Kering egy olyan jó tanács, hogy ha valami mellett elhatározod magad, akkor mondd el minél több embernek a célodat, mert ez majd segíteni fog abban, hogy kitarts mellette. Ez a jó tanács (más, általános, elkent “inspiráló idézethez” hasonlóan) azonban nem merül a részletekbe, hogy pontosan kinek és mit mondj el, ezzel pedig akár jobban hátráltathatod magad, mint ha csöndben maradtál volna.
Ebből a cikkből megtudhatod, hogy
- miért ne mondd el bárkinek a céljaidat,
- miért ne oszd meg mindenkivel, ha épp nehéz időszakon mész keresztül
- hogyan tudod eldönteni, hogy kit és mikor avass be, akár álmokról, akár nehézségekről van szó
- illetve megmutatom, hogy a gyakorlatban hogyan néz ki az egész – több kicsi és egy nagyobb saját példán. :)
Ne mondd el mindenkinek a céljaidat, mert…
1. Hülye tanácsokat fogsz kapni
Véleménye mindenkinek van. Félelmei, előítéletei és innen-onnan összeolvasott “tudása” is. Önreflexiója, a saját korlátainak felismerése, önnön képességeinek valós megítélése azonban már sokkal kevesebb embernek. Az igazi bölcsesség ugye az, ha tudod, hogy mit nem tudsz. Sajnos az átlagember nem egy Szókratész, ezért előbb fogsz egy használhatatlan, urban legend andekdotát kapni (“az unokaöcsém is megpróbált kecsketej-termékeket gyártó céget alapítani, aztán le is esett a tetőről!”) ahelyett, hogy “nagyon drukkolok neked, én ehhez nem értek, de hiszek benne, hogy te meg fogod találni a megoldásokat“. A sületlen marhaságokra semmi szükséged, elbizonytalaníthatnak, csak az idődet húzod velük, és ezeken fogsz aggódni, ahelyett, hogy haladnál és dolgoznál a célodért.
2. Motiválni nem tudó emberek rosszul fognak motiválni
A legtöbb ember nem tud hatásosan motiválni – még magát sem, nemhogy másokat. Ha olyan célért dolgozol, amivel az illetőnek semmilyen valódi gyakorlati tapasztalata nincs, akkor jönnek a szokásos “jó tanácsok“, illetve az erőltetés- valamint szégyen-alapú motivációk. Márpedig a legtöbben ezt ismerik a legjobban. Ami nem lenne gond, ha ezek hatásosak lennének – de nem azok.
“Ne edd azt meg! Emlékezz, mit ígértél magadnak!” Az ilyen “mindent-vagy-semmit” hozzáállások nem segítenek, ha épp nehéz időszakban vagy, és nem tudsz tökéletesen igazodni a magadnak tett ígéretedhez. Különben sem tudsz napi 24 órában, folyamatosan 100%-on dolgozni a célodért, bármi is legyen az! A tartós, fenntartható munkához meg kell élned a saját kilengéseidet, mélypontjaidat, ez is az út része. Hosszútávon többre mész türelemmel és kitartással (ami nem azt jelenti, hogy mindig minden tökéletes), mint absztinenciával, szégyennel és maximalizmussal. Aki nem érti ennek a nüanszait, azt ne avasd be a céljaidba, mert nem fog tudni segíteni az utadon, csak bűntudatot kelt benned, motiváció címén.
3. Le akarnak beszélni olyanok, akiknek fogalmuk sincs a témáról
Ezeket az embereket általában a saját félelmük motiválja. Gyakori eset, hogy valaki támadásnak veszi azt, ha te máshogy döntesz, mint ő döntött vagy döntene hasonló helyzetben – és ezt akkor is így fogja érezni, hogy ha soha nem mondtad ki konkrétan, hogy “aki nem úgy csinálja, mint én, az egy barom“. Nem kell kimondanod, ő odahallja, és kész, ennek megfelelően reagál. És ezt mindenféle témára be tudja vetni: akár arra, hogy mit (nem) eszel, hol (nem) dolgozol, hány gyereket (nem) vállalsz, milyen színűre fested a nappalit, hova mész nyaralni, és kivel barátkozol. Az ilyen emberek annyira bizonytalanok saját magukban (vagy annyira meg akarnak felelni egy külső elvárásnak), hogy a puszta létezésedet a saját életük feletti értékítéletnek élik meg. Csak akkor nyugszanak meg, ha mindenki egyet ért velük és azt csinálja, amit ők, és amint meginog a világnézetük attól, hogy valaki valamit máshogy csinál, azonnal támadó módba lépnek, hiszen fenn kell tartani a kártyavárat.
4. Folyamatosan kérdezgetni fognak, ami nehéz időszakban idegesítő
Vannak célok, amik sokáig tartanak – sőt, a nagy álmok szinte mind hosszútávra szólnak. A hosszútáv pedig nem egyetlen, megállíthatatlan sikerszéria, folyamatos lendület, győzelem győzelem hátán. Haha. Dehogy. Mélypontok, hullámvölgyek, húzósabb időszakok, eseménytelen időszakok (igen, ilyen is van!) is váltakoznak, sőt, az ilyenből van a több. Ez az időszak önmagában frusztráló lehet, de ha még kérdezgetnek is állandóan, hogy “na, hogy álltok?”, vagy “sikerült már?”, és pont olyan időszakban vagy, amikor marhára nem történik előrelépés, vagy nem rajtad múlnak a dolgok, vagy épp visszaesés van, ez tovább stresszelhet.
Egy olyan célnál, aminél nem csak a pozitív kimenet, hanem akár a kudarc is opció lehet, ez különösen nehéz eset, ezért válaszd meg okosan, hogy kivel osztod meg a célt. Hiszen lehet, hogy a “na, sikerült már?” kérdésre azt kell válaszolnod, hogy “nem, sőt”. Nem sikerült lefutnom a versenyt, mert beszereztem egy bokasérülést. Nem, nem kaptam meg a fizetésemelést, sőt, ki is rúgtak. Nem, nem megkérte a kezem, hanem szakított. Igen, terhes lettem, de már sajnos nem vagyok az. Ilyen esetben a kérdés nemhogy nem motivál, de még akár sebeket is feltéphet. Esetleg olyan embernek kellene elmondanod valami személyes, mély dolgot, amihez semmi köze. Csak azzal oszd meg a céljaidat, terveidet, akinek őszintén tudsz beszélni arról is, amikor nehéz, és arról is, ha esetlegesen nem sikerül. A nehéz időszakokról a cikkben lejjebb olvashatsz még.
Ne mondd el mindenkinek a nehézségeidet, mert…
1. Nincs közük hozzá
Nem tartozol a világnak a történeteiddel, és az embereknek nem lehet igénye az életedre. Szabad a “hogy vagy?” kérdésre kitérő választ adni olyan embernek, akinek nem szívesen kötsz mindent az orrára, vagy éppen nem vagy olyan hangulatban, hogy erről beszélj. Nem kell bejelentened a nagyközönségnek, ha valami tragédia ért, ha még friss az élmény, te magad is sérülékeny vagy, és sajnálkozás vagy bámészkodás valódi támogatásokra van szükséged, olyanoktól, akik ezt meg is tudják adni. Hogy ezek kik, arról lejjebb olvashatsz.
2. Újra meg újra el kell ismételned a fejleményeket, ami megterhelhet mentálisan
“Na, van valami hír?” Ha tizenöten kérdezik ezt naponta, és éppen rossz az a hír, akkor lelkileg nagyon fárasztó újra és újra elmondani. Hát, visszajöttek a leletek, és sajnos rosszindulatú a daganat. Rosszabbodott az állapota, nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra. Elvesztettük a pályázatot, nem tudjuk, hogy miből fogjuk finanszírozni a következő negyedévet. Még ha jó szándékkal érkezik is a kérdés, akkor is nagyon leszív, ha túl sok emberrel kell lefutnod ezeket a köröket. Általában a rossz hírre sokan mondani sem tudnak nagyon semmit azon kívül, hogy tarts ki, vagy sok erőt kívánnak. Előrébb nem biztos, hogy visz, megnyugvást nem biztos, hogy hoz, te viszont papagájként újra meg újra kénytelen vagy elismételni azt, amit lehet, hogy még fel sem fogtál egészen. Válogasd meg, hogy kit avatsz be, és csak azért semmit nem kell elmondani, mert megkérdezték.
Ha az ilyen történet másik oldalán vagy, ne felejtsd el: még ha fontos is vagy, egy krízis esetén nem feltétlenül a te értesítésed lesz a prioritás, akármennyire is nyitott szívvel és őszintén aggódsz vagy drukkolsz valakinek. Ne vedd személyes sértésnek, ha nem kapsz azonnal értesítést a fejleményekről, hiszen az érintetteknek szüksége van arra, hogy megemésszék az új dolgokat, mielőtt beszélnek róla, illetve, ahogy már fent említettem is, megterhelő folyamatosan mindenkinek elismételni a dolgokat. Egyébként ha van hír, és van közöd hozzá, már tudnád, vagy hamarosan úgyis meg fogod tudni. Ha van hír, és mégsem tudsz róla, annak oka van, és érdemes tiszteletben tartani.
Kivel és mikor oszd meg a céljaidat (és a gondjaidat)?
1. Olyannal, aki már végigment hasonlón
Jó, ha van egy bizalmasod, aki már végigcsinált hasonlót. Ha átélte ugyanazt, amin te most mész keresztül, akkor fog tudni segíteni olyan szempontokkal, ötletekkel vagy megnyugtató gondolatokkal, amik átsegíthetnek a nehézségen. Fontos, hogy ez a mentor-figura olyan ember legyen, aki sikeresen megoldotta a felmerült problémát (akár arról van szó, hogy elért egy célt, akár arról, hogy feldolgozott egy nehezebb időszakot), és úgy látod, hogy elért egy olyan állapotba, ami neked is vállalható. Nem a partvonalról, kibicként dumál.
Keresd azoknak a társaságát, akik hasonló célokon dolgoznak, és pontosan értik, hogy min mész keresztül. Tudjátok egymást motiválni, valódi segítséget tudtok adni egymásnak, és mindig megértő fülekre találtok egymásban. :) Ezért szeretem a tanfolyamos Facebook csoportjaimat is – a sok hasonszőrű emberke egymást lendíti tovább!
2. Olyan emberrel, aki őszintén a te oldaladon áll
Ez az ember, még ha nem is tudja tapasztalatból, hogy miről beszélsz, akkor is empatikus veled, szurkol neked, és valódi támogatód. Azt akarja, hogy boldog legyél, és nem írja elő, hogy ez mit jelent és hogyan kell pontosan elérned. Feltételek nélkül támogat, de nem hazudik a képedbe csak azért, hogy olyat hallj, amit hallani akarsz, és őszinte veled, de ha kritikus, azt nem azért csinálja, mert alá akarja ásni az önbizalmadat vagy le akar húzni, hanem reálisan lát és hasznos nézőpontot ad a helyzetedhez. Nem azért akar meghallgatni, mert kárörvendeni akar rajtad, a saját egóját szeretné fényezni azzal, hogy te most milyen mélyen vagy, esetleg mert gyűjti az anyagot a következő pletykapartihoz — hanem szeret téged és fontos vagy neki. A viszonyotok kölcsönös, tiszteletteljes és építő. Számíthatsz rá a bajban, és megbízhatsz benne. Magyarul: jó barát.
Figyelj oda: ha hallottad már tőle más személyes, magánjellegű gondját-baját, amihez semmi közöd nincs, és mégis elmondta — ezek általában “nem tőlem tudod, de…” felvezetéssel kezdődnek –, akkor nem biztos, hogy jó kezekben van nála az információd, mert simán lehet, hogy a tiéddel is ugyanígy visszaél.
3. Mehet a bejelentés, ha már teljesült, vagy nagyon közel van a teljesüléshez, amit elterveztél
Már írhatod is a Facebook posztot, ha már nem túl korai, nincs mit “elkiabálni”, már nem nagyon jöhet közbe semmi, a fontos lépések megvoltak és elérted a fontos mérföldköveket. A cél, akárhogy is nézzük, a láthatáron van, és nagyon kevés dolog állíthat már meg. A kezdeti, kéretlen jó tanácsok már általában nem is érkeznek ilyenkor, a károgó lebeszélőket pedig szépen elcsendesíti mindaz, amit már most letettél az asztalra. Ha mégis kárognak, akkor is jöhet a leszarompirula. Legyél büszke magadra!
(Nagyon zárójel, de mindig szeretem elmesélni, mert az egyik legviccesebb dolog: figyeld meg, hogy milyen metamorfózison mennek keresztül azok, akik “jaj, úgyse fog sikerülni, hát ez nagyon nehéz, meg se próbáld”-felszólalással indítottak. Ők lesznek azok, akik azonnal amnéziásak lesznek, amikor elérted a célodat, és elfelejtik, hogy milyen keményen dolgoztál, ők meg le akartak beszélni: “jaj, de szerencsés vagy, úgy irigyellek, nekem sosem fog ez sikerülni!”. Nem hát, ha nem csinálsz érte semmit ;))
4. Akkor mondd el, ha magabiztos vagy a döntésedben & teljesen feldolgoztad a dolgot
Ez az állapot attól függetlenül eljöhet, hogy teljesült-e már a célod, vagy teljesen feldolgoztad az adott nehéz időszakot. Brené Brown mondta nagyon okosan, hogy csak olyat szabad megosztani magadról, ami már leülepedett eljutottál benne egy nyugvópontra – legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
Mielőtt tényleg világgá kürtölöd a nehézségedet, rossz hírt, vagy a célodat, döntésedet, kérdezd meg magadtól: megingathatatlan vagyok-e ebben a döntésben / élethelyzetben, vagy megerősítést várok attól, hogy megosztom? Ha az utóbbi, akkor nem szabad mindenkinek és bárkinek elmondanod, hogy min mész keresztül, mert befolyásolható vagy, véleménye pedig mindenkinek lesz, úgyhogy csak még jobban össze fogsz zavarodni. Vagy rosszabb: érzelmileg, lelkileg negatívan hat rád a vélemény, hiszen még nem tartasz ott, hogy függetleníteni tudd magad a másik ember gondolatától.
Ha már feldolgoztad, elhatároztad magad, akkor pedig már úgyis mindegy, hogy ki mit szól. :)
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
Röviden egy cél életciklusa nagyjából úgy néz ki, hogy álom > terv > munka > rész-sikerek > megvalósítás. Ennek főleg az első két szakasza az, amiben sérülkény maga a cél, illetve te magad lehetsz még bizonytalan, kétkedő, vagy aggódó, ami azt jelenti, hogy jobban megingatnak a különböző vélemények, “jótanácsok”, paráztatások. Ha már dolgozol érte, vagy már vannak felmutatható eredményeid, egyre kevesebb a megingás esélye, hiszen magabiztosabb leszel, így egyre több embert tudsz majd beavatni anélkül, hogy különösebben negatív hatása legyen rád az, ha esetleg nem úgy és nem olyat kommunikálnak, ami neked segítene.
Engem személyesen a saját párkapcsolatomtól elkezdve a blogomig sok mindenről próbáltak lebeszélni, megkaptam a károgókat arra, hogy miért alapítok céget, vagy miért megyek férjhez 23 évesen, vagy miért nincs még gyerekem 32 évesen, vagy miért tartok törpenyulat lakásban. Az idő segít abban, hogy ezek egyre inkább leperegjenek rólam, illetve saját magamat tudom megvédeni az ilyen helyzetektől azzal, hogy a korai szakaszokban tényleg csak a hozzám közel álló, megbízható embereknek szólok, és nem teregetek ki mindent. Akkor sem, ha nagyon jó a hír, és legszívesebben világgá kürtölném. :)
Az Angliába költözésünk remek “állatorvosi ló” volt, amin meg lehetett tapasztalni és ki lehetett gyakorolni az összes fenti esetet. Sok jellemzőt kipipál egy ilyen döntés, ami különösen alkalmassá tette arra, hogy a jelenség teljes spektrumát megvizsgálhassuk testközelből: kellően nagy élethelyzet-váltás ahhoz, hogy rizikós legyen (ez bekapcsolja a parás biztonági játékosok félelmeit), hosszú ideig tart a megvalósítása (a túl korai elmondás “na, mi lesz már?”-kérdés cunamit indíthat el), előre lehetett tudni, hogy nem lesz könnyű és egyszerű (azaz lesznek mélypontok), és mindenkinek van véleménye a témáról & arról, hogy nekünk mit kéne csinálnunk szerintük. :)
Amikor végleg eldöntöttük a költözést, pont a fentiek miatt nagyon megválogattuk, hogy kinek és mikor és pontosan mit mondtunk el. Teljesen publikus például csak akkor lett, mikor már megvolt az albérlet, és minden sínen volt, már elkezdtük a dobozolást, és már semmi sem akadályozhatott meg minket (még a rohadék Brexit sem! :D). Ez több, mint másfél évvel azután volt, hogy meghoztuk a döntést – tehát rohadtul nem egyik napról a másikra történt. Addig csak az tudta, akinek nagyon fontos volt, hogy tudja (család & közeli barátok). De erre volt szükségünk arra, hogy a lényeggel foglalkozzunk, és dolgozzunk azon, amin dolgozni akarunk, ahelyett, hogy fűnek fának folyamatosan csak beszélnénk róla. Olyanokkal beszélgettünk a közeli barátok közül, akik már maguk is költöztek vagy eleve kinn éltek, így sopánkodás helyett gyakorlati tanácsokat tudtak adni. Akár olyan szinten, hogy ők hogy érzik magukat ott, ahol élnek vagy mi volt a legfontosabb intéznivaló, amikor megérkeztek az új országba.
Még így is, hogy nem tetováltuk a homlokunkra, hogy mit tervezünk-szervezünk, bőven volt részünk a kéretlen / reflektálatlan reakciókban. Volt, aki (aggodalomból, vagy saját magát igazolandó) jött az anekdotákkal a szomszéd unokájának a vőlegényéről, aki kiment mosogatni aztán hú, de rossz volt neki. Jöttek a sablon “ott sem kolbászból van a kerítés”-című semmitmondó lózungok (egyébként helyes, úgysem eszünk kolbászt :D). Jöttek az olyan aggodalmak, amiket mi már a döntés meghozásáig hatszor átrágtunk, és pont ezeket felvállalva és végigzongorázva hoztuk a döntést. (“Jaj, de mit szólnak a szüleitek!” – megbeszéltük és átbeszéltük velük, ez ránk és rájuk tartozik, “Jaj, de ott nincs Túró Rudi!” – de, van, de nem mintha ez lenne a lényeg :D, “Jaj, és lesz ott munkátok?” – igen, visszük magunkkal a céget.) Jöttek reakciók olyasmire, amit nem is vetettünk fel (ezen látszik, hogy nem is figyeltek, csak elkezdtek pörögni a saját paráikon) – “London nagyon hangos és zajos!” Még jó, hogy nem is oda akartunk költözni, de azért köszi. :D Jöttek rasszista, bunkó kommentek (“Angliában sok ám a nem napon barnult!” – erre mindig csak azt tudtam gondolni, hogy na ez a hozzáállás se fog hiányozni, ha többet nem hallom), félinformációkon aggódás (“Ott mindig esik!”), és még egy csomó megalapozatlan butaság. Nem kifogásolom egyetlen esetben sem a jó szándékot. De a jó szándékot ködösíti az emberek saját félelme, és a legtöbben nem tudják leválasztani a saját parájukat a témáról. Lásd fenn. :)
Amikor kiállsz az álmaidért, tükröt mutatsz azoknak, akik nem képesek ezt megtenni saját magukért. És nem mindenki örül annak, amit ebben a tükörben lát.
Minket a költözésről emberek is “kikérdeztek” hasonló vallató stílusban, akik magukról nem tudták elképzelni, hogy meghozzanak egy hasonló a döntést, ezért ránk vetítették a saját kifogásaikat, aggodalmaikat, de közben nem voltak nyitottak arra, hogy valóban érdekelje őket a válasz és esetleg megadják a lehetőségét annak, hogy megismerjenek egy övéktől eltérő nézőpontot. Csak visszaigazolást vártak arra, hogy ők hiszik jól. (Ami igaz is: jól hiszik, már ami az ő életüket illeti. De a mi életünk a miénk.) Természetesen az ilyen kifogásokat kereső kérdésekre, amik nem is valódi kérdések, soha nem lehet kielégítő választ adni azon kívül, hogy “tudod mit, igazad van, idióták vagyunk, nem megyünk”.
Nagyon ritka volt az a hozzáállás az “ellenzők / egyet nem értők” részéről, amit pedig preferálok: ha nektek így a legjobb, akkor szurkolok, és hajrá. Egy embernek nem kell egy másik emberhez hasonlóan döntenie a saját életében ahhoz, hogy megértse és elfogadja annak a másik embernek a döntését. Bármiről is legyen szó, akár épp költözésről, mint annak idején nálunk, akár karrierváltásról, gyerekvállalásról, kutya örökbefogadásról, konyha felújításról, vagy egy új telefon vásárlásáról. Mások döntése a saját életükről nem befolyásolja és fenyegeti a tiédet – és viszont. Anyukám szokta mondani, hogy mindenkinek joga és felelőssége saját maga, és szerintem ez lehetne a felnőtt lét mottója. :)
Mit lehet csinálni az ilyen okoskodókkal?
Egyik fülön be, másikon ki. Ha látod az illetőn, hogy csak szereti a saját hangját hallani, akkor bólogass, hagyd rá, és amint tudsz, vond ki magad a helyzetből (nem hívom párbeszédnek, mert ezek ilyenkor általában monológok szoktak lenni – nem részedről :D). Senkinek nem kötelessége, így mi sem óhajtottuk soha megvédeni a döntésünket és nem álltunk neki minden ilyen felmerült témánál védőbeszédet tartani, igazolni, hogy igen, átgondoltuk, igen, nekünk így lesz jó, igen, vállaljuk a kockázatokat, igen, akkor is meglépjük. Ha valaki nem így döntene, akkor ő majd nem így dönt a saját életéről. Neki is szabad úgy, nekünk is szabad így, neked is szabad amúgy! :)
Tanulság: Találd meg a belső egyensúlyt & vedd körbe magad megbízható emberekkel
Olyan soha nem lesz, hogy mindenki egyöntetűen támogat vagy megpróbál lebeszélni – mindenre és annak az ellenkezőjére is fogsz érvet találni. A nap végén magaddal kell elszámolnod, és a saját döntéseiddel kell megbékélned, téged kell, hogy boldoggá tegyen a döntés, neked kell eljutnod egy számodra elfogadható nyugvópontra, függetlenül attól, hogy ki mit mond. Ezért nem szabad kiszervezni a saját életedről szóló döntéseket, mert akkor pont az az ember nem jut szóhoz, akinek mindene múlik a végeredményen: TE.
A hozzászólások között elmesélheted, hogy te hogyan döntöd el, hogy kit mikor mibe avatsz be. Azt is elmesélheted, hogy milyen célod vagy álmod volt, amibe túl korán avattál be valakit, és megbántad. Mi ment félre? Mit tanultál belőle?
Kb. 4 évvel ezelőtt egyik barátnőm odaköltözött a párjához (ma már a férje :) ). 38 évesen, 2 gyerekkel, egyetlen óra leforgása alatt “menekültek el” a velük egy portán élő full mérgező anyja elől. Nem szólt előre csak annak a 3 pasinak a társaságból, akik a költöztetésben segítettek, pakoltak. Engem kb. 2 nappal később hívott, hogy képzeld elköltöztünk stb. Az első kérdésem az volt, hogy oké, kell most vmiben segíteni? Egy másik “barátnője” vérig sértődött, hogy erről nem tudott előre és ez az egész szitu lényegében véget is vetett a kapcsolatuknak. Én meg mentem poharakat pakolni pár nappal később és akkor szép nyugiban elmesélték az egész kalandot meg az utolsó lökést a döntésig :) Ahhoz úgysem kellettem, mert mint mondod, az ő életük :) (amúgy meg pont ugyanúgy döntöttem volna :D )
Hú, pedig ez pont olyan szituáció, ahol még a saját épségük érdeke is, hogy minél kevesebben tudjanak róla! Örülök, hogy most már biztonságban vannak, te meg klassz barátnő vagy. ♥
Kedves Via!
Arról írtál vhol, h mit mondjunk helyette?
Bocsánat, lehet, h triviális, de nekem pont ez nem megy.
-Megkerdezi a család hogy vagyok?
-MEgkerdezi a kolléga?
Nem tudom udvariasan, semmitmondóan megválaszolni a kérdéséket.
Szia!
Teljesen sablonos választ adj, nyugodtan. Nem kell belemenned a részletekbe!
“Kösz, jól, hát tudod, sokat dolgozunk, meg minden, de megvagyunk!” Aztán kérdezd meg, ő hogy van, a turkálók úgyis jobban szeretik hallani a saját hangjukat.
Ha rákérdez valami konkrétra, akkor mondd, hogy minden oké. Sikerült asztalost találni? Aha, sikerült. És a Marcinak az óvoda? Jól van, szereti. A kutyátok beszokott? Aha, aranyos nagyon. És Pista munkájával mi van? Megvan, elfoglalt.
Nem kell tudnia, hogy a kutya összehugyozott mindent (biztos lehülyézne, hogy elrontottad), hogy Pistát kinevezték (mert akkor azonnal jön a kurkászás, hogy mennyit keres), hogy az asztalos végül nem vált be (mert akkor rögtön okoskodna, hogy mit kellett volna máshogy), de találtatok másikat, hogy Marci az oviban megharapta a Juli nénit, mert stresszes volt (erre is lenne egy bezzegelő kommentje a saját, nyilván tökéletes gyerekéről). Semmi. Köze. Hozzá.
Ettől nem vagy bunkó, meg egyébként is, miért ne lehetnél bunkó, ha olyat kérdez, ami nem rá tartozik? :D
62 éves vagyok,és hatalmas csalódás ért.Sokat töprengtem azon,hogy írjak-e hozzászólást ehhez a témához,s a döntésem igen lett.Márcsak azért is,hogy a korombeliek ne kerüljenek ilyen helyzetbe,amilyenbe én kerültem.
Kezdem az elején:kb.4 évvel ezelőtt úgy éreztem ,megtaláltam életem szerelmét.Boldog voltam,s ezt nem rejtettem véka alá.Barátaimnak,ismerőseimnek elmondtam.Hittem abban,hogy a jól induló kapcsolat házassággal fog végződni.Tévedtem.Anygilag,erkölcsileg kihasználtak,megaláztak.Mi van most?Azok,akik akkorjában érdeklődéssel követték sorsomat,sajnálnak,kinevetnek,hogy lehettem ilyen korban ennyire hiszékeny,hogy is gondoltam azt hinni,hogy van szerelem 60 fölött is.Még a gúnyos megjegyzéseket is megkapom:Nem vagy te egy olyan nagy szám,hogy egy ilyen férfinak kelljél.Nézz magadra,te egy kis ,alacsony,kövér,már ráncosodó nő vagy,hozzá nem ilyen való,mint te.Mindenkiben csalódtam!!!Az állítólagos barátnőkben,barátokban,rokonokban.Következtetésem:Se örömünket,se bánatunkat ne osszuk meg senkivel!
Kedves Eszter!
Bátornak lenni és kipróbálni pl egy új kapcsolatot és vállalni a szerelmet az Ön által leírt helyzetben pedig nem mindennapi dolog (én legalábbis így látom a környezetemben). Rosszul sült el, de bátor és csodálatra méltó húzás volt. Általában a hasonló pofára esések után én is megbánom a bátor tetteimet, de amikor más teszi, úgy érzem valóban csodálatra méltó, hogy mertek nyitni, nyíltak lenni.
Sokkal jobb élményeket és barátokat kívánok!
Sziasztok.
Ezt a bejegyzést már sokadjára olvasom és mindig bólogatok, hogy mennyire igaz. Erre állandóan belefutok abba a hibába, hogy körbekürtölöm idejekorán a velem és bennem zajló dolgokat nem megfelelő helyeken, nem megfelelő embereknek.
Egyszerűen azért, mert annyira jól esne, ha lennének hasonló gondolkodású emberek, de lassan úgy érzem, hogy UFO vagyok ezen a bolygón.
Legutóbb 2 fontos dolgot is megosztottam több olyan emberrel, akivel nem kellett volna és belefutottam abba is, hogy védőbeszédet tartsak a saját igazamról. És ez iszonyúan lemerít mentálisan és felerősíti bennem a “szaralak vagyok, milyen alapon merek létezni, vagy hangot adni magamról érzést”.
Számomra a fontos tanulság ebből, hogy hagynom kell időt a történések leülepítésére. Illetve hogy tudatosabban figyeljek arra, hogy feltegyem a kérdést, mielőtt megosztom a személyes történetem, hogy ez(ek) az ember(ek) tényleg ennyire közel áll(nak) hozzám, hogy az adott dolgot megosszam vele(ük)?
Mit csináljak, ha bűntudatom van, amiatt, hogy valószínűleg túl sok személyes infót osztottam meg nem megfelelő emberekkel?
Nagyon szuper lett ez a cikk és sok embernek hasznos is. Bennem valahogy ez az ‘ösztön ‘ mindig is nagyon jol mukodott, hogy vagy alapbol nem mondtam el embereknek dolgokat vagy teljesen szelektiven hallgattam emberek hozzààllàsàt és kéretlen tanàcsait. Az ‘ez meg ez sem fog sikerulni ‘ egyik fulemen be és a màsikon ki..Késobb jottem rà , hogy nem mindeki ilyen mint én és voltak ismeroseim akikre ezek a tanàcsok sajnos hatottak is, persze az megint màs, hogy van olyan baràtom akinek a szulei azt mondtàk àltalànosban, hogy ne menjen gimibe, mert neki két nyelv ugy sem menne és kozben 23 évesen tanult meg végul teljes onerobol perfekt németul, de nyilvàn azért 14 évesen nem feltétlenül van olyan helyzetben mindenki , hogy ellentmondjon a szuleinek.
àm mindenki kovet el hibàt, emlékszem mikor elkezdtem dolgozni kérdezték a munkatàrsaim, hogy akkor én most mégis hol lakom én pedig mondtam, hogy most itt ,de keresek most uj albérletet .Ami ràm ezekutàn zodult heteken keresztul arra nem szàmitottam. Ma mit mész megnézni? Milyen volt a tegnapi? Hogy halad a lakàskeresés?Persze biztos voltak kedves kérdések is ezek kozott de akkor ez ott nekem nagyon nem kellett.
Egy màsik torténet:Baràtom megalapitotta a sajàt cégét , mindeki azt kérdezgette évekig az osszes karàcsony , husvét,szulinapkor a tàgabb csalàdban,hogy hogy megy és kb nemis érdekelte oket a vàlasz most kezdik felfogni mivel màr évek ota nemhalt éhen, hogy talàn tényleg keres pénzt:D Mivel o is online dolgozik weblapokat csinàl alkalmazàsokat stb ezt aztàn foleg senki sem képes ( vagy nem akarja) felfogni de errol Via biztos sokat tudna mesélni:)
Haha, igen, “mikor lesz már rendes állásod?”, “te akkor egész nap Facebookozol?” meg a többiek.
Én meg ilyenkor így vagyok:
“Én azt hallottam, hogy bloggal nem is lehet pénzt keresni.”
“Angliában mindig szar idő van és nem lesz soha munkád!”
Pacsi a párodnak, meg neked is! És a barátodnak is, aki le tudta küzdeni a szülők által belénevelt kishitűséget (sajnos az nagyon makacs hiedelem és aljas dolog is ilyet csinálni egy gyerekkel :((). “Életre nevelés” címszó alatt egy életre szóló traumát is tudnak okozni, puszta jóindulatból…
Nálam mostanában az lett a stílus, hogy még amikor eredmények vannak, vagy kész tények, azt sem nagyon szeretem megosztani már lassan a legközelebbi barátokkal sem. A családom pedig annyira semmi reakciót nem mutat a tervekkel vagy eredményekkel kapcsolatban, hogy említésre sem méltó. Nekik azért a tényeket elmondom.
Mostanában talán elcsitult a téma, de volt egy időszak, amikor valahogy mindenki arra akart rávenni, hogy menjünk ki külföldre – mármint a férjem ugyebár. Sehogy sem értették, hogy mi itt érezzük jól magunkat. “Szerencsére” olyan nagy a szakember-hiány, hogy a férjem nagyon jól keres. Azt sem értették, hogy miért nem szeretném egyedül nevelni a lányunkat, miért ragaszkodom ahhoz, hogy az apjával legyünk, igenis! Nem volt valami jó időszak.
Most pedig az a téma, hogy visszaköltöztünk abba a városba, ahonnan fél évvel egy jobb állás reményében elmentünk. Kérdés (majdnem mindenkitől): Hát akkor ezért kellett elmenni innen? Igen, azért mentünk el, hogy rosszabb legyen, ostoba.
A másik hülye kérdés: mit szól hozzá a gyerek? 8 éves, nincs beleszólása. Erre a válaszra meg totál kiakad mindenki. Nem is értem…
Sajna én azonban ezzel kapcsolatban nem vagyok toleráns, nem is védem az álláspontunkat egyáltalán. Senkinek semmi köze hozzá, ha minden hónapban máshová megyünk is. Úgyhogy bezárkóztam, pedig korábban ez nem volt így. Most valahogy nincsenek olyan emberek az életemben, akikkel ilyesmiket meg lehetne osztani :(
Nagyon helyes, hogy magatokat teszed a középpontba. Ha most nincs is olyan ember, aki tudna veled örülni, neked szurkolni, az akkor is egy jobb állapot ahhoz képest, hogy mindenki beleüti az orrát a dolgotokba és pofátlankodik.
Sajnálom, hogy vissza kellett költöznötök, és igazságtalan, hogy mindenki számon kéri rajtatok, hogy jósok legyetek és tudjátok előre, hogy mi lesz. Ti legalább megpróbáltátok, legalább elmondhatjátok, hogy nem csak kísért életetek végéig a “mi lett volna, ha”…
A tanfolyamos Facebook csoportban amúgy nyugodtan újságold el, ha van valami hír, eddig még senki nem volt, aki visszaélt volna ilyen infóval. ♥
Nagyon tetszik a cikk, én tipikusan olyan vagyok, aki ha valakivel egy hullámhosszon érzi magát, nagyon könnyen beszél a dolgairól. Nyilván ilyen esetben nem feltétlenül adok a véleményükre, de meg kellene tanulnom kitérő választ adni. Sajnos ez még nem megy.
Viszont szerencsére azzal ellentétben, hogy sokat fecsegek, minél inkább azt mondják egy olyan dologra, amit én tényleg szeretnék, hogy nem fog sikerülni vagy nem csinálhatom, annál elszántabb leszek. Persze ehhez kell, hogy tényleg akarjam is.
Hirtelenjében két eset is eszembe jutott. Az első 10 éve volt, amikor a továbbtanulásról kellett döntenem. És a bátyám (aki 11 évvel idősebb nálam) azt mondta, hogy nem mehetek vidékről Budapestre, mert édesanyám nem tudná finanszírozni. Soha nem veszekedtünk annyit, mint abban az időben. 3,5 évvel később a diplomámmal a kezemben az orra alá dörgöltem, hogy nem akarta engedni.
A másik eset pedig az volt, amikor a BSc alatt jelentkeztem Erasmusra, meg is nyertem német nyelvterületre, viszont az élet úgy hozta, hogy az a “német nyelvterület” Svájc lett, annak is a francia része. Volt 7 hónapom megtanulni nulláról angolul. Persze senki sem hitt benne, de megcsináltam és azóta már harmadszor mentem vissza hosszabb-rövidebb időre ösztöndíjjal.
Engem kimondottan motivál – és onnan tudom, hogy mit szeretnék igazán -, ha valaki azt mondja nem tudom megcsinálni. Csak-azért-is-megmutatom,-hogy-DE! :) Persze, sokan ezzel nem így vannak, de én örülök ennek a “szuperképességemnek”.
Engem is egy pontig motivál, ha megmondják, hogy mi nem fog menni (anyátok, menni fog, csakazértis), de van, amikor meg nagyon fáraszt árral szemben úszni. :) Úgyhogy eközött lavírozok. De ezek mindig erőt adnak a többi dologhoz is, ami most “hülyeség, úgyse fog menni”, hiszen van már vagy tíz, ami ugyanilyen “hülyeség” volt, aztán mégis ment. :D
Nagyon érdekelne, hogy milyen szempontok alapján döntöttetek az angliai költözésről, mit mérlegeltetek, mi vonzott és mi tartott vissza. Család, munka, barátok, klíma, közélet, bármi. Ha volt már erről poszt, kérlek linkeld be!
https://www.urban-eve.hu/2016/06/04/egy-uj-fejezet-koltozunk/
De majd beszélünk róla később is, lassan közeledik a 2. évforduló, addigra már sok minden leülepedett, mostanában kezdem érezni, hogy igazán megérkeztünk, itthon vagyunk, bejöttek jóslatok meg tippek, folyamatosan minket igazol a döntés. Ez is a “nem kürtölöm világgá” kategória, nem akarok róla korábban beszélni, mint hogy készen állok rá. :)
Nagyon röviden: mindenképpen az volt a szempont, hogy hol tudtuk elképzelni a további életünket, hol van lehetőség olyan szintű növekedésre (akár személyes, akár üzleti szinten), amit szeretnénk. Nyilván előbb arra a gondolatra jutottunk el, hogy “itt nem”. Na de akkor ugye hol “igen”, és így vettük végig a szempontokat, hogy mi az az ország, város, ami igazán kompatibilis velünk. Ezeket felsoroltam a cikkben is – a nyitottság, a tolerancia, kultúra, kedves emberek, stb. Nem minden hely ilyen Angliában, ezt tudjuk, de ezért is nem Bullshitshire-be költöztünk Pissfordra, ahol van egy posta, meg egy pub, és mindenki rasszista vénember. :D
Nagyon jó cikk, ebben még van hova fejlődnöm, úgy érzem. :)
Nálam legtöbbször az okozza a problémát, hogy nagyon sokszor meggondolom magam a terveimmel kapcsolatban, de addigra már beharangoztam őket a fél világnak, ezért sokszor érzem magam idiótán, amiért elhitettem mindenkivel, aztán mégsem csinálom.
Mostanában azért kezdek leszokni erről, de még mindig előfordul, hogy korán osztom meg másokkal az álmaim, elképzeléseim.
Igen, ez is rossz, hogy mikor te már letetted volna, más még erőlteti, hiszen ő egy korábbi verziót ismer. Olyannak mondd el, aki el tudja fogadni azt is, ha meggondolod magad. ♥
Ha belekezdek valami újba, kisebb projekteknél(diéta, futóversenyre felkészülés, új sport, új hobbi, stb) általában nem mesélek róla senkinek, amíg nem érzem magaménak, komfortosnak, stb, csak csinálom, esetleg ha valaki “elkap” a folyamat közben akkor elmondom, hogy most ezt próbálom ki, stb. Nem feltétlenül amiatt, hogy esetleg valaki lehúzna, de amíg én magam nem vagyok benne biztos, hogy ezen az úton tudok és akarok menni, addig feleslegesnek érzem megosztani. Persze ennek egy gyerekkorból hozott zsigeri berögződés az alapja, hogy az úgy sem számít amit én csinálok, vagy én nem számítok, mintsem egy okos felnőtt megfontolás, de azért jól működik ilyenkor:)
Nagy projekteknél, pl országváltás(volt egy pár az elmúlt években), új munkahely többnyire miután megszületett a döntés(de még mondjuk nem is tettem konkrét lépéseket)már könnyen beszélek róla, meghallgatom a tapasztalatokat, építő jellegű tanácsokat, a károgóknak meg csak bólintok:”aha, értem, jól van” és megpróbálok nem fecsérelni túl sok energiát az információ elemzésére, inkább koncentrálok az irányra, amit eldöntöttem.
A nehézségeket filterezem, szerencsés vagyok, a barátaim felé elég egy jelzés, hogy figyi, most nehéz, kicsit eltűnök, ilyenkor hagynak kicsit felkapaszkodni a felszínre, amikor már befogadó vagyok egy ölelésre, beszélgetésre. Az új és még nem egyértelmű baráti/haveri kapcsolataimról ilyenkor derül ki a milyensége, a kéretlen tanácsadók, önmagukat szívesen hallatók, tapintatlan okoskodók ilyenkor mutatják meg igazi arcukat, én pedig olykor az ajtót nekik.
Ez most jókor jött! (Vagy talán még korábban is jöhetett volna.. :D)
Én az a típus vagyok, aki kb. mindenkinek elmond mindent már az első hogy vagy kérdésnél… Jó, persze nem mindenkinek, de elég sok mindenkinek. Átgondolás nélkül. Pedig annyiszor rádöbbentem már, hogy nem kellene… (És a férjem is annyiszor mondta már… és fejlődöm is, de még van hová.) Annyi fölös körtől megóvnám magam. Nekem ezt még gyakorolnom kell. Hiába áll valaki közel hozzám, nem biztos, hogy minden célomat/nehézségemet tudnia kell azonnal… attól még nem szeretem őt kevésbé.
Klasszikus téma az anyagiak, amin mindig lehet aggódni egy sort, meg a gyerekvállaláson, hogy ne vállaljuk túl magunkat… (30 alatt vagyunk és van már 2 is, és vsz. lesz még), de bele lehet kötni abba is, hogy ha le akarok fogyni, miért eszem meg azt a csokit, akkor nem is akarom eléggé…
Hajjaj, a pénzügyek az külön téma, főleg, ha nem vállalkozó rákérdez valamire, aztán azt hiszi, hogy az hűdesok, mert ő nettó fizetésben gondolkodik, nem bruttó bevételben, amiből még jönnek le költségek meg adók, és akkor nem érti, hogy miért nem hatszintes palotád van. :D Ők ezért inkább a “mennyit lehet ezzel keresni?” kérdésre azt a választ kapják, hogy “jól vagyunk, köszönjük”. Nem mintha közük lenne a részletes könyvelésünkhöz. :D Amíg nem bizonyítják be, hogy szakmabeli szemmel értenek hozzá, és helyén tudják kezelni az információt, addig csámcsognivalót nem kapnak.
Kedves Via!
Úgy 9-10 évnyi zugolvasás után előbújtam:), mégpedig azért mert ez az egyik legfőbb leckém amit megtanulni igyekszem. A cikket kinyomtatom és elteszem a naplócskámba!
Köszönöm! Nem csak ezt, az elmúlt tíz évet!
Köszönöm, hogy itt vagy! :)
Drága Via! (Most nem mesélek semmit, mert ez a téma bennem ad-hoc működik. ) Csak gratulálni szeretnék: megint nagyot alkottál! Összeszedett, a témát szuperül lefedő cikk lett a Te utánozhatatlan stílusodban! Köszönet és hajrá! Csak így tovább!!! Remélem a következő 10. éves évfordulót is együtt ünnepled az ovasóiddal! Köszi a munkádat. :-) <3
Nagyon köszönöm. ♥ 10 év múlva 42 leszek, az meg az élet értelme úgyis. Ünnepeljük együtt! :D
Nálam ez nagyon furcsán szokott működni, nem biztos, hogy a legjobb stratégia, szerencsére nem is a legrosszabb, mindenesetre ösztönből jön, és nem túl logikus, de ez van.
Valahogy így szokott kinézni:
1. Amikor valamit elhatározok, és elkezdem csinálni, nem mondom el senkinek, max 1 embernek, de az anyukámnak és tesómnak nem (ők túlaggódnak mindent…). Ebben a fázisban még nem vagyok biztos abban, hogy sikerülni fog.
2. Dolgozom rajta, dolgozom, kb. 50%-ig biztossá válok a sikerben, ekkor a legszűkebb baráti körből talán 2 embert merek beavatni, és a tesómat, de őket is csak akkor, ha muszáj (szegény anyukám még mindig tiltólistán van, ő kb. úgy szurkol, hogy “nem baj, ha nem sikerül, legalább megpróbáltad” – erre nekem nincs szükségem!)
3. Mikor már nagyon a célegyenesben vagyok, és nagyot kéne bénáznom, hogy ne jöjjön össze, na akkor szoktam elérni oda, hogy elmesélem másoknak, és (itt jön a teljesen logikátlan rész) panaszkodok kicsit, hogy “jaj, mi lesz, ha nem sikerül”… Komolyan, nem is értem, miért csinálom ezt :D Visszaigazolást várnék? Introvertált vagyok, az a fajta, akinek csak a saját véleménye számít, tehát hiába mondja más, hogy menni fog, ha én nem hiszem, akkor nem (és ez fordítva is igaz, szerencsére). Sokszor hozzá is szoktam tenni, hogy ha arról beszélek, hogy félek, hogy nem fog összejönni, akkor ne aggódjanak, ebben a fázisban már le van zsírozva minden, csak be kell fejeznem a melót :D
Lehet, hogy ezzel idegesítem egy kicsit a többieket, vagy furcsán néznek rám, de egyébként működik :)
Szerintem teljesen normális, hogy izgulsz, még a siker is egy tök ismeretlen terület, ami után bármi történhet! :) Ráadásul sok mindent meg is változtathat, ha végül sikerül, úgyhogy sok ember valóban itt nyomja be a féket. Önmagában az, hogy izgulsz, nem baj, mert végül nem nyomod be a féket! :) Szuper, hogy kiismerted így magad, és azt is, hogy mi segít neked. (Akár olyan áron is, hogy anyud le lesz maradva a dolgokról egy darabig.)