Nemrég, amikor egy kávézóban kihozták az ebédemet, én pedig elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam, láttam, hogy a mellettem ülő középkorú nő úgy elkezdte forgatni a szemeit, mintha minimum nekiláttam volna paskolni a vénámat, hogy belőjem magam heroinnal szerda délután fél egykor, mert miért ne, ugye. Én már rég végeztem a fotóval, de ő még utána többször oda-oda pillantott, cöccögött, és szavak nélkül is megértettem az „ezek a mai fiatalok” kezdetű örökbecsűt.
Iszonyú könnyű elkent és sztereotípiákkal csurig tömött cikkeket írni arról, hogy milyen hülyék a „milleniálok”, meg a „mai gyerekek” (ez egyébként két totál különböző csoport, az átlag milleniál/Y-generációs 30 feletti, több mint tíz éve dolgozik és urambocsá még gyerekei is vannak a pofátlan kis dögnek), hogy folyton csak a telefon, meg nyomkodja, meg fészbúk, szelfi, és hát múltkor is a halálába zuhant valami kis nyomorék egy egzotikus szakadéknál, mert addig tolatott az önarcképért, amíg megcsúszott és leesett. (Abba most ne is menjünk bele, hogy mások halálán röhögni ezerszer cikibb, mint szelfizni.)
Szóval jönnek a prédikáló elemzések, ujjrázogatós vélemények, meg a sznob kávézók, amik kiírják, hogy „Nincs wifi, beszélgessetek!” (alatta meg a kommentek arról, hogy „Nagyon igaza van!”, „Mivé lett ez a világ!”, „Az emberiség megérett a pusztulásra!”). Nyilván az asztalszomszédom is ezen a diétán tartja a véleményformálását, azért rémült meg teljesen attól, hogy FÉNYKÉPET. KÉSZÍTEK. AZ. EBÉDEMRŐL.
Pedig ha tudná, hogy szelfizni is szoktam, a buszmegállóban is a telefont nyomkodom, amikor egyedül vagyok, és preferálom, ha van wifi a kávézóban…
A social media túlkapásaira és kamu híreire nem az a megoldás, hogy akkor nincs internet, mert aki használja, az mind, kivétel nélkül egy barom, és zéró toleranciára van szükség. Az internet valójában egy eszköz (sőtmitöbb, közmű). Az, hogy mi folyik rajta, egyáltalán nem mellékes, és nem kell rögtön abból kiindulni, hogy amikor éppen öt másodpercet lát valaki egy másik ember napjából, akkor az alapján egyértelműen meg tudja állapítani, hogy biztos egy elvetemült pszichopata zombi.
Pedig ha kihúzná egy kicsit a fejét a kukából, ahonnan a sztereotipiáit szedte, akkor máris megláthatná, valójában mennyiféle pozitív okból “lóg a telefonján” valaki.
Fontos: a cikk nem arról szól, hogy egy baráti társaságban 6 ember némán ül és lesi a telefonját. Szerintem ha egy társaság érdekesebbnek találja a Facebookot a személyes barátainál, ott nem a telefon a baj. Ilyenkor érdemes beszélni erről, és telefon-elrakós időszakokat bevezetni.
Azokról az esetekről írok, amikor egyedül vagy, akár otthon, de elsősorban nyilvános területen, és előveszed a telefonodat, vagy társaságban lefotózzátok egymást, mutattok egymásnak valamit a telefonon, satöbbi.
Bezzeg ez a mai fiatal…
„Fotózgat össze-vissza, ki a francot érdekel a reggelije?”
Vagy éppen receptötletként elmenti, amit eszik, hogy később otthon reprodukálhassa. (Nálam gyakori.)
Esetleg így vezet ételnaplót, hogy utána megmutathassa a dietetikusának.
Még az is előfordulhat, hogy azért dokumentálja az ételeket, mert feltölti utána a Google Mapsre, hogy más emberek is megtalálják ezt a jó helyet, vagy a fotó alapján el tudják dönteni, hogy akarnak-e ide menni. Mi Ádámmal rendszeresen frissítjük a brightoni térképet, főleg a kedvenc helyeinknek így reklámot csinálva – nem pénzért vagy bármi, hanem mert szeretjük így támogatni a jó helyeket, meg a kisvállalkozók fogjanak össze, ugye. Ha valaki a blogjára, instagramjára készít ugyanilyen célból képeket, annak is lehet ugyanez a célja. Ha legközelebb valaki rákeres arra, hogy hol van gluténmentes konyha Bécsben, vagy mik a legjobb vegán helyek Glasgowban, az ilyen „hülye reggelifotózók” munkája alapján fognak döntéseket hozni. Én már sokszor voltam hálás az ételfotózóknak. :)
Vagy csak simán tetszettek neki a színek, és le akarta fotózni. Tudom, hihetetlen, az emberek szeretnek dolgokat csinálni!
Fotózz te is bátran, akár saját főzés eredménye, akár valahol máshol etted, és ízlett. Ha ezért valaki cöccög, hát cöccögjön.
„Micsoda kis beképzelt izé, hogy állandóan szelfizik.”
Vagy szeretné megörökíteni a pillanatot, hogy itt volt. Régóta készítek családi fotós albumokat, és tapasztalatból állítom, hogy már egy évvel később is sokkal érdekesebb azokat a képeket visszanézni, amin emberek vannak, és nem az, hogy mit láttam akkor a fejemből kinézve. És van, hogy egyszerűbb egy szelfit készíteni, mint hogy valakinek odaadjam a telefonom. Csoportos szelfinél ugyanez, inkább legyen rajta mindenki a képen, akkor is, ha ettől ferde lesz. Nagy tragédia. :)
Egy olyan világban, ahol a nőket minden létező reklámfelület tárgyiasítja, ahol a testszégyenítés jól kifizetődő (és önbizalomromboló) marketingfogás, egészen forradalmi dolog, ha valaki önmagát ábrázolja a saját nézőpontjából, amiben sem szexualizálás, sem szégyen nincs. Frida Kahlo is szelfizne, ha most élne. Szelfizni jó, és ne hagyd abba csak azért, mert valaki forgatja a szemét.
„Lóg a füléből a zene, meg fog süketülni!”
Vagy podcastot hallgat, mert szereti hasznosan kitölteni az idejét. Holtidőkben, utazás közben, vagy amikor épp jól esik.
Esetleg hangoskönyvvel szórakoztatja magát, mert hányingere van attól, ha buszon olvas, és így legalább el tud merülni egy könyv világában anélkül, hogy öklendeznie kéne. A hangoskönyv is olvasás, csak úgy mellesleg.
Vagy tényleg zenét hallgat, mert jobb hangulatra deríti, szüksége van egy kis extra löketre az előtte álló naphoz, izgul, akármi. Hát hadd hallgasson zenét, ha olyanja van. Ha hangosan üvöltetné, az lenne a jó? Tudom, mindenki üljön kussban és bámuljon ki a fejéből. :D
Azért megmutatok itt egy képet a „régen bezzeg mindenki beszélgetett” margójára:
“A technológiától mindenki antiszociális lesz.”
Beszélgetett egy nagy francokat. Tedd be a fülest és hallgass valami jót! Például Lecsót. :)
„Bámulja a jútyúbot, nincs jobb dolga?”
Lehet, hogy éppen így kapcsol ki egy fáradt nap után. Az ASMR videók tök jó agyzsibbasztók és stresszoldók, szóval akkor is ér tortadíszítős videókat nézni, ha eszed ágában sincs megsütni azt a tortát. :)
Esetleg bepótolja a kedvenc sorozatának a legújabb epizódját, hogy ne otthon nézze, hanem akkor tudjon időt tölteni a szeretteivel. (Amúgy a közös tévézés is tud minőségi időtöltés lenni, a „nincs tévém, de ha van se nézem” ugyanolyan sarkos és egyszerűsítő gondolkodás, mint az internet demonizálása. Ok, ne nézz gagyi realityt, ha zavar, de nem kell kidobni a gyereket a fürdővízzel. Ha semmilyen filmet vagy sorozatot nem követsz, akkor egy csomó fantasztikus történetről és dokumentumfilmről lemaradsz, van élet a Jóbarátokon és a Trónok Harcán túl is, nem csak ez a tévé. Zárójel bezár.)
YouTube-on receptes tutorialok, barkácsvideók, interjúk és mindenféle egyéb hasznosság is van, nem csak „mi van a táskámban” meg „gyere velem vásárolni” vlog. Megint nem a médium a baj, csak meg kell válogatni, hogy mit indítasz el rajta.
Hogy adjak is muníciót a hülye kommentekhez, nemrég kijött egy átfogó kutatás arról, hogy a gyerekek közösségi média-használata nem befolyásolja a boldogságukat.
„Csak lesi a telefont ahelyett, hogy olvasna!”
Csókolom, épp olvas! Cikket, blogot, riportot, interjút, fanfictiont, twitter thread-et, képregényt, esszét, pdf-ben megkapott egyetemi jegyzeteket, e-mailt, vagy esetleg e-könyvet. Ami a hangoskönyvhöz hasonlóan szintén könyv. Nem mindenkinek van külön e-könyvolvasója, és nem is kell, hogy legyen, mert a legtöbb telefonon már van mindenféle alkalmazás.
Én totál el vagyok kényeztetve, a megyei könyvtáramnak van szerződése egy e-könyvolvasó appal, így appon belül tudok e-könyveket kölcsönözni a telefonomra (megadott napig nálam és csak nálam vannak, ha visszaadom, más is letöltheti, és sorba kell állni, ha éppen valaki olvassa, szóval továbbra is csak egy példányban létezik és full legális az egész, ugyanolyan, mintha rendesen kölcsönözném ki, csak épp digitális). Nagyon hasznos, mindig van egy aktuális „telefonos könyvem”, amit tök jól elő lehet kapni, ha valahol várakoznom kell, és nem kell előre készülnöm fizikai könyvvel vagy a Kindle-ömmel, hogy legyen olvasnivalóm.
Hagyjuk ezt a sznobizmust, hogy csak a nyomtatott szöveg olvasása az olvasás. Olvasni jó, és pont. Nem érdekes, hogy milyen formátumban, kiterjesztésben és eszközön csinálja valaki.
„Nyomogatja a telefont, chatelget. Ahelyett, hogy beszélgetne! Megszűnnek az emberi kapcsolatai!”
Öööööö… éppen beszélget! Ha hangosan telefonálna, az lenne a baj. A modern etikett szabályai szerint nem telefonálunk ám rá csak úgy bárkire bármikor, azt is leegyeztethetjük előre. A Skype-ot és a FaceTime-ot meg minden egyebet ugyanígy. Addig chaten lehet beszélgetni a másik városban / országban élő barátokkal, családdal, mert nem mindenki él egy zsákfaluban az összes emberrel, akit szeret. Nyilván az lenne a legutópisztikusabb fantörpikusabb (vagy nem), de nincs így.
Szóval ahelyett, hogy postagalambot küldünk és kéthavonta levélben megírjuk, hogy „Mildred nénikédnek kijött az isiásza”, ott van a chat. Megkaphatjuk a legújabb fotót az unokaöcsiről a családi group chatben (reggeleim fénypontja), megdumáljuk, ki mit csinál, kinek miért kell szurkolni. Aztán ha olyanok a körülmények, jöhet a Skype. Ezt a funkciót, de a többit is, a 60 pluszos szüleim is előszeretettel alkalmazzák a saját barátaikkal. Csak mint tipikus mai fiatalok. :D
De még fizikailag közel élő barátokkal is bőven van mit chatelni – mikor kávézzunk, kinél lesz a következő társasozás, elmegyünk-e erre a filmre/koncertre együtt, kell-e vigyáznom a macskádra, amíg utazol, mi is volt az a tök jó könyvhely, amit ajánlottál? főztem lasagne-t és sok lett, vihetek át? stb. stb.
Ja, és szeretném hatodik hivatalos szeretetnyelvnek felvenni az „eszembe jutottál erről a mémről” címűt. :D
Chatelj, küldj gifeket, kérdezd meg az elfoglalt ismerősödet, hogy hogy van, és majd visszaír, ha tud. Ha most csak egy szívecskére futja, az is oké, csak jelzed, hogy itt vagy, ha kellesz. Majd beszéltek hosszabban, amikor tudtok. (És valószínűleg nem a buszon, mindenki füle hallatára.) Addig meg nyomogasd a telefont, bátran.
„Az Instagramon sincs semmi, csak csupaszseggű modellek. Hülye, aki időt tölt ott.”
Aki szerint az Instagram a tökéletesség-fétis agymosó Mekkája, az, pardon, szar profilokat követ. Igen, vannak olyan profilok, akik semmitmondó, agyonretusált képeket raknak ki, nulla üzenettel. Meg van olyan, aki képriportot készít, megosztja a művészetét, rajzait, videóit, mesél az anyaság nehézségeiről és örömeiről, vidámságot csempész a követői napjába a beszélő papagájáról készült videókkal (amiket én aztán az arra méltóknak tovább is küldök rendszeresen). Vannak spirituális, vallásos profilok, sportrajongó profilok, aktivista profilok, kertészkedés, lakberendezés, meg mindenféle a világon. Meg kell őket keresni.
Lainey írta nemrég az egyik Insta Storyjában (nyilván), hogy tessék kikövetni mindenkit, aki nem inspirál, tanít, nem nevettet meg, vagy nem segít abban, hogy jobb ember legyél. És tök igaza van. Ha egy profiltól bűntudatod lesz, vagy semmit nem kapsz tőle, arra teljesen felesleges időt szánni. De ez nem azt jelenti, hogy az Instagram mint olyan a rossz. Onnantól, hogy a megfelelő embereket követed, akár motiválhat, taníthat, inspirálhat is, abban meg semmi rossz nincs.
Mindent mértékkel!
Meglepődtünk, hogy ebben is az arany középutat preferálom? Gondolom, nem. De hát elég képmutatás is lett volna a részemről, ha itt prédikálnék arról, hogy SOHA ne használj netet, legyél luddita és költözz egy mező közepére, miközben egy chatszobában ismertem meg a (most már) férjem (2000 áprilisában, számold ki, nem tegnap volt, mondhatni komoly a kapcsolat), ezt épp egy blogon írom, digitális vállalkozásom van és online tanfolyamokat tartok. Hát hülye leszek azt mondani, hogy ne netezz.
Inkább azt mondom, hogy netezz okosan – legyen valódi kikapcsolódás és feltöltődés, ne pedig zombulás és pótcselekvés. Ne legyél 0-24-ben online, igenis jót tesz a távolságtartás időről időre, de semmi baj azzal, ha használod a telefonodat. Aki pedig emiatt bűntudatot kelt benned, azt a lehetőségekhez mérten próbáld meg letojni.
Búcsúzóul itt hagyom ezt a cikket, ami végigveszi korunk morális pánikjait, mert nem most kezdődött ám ez az erkölcs-csőszködés az internettel és a telefonnal. Annak idején a nyomtatott könyvet is elátkozták egyesek, mert el fognak felejteni az emberek írni, ha minden nyomtatásban lesz! Látjuk is most, hogy milyen reneszánszát éli a kalligráfia meg a kézzel írott naplózás és bullet journal, hogy ez így is lett.
Használd tehát bátran a telefonodat, tarts szünetet, és ne felejtsd el, hogy nem kötelező 30 év múlva szemforgatva cöccögnöd, amikor valaki előveszi a hologramkütyüjét, hogy „bezzeg a mi időnkben mindenki a telefonját nyomkodta, mint a rendes emberek”. :)
Most te jössz!
Írd meg kommentben, hogy milyen értékes dolgokat adott neked a netezés, a mobiltelefonhasználat. Lettek új barátaid egy fórumról, elindítottad a vállalkozásodat Instagramon, megtaláltad a rég elveszett unokatestvéredet Facebookon? Pánikkeltés helyett terjesszük a jó dolgokat! :)
Ez is érdekelhet:
- Kapcsold ki, kapcsolódj ki! Az offline órák előnyei
- 5 Facebook trükk a lelki nyugalmadért
- 2 alkalmazás, ha beszippant a Facebook, pedig dolgoznál vagy pihennél
- 15 nyári fotós kihívás
- Őrizz emlékeket videónaplóval – 1 Second Everyday
- Hogyan ne érdekeljen mások véleménye?- Lecsó podcast #001
- Online vásárlás kisokos – hogyan fizess biztonságosan az interneten?
- Szezám, tárulj, de csak nekem! – Hogyan válassz biztonságos jelszót?
Bizony, ki gondolta volna, hogy lesz egy digitális átállás is, és az a nyerő, aki ezzel lépést tud tartani?
Az elektronikus oldalak mind felértékelődtek, szép látogatottsága lett a blogomnak is:
https://weoressandor.blogspot.com/
Ti hogy éltétek meg a digitális tanévet?
haha, most nagyon bennem van, ahogy kb. 7 évvel ezelőtt, az egyik nyelvtanárom nagyban szórta az átkokat a mobilozó emberekre, én meg, aki már akkor is csak akkor vettem elő a telefonomat, ha hívtak, de még akkor sem… szóval nagyon nem lehetett rám mondani, hogy függő lennék, elmagyaráztam neki, hogy a mobilon szoktam e-bookot olvasni, mert könnyebb, mint könyvet cipelni, főleg ha tele a táskám, és nincs hely benne. De abból csak annyi jön le, hogy a telefonomat nézem, és semmivel nem másabb, mint az általad is berakott, mindenki újságot olvas képnél, amit szerintem tőlem loptál, mert kihallgattad ezt a beszélgetést. :P
Sőt, ha utazom, és egy ismerősöm is utazik, csak egyikünk a kettes, a másikunk meg a hármas metrón, akkor is simán tudunk egymással kommunikálni, és még mindig jobb, mint nézni ki a fejünkből (hozzáteszem azzal sincsen gond, csak néha aggasztóan közönyösek az emberek)
Valamint a metrón még mindig jobb zenét hallgatni, mint zajszennyezésben agyvérzést kapni, bár ha sétálok, és ugye nem akarom elüttetni magam azzal, hogy nyomkodom a telómat/olvasok, akkor benyomok néha hangoskönyvet, vagy az éppen amúgy e-bookként olvasott könyvemnél benyomom a csaj gépies monoton hangját, és úgy “olvasom” a könyvet, amíg eljutok A-ból B-be.
De ettől függetlenül, bárki hozzámszól rögtön leveszem a fülest és figyelek, és szerintem több társasjátékom van, mint egy átlag családnak, valamint pl. görkorizás közben biztos, hogy semmilyen kütyü nincs kezemben/fülemben, mert figyelek a forgalomra, és különben is.
Mondjuk azért minden reggel látok egy lányt, aki ugyanott, kb. ugyanabban a pózban nyomja a szelfiket, és miközben fel-felnézek, még 5 perccel később is ugyanazt látom, ami azért kicsit durva, mégha amúgy nagyban teszek rá, de azért nála elő szokott fordulni, hogy már vélemények is átfutnak az agyamon.
Kb. az ételfotózásnál is így vagyok, hogy oké, csináljon két-három képet, de azért perceket azzal tölteni, na az durva.
Ezeknél már vannak kompenzálási problémák, és külső szemlélőként tud fájdalmas lenni.
Anyuka barátnőimet Facebookon ismertem meg egy babás csoportból. Először csak ott beszélgettünk, később a gyerekeket összeeresztve találkozgatni is kezdtünk. Aztán mindenki szétszéledt, elköltözött az ország különböző pontjaira. Nem maradt más ismét, csak az esténkénti Messenger videóchatek…
Egyébként tegnap este voltam velük egy koncerten, ahol sok közös fényképet készítettünk a találkozás örömére és a koncertből részleteket közvetítettünk annak a barátnőnknek, aki sajnos nem tudott eljönni.
Érdekes olvasni a hozzászólásokat! Azt gondoltam volna, mindenkinek annyira egyértelműen pozitívum a net / okostelefon, mint ahogy én megélem, de ezek szerint nem. Köszönöm Via a témát, ezáltal is gazdagodtam!
♥ Örülök, hogy itt még mindig érdemes kommenteket olvasni. :)
Az okosteló jól jön, ha az ember olyan helyen van – pl. Horvátország Plitvice(mint mi múlthéten pénteken), ami ismeretlen terep neki, azzal navigál nagyjából. Mondjuk ott is előfordul még MO-n belül is gubanc, amikor a GPS drágám bevezet a susnyásba. A Google Mapset és a Wazet is emberek szerkesztik, így előfordul hiba. Ami meg az állandó telefon nyomkodást illeti, a Csillagvár Múzeumhoz tartozó Csárda pultja mellé ki van írva egy ilyesmi szöveg: Wifi nincs, kérjük a látogatókat, hogy beszélgessenek!
Ilyenkor meg lehet mondani, hogy “Nem baj, hoztam magammal 4G-t.” :P
Hú, itt hatalmas erőkkel megy a magyarázkodás, pont ettől gyanús, és persze mindenki nagyon komolyan nyelvet tanul, a kopmbinációs készségeit fejleszti meg idős dédanyját köszönti a születésnapján, a beszólogatók meg milyen buták és régimódiak. Aha.
Hát, csajok, az van, hogy nekem ugyan nincs okostelefonom, csak macbookom, és a neten dolgozom, szóval volna mentségem (cikkeket és posztokat írok, fordítok), de azért nagyon elpocsékoljuk az időnket, figyelmünket a neten. Elfolyik az idő. Nézegetünk, kattintgatunk, kárörvendünk, “inspirálódunk” (másokat majmolunk), és ha nincs GPS vagy sportos alkalmazás, meg vagyunk lőve. Nem találunk oda és nem is érezzük igazinak a futást Teljesen el vagyunk butulva ebben, és ez szörnyű. Miért nem lehet ezt önironikusan kimondani? Nem akkora dolog.
Szia!
Köszi a kommentet!
Szerintem fontos a tudatos nethasználat, és mindenkinek vannak időszakai, amikor jobban “tompít” azzal, hogy görgeti a Facebookot, de én nem fogalmaznék ennyire végletesen, hogy mindenki el van butulva a használatától. Én is írok arról, hogy van élet az offline világban is, be is linkeltem a vonatkozó bejegyzéseket a cikkem végén, a ló egyik oldala meg másik oldala helyett szeretek a metaforikus lovon lenni. :)
Az Instagramon pl. van már olyan funkció, hogy beállíthatod, hogy maximum mennyi időt akarsz egy nap tölteni rajta, és ha elérted, akkor szól. Aztán akkor az egy döntéspont, hogy letojod, és tekered tovább, vagy kikapcsolod. Plusz írtam a Forest Appról is, ami segít figyelmet fókuszálni, gépen és telefonon is. Olvasgass, meglátod, hogy nem csak arról van szó, hogy egymás kezeit mosogatjuk, az olvasóközönséggel is nagyon sok bejegyzés kapcsán beszélgetünk erről a témáról, ki mire figyel oda, hogyan vigyáz magára, hogyan védi az idejét, és amikor neten van, azt hogyan tudja hasznosan tölteni. https://www.urban-eve.hu/2018/06/05/beszippant-a-facebook/
Én speciel rengeteget használok nem telefonos térképeket is, mindjárt dalra fakadok, mint a Stevie Wonder az analóg és digitális harmonikus együttéléséről, ahogy megfér egymás mellett békében az Instagram meg a Lomo. De a bejegyzésem lényegében erről szólt, szerettem volna egy kicsit ellenpontozni a sok ujjrázós cikket, amik csak sopánkodnak, hogy de hülye mindenki, és mivé lesz az emberiség így.
Ami az inspiráció = majmolást illeti, lehet, hogy én nem fogalmaztam világosan, ezért elnézést, igyekszem korrigálni: számomra a social mediás inspiráló történetek nem a “vettem egy harisnyát, vegyél te is harisnyát” típusúak, hanem olyan riportok, beszámolók, memoárok, anyagok, amik bátor, kitartó, önazonos emberekről szólnak, és engem is motiválnak abban, hogy én is még ilyenebb ember lehessek. Ha ez majmolás, akkor majmolok. :D Most megy egy hulladékcsökkentő kampány a magyar instán, van veganuár, fenntartható divat, meg mindenféle hasznos és érdekes mozgalom, nagyon sokan ilyen bejegyzések miatt hoztak környezettudatos döntéseket, ezeket igenis tessék majmolni.
De az ilyen harisnyahuszárokat kegyetlenül blokkolom, kikövetem, nem érdekel a hatvanötödik alapozó, és nem az alapján tervezek utazást, hogy hol pózol bikinis csajszi azzal a szöveggel, hogy “gyere te is Mykonosra, mert kék az ég”. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy nem lehet egyöntetűen beszélni a social media típusú tartalmakról, mert elképesztő sok múlik azon, hogy ki és mit oszt meg, és én azok közül kiket követek. Kb. ugyanolyan általánosító ez a fogalmazás, mintha kijelentenénk, hogy minden könyv egy gagyi túlírt vacak. Vannak ilyen könyvek is, olyan könyvek is, ki épp mit fogyaszt, attól még nem a könyvet ab ovo kell betiltani, hanem opciókat kell adni az embereknek, hogy hasznos, igényes, szórakoztató, stb. olvasmányokat tudjanak választani. (Félreértés ne essék, nem szeretném, hogy bárki könyveket tiltson be, és ismerem ennek a történelmi konnotációit, csak a hordozóval kapcsolatos túl általános fogalmazásra próbáltam találni egy hasonló rendszert, ahol szintén nem mellékes a tartalom.)
Az internet és az okostelefon az életem része már, és nagyon hasznosnak találom.
Most például szombat reggel meg tudtam válaszolni egy fontos munkahelyi e-mailt. És olvasatlanul tudtam hagyni a többit, ami várhat hétfőig.
Utána elintézek egy online nagybevásárlást és több órát spórolok vele. Ettől függetlenül járok rendszeresen piacra, ahol megvan a személyes kapcsolódásom az árusokhoz és szemenként válogathatom az epret. A hatalmas csomag WC papírt és a több karton ásványvizet viszont nem kell cipelnem.
Napközben Viberen írni fogok a másik városban élő kisbabás barátnőmnek, aki akkor fog válaszolni, amikor épp ráér, és amikor én épp lehet, hogy elmélyülten szakdolgozatot írok. De amikor szünetet tartok, örülni fogok az üzenetének. Személyesen múlt héten találkoztunk, szóval nemcsak virtuális barátok vagyunk. De voltak virtuális barátaim is, hajdanán rendkívül motivàlt a nyelvtanulásra egy külföldi fiú, akit soha nem láttam, de megbeszéltünk rengeteg mindent egymással :) Visszatérve a mai napra, epedve várom Édesapám okostelefonos fotóit, a bátyjával kiruccantak pár napra Németországba és megígértettem vele, hogy küld képeket mindenhonnan. A hétvègén keresni fogok egy tutorial videót, hogy hogyan mossam ki a kedvenc, de igen koszos Toms cipőmet, huszonéves unokaöcsém pedig gitártudását fejleszti ekként. Persze azt is észreveszem magamon, hogy a Kedvesemmel néha beszélgetés helyett inkább nyomkodjuk egymás mellett a telefont, de például nekem egy munkanap végén, amikor hazaérek, kell, hogy egy ideig csendben “nézhessem a tüzet”, mint hajdan a mamutvadászok, és ne szóljon hozzám senki. “Tűznézés” alatt àtpörgetem a napi híreket. Épp múlt héten találtam egy jó gondolatot a szakdolgozatomhoz, ami idevág. Minden kommunikációs eszköz a maga idejèn azzal, hogy forradalmi változást hozott, kihívás is volt a társadalom számára. Például a rádió megjelenése is, amit ma igazán természetesnek veszünk és semmi félelmeteset nem látunk benne, nagy ellenállást váltott ki az újságírókból (az olvasóközönségüket és a reklámbevételeiket féltették) és arról cikkeztek, hogy mennyire megrontja az embereket :)) Aztán ezekkel a kihívásokkal előbb-utóbb megbirkózott a társadalom, meg fog birkózni a legújabb kihívásokkal is.
Ezt jó volt olvasni, köszi, hogy leírtad! :)
https://index.hu/tech/2018/01/31/mobilfuggoseg_kozossegi_media_tari_annamaria_kiskamasz_gyerek_pszichologus_gyerekneveles_facebook/
Sajnos, a realitás ez. Nyilván gyerek és szülő szempontból.
Nem értek egyet azzal, hogy az oviban az óvónők Facebookra fotózgatják a gyerekeket, még ha zárt is a csoport. Nyilván készül evés, játék akármi közben mindenféle bandzsi, fura stb. fotó. Nem akarom pl, hogy a gyerekem öl vki vicces mémet gyartsom vagy egyáltalán miért nézegeti bárki az én gyerekem fotóját? És persze mindenki azzal jöhet, hogy de milyen hasznos egy ilyen csoport, meg lehet beszélni az anyák napját. Nem. Elég egy email.
Amit felvetsz, az nem csak egyéni kifogás azzal kapcsolatban, hogy milyen fotó készülhet a gyerekedről, hanem abszolút jogi kérdés. A gyerekfotózásról és a hozzá kapcsolatos személyiségi jogokról pont most volt egy nagyon hasznos videó a Pikrea csatornán, elképesztő fontos beszélni róla. Ezt minden szülőnek, óvónőnek, tanárnak látnia kell. https://www.youtube.com/watch?v=kj-ob3ElLNw
Egyébként minden igaz, amit a tudatos, átgondolt, értelmes okostelefonozásról írsz. Minden. De szerintem jó, ha a felhasználók kb 5 százaléka ilyen és szerintem sokat mondtam. A helyzet sajnos pocsék.
Jó, de ők valószínűleg másban sem tudatosak. :) Remélem, azért az itteni olvasóközönség a tudatosabb táborba tartozik. Környezettudatos, reflektív, satöbbi.
Nem, a 37tel arra gondoltam, hogy fiatal vagyok, mégsem érzem annyira pozitívnak az okostelefonozást.
Szerintem igaz rá, hogy problémát megold. Csak nagy része nélküle nem is létezett.
Sziasztok! Használom az internetet napi szinten, rengeteget segít a mindennapokban, fotózni pedig különösen szeretek. Sok dologgal egyetértek a cikkből, de szerintem bizony vannak ,,vesztesei” is a dolognak. A kisgyerekek. Akikre rá sem néznek a játszótéren, tömegközlekedésen, akik rángatják anya/apa karját, hogy mutassák, mit tudnak, de ők épp csetelnek/olvasnak, stb. Lehet mondani, hogy az ilyen szülő amúgy sem nézne rá, mert újságot olvasna, beszélgetne, akármi, de sajnos azt tapasztalom, hogy ez nem igaz. Könnyebben tesznek le egy könyvet, mint a telefont, amin muszáj még egy pontot gyűjteni vagy befejezni a videót. Szülő is vagyok, pedagógus is, saját tapasztalat alapján beszélek. A neten mindig van még egy újabb érdekesség, amit még el lehet olvasni, meg lehet tanulni, stb., mindig van hova továbblépni, amiért a gyereknek várnia kell. A gyerekek, a gyermekkor, az agyuk fejlődése pedig nem gyorsult fel a világgal együtt. Az ő fejlődésükhöz ugyanúgy a lassabb, odafigyelősebb világra lenne szükség szerintem, amiben jóval kevesebb a ,,nyomkodás”.
Mindenképpen szükség lenne tudatos nethasználatra nevelésre is, sajnos attól, hogy mindenkinek van, még nem járt hozzá használati utasítás azon kívül, hogy hogyan töltsd meg hogy kapcsold be… De közben meg muszáj azt is odatennem mellé, hogy ha egy anya egész nap a gyerekével van, sokszor az az egyetlen kapcsolódása a felnőttek világához, a barátnőihez, hogy a buszon tíz percig chatel. Nem hiszem, hogy bárkinek egy kis szeletnyi viselkedésmintáját szabad felnagyítani 0-24 órára és az alapján megítélni. Lehet, hogy az az anya, akin most azt látod, hogy éppen “nyomkod”, a hét többi napján szépen megszámolta a buszról a sárga autókat a gyerekével, de ma épp fáj a feje, mindjárt elájul a kialvatlanságtól, vagy próbál nem felrobbanni a gyereke előtt egy rossz hírtől, amit kapott, ezért inkább így tompít. Ehhez teljesen joga van, és nem érdemli meg, hogy emiatt egy életre megkapja a szaranya billogot a homlokára. Az is lehet, hogy épp céges e-maileket intéz, hogy ne otthonról kelljen, és akkor teljes erővel mesél, fest, bábozik fürdetés közben, csak mi azt már nem látjuk… :)
Biztosan olyan is van, akit mondasz, hogy teljesen “mobiltelefon-árva” lesz a gyerek, a social media függőség is egy kutatott dolog, de azt gondolom, hogy ez nem ennyire fekete-fehér, és szerettem volna a túlhajszolt anyukák védelmében ezt idetenni, mert utálom, hogy még ebben is bűntudatot kelt bennük egy csomó cikk. ♥
Hidd el egy gyakorló anyukának, hogy sokkal több az olyan, mint amit Adri említett. Sajnos. Rossz nézni.
Elfogadom, de honnan tudod abból, hogy nézed, hogy MINDIG, EGÉSZ NAP ezt csinálja abból, hogy a buszon éppen 10 percig látod? Erre mondtam, hogy nem oké ezt felszorozni 100%-ra. Épp elég ítélkezés éri az anyukákat minden irányból (szoptat, nem szoptat, hordoz, nem hordoz, néz-e TV-t a gyerek), ez még egy dolog, amin frakciókra lehet szakadni és utálni egymást.
Nagyon klassz cikk ismét Via! :) Nekem a net megadta azt a lehetőséget, hogy otthonról, vagy épp bárhonnan tudjak dolgozni, és itt legyek a családomnak, amikor szükség van rám <3 És nem mellesleg nagyfokú tudatosságra nevel azáltal, hogy figyelek arra, hogy ne görgessek órákon át, hanem a valóban fontos dolgokat intézzem a neten töltött időm legalább 80 %-ában.
Szóval én hálás vagyok, hogy létezik az internet <3
A vonaton szoktam online bevasarolni egy nagyobb aruhazlanc appjan keresztül. Csomo idot es cipekedest megsporolok, hasznosan telik az a fél óra a vonaton. Vagy atnezem a 3 gyerek ovis/bolcsis emailjeit, mikor ki hova megy, milyen események lesznek, kinek mennyi pénzt kell beadni, ezeket felviszem a telefonos naptáramba, hogy ne felejtsem el. Out of milkbe beirom mibol kezdunk kifogyni, mit kell venni/intézni. Aztan mikor online bevasarolok nem kell aggodnom hogy a hűtőn maradt a bevasarlolista…inspiralodok milyen szülinapi torta legyen, az epulo hazunk hogy legyen berendezve, butorboltokat kutatok, szülinapi ajandekokat rendelek. Felteszek hirdeteseket, bongeszek közöttük. Stb stb. stb. Es ez meg csak a kotelezo elinteznivalok kore, ezeket letudva tobb ido marad a csaladra.
Az internet nálam abszolút közmű.
Persze előfordul, hogy hulla fáradtan “Zombulásba” megy át de ha belegondolok előtte is hasonlóan zombultam pl. leültem olvasni, átlapoztam egy újságot, vagy néztem ki a fejemből… Hogy papíralapú/éppen előtted levő környezetre bámulsz csak azért, hogy kiszakadj egy kicsit a világból, az szerintem ugyan azt szolgálja. Kizökkent egy kis időre abból amiben éppen elfáradtál. Pro: nagyobb a választék, jobban tudod válogatni a tartalmat. Kontra az előzőből kifolyólag lehet, hogy kicsit jobban beleásod magad, vagy , ami nálam időnként előfordul, mégis visszakanyarít abba a témakörbe ami éppen bennem motoszkál.
De ahogy a világ változása gyorsul, a szükséges információk után menni fizikailag egyre nehezebb lenne papír alapon. Mivel én jelenleg egy kb. 400 lelkes faluban lakom, kb. 35 km-re a legközelebbi olyan várostól ahol érdemben bármit el lehet intézni, nekem óriási segítség. A munkámhoz időnként egy csomó iratra van szükség (erdőmérnök vagyok, és legszívesebben erdőtelepítési terveken dolgozom). 10 éve egy tulajdoni lap beszerzése személyesen egy fél nap volt, egy közműegyeztetés is legalább ennyi, utazással és sorbanállással járt, vagy levélben elment vele legalább egy hét. Óriási segítség, hogy ez gyakorlatilag az asztalom mellől 5 perc-1 óra alatt megvan, vagy mondjuk egy üzleti partnert nagy vonalakban fél óra alatt le lehet informálni, ha net van a közelben.
Vagy nyomtatsz a gyereknek 3 perc alatt egy olyan színezőt, amilyet szeretne..(Nálam még pirosbetűs ünnep volt, ha kaptam, és az volt rajta amit épp “dobott a gép”)
A beleásás nálam is abszolút játszik! Egy-egy film után én is szépen elmerülök a Wikipedia bugyraiban, megnézem a történelmi oldalakat, ha valós embereken vagy helyszíneken alapult a sztori, akkor annak is utánajárok, olvasok filmkritikákat, és találok egy csomó ajánlót “ha ez tetszett, ez is tetszeni fog” szálon. :) És ez nem kisebb vagy másodrendű tudásanyag attól, hogy nem kellett hozzá elcaplatnom a könyvtárba, és három órát tölteni enciklopédiákkal meg katalógus-átnyálazással, hanem beírtam a telefonomon a keresőbe, ami épp érdekelt, és ott olvastam el.
Tudom, hogyha ilyet leírok ide, akkor megköveztek, de igenis totál értelmetlen ez a kajafotózás, meg a folyamatos selfie mánia. ez nem szól másról mint magamutogatás, dicsekedés.. és az egész egy öngerjesztő folyamat, pert pontosan azért csinálod Te is, mert látod, hogy más is csinálja, és tudat alatt azt akarod, hogy mindenki lássa, hogy te is érsz annyit, sőt többet, mint a többi ember.
és igen, ez bizony zsákutca, és sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének az emberek közösségi platformok nélkül.
Megint a használóval van a gond, és nem az eszközzel. Persze, hogy mindenki ér annyit, mint a többi ember, és igen, erre jól rá lehet pörgetni mindenkit a fogyasztóteás-bikinifotos instagram-áradattal. De mindegyik ilyen próbálkozásra jut egy body positive ember, aki meg azt tanítja (igen, ugyanott, ahol a diétás tea van!), hogy hogyan tudsz értelmesebb életet élni, elfogadni magad, fejlődni egy jobb irányba. A kajafotó inspirálhat valakit arra, hogy nem kell feltétlenül húsnak lennie egy ételben ahhoz, hogy ízletes és színes legyen, sőt. Nem az eszköz a fontos, hanem a cél és a szándék.
Tudod, a közösségi média által mindenki a média része lett. Nem csak az mesélheti el a történetét és oszthatja meg a fotóját, aki éppen benne van a tévében vagy az újságban, vagy “befutott”, vagy “adtak neki egy műsort” vagy kapott egy rovatot egy újságban (mert valakinek a valakije, vagy úgy pozicionálta magát, vagy 20 évig kidolgozta a belét). Ezáltal pedig sokkal inkább olyan történetek is napvilágra jutnak, amiket eddig a mainstream média nem mutatott be, vagy csak torzan. Ez elképesztő fontos fejlesztés. Olyan emberek írnak blogot, akiknek senki nem adott volna tollat a kezébe húsz éve. Olyan emberek mesélnek a podcastjaikon, akiket senki nem hívott volna a rádióba. Olyan emberek szelfiznek, akiket soha nem ábrázoltak sehol, mert nem találták őket elég szépnek, épnek, soványnak, izmosnak, heterónak vagy fehérnek. Hát most ábrázolják magukat. Megmutatják magukat. A social mediában te zsákutcát látsz, én demokráciát.
Kövesd ki az autójukkal pózoló izomembereket, az tényleg csak f@szhosszabbításnak van ott, de nem csak ez létezik. Meglátod, mennyire más tud lenni a szelfi, ha nem csak egófényezésre van használva. Úgy látom, az éremnek te leparkoltál a sötét oldalán. Gyere át a másik felére, sokkal jobb világ. :)
Most kaptam meg az értesítő e-mail -t, hogy a 2019 -es üzenetemre válaszoltál, azért ez kemény :)
De sebaj. Változott valamit a véleményed azóta?
Nekem nem, sőt, csak erősödött a nézetem, ahogy évek óta látom ahogy megjátsszák magukat az emberek magukat a közösségi médiában, közben pedig jó részük depressziós, mert nem olyan “tökéletes” az élete, mint a többi embernek.. pedig nekik sem az, csak ők is megjátsszák magukat a közösségi oldalakon.. Egy hatalmas nagy csapda ez az egész “közösségi média” világ.
Nem demokrácia ez hanem anarchia.
Szia!
Én is a férjemet köszönhetem a netnek. Lassan 7 éve vagyunk házasok, két szép gyerek, lassan ház is lesz, kutya macska még nincs de már így is tök giccs hogy gyakorlatilag a gyerekkori álmomat élem 😁
A nővérem munkatársa volt, párszor láttuk egymást de nem beszélgettünk előtte. Rákerestem fb-n, aztán írtam a képéhez, ő visszaírt, aztán hosszú terjedelmes levelezés folyt köztünk. Igen, e-mailen mert mindketten dolgozó modern emberek vagyunk és így volt praktikusabb. Aztán egy hónappal később egy nem túl sikeres randi, aztán másnap meglepi és magyarázat, majd megint randi másnap, aztán megint és megint. Azóta nehezen vagyunk meg egymás nélkül.
De jó ezt hallani!
Egyébként mi is neten ismerkedtünk meg 2005-ben, és 2007-ben házasodtunk.
Tök jó! Akkor ti is 2 évre rá házasodtatok! Mi is, és sokan kérdezték hogy mire ez a sietség? Mi meg visszakérdeztünk hogy mire várjunk?
Amúgy rájöttem, hogy rosszul írtam mert 5 éve vagyunk házasok csak és 7 éve együtt. De már 2 év után viccelődtünk hogy olyan mintha 20 éves évfordulóra készülnénk, nem 2 évesre😁
Szia!
Minap a kislányommal sétáltam, ő hordozóban a hátamon, és bizony, a telefont “nyomkodtam”. Kaptam is egy “kedves” beszólást, miszerint mit kell állandóan a telefonon lógni, ahelyett, hogy a családommal foglalkoznék. Amit az illető nem tudott: minden nap küldünk egy fotót férjemnek magunkról, míg dolgozik, ezt küldtem épp. :)
De abban sem látok kivetnivalót, hogy ezután a bevásárló listát ellenőriztem, sőt abban sem, hogy míg a gyerkő játszott, gyorsan elolvastam egy cikket. :)
Pedig igazán lehetnél beszűkült anya, akit nem érdekelnek a világ dolgai, nem?
Fotót küld a férjének meg cikket olvas… még a végén gondolatai is lesznek!
♥♥♥
:D :D :D Az szörnyű lenne!
Mindig elgondolkozom, amikor előkerül az a mém, hogy a kávézóban ki van írva, hogy nincs wifi, inkább beszélgessetek egymással. Olyan a munkám, hogy bizonyos időszakokban este is kell vele foglalkoznom 5-10 percet (abszolút tervezhető módon), és nagyon örülök neki, hogy nem kell késő estig melóban ülnöm, hogy jöjjön már el az az idő, amikor meg kell csinálni a dolgot, hanem simán lehetek a barátaimmal, aztán egy negyedórára kiszakadok a beszélgetésből, telefonon/tableten elintézem, amit el kell, és utána folytathatjuk a társalgást.
Az internet és az okostelefon csodálatos dolog. Egyrészt sok hasonló gondolkodású embert is megismertem általa, akik messze élnek tőlem, másrészt a közeli barátokkal is teljesen más szintre emeli a kapcsolattartást.
És a munka is jelentősen, jelentősen, jelentősen egyszerűbb…
Visszaírjuk a kávézónak, hogy “nincs áram, főzz kávét sparhelten?” :D Bár amilyen hipszterek, még örülnének is neki egy csomóan. :)))
Hét éve vagyunk együtt a párommal. Hét év alatt megtanultunk, hogy ha éhesen beszélgetünk akkor abból veszekedés lesz, szóval jó ideje ha várunk egy étteremben, akkor telefont nyomkodunk. A minap egy pincér szabályosan fintorgott. :(
Remélem, nem mentek oda többet. Mi is van, hogy csendben olvasunk a telefonunkon egymás mellett a kanapén, aki valami érdekes cikket talál, felolvassa a másiknak. Attól még órákat beszélgetünk minden nap (főleg, hogy együtt is dolgozunk), nem lehet ilyenekből megítélni egy kapcsolatot.
ez beteg .. és ezt komolyan normalisnak gondoljátok?
otthon ülsz a szerelmeddel egymás mellett és telefont nyomkodtok? étteremben ételre várva is? nem értem miért nem értitek , hogy ez igenis komoly szociológiai problema :(
de mind1, felesleges itt barmit is írnom, mert úgysem leszünk soha egy véleményen. sajnalom, hogy így élitek az életeteket :(
Zoli, nem tudom, milyen régóta vagy kapcsolatban, és mennyi időt töltesz a pároddal, de hiába a szerelmed, azért nem kell 24 órában egymás nyakában lihegni, beleférnek csendes időszakok is akkor is, ha mindketten otthon vagytok. Igen, akár egymás mellett is. És tök mindegy, hogy könyvet vagy telefont olvasol éppen. Aztán beszélgettek, együtt főztök, nevettek ugyanúgy. A csendes pillanatok is az élet részei, semmi betegség nincs ebben. Csak most épp a könyv mellé egy másik hordozó is belépett. Pont erről szólt a cikk, hogy nem “nyomkodjuk” a telefont, hanem nyelvet tanulunk, olvasunk, keresztrejtvényt fejtünk rajta… egy párkapcsolatban a másik jelenléte nem jelent folyamatos rendelkezésreállást, miért ne lehetne ilyesmit csinálni egymás mellett? Megint az egészséges mérték a lényeg.
Sajnálom, ha személyesen érintett vagy esetleg a témában, vagy fájó emlékeket hozott fel a kommentem, és ezért azt gondoltad, hogy mi is szenvedünk a kapcsolatban. Nem így van, egyáltalán nem szenvedünk, de bocsánatot kérek, ha rossz emlékek jutottak eszedbe arról, amit írtam. Biztosan rossz lehet azt érezni, hogy nem hallgatnak meg, nem figyelnek rád, és nem vagy elég fontos. Főleg, ha olyan valaki érezteti ezt veled, aki fontos neked. Remélem, tudsz kivel beszélni erről, és, ha szükséges, van módod segítséget kérni valakitől.
Ha pedig nem vagy személyesen érintett, csak értünk aggódsz, ne tedd, szükségtelen. :)
Ha pedig egyik sem, csak úgy gondoltad, hogy jó lesz beírni ide, hogy betegek vagyunk, akkor kérlek, keress egy olyan cikket, ami nagyon tetszett és nagyon egyet értettél vele, és írd meg az írójának, hogy milyen jó volt, nagyon fog örülni neki!
Sziasztok!
Nekem a tanulás lehetőségét adta. Valószínűleg nem lett volna időm eljárni kínai asztrológiát tanulni. A családdal való kapcsolattartást. A gyerekeink elköltöztek, de mégis naponta többször is tudunk beszélni. :) Pinteresten csodás dolgokat gyűjteni, feltölteni vele a lelkem. A munkámat is nagyban segíti, mert a különböző szakmai csoportokban szinte azonnal kapok választ olyan dolgokra, amit máskor napokba telt bogarászni.
Igen, szinte mindennek itt nézek utána – nyaralás, milyen hűtőt vegyek?, időjárás, rengeteg ötlet – kertészkedés, főzés, divat, – szóval tényleg nem lehetne már enélkül élni. :)
Szia!
Teljesen egyetértek a cikkel, nekem nagyon sokat adott a net. Nagyon introvertált vagyok, tipikus könyvmoly és felszabadító érzés volt felfedezni, hogy a világban nagyon sok olyan ember van, mint én (csak éppen nem a kisvárosban, ahol élek). A pinteresten találtam például cikkeket (Introvert, dear) amikben magamra ismertem. Másoknak is az a szórakozás ha otthon olvashatnak hajnalig, a nagy, zajos társaság idegen emberekkel pedig inkább a pokol egy speciális bugyra, stresszes és kimerítő egy introvertáltnak, nem pedig szórakozás. Beszélgetni pedig nem nagyon szeretek, kifejezetten bunkóságnak tartom ha valaki rámerőlteti a társaságát reggel 7-kor munkába menet a buszon! Inkább igenis beteszem a füldugót, hátha ért belőle.
A neten pedig én is recepteket keresek, kertészkedős tippeket, na jó, azért vicces cicás képeket is, azok mindig felvidítanak.
Nekem igen sokat adott az internet. 59 éves vagyok, lelkes “felhasználó”.
Használom a leveleimhez, netbankolok, vásárolok, hangoskönyvet használok.
Filmet nézünk, a neten, mert a reklámokat a férjem nehezen viseli. YouTube-on kabarét, filmet, zenét hallgatok. De nemrég a 80 éves anyukámnak is megtaláltuk kedvenc fiatalkori filmjét (Térden állva megyek hozzád) 😉 Teljesen meghatódott.
Web rádión pedig olyan adót hallgatunk, amit másképp nem tudok hallgatni.
Szerintem itt is az arányokon van a hangsúly.
Társaságban én sem nyomkodom a telefonom..😃
Abszolút az arány a lényeg! A pénz sem gonosz, a telefon sem gonosz, de lehet rosszra használni. Azt lehet kihozni belőle, amit beleteszünk. Ha rosszindulatot és butaságot, akkor az lesz benne.
Szia!
Nekem nagyon sokáig volt úgy okostelefonom, hogy nem igazán volt adatforgalmam hozzá. Drágállottam is, el is voltam nélküle, utazás közben mindig olvasok és zenét hallgatok, akkor minek nekem internet, nem? Hát amióta lett netem, kinyílt előttem a világ :) Sok-sok kellemetlen percet (órát) spórol meg a GPS és a térkép (főleg mikor túrázunk és valami átláthatatlan susnya közepén találjuk magunkat…hiába van előttünk papír alapú térkép, a helymeghatározás is kell hozzá). Azonnal értesülök a hírekről, legyen az akár sulis, akár melós, vagy családi infó. A metrón németet tanulok, ha meg nem tudok aludni az éjszakai buszon, amikor épp valami isten háta mögötti helyen kószálok, akkor sorozatot nézek. Vagy éppen fórumot olvasok, vagy híreket…szóval minden azért dolgozik, hogy engem naprakészen tartson. Konkrét példa: volt egy olyan órám az egyetemen, ahol különböző szerepköröket töltöttünk be és úgy teljesítettünk egy projektet. Én voltam a projektmenedzser és óriási nagy segítség volt hogy azonnal tudtam reagálni minden kérdésre, panaszra, felvetésre.
És igen, egyetértek, a szelfizés is jó dolog :) teljesen más hangulata van a nyaralós fotónézegetésnek, amióta nem kell választani, hogy vagy lefotózom azt a kastélyt, vagy megkérek valakit hogy fotózzon le a kastéllyal, aki megtalálja azt az egy szöget, amiben a lehető legnagyobb tokám, legkarikásabb szemem, legpuffadtabb hasam lesz…persze ezt is túlzásba lehet vinni, lehet plasztikra filterezni a fotókat, de ez mindenkinek a magánügye. Régen is volt photoshop, fűzőnek hívták :)
PRO: 1989-ben – akkor a debreceni egyetem bölcsészképzésére jártam – az egyik óráról bevittek bennünket a nagykönyvtár egyik irodájába. Egy fiatal szakemberük csillogó szemekkel mutatta, hogy a gép előtt ülve (akkor még díjmenetesen) elérheti az angol, amerikai könyvtáróriások gyűjteményeit. Állítólag az első találkozás meghatározó. Én ekkor hallottam először az internetről. Igen, akkor úgy éreztem, bizonyos szempontból kitágult a világ. Ma is úgy gondolom, hogy ezáltal nagyszerű lehetőségeink vannak.
CONTRA: Pest megyében lakunk, vonattal járunk be a fővárosba. A gyerekeim panaszolják, hogy barátaikkal találkozót beszélnek meg, felülnek a vonatra, de 15 perccel az időpont előtt kapnak egy Facebook-üzenetet, amiben jóval későbbre halasztják. Ők már ülnek a vonaton, nem tudnak mit tenni, sokszor órákat várnak emiatt.
SUMMA SUMMARUM: Van már IQ és EQ. Még ki kellene alakulnia egy ONLINE-INTELLIGENCIÁNAK is.
Abszolút! Csak attól, hogy le tudod mondani Messengeren öt perccel előtte, még nem illik…
Mennyire tudsz erről a barátok szüleivel beszélni, hogy ez kiszúrás a te gyerekeiddel, tanítsák meg őket arra, hogy ilyet az állítólagos barátoddal nem csinálunk?
Én imádom, hogy a villamoson el tudom intézni a nagybevásárlást, meg hogy bármikor bármilyen agyament kérdésemre azonnal megkereshetem a választ. Még nyelvet is menet közben tanulok, fülessel a fejemen. Szóval szerintem csúcs, hogy ezt megtehetem. (hab a tortán, hogy így békén hagynak, miközben a városban mászkálok – ugyanis valamiért a fejem beszélgetésre ingerli az embereket, ha akarom, ha nem…)
Na igen, ebbe már bele se mentem, hogy nem mindig jön ki jól, ha az emberről úgy gondolják, hogy kész beszélgetni. Főleg bizonyos férfiak értelmezik szabad prédának az ember lányát, ha nincs minimum karikagyűrűvel, fülhallgatóval meg szögesdróttal körbetekerve… attól, hogy nyilvános helyen vagy, még nem formálhatnak jogot a társaságodra vadidegenek. :) ♥
Én vagy szerencsés vagy irtó visszataszító nőnemű lény lehetek, mert karikagyűrű nélkül töltött 34 évemben soha, egyetlen férfi vagy nő nem érzett szabad prédának. Vonaton, buszon, stb olvasgattam, bambultam szép csendben. Persze elhiszem, hogy van ilyen.
Nagyon szerencsés vagy, de azért egy szép napos napon, amikor nem alapból rossz a kedved, majd keress rá a #metoo hashtagre twitteren, és olvasgasd el a sztorikat, hogy mennyi mindenki nem tud békében bambulni.
Haha, nekem is olyan fejem van. És nemcsak férfiak, idős nénik is leszólítanak mindennel (de szép ez a felhő, ugye aranyom?), a legfurcsább az volt még egyetemista koromban, amikor pár nap eltéréssel ugyanazon a helyen először egy fiatal fiú szólított le, azt hittem, pontos idő iránt érdeklődik, de azt akarta tudni, nyáron hordok-e bugyit (akkori énemre jellemző módon illemtudó jókislányként válaszoltam, hogy igen), aztán meg egy 75-80 körüli bácsi invitált fel a lakására egy kicsit “nosztalgiázni” (arra azért már nemet mondtam). Mostanában autóval járok, így abbamaradt, hogy minden idegen megszólítson, de ismerősök (kollégák, ügyfelek) esetén még mindig áll, hogy beszélgetésre ingerlő a fejem, ezért nekem öntik ki a lelküket/ rám bízzák a titkaikat, függetlenül attól, hogy nem vagyunk barátok…
Ugye? :) És tényleg ezerszer és ezer okból megtörténik (még a frusztrált figurák is hipp-hopp megtalálnak maguknak rendszeresen), ami az én extrán introvertált lelkivilágomnak komoly feladatot ad. Van olyan hangulatom persze időnként, hogy jól fogadom, de az a ritkább…
Szia.
Nem is tudom, talán eddig egyszer fordult elő velem, hogy azt éreztem, muszáj hozzászólnom a posztodhoz.
Hogy mit adott nekem az internet? Embereket, akiket az internet nélkül valószínűleg sosem ismertem volna meg. Először egy nlcafés fórumon keresztül, majd a saját blogom által nagyon sok értékes, érdekes embert ismertem meg. Vannak, akikkel személyes kapcsolatom is van, vannak, akik megmaradtak virtuális barátnak. Nehéz időszakban tartották bennem a lelket, drukkoltak nekem amikor beteg voltam, amikor állást kerestem, amikor valamelyik gyerekem vizsgázott/érettségizett.
Az okostelefonok óta sokkal több fényképes emlékük van, rendszeresen készülnek családi szelfik, és szinte mindenhol bejelentkezünk, és nyomot hagyunk,ahol járunk. A Facebookon is jelen vagyunk, és sok mindent megosztunk, nagyon szeretem pl azt, amikor az ahhoz a naphoz tartozó emlékeket feldobja.
De rengeteg hasznos alkalmazással éljük a mindennapjainkat, e-számlán fizetjük a számláinkat, amivel egy csomó időt spórolunk, mert nem kell sorbaállni a postán, ráadásul a számlákat is elég egy mappába rendezni, nem kell külön fiók v. kisszekrény hozzá.
Keresünk a youtube-on tutorialt mindenféléhez, amit még nem tudunk, de szeretnénk tudni. Ötletet merítek a pinterestről, az Instagramról, rendszeresen főzök a cookpad receptjei alapjàn.
A gyerekeimmel (20,17 és 14 éves fiúk) napközben is a világ legegyszerűbb dolga kapcsolatba lépni a Messenger családi csoportján keresztül, nem kell egy percet sem aggódni amiatt, hogy esetleg nem tudják meg időben, hogy túlórázni kell.
Szerintem sokkal jobb ez a világ, amióta az internetnek köszönhetően kitágult a tér, és abban tökéletesen egyetértünk, hogy csak okosan kell használni, és megtalálni az arany középutat.
Nálunk sosem volt megszabott kütyüidő a gyerekeknek, és sosem büntettem őket kütyümegvonással sem. Kezdettől fogva okosan használják, ugyanannyi információt szereznek a telefonokon, laptopon keresztül, mint amennyi időt kikapcsolódással töltenek.
Ó, a klasszik nlcafés idők, amikor a Mit főzzek holnap? csoport volt mindennek az origója! :D Szerintem jól csinálod, én 13 évesen kezdtem az első honlapomat kódolni, abszolút kifizetődtek azok a netes órák, ha a szüleim akkor eltiltanak, akkor ezt most nem írom itt. ♥
Én sem vagyok oda érte, pedig 22 éves vagyok, “fiatal”. Rettenetesen utálom amikor mindenki a telefonját nyomkodja körülöttem ahelyett, hogy beszélgetnénk :( És mivel csak csendben tudok ott ülni, én is kénytelen vagyok elővenni, pedig hússzor többre értékelném ha beszélgetnénk inkább chatelés helyett. Nem hiszem, hogy ne várhatna azon bármi. Néha jó, ha valóban távol lévő ismerőssel beszélek, de a mindennapokban szerintem óriási hátrányt szenvednek tőle az emberi kapcsolatok :(
Lehet, hogy most durva lesz, amit mondok, de akkor azok a kapcsolatok olyanok is… Amikor a barátainkkal összejövünk, arról szól az együttlét, hogy együtt legyünk. Órákig elő se kerül a telefon, mert dumálunk, játszunk, kirándulunk, főzünk, eszünk. Ha a telefon érdekesebb, mint a társaság, akkor a társaság a rossz, és ez nem a telefon hibája. Hidd el, ha nem lenne telefon, akkor meg vakargatná mindenki a hátsóját és hümmögnétek a semmiről.
Ne aggódj, ha ennyi idősen nincs még olyan kapcsolatod, amiben tudnátok értelmes dolgokról beszélgetni. Semmi sincs veszve, és nem törvényszerű, hogy 22 évesen kell megszerezned az életre szóló kapcsolatokat. Azok, akik 28 vagy 35 éves korodban a legbizalmasabb támaszaid lesznek, még lehet, hogy nincsenek is a radarodon és nem ismered őket. ♥
Mostra pedig azt javasolnám, hogy egy próbát érdemes tenni a barátaiddal, hogy elmondod nekik, hogy ez így neked nem oké és ennél többre vágysz, hátha megértik, ha pedig nem lesz változás, akkor pedig nyugodtan ritkíthatod vagy leépítheted velük a találkozásokat. Nincs szükséged arra, hogy csak ott ülj és nézd, ahogy telefonoznak. Van jobb dolgod is. Ne félj attól, hogy “elveszted” őket, ha a jelzésed után sem érzik, hogy dolgozni kéne a barátságodért, akkor nem vesztettél sokat.
Rengeteg dolgot szeretek a telefonon, blogokat olvasni, facebookos csoportokban beszélgetni, nyelvet tanulni, zenét hallgatni, még az agypihentető farm heroes saga-val is imádok játszani, szóval tényleg nem vagyok a net ellen, de igazából én sem értem, miért kell olyankor is használni, amikor offline is van kivel társalogni. Emlékszem, régebben ha Pestre utaztam, bárki került mellém a buszon, mindig végigbeszélgettük az utat. Manapság mindenki azzal kezdi, hogy hátradől és felteszi a fülest, vagy bőszen nyomogatja a képernyőt, hogy véletlenül se jusson eszedbe szólni hozzá.
De szerintem ezt tiszteletben kell tartani, nem mindenki csevegős extravertált, vagy nem olyan napja van épp. Én a telefon előtt könyvet olvastam, walkmant hallgattam, ugyanúgy megoldottam, ha nem akartam beszélgetni buszon-vonaton, ha nem volt hozzá kedvem. :) Néha volt, amikor jó beszélgetések születtek, néha meg kellemetlen volt, hogy a másik az ablakon kibámulásomat unatkozásnak hitte, és úgy döntött, hogy ő fog szórakoztatni. Nem igényeltem. Van, aki még abból sem értett, hogy elővettem a könyvet, és simán megakasztotta az olvasást, faggatózott, stb. Hát bocsi, ha én vagyok a mufurc remete, de azért érteni kéne a jelzésekből, nem mindenki szabad préda, aki nem bástyázza körbe magát a motyóival. Én nem sértődöm meg az ilyesmin, ha beszélgetni akarok, ráírok valakire Messengeren, aki tényleg a barátom. ;))
Igen, ebben teljesen igazad van, nem is arról beszélek, amikor valakinek tényleg nincsen kedve társalogni. Velem is előfordul, hogy jólesik egyszerűen bámulni ki a fejemből, és kinézni az ablakon. Arra gondoltam, hogy ebben a mai kütyüs világban akik extrovertáltak és szívesen beszélgetnek, azok is sokszor inkább online élik ezt ki, mint élőben. A másik “kedvencem” az a típus, aki ötpercenként csesztet a messengeren, de egy offline találkozóra sosem ér rá. Kérdem én, ha valakinek van ideje egész este írogatni, akkor már miért nem jobb felemelni a fenekét és beülni egy kávézóba? És nyilván nem azoknál nehezményezem ezt, akik mondjuk gyerekek miatt nem tudnak bármikor elszabadulni otthonról.
A bunkó emberek a telefonjaikon is bunkók, mily meglepő. :D
Azt vettem észre, hogy vannak, akik a chat-elést is csak olyan időtöltésnek tartják, mint pl az esti sorozatnézést. Kikapcsolódásnak jó, de ha már tényleges erőfeszítésre (meg a hasznos idejükre) lenne szükség, mindig közbejön valami. Inkább kiszűrtem azokat, akiknek csak akkor volt rám idejük, ha unatkoztak, mert tőlük én még az unatkozós időmet is sajnálom. Megírtam a lemondós embereknek, hogy csak akkor szeretném tartani a kapcsolatot, ha ez kétirányú. Van, aki vette az adást, és azóta ráér, a többiek meg nem voltak igazi barátok.
Így is van, de ez megint az a kategória, hogy nem a telefon hibája, csak azon jött ki a személyiségjegy. Kb. mint az alkohol, az is mindenkiből azt hozza ki, ami már benne van, aki részegen agresszív, az nem a piától lesz az, csak felnagyítja, ami ott van… 🤷
Nekem nem adott semmit, de túl sokat nyomkodom, most már szokom le róla. Facebookon nem vagyok, Instagram elszórakoztat hajnalban, amikor már túl vagyok a szoptatáson. Na jó, a Viber az jó, ezen tartom sokakkal a kapcsolatot, küldöm és kapom a képet a család gyerekeiről és a 70 éves szüleim is ezt használják. Olvasni papírkönyvet és papír magazint, újságot szeretek. Rengeteg hangoskömyvet hallgatok a sok babakocsis séta közben, de MP4 lejátszó, mert tovább bírja, mint a mai okosfonok. Társaságban nem nyomkodom a telefonom és utálom, ha valaki igen, sajnálom. 37 vagyok.,
Nem tanultál soha semmit a neten, nem néztél utána receptnek, úti célnak, könyvajánlónak, nem láttál egy videót sem, ami megnevettetett? Senki nem ajánlott olyan arckrémet, mosható pelenkát, filmet, amit kipróbáltál, és bevált? Egyetlen egyszer sem? Nem tudtál meg újat az állatokról, nem néztél utána az időjárásnak, a buszmenetrendnek, az útvonalnak, hogy merre kell kanyarodni? Mert ezek mind elintézhetőek telefonon és nem mondanám haszontalan butaságnak őket. :)
A cikk amúgy nem arról szólt, hogy társaságban nyomkodd a telefonod (az a ló másik oldala), hanem mondjuk a buszmegállóban vagy holtidőben vagy ebédszünetben, vagy amikor épp olyanod van, szabad használni bűntudat nélkül. Mindennek megvan a helye és az ideje, nem kell aszkétának lenni. :) De ha valaki azon kapja magát, hogy inkább előveszi a telefont ahelyett, hogy a körülötte levőkkel beszélgetne, az egy jó jelzés arra, hogy nincs miről beszélgetni, vagy új szabályokat kell lefektetni. Például este nyolc után már nincs telefonozás, asztalnál nincs telefonozás, hálószobában nincs netezés, stb. Ezt mindenki magának kidolgozhatja, kitesztelheti, hogy mi működhet náluk (akár családban, akár baráti társaságban).
A net hasznos, de nagyon időrabló. És a reakciók inkább az okostelefonozást érintette. Persze, hogy online bankolok és stb. De pl a férjem világ életében számítógép mániás volt. De eddig legalább nem volt esélye mindenhol nyomkodni, de most sajnos igen. És sajnos sokak így vannak vele. Szóval a net hasznos, de az okostelefonokat gondolkodás nélkül törölném ki a varázspálcámmal.
Én mindig azt mondom, hogy itt az emberek kompetenciáján lehet javítani, alternatívákat felmutatni. Attól, hogy nem mindenki képes vagy hajlandó megtanulni az okostelefonok mértéktartó és tudatos használatát, még nem az eszközt kéne betiltani, hanem az embereket megnevelni. :) A férjeddel szerintem érik egy beszélgetés, hogy ez a szokása milyen hatással van a kapcsolatotokra, és milyen megoldások közül lehet dönteni.
Egyébként remélem, csak viccből mondtad, hogy 37 évesen öreg vagy, mert nem vagy. :)
Szia!
Tetszik az írásod, bár már a harmincnapos takarítás-kihívás óta tudom, hogy jó csaj vagy! (Meg aki Szombathelyen született, mint én, hát az milyen lenne?:-)
Nekem is van egy blogom.
Úgy kezdtem el írni, hogy egy tanárom által írt könyvet (papír alapút) dedikáltattam, ő meg még adott néhány tanulmányt. Ismerős, otthonos érzés volt olvasni, a Vasi Szemlét apám is vette egy időben.
A tanár úrnak nem kevés neten fellelhető tanulmánya is van, én meg valahogy úgy éreztem, hogy Weöres Sándor életművét a magam szerény eszközeivel tovább kell adnom. Ha van kedved, nézz be Te is! https://weoressandor.blogspot.com/