Nem baj, ha az addig ismert buborékodból kilépve hirtelen arra jössz rá, hogy valójában fogalmad sincs, merre indulj tovább. Ez a lehető legnormálisabb dolog a világon. És pont ezért ez az ijedelem nem ok arra, hogy visszamenj.
Egy ponton rájöttél, hogy az életed nem egészen jó úgy, ahogy most van. Lehet, hogy másnak jó, de neked nem jó. Nem tölt ki, kényelmetlenül érzed magad benne.
Vagy minden oké volt, de rájöttél, hogy – bármilyen okból is – már nem az. Volt egy kis buborékod, de kinőtted. Többre vágysz, újra vágysz, másra vágysz.
De az is lehet, hogy jött egy külső körülmény, és fenekestül felforgatta az életedet. Valami elzúgott mellett és – ha akartad, ha nem – kidurrantotta a buborékodat.
Bármelyik is történt, ezután összeszedted a bátorságodat, és megtetted az első lépést egy új irányba. És azt vetted észre, hogy jé, egy egészen új világ van előtted. De ahogy kimerészkedtél az ismeretlenbe, hirtelen a bőség zavarával találtad szembe magad. Bármennyit is terveztél, bármennyit is készültél, minden, amit addig elképzeltél arról, hogy hogyan és merre tovább, arról kiderült, hogy:
- itt-ott nem úgy van, mint gondoltad,
- vagy egyáltalán nem úgy van, ahogy elképzelted,
- vagy van másik három irány, amelyiken elindulhatsz, és egyik se rossz, sőt,
- vagy az útra lépve már az eredeti célodban sem vagy biztos.
És akkor megijedsz. De hát hetekig-hónapokig keresgélted az interneten, hogy milyen lesz majd! Elolvastad azt a könyvet, amit pont erről a témáról adtak! Erre a helyzetre semmi sem készített fel!
Ilyen esetben két dolgot tehetsz:
- A félelmedre hallgatsz, és visszaszaladsz a buborékba.
- Veszel egy nagy levegőt, és mész tovább.
És nagyon sokan az első megoldást választják.
Akkor is, ha tudják, hogy a buborékuk az egy kis, szűk szelete volt csak annak az életnek, amit élhetnének. Lenyomják az élményt, amit kint átéltek, láttak, hallottak, éreztek. Régen volt jobb, mert az volt a biztonságos. Akkor is, ha szar volt.
És sokan akkor is visszamennek, ha a buborék már nincs ott. És lehet, hogy kalapálnak a helyére valami buborékszerűt, ami még szűkebb, még kényelmetlenebb, és rosszabb benne élni, mint amiből kiindulnak, de legalább valami. Legalább nem kellett elindulni.
„Fogalmam sincs, merre menjek, inkább el se indulok”
A döntés mögötti logika mindegy — a félelem alatta ugyanaz. De felmerül a kérdés: Tényleg annyival félelmetesebb lett volna továbbmenni?
Ott a csapda, hogy az „instant önsegítő” könyvek és Facebookos mém-bölcsességek évek óta sulykolják, hogy csak az első lépésig kell eljutni (vagy még addig se), és minden magától megoldódik. Például csak hinni kell. Vagy bízni. De mindegy is, mert a lényeg, hogy csinálni nem kell semmit. Milyen kényelmes!
De az átfogó, életfordító válaszok nem olyan dolgok, amik jönnek maguktól egyben, szépen csomagolva, masnival átkötve, rajta a neveddel.
Igazi nagy, átütő felismerések nagyon is léteznek, de nem úgy jönnek, hogy egyszer a semmiből felordítasz, hogy HEURÉKA, és megvan minden válaszod. Látszólag lehet, hogy így történik, valójában bármilyen felismerés kimondásának van egy fontos előzménye, ami az egész eddigi életed minden tapasztalattal, próbálkozással és kísérletezéssel.
És nem véletlenül használom pont ezeket a szavakat — az elmélet kevés bármilyen valódi változáshoz, ha nem jársz utána a gyakorlatban. Ha te nem teszed bele magad a megoldások keresésébe, azok elég kicsi eséllyel találnak meg maguktól, csak úgy.
Igen, normális, ha megijedsz
Sokan pont ott fordulnak sarkon, amikor először szembesülnek vele, hogy az elmélet nem egyezik a gyakorlattal. Annyi embertől hallottam már ennek a mondatnak egy változatát: „Elindultam én, de jött egy buktató, úgyhogy visszafordultam — ha ez lett volna az utam, elsőre sikerült volna„. Általános vélekedés lett, hogy a Nagy Sorsfordító Döntések után mindennek automatikusan flottul kell mennie, csont nélkül, hibátlanul. Félni pedig jó és normális, és ne várj arra, hogy majd ha nem félsz, csak akkor indulsz. Tudod, kik élik félelem nélkül az életüket? A pszichopaták. Légyszi, ne erre gyúrj. :) Szóval ha felbukkan a félelmed egy új helyzetben, az nem nullával szorozza a terveidet, és nem kell kidobnod őket a kukába!
Nem kell régóta olvasnod ezt a blogot ahhoz, hogy rögtön felismerd: de hát ezek régi barátaink, Maximalizmus és hülye haverja, Végletes Gondolkodás.
Senki nem fog megakadályozni, ha úgy döntesz, hogy rájuk hallgatsz, mert a legtöbb embernek az a legkényelmesebb, ha te soha nem változol. Nem fognak ellenkezni, ha rálépsz a fékre a legelső bukkanónál, visszatolatsz a garázsba, és onnantól csak vársz, hogy elálljon az eső, és magától bekopogjon egy autószerelő, hadd adjon neked csak úgy bukkanón átsuhanó kerekeket…
Ilyen megoldások csak a mesében vannak (meg idióta amerikai filmekben). Amint elindulsz kifelé abból a helyzetből, amit már nem szeretnél, tele lesz az utad bukkanóval. És gyakran rohadt sokszor nem sikerül, mire egyszer igen, de odáig csak akkor jutsz el, ha minden bukkanónál mész tovább.
Az, hogy sikerül-e, részben tényleg csak a hozzáállásodon múlik:
- Dönthetsz úgy, hogy a bizonytalan útkeresés, a bukkanók, és még a pofáraesés is az élet része, és belefér.
- Átcímkézheted a kudarcot kísérletezésnek.
- Haladhatsz anélkül, hogy tudnád, mi a cél – majd meglesz útközben!
- És elfogadhatod, hogy nem csak akkor vagy szerethető és értékes ember, ha mindent tökéletesen csinálsz.
Sosem lesz könnyű vagy kényelmes – de mindig megéri
Gyakran kimarad az önsegítő könyvekből, de a saját utadat járni baromi nehéz. Főleg, ha még nem is látod, merre tartasz. Igenis kihívás kilépni egy régi helyzetből, küzdeni a korlátaiddal, a körülményeiddel és a lehúzó gondolatokkal. És nehéz. És nem baj. Szabad félni tőle, és szabad elfáradni benne. Sírhatsz és ordíthatsz is. Belefér. A saját utadra lépés nem jár automatikusan a Disney Hercegnő Csomaggal, nem segítenek reggelente madarak az öltözködésben, és nem erdei állatok intézik a mosatlanodat — de ha még intéznék is, ez a nehéz kihívásaidon akkor sem segítene.
De végig kell menned a nehézségeken, hogy eljuss a „jó részekhez”. Ezt Churchill úgy mondta, hogy „If you’re going through hell, keep going„, azaz ha épp a poklot járod, csak menj tovább, mert egyszer igenis elfogy. Nehogy letáborozz a dagonyában!
Saját úton járni akkor is megéri, ha ahhoz a célodhoz jutsz el, amit terveztél, és akkor is, ha valahol teljesen máshol kötsz ki, amit még el se tudsz képzelni. És azért éri meg, mert te döntöttél a saját életedről.
Minden jó és rossz hatás benne van a pakliban. Az is döntés, hogy kapálózol ellene, meg az is, hogy a javadra fordítod. Ugyanannyi energia, csak utóbbi előrébb is visz. :)
Ugyanakkor ha azt mondanám, hogy csak a hozzáállásodon múlik minden, akkor én is beállhatnék az instant önsegítősök közé, azt meg nem szeretném. Nem elég szépeket gondolni, és erősen kívánni. A kezdeti lépések bármilyen élethelyzet-váltásnál nehezek, de tudsz segítő erőket magaddal vinni a kis batyudban:
- tapasztalatokat, amiket a saját életedből hozol;
- tanácsokat, amiket olyanok adtak, akik egyszer már jártak azon az úton (vagy nagyon hasonlón), amin most te;
- és végül módszereket, amikkel ha nem is megúszhatod, de könnyítheted a nehézségeket.
A cikksorozat a következő részében megmutatok néhány konkrét buktatót, amivel valószínűleg találkozni fogsz bármilyen új út elején, aztán pedig mutatok egy olyan gyakorlatot, amivel az eddigi élettapasztalatodból kiindulva — legyen az bármi! — tudsz saját magadnak iránytűt készíteni, ami megmutatja, merre is menj, amikor úgy tűnik, hogy túl sokféle út áll előtted.
Köszi, Via, hogy újra elküldted a cikkeket.
Pont aktuális a téma egy nagy munka- és lakóhelyváltás után. Már fél éve volt, de néha legszívesebben megfutamodnék, mert nagyon nem olyan, mint amilyenre számítottam. Ez a cikk most helyretett, és nem érzem úgy már, hogyha továbbmegyek, egy zsákutcába jutok, hiszen ha nem jól alakul, ez a döntés sem örökre szól. :)
Köszi!
Kiléptem a buborékomból, mert már nem volt jó! :) Munkahelyet váltottam. Holnap adom be a felmondásom a jelenlegi helyen. Komfortzónából való totális kilépés..de annyira jó :) izgulok :)
Köszi Via, annyira jó, hogy ezt leírtad! :)
Én pont 5 éve voltam egy ilyen nagy lépés előtt, konkrétan a szülőktől való leválásra gondolok. Az én burkom akkor tényleg nagyon szűk volt, magányos és tele megfelelési kényszerrel. De egyszer elhatároztam magam és elköltöztem otthonról. Nagyon akartam, és tudtam hogy minden áron véghez viszem. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, elég kemény meló volt, de megcsináltam. Persze azt hittem, ha már itt leszek, akkor onnantól minden csodás és tökéletes lesz, hogy én leszek az élet császárnője. :D Na, nem így lett. Rengeteg buktató volt, és van még ma is. Sok minden egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. És igen, többször eszembe jutott, hogy milyen egyszerű lenne visszamenni a burokba. De az a burok nem az enyém, én azt nem akarom, úgyhogy nem futhattam vissza. És eltelt ez az 5 év, és valahogy mindig volt, minden megoldódott, ha jött valami. Nagyon örülök ma is, hogy megtettem azt a lépést. :)
Csakhogy úgy érzem kezd kialakulni egy újabb burok. Például a munkám már nem jelenti nekem azt, amit régen. Kezdek picit belefásulni. Bele kerültem egy másik monotonításba, amiből ki kellene robbantanom magam. Úgyhogy nagyon örülök, hogy erről írsz Via, várom a folytatást. Nekem nagyon sokat segít a blogod, tényleg! Öröm olvasni. ;)
Nálam a bukkanókkal teli szakaszok szintén állandóak, de én valahogy utána pánikolok. Végignyomom, esetleg kérek segítséget, utána meg pánik hegyek és kétségbeesés, hogy de mi lett volna, ha…
Tudom, nincs ha. Az van, ami megtörtént. De akkor is képes ezen rugózni az agyam, bár mintha tán javulna a helyzet :) De még sokat kell dolgozni rajta.
Jó írás, köszönöm! Nekem a batyumba volna szükség még egy segítő erőre, azaz eszközre…Az elindulás és a megküzdéssel nincs gond, ha jön a bukkanó, nem ijedek meg és hátrálok meg, hanem megdolgozok vele. Csak épp oltári nagy idegbajban! :) Nem úgy alakul valami, ahogy ideális lenne? Ez normális-mondja az agyam. Nem, hogy nem úgy alakul valami ahogy ideális lenne, hanem még sokkal rosszabbul, sokkal több huplival, szögesdróttal, sziklával és vizes árokkal a bukkanón? Úúúúúúristen, itt a világvégeeeeeee-sikít az agyam, és bár már a kezemben a kötél, az ásó, a csákány, a talicska meg ami az elhárításhoz kell, és valahol a tudatalatti is próbálja a tudatot halkan emlékeztetni, hogy- hahó, csináltunk már mi ilyet, de milyet és mennyiszer,de a tudat már teljes erővel sikítva, teljes idegi extázisban hempereg a kétségbeesésben. Kb mint mondjuk ha egy süllyedő hajóról a vízbe ugrasz, mert rögtön felméred, hogy ez a legjobb megoldás, tudod, hogy úszni kell, de a biztonság kedvéért a kis hátizsákodba ahol a legfontosabb értékeid vannak még bepakolsz gyorsan egy halom jó nehéz követ, és ugyan kievickélsz a partra, kiviszed a köveket is-mert nincsazazistenhogyénfeladom- de utána 2 napig mozdulni se tudsz…:) És hiába tudom a menetrendet, hiába ismerem fel a parton lihegve, hogy mit csináltam már megint, a következő alkalommal a váratlan helyzetben úton a megoldás felé megint ott a hátamon a kövekkel teli zsák… és amikor csodával határos módon még a part előtt észreveszem, akkor is csak a kérdés villog bennem: Jóóóó, de hogy kellene akkor ezt megoldanom, hogy ne ragadjon el??
És közben az az érzésem, hogy tulajdonképpen meg van nekem minden szükséges szerszámom, csak valamelyiket nem tudom használni… :)
Azt hiszem, te vagy az egyik személy, aki azt „szajkózta” mindig, hogy ha kell segítség, akkor szóljunk. Első körben neked írtam volna e-mailt, hogy el vagyok veszve, meg akarok halni. De aztán ti most Brightonnal vagytok elfoglalva, pakolás, költözés, meg internetetek se nagyon akar lenni, úgyhogy elkezdtem gondolkodni, hogy mit mondhat Via ebben az esetben. Forduljak szakemberhez. Kértem segítséget a facebookon, ott pedig mondták, hogy a védőnéni tud nekem majd utat mutatni :)
Szóval, köszönöm, hogy vagy! Életet mentett a jelenléted, akkor is, ha nem tudsz róla :)
Nekem most ez pont a párkapcsolatom alakulásához kellett, köszönöm <3
Amíg nem tudom elfogadni, hogy minden hibámmal együtt szerethető vagyok, addig nem leszek nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb.
Szóval önépítés on :)
Ugyanezzel a problémával küzdök én is. Sajnos akkora a megfelelési kényszerem, hogy sokszor inkább magamat bántom meg, minthogy kiálljak az igazamért…„jó“ tudni, hogy más is van így :)
Kitartást!!
Nagyon sokat segített nekem, hogy egyik nap eldöntöttem, nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni az olyan dolgokban, amikért tudom, hogy nem én vagyok a hibás, és a viselkedésemért sem.
Illetve mások viselkedése nem a te problémád – az ő gondjuk, az ő életük.
Te pedig minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy boldogulj a napjaidban, és ez bőven elég. A világnak nem a szomorú, idegbajos (utóbbi lsd én) emberekre van szüksége, hanem csupa mosolyra és csillámszivárványra. :)
Épp válás előtt állok…
De jó, hogy pont most írtad meg ezt a cikket :)
(Épp tegnap dilemmáztam szét azon magam, hogy van egy ködös célom, de nem tudom pontosan, hogy fogok oda eljutni, és hogy miért nem látok minden lépést magam előtt már most…)
Mert nem belga autópálya az élet, azért! :D (Keress rá, döbbenet, teljes díszkivilágítás van éjjel is.)
:D :D :D
Tudom én, csak nehéz, ha szeretsz mindent megtervezni + maximalista vagy + nehezen engeded ki a kezedből a gyeplőt- de igyekszem :)
Köszönöm! <3
Mellettünk elsuhant valami. Egy évvel korábban jött a baba. Pánikolás, újratervezés, keserves időszak. Nem baj, projekt végéig még ki tudom húzni az irodában pocakosan, meg lesz oldva minden. Genetika beleszól, vérzés, ágynyugalom, nem dolgozhatok otthonról, táppénz (=jövedelemcsökkenés), párom egyik munkahelye megszűnt (=fizetéskiesés), rezsi elszámolószámlák következtében magasabb átalány (=kiadás növekedés). Nagy levegő, büszkeséget félretenni, családtól segítséget kérni. A család segített! Olcsóbb lakást találtunk, költöztettek, takarítottak, felváltva főztek nekünk.
Minden egyenesbe jött, párom vállalkozást indított, én babázhatok és háztartást vezethetek egész nap. Mindig erre vágytam. Vagy mégsem? Háztartás szalad, én utána. Kialvatlan vagyok. Babával türelmetlen vagyok. Mindenki minden szavát támadásnak vélem. Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. A szülés is horror volt a császárral, és utána minden egyre rosszabb lett. Tudtam, hogy nehéz és nem habostorta, de azt nem, hogy ennyire szar… Depresszió.
Volt egy csúnya veszekedésünk a párommal. Hetekig tartott. Egyik nap leültem, elgondolkodtam, és megvilágosodtam: neki volt igaza. Végig ezt akartam, örüljek már neki. De nem tudok. Kértem segítséget, és most terápiára járok egy pszichológushoz. Jól haladunk, egyre nagyobb az összhang itthon :) A gyógyulás után jöhet az én saját vállalkozásom alapítása is :D
Nagyon fontos, bátor és szuper, hogy kértél segítséget. ♥
Szia Via!
Köszi a cikket. Új vagyok itt, és örülök, hogy itt lehetek. :)
Szia Felhő!
Remélem, nem tolakodó, ha küldök egy kis virtuális biztatást.
Nekem mindig nehéz elfogadni, ha az életben valami nem a tervezett módon alakul / szokásos kerékvágásban zajlik. Nálunk két „bébi” van, a nagylány tervek előtt jött, a kicsi koraszülött lett. Azt hiszem, tudom, miket élsz át.
Ha visszanézek a múltba, TUDOM, hogy minden a legjobban alakul, és sok öröm vesz körül. A jelen viszont sokszor küzdelmes. Az eszemmel tudom, hogy azok a legnagyobb örömök és értékek, amikért megküzdünk, amik nem „maguktól” találnak meg. – Bár mindezt tudom, azért a mosogatnivaló és a ruhakupac nem hoz kedvet a hétköznapokhoz.. Maximum a tízperces rend, ha sikerül.. ;)
Nekem is császár volt a második, nagyon traumatikus – ezt is érdemes alaposan körbejárnod. Mindenki szép és könnyű szülésre vágyik, és senki nem arra, h egy érzéketlen test legyen egy műtőasztalon. :( Hallottam, hogy erre is vannak már csoportok, de bármilyen női közösség (pl ez <3 ) sokat segít – nem vagy egyedül.
Nekem a jóga a legnagyobb segítség, bár néha nem jutok el. Most meg épp vacakol a csuklóm.. Mindenhez sok kitartást kívánok!
Via, még egyszer, úúúgy szeretem a gyakorlatias megközelítésedet! (Nem belga alutópálya az élet és csípjetek ki magatoknak két hónapot egy világkörüli útra ;)) :D
Felhő, ez egyszerűen ilyen műfaj, nem benned van a hiba, hanem egyszerűen véges az ember ereje, ideje. 3 gyerekem van, a legkisebb 3 éves. Nekem az a stratégia ad nyugalmat , h a gyerek az első, háztartás, egyéb csak tűzoltás szinten. Pár év múlva másképp lesz. Az idő sokat segít, hidd el, addig is meríts erőt a szép részéből: bújás, mosoly, mondókák, látványos fejlődés…stb.
És le a kalappal, h félre bírtad tenni a büszkeségedet, ez nagy dolog, nekem ritkán sikerül.