Nem vagyunk tökéletesek. Tanulni, fejlődni, tapasztalatot szerezni bizony csak olyan áron lehet, hogy néha hülyeségeket csinálunk, rossz döntéseket hozunk, és kudarc ér minket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kudarcot megélni teljesen egyszerű lenne, és nem éreznénk úgy tőle magunkat, mintha mindennek vége lenne… Aki hajlamos a maximalizmusra, az különösen jókat tud dagonyázni az önbántalmazásban, amikor nem sikerül neki valami úgy, ahogy eltervezte (vagy esetleg egyenesen rosszul sikerül).

Miért nem beszélünk a kudarcainkról?

Borótól kaptam ezt a levelet, és az ő inspirációjára készül ez a bejegyzés. :) Ezt írja:

Az van, hogy nem értem hogy az emberek miért nem beszélnek többet a kudarcaikról.

Engem 19 éven át soha semmiben nem ért kudarc. Mindent amit elkezdtem azt végig is csináltam és minden nagyon jól ment. A lábam előtt hevert az élet, elképesztő lehetőségeim voltak. És valahogy minden kifolyt a kezem közül. És most kemény munka innen felálni. De nekem ez akkora csalódás. Miért nem tökéletesek az emberek?
Miért nem rögtön azzal kezdték, hogy elmesélték a kudarcaikat. Miért nem mondja senki, hogy ezt is elbuktam, ezt is… stb.

De én akkorát buktam orra, hogy ennél nagyobbat keveset lehet, de nem értem. Semmi komoly teher nem volt rajtam meg semmi. Semmi nagy felelősség vagy nyomás vagy kényszer. Semmi élettapasztalatom sincs. Annyira féltem, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, hogy be sem mentem az egyetemre levizsgázni. Szörnyű. NA mindegy.

Szóval csak azt kérdezném, hogy nem tudnál a blogodon csinálni valamit bukásokról és sikeres felállásokról? Egyszerűen nem akarok felállni. Nem tudom, hol éltem eddig. Szerintem valami álomvilágban. De miért? Muszáj bukni, hogy felnőtt legyél? Vagy…  Én nem értek semmit már azt hiszem.

Köszönöm.
Egy éretlen, pedig leérettségizett

Szerintem azért nem mesélnek többen a kudarcaikról, nehéz, rossz napjaikról, mert szereti mindenki elhitetni másokkal, hogy minden rendben van és tökéletes. (Sőt, sokszor ez saját magunk hitegetése, mert nem akarunk szembenézni azzal, hogy rohadtul nincs minden rendben, úgyhogy megy tovább a vetítés, aminek a közönsége mi magunk legalább annyira vagyunk, mint mások…) És itt most lehetne bedobálni az Instagram filtereket, meg hogy mindenki megosztja Facebookon az alaposan dokumentált dominikai nyaralását, hogy irigykedjenek a többiek, de az a helyzet, hogy a közösségi média előtt is gyakran csak akkor beszélt az ember a csalódásairól, ha panaszkodott. Mert az nagyon megy! Mi éppen a szar, ki éppen a hülye, ki miatt van az egész. A kudarcokban az a nehéz, hogy eléggé benne vagyunk mi is, és be kell hozzá ismerni, hogy igen, ezt elszúrtam, ez nem sikerült, ebben hibáztam. De helló, itt kezdődik felnőttség! 

A kudarc nem ellentéte a sikernek, hanem az előfeltétele.

Ezt szoktam mondani, úgyhogy ide is írom, mert témába vág. Most én leszek az a süsü, aki magát idézi, de azért naplementés képre nem rakom rá, jó? :D

Teljesen egyet értek Boróval abban, hogy igenis beszélni kell arról, hogy nem minden habostorta – akkor sem, ha kívülről úgy látszik. Mert ezek a jó példák adhatnak reményt, inspirációt, motivációt másoknak arra, hogy kitartóak legyenek, folytassák, merjenek dolgozni azért, hogy jobb legyen. Bukni pedig szerintem nem egyenlő azzal, hogy borzalmas ember vagy, és nincs benne semmi szégyellnivaló. Egyszerűen olyat csináltál még, amit előtte soha – miért is kéne elsőre mennie? Teljesen normális, ha nem megy mindig minden magától (akkor sem, ha sokat dolgoztál érte), főleg, ha teljesen új dologról van szó. Attól leszel benne egyre jobb és jobb, hogy csinálod, és felállsz, amikor pofára esel. A siker nem attól siker, hogy sosem esel hasra, hanem hogy felállsz akkor is, amikor más még ott szopogatná a port a földön fetrengve. :)

Ahhoz viszont, hogy normalizálódjon ez a megengedő, magunkkal türelmes, egyáltalán nem önostorozó hozzáállás, eleget kell ilyen történeketet látni, hallani.

Úgyhogy ezennel bedobom a kérdést a közösbe, méghozzá egy kérdőív formájában.

Valaki mondja meg… milyen kudarc ért, és hogyan álltál fel belőle?

Mesélhetsz egy konkrét esetről vagy többről is. A cél mindenképpen az, hogy mások számára hasznos, inspiráló legyen a történet, esetleg olyan, ami bíztat másokat arra, hogy próbálják újra, sosem késő. Meséld el, neked mi segített a továbblépésben, mi az, ami tartotta benned a lelked, hogyan dolgoztad fel, ha hibáztál, és hogyan jöttél jól ki belőle. Ne csak “hát, elszúrtam, szar alak vagyok, ne szúrjátok el” legyen a következtetés. Az önsajnáltató dagonya nem itt van!

Így álltam fel a padlóról – 13 igaz történet

2017. május-júniusban több tucat történetet kaptam a fenti felhívásra. Köszönöm szépen mindenkinek, aki megosztotta a történetét!

A válaszokból kiválasztottam tizenhármat, és hogy ne egy végtelen hosszú blogbejegyzésben osszam meg őket (plusz magaddal tudd vinni offline bárhová), egy e-könyvbe rendeztem a történeteket. Kattints a lenti gombra, és máris küldöm a címedre az olvasnivalót!

Kattints ide az e-könyvért!

E-mailben fogod megkapni az Így álltam fel a padlóról – 13 igaz történet c. e-könyv letöltési linkjét. A 32 oldalas pdf fájlt olvashatod laptopon, a telefonodon, út közben, otthon, egy szuszra, részleteiben, e-könyvolvasón, vagy ahogy csak jól esik.

Remélem, a történetek inspirálnak arra, hogy türelmesebben, kedvesebben bánj magaddal, és dolgozz tovább az álmaidért!