Az imposztor-szindróma jelentése

A mai Lecsóban az imposztor-szindrómáról lesz szó, és hogy egy lapon legyünk azzal kapcsolatban, hogy ez mit jelent, kikerestem gyorsan a jelentését. Azt írja, hogy ez egy pszichológiai minta, amit az egyénnek a kétségei jellemeznek, azaz az egyén abban kételkedik, hogy amit elért az mennyire értékes, mennyire valóságos, és van egy internalizált félelem azzal kapcsolatban, hogy le fog bukni, ki fog róla derülni, hogy ő igazából nem is ért ahhoz, amihez ért. Hogyha ez ennyire nincs is megfogalmazva valakiben, hogy “Úristen, nekem imposztor-szindrómám van”, attól az még abszolút jelen lehet, tehát ennek nem kell feltétlenül tudatosnak lennie. Éppen ezért is akarok ebben az epizódban példákat hozni arra, hogy mi minden lehet imposztor-szindróma.

Elsősorban szerintem az a legfontosabb, hogy az imposztor-szindrómának a tüneteivel kapcsolatban, hogy ezen a “jaj le fogok bukni, kiderül rólam, hogy nem is értek hozzá” jelenségen iszonyatosan segít az, hogy ha nem beszélünk róla. Ugyanúgy, mint ahogy a szégyent az eteti, hogy titokban van tartva, úgy mint az anaerob baktériumok, ezek is nagyon negatívan reagálnak arra, hogy ha megszellőztetjük őket, mert hirtelen akkor nincsen hatalmuk felettünk.

Szóval, hogy ha az egy titok, hogy “én nem értek ahhoz, amihez értek, és ki ne derüljön és le ne bukjak”, akkor ennek a lufiját kipukkasztja az, hogy ha beszélünk arról, hogy valakinek az a félelme van, hogy ő nem ért valamihez. Ennek a normalizálása miatt is gondoltam, hogy ez egy jó Lecsó epizód lesz, mert lehet beszélgetni arról a kommentekben, hogy helló, nem egyedül vagy azzal, hogy így érzed magad, nem te vagy a hülye, nem te vagy a helikopter, és onnantól kezdve már ez, hogy beszélünk róla, enyhíthet azon, hogy így érzed magad.

Miért a nőket érinti jobban az imposztor-szindróma?

Ez az imposztor-szindróma egyébként nem egy ilyen úri huncutság, ami így a jóllakott óvodásoknak a hülyesége, hogy nem bírnak jó dolgukban mit kezdeni magukkal. Elég alaposan  tanulmányozták már, és nagyon sokféle kutatás van arra vonatkozólag is, hogy nőknél abszolút jobban jelen van.

Az egyik kedvenc kutatásom – és most kedvenc alatt nem azt értem, hogy tapsikolok neki, hogy mi lett az eredmény – azt hozta ki, hogy ha van egy adott csapat férfi és egy adott csapat nő, ha megnézzük azt teljesen objektíven, hogy milyen a teljesítményük, akkor ugyanolyan minőségi és mennyiségi munka mellett is a nők alulértékelik magukat, a férfiak pedig felül. Tehát gyakorlatilag az ugyanazt a teljesítményt produkáló nő sokkal inkább le fogja magát becsülni: “jaj nem sikerült úgy, ahogy terveztem, nem is érdemlem meg ezt az egészet”, míg a férfi az jól megveregeti a saját hátát, hogy milyen ügyes volt, hogy ő a legjobb.

Erre szerintem most a legutóbbi időszakból az az egyik legjobb példa, hogy hány férfi nekiállt mondogatni azt, hogy ő bizony tudna pontot szerezni Serena Williams ellen, ami azért elég nagy pofátlanság, legyünk őszinték. A világ legjobb sportolója – és ezt most direkt így mondtam, hogy nem sportolónője, hanem sportolója -, és akkor vannak ilyen kis kukacok akik úgy gondolják, hogy “ja persze én még őt is le tudnám győzni”. És a megkérdezetteknek 8-12%-a azt mondta, hogy “ja persze, én be tudnék hozni egy pontot Serena ellen”.

Na ez a fajta magabiztosság az, amit receptre írnék fel mindenkinek, aki a saját, valós képességeit állandóan alábecsüli, még hogyha nem is ilyen pofátlan verzióban, mert kutatásokkal bizonyított tény, hogy egy csomó férfi és egy csomó fiú amiatt, hogy olyan közegben nő fel, és olyan nevelést kap, hogy az van neki mondva, hogy “persze, hogy te vagy a legerősebb, persze, hogy az leszel, ami akarsz, persze, hogy bármire képes vagy“, ezt elhiszi, és utána – ami szerintem a rosszabb -, elvárják, hogy őket ilyen méltó helyzetben kiemeljék és elismerjék és körberajongják, mert hiszen ők a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, és ki, ha ők nem?

Ezzel szemben a lányoknak ugye azt tanítják, hogy maradj csöndben, ne lógj ki a sorból, húzd meg magad. A kapcsolatban is el van mondva, hogy a férj a fej, de a nő a nyak, és akkor maradj csak szépen a háttérben, meg hogy minden sikeres férfi mögött van egy nő, aki vasalja az ingét, meg mossa a kakis alsógatyáját. Tehát a nőknek az egy szitokszó, hogy ha ambíciózus, meg ha céljai vannak, inkább fogja vissza magát. Nem csoda, hogy ezzel a neveléssel azt érik el, hogy amikor egy nő kompetens és ért valamihez, akkor azt maga is kétségbe vonja, hiszen kívülről ez lett neki visszajelezve.

A másik jelenség, ami folyton ezt jelzi vissza egy csomó nőnek, hogy nem elég jó, amit tudsz és folyamatosan magyaráznod kell a bizonyítványodat, az a mansplaining jelenség, azaz, amikor a témához szinte semmit nem konyító amatőr férfiak nekiállnak olyan dolgokat magyarázni nőknek, ami adott esetben annak a nőnek a szakterülete. Erre rengeteg példa van, ha csak a twitterre felmész és beütöd, hogy #mansplaining, annyi minden lesz, hogy atomfizikus nőnek ilyen random jancsikák nekiálltak magyarázni a fizika törvényeit, mintha egy hülyének lebeszélnének, hogy képzeld van ám olyan, hogy Newton törvényei.Ez megint ez a nagyképűség, hogy még annál is jobban tudom, akinek papírja van róla, mert naná hogy jobban tudom, mert én vagyok az Atyaúristen. Gyakorlatilag pont ennek az ellentettje az imposztor-szindróma, hogy még akkor sem tudom elég jól, ha papírom van arról, hogy tudom elég jól.

Nagyon érdekes, hogy az imposztor-szindróma rengeteg dologban manifesztálódhat, és az egyik például pont az, hogy kétségbe vonod a saját szakértelmedet attól, hogy például milyen gyorsan megy, amikor egy feladatot elvégzel. Ez az a gondolat, hogy nem lehet értékes amit csinálok, hiszen tök hamar végeztem vele.

Ez valószínűleg egy csomó embernek megvan — dolgozatnál is, amikor mondjuk hamarabb adod be a dolgozatodat, mint a többiek, vagy még be sem adtad, csak felnézel és látod, hogy még mindenki javában ír, te meg úgy érzed, végeztél mindennel, és akkor a legtöbb embernek nem az az első gondolata, hogy “hú de király vagyok én végeztem legelőször”, hanem hogy “valamit biztos elrontottam, meg valamit kihagytam, hiszen nem lehet, hogy ilyen hamar végeztem”.

Na most ugyanez megjelenhet a munkahelyen is, amikor azt gondolod, hogy nem szolgáltatsz elég értéket, nem csinálsz elég eredményes munkát, hiszen az a feladat neked csak 5 perc volt. Ez egy csomó embernél nem merül fel, mivel azt gondolja magáról, hogy “helló, én ebbe beletettem 10-20 év képzést, ezért csak 5 perc nekem, és nem azért, mert az az 5 perc értéktelen”.

És ez aztán mindenre kihat. Kihat arra, hogy ha mondjuk magadnak árazol valamit a vállalkozásodban, akkor mennyi pénzt kérsz valamiért. Azt mondod, hogy “ó ezt nekem csak 5 vagy 10 perc meghorgolni”, ami lehet így is van, de te találtad ki a designt, te találtad ki azt, hogy mi erre a leggyorsabb technika, te találtad ki a színkombinációt, és akkor ott van az anyagköltség, meg bekerülési díj, de ilyen “jaj hát igazából köszi, hogy megtűrsz” alapon szépen aláígérsz saját magadnak — és akkor nem hogy nullára nem jössz ki, de még veszteséges is vagy.

Ez aztán szépen belejátszik abba a narratívába, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy fenntartsd magad, nem vagy elég ahhoz, hogy előre lépj egyről a kettőre, akár anyagilag, akár karrierben, hiszen folyamatosan minden azt segíti elő, hogy ez a narratíva erősödjön. Az, hogy nem érdemelsz többet, nem szabad ambíciózusnak lenned, és különben is, ki vagy te, hogy többre vágyhass.

2. Nem tudsz örülni a sikerednek

A másik szerintem legalább ennyire szomorú mellékhatása ennek az imposztor-szindrómának, hogy amikor esetleg mégis sikerül valami, és mégis elérsz valamilyen eredményt vagy mérföldkőhöz érkezel, akkor annak baromi kevés ideig tudsz örülni. Soha nem tudsz elégedett lenni magaddal, és megjelenik hamar ez a kétely, hogy “fú hát igazából ez egy anomália, hogy sikerült valami, itt valamit nagyon benéztek, igazából nem is nekem kellett volna ott lenni, nem is én érdemlem meg ezt az előléptetést, nem is lehetek ilyen boldog, nem is voltam olyan okos, meg hát igazából segítettek, meg mázli volt”.

És ez az egész gondolatsor rögtön elintézi azt, hogy egy másodpercig ne tudjál örülni annak, amit elértél, ami sikerült, és soha soha nem tudsz magaddal elégedett lenni — holott egy idő után azért nem csak egyszer történik az meg, hogy valami sikerül. Nem csak egyszer van az, hogy elérsz valamit, ami eredményes, és mégis újra meg újra el lehet hitetni magunkkal – és azért mondom többesszámban, mert ez egyáltalán nem egy olyan jelenség, ami távol áll tőlem -, hogy “ja ez megint csak mák volt, ez azért jött össze, mert bolygóegyüttállás volt, meg hú de sok segítségem volt”.

Csak ha már van 30 ilyen, akkor azért a logika azt mondaná, hogy ez nem véletlen, hanem azért van, mert értek hozzá, azért van, mert tudom, hogy mit csinálok, azért van, mert már harmincötször megcsináltam és harminchatodjára is menni fog. Csak ezekkel a félelmekkel nem lehet racionálisan vitatkozni. Ez nem úgy működik, hogy akkor nesze imposztor-szindróma, itt van a papírom, itt van az Excel tábla, nézd meg hányszor mennyire király voltam, mert akkor kitalál valamit megint, hogy miért nem vagy elég.

3. Félsz, hogy elvisz a kóklerrendőrség

És mindez aztán ki tud teljesülni abban, hogy akár napról-napra létezhet egy alapszorongás, mert végig attól rettegsz valamilyen szinten – kisebb nagyobb mértékben, attól függően, hogy éppen mennyire vagy jól -, hogy mindjárt jön valaki és le fog buktatni, hogy igazából te méltatlanul vagy ott, ahol vagy. Hogy nem számít, amit eddig elértél, újra bizonyítanod kell.

És hogyha vannak olyan stresszálmaid, amikor újra kell érettségizned – nekem rendszeresen vannak -, akkor az is ennek a tünete, hogy megint a logaritmust kell megcsinálnod matek érettségin, miközben marhára nem foglalkozol már logaritmussal, de mintha újra és újra bizonyítanod kéne, hogy igen, itt vagyok, megdolgoztam ezért, hogy itt vagyok, képes vagyok arra, hogy továbbra is itt maradjak, és jogom van itt lenni.

Ezekkel nagyon nagyon nehéz megküzdeni, és nem fog egyik pillanatról a másikra elmúlni, és nem is azt várom, hogy ha imposztor-szindrómád van, akkor ezt most meghallgatod és a homlokodra csapsz, hogy “ja hát tényleg, hát tök jó vagyok” és akkor elmúlik, mert ha ilyen egyszerű lenne, már rég elmúlt volna. De remélem, hogy már attól, hogy beszélünk róla, meg hallgatod, hogy ez másoknál is így van, hogy nem te vagy az egyedüli, már az oldódik, hogy nincs ez az ufó érzés, hogy csak te vagy az, akivel ez történik.

1. Nem most csinálod először

Az egyik tök jó kihívás, amit lehet ilyenkor csinálni az az, hogy emlékezteted magad arra, hogy ezt már megcsináltad egyszer, még ha pont olyan feladatot, amit éppen most kaptál nem is, de volt már olyan, hogy valamit még soha nem csináltál, hiszen minden, amit valaha az eddigi életedben elvégeztél, volt egyszer újdonság. Mielőtt lábra álltál, még sosem álltál lábon. Mielőtt bicikliztél, még sosem bicikliztél. Azelőtt, hogy sikerült volna betűt írnod, még nem írtál betűt. Tehát csináltál már olyat az életedben, hogy valami új volt.

2. Egyszer mindenben voltál kezdő

Amikor profi vagy valamiben, az nem azt jelenti, hogy elsőre és hibátlanul megy valami. Teljesen normális bénázni, teljesen normális, hogy kudarcaid vannak, vagy nem megy valami. Ez annak a folyamatnak a része, hogy tanulod és egyre jobb leszel benne. Nekem is az segít, amikor csinálok valamit, hogy igazából a sikerrátám eddig az ismeretlen helyzetekre az 100%, mert mindegyikből kijöttem, itt vagyok, élek, miért lenne ez most másképp? És ha másképp van, akkor is kitalálok rá valamit, mert eddig még mindenre kitaláltam valamit, ez az egyetlen, amibe eddig még így normálisan lehet kapaszkodni.

Szóval, téged is biztatlak arra, hogy ha valami nem megy, akkor emlékezz arra, hogy már volt, hogy nem ment, aztán abból is kimásztál, azt is kifundáltad, azzal is lett valami. Minden, amiben úgy érzed, hogy most sikeres vagy, az egyszer olyan volt, amiben nem voltál sikeres. Tehát, ha most van egy olyan terület az életedben, amiben azt mondod, hogy “hú, ebben nagyon béna vagyok, még nem megy, és jaj mi lesz, most kiderül, hogy nem is értek hozzá”, az teljesen oké, csak tanuljál! Máskor is volt már olyan, hogy nem tudtál valamit, aztán azt is meg tudtad tanulni.

3. Pénz beszél!

És ha ezt meg ráadásul pénzért csinálod – és a kreatív szakmákban ez nagyon gyakran bekapcsolhat, hogy “igazából ez csak egy ilyen hobbi, és nem merek érte pénzt kérni, mert akkor komolyan kéne venni, meg nem is ér annyit, mert én csak egy ilyen kis amatőr vagyok…” – próbálj meg arra gondolni, hogy amikor valaki pénzt ad neked azért a dologért, amit szolgáltatsz, akkor ő valószínűleg tartja annyira a munkádat, hogy fizessen érte. Ami azt jelenti, hogy elégedett vele, neki ez jó, akkor az minimum ér annyit, amennyit ő adott érte.

4. Merd észrevenni, ha egy kapcsolat nem működik

Ha pedig úgy gondolod, hogy már nem vagytok jó partnerek, mert már nem olyan ezzel a klienssel vagy ügyféllel vagy megrendelővel vagy akárkivel együtt dolgozni, amit szeretnél, akkor sajnos abba is bele tud nyúlni az imposztor-szindróma, mert azt tudja mondani, hogy “örülj neki, hogy ő legalább eltűr, ő legalább hozzád vág némi aprót, ő legalább tart valamire“. Ilyen esetekben simán lehet az, hogy olyan klienssel vagy beragadva, akit már rég túlnőttél, akivel rég nem egészséges a kapcsolat, rég nem olyan, hogy tisztelnétek egymást vagy megbecsülnétek egymás munkáját, és sajnos az imposztor-szindróma miatt benne lehet ragadni ilyen kapcsolatokba.

Ilyenkor még hogyha nem is hiszed el, hogy ez igaz, akkor is mondogasd magadnak, hogy nem csak ilyen típusú kapcsolat létezik – és ezt most kitágíthatjuk nem csak munkahelyi kapcsolatra, hanem bármilyen emberi kapcsolatra. Nem csak olyan kapcsolat létezik, amiben téged megtűrnek, és annak nyugodtan lehet helyet csinálni azzal, hogy kihajigálod azokat az embereket az életedből, akik nem úgy viselkednek veled, ahogy kéne, mert nem vesznek emberszámba, mert lebeszélnek, mert nem tisztelik a munkádat, mert nem veszik figyelembe a határaidat.

Tehát nyugodtan szórd őket ki és figyelj arra oda, hogy igenis olyan emberekkel vedd körül magad, akik jól bánnak veled, és mondjuk az első ezen a listán lehetsz te, saját magaddal. Mert ha mást nem is tudsz befolyásolni, arra azért valamennyi hatásod van, hogy magadnak a jó barátja legyél, legalább magaddal ne szúrj ki, és amennyire lehet próbáld megvédeni legalább saját magad attól, hogy megfelelési kényszerből vagy kishitűségből igent mondasz olyanra, amiről már az elején látod, hogy nem fog téged szolgálni és nem lesz neked jó.

5. Kérdezd meg magadtól, mire van szükséged

Nagyon sok álom már akkor megszűnhet létezni, amikor még el sem kezdtél érte dolgozni, mert pont ez az imposztor-szindróma megakadályoz abban, hogy egyáltalán megkérdezd magadtól, hogy hogy vagy és mit akarsz és mire van szükséged. A gyógyulás felé vezető út első lépése márpedig az, hogy felteszed magadnak ezt a kérdést, másrészt pedig nagyon komolyan veszed, hogy milyen válasz jön rá.

Amikor meg szoktátok kérdezni tőlem chaten, kommentben, akárhol, hogy hogyan lehet az önszeretettel dolgozni, és hogyan lehet jobban bánni magaddal, akkor én mindig csak azt tudom rá mondani (és ez most kicsit tágabb verzió annál, hogy körömlakkozzál, meg vegyél habfürdőt), hogy nagyon komolyan kell venni a saját igényeidet és priorizálni kell azt, hogy ezeket magadnak teljesítsd. Az önszeretet első lépése az, hogy komolyan veszed azt, amikor valamire szükséged van, és nem hessegeted el, mint egy ilyen kis szerencsétlen lénynek a kérdését, hogy “ó ennek úgyis mindegy, kár belé, majd csak lesz valahogy, eddig is kibírtam, most is túl fogom élni valahogy”.

Az imposztor-szindrómával is igaz ez: ha meg sem engeded magadnak, hogy belevágjál dolgokba, mert már az elején meglékeli ez, hogy neked úgysem fog menni, te ilyen kis hülye vagy, neked miért lehetne jó az életed, miért lehetnél boldog, akkor ez egyszerűen a lehető legrosszabb dolog, amit csinálhatsz; csírájában elfojtod azt, hogy egyáltalán esélye legyen annak, hogy kiderüljön, hogy van-e olyan a világon, amitől jól érzed magad.

Márpedig szükségünk van rád és neked is szükséged van saját magadra. Tudom, hogy ha ezt most imposztor-szindrómával hallgatja valaki, akkor könnyen azt tudja mondani, hogy “ja ez a hülye Via nem is tudja azt, hogy én ki vagyok, nem is nekem mondja, hogy szükség van rám, mert rám biztos nincs szükség, ezt most valaki tök másnak mondja”.

Nem! Neked mondom, most ide a vonalra elképzelheted a te nevedet: _________, itt ez a te neved, úgyhogy képzeld oda, neked mondom, halál komolyan. Annyi idióta baromarc van, aki halál magabiztosan tolja az idiótaságait, hogy egyszerűen muszáj ellensúlyozni őket, és azzal tudjuk ellensúlyozni őket, hogy még ha kicsit bénán is, kicsit félve is, de igenis megtesszük azokat a lépéseket, hogy 1. jól érezzük magunkat, 2. csináljuk azt, amihez mi értünk a legjobban.

6. Nem kell profinak lenned ahhoz, hogy csinálhass valamit

És itt vissza kell térnem arra, hogy mi az, hogy legjobban értesz valamihez, mi az, hogy vérprofi vagy, mert ugye az imposztor-szindrómának ez az egyik visszatérő vesszőparipája, hogy majd csak akkor csinálhatsz valamit, ha profi leszel benne, ha majd te leszel benne a legjobb. Nem csak Serena Williams teniszezhet, és nem kell Serena Williamsnek lenned ahhoz, hogy élvezd a teniszt, és nagyon nagyon fontos, hogy már akkor is teszel valamit ebbe a közösbe, amit itt emberi életnek hívunk, hogy ha valamitől jól érzed magad és az segít néhány embernek.

Lesz olyan, hogy ugyanazt csinálod, mint 500 vagy 1000 vagy 200.000 másik ember, és mégis lesz olyan ember, aki veled fog tudni azonosulni, és a te szolgáltatásod, a te hobbid, a te akármicsodád lesz az, ami neki eljut az agyáig. Ugyanúgy ahogy van húszmilliárd podcast, és most már magyarul is egyre több van, és lehet, hogy már te is hallottál ötvenmillió imposztor-szindrómás podcastot, de lehet, hogy ebben, amit én most mondok, volt egy olyan gondolat, ami hirtelen leesett és azt mondtad, hogy “hú igen tényleg, ezt így még nem hallottam megfogalmazni”.

Ez azért van, mert pont én, aki ennyi idős vagyok, éppen most itt augusztus hetedikén délután nem mondtam még ezt el neked. És ehhez az kellett, hogy az én hátteremmel, az én élményeimmel, az én tapasztalatommal minden szépen átment rajtam, én ezt desztilláltam és itt most belemondom ebbe a mikrofonba és akkor is belemondom, ha nekem is az imposztor-szindrómám azt mondja, hogy ez tök hülyeség, meg úgyis elmondta már másik ember sokkal jobban, meg azok nem is podcastban mondják, hanem videóban, és sokkal szebb a hajuk, mint az enyém. Szóval ne hidd, hogy az én agyam hátuljában nem ez a hülye monológ megy — megy, és akkor is csinálom, mert ezt most úgy éreztem, hogy el kell mondanom, és te meg elindítottad a lejátszást, úgyhogy remélem, hogy volt értelme, hogy te ezt meghallgattad.

7. Gyűjtsd a bizonyítékokat

Szóval ez működik, hogy egyszerre létezik az, hogy csinálod amit csinálsz, és nem vagy benne profi, és kételkedsz abban, hogy lesz-e valaha jobb, de lesz, mert attól hogy csinálod egyre jobb leszel benne. Egyszer majd lesz olyan is, hogy nem lesz akkora ereje annak a hangnak, nem lesz akkora hatalma feletted, és minél több bizonyítékot tudsz lobogtatni saját magad előtt, hogy “nézd csak ezt is megcsináltam, meg ez is rohadt nehéz volt, és amikor ezt elkezdtem, fogalmam nem volt, hogy mit csinálok, aztán csak lett valahogy, csak kitaláltam, utánanéztem, kutattam, küzdöttem, akármi” – ezek szépen el fogják nyomni azt a kételyt az elején, hogy “ó hát én nem tudom, hogy mit csinálok és nem tudom, hogy miért vagyok itt”.

Ez a fontos, hogy ha nem tudod hova tartasz, még akkor is legyen mindig valami, ami azt mondja, hogy nem baj, akkor is itt vagyok, ér az, hogy itt vagyok, számít, hogy itt vagyok, és ha másnak nem, nekem számít, és megint ne mondd azt, hogy most biztos nem rád gondolok, mert de, rád gondolok. Mert egyszerűen nincs belőled még egy, nem is lesz belőled még egy, nem azért, mert a genetikád milyen, mert ha van egy ikertestvéred, ő sem lesz pont ugyanolyan ember, mint te. Belőled csak egy van, nem is lesz még egy ugyanilyen mint te, és valamiért itt vagy. És sokkal fontosabb, hogy azt a valamit azt gagyin, bénán, amatőr módon elkezd magadból kinevelni, és kivirágoztatni, és idehozni a világba, minthogy azt mondd, hogy nem hozok semmit, mert tökéletes úgysem lesz.

Nincs szükségünk a tökéletesedre, a valamidre van szükség, ami valamilyen. Mindegy, csak létezik, valóságos, itt van, és az sokkal értékesebb lesz, mint hogy ha várod a tökéletesnek az eljövetelét és nem csinálsz semmit.

8. Legyél jelen

És ezt most nem csak önzőségből mondom, hogy az emberiségnek tényleg jó lenne, ha az ilyen kedves emberek, mint te, nem kételkednének magukban, mert hogy akkor majd ezzel legyőzzük a hülyéket, hanem mert neked magadnak is jó lesz, mert neked is adni fog egy küldetést, egy missziót, hogy igen, ez vagyok én, én ezt csinálom. És minden nap, még akkor is, ha csak egy gyenge hang, az is számít, mert itt vagy, és tök jó, hogy itt vagy, és örülünk, hogy itt vagy, én biztosan. És ez a legjobb, amit fel tudsz mutatni, és ha minden nap csak ennyit tudsz elmondani, hogy ma is itt voltam, akkor az elég. Az pont elég, az pont az, amire szükség van, hogy nem adod fel és nem maradsz csöndben, és nem húzódsz a sarokba, és nem várod meg szépen csendben, amíg fölötted nagyhangú idióták eldöntik, hogy mikor szólalhatsz meg.

Önbizalom-kihívás – lépésről lépésre bátrabban

Ha pedig azt gyakorlatban is kipróbálnád, hogy milyen, amikor nem húzódsz meg a sarokban, akkor a blogomon fent van a szürke kisegér-szindróma ellenszere, amit úgy hívtam, hogy színes nagyegér, mert hát ugye mi a szürke kisegér ellentéte, az egy színes és nagy és egér, az egér az maradt…

Szóval ez a 7-napos önbizalom kihívás, ez egy tök jó ingyenes kihívás, tényleg csak el kell hozzá olvasnod. Itt leírom a magabiztossággal kapcsolatos mítoszokat, és nem csak leírom őket, hanem, ha ismersz, akkor már tudod, hogy ki is pukkasztgatom őket. És azt is megmutatom, hogyan tudod kipróbálni már akár ma, hogy hogyan tudnál magabiztosabb lenni, és egy kicsit kimászni ebből a pocsolyából, ami az imposztor-szindrómád.

Ha pedig még intenzívebben nekimennél ennek a feladatnak, hogy igenis megtaláld saját magadat és a saját hangodat egy kicsit jobban érvényesítsd ebben a világban, akkor pedig szeretettel látlak a Helló, itt vagyok! online tréning csapatában, ahol játékos kihívásokkal fejlesztjük az önbizalmadat, nem ordibálós és bűntudatkeltős módon, mint egyesek, hanem olyan játékosan és kedvesen, ahogy szoktam.

Folytatódik a beszélgetés – veled!

Ez volt tehát az imposztor-szindrómás Lecsó epizód, nagyon nagy szeretettel várom a kommenteket, folytassuk a beszélgetést, hogy ez ne csak egy ilyen egyirányú kinyilatkoztatás legyen a részemről. Szívesen várom a történeteket, tapasztalatokat, mert ahogy mondtam, ennek az az egyik legjobb megoldása, ha nem tartjuk titokban, és nem mindenki magáról hiszi azt, hogy egy ilyen ufó. Mind ufók vagyunk. Úgyhogy találkozunk a következő Lecsóban.