Ha valamit egyértelműen el lehet mondani erről az évről, az az, hogy elképesztő mennyiségű dolog történik.
Zsinórban egymás után nyerik ezek az évek a “TÚL. SOK.” díjat.
Bárhol is vagy most a világban, biztos vagyok benne, hogy ez az év neked is legalább két-három, ha nem öt vagy tíz évnyi mértékben hozott bizonytalanságot, kívánt azonnali döntéseket, vagy egyszerűen dobott fel a levegőbe.
Ezzel a hullámvasúttal megküzdeni már önmagában elég lenne.
De mindenkinek mások a megküzdési módszerei — és sajnos vannak olyan emberek, akik azzal fedik el, hogy ők hogy érzik magukat, hogy a te életed önjelölt szakértőjeként neked írják elő, hogy hogyan szabadna érezned magad, és hogyan nem. Aztán jól rád is szólnak, ha nem úgy viselkedsz, ahogy — szerintük — kéne.
Olvasd vagy hallgasd a legújabb részt a nagy lejátszás-gombra kattintva!
Ha nem tudod hallgatni, akkor tekerj lejjebb, és elolvashatod az epizód leiratát! :)
(Hogyan hallgathatod? Itt és most a fenti lejátszógombra kattintva, az MP3-fájlt letöltve, vagy Spotifyon, vagy az Apple Podcastson, vagy a kedvenc podcast-lejátszódon!)
Ezekkel a hangokkal ne törődj
Mire gondolok, amikor arról beszélek, hogy mások próbálják elmagyarázni neked, hogy hogyan kellene érezned magad ahelyett, ahogy valójában érzed magad?
Ez az egyik véglet:
Ne örüljél, mert másnak nagyon rossz ám most! Nem szabad azt mondani, hogy veled történtek jó dolgok is az idén, mert hát milyen érzéketlen vagy! Nehogy posztolj szép képet a hétvégi sétádról, mert ezzel az ORRA ALÁ DÖRGÖLÖD mindenkinek, hogy te el tudsz menni sétálni, miközben van, aki ki se léphet a lakásából! Hát én most nagyot csalódtam benned.
Ez az egyik fajta reakció. A skála másik végén pedig nem azért kapod a lebarmolást, mert egy rövid pillanatra jól érezted magad, hanem pont ellenkezőleg: azért, mert éppen valami nehézséged van, vagy rossz hírt kaptál, és úgy döntöttél, hogy szükséged van ezt kommunikálni és megosztani másokkal.
Akkor jönnek az ilyenek, hogy:
Most mit pattogsz? Másnak ennél sokkal nagyobb baja van! Hálásnak kéne lenned azért, amid van, nem itt sajnáltatni magadat. Tudod hányan cserélnének veled, ha ez lenne a legnagyobb problémájuk? Maradj szépen csöndben és tedd a dolgodat.
Ezek olyan példamondatok voltak, amiket a legtöbbet láttam az elmúlt hónapokban. Persze minden reakció egyéni, és minden ilyen panaszkodó a saját konkrét helyzetét, a saját elvárásait fogja kivetíteni másokra. Így persze nem hogy nincsen konszenzus, minden ellentmond egymásnak. (Egyébként innen is lehet tudni, hogy baromság az összes ilyen elvárás.)
Végeredményben lényegtelen, hogy mi a kifogás konkrét tartalma. Aki ilyeneket szól be neked, annak a fejében valami olyasmi elképzelés él, hogy az érzelmeket úgy lehet a legjobban elkerülni, ha jól rájuk ordítunk, hogy ne létezzenek. Ne izguljál, ne legyél szomorú, ne szorongj, ne legyél dühös – és hopp, meg is oldódott minden probléma, hát csak az kellett, hogy valaki megmondja neked, hogy NE BŐGJ, és máris nem bőgsz. Ilyen egyszerű. Gyereknél is működik, felnőttnél is. Nem igaz?
Ja, nem.
A valóság az, hogy nem fogod tudni összeszorított foggal elnyomni azt, amit éppen érzel. És még ártasz is vele magadnak. Miért tagadnád meg magadtól, hogy éppen tudsz örülni valaminek? Miért tiltanád le magad arról, hogy csalódott legyél valami miatt? Miért nyomnád el a feszültséget, hogy aztán váratlanul, egyszerre törjön elő belőled? Attól nem leszel jobban, hogy lehetne ennél rosszabb is. Sőt, csak rosszabbul leszel tőle.
A kulcsszó az érzelmeiddel kapcsolatban: szabad
Jó napot kívánok, én vagyok a Józan Ész Manó, és ma egyetlen dolgot szeretnék neked elmondani. Lehet, hogy már tudod, lehet, hogy csak sejted, és lehet, hogy már annyian próbáltak lebeszélni a saját belső folyamataid megélésétől, hogy már semmit sem hallasz a zajtól. Bármelyik helyzetben is vagy, sosem árt az emlékeztető.
Az üzenetem tehát a következő.
Szabad azt érezned, amit érzel.
Még egyszer, hogy biztos, hogy eljusson ne csak a füledig, hanem beljebb is:
Szabad szomorúnak lenni.
Szabad lesokkoltnak lenni.
Szabad kétségbe esni.
Szabad dühösnek lenni.
Szabad kilátástalannak látni a dolgokat.
És ugyanígy szabad örülnöd a jó pillanatoknak.
Szabad nevetni.
Szabad sírni.
Szabad sírva nevetni.
Szabad reménykedni.
Szabad azt érezned, amit érzel.
Minden egyszerre történik
Az idei év legnagyobb tanulsága nekem, hogy párhuzamosan léteznek a dolgok, és a lelkivilágunk államformája hivatalosan is a paradoxon lett.
Párhuzamosan tud létezni az, hogy szomorkodsz valami miatt, és elgyászolsz dolgokat, ÉS mellette találsz jó pillanatokat is. Hogy csüggedt, fáradt vagy, ÉS látod a reményt. Hogy kilátástalan egy csomó minden, ÉS közben találsz fogódzót.
Ráadásul a jó pillanatoknak nem az a feladata, hogy kioltsák azt a csalódottságot vagy fájdalmat, amit amiatt érzel, hogy vannak dolgok, amik most nem fognak sikerülni. Ezek létezhetnek egyszerre, egymás mellett.
Lehetnek dolgok, amik pótolhatatlanul elvesztek — amiket ez az év elvett tőled. És lesznek olyan emlékek, pillanatok, amik boldoggá tettek, emlékezetesek lesznek örökre, és hálás vagy értük.
Ezek nem zárják ki egymást.
Attól még örülhetsz a kicsi esküvődnek, hogy gyászolod, hogy nem lehetett nagyobb.
Igen, lesz, amit lehet majd pótolni, de az nem lesz ugyanolyan, és emiatt is lehetsz szomorú.
Persze, jövőre találkozik a családod a gyerekeddel, de közben lemaradtak az első hat hónapjáról. Azt már tényleg nem fogod visszakapni.
Biztos vagyok benne, hogy neked is megvan a saját példád, mint annyi sok más embernek. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni egy külön új nemzeti sportot, a tragédia-méricskélést.
Most egy olyan helyzet van, amikor tényleg nagyon sok embernek nagyon nehéz, és valódi tragédiák érik őket. De attól még elég empátiamentes/lelketlen azt mondani, hogy ha téged nem ért konkrét, hagyományos értelemben vett tragédia, akkor aztán csönd legyen, semmiért nem lehetsz szomorú, vagy csalódott, vagy mérges, vagy beborult.
Igenis bőghetsz olyan dolgon, ami triviálisnak tűnhet mások tragédiájával szemben. Nem kell szégyellned magad és nem kell mentegetőznöd emiatt.
Lehetsz stresszes, kimerült, leterhelt akkor is, ha látszólag nincsen “nagy baj” (ezt idézőjelben mondtam, mert hiszen mindenkinek az a nehéz, amivel éppen küzd). Teljesen normális, ha megvisel az, hogy hirtelen rád szakadt egy csomó minden. Ha pusztán a bizonytalanságtól stresszesebb, feszültebb vagy, ha szorongással tölt el az, hogy nincs mindenre ráhatásod.
Még az is normális, ha eddig tök jól viselted a helyzetet, aztán egyszer csak, látszólag a semmiből, beüt a valóság (vagy ahogy a kifinomult angol szólás mondja, belecsapódott a kaki a ventillátorba). És most lesz sok, és teljesen lenyom. De tudod mit? Ettől nem vagy gyenge és önző, csak ember.
És fordítva is igaz: Örülhetsz dolgoknak akkor is, amikor az életed éppen tiszta káosz, és megünnepelheted azt is, ha van egy jó időszakod; ha találtál egy pillanatot, amiben fellélegezhetsz, amiből töltekezhetsz. Ezekre a dolgokra van most a legnagyobb szükség.
Hiszen már eleve kipurcanva megyünk neki a következő időszaknak. Amikor ezt a hanganyagot veszem fel, épp zuhog kinn az eső, egyre hamarabb sötétedik, és van, hogy a sűrű felhők mögött napokig nem látszik az ég. Én is érzem magamon, hogy hiába esik jól kuckózni meg filmet nézni, azért most nem lesz ennyire egyszerű mentálisan és lelkileg átvészelni ezt a telet.
Minden évben amúgyis ebben az időszakban erősödik fel a szezonális depresszió. Idén még jön mellé az, hogy már az őszre mindenkinek elfogytak az energiatartalékai, hogy a legtöbb ember szorong, és könnyebben megy fel az adrenalin.
Gyakorold az empátiát
Mindezt azért mondtam el, hogy a fizikai és mentális egészséged érdekében bátorítsalak rá, hogy engedd meg magadnak, amit érzel.
Sokkot, szomorúságot, apátiát, dühöt, kétségbeesést, kiábrándultságot, örömöt, reményt.
A negatívakkal gyakran baromi nehéz szembesülni, és néha a pozitívokat sem könnyű elfogadni.
De megéri, mert az az azonnali hatása van, hogy megérkezel tőle a valóságba.
Ugyanúgy, ahogy ha van előtted az úton egy póniló, és elfogadod az előtted álló póniló létezését, akkor nem borulsz át rajta amikor megpróbálsz arra menni.
Empátia saját magaddal szemben
Fontos, hogy bármilyen érzést is találsz magadban, legyél empatikus magaddal.
Nehéz időszakban egy csomóan azt találták, hogy az erőltetés és az önostorozás segít majd kilábalni a helyzetből, miköben ez ugyanúgy káros, mint a “nyugodjál le, attól megnyugszól”-lemúr.
Az öngondoskodásnak nem csak az a része, hogy felrakod a hajpakolást meg csinálsz magadnak reggelit, hanem hogy nem beszéled le magad a saját érzelmeidről azzal, hogy neked ilyet nem szabad, meg jobban kéne tudnod viselned a helyzetet, meg különben is, miért nem oldottál már meg mindent csettintésre.
Empátia másokkal szemben
A másik oldalon ne felejts el empatikusnak lenni másokkal. Arra gondolok, hogy másokra is terjeszd ki az engedményt, hogy érezhetik azt, amit éreznek.
Ez azért fontos, mert mindenki másképp küzd meg es más kapaszkodói vannak. Ami másnak veszteség, lehet hogy neked triviális, és ami másnak nem értékes, lehet, hogy neked meg az a mentsvárad.
Ha mindannyian megengedjük magunknak és másoknak is azt, hogy azt érezzék, amit éreznek, és abba kapaszkodjanak, amibe éppen tudnak, akkor nem születhetnek meg azok a fajta kommentek és beszólások, amik abból indulnak ki, hogy “ha én ezt most jól viselem, akkor biztos mindenki más is”, meg hogy “ha más rosszul van, akkor ne legyen, mert lehetne nagyobb baja is”. Ezekben a megjegyzésekben ugyanis pont az hiányzik, hogy tekintettel legyenek a másik emberre.
Kommunikáld-e, vagy sem?
És hogy kommunikáld-e bárki másnak, hogy neked most ebben a helyzetben hogy érzed magad, és mibe tudsz kapaszkodni? Ez 100 százalékban a te döntésed.
Ha szeretnéd, akkor posztolj róla nyugodtan. Tedd ki, írd oda, hogy milyen jó volt a napsütés. Írd nyugodtan mellé, hogy volt, amikor azt hitted, nem süt a nap, de milyen jó, hogy most igen, és örülsz neki.
Ha viszont azon aggódsz, hogy mit fognak hozzá szólni mások, akkor meg tartsd meg magadnak. Az, hogy téged mi tölt fel, vagy ad reményt, egyáltalán hogy mi jár épp a fejedben, az lehet a magánügyed, és senkinek nem kell tudnia róla.
Köszönöm, hogy meghallgattad ezt az epizódot. Remélem, hogy segíteni fog az öngondoskodásban, és ezeknek a nehéz időknek az átvészelésében.
Ha szeretnél még ebben a témában olvasni, akkor ajánlom a blogról
- a “Miért ne kürtöld világgá a céljaidat és a bajaidat”,
- a “Hiszti-e, ha nem érem be ennyivel és többre vágyom?”,
- és a “Hogyan élvezzem az életem, ha minden pocsék”
cikkeimet, és a “Hogyan engedd meg, hogy jól érezd magad” Lecsó-epizódot.
Köszönöm, hogy itt vagy. Vigyázz magadra. ♥
Végtelenül elkeserít, hogy lassan eltűnőben az elfogadás és a tolerancia, és az is, hogy hány ember mondja azt, hogy ez így van jól. És kiborít, hogy normálisnak tekintem, hogy arra a célra takarékoskodjunk, hogy a gyerekeink majd külföldre mehessenek tanulni. Színtiszta tudathasadás.
Teljesen megértelek. ♥ Nagyon ijesztő. Vigyázzatok magatokra!
Kedves Via!
Nagyon köszönöm ezeket a gondolatokat, legalábbis vigaszt adnak. Empatikus és túlérzékeny lévén, nekem is sok gondom van azzal, hogy nem elég, hogy megvannak a magam “kis” gondjai, még nagyon érzékenyen érintenek a világ többi részének problémái is. Ráadásul már jó ideje szinte csak álmomban tudok egyedül lenni, elengedni magam, csendben lenni. Napközben állandóan emberek között vagyok, ahol folyamatosan zúdul rám a sok információ, probléma, zaj, és mindig “tartani kell magam”, “viselkedni”, szerepet játszani. Otthon pedig a bezártság, illetve összezártság a férjemmel (akit egyébként nagyon szeretek), de aki folyamatosan mondja a maga “világvége” vagy “világmegváltó” gondolatait, hangulatától függően, amiket vagy olvasott/hallott a neten, vagy maga talált ki. Néha már sikítani tudnék egy kis csendért, nyugalomért és egyedüllétért, hogy legalább halljam a saját gondolataimat, szabadon érezhessem a saját érzéseimet, vagy csak egyszerűen ne csináljak semmit, “kiszállhassak kicsit a világból”. Mindezt úgy, hogy nem vagyok antiszociális, és ha jobb passzban vagyok, szívesen beszélgetek órákig is a férjemmel vagy bárki mással. Eddig még voltak az esti séták, amikor egy kicsit kiszellőztethettem a fejemet és szabadon gondolkodhattam, vagy nem gondoltam semmire. Most már ennek is vége: legalábbis hétköznap, mert munka és hazautazás/bevásárlás után, már jön is a kijárási tilalom. Bocsi, alapvetően nem vagyok egy depressziós alkat, de ez most tényleg sok(k). Köszönöm a sok jó gondolatot, ötletet, nagyon sokat tudnak segíteni.
Szia!
Mennyire tudsz külön vonulni a férjedtől a lakásban? Övé a nappali, tiéd a hálószoba elalvás előtt is pár órára, full egyedül? Teljesen normális, ha szükséged van egyedüllétre párkapcsolatban is, nem sziámi ikrek vagytok. Vacsora után csendespihenő elalvásig, hogy mindenkiben leülepedhessen az, aminek le kell. Meg tudod ezt vele beszélni?
Ezt annyira átérzem. ♥
Nekem az őszi szünet volt ilyen, pedig tökkkéletesnek indult – szabadságra tudtam menni, gyerekezhettem, pakolászhattam, és a fele időben még a férjem is otthon volt. De elkezdett zavarni, hogy az egyedül töltött időm nulla. Rákaptam az este 10-11 utáni kádfürdőzés közbeni olvasásra. :D Koránkelős hétköznapokon mondjuk ez nem megoldás.
A világból kiszállást meg már az elején, tavasszal megbeszéltük. Én megőrültem az esti hírfelolvasásoktól, a férjem meg attól, hogy csak saját magának pörgette a hírfolyamot egy idő után. De szó szerint, mert lelki és fizikai tünetei lettek. Úgyhogy megbeszéltük, hogy mindenki érdekében abbahagyjuk. Hogy hova, mikor lehet-nem lehet menni, arról tájékozódunk, de ennyi.
Még az is segít, ahogy Via is írta, ha két külön sarokba ülünk le molyolni. Illetve még lehet kiröhögni, de a mosogatás is ilyen meditatív tevékenységem lett. Zenét is kapcsolok hozzá, és senki se jön oda közben! Ha előtte beraktam őket a kádba, akkor tutira a gyerekek se :D
Kedves Via, anyu január nyolcadikán meghalt. Elsején vitték kórházba, amputálták a lábát térden felül. Elhalt a lábfeje, ezért. Én azt hittem, csak szereti azokat a tarka, bolyhos zoknikat. Nyáron még biciklizett. Egyetlen programom, h gondozom a virágokat a sírján. És erre jön még 2020. :) Köszi mindent. Most ezt várom, ha agymanókos, hátha jó lesz: https://mozipremierek.hu/movie/2386-lelki-ismeretek
Nagyon sajnálom. Ugye tudod, hogy nem tehetsz róla? ♥
Néha igen, néha nem. :) Ezt is köszönöm, rengeteget segít: https://www.urban-eve.hu/2015/09/16/igen-normalis-ha-gyasz-kulonkiadas/ ♥
Köszönöm ezt a podcastot. Érett már a kommentem a kettővel korábbi bejegyzésnél is, csak nem éreztem teljesen témába vágónak, a mostani viszont telitalálat.
Szóval van ez a mondat, hogy “ne szomorkodj, lehetne rosszabb/másnak még ennél is rosszabb, hiszen…”, és van egy barátnőm, aki rendszeresen használja, miközben tudom, hogy őszintén segíteni szeretne vele (egyáltalán nem megmondós/beszólogatós típus). Így arra a következtetésre jutottam, hogy azért mondja ezt, mert már ő is annyiszor hallotta, hogy elhiszi, hogy ezzel biztosan segít. Tehát ha véletlenül meghallom tőle az idézett mondatot, mindig így fordítom: “bár nem jut az eszembe semmi vigasztaló, én is sajnálom”.
Amíg erre nem jöttem rá, rendszeresen elgondolkoztam, hogy ugyan mégis miért örüljek annak, ha másnak rosszabb? Nem vagyok kárörvendő típus, empatikus ellenben igen. Ezért ha emlékeztetnek, hogy mennyi igazságtalanság van még a világon, nos… nem túl vidám gondolat. Nem beszélve arról, hogy még azt is sugallja, hogy na, várd csak ki a végét, lesz ez még így se. Színtiszta motiváció, nem? Ez a mondat nemhogy vigasztaló, hanem egyenesen kártékony.
Viszont rájöttem arra, hogy sokan tényleg csak jobb híján mondanak ilyesmit, vagy mert túlságosan berögzült náluk is. Mert úgy érzik, hogy valami okosat kéne mondani, és a “nem jut az eszembe semmi” egyértelműen nem ez a kategória. Akkor már inkább a lehetnerosszabb, hiszen mennyivel szofisztikáltabban hangzik már. Ezért bármilyen vádlón is cseng ez a jótanács, igyekszem mindig arra gondolni, hogy jóhiszeműen használták.
Pedig szerintem teljesen oké lenne olyasmit mondani, hogy “fú, hát ez tényleg nagyon nehéz, de köszönöm, hogy bíztál bennem és megosztottad”. Meg amúgy egy csomószor nem is tanács kell, csak az, hogy meghallgassanak. Nem azért öntöd ki a lelked, hogy a másik megoldja a problémádat valami aforizmával vagy jó tanáccsal, csak hogy azt mondja, hogy “öregem, ez tényleg szar ügy, megértem, hogy kiborultál”. És ennyi! Nem kell megváltani a világot, csak ki kéne nyitni a fülünket.
Hát ez most nekem a legjobbkor jött. Eddig egészen jól bírtam ezt az egészet, aztán két nappal ezelőtt nyugodt kisvárosunkban a polgármester a döntés átgondolása helyett a város egész területére maszkhordást rendelt el. Egyrészt dühít, mert legfeljebb a városközpont néhány utcájában lett volna némi értelme, másrészt kétségbe ejt, mert eddig a napi séták tartották bennem a lelket itt a kertvárosi részen. Úgy érzem, megfosztottak a szabad levegőhöz való jogomtól. Eddig bárkinek említettem, mindenki majd leugrott a torkomon, hogy nekem a legnagyobb bajom, hogy nem tudok sétálgatni, mikor mások lélegeztetőgépen vannak, meg bezzeg más emberek a munkahelyükön hónapok óta egész nap maszkot hordanak stb… Én meg totál paff vagyok, egyszerűen nem értem, miért tartja mindenki normálisnak és érhetőnek, hogy kihalt utcákon, ahol senkivel soha nem találkozom, maszkot kell viselni, miért nem értik meg, hogy az immunrendszer működéséhez a levegőzés is szükséges. Sajnos az autóvezetéssel még nem barátkoztam meg teljesen, és autóm sincs, így az nem opció, hogy kiautózzak a természetbe. :(
Hihi, én meg pont azon akadtam ki, hogy nálunk nem lett kötelező a piacon kívül sehol se pluszba szabadtéren.
Nekem ez az érzelmi hullámvasút a nehéz, hogy akár napon belül is egyszer fent egyszer lent vagy ilyen olyan hatások miatt… Nincs idő megélni rendesen a fentet és aztán abból töltekezni a lentnél…
Kültéren akkor nagyon fontos a maszk, ha mászkálnak körülötted is emberek, és akkor mindenki védi egymást a maszkkal. De ha egyedül vagy egy üres utcán, ott nincs miért maszkolni, hiszen nincs kit védened azzal, hogy nem lihegsz rá, hiszen csak te vagy ott. Ennek így tényleg nincs sok értelme.
Mi úgy szoktuk, hogy itthon felvesszük, aztán ha kiérünk a forgalmas részekről, és már maximum a birkák / sirályok vannak csak száz méteres körzetben, akkor levegőzünk. A hazaútra meg megint feltesszük.
Van valamiféle tanösvény vagy park, ahova kimehetsz sétálni?
Ha semmi nem elérhető, akkor sétálj a kihalt utcákon. Tényleg. Ha szembe jön valaki, húzd fel a maszkot vagy kerüld ki két méterre. Ha rendőrautó kanyarodik, akkor inkább húzd fel, ne kikerülni próbáld. :D Senkinek nem hiányzik egy bírság, de azért a józan eszünket se veszítsük el teljesen, szerintem.
Amúgy (itt jön a magyarázkodás-kényszeres rész! :D) nem, én se veszem ezt poénra. Abszolút szabálykövetek, a hétéves gyerekemet is cuki maszkokkal motiválom, pedig neki aztán tényleg kijöttek a maszk-pattanások, a családból neki kell viselnie a legtöbbet… :( Tömegközlekedve, boltban, oviba bemenet akkor is felhúztam, és normálisan, nem látszatra, amikor az emberek fele még leszarta. De üres, kihalt utcákon, nonszensz.
Én úgy védem az egészségemet, hogy próbálom nem elveszíteni teljesen a realitás-érzékemet. És jelen pillanatban úgy érzem, nem A Vírus a legveszélyesebb a családunkra, hanem a mentális megborulás. És arra a következtetésre is eljutottam, hogy azt elbírjuk, ha a férjem borul (tapasztalat), azt viszont nem, hogyha esetleg én. Kicsiben sem bírjuk el – ha anya ideges, mindenki ideges :D -, nagyban meg nem szeretném kipróbálni. Úgyhogy én jól leszek, és punktum. Ezen dolgozom.
Kitartás neked is, és ölelés!
Végül úgy oldottam meg, hogy sportcipőben sétálok, és ha gyanús zajt hallok, ami akár rendőrautó is lehet, nekiállok kocogni. Elvégre sportolni szabad masz nélkül is. 😁 Persze először úgy gondoltam, hogy ettől kezdve tényleg kocogni járok majd, de az első két perc után feladtam. Sokkal fárasztóbb, mint gondoltam.
Via, van park, de ahhoz be kell menni a városközpontba. Meg nem is túl nagy, pár perc alatt bejárható. Szeretem a hosszabb sétautakat. A kertváros elég nagy, jókat lehet bolyongani.
Akkor kóborolj ott, legyen a nyakadon a maszk (én is úgy hordom, mint egy partedlit, amikor egyedül vagyok), aztán fel, ha jön szembe valaki. Úgyis azért kell, hogy másokat védj, szóval tökre nem arról van szó, hogy kiskapukat keresnél egy törvényben, csak azért, mert az a kényelmes. Virológiailag nincs mire fel maszkozni, ha nincs a környékeden senki.
Via, én is így gondolom, csak mivel a hivatalos verzió nem ez, nem lehet tudni, hogy a folyamatosan cirkáló rendőrök hogyan gondolkodnak erről. És hát ebben az időszakban valahogy végképp nem hiányzott, hogy még a séta alatt is folyton szorongjon az ember, hogy mikor bukik le. De hát ez van.
Persze, tudom, és rohadt igazságtalannak tartom, hogy virológiailag baromira nem indokolt hülyeségekért bírságolnak. :( Kitartás! ♥