Padlón vagy, elszúrtál valamit, vagy egyszerűen nem érted el a célt, amit kitűztél magadnak — és most ki kéne találnod, hogyan tovább.

Lehet, hogy levert vagy, csüggedt, csalódott, mérges, legszívesebben beülnél a sarokba és mindenki hagyjon békén.

Ezzel önmagában semmi baj — a sikertelenséget is meg kell gyászolni, fel kell dolgozni az érzelmi hatását.

A kérdés, hogy amikor már kicsit jobban vagy, és újra elkezdesz gondolkodni azon, hogy hogyan tovább, mik a megoldási lehetőségek?

Az egyik gyakori reflex a “Maradok a sarokban, és várom, hogy magától megoldódjon“. Ez is egy stratégia, de viszonylag ritkán végződik azzal, hogy beugrik az ablakon a Megoldásherceg az unikornisán.

Még gyakrabban történik azonban az, hogy bármi is a sikertelenség kiváltó oka, “önvizsgálat” címén elkezdenek jönni a reflexgondolatok, például:

“Jobban kellett volna akarnom.“

“Jobban kellett volna tepernem.“

“Azért nem sikerült, mert nem érdemlem meg.“

“Azért nem sikerült, mert hülye vagyok.“

Ezekből az instant önhibáztatásokból jön az instant álmegoldás: “ugyanazt kell csinálnom, mint eddig, csak még jobban kell erőlködnöm / még jobban meg kell felelnem valaki másnak / hátha szerencsém lesz, de mindegy, úgysem leszek soha elég”.

Gondolj bele, ha mindig ugyanazokkal az alapanyagokkal főzöl, miért várod el, hogy más ízű legyen a főztöd? És ha újra meg újra belerakod a jalapeñot, miért lepődsz meg még mindig, hogy csíp? :)

Ezért nem opció, hogy pont ugyanúgy csinálod mint eddig, hogy padlógázzal nyomod tovább, amíg teljesen ki nem égsz.

Mert eleve rossz a kiindulás.

Nem attól vagy felnőtt, ha ekézed magad. Attól vagy felnőtt, hogy tanulsz a hibáidból. Ehhez meg az kell, hogy a saját felelősséged elismerése az ne az önmarcangolásban merüljön ki.

A felelősségvállalás meg az önhibáztatás között pedig rengeteg árnyalatnyi különbség van. Teljesen más azt megállapítani, hogy “Semmit nem tudok, megyek is megszűnni“, mint hogy “Ez most nem sikerült — ezek a dolgok nem rajtam múltak, és ezeket a dolgokat csinálhattam volna én máshogy.“

Attól lesz változás, ha változtatsz.

Ha valami nem sikerül, akkor ki kell találni, hogy legközelebb min változtatsz. Például más stratégiával csinálod, vagy segítséget kérsz, vagy pihensz.

Semmi nem fog elsőre sikerülni, de ha azt a célt továbbra is el akarod érni, vágysz rá, szeretnéd, hogy megtörténne, akkor újra fogsz próbálkozni, amíg nem sikerül. De inkább próbálj ki 35 különböző megoldást (mert mindegyikből tanulsz!), mint hogy 35-ször csináld ugyanazt csak azért, hogy minden alkalommal megállapíthasd: “Ja, ez még mindig nem működik.“

Ez nem azt jelenti, hogy örökké csinálnod kell valamit, amit egyszer kitaláltál. Dehogy. Van amikor már nem jó sehogy sem, akkor viszont abba lehet hagyni. Szabad letenned, szabad elengedned, ez nem gyengeség. Ehhez viszont szintén az kell hogy folyamatosan ellenőrizd, hogy jó úton haladsz-e, van-e fejlődés, szereted-e csinálni, hogy ugyanazokat a köröket futod, vagy kezdesz kiégni benne.

Ehhez baromi őszintének kell lenned magaddal.

És itt jön képbe a magaddal tanúsított türelem és szeretet.

Ha azt a gondolkodásmódot tetted magadévá, hogy soha nem lehet hibázni, és aki hibázik az buta…

Ha úgy gondolod, hogy “feladni” gyengeség, és ha leteszel valamit nem vagy szerethető, szorgalmas, becsületes (tetszőleges aláhúzandó)…

akkor soha nem fogod tudni feltárni, hogy valójában hol ment félre — pláne bevallani magadnak, ha valamit te nem csináltál jól.

Mert az őszinteségnél sokkal fontosabb lesz az, hogy fenntartsd a magadról kialakított képet (“nem vagyok hülye és nem vagyok gyenge!“). Ellenállni fogsz, ha felmerül a gondolata is, hogy hibáztál, hiszen az mindazt jelentené, amitől félsz: nem kellesz senkinek, nem vagy érdemes se a boldogságra, se a szeretetre.

Éppen ezért csak akkor tud működni az őszinteség, ha egyszerre képes létezni az a két igazság, ami nem zárja ki egymást: hogy hibázhatsz ÉS van létjogosultságod.

Még ha a körülmények adottak is a célodhoz, ha saját magad büntetésével és megszégyenítésével próbálod magad motiválni, az mindig meg fogja lékelni a célodat.

Ma már kutatások is bizonyítják, hogy a megszégyenítés nem motiváció. Brené Brown az élete munkáját ennek áldozta, és folyamatosan nyer rá bizonyítékokat, hogy a szégyen nem hogy nem visz előre, hanem egyenesen megöli a motivációt, a kreativitást és a megértést – és végső soron pont azt az önbecsülést rombolja le, ami mindennek az alapja.

A kulcs nem a módszer, hanem a bánásmód

Ha olyan embert szeretnél “nevelni” magadból, aki eléri a céljait, akkor meg kell tanulnod úgy bánni magaddal, hogy ennek legyen is esélye. Ennek pedig nem az az útja, hogy bántod magad, és az öngondoskodásod feltételéül egy betarthatatlan elvárást, egy megugorhatatlan lécet teszel.

Éppen ezért ha ezzel küzdesz, nem azzal fogod tudni jobban elérni a céljaidat, hogy erőltetsz valami olyat, ami eleve rossz kiindulópont.

Sok ember előbb-utóbb magában keresi a hibát, amikor nem megy valami. Legalább vállalja a tetteiért a felelősséget, és nem másokra keni, ha ő szúrta el valahol. :) Ez is valami, sokan eddig se jutnak el.

Ám a hibakeresést lehet jól és rosszul is csinálni. A jó verzió az, hogy felfedezed a mintákat, a félelmeket, berögződéseket, és megpróbálod kibogozni őket, hogy a jövőben ne ess hasra bennük. A rossz hibakeresés az pusztán egy következtetésből áll: “ez azért van, mert hülye vagyok, és nekem nem megy semmi.“

A két hozzáállás között az a különbség, hogy a rossz hibakeresésnek nincs tanulsága. Olyankor ott ér véget a történet, hogy “hülye vagyok.” Abból márpedig nem nőhet ki változtatási stratégia, hogy “lusta vagyok, ilyen vagyok, ez van, így jártam, ezeket a lapokat osztotta az élet, már soha nem lehetek boldog.” Erre tényleg csak az a reakció, hogy beülsz a sarokba és várod, hogy történjen valami, csak úgy, magától.

Ehelyett elkezdheted kibogozni, hogy mik az ismétlődő viselkedésminták az életedben — és elfogadhatod, hogy azok hiába vannak veled, végső soron tőled függetlenek, nem a személyed leválaszthatatlan részei, amik hiányában azonnal megszűnsz létezni.

Épp ellenkezőleg: a régi minták feldolgozása hozzásegíthet egy jobb élethez — ezek tanulnivalók, olyan felgöngyölíthető dolgok, amiknek a végén van megoldás, tanulság, és előrelépés. Ehhez viszont az kell, hogy ne tedd az önértékelésedet attól függővé, hogy nem megy minden elsőre. Ez egy megnyerhetetlen meccs, hiszen nem vagy tökéletes, ezért nem fog minden elsőre menni. De attól még van jogod a boldogságra, és tudsz érte tenni.

És az első lépések?

Elfogadhatod, hogy nem tudod magadtól a válaszokat.

Elfogadhatod, hogy eddig nem jöttél rá, hogyan változtathatnál.

És megadhatod az esélyét, hogy lehessen máshogy.

A változás természetesen nem fog pusztán attól csettintésre megtörténni, hogy ezt most elolvastad. De bármikor el tudsz kezdeni dolgozni ebbe az irányba, és minél többet gyakorolod, annál jobban fog menni.

Ritkán csak és kizárólag rajtad múlik, hogy eléred-e a célodat. Az viszont csak a te döntéseden múlik, hogy hogyan bánsz magaddal. Ha pedig ez rendben van, folyamatosan bogozod és helyre rakod, az átsegít a bukkanókon is.

Ezek a cikkek is segíthetnek:

• Így hátráltatnak az “inspiráló idézetek”
• Szürke kisegér-szindrómában szenvedsz? Próbáld ki a 7 napos önbizalom-kihívást!
• Ha megtorpansz, nem kell feladnod – Így vértezd fel magad a bukkanókkal szemben
• Nem baj, ha félsz. Csak menj tovább.
• Tankolj! – Hogyan töltődj fel, ha kimerültél?
• Hogyan álljak fel kudarc után? 13 igaz történet
• Hogyan pihenj bűntudat nélkül
• “Most én vagyok a hülye, ha úgy érzem, hogy valami nem stimmel?” Lecsó Podcast #005