Van, hogy az életünk kimozdul a normális működéséből, belépünk egy átmeneti állapotba, és időbe és erőfeszítésbe telik, hogy újra megtaláljuk az egyensúlyunkat.

Ilyenkor időnek kell eltelnie, kicsit magunkhoz kell térnünk a sokkból ahhoz, hogy egyáltalán feldolgozzuk, hogy valami felborult, és most rövidebb-hosszabb ideig nem úgy működnek a dolgok, nem azok a szabályok érvényesek, mint máskor.

Viszont ha megismerjük, hogy hogyan működnek ezek az átmeneti időszakok, akkor nagyobb magabiztossággal és kevesebb görccsel mehetünk át rajtuk, és saját magunkkal is empatikusabbak lehetünk, amíg a folyamat tart.

Ezt a bevezetőt jó másfél évvel azután írtam meg, hogy kettőt pislogtunk, és a karantén szó átvándorolt a sci-fi és horrorfilmekből a mindennapjainkba. A mi életünkben talán soha nem volt alkalmasabb pillanat, hogy megvizsgáljuk az átmeneti időszakok működését, mert most aztán mindannyian egyszerre megyünk át egyen, nem is akármekkorán.

Ennyi távlat talán már elég ahhoz, hogy a korábbiaknál átfogóbb megállapításokat tegyünk arról a konkrét átmeneti időszakról, amibe 2020 év elején kerültünk.

Mert félreértés ne essék. Igen, jelenleg minden általam követett országban hangosan kiabálják, hogy menjünk, dolgozzunk, fogyasszunk, és építsük a kapitalizmust, mintha mi sem történt volna. De attól még az általunk megélt érzelmi valóság nem változik. És főleg nem teszi megnemtörténtté azt, amit az életünkben ez alatt az idő alatt átéltünk.

Szerintem most már kicsit sok idő telt el ebben a felborult helyzetben ahhoz, hogy egyszercsak bejöjjön valaki, mint a Roger nyúl a pácban végén a rendőrruhás malac, miután az egész ismert valóság összekeveredett, felrobbant, meg átment rajta az úthenger; és kitereljen mindenkit a filmből azzal hogy “oszoljunk, oszoljunk, nincs itt kérem semmi látnivaló”.

De. Abszolút van látnivaló. Feldolgoznivaló még több.

A mentális egészségünk szempontjából nem jó ötlet megpróbálni elhitetni magunkkal, hogy nem volt ránk hatással az elmúlt időszak, és hogy jó ötlet lenne feldolgozatlanul továbblépni.

Ráadásul ez egy olyan időszak, aminek valójában még mindig nem látjuk a fix végét. Még mindig nem jöttünk ki a másik végén annak az alagútnak, amibe akaratunk ellenére, de mindannyian belekerültünk.

Ez a helyzet ezért továbbra is tele van ambivalens érzéssel, nem csak a hírek és a fertőzésszámok hullámoznak, hanem a lelkiállapotunk is.

Vagyis egyáltalán nem lehet úgy csinálni, mintha minden mehetne a régiben. Hiszen már rég nem a régiben vagyunk, és bárki bármit mond, azt igazából még most se látjuk, hogy az a tavaly óta sokat emlegetett “új normális” az mi a búbánat.

Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy a nem normális az új normális.

Ha a normálist úgy definiáljuk, hogy az az az állapot, amiben van kiszámíthatóság, tervezhetőség, perspektíva, meg egy jó adag kontroll, vagyis általunk kellemesen befolyásolható tényezők; akkor a nem normális mindezek beledobva egy turmixgépbe, hogy darabjaiban se ismerjünk rájuk. Adjunk hozzá egy jó adag anyagi kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot, fekete-fehér gondolkodást, fűszerezzük egy kis klímaszorongással is (mert miért ne), keverjük öt percig, jó étvágyat!

Ha nincs is gusztusunk ehhez a turmixhoz, ez van most a menün. De ez nem jelenti azt, hogy húzzuk össze magunkat a sarokban és keseregjünk. 

Az én receptem ugyanaz, mint eddig, csak turbó-üzemmódban:

• még alacsonyabbra kell tekerni a maximalizmust,
• elfogadni elég jónak az elég jót
• és a szokásosnál több empátiával és türelemmel kell navigálnunk az életünket.

Mindez minimálisan szükséges ahhoz, hogy a maradék ép eszünket biztonságban tudjuk.

Az, hogy hogyan navigáljunk az életünk bonyolult, bizonytalan időszakait, nem olyan téma, amit jó, ha egy ember vesz a vállára.

Ezért, hogy részletesebben is megnézzük, mit lehet kihozni a tartósan átmeneti állapotokból, ebben az epizódban újra visszahozom Ádámot, akivel  a “Miért ne akarj világot váltani a karanténban”, és a “Hogyan ne menjetek egymás agyára az otthonmunkában” epizódokban még a friss helyzetre reagálva kiveséztük a kezdeti karantén lélektanát és praktikus szempontjait.

Most pedig arról fogunk beszélni, hogy:

• mit érdemes csinálni ahelyett, hogy passzívan várakozunk a folyamatosan elugráló jövőbeni nyugvópontra
• mit lehet ebből az egészből tanulni az életünk átmeneti időszakairól
• és adok egy egyszerű gyakorlatot is, ami segít átkeretezni és árnyalni egy kicsit a saját élményeidet az átmeneti időszakokról.

Én Farkas Lívia vagyok, ez pedig a Lecsó, csapjunk is bele!

Olvasd vagy hallgasd a legújabb részt a nagy lejátszás-gombra kattintva!
Vagy tekerj lejjebb, és elolvashatod az epizód leiratát! :)

(Hogyan hallgathatod? Itt és most a fenti lejátszógombra kattintva, az MP3-fájlt letöltve, vagy Spotifyon, vagy az Apple Podcastson, vagy a kedvenc podcast-lejátszódon!)

INNENTŐL A TELJES EPIZÓDJEGYZET – SZINTE SZÓ SZERINTI LEIRAT, ÚGYHOGY HA MEGHALLGATNI NEM TUDOD, A LÉNYEGET EL TUDOD OLVASNI ITT IS :)

Via: Szia Ádám, köszönöm, hogy megint itt vagy velem a stúdióban, ami a nappalink. Na nem mintha olyan sok helyre mehettél volna az elmúlt másfél évben. :)

Ádám: Igen, itt Angliában jóval szigorúbb volt a karantén, mint sok más helyen, úgyhogy mi tényleg az elmúlt időszak jelentős részét itt töltöttük. Legalább DIY-projektként barkácsoltunk köréd kicsit jobb hangszigetelést a felvételhez furnérlemezből meg ilyen tojástartó-alakú pufianyagból.

Via: Mikor lassan másfél éve itt a podcastban beszélgettünk az egész vírushelyzetről, akkor gyakorlatilag egy gyorssegélyt raktunk össze:

• hogy tartsd tiszteletben, hogy ez egy ismeretlen, zavaros helyzet,
• meg ne akarj úgy csinálni, mintha minden működhetne a régiben, mert ez most nem a régi szituáció. 

Akkor csináltam először a “legjobb otthon” instagramos fotókihívásomat is, és megmondom őszintén, amikor először összeírtam 14 napnyi feladatot, egy pillanatra át is futott az agyamon, hogy mi van, ha tök fölöslegesen csinálom ezt, mert dehogy fog ez 14 napig tartani. Haha.

Ádám: Haa haa haa, még fiatalok voltunk és naivak.

Igen, akkor igyekeztünk gyorsan a helyzetet a praktikus oldaláról megfogni és abban segíteni. Ezért készült el az otthonról dolgozós podcast anyag is, hiszen mi addigra már pandémiától függetlenül nagyon régóta itthonról dolgoztunk, egészen jól működik a munka-pihenés határhúzás, és a kapcsolatunk se ment rá.

Azóta rengetegen felzárkóztak mellénk és gyakorlatilag az is profi lett otthonmunkában, aki nem akart, és a praktikus kihívások után elkezdtek jelentkezni ennek az időszaknak az érzelmi terhei — és az már jóval kevésbé volt benne a köztudatban, hogy erről is érdemes lenne beszélni.

Via: És hogy mit lehet ezzel csinálni. Mert eddig mindig volt egy mérföldkő, amit lehetett várni, ami miatt azt hiszem, kicsit könnyebb volt elviselni a dolgokat, vagy legalábbis elhitethettük magunkkal, hogy van egy vége valahol ennek az egésznek. Hogy akkor az elején csak X hét, aztán oké, most lockdown lesz (nálunk itt Angliában kezdetektől sokkal szigorúbb volt az összejárási tilalom), de legalább nyár van, ki lehet ülni a kertbe… Aztán jött a tél, amiről tudtuk, hogy nehéz lesz, de már ott az alagút végén a fény meg a vakcina, aztán vártuk a sorunkat, néztük, hogyan oltják be az egyre fiatalabb korcsoportokat, nagy nehezen elértek hozzánk is 2021 nyarára, és az első után 8 héttel megkaptuk a másodikat… És pont mire beütött, hogy véd a vakcina, kaptuk a negyedik hullámot az arcunkba. Szóval mindig volt valami répa lógatva az orrunk előtt, hogy na már csak “addig” kell kibírni. De ez a répa egyre kisebb volt és egyre kevésbé volt motiváló. 

Ádám: Most abba nem is akarunk belemenni, hogy melyik kormány mit szúrt el, és hogy mennyi feszültséget tud okozni a Facebookon összeesküvéselmélész bagázs, mert ez még pluszban annyi stresszt rakott mindenkire, hogy órákig ragozhatnánk. Nem könnyű ebben navigálni, maradjunk ennyiben.

Via: A mai epizódban inkább beszélgessünk az átmeneti állapotokról, pandémiaspecifikusan és általánosságban is. Mert a járvány mindannyiunk közös és meghatározó élménye az elmúlt másfél évben, tökéletes példája az átmeneti időszak kontrollvesztésének.

Mert ugye nem csak a járványhelyzet ilyen katyvaszos átmeneti időszak, van még ezen kívül az életben egy csomó mélyponttal együttjáró átmeneti, kibogozós, beláthatatlan időszak (a gyász, a kiégés, bármilyen érzelmileg terhelt életszakasz).

Sőt — és lehet, hogy ez a legfontosabb gondolat az egész epizódban — de rengeteg olyan semleges, sőt pozitív előjelű átmeneti időszak is létezik, ami ide tartozik. Mert a stresszfaktorok közé nem csak a klasszikusan stresszes dolgok tartoznak, hanem akár költözés, átképzés, munkahelyváltás, elmenni gyesre, visszajönni a gyesről, elmenni egyetemről, elkezdeni az egyetem utáni életet.

Ez mind olyan átmeneti időszak az életben, amit gyakran egyenesen mi kezdeményezünk, és általában pont azért csináljuk, mert jobb életet várunk tőlük. De a folyamat attól még lehet pontosan ugyanolyan nehéz, hullámvasutazós, és ugyanúgy hozhat magával egy csomó önvizsgálatot, mélypontot, mini-krízist, amin mind át kell menni ahhoz, hogy eljussunk az új helyzetünkbe.

Ádám: Gyakorlatilag amit egy átmeneti időszakról strukturálisan meg tudunk tanulni, az utána már jobban ráilleszthető egy másikra is, akkor is, ha mi kezdeményezzük, akkor is, ha hirtelen belép az életünkbe.

Az átmeneti időszak nem egy emberes téma

Ádám: És mielőtt beleugrunk a konkrét témákba, egy kis kitérő erejéig normalizáljuk azt, hogy ketten beszélgetünk erről a témáról, és nem te egyedül mondom?

Via: Igen. Fontos, hogy együtt beszélünk róla, mert ketten mentünk át ezen a sok mindenen, és szeretném reprezentálni itt is, hogy még a saját felismeréseim sem úgy születtek meg, hogy elvonultam bámulni a sarokban a pókot, hanem kommunikáltunk, segítettünk egymásnak az érzelmi feldolgozásban, jeleztük, ha valamire szükségünk van akár megoldásra, akár figyelemelterelésre. Nyilván senki sem gondolja ezt, de azért bedobom, hogy te meg én utoljára a pandémiáról nem ebben a podcastban beszélgettünk másfél évvel ezelőtt. :) 

Ádám: Igen, ez tök fontos, hogy azokat a kapcsolati alapelveket, amiket előtte is gyakoroltunk, gyakorlatilag feltekertük az elmúlt időszakban. Azt, hogy transzparensek vagyunk egymással. Azt, hogy egyáltalán figyeljük magunkat, hogy hogyan vagyunk fizikailag, érzelmileg. Az, hogy kommunikálunk egymással arról, hogy hogyan érezzük magunkat az alapján, amit magunkról megfigyeltünk. Meg igazából még azt is kommunikáljuk, hogy nem tudjuk, hogy hogyan érezzük magunkat.

De közben mindezt nem spontán a másikra zúdítva csináljuk ezt a kommunikációt, hanem hagyunk neki teret és időt az életünkben, akár spontán módon, hogy „figyi, most alkalmas az idő arra, hogy beszéljünk arról, hogy hogy érzem magam”, stb. Ezek, főleg elsőre, nagyon formalizáltnak hangozhatnak kívülről, és általában minden kapcsolatban megvan az embereknek a saját stílusa, ahogy jól, és nem bántó módon és egymást támogatva tudnak egymással kommunikálni, és ez lehet, hogy másnak tűnik furának.

Bele lehet helyezkedni egy jó, produktív kommunikációs stílusba, és ez biztosítja, hogy nem egymás érzelmi terében taposunk, hanem mindkettőnknek külön-külön megvan a saját tere, és abból indulunk ki, nem vesszük magától értetődőnek, hogy mi egy egység vagyunk, aki négykarú-négylábú Frankenstein-szörnyként cammog a domboldalon. Nem, létezünk egy kapcsolatban ketten, ÉS létezünk külön-külön is, saját mentális egészséggel, ami nem mindig ugyanúgy van, és amikor hullámzik – mint egy ilyen nehéz időszakban, mint a mostani – akkor nem is mindig pont ugyanúgy hullámzik.

Via: Nem úgy gondolkodunk egymásról, hogy te a másik felem vagy, mert köszönöm szépen, én teljes egész vagyok egymagamban is. Mi azért vagyunk együtt, mert úgy döntöttünk, hogy együtt könnyebb lenni, és nem azért, mert „kiegészítjük egymást”. Ebből következik, hogy nem játszhatunk gondolatolvasósdit, és nem vehetjük magától értetődőnek, hogy a másik az limit nélkül rendelkezésre áll mentálisan. Tudom, hogy nem csak engem visel meg ez az időszak. És még kábé magunkat is tanuljuk egy ilyen új helyzetben, hát még egymást. Pont amiatt, hogy ez egy – várj, muszáj használnom – PRECEDENS NÉLKÜLI időszak volt, nem működnek alapszabályok, hogy mindig vagy soha így meg úgy “kell” viselkedni.

Van, hogy azt mondom, hogy kérlek, most ne mondj nekem híreket a számokról, mert nem bírom, máskor meg arra van szükségem, hogy elmondhassam, hogy mi jött szembe, mert pörög bennem, belekerülök egy spirálba ettől, és jobb kiszellőztetni. Van, hogy arra van szükségem, hogy megbeszéljük; van, hogy arra, hogy tereljünk, és csináljunk valami tök mást, mert nem segít, ha belepörgök. És ezt mindig a helyzet alapján döntjük el, én magam se tudom megmondani magamról, hogy mi lesz holnapután és hogyan leszek egy hét múlva. 

Ádám: És ebben szerintem fontos praktikus lépés, hogy megtartottuk a pandémia elejéről azt az akkor bevezetett új szokásunkat, hogy minden nap ránézünk, hogy hogy vagyunk aznap. Vannak tervek ugyanúgy, hosszú távúak, középtávúak, rövidtávúak, de nem várjuk el magunktól, hogy minden nap pontosan a terv szerint végezzünk mindennel és csináljunk meg mindent. 

Nagyobb flexibilitást gyakorlunk azzal, hogy megengedjük magunknak is meg egymásnak is, hogy azt mondjuk, hogy tudom, hogy mára ezt terveztük, de most nem vagyok úgy fizikailag vagy mentálisan, hogy ez menjen.

Via: Meg úgy is nézhet ki a dolog, hogy látszólag a semmiből egyszer csak azt mondjuk, hogy úristen, muszáj elmenni sétálni, mert meghülyülök, vagy hozzuk előre jövő hétről az X feladatot, mert most attól érezném magam nyugodtnak, ha azzal haladnánk és le lenne tudva. De hát mindig mondom, hogy a terv nem azért van, hogy úgy legyen, ahogy leírtuk, hanem hogy legyen mitől eltérni. Ezért is írok már heti teendőlistát a tervezőmbe, aztán jól van az úgy, ha napit írnék, össze-vissza lenne nyilazva az egész.

Ádám: És ilyen helyzetekben ez a gyakorlatban azzal jár, hogy többször kell dolgokat elengedni és többször kell újratervezni, mint normál időkben. De amiatt jó, hogy magunkkal és egymással is megengedőbbek vagyunk, könnyebb elviselni a kevésbé vagy nem mozdítható dolgokat, mint a határidőket a munkában, a navigálást a hivatalos ügyintézésben, meg igazából minden olyan életterületet, amik alapból nem ilyen empatikusak és megértőek.

Miért ne várjuk a nyugvópontot az átmeneti időszakban

Ádám: Oké. Térjünk át arra a kérdésre, ami ezt az egész podcast-epizódot létrehozta, azaz, hogy kvázi milyen tanulságot tudunk levonni ebből a másfél évből a következő időszakra, fél-egy évre nézve.

Via: Én azt, hogy nem érdekel a kovászos kenyér, és hogy bármit ültetek a kertben, vagy a meztelencsiga vagy a hernyó megeszi.

Ádám: Vagy fesztiválos Toi-Toi vécének használja az ültetőföldedet a szomszéd macska. (Szomszéd macska, ha ezt olvasod, akkor ez a nyilvános felhívás remélem segít átgondolni a dolgokat.)

Via: De komolyra fordítva, ha valamit megtanított az elmúlt másfél év, akkor az az, hogy hogy nem várjuk a nyugvópontot.

Már nem várjuk azt, hogy mikor lesz végleges visszarendeződés abba, ami előtte volt. Mert szerintem most már kimondhatjuk, hogy nem az a kérdés, hogy ez mikor fog megtörténni, és szerintem már az se kérdés, hogy lesz-e, mert nem.

Ádám: Abszolút. Igazából minél távolabb kerülünk a kiinduló helyzettől, annál kevésbé reális bármilyen idézőjeles “visszatérés”.

Via: Én ez alatt azidő alatt egyre jobb barátságba kerültem a kis paradoxonokkal, a párhuzamos, látszólag egymásnak ellentmondó érzésekkel, meg az ambivalenciával, mint olyannal.

Hogy nem kizárólagosan jó élményeknek kell jelen lenniük az életemben, de még csak túlsúlyban sem kell lenniük ahhoz, hogy találjak bennük kapaszkodót.

Az, hogy van jó az átmeneti időszakban, nem jelenti azt, hogy minden jó

Via: De közben nem is szeretném piedesztálra emelni az elmúlt másfél évet. Nem hogy nem volt tökéletes, hanem baromi nehéz volt, és attól még jelentőségteljes is volt. Másfél év az az én eddigi életem négy százaléka, ami abszolút nem kevés. 

Azt gondolom, hogy ha mindent felteszünk arra, hogy a kiinduló állapot álljon helyre, akkor felfüggesztjük az egész életünket. És én pont ezért nem akarok “visszatérni a régibe”. Pandémia és minden egyéb nélkül sem lennék ugyanaz az ember, aki tavaly márciusban voltam. Minél több idő telt el, annál inkább látszott, hogy itt egy rohadt nagy hátraarc, vagy amnézia, vagy időgép kéne ahhoz, hogy “visszatérjünk a régi kerékvágásba”. És tekintve, hogy még most is eléggé benne vagyunk, ez csak egyre inkább így lesz. Minél messzebb vagyok az akkori önmagamtól, annál nehezebben tudnék visszatérni oda, egyre nagyobb árat követel a visszatérés a továbblépéshez képest. 

Nagyon nehéz volt az elmúlt másfél év, ÉS voltak szép részei. Voltak gyönyörű pillanatok, ÉS kegyetlenül nehéz volt. Ezek a dolgok egyszerre léteznek.

Mivel nagyon sokan a produktivitás szempontjából tudták csak megfogni ezt az időszakot, muszáj elmondanom, hogy nem csak az ér, ha baromira mindent megtanultál és kihoztad a legjobbat ebből a közös hullámvasutazásból. Teljesen érvényes, ha nem tudsz semmi egyebet felmutatni, mint hogy itt vagy és túléltél, mert ez már önmagában elismerésre méltó. Mert nem magától értetődő.

Nem szeretem, ha minden áron a dolgok jó oldalát keressük, és erőltetjük, hogy mindenből kihozzuk a maximumot. A mérgező pozitivitás elkeni, sőt, letagadja ennek a helyzetnek a nüanszait, és ez egyáltalán nem könnyíti meg az átmeneti időszak átélését sem, meg a feldolgozását. A legtöbb dolognak van jó meg rossz oldala, és vannak dolgok, amiknek egyszerűen nincs jó oldala.

Ádám: És azzal meg különösen érzéketlen dolog berontani valakinek a gyászába, szorongásába, depressziójába azzal, hogy “Fú, de figyi, legalább!” Nem, van amikor, nincs legalább. Ha megosztasz valakivel egy nehéz helyzetet vagy egy tragédiát, amin átmentél vagy épp most élsz át, akkor arra az lehet egy válasz “Köszönöm, hogy ezt elmondtad”, vagy mittudomén, “Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem, hogy így megnyíltál”. Ha valaki ehelyett nekiáll jönni azzal hogy “Nézd a jó oldalát!”, akkor jogod van elsétálni. Ez volt a mai társadalmi célú hirdetés.

Via: Igen, én ezért haragszom az általánosító, karanténszépítő, és igen, mérgezően pozitív kijelentésekre, hogy “ó, hát de milyen jó is volt ez, kicsit ráhangolódtunk egymásra, nagyon kellett már ez az emberiségnek!”. Köszönöm, nekem meg a hátam közepére se kellett.

Attól, hogy lehettek benne tanulságok, hasznos felismerések, prioritás-átrendeződések, nem egy wellness-hétvége volt az elmúlt másfél év. Biztos volt, akinek igen, de elég empátiamentes dolog azt hinni, hogy akkor biztos másnak, sőt mindenkinek egyformán csúcsszuper volt.

Ráadásul itt a nehéz időszakra csak rakódtak a nehéz időszakok. Ne felejtsük el, hogy a bezártság önmagában csak egy kihívás volt, ami mellé családi konfigurációtól függően jöhetett még home office és/vagy otthonoktatás, és rengeteg embert ért súlyos veszteség, vesztették el az állásukat, sokan lettek tartósan betegek, és sokan gyászolnak azóta is.

Igazából ezért sem tudunk visszarendeződni oda, ami 2020 március előtt volt. Mert eltelt másfél év, és már nem ugyanazok az emberek vagyunk.

Mit tanultunk az átmeneti időszakból?

Via: Nagyon fontos viszont, hogy nem csak kibírás történt. Minden készséget, megküzdési mechanizmust, amit megtanultál, az a tiéd. Minden felismerésed, tanulságod, ha volt ilyen, a tiéd.

És ez egy csomó esetben nem jut eszünkbe, mert sok mindent normalizáltunk, miközben kitanultuk, kifundáltuk, beépítettük az életünkbe. Egy csomó minden továbbra is nehéz, de megy, és egy csomó nehéz dologról kiderült, hogy meg tudod csinálni.

És mint mondtam egy kicsit korábban, az, hogy itt vagy, és eddig eljutottál, önmagában eredmény. Ezt fontos kimondani, mert ezt is természetesnek szoktuk venni.

Nem magától értetődő hogy itt vagy, és az életednek önmagában eredménye, hogy van, és nem kell hozzá bármilyen bizonyítványt vagy teljesítményt felmutatnod ahhoz, hogy értékes legyen.

Ádám: Ez megint kicsit az, amiről a “Ne legyél hatékony” című cikkedben írtál, hogy mostanra teljesen belénk nevelték, hogy csak az az emberi értékünk, hogy mit tudunk termelni. És ez egy nehéz, de fontos újratanulás, hogy egyébként önmagában van értéke annak, hogy létezünk, és itt vagyunk.

Via: Igen. A másik nagy tanulság az szerintem az, hogy ahogy múlik az idő, Benjamin Buttont kivéve mindannyian öregszünk. És ahogy múlik az idő, egyre kevésbé lesz minden “normális”.

És ez kicsit már abba lóg bele, hogy növünk fel. És a felnövésnek és a felnőtté válásnak nincs vége 18 évesen, hanem ahogy gyűjtjük az élettapasztalatokat az évek, évtizedek alatt, egyre komplexebbé válnak az életünk nagy kérdései és a tétjei.

Mert több múlik a választásainkon, jobban értjük és megéljük, hogy ha választunk valamit, akkor valami mást nem választottunk. Szóval egyfelől megnő a felelősség, ugyanakkor ahogy egyre több a tapasztalatunk, és saját magunkat is egyre jobban megismerjük, a döntéseink is egyre magabiztosabbak és tudatosabbak lehetnek, és a megküzdési módjainkban is egyre profibbak vagyunk.

Úgyhogy ezt adnám gyakorlatnak, hogy pörgesd át egy kicsit fejben, hogy:

• mik azok az új dolgok, tanulságok saját magadról, amik ebből a másfél évből kijöttek,
• mik azok a készségek, amiket elsajátítottál, amiken keresztül megtanultál alkalmazkodni a kialakult helyzethez.

Ádám: És itt fontos, hogy ebben az esetben az elsajátított készségeket nem a kenyérsütés és a klarinétozás szintjén találod, hanem fizikailag, mentálisan, lelkileg. És érdemes szem előtt tartani azt a szempontot is, hogy ha semmi más nem jut eszedbe, azt akkor is elszámolhatod magadnak, hogy sikeresen túlélted az elmúlt időszakot.

És ez a tudatosítási folyamat sokat segíthet abban, hogy a következő időszakba is már úgy menj bele, hogy nem csak kibírás lesz a program. Fogsz tanulni mostantól is új dolgokat, rájössz dolgokra, reflektálsz. És ha tudatos vagy a körülményeiddel, akkor az egy olyan szokás, ami minden ilyen átmeneti időszakon segíteni tud.

Via: És ez a szokás és ez a tanulás és ez a kibírás leginkább abban jelenik meg, hogy megtanulsz empatikusabb lenni magaddal. Nem azt kell megtanulnod a kibíráshoz, hogy reggel ötkor kelj és fuss nyolcvanöt házkört — kivéve, ha pont ezt akarod csinálni. A legfontosabb az átmeneti időszakokból az, hogy az ember magával legyen türelmesebb és empatikusabb. Az önostorozás békeidőben sem hasznos, a megszégyenítéssel csak szégyent lehet csinálni. Ha a nehéz időszak abban segít neked, hogy kijelölöd magadnak, hogy hol vannak a határaid, és hogyan tudsz magaddal kedvesebb lenni, az önmagában egy nagy érték.

Pont ezért hasznos, ha nem felejted el az elmúlt másfél évet, az meghatározza a következő időszakodat is:

• hogy mi a fontos neked, 
• mire van szükséged most egy jó élethez, 
• mi az, amit szeretnél magad mögött hagyni, 
• ki az, akire számíthatsz, 
• és mik azok a részei az életednek, amiket minden áron meg kell védened, mert fontosabbak, mint gondoltad.

Ezek a felismerések és készségek ezerszer értékesebbek, mint hogy megtanultam praktikus dolgokat. Ezek a felismerések abszolút segíthetnek egy következő nehéz időszakban.

Az átmeneti időszak ambivalenciája

Ádám: És ezek a tanulások magunkról ezek békeidőben – most már rászoktunk erre a szóra – is elkísérnek minket. Nem csak a nehéz és átmeneti időszakokban, hanem az, hogy ha tudom magamról, hogy ezt szeretném, vagy ez nekem sok, vagy erre nem szeretnék időt pazarolni mert rájöttem hogy ezt nem szolgál engem, akkor ezek akkor is hasznosak lesznek, amikor kijövünk az alagút másik végén.

És amíg tart az átmeneti helyzet, az igazi feladat megtanulni együtt élni az ambivalenciával. Hogy tanulunk is dolgokat, ÉS tök nehéz. Van, amikor a tök nehézből tanulunk valamit. Van, amikor abból tanulunk, hogy hogyan mentünk át a tök nehezen. Van, amikor csak tök nehéz, és már megtanultuk a dolgot, és még mindig nehéz, és még miért van itt a nehéz, amikor már megtanultuk.

Ez utóbbi a tranzakciós-ezoterikus felfogás, hogy ha megtanultam miért nehéz még mindig. Mert az érzelmi helyzetek és hullámvasutak sokszor nehezebb és nem feltétlenül van hozzá tanulás csatolva, ezt a kettőt is válasszuk le egymástól. A gyász nem egylépéses, hogy „péntek délután háromtól ötig gyászolok, megtanultam ebből, hogy most gyászoltam, és akkor többet nem fogok gyászolni.”

Via: „És múlt kedden volt a tagadás, úgyhogy most már nem jöhet vissza.”

Ádám: „Most már a feldolgozásban vagyunk!”

Mikor tanulunk az átmeneti időszakból?

Via: Nagyon fontos hozzátenni, hogy amikor arról van szó, hogy tanulunk egy nehéz időszakból, akkor a nehéz időszakból nem akkor tanulunk, amikor épp átmegyünk rajta és taknyunk-nyálunk egybefolyik, hanem majd utána, a feldolgozás során lehet reflektálni rá. A nehéz időszakból tanulás nem úgy történik, hogy épp remegek a szorongástól, de már naplózom, hogy mik a felismeréseim.

Ádám: Ritkábban van.

Via: Nem tudom, mennyire hangzik úgy, amikor mi mondjuk, mások tudom, hogy egybemondják. Amikor mi azt mondjuk, hogy a nehéz időszakból lehet tanulni, meg vannak benne felismerések, az nem aközben történik, hogy baromi nehéz és dagonyázol, általában. Lehet, hogy közben megszáll az ihlet. De leginkább majd a leülepedés után jönnek, hogy „ó ja, ez ez volt”. Ez megint a hasznosság a mélypontnak, hogy még meg se száradt az orrod alatt a takony, már írod a felismeréseidet, hogy mennyire jól rájöttél.

Ádám: Meg már adod el az életrajzi könyvednek a jogait. Mindennek megvan az ideje. Amikor történik, és benne vagy, és átéled, az is segít, mert az is egy tudatosítás, hogy ha engeded hogy átéld az, ami nehéz. Ez egyébként nem csak a rossz, hanem a jó dolgokra is igaz. Amikor találsz valamit, ami nagyon jól esik, akkor „ú, megyek és dokumentálom, könyvet írok belőle”. Ugyanúgy jó tudatosítani, hogy ez most jó, amiben vagyok, vagy amit csinálok, és benne vagyok tőle a flowban, és ugyanúgy majd a megélés után levonhatod belőle a következtetéseket.

Via: És kicsit a megélést magát akadályozza, hogy már miközben velem történik, már fogalmazom, hogy hogy írom bele egy Instagram-szövegbe. Vagy eleve — még rosszabb — látok embereket, aki még el se kezdett sírni már kapcsolja be a Live-ot az Instán, hogy majd jól belebőg a kamerába. Ezt neveztem én el performatív sérülékenységnek, amikor az én érzelmi mélypontom a tartalom, a kontent, és esélyem sincs arra, hogy a privát gondolataimat privát feldolgozzam, mert már arról van szó, hogy hogyan tudom ezt becsomagolni úgy, hogy nézzék.

Egyszerűen ha valaki azt mondja, hogy ezt full autentikusan csinálja, akkor is ott a tudat, hogy ezt nézni fogják. Ez annyira nehezíti a feldolgozást és az átélést, hogy ez nagyban ugyanaz, mint amit az előbb mondtam, amikor magadnak keresed a tanulságokat akkor, amikor benne vagy. Nem magad számára keresed a tanulságokat, hanem becsomagolod tartalomnak.

Ádám: Ez egy elkerülési mechanizmus, hogy nehéz érzelmi állapotban vagyok, úgyhogy kilépek saját magamból, és kívülről nézek rá magamra, mert az lehet, hogy könnyebb. Ezek normál emberi elkerülő mechanizmusok, hogy nem szeretjük, ha rossz dolog történik velünk és rossz állapotban vagyunk, azokon nehéz túlmenni. Nehéz azt a tanácsot megfogadni, hogy maradjunk benne, vagy ne tereljünk mindig.

Van, amikor már túl sok, és el kell kezdeni terelni. Egy nehéz gyász-érzéssel nem lehet mit csinálni egy ponton túl, hanem észre kell venni, hogy ú, ebbe nagyon belepörögtem, muszáj pihenőt tartani.

Van egy egyensúly ebben, hogy átélek valamit, megélek dolgokat, és átmegyek az érzelmi nehézségeket, ÉS észreveszem azt, hogy az már az öngondoskodásomhoz tartozik, hogy most pihenek benne egy kicsit. Az igazi mélypontos helyzetekben ez nagyon igaz – az is a tudatosság része, hogy tartsunk egy kis pihenőt, mert a kis pihenőre van szükségem.

És ez nem ugyanazt jelenti, hogy megtagadtam az érzelmi állapotot, mert utána ugyanúgy engedem, ha megint jön. Mindig a gyász jut eszembe, mert az a legeklatánsabb példa erre, mert hullámokban szokott érkezni. Jön, átélem, kicsit gyengül, kicsit pihenek, lehet, hogy aznap már nem jön, lehet, hogy jobban leszek utána, lehet, hogy egy hét múlva jön megint. Lehet, hogy egy hét múlva jön megint, és lehet, hogy még jól is éreztem magam közben, és akkor a jó érzést tudatosítom.

Az átmeneti időszakok kulcsa: empátia magunk felé

Áádm: Mindig erre jutunk vissza, hogy a figyelem saját magunkra, hogy hogy vagyunk, hogy őszinték vagyunk saját magunkkal azzal kapcsolatban, hogy őszinték vagyunk saját magunkkal azzal kapcsolatban, hogy most így vagyunk, most ezek a limitek, most erre vagyunk képesek és nem kimenekülünk belőle, hanem figyeljük, átéljük, és utána dolgozzuk fel.

Via: És ez megint ennek az egésznek a mindenféleségét engedi meg. Nem csak az van, hogy minden borzasztó és szűnjön meg ez az időszak, mert azzal nem megyünk át rajta, hogy azt mondjuk, hogy ne létezzen, és ki tudja, hogy még hány százalékából vonom ki magam. Vagy ugye a másik véglet: legyen minden pozitív, a rosszból is hozzam ki a jót, sőt a legjobbat, és akkor meg azzal tévesztem meg magamat, hogy azt hazudom, hogy ez igazából milyen jó most, mert ezzel megtagadom magamtól, hogy elgyászoljam, amit el kell gyászolnom.

Ez az az egyensúly, ami számomra az igazi “új normális”, hogy elfogadom a jót, hogyha tud jó lenni és vagyok úgy, hogy meg tudjam élni. A rossznak pedig megengedem, hogy olyan legyen, amilyen, mert ha nem engedem meg, akkor is olyan, és nem tudom megváltoztatni.

És ha ezt a hozzáállást tartjuk előtérben, akkor nem fogunk úgy csinálni, mintha minden normális lenne, és így nem próbáljuk erőltetni se azt, hogy visszarendeződjön minden a kezdeti állapotba, se azt, hogy legyen gyorsabban vége. Így lesz kevesebb az átmeneti állapottal kapcsolatban megélt görcs, és így lesz eggyel elérhetőbb egy valamilyen új nyugvópont.

És ha már nyugvópont, ez egy jó nyugvópont most az epizód befejezéséhez.

Reméljük, hogy az ebben a részben elhangzottak segítenek keretet adni az életed átmeneti időszakainak.

Most te jössz!

Folytassuk a beszélgetést a kommentek között! Írd meg, hogy te milyen tanulságot vontál le az elmúlt másfél évből, milyen készségeket találtál a gyakorlatban ehhez az időszakhoz.

A témát folytatjuk a következő epizódban és a további blogos anyagaimban, úgyhogy ha még nem vagy fent a hírlevelemen, akkor ez egy remek alkalom csatlakozni. Rögtön küldöm az e-mailt, amint kihozok a témában egy új anyagot.

Köszönöm, hogy velünk tartottál, vigyázz magadra, és találkozunk legközelebb.