. Utólag a főbérlőékkel átbeszéltük a dolgot, és nem értették, hogy miért nem kötöttek minket össze, simán beengedtek volna, meg adtak volna kulcsot is, de valamiért az ügynökség nem akarta az infójukat kiadni. De mindegy, így jó a sztori. :))

Közben átvágunk egy kisebb esőn, ami gyorsan le is mossa a furgont szép tisztára. Aztán kisüt a nap, és még mindig tök csend van a furgonban. Hónapok óta elterveztem, hogy Deodato – Also Sprach Zarathustráját berakom circa hat perccel a városba éréskor, és akkor nagyon stílusosan érkezünk, de hát ez a tempó semmiféle hatásvadászatnak nem enged teret. Még jó, hogy előző nap meghallgattuk a számot, és jól levezényeltük négyen. Tatammmm. Tataaaaaamm. TADAMMMM. Legalább ez az élmény is megvolt. :)

Egyetlen fotó készült az „ámokfutás” alatt – sikerült megörökíteni az első táblát, amire ki volt írva Brighton. Nagyon örülök, hogy ez meglett.

Aztán beértünk a városba, már ismerősek voltak a házak, a torkomban dobogott a szívem. 17:50. Ádám felhívta az ügynökséget: itt vagyunk, mindjárt odaérünk, kérjük, várjanak meg. És – gondolom mivel már tényleg elég közel voltunk, és látták, hogy nem este tízkor szándékozunk beesni – ekkor mondta először a hölgy, hogy „oké, itt vagyunk, gyertek nyugodtan”. A városba érve már oda kellett figyelni a közlekedésre is – ami egy többsávos autópályán annyira nem probléma –, de a GPS nagyon sokat segített a sávváltásban is, és szépen lenavigált minket az irodáig. Közben elmentünk egy nyuszis pub mellett (azóta többször is elsétáltam mellette, és mindig eszembe jut, milyen volt elszáguldani mellette a furgonnal), meg az utcánk mellett is („Ott fogunk lakni!” – súgtam anyunak, de semmi nem látszott belőle úgysem), és végül az ügynökséghez legközelebbi piros lámpánál Ádám kivágódott a kocsiból, és elkezdett rohanni.

Én nem tudtam csak úgy kiszállni, be voltam szorítva anyu & Gomez meg a matracok közé, úgyhogy apu talált gyorsan egy félreeső utcában parkolóhelyet (láttam onnan azt a házat, ahol tavaly szeptemberben AirBNB-ztünk), kimásztam a kocsiból, felnyomtam a napszemüvegemet, tűzött a nap, elkezdtem rohanni, felettem röhögött egy sirály, visszakiabáltam neki, hogy „Ne röhögj!”, és futottam. Már ismertem az összes zebrát, annyiszor mentünk itt. Csak csattogott a szandálom, kerülgettem a turistákat, elszáguldottam a Pavilion mellett, aztán be az ügynökség utcáján, és mielőtt lefékeztem, már láttam, hogy Ádám benn ül, és beszélget az ügynökkel.

Az ajtó már zárva volt, integettem a kirakaton át, és belülről beengedtek, és úgy zuhantam be a székbe, mögöttem az elmúlt két óra, két nap, két év minden nehézségével és fájdalmával és küzdelmével, hogy képzelem, mi járhatott az ügynöknő fejében. „Ezek a magyarok mindig így rohannak?” Persze, minden rendben, hogyne, itt a kulcs, tessék, a dokumentumok, gratulálunk, kész is vagyunk. Ádám 18:03-kor ért be az irodába. Negyed hétre már az utcán voltunk, kezünkben két kulccsal, ziháltunk a rohanástól, és akkor felhívtam a szüleimet: MEGVAN. NÁLUNK A KULCS. Találkozunk a lakásnál.

Kicsit delíriumban telt a hazavezető gyalogút – a kezeink jéghidegek voltak, a pulzusunk a fülünkben kalimpált, kezdett kifogyni az adrenalin, fáradtak és meghatottak voltunk. Még egy kanyar. Már csak egy zebra. Onnan már látom a házat. Ott parkol a furgon!

Nem emlékszem a következő egy órára, leginkább logisztikával telt – nyuszit mihamarabb kiengedni sétálni, és elkezdeni kipakolni a furgonból, mert vendég csak engedéllyel parkolhat az utcában, és nekünk nem volt. Miközben gyorstempóban és riadóláncban vittük be a cuccokat a lakásba, megérkeztek a főbérlőék, iszonyú aranyosak voltak, és a hölgy magától vetette fel, hogy neki van vendégengedélye, négy napra elég, nem kérjük? Így aztán a furgon végig tudott a lakás előtt parkolni, és nem kellett rohanni a pakolással sem.

Nagyjából az utolsó dobozt pakoltuk épp, amikor jött az SMS a húgoméktól, hogy ők is befutottak, nemsokára átsétálnak (azelőtt vették ki az AirBNB-t, hogy meglett volna a lakásunk – két utcára tőlünk). Igen, ez végre full olyan volt, mint a filmekben – meglátod az utca végén, és elkezdesz felé rohanni, és zokogva egymás nyakába borultok.

A tök üres lakásban első este rendezett impromptu piknikeknek mindig megvan a maga bája – a budapesti lakásunkban dobozból, evőeszköz nélkül, tépve ettük a pizzát tíz éve, úgyhogy már régóta kitaláltam, hogy ide is muszáj lesz már csak tradícióból is pizzát rendelni. Az előző lakók (öregtésztának) hagytak itt egy kis fotelt meg két éjjeliszekrényt, az pont jó volt ücsörgésre – tálalásra, és gyorsan kibontottuk a Pestről hozott kerti bútort (egy asztal, két szék), amit direkt ezért hoztunk, hogy legyen azért mire ülni, pakolni az első napokban.

Komolyan, pizza ilyen jól még nem esett.

Este úgy dőltünk ki, hogy újfent nem számoltunk sarkokat a szobában, de mivel ezt az eddigi lakásokban sem tartottuk be soha, és nem panaszkodhatom arra, hogy milyen életünk volt, nem gondolom, hogy bármilyen hiányt szenvednénk miatta. :)

Ez hát megérkezésünk hosszú és kalandos története. Vicces, mert a születésem is hasonló volt – már be volt izzítva a B-terv (császár) anyunak, hogy ha nem jönnék magamtól, akkor mehessen, de az utolsó utáni pillanatban végülis csak jöttem úgy, ahogy el volt tervezve. Ne tessenek sürgetni, csinálom én a dolgomat, ha hagyják. :)

Egyébként az út óta természetesen követjük a híreket, a müncheni eset óta lezárt doveri kompot meg a 8 órás várakozást, szóval újfent iszonyat nagy mázlink volt, biztos ízlett a parfüm a roadtrip isteneknek, hogy ilyen jól sikerült minden. Nagyon hálásak és boldogok vagyunk.

Folyt. köv.: megmutatom az üres lakást, a kupleráááájt, a bútorépítős káoszt, és hogy hogyan alakulunk. :)

Update 2018: Mi történt velünk azóta? Elmondjuk! :)