“Más örülne a helyedben! Van mit enned, van tető a fejed felett, nincs okod panaszra, és különben is, Afrikában éheznek. Minek hisztizni és többet akarni ahelyett, hogy örülnél annak, amid van?”
Nagyon sok ambíciót, tervet lőnek le ilyen és ezekhez hasonló bűntudat-keltő érvek.
Felvetnéd valakinek egy tervedet, de azonnal helyreigazít.
Elindulnál valahová, de megállítod magad, mielőtt megtennéd az első lépést.
De hisztis vagy-e valójában, ha többet szeretnél? A rövid válaszom (nem lesz nagy spoiler) az, hogy NEM.
Persze ne hagyjuk ennyiben, mert akkor itt véget is érne ez a bejegyzés, azzal meg nem mész sokra. :) Inkább bogozzuk ki jobban, miért nem hiszti, ha elégedetlen vagy az életed körülményeivel, vagy ha többre vágysz, mint amid most van.
Hiszti a piszi!
Először is tisztázzuk: nemhogy nem vagy hisztis, de nem is tudsz az lenni. Én nem hiszek a hisztiben, és nem szeretem, mikor ezzel a szóval írnak le érzelmeket. Egy felnőtt embernél különösen infantilizáló.
A hiszti szokásos képe az internetes cikkekben: nő üvölt férfi fülébe, férfi fogja a fejét (de azért forgatja a szemét közben). Anélkül, hogy ebbe az egyszerűsítő képbe jobban belemennénk, egyezünk meg annyiban, hogy ez mindkét megjelenített fél számára káros és sztereotip ábrázolás.
Ez a kép a hiszti szokásos definíciója: műbalhé. Túlzott reakció egy semmiségre. A kiismerhetetlen, misztikus nő véletlenszerűen előforduló viselkedése, és fene tudja mi okozza.
Ez azért marhaság, mert még csak megoldási kísérletet sem tesz a problémára. Elintézi annyival, hogy ez egy kiismerhetetlen jelenség, és egyáltalán nem megy mögé annak, hogy mi lehetett a kiváltó ok, és azt hogyan lehetne kezelni.
Úgyhogy először is vezessünk be új definíciót. A “hiszti” címkét olyan erős érzelmi reakció kapja, amit a másik fél nem akar tudomásul venni. Ahelyett, hogy foglalkozna a kiváltó okkal vagy a valódi problémával, inkább elkeni, mert nem tudja vagy nem akarja megfejteni, hogy mi ez. Lehet, hogy bonyolult, lehet, hogy nem egyértelmű a kiváltó ok, de a fő reakció a megfejtés helyett a STOP. Ne csináld, mert nem tudok (akarok) vele mit kezdeni, hagyd abba, ne létezzen ez a helyzet.
A “hiszti” azt jelenti, hogy bármi is van az érzelemkifejezés alatt, a megoldási kísérlet pusztán abból áll, hogy infantilizáljuk. Azt mondjuk rá, hogy nem számít, felfújt probléma, és túlreagálod.
Közben viszont mikor működött utoljára megoldásként az, hogy azt mondtad a problémának, hogy szűnjön meg létezni? Ideig-óráig lehet vele takarózni, de hosszú távon nem fog segíteni. Az segít, ha megkérdezed, hogy mi a baj. Mi fáj, mitől félsz, mire van szükséged, miben segíthetek?
Úgyhogy azt mondom, hogy infantilizáló hiszti helyett legyünk felnőttek, és nézzünk szembe azzal, hogy ez mi. Mert a hisztinek nevezett valami valójában tünet. Akkor oldódik, ha megtalálod az okát.
Ezt magaddal ugyanígy meg tudod tenni. Ha tehát érzel valamit, és reflexből azt a címkét aggatnád rá, hogy “ez csak hiszti”, akkor tegyél magadnak egy szívességet, és ne legyél te az az ember, aki nem veszi komolyan a saját állapotodat. Nem hisztizel, hanem érzel valamit. Kár letagadni, hogy ott van, ha egyszer ott van. Létjogosultságot a hisztinek! Amíg ugyanis nem azzal foglalkozol, hogy ezt miért érzed, nem fogsz tudni dolgozni vele, nem tudod megfejteni a kiváltó okot, nem tudsz segíteni azon, ami kiváltotta.
A “hiszti” tehát valójában egy olyan állapot, amiben erős érzelmek kavarognak benned, mert mást szeretnél, mint ami most van. Ebből az következik, hogy ha az ezt az állapotot kiváltó alapérzés az, hogy többre vágysz, akkor az úgy is van. Ilyenkor a hiszti azt jelzi, hogy változtatásra van szükséged. Nézzük tovább, hogy mit is jelent akkor ez.
Ha látszólag minden rendben, csak valójában nem
“Más megelégedne fele ennyivel is. Az öreganyád hatszor ennyit is bírt, mégse volt egy szava sem. Jó dolgodban nem tudod, hogy mit csinálj.”
Gyakran fordul elő, hogy csak kívülről tűnik jobbnak a helyzeted, és ezért kapod azt a kritikát, hogy azt sem tudod, mihez kezdj jó dolgodban.
Kivetíteni rád egy elképzelt világot nem nehéz, hiszen a legtöbb ember, akit ismersz, nem ismeri a mindennapos bosszúságaidat. És még a hozzád elméletben közel álló emberek sem feltétlenül ismerik a belső világodat, a vágyaidat, és azt, hogy milyen életet képzeltél el magadnak.
Minden ismerősöd, barátod és családtagod egy kisebb-nagyobb szeletet lát abból, ami a valóság (amennyit mutatsz, vagy amennyit ők – általában tévesen – dekódolnak). Általában ezt szorozzák fel 100%-ra, és töltik ki a lyukakat a saját tudatos-tudatlan elképzeléseikkel, sztereotípiáikkal. Abból aztán tényleg egy lépés a “mit panaszkodsz, tegnap is láttam, hogy egy percig mosolyogtál, nyilván SOHA, SEMMI baj nincs!“
Közben viszont nem bűn többre, jobbra, másra vágyni. Akkor sem az, ha összehasonlítva másokkal lehet, hogy viszonylagosan jobb helyzetben vagy.
Nem baj, ha nem vagy boldog attól, hogy minden hónap végén, magadat összehúzva szorgalmas munkával pont annyit keresel, hogy nem halsz éhen.
Nem azt a lécet kell megugrani, hogy “nem utálom túlzottan az életemet”. Van innen feljebb is, és nem vagy tőle sem kapzsi, sem önző, ha teszel azért, hogy elérd. A jég hátán is megélni hasznos képesség, de attól hosszú távra, az életed hátra levő részére vágyhatsz többre az iglunál. Egyszer abból is eleged lehet.
Bárki bármit mond, a kizárólagos döntőbírója annak, hogy te hogy érzed magad az életedben, egyedül te vagy.
És ha nem csak látszólag van minden rendben, hanem tényleg
A másik oldalon az is felmerül, hogy kell-e elviselhetetlennek lennie a helyzetednek ahhoz, hogy jogod legyen lépni? Mi van, ha ésszel-szívvel tudod és érzed, hogy igazából ez is teljesen elfogadható lenne, és mégis motoszkál benned valami, hogy mi van, ha kipróbálnál valami mást?
Elnyomhatod ezt az érzést racionális alapon – nézd meg, meddig tudsz ráülni a kíváncsiságodra, mint egy felfújt gumilabdára a víz alatt. Nem figyelsz oda, nem nyomod le eléggé, és már fel is bukott újra.
Lehetsz-e elégedetlen egy teljesen elégséges helyzettel? Ami papíron jól mutat, és kéne szeretned, de mégsem megy…? Igen, lehetsz. Nem kell kifejezetten rossznak, veszélyesnek lenni egy helyzetnek ahhoz, hogy érezhesd úgy, hogy változtatni szeretnél.
Tárd fel az okot, és az alapján dönts
Végeredményben tehát mindegy, hogy milyenek a látszólagos és valós körülményeid. Ha bármit változtatni szeretnél az életeden, csak egyetlen kérdésre kell válaszolnod: te magad szeretnél-e változtatni?
Ha pedig igen a válasz, két lépéssel tudsz túllépni a helyzeten (ami most már nem kapja meg a hiszti elnevezést):
- Címkézés és összehasonlítás helyett fogadd el, hogy azt érzed, amit érzel.
- Foglalkozz azzal, hogy mire van szükséged, és ha megvan, utána add azt meg magadnak.
Ezt az új hozzáállást most azonnal elkezdheted gyakorolni.
És nem véletlenül nem írtam semmilyen konkrétumot a cikkben, mert mindenkinek más az élethelyzete, és mindenki más mértékű és jellegű dologban mérlegelheti, hogy szeretne-e változtatni.
Úgyhogy te is arra használd ezt a hozzáállást, amire szeretnéd. Hogy ez most neked arról szól, hogy zöld hajad lesz, továbbtanulsz, nyitsz egy motorkölcsönzőt Lisszabonban, kipróbálod hétvégén a salsát, felújítod a fürdőszobát, vagy kitanulsz egy új szakmát, azt csak te tudhatod.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van rá, az pont elég indok. Akkor is, ha más a helyedben tökéletesen elégedett lenne azzal, amid van. Ha te többre vágysz, már önmagában ezért megéri váltani.
Most te jössz!
Mi az az életedben, amivel nem vagy elégedett, de ha előjön, akkor akár te, akár a körülötted levők hajlamosak felcímkézni, hogy “ez csak hiszti”? Ha megengednéd magadnak, hogy elfogadd ezt az érzést, mit mondana, miben változtass?
Kedves Via! Most olvastam csak a cikket, hogy (újra) megosztottad a Faebookon, és nagyon-nagyon jól jött! Az utóbbi hónapjaim többek közt azzal is teltek és telnek, hogy megtanítsam magamnak, hogy sokminden valóban nem hiszti. Otthonról hozott, családi örökség, hogy ha valamivel nem vagyok tökéletesen elégedett, ha ki merem mondani, hogy esetleg valami nem annyira tetszik, vagy nem kényelmes egy-egy helyzet, vagy egyszerűen csak másként gondolok valamit, mint más, akkor hisztizem. („Bezzeg nekünk/a nagyszülőknek/másoknak mennyivel nehezebb volt, mégse szóltunk semmit.” „Azért hisztizel, mert nem tudod, hogy mi az igazi probléma.” „Jó dolgodban azt se tudod, mit csinálj!” – ez de hányszor! Vagy ha pl. olyasmit szeretnék, ami nem vág bele a tanulmányimba: „miért tanultál akkor ennyit, ha nem akarsz semmit kezdeni vele?!”) És már az sem kell, hogy más mondja, mondom én magamnak. 🙈 Szerencsére van egy csodás párom, aki felnyitotta a szemem és mai napig is minden egyes alkalommal rámszól, ha hisztisnek nevezem magam, hogy nem, nem az, minden jogom megvan azt érezni, amit érzek. 😊
Szia Via!
Nagyon jó cikk! :) Most vagyok egy ilyen “hiszti helyzetben, és most egy kis felfrissülés számomra ezt a cikket olvasni!
Gyógyszerész technikusi végzettségem van, ezt fejeltem meg egy kis kutató-biológiával az újvidéki egyetemen. Még néhány vizsgám maradt és kész vagyok az alapképzéssel. Mindent megtettem, hogy az egyetemen elismerjenek… szerbül, magyarul, angolul munkákat írtam, fordítottam, olyan témákhoz nyúltam amit még csak kevesen próbáltak kikutatni. Sikereket értem el. Barlangász és hegymászó vizsgát tettem, hogy felvegyenek segédkutatónak, vagy tanársegédnek. Eddig mind sikertelenül.
Mivel már ösztöndíjat nem kapok, csak ha beírom a mester képzést, a nyaram azzal telt, hogy kutattam de most munka után. Bár az iskolai biológia tanár nem túl vonzó állás számomra, de elfogadható, minden középiskolába és általánosba beadtam a jelentkezésemet (magyarul és szerbül is jogom van tanítani a végzettségem alapján), de még csak válaszra sem méltattak. Majd megpróbáltam a gyógyszertárakat, de onnan sem jött válasz.
A szüleim azt mondták, költözzek vissza a szülőfalumba és legalább ennem lesz, aztán majd meglátjuk, mert a faluban sincs munka. Viszont 24 évesen képtelen vagyok ezt megtenni velük.
Később már pékségekbe és más helyekre is átadtam a jelentkezésem. De még a pékségekben is munkatapasztalatot kértek.
Végül nemrég kaptam munkát egy boltban, minimálbér alatti fizetéssel, de két hét után eljutottam arra a szintre, hogy minden nap sírva megyek melózni és a 8 órás munkaidőből legalább 3-at végig sírok. Az árú szállításakor és jövetelekor egyedül pakolok több 100 kilót, van úgy, hogy a főnök végig is nézi csípőre tett kézzel, és kiabálva, hogy lassú vagyok. A legundorítóbb elszólása az volt, hogy “nem tetszik, hogy ilyen fáradtnak nézel ki, elriasztod a vevőket”. Volt olyan eset is, hogy este 9-kor felhívott, hogy egy óra múlva, menjek, be dolgozni, mert neki most nincs kedve hozzá.
Ez mellett próbálok készülni az utolsó vizsgáimra. De nem megy.
A szüleim és a barátaim azt mondják, hogy legyek elégedett, azzal, hogy találtam valamit, mert más a földeken dolgozik, és meg boltban fix munkaidővel. De nem vagyok, ha szabadnapom van azt is végigsírom…
Először azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy talán túl nagy sokk ért és 17 év tanulás után sokat vártam el hirtelen az élettől.
Fel fogok keresni egy pszichológust, mert észlelem magamon a depresszió tüneteit.
Továbbra is munkát keresek, és tanulok. Lett egy picike megtakarításom, és fel fogok mondani, mert nincs életem.
Azon gondolkodom, hogy jövőre megpróbálkozom az orvosi egyetemmel Magyarországon.
Lehet, hogy ez most egy panaszáradat volt, de már attól jobban érzem magam, hogy kiírtam magamból.
A cikked erőt adott. Köszönöm!
Figyi, enni nem elég! Az egy nagyon alacsony léc, hogy nem halsz éhen. Nagyon szurkolok, hogy megtaláld, amit keresel, és menj tovább! ♥
Szia Sarolta!
Szerintem se kell azokra hallgatnod, akik azt mondják, hogy elégedj meg ennyivel! Persze minden éremnek van 2 oldala, és az a bizonyos pohár lehet félig üres, vagy félig tele… de a völgyből előbb-utóbb ki fogsz kászálódni, mert ezt akarod, ez az általad leírtakból egyértelműen kiderül! Csak még nem találtad meg azt az ösvényt, amin érdemes haladnod, és azt a külső támogatót, aki segít ezen az úton elindulnod. Pszichológushoz ezért is érdemes lenne elmenned, mert ha senki sincs a környezetedben, aki megértené, miről beszélsz, ők nem is fognak előre vinni, csak hátra húzni (sajnos).
Magam is hasonló cipőben járok, bár más okokból, mint te, és nagyon jó, hogy vannak olyanok a környezetemben, akik megértik, mi a problémám, mert ők is éreztek már hasonlóképpen, és ez sok erőt ad nekem. Ha ők nem lennének, akkor én is elmennék pszichológushoz, mint ahogy egy korábbi nehéz helyzetben már megtettem, mert akkor senkinek sem tudtam beszélni a bennem dúló “érzelmi viharokról”. Sajnos a hozzám legközelebb állók, a közeli rokonok azok, akik nem értik, nem akarják elfogadni, hogy nem hiszti, hogy így érzek :-(…
A munkahelyemen nemrég külön irodába kerültem, a hátam mögött persze egyből a “kihisztizte” magának szöveg hangzott el.
Hónapokig szenvedtem, miután a főnökömnek elmondtam, hogy valamit kéne tenni, mert a 20 személyes irodában, amit én csak marhavagonnak hívok, egyszerűen nem bírom tovább. A fiatalabb munkatársaim szinte állandóan zavartak a munkában az egész napos sport- és hír közléseikkel, zajongásukkal. De, amikor szóltam nekik, hogy halkabban legyenek, akkor a miért zavar, vagy mit hisztizel volt a reakció. Jellemző!
Szerencsémre többen felmondtak, így egy másik emeleten felszabadult egy iroda. Sokan csodálkoznak miért szerettem volna ezt. Úgy éreztem kell az egyedüllét és nem akarom az egész napomat a fogadóiroda és óvoda hangulatban tölteni úgy, hogy még én érzem rosszul magam állandóan és a munkámra se tudok kellően figyelni.
Az illetők mind pasik, bár inkább gyerekként viselkedtek és folyamatosan nyávogtak valamiért, de az persze nem volt hiszti, mert az csak a nőknél van, pláne, ha megvan nekik szerintük.
Még nem tudom jól döntöttem-e, de legalább léptem.
Ha jobban érzed magad tőle, akkor jó döntés volt, bárki bármit mond. Jó, hogy kiálltál magadért.
És mi van azzal, amikor az ember változtatni akar, de a környezete nem engedi, mert beskatulyázzák????
Miben nyilvánul meg az, hogy nem engedik? Mit tesznek konkrétan, amivel nem hagynak?
Szerintem amikor a hiszti címkét aggatják rá emberekre, akkor valahogy arra a két-három éves kori időszakra utalnak, amikor a gyerekek azért adnak túlzott reakciót, mert másképp még nem tudják kifejezni az érzelmeiket: mivel akkor tanulják őket. Meg azt, hogy a másik ember szuverén lény, akivel nem úgy bánik, ahogy akar. Ha valaki ezt csinálja, akkor hisztis. És vannak valóban ilyen emberek. Akiknél a kommunikáció ezzel egyenlő. Van két ilyen ismerősöm is, most már csak fényképről, mert nemigen szeretek velük beszélgetni (szerintem érthető okokból :D)
A Via által említett címkézésekkel szerencsére az utóbbi időben ritkán találkozok és egyszerűen ignorálom őket. Vagy tényleg úgy teszek, mint aki meg sem hallotta :), vagy pedig olyan megjegyzéssel válaszolok, ami egyértelműen kifejezi, hogy nem szeretnék a továbbiakban erről beszélni.
Mi a helyzet az olyan típusú emberrel, aki ha kinyitja a száját, akkor tényleg csak panaszkodik, mintha mindenben csak a negatívumot keresné? Gondoltam arra én is, hogy elégedetlen az életével és csak többet szeretne, de mit tegyek, ha évek óta ugyanaz a lemez és látszólag semmi nem változik a hozzáállásában, pedig látom, tudom, hogy folyamatosan halad előre – mégsem tud megbékélni. És bevallom, szörnyen fárasztó és lehúzó a viselkedése. :( (Ahh, de jól esett ezt kiírnom magamból!)
Nem tudom, hogy vajon önigazolásnak panaszkodik, mert szégyelli, hogy amúgy jól van, vagy nem érzi úgy, hogy megérdemli a sikert (sokan sikerfóbiásak, miközben mindennél jobban vágynak rá, a pénzzel ugyanez, “akinek van, az rohadjon meg, de nekem miért nincs”). Ha nem olyan fontos ember az életedben, hogy belemenj a konfliktusba, akkor kerüld a társaságát, ha megéri konfrontálódni vele ezen, akkor esetleg beszélgethettek arról, hogy milyen sokat elért eddig, és milyen ügyes volt már eddig is, hátha ez jobban motiválja a folytatásra is, mint a “semmi sem jó, sehogy nem jó”.
Szerintem nem az a hiszti, amikor valaki többre/másra vágyik, mint ami van, hanem amikor nem képes mindezt kulturált verbális módon közölni, esetleg mindenáron közölni akarja olyanokkal, akik erre nincsenek kellőképpen felkészülve. Szükség van tudatosságra, hogy az ember tudatosítsa a saját érzelmeit, vágyait, felmérje, hogy milyen reakcióval milyen következményt vált ki. Márpedig a hiszti nem az, ami bármit érdemben előre visz.
De ez sokszor csak azon múlik, hogy a másik hisztinek címkézi-e azt a felfokozott lelkiállapotot, amiben a másik van. Szerintem egy csomóan túl kényelmesen dobálóznak a “hiszti” címkézéssel, és minden ellenreakciót annak neveznek, amitől aztán még idegesebb lesz az illető, esetleg konkrétan fel is emeli a hangját, mert azt érzékeli, hogy marhára nem veszik semmibe, amit képvisel. És akkor ezzel az, aki hisztit kiáltott, igazolva érzi magát: tessék, most itt bőg, micsoda hisztérika. Ahelyett, hogy ő tartotta volna civil mederben a beszélgetést azzal, hogy komolyan veszi a beszélgetőpartnere álláspontját és érzelmeit, és nem veszi kapásból személyes támadásnak vagy sértésnek a másik ember kérését, ötletét, igényét. Kettőn áll a vásár, mint minden kommunikációban. :)
Én azt vettem észre, hogy sajnos sokszor azért reagálnak így mások (sokszor a saját szüleink is!!), mert féltékenyek, nem igazán tetszik nekik, hogy mi olyan dolgokat érünk el az életben, ami nekik nem sikerült, nem volt rá lehetőségük vagy egyszerűen nem mertek belevágni dolgokba… ez a tipikus “nekem sz@r volt nehogy már neked jobb legyen az életben…” hozzáállás… :(
Pontosan. Aztan egyszer majd, egy oszinte beszelgetes alatt ez ki is derul. Addig meg hajra, mert te tudod, mit akarsz. ;-)
Ugy tapasztaltam, a leghangosabban kritizalo emberek a legirigyebbek. Felnek belevagni, a tokosebbeket pedig vissza akarjak huzni.
Atyaég, a párom szülei egy az egyben ilyen “mit panaszkodsz, másnak rosszabb, azt se tudod mit csinálj jó dolgodban”-típusúak:D Már-már a vicc kategóriáját súrolja, hogy a párom akármit mesél nekik (nyilván nem csak a jót, a rosszat is, hiszen azt merészeli gondolni, hogy a szüleit nem csak az érdekli, hogy mi JÓ történt velünk, hanem úgy összességében hogy MI történt velünk), rögtön rákontráznak. Nem tudtál aludni és fáradt vagy? – Bezzeg mi a katonaságban négykor keltünk és kibírtuk! A legutóbbi az volt, hogy ha minden jól összejön, szeptembertől mindketten elkezdjük a doktori képzést, plusz mindketten jelentkeztünk máshová is, amit párhuzamosan szeretnénk csinálni a doktorival. Erre a párom szülei tulajdonképpen összevesztek velünk, hogy de mégis hogy képzeljük, hogy nem akarunk ezek mellett dolgozni. Hiába elég a doktori ösztöndíj arra, hogy megéljünk, hiába fogja a két szak egyszerre elvenni minden időnket, erre az volt a válasz, hogy bezzeg ők éjszaka is dolgoztak ennyi idősen és csak két órákat aludtak. És? Minek készíteném ki magam teljesen, ha nem vagyok rákényszerülve? Szerintük csak az az ember, aki szenved, aki esetleg olyan életet próbál felépíteni, amit nem kibírni kell, hanem élvezni is lehet, akkor az bűn. Eleinte nagyon bosszantott, ha rosszabb passzban vagyok, még most is mérgelődök rajta, de leginkább csak legyintünk és megmosolyogjuk a dolgot:)
Nalunk maga a parom ilyen. Anglia, oktober, 17 fok a lakasban, reggel a konyhaban 12. A reggelit en keszitem, o addig az agyban pihen. Miert akarom mar oktoberben bekapcsolni a futest. O a katonasagnal -10 fokban allt kinn. Meg vegigcsinalt nehany karacsonyt a volt felesegenel Portugaliaban, ahol a lakasban semilyen futoalkalamatossag nem volt. Es? Attol en majd kevesbe fazom? Hiszti a 12 fokos konyhaban fazni?
Marmint a feleseg szuleinel.
Nem, 16 fok alatt létezni már egészségügyi kockázatnak számít. https://www.ccohs.ca/oshanswers/phys_agents/cold_health.html
Kedves VIA!
Melóhelyi sikerek figyelmen kívül hagyása férj részéről, továbbképzés esti tagozaton lehetősége, de mintha meg se hallaná, ha mégis hall akkor meg az a kicseszett hogy akarod a három gyerek mellett ígyis alig vagyunk velük, albérletből vágyok sajátba a terv megvan de állandóan az a mi a francból akarod megoldani ( 3 gyerek azaz csok, fundamenta, tahát van önerő és akarat szóval nem értem a kiakadása okát). Hála istennek sokan az ellenkezőjét mondják, hogy igen kellenek a célok és nem hiszti. Köszi neked is a megerősítést.
Én egy sikeres pályát hagytam ott, mert “jó dolgomban nem tudtam mit csinálok”. Nagyon sokáig tépelődtem, “hisztiztem”, hogy meglépjem-e, de aztán úgy gondoltam, hogy ha balul üt ki a dolog, akkor is nekem kell majd megoldanom a problémákat, nem pedig a károgóknak. A magammal szembeni döntő érv pedig az volt, hogy tudtam, egész hátralévő életemben motoszkálna bennem, ha nem tenném meg. Persze az biztos, hogy időnként rögös az út, és ilyenkor még ma is sokszor eszembe jut, hogy bárcsak megelégedtem volna azzal, ami van, és sokakhoz hasonlóan képes lennék a megalkuvásra. Ezekből a gondolatokból azonban mindig egy érzés ragad ki, valamiféle bizonyosság: a zsigereimben érzem, hogy akkor is ha nehéz, akkor is, ha most sem tökéletes a világ, ezt kellett tennem.
Én is arra bátorítok mindenkit, hogy vegye komolyan az érzéseit, mert nem véletlenül háborgatnak. Azzal dolgunk van, és ha megspóroljuk a velük való munkát, meg fogjuk fizetni az árát. Most már nem tipródom évekig, hanem sokkal bátrabban megyek az érzéseim sugallta irányba, kis- és nagy dolgokban egyaránt, és eddig nem bántam meg.
Szia Via,
Nagyon érdekes volt a cikked és bíztató. Sajnos én is sokszor megkapom a környezetemtől a “hisztis” címkét, pedig igazából nem tartom magamat hisztisnek. Sose követelőzök, nem erőltetem rá másokra az akaratomat, mindig szépen kérek, meg köszönöm amit kaptam és elfogadom a nemet mint választ, még is sokszor közlik velem hogy “hisztis” vagyok. Úgy vettem észre, hogy amikor kifejezem valamiben a nem tetszésemet vagy nem úgy akarom csinálni ahogy azt más elvárná, esetleg még erőszakosan rám is van erőltetve másnak az akarata és ettől ideges leszek, akkor hopp hirtelen én vagyok a hisztis, hogy ki mertem nyitni a számat. Elszomorít, hogy az emberek mennyire bele se gondolnak, hogy nem véletlenül mondunk ki dolgokat és nagyon bántónak tartom, hogy amikor megmondom őszintén és érthetően, hogy valami bánt, nem jó vagy nem akarom akkor rögtön “hisztis” lennék.
Sajnos nagyon sokat találkozom ilyen szituációkkal és régebben elhittem az embereknek hogy “ez csak hiszti” és rosszul éreztem magamat miatta de egy ideje elegem lett és ha valamin válltoztatni szeretnék, igazából nem szólok senkinek róla csak megcsinálom, ha valami nem tetszik, akkor megmondom, ha valamit nem akarok csinálni, nemet mondok és ha valakinek nem tetszik és ezért hisztisnek akar hívni, hát hívjon.
Egyetértek veled Via, ha válltoztatni szeretne valaki az életén akkor tegye, sose fogja senki se jobban tudni, hogy neked mi a jó mint te magad.
Szerintem az lenne a legkézenfekvőbb, ha lenne egy automatikus fordítógép mindenkinek a fejében, és amikor azt mondja valaki, hogy “ez csak hiszti”, fordítsd le magadban arra, hogy “nem érdekelsz, hagyj békén”. Ez valószínűleg közelebb van a közlő valódi szándékához, mert nem arról beszél, hogy elemzi az érzelmeidet, hanem azt akarja elérni ezzel, hogy ne kelljen vele foglalkoznia.
Nagyon jó cikk. És megnyugodtam, hogy mégse vagyok hülye/hisztis. :) Elvégeztem az egyetemet, megszereztem a mérlegképest. Szerettem volna egy normális munkát, életet. Főleg, hogy gyerekkoromba pont láttam milyen az, ha minden rossz, ha minden nap küzdeni kell. El akartam ezt kerülni. De közben olyan munkát végezni, amit szeretek és nem csak egy nyűg, amin minden nap túl kell esni. Vidéki megyeszékhelyen születtem. Munka arrafelé mégsincs annyi és főleg olyan, amit az ember szeretne. Többször váltottam. Valami sosem volt jó, úgy éreztem. Erre én is megkaptam, hogy örüljek, hogy van munkám, mit hisztizek, amikor nagyszüleimnek, szüleimnek mennyit kellett dolgozniuk. Ráadásul gyárban… Párom sem talált munkát. Így felköltöztünk Budapestre. De még mindig van bennünk hiányérzet. Ő a szakmájából kifolyólag nehezen helyezkedik el, pedig szeretné. Van egy munkája, ami viszonylagosan kapcsolódik hozzá, de nem boldog benne. Most azon gondolkodunk, hogy külföldön próbáljuk meg. Ő ott jobban el tudna helyezkedni. Én meg megyek vele. :) Persze megint azt kapjuk, aki tud róla, merthogy már lassan említeni sem merjük az ötletet, mintha ördögtől való lenne legalábbis, hogy na nekünk már megint nem jó… És tényleg igaz az, hogy nem látnak bele az életünkbe, csak egy szeletet és a szerint nincs gond. Ha viszont mélyebben belelátnának, akkor rájönnének, hogy a minden hónap végére épp elég a fizetés nem egy boldog/megelégedett állapot. És akkor még sem arról nem beszéltünk, hogy saját lakást szeretnénk, nem albérletet fizetni a jelenlegi magas árak mellett. Sem arról, hogy az ember egyszer szeretne gyereket is. :(
Nem vagy hülye. ♥
Köszönöm! :) Mindig is tudtam, hogy megéri a blogra járni és olvasgatni. :)
A kiismerhetetlen, misztikus nő véletlenszerűen előforduló viselkedése, és fene tudja mi okozza.
Ezen hangosan felröhögtem. Köszi!!! Annyira jól esett. Legalább egy valaki biztosan van az univerzumban, aki megért. :)
“A “hiszti” tehát valójában egy olyan állapot, amiben erős érzelmek kavarognak benned, mert mást szeretnél, mint ami most van.” Ezzel és a hiszti definícióval is tűpontosan fogalmazol. Ráadásul a fent vázolt újszerű hozzáállás nem csak a felnőtteknél válik be, de a klasszikus dackorszakos gyerek hisztin is segít, ha a szülő így fogja fel. Ezért bónusz köszi!
Én sokszor megkapom a hiszti jelzőt. Pedig meggyőződésem, hogy egyszerűen érzékenyebben reagálok és jobban észre veszem a problémákat, mint az átlag és azzal együtt, hogy hálás vagyok, azért amim van, nem szeretek beletörődni.
Most aktuálisan szeretnék itthon maradni a gyerekeimmel, mert meggyőződésem, hogy rám van a legnagyobb szükségük és ez a munka fontosabb, mint bármi, amit végezhetnék. Erre a sztenderd válasz, miért mi bajod a bölcsivel? Én is bölcsis, napközis stb voltam, mégis ember lettem. Lehet, de én nem ezt akarom. Miért akar az egész világ elszakítani a gyerekeimtől?
Mert ha más állásponton vagy, mint ők, akkor azt kapásból az ő döntésük értékítéletének élik meg. Pedig te nem úgy maradsz otthon velük, hogy “ROHADJON MEG MINDENKI, AKI BÖLCSIBE VISZI A GYEREKÉT” pólóban élsz napi 24-ben. Mindenkinek joga van úgy dönteni a saját életéről, ahogy az neki jó. Neki is, ha a bölcsi a megoldás. Neked is, ha neked nem. A választás lehetősége a szabadság. ♥
Nagyon tetszett a cikk! A hisztiről nekem a 2-3 éves gyerekek hisztije jutott elsőként eszembe, aztán azért a téma kifejtésnél én is ráakadtam egy-két ismerős mondatra. Véleményem szerint azért aggatják a hisztis jelzőt, mert ezzel is le akarják fokozni azt, aki többre, másra vágyik. Annyira másra, többre, hogy az már erőfeszítést kíván, és nem csak attól, aki el akar érni valamit, hanem a környezetétől is. Nos, itt lehet a bibi! Ugyanis kibillenteni azt a komfortzónájából, aki nem akar tenni semmit, és lustaságában inkább megül a mocsárban, az azért mégis olyan kihívás, amiért “okkal” hatragszanak meg. A hiszti kiosztásával pedig pont jól el lehet terelni a saját tehetetlenségről a figyelmet. Lealacsonyítani a másikat, elvenni a kedvét az egésztől, és máris nem kell a változtatás miatt kellemetlenségekkel törődni. A bölcsődével kapcsolatban pedig a következőt szeretném Zsófinak mondani: Sokan nem tudják, de a bölcsőde a család kiegészítése, nem pedig a helyettesítése. Sajnos egyre többet szembesülünk azzal a szülői állásponttal, hogy elég beadni a gyereket a “megőrzőbe”, aztán majd ott mindent elintéznek vele. Sokan azt gondolják, hogy a gyerek nem tudja, nem érti mi van körülötte (ezért is hisztizik…), pedig dehogy. Külön tanulmány megfigyelni a csoportbéli viselkedésüket! Másként adaptálódik a bölcsődéhez az a kicsi, aki olyan családi helyzetből kerül be, ahonnan nem lett volna muszáj bölcsődébe adni, és más az, aki azt látja, hogy az anyukája fizetése azért kell a családban, mert tényleg rá vannak szorulva. (Itt lényeges a “tényleg”- ugyanis az elkerülhetetlen, hogy kicsi gyereket nevelő család gazdasági helyzete megváltozzon, de azért, mert időlegesen nem telik Guccira, még nem kell arra gondolni, hogy végleg elszegényedünk.) Az biztos, hogy az intézményes gyermekellátás területén a bölcsőde tényleg nagyon, de nagyon jó hely tud lenni, de a kisgyermeknevelők szívdobbanása csak nem olyan, mint egy Édesanyáé. Ha egy Nő képes és akarja nevelni a gyerekét, akkor azt tisztelni és becsülni kell, ugyanis azzal az első három évvel alapozza meg gyermeke egész további életét, és olyan alapokat tud adni a gyereknek, magának, a családnak, amivel megkönnyíti a gyerek egész további életét. (Az benne az egyetlen nehézség, hogy erre felnőve nem emlékszünk, de tudni kell, hogy a világhoz való viszony ebben az életkorban dől el.) Tehát, Kedves Zsófi! Ha úgy érzed, a gyerekeidnek Anyára van szükségük, és megteheted, akkor add meg nekik ezt, és a cél elérése érdekében nyugodtan hisztizz is egy nagyot. Megéri! Már csak azért is, mert az emberiség attól jött le a fáról, hogy mindig egy kicsit mást, többet, jobbat akart, mint az előző generáció. Amikor én kapok ilyen dehonesztáló megjegyzéseket, hogy “Jó dolgában vész meg a kutya!” , meg hogy érjem be azzal,a mi van, én mindig erre gondolok.
Te tudod, mi nektek a jo es ehhez senkinek semmi koze. Sokszor am az a helyzet, hogy “dogoljon meg a szomszed tehene is”. A kritizalo illetonek talan muszajbol kellett bolcsibe/napkozibe kell adnia a gyereket es nehogymar masnak mas valasztasa is lehessen… Ha nem vagy rakenyszeritve, hogy visszamenj dolgozni, miert is ne maradnal otthon? Szerintem irigyek, ne foglalkozz veluk. ;-) Velunk otthonmaradt az anyukank es ez igy jo is volt mindenkinek. :-)
Szia Via!Nálam az veri le a lecet, amikor sértő módon bánnak velem és az az elvárás, hogy erről ne vegyek tudomást, mert az már hiszti.Háromszor érzem magam megbántva ugyanabban a helyzetben,mert: .1. megsért-2.nem veszi komolyan az erre adott érzéseimet, -3.még minősít/büntet is azzal,hogy nem jól reagáltam.Mint amikor felrázzuk a kólát,majd rácsavarjuk a tetejét. .. :(
Juj, ez mennyire éretlen… Ugyanaz az illető viselkedik így? Majd legközelebb te is csináld azt, hogy összefingod a szobát, aztán rázárod az ajtót. :D
Kedves Via!
Pont ez az amit erzek es pont igy reagal ra a kornyezetem. Minek? Feladod a biztosat? Mibol fogtok megelni? Nem teheted, hisz itt a 3 gyerek!! Stb. De a dontesem fix es valtoztatok. Koszonom Neked!
-Réka-
Sok erőt nektek, nagyon drukkolok! Majd írd meg néha, hogy hol tartasz!
Drága Via!
Ez most nekem nagyon jól jött.
Város/munkahely/pályaváltás előtt állok. Lélekben már nagyon benne vagyok, csak a megvalósítás lassabb a lelkemnél :)
Sokan nyafogásnak, vakmerőségnek tartják, hogy mennék máshova. Mert mennyire bolondság, hogy otthagyom a tanári pályát és még nincs új helyem?!
De én érzem, hogy máshol más munkát végezve jobb lesz nekem. A cikked pedig pont ebben erősített meg! Köszönöm!
Egyébként január óta már többször betalált néhány írásod, néha Te löksz túl a mélyponton (így ismeretlenül is).
Hajrá Ági! Vakmerőség? Igen. Megéri? MEG. Dolgozz érte keményen, meglátod, egy csomóan a károgók közül fognak majd értetlenül lesni és irigyelni, hogy “Jaj, olyan szerencsés vagy, hogy azt csinálod, amit szeretsz”. Hogyne. Szerencse. Higgyék csak azt. :)