Elköltözni kalandos és ijesztő, és “ki tudja, mi lesz”. Én azért amennyire lehetett, felkészültem, hiszen hosszú szervezés előzte meg a költözést, nem csak úgy a semmibe érkeztünk. A felkészülésnek a praktikus részen kívül (furgonbérlés, bepakolás, cég költöztetése, lakáskeresés, TAJ-szám) volt egy érzelmi része is. Történetesen az, hogy hogyan találom meg a helyemet egy ilyen nagy cuccolás után. Ebben a bejegyzésben erről mesélek. :)

Megszokni az újat

Hamar rájöttem, hogy a helykeresés folyamata két különféle dologból tevődik össze, abból pedig csak az egyik az, hogy külföldre költöztünk. A másik az eleve az, hogy költöztünk, és ezeket az újdonságokat akkor is meg kellett volna tanulni, ha nem fél kontinenssel, hanem egy házzal odébb cuccolunk. Ilyenekre gondolok, hogy hol van a villanykapcsoló, melyik fiókban tartom a konyhai ollót, sötétben hányszor megyek neki a kilincsnek… ez nem attól van, hogy Angliában élünk, hanem attól, hogy máshol élünk, mint az előző 10 évben. :D És akkor is hasonló volt az élmény, amikor Budáról költöztem Pestre, vagy Pesten belül egyik lakásból a másikba. A költözés már csak ilyen.

Amikor a szüleimtől költöztem el, majdnem ekkora volt a váltás, hiszen egy fél országnyival arrébb költöztem tőlük egy új városba. Igazából az egyetem előtti elköltözésem meghatározóbb volt, mint a mostani, hiszen az volt az a pont, amikor megszűntek a napi találkozások, és a kapcsolattartást áthelyeztük telefonálásra, most meg már chatelésre, közösségi oldalakra. És ha tudunk, találkozunk személyesen, de van 12 év rutinunk abban, hogy hogyan tudunk érdemi kapcsolatot fenntartani úgy, hogy nem egy városban élünk. :)

Nem hatott az újdonság erejével a kultúra, amibe csöppentünk, hiszen a “csöppenést” több hét angliai tartózkodás és gyakorlatilag egy élethosszig tartó brit kultúrában pácolódás előzte meg. A nyelvet beszéljük, az egyetemi tanulmányaink ennek az országnak az irodalmáról és művészetéről szóltak. A tévéadásokat, rádióadásokat interneten keresztül évek, évtizedek óta követtük, figyeltük – mert érdekelt, mert színvonalas, mert szeretünk tájékozódni. Tudjuk, miért nagyobb a belseje a kék telefonfülkének, hogy Basil Fawlty miért nem szeretné, hogy emlegessük a háborút. Mindannyian egy sárga tengeralattjárón élünk, és mélyen vagyunk a nyúl üregében. Így aztán annyira ismerős volt minden, hogy nem is ért akkora sokként, hogy “hirtelen” itt vagyok, sokkal inkább volt egyfajta hazatérés jellege. Megint csak párhuzamot kell vonnom a Budapestre költözésemmel, hiszen oda is költözésemet megelőző 4,5 évben havi szinten utaztam, szóval konkrétan a költözés után nem volt annyi megszoknivaló – tudtam a metrómegállók sorrendjét, voltak kedvenc helyeim, mozik, fagyizók, és így tovább.

Néha azért megcsap a gondolat, hogy “igen, hiszen én Angliában élek!”, mert egyébként a mindennapokban annyira nem fogalmazódik ez meg, annyira nem címkézem. Egyszerűen csak itt lakom és jó. :) De vannak pillanatok, amikor a rutinon keresztül hirtelen belémhasít a felismerés, hogy ez van most és ez milyen szuper. Például amikor este megyünk valahova, és a fish & chipses még nyitva van, és megérzem az olaj szagát. Vagy amikor meglátom a tengert, és felfogom, hogy ja, igen, itt lakom a tengernél. (!!) Ez ugyanolyan, mint amikor a Budapestre költözésem után sokszor visszatérő dolog volt, amikor a Margit-hídon átvillamosozva megláttam a Parlamentet, és jött az ugyanilyen gondolat: “úristen, hiszen én Budapesten élek!” :) Igen, van, aki turistaként jön ide, nekem meg az otthonom. És ez tök jó, jó tudatosítani, hogy igen, erre vágytam nagyon sokáig, és tök szuper, hogy most itt vagyok, mert sikerült. És akár Parlament, akár Pavilion, ez fontos — megbecsülni, ami van. Akkor is, ha közben dolgozol valami még jobbért! :)

Amitől otthon érzem magam

Azt már régóta tudom magamról, hogy nagyon fontos a biztonságérzetemnek az otthon-érzet, ezért már a költözés előtt hónapokkal elkezdtem figyelni magamat, hogy mihez kötődöm és mire van szükségem. Aminél felmerült, hogy “ó, ez hiányozni fog!”, ott azonnal elkezdtem nyomozni, hogy mi is pontosan az az “ez”. Ha egy tárgy, akkor könnyű volt eldönteni, hogyan fogom magammal vinni, vagy, ha nem tudom, akkor miért fontos és azt hogyan tudom reprodukálni. Ha pedig egy érzés, akkor azt nyomoztam ki, hogy mi okozza, pontosan mivel tudom leírni, és ebből tudtam tovább gondolkodni, hogy ezt hogyan fogom tudni máshol megteremteni. (Természetesen csomó olyan dolog is volt, amire azt mondtam, hogy “na, ez nem fog hiányozni!”, és így is lett. :))

Megosztok párat abból, hogy nekem mi segített kötődni, mit nyomoztam ki magamról, hogy nekem mitől otthon az otthon. Ez egy teljesen szubjektív lista, egy részét már sejtettem a költözés előtt, a tippjeim másik fele meg az elmúlt 8 hónapban erősödött meg. :)

• Ha tudom, hogy melyik utca melyikből nyílik. Szó szerint kevésbé érzem magam elveszettnek. Szerencsére pörgő-forgó 3D térkép van a fejemben, és a költözés előtt Brightonban töltött hetek jól előkészítették az otthon-érzést. Ezt tudtam magamról, ezért is volt fontos, hogy ne egy teljesen új helyre menjünk, hanem legyen előzménye a költözésünknek, akármilyen kevés is. Előtte gyakoroltam Google Street View-n, és most is, ha új városrészre megyünk, előtte tanulmányozom a környéket, így apránként bővítem a tudásomat. :)
• Ha ismerősként köszöntenek a piacon, kávézókban, és azokon a helyeken, ahol sokat járunk. Ehhez persze az kell, hogy elcsevegjünk, meg sokat járjunk oda, de nekem nagyon otthonos érzés, amikor emlékeznek rám, vagy szólnak, hogy érkezett abból a sajtból, amit szeretek. :) A kihívás az volt, hogy igenis el kellett kezdeni beszélgetni, akkor is, ha fostam attól, hogy belekötnek a kiejtésembe vagy a szókincsembe, de hát ugye a varázslat a komfortzónán túl kezdődik. (Mindig mondom, hogy a félelem nem elmúlik, csak megtanulod kezelni. Az önbizalom meg egy izom, amit folyamatosan edzeni kell. Például ilyen húzásokkal! :)) Egyszer sem kötöttek belém, sőt, inkább elbeszélgetünk azon, hogy még ki milyen idegen nyelveket beszél és milyen vicces téves szótalálásai voltak. Rájöttem, hogy a gyakorlati, hétköznapi dolgokat leíró szavak fele amerikai a szókincsemben, így ezek hamar kibuktak. Pl. ragtapasz (band aid / plaster). És nem bírok angolul számolni, valahogy teljesen belezavarodok, úgyhogy ha valamit számolni kell, fejben az mindig magyarul megy, aztán lefordítom a végeredményt. Az évszámok felolvasása pedig még mindig úgy zajlik, hogy “he was born in ezerkilencszázötven”. :D Egy itteni tolmács megerősítette, hogy ez neki is nehezen megy, ő spanyol-angol tengelyen dolgozik, és ő is szív a számokkal, neki meg mindig angolul jutnak eszébe, ha gyorsan kell mondani. Egyszer egy bonyolult hatjegyű szám helyett azt mondta egy tolmácsolásnál, hogy “nagyon sok”. :D
• Ha nem idegenek a szomszédok. Ezeken a szomszédolós partyk is segítenek. :) De jó dolog integetni, amikor kiviszik a szemetet, vagy amikor összefutunk a városban. Amikor Karácsonyra próbáltam csillagszórót szerezni (a használata november ötödikén szokás, nem karácsonykor, és már nem volt kapható), akkor vittem ajándékba szaloncukrot meg teát a csillagszóróért cserébe, és mindenkivel beszélgettem pár mondatot. Most aztán van csillagszórónk még egy jó darabig! :D Ezenkívül osztogattam szaloncukrot a zöldségesnek, péknek is, a kedvenc kávézónkba pedig egy üveg bort is vittünk, amin rettenetesen meghatódtak.  Szóval igen, ez részünkről is erőfeszítés, nem történik meg magától, de fontos és az eredmény pótolhatatlan.
• Ha tudok viccelődni valakivel, értem a humort, megvannak a helyi referenciák, beszólások (akár városi szinten, akár brit-szinten). Ehhez ugye első számú feladat: beszélni a nyelvet. Második számú feladat: tanulni a kultúrát. És szerintem mindkettő életfogytig tart, hiába van akármilyen Rigó utcás papír, az aktív nyelvtudás és az aktív kommunikáció nem kipipálható azon a ponton, hogy van róla egy vizsgád. Éppen ezért követjük a helyi híreket (van ingyenes újság, rádió): mikor mit újítanak fel, mi épp a felháborodás tárgya, miért kell kiállni (műemlékek, környezetvédelem, akármi). Nézzük a vicces kvízműsorokat, és hangosan vihogunk, aztán ha nem értünk valamilyen poént vagy utalást (ki ez? ez most miért volt vicces?), akkor a Google a legjobb barátunk. Szóval nálunk telefonnal a kézben tévézni nem bunkóság, hanem tanulás!
• Ha tudom, hogy hol tudok jót és jó áron enni. Nekem kardinális biztonsági kérdés, hogy meglegyen a kajám (ami IR/vega/epe-kompatibilis), és amíg az nincs leokézva, addig tudok izgulni, hogy jajmitfogokenniamitőlnemisleszekrosszul. Ez a UK vega-fővárosában szerencsére nagyon kicsi probléma, és hamar kialakultak azok a lelőhelyek, boltok, ahol be tudom szerezni a kis dolgaimat (teljes kiőrlésű cuccok, zöldség-gyümölcs, amit szeretek, és így tovább). Szóval ez nem egy nehéz megoldandó feladat volt, de akkor is meg kellett oldani, mert nekem kell az otthonosság- illetve a biztonságérzethez, hogy a kajám rendben legyen. :)
• Ha tudom, melyik üzlet / szolgáltató merre van, kihez kell fordulni segítségért, és hogyan lehet elérni. Orvos, posta, gyógyszertár, bank, állatorvos, állatbolt… ezeket is jó hamar elintéztük. Nekem ide tartozik a nyitva tartási idők körülbelüli ismerete is — viszonylag kicsi a város, így sokszor zárnak be üzletek már ötkor, hétvégén még korábban, vagy ki se nyitnak. Illetve egy csomó hely nyitva van, de már ki van fosztva délutánra, szóval van, ami hiába van nyitva hatig, három után már általában nincs az, amit szeretünk (pékségben például). Ezt is meg kellett tanulnom, így amikor hirtelen kell beszerezni valamit, akkor már végig tudom pörgetni a fejemben az opciókat. :)
• Ha nem a négy fal között vagyok egész nap. Szerencsére Brightonban rengeteg az ingyenes program: stand-up előadásoktól kezdve kiállításokon át a vásárokig van minden, és persze itt a tenger, 25 perc busszal a nemzeti park. Kimozdulunk, amikor csak lehet. Kell a friss levegő, és jó kikapcsolódás is! :) Az időjárás csodálatos, gyakorlatilag márciustól októberig az én definícióim szerint jó idő van (12-24 fok között, süt a nap, keveset és rövid ideig esik). A tél gyors volt, nem túl hideg, nem túl esős, a tavasz pedig gyönyörű!
• Ha megvannak az ismerős kis motyóim. Az egyik első doboz, amit kipakoltam, véletlenül pont az a kicsi dobozka lett, amiben a hűtőmágneseim voltak. Nem sok van, alig egy tucat, de azok emlékezetesek. Már ettől otthonosabb volt a lakás, pedig még semmi más nem volt elöl. :) Hoztam a kedvenc párnámat, ágyneműket – nem azért, mintha Angliában nem lehetne kapni (lehet, és már vettem is azóta), de egyrészt már első este kellett valamiben aludni, másrészt meg tudtam, hogy az ágy nekem kardinális, hogy meglegyen a fészek-érzésem. :) Természetesen jöttek kedvenc bögrék, életem fontos könyvei, családi fotóalbumok, és olyan festmények és képek, amiket hamar fel is tettünk a falra. Kacatot nem hoztunk, volt egy jó nagy lomtalanítás is költözés előtt, de igenis voltak fontos tárgyak, amik segítettek azonnal az otthon-érzetben.
• Nyúl és Ádám. Nem is részletezem! :)

Barátok, család, emberi kapcsolatok

Amikor olyan kérdést kapok, hogy hogyan kerestünk barátokat, általában azt válaszolom: sehogy, mert köszönjük szépen, vannak. :) És ez így is igaz. Rengeteg módon lehet kapcsolatot fenntartani, és nem kell ahhoz egy utcában élni. A legtöbb barátunkkal már akkor sem laktunk egy városban (sőt, országban!), amikor mi még Budapesten voltunk. Mi változott? Másik repülőtérre kell a jegyet venni. Egyébként meg ott a Skype, és megy az oda-vissza képeslapozás és még a csomagküldés is. (Könyvet küldeni olyannak, aki nem is számít rá — és nem csak Karácsonyra! — a legnagyobb buli! :D) Azt pedig egyértelműen mondhatom, hogy a heti/havi/ritkább néhány órás “na, mi van veled” limonádézásnál ezerszer jobb az egyhuzamban együtt töltött 2-3-4 intenzív nap, közös kirándulásokkal, főzésekkel, röhögésekkel, társasjátékozásokkal és átdumált éjszakákkal. Mindenkinek javaslom, hogy töltsön el egy tető alatt a számára fontos emberekkel pár napot, nekünk remekül bevált mindenféle családtagra és barátra is. :) Egyébként ennek számos variációját látjuk családos kiadásban is: lehet hozni a hálózsákot, reggel brunch, és felnőtt-gyerek is élvezi. Sokkal több, mint egy pofavizit! :)

Ami pedig az új ismeretségeket illeti: nem álltunk neki kifejezetten úgy embereket keresni, hogy nekünk most be kell barátoznunk, ha tetszik, ha nem. Viszont nyitottak voltunk, eljártunk mindenféle eseményre (vállalkozói találkozók, különféle programok), és így egy csomó emberrel jóban lettünk, akikkel össze tudtunk kattanni. Szerintem ezt nem lehet erőltetni, maximum azt a részét, hogy igenis elmegyek itthonról, igenis beszélgetek, és nem én vagyok a kis penészvirág a sarokban. Ez ijesztő és komfortzónán kívül van, főleg, ha nem az anyanyelveden kommunikálsz, de szükséges és fontos.

Túró rudi, paprika, tejföl

Minden van a lengyel boltban (friss élesztőt ott szoktam venni, ha kell, eddig egyszer kellett. Illetve ha akarok, ott tudok venni búzadarát meg réteslisztet, de eddig még nem kellett), de tényleg. Olyat is árulnak, amit már Budapesten sem vettem (zacskós levesporok, kekszek, csipszek, édességek). Nekem ezek amúgy sem hiányoznak, mivel korábban sem fogyasztottam őket. :) Füstölt paprikából és tejfölből még finomabb is a Sainsbury’s verzió (lila craime fraiche, ha valakinek tejfölhiánya lenne a UK-ben), túróból a lengyel twaróg mennyei (de a cottage cheese-ből is pofás kis kőrözöttet tudok csinálni). Imádok itt főzni, még szezonálisan vásárolva is hatalmas a kínálat, megfizethető a bio & a fair trade, tudok csomagolás nélkül vásárolni, amit csak akarok, és olcsóbbra is jövök ki. Épp pár hete sült a rakott krumplim, bio főtt tojás lesz benne, meg Quorn chorizo-jellegű vega kolbász, és Sainsbury’s ‘tejföl’. Fúziós konyha! :) Nincs hiányérzetem.

Hogy mi a tanulság?

Nekem mindenképpen az, hogy rengeteget segített a folyamatban az, hogy ismerem magam, illetve az új helyzetben is folytattam az önismeretet, hogy válaszokat találjak. Kibogarásztam, hogy mi fontos nekem, milyen kötődésekre van szükségem a biztonságérzethez, mi jelenti nekem az otthont, és utána megtettem azokat a lépéseket, amik segítenek a kötődéseim kialakításában. Emellett aktívan részt veszek a közösség életében, ahova költöztem, nem csak várom, hogy magától kialakuljon a dolog. Nem érek arra rá, hogy magától kialakuljon, meg aztán ha a szerencsére bízom, vagy megtörténik, vagy nem… Így inkább kezembe vettem az irányítást. :)

Aminek az lett az eredménye, hogy megvan a helyem, ahol előre köszönnek. A piacon integet a zöldséges. Tudom, melyik utcából melyik nyílik. Tele van a naptár utazásokkal és a hozzánk érkező látogatók neveivel. És közben rikoltoznak a sirályok.