Múlt héten kaptam egy kedves levelet egy olvasómtól, hogy segítsek, hogy tudná a szakítás után összeszedni magát. Levelezésbe kezdtünk, de úgy gondoltam, a téma megér egy blogbejegyzést is. Az egészséges önbecsülésre a párkapcsolatban élőknek is szüksége van, és a szakításon kívül sok más kudarcélmény is érheti az ember lányát, amitől úgy érzi, hogy nem ér semmit. Mondani könnyű, hogy szeresd magad, meg fel a fejjel, ezért hogy több szemszögből lássuk a dolgokat, megkérdeztem néhány barátnőmet (22-40 évesek, szóval elég reprezentatív társaság :)), hogy ők hogyan léptek tovább egy-egy szakítás, vagy akár válás után. A lányok monogrammal vagy álnéven szerepelnek, de nagyon is valódiak. ;)
Ági: Vettem egy füzetet, és minden nap beleírom, hogy mi volt jó – mint a Things I Love Thursday, csak minden nap. Nagyon sokat segített. Ja, és vásárlás, kozmetikus, magad kényeztetése :) Sírj, ha jól esik, élj meg minden érzést, aztán ha kisírtad magad, akkor elkezdhetsz figyelni az apró jó dolgokra az életben :)
Szingli királylány: A bokszolj/kiabálj bele a párnába, nem működik. Illyenkor törni-zúzni kell. Üveget TILOS. Nálam egy már csorba tányér/bögre landol ilyenkor. Direkt. Van, hogy kettő. Alapmű Wendy Bristow: Egyedül, mégis boldogan c. könyve. Az én példányom pecsétes és szamárfüles és víztől hullámos és tea/kávé/vörösbor foltos és csokimaszatos. Igazi gyógyír.
Móni: Sétálj az utcán emelt fővel, és nézz az emberek szemébe és gyűjtsd be a kedves, pozitív, mosolygós, elismerő pillantásokat! Semmilyen körülmények között ne gondolkodj azon, hogy milyen vagy, ne agyalj azon, hogy nagy a hasad, kicsi a melled, verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, és csak légy önmagad.
Ancsi: A külvilágnak nem kell tudnia, hogy neked bajod van. Éld meg a szakítást, sirasd el a kapcsolatot, ért annyit valószínűleg, de adj magadnak egy nem túl távoli határidőt, amikor abbahagyod az önsajnálatot és kirángatod magad belőle. Kezdj el edzeni, találj egy hobbit, legyél a barátaiddal. Nekem ezek váltak be. És az utolsó önsajnálós estére egy üveg vörösbor! :)
Meli: Az nagyon gáz, hogy nekem nincs bevált tippem? Valahogy annyira kitartottam mindig a végsőkig, hogy csak akkor hagytam, hogy vége legyen, mikor ahogy kimondtam, megkönnyebbültem, és rögtön boldogabb voltam. Egy kivétel volt, azt meg máig nem tudom, hogy sikerült túlélnem. De sikerült. :)
Szingli királylány: Azt mondta a barátnőm, hogy az elmúlt kapcsolatnak is van gyászideje. Időbeli határokkal. Addig lehet sírni-ríni, utána meg megrázza magát az ember, összepakolja a másik összes dolgát és bedobozolja. Aztán a mazochista – magányos éjszakákon előveszi. Aztán visszadobozolja. Aztán már nem veszi elő. Aztán leviszi a pincébe. Aztán eltüzeli.
A: Van a másik oldal, amikor a lány szakít. Azt is fel kell dolgozni, kudarcélmény. (Még ha nem is akkora, mint a másik irányból.) Ha van a közelben jóbarát, akkor a vállán zokogni, cenzúra nélkül beszélni róla, megfogalmazni, hogy ugyan ez most kudarc volt, de ez nem jelenti azt, hogy az egész élet az lenne (Hogy is van az a mondás? Ez csak egy rossz nap, nem pedig egy rossz élet.)
Zs: Ragassz ki motivációs mondatokat a fürdőszobába, hálószobába, hogy soha ne felejtsd el őket!
Szingli királylány: Az ünnepeket szingliként még jobban meg kell ünnepelni. Még jobban meg lehet adni a módját. A hétköznapokban meg kimondottan célirányosan kell élni: magamnak terítek meg szépen, igen, a legjobb étkészletből, a legszebb szalvétával. Egyedül is felveszem éjjel a szatént hálóinget. Persze, a macis flanelt is. Van olyan nap is, meg ilyen is. Igen, főzök meleget többször egy héten, mert magamnak csinálom. Ha van valami, amit ilyen helyzetben átvehetünk a médiától az ez a mondat: “Mert megérdemlem!” Ha én nem szeretem magam, hogyan várom el mástól, hogy szeressen???
Cs.: Sétálj, olvass, ülj be egy szuper kávézóba/teázóba/sütizőbe, és élvezd az életet, és azt hogy MAGADAT kényezteted. :)
Emese: Ha bármilyen hobbit hanyagoltál, vagy el sem kezdtél a pasi miatt, akkor menj, és vesd bele magad. Például ha nem mentél el salsát tanulni, mert ő nem akart veled jönni, most menj el, akár egyedül is, akár barátnővel. Ne hagyd, hogy a félelmeid gúzsba kössenek. Attól parázni, hogy nem lesz, aki olyan jól csókol/szexel/olvas a gondolataidban, mint ő tette, nem szabad, mert amíg ezt el nem engeded, önbeteljesítő jóslat (engem ilyen félelem tartott már bent rossz kapcsolatban, és később rájöttem, hogy egész más dimenziói is vannak annak, milyen jók lehetnek ezek a dolgok valakivel, úgyhogy kár volt emiatt habozni). Gyászolni ér, és kell is, de tudatosítani kell, hogy ha vége lett, akkor nem volt valójában olyan tökéletes, aminek hittük (már ha annak hittük).
B: Egy szakításnak is csak akkor van értelme, ha megérted, mit hibáztál. Ne azt keresd, mit hibázott a másik. Az az ő baja. Rá fog faragni még sokszor. De te ne tedd! Tudd pontosan a hibáidat és igyekezz kijavítani őket, hogy ne kövesd el őket… Tudd, hogy mi tenne boldoggá!
És amit én még hozzátennék a végére: ne érezd úgy, hogy kötelező párkapcsolatban lenned ahhoz, hogy teljes életet élj. Nem az. Jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. Valentin-nap környékén még pocsékabb érzés, mert mindenhonnan folynak a szívecskés macik meg a páros ajánlatok, de át is lehet fordítani az ünnepet, ha szeretnéd. Amerikában és Nagy Britanniában a Valentin-nap a szeretetről és nem a szerelemről szól – barátok, osztálytársak, kollégák ajándékozzák meg egymást ilyenkor. Adj apró ajándékot a szeretteidnek, és köszönd meg, hogy vannak. Sőt, magadat is lepd meg valamivel, és magadnak is köszönd meg, hogy vagy. :) ♥
Ha van bevált tippetek a témában a sorstársaknak, vagy kérdeznétek, biztatásra van szükségetek: írjatok hozzászólást! Nagyon jó kis csapat gyűlt össze, biztos lesz, aki tud segíteni, ötletet adni. :) A lányoknak ezúton is köszönöm a válaszadást.
Olvassa valaki itt még a komikat? Nem tudom. Rákerestem erre a cikkre, mert nagyon szakításra állunk és én vagyok az elégedetlen fél. Több mint 3 éve vagyunk együtt és 3 éve élünk együtt, korán költöztünk össze, ezért kimaradt ez a randizgatás… Tudom, ez nem kizáró ok.en programokat akarnek, o nem, neki igy is sok, amenynit egyutt vagyunk (holott csak egy lakasban lakunk, de nem csinalunk semmit egyutt, minosegi ido????)… Egy evvel ezelott mar kifakadtam, hogy nem igaz, hogy nem kepes velem randizni a varosbna valahol, nem elunk at uj elmenyeket, ha elrangatom kethavonta egyszer valahova akkor meg csak a szajat huzza. Megigerte hogy valtozik, es vltunk etteremben, itt ott, de megis valahogy sose latom h kedve lenne hozza. Mar egy hete megbeszeltuk hogy elmegyunk ma randizni, ea 9re ott vagyunk az allatkertben. Nyolckor bemegyek a haloba (en mar hamarabb felkeltem) hogy nem keszul?:) O meg, nem meg alszik picit, de nem sokara kel. 9kor bemegyek es kerdezi hogy haragszom ra? Es mondtam hogy nem, de nem ertem, miert nem kepee megtisztelni azzal h felkel es elmegyunk a randinkra. Aztan addig addig diskuraltunk hogy o mondja nekem hagyjam beken. Nem telepszek ra. Sok idot tolt a bararaival, en is megyek sokszor egyedul/baratokkal talizni, de szeretek egyedul is lenni. De vele sose jonnek ossze a randik. Multkor felkelt 7kor reggel hogy talalkozzon a haverjaval. Velem miert nem kepes elmenni valahova?:( Es a mindennapokban amugy torodik velem de ugy erzem, nekem fontos lenne ha kozos programokat is csinalnank :( kicsit osszevisszasag ez az egesz komment de jo erzes volt kiirni magambol:(
Szia! Én olvasom. ♥
Nagyon nehéz lehet ez most neked, de jó, hogy megfogalmaztad. Neki mennyire kommunikálod ezt? Hogy neked ez így nem jó, és többre van szükséged, illetve hogyan éled meg azt, amikor nem tartja tiszteletben a megállapodásokat? Lehet, hogy nem lepattintásnak szánja, de neked így jön le, ezt mindenképp tudnia kéne, hogy még ha amúgy azt hiszi, hogy teljesen oké is, amit csinált, igazából bántó, és neked arra is szükséged van, hogy így is kifejezze a szeretetét.
Egy kiadós beszélgetés mindenképp szükséges, és az is, hogy mindketten elég fontosnak tartsátok ezt a kapcsolatot ahhoz, hogy tegyetek azért, hogy a másik is jól érezze magát benne. Nyugodtan mondd meg neki, hogy te most így boldogtalan vagy, és legalább azt szeretnéd látni tőle, hogy megpróbálja vagy tesz erőfeszítéseket. Attól, hogy introvertált (ha amiatt nem akar új élményeket), még lehetne vele dolgokat csinálni, otthon is lehet főzni, társasozni, könyvet olvasni és utána megbeszélni. Nem csak ejtőernyőzés közben lehet minőségi időt együtt tölteni… Szurkolok neked!
Szia Via!
Most találtam rá a blogodra és erre a cikkre.
Mi két hónapja szakítottunk a párommal, mindketten 26 évesek vagyunk. Ő mondta ki a végét, én még nem voltam rá készen, bár nem éreztem magam boldognak, de nem tudtam elképzelni nélküle az életem. Nekem ő az első komoly kapcsolatom, 23 évesen jöttünk össze, majdnem 3 évig voltunk együtt.
Szépen indult minden, igazából ő volt a kormányos a kapcsolatunkban. Udvarolt, programokat tervezett, nagyon szerelmes volt belém. Én nem éreztem azokat a pillangókat, ugyanakkor senkivel nem éreztem olyan jól és olyan természetesen magam, mint Vele. Ezért is nem volt komoly kapcsolatom ő előtte. Sajnos, mire összejöttünk, nekem már volt egy fix utazásom külföldre, 4 hónapja voltunk együtt, és én elígérkeztem 10 hónapra el kellett utaznom. Ez nagyon elkeserített mindkettőnket, és nagyon nehéz volt az az időszak, de ő kitartott mellettem, minden nap beszélgettünk. Voltak veszekedések, és volt, hogy majdnem szakítottunk, de kitartottunk. Karácsonyi időszakban majdnem egy hónapot voltam otthon, aztán húsvétkor ő jött ki hozzám 2 hétre. Amikor végre letelt a külföldi út, együtt lehettünk. A nyár nagyon jó volt, utána találtam állást, és mivel a szülei agglomerációban laknak (ő pedig a szüleivel), így felajánlották, hogy amíg találok albérletet, ott lehetek velük. Ő már akkor nagyon szerette volna, ha együtt laknánk, én még akkor külön szerettem volna lenni, de sokat mondogatta, és végül már én sem tudtam elképzelni, hogy nélküle ébredjek, így maradtunk a szüleinél, hogy majd együtt nézzünk albérletet. Nagyon szerettem a szüleit, de így nem volt saját légterem, neki viszont ez így megfelelt. Engem frusztrált, hogy nehezen jutottam haza, ha későn akartam hazamenni, kicsit leszakadtam a barátaimtól. Kb. 10 hónapba telt, mire albérletet találtunk, addigra már nagyon dühös voltam, ő viszont pazarlásnak tekintette az albérletre kiadott pénzt, mindig mondogatta, hogy saját házat szeretne építeni, én pedig csak külön akartam költözni. Az elköltözés után viszont sok időt töltöttünk külön, ő sokat volt a barátaival, én pedig a szabadidőmben vele akartam lenni. Nem találkoztam annyit a barátaimmal, mint ő. Hozzá alakítottam a mindennapjaim. Voltak nagyon jó pillanataink, és voltak rosszabbak. Én nem mondtam el neki, ha valami bántott, úgy kellett kihúznia belőlem. De sokszor úgy éreztem, hogy amúgy sem figyel arra, amit mondok, csak a telefonját nyomkodta. Éreztem, hogy ez így nem jó, de nem tudtam elképzelni, hogy ne legyünk együtt. Erre kiderült, hogy ő sem érezte magát jól, csakhogy ő lépett is… és utólag megtudtam, hogy neki addigra volt egy lány, akivel össze “tudott” jönni, egy fiatalkori barátnője. És most 2 hónap után még mindig sokszor eszembe jut, és fáj a hiánya. Amikor 1-2 hét után mondtam neki, hogy hiányzik, ő azt mondta, hogy már csak a ragaszkodás miatt érzem ezt. Most nagyon nem látom magamat nélküle. Mindent vele csináltam, az ő barátaival lógtunk, hozzá igazodtam. Csak abban nem, hogy én nem gondolkodtam vele a közös ház építésben (még), és mondta, hogy így nem tudott velem tervezni.
Az idő ugye tényleg segíteni fog?
Köszönöm, ha elolvasod a hozzászólásom!
Most figyelj magadra, add meg magadnak azt, amire szükséged van – pihenés, alvás, egyél jókat, sportolj, aludj, és sírj nyugodtan. Idővel könnyebb lesz, a mélypontokon át kell menni. ♥ Tudom, hogy nem vígasztal, hogy az ilyen esetek jót tesznek az önismeretednek és rengeteget tudsz belőlük tanulni magadról, úgyhogy erre most nem is kell figyelned, a tanulságok úgyis jönnek majd maguktól. Egymagad is egész vagy. És majd egyszer valamikor egy másik egésszel lesztek két egészek. ♥ Vigyázz magadra!
Sziasztok!
Nekem most vált aktuálissá a téma :S
1 hónapja költöztem el a barátomtól, akivel 2 évig éltünk együtt. Az elején hatalmas rózsaszínfelhős kapcsolat volt, az albérletemet is feladtam a közös életünk, együttélésünk miatt, már a gyűrű, baba is szóba került. Erre a nyaralásunk után (ami elmondása szerint élete egyik legjobbja volt) két napra egy buliban a szemem láttára csókolózott az új 13 évvel fiatalabb alkalmazottjával. Persze az alkoholra mindent rá lehet fogni… Szenvedtünk emiatt hónapokon keresztül, minden nap hozzá kellett hazamennem, mivel albérlet nem volt, újra nem volt pénzem, akkor kezdtem egy új munkahelyen. Elvesztettem a legjobb barátnőimnek hitt embereket eléggé a padlóra küldött, de próbáltam túlélni. Ezek után elég nehéz megbízni a másikban, kerestem is egy B verziót (kiadó szobát) kb. másfél hónapja. De persze ebben (is) én voltam a hibás, hogy felejtsem már el és higyjek neki hogy nem érdekli más. 1 hónapja ő rakott ki nem a legszebb módon (részegen). Teljesen összeomlottam. Azóta beszélünk, de tudom soha nem fog megváltozni. Mégsem tudok elszakadni tőle. Semmihez nincs kedvem, üres nélküle minden. :S
A legszebb, ha el is tudnám/akarnám felejteni minden nap hallanom kell róla, mert a lakótársam nála dolgozik és oda vissza vannak egymástól (szakmailag). Egyébként az exe…
Hát elég kusza kis történet :) Egyelőre nem tudom még hogyan kellene tisztáznom magamban, hogy jobb lenne nekem nélküle…
Írtátok, hogy az idő majd segít. Alig várom, hogy eljöjjön :D
Hajrá a párkapcsolatban élőknek, kitartás a szakítófélben lévőknek ;D
Köszönöm szépen a választ.
Kedves Via!
Köszönöm a nagyon értékes gondolatokat, el is kezdtem a mondottak alapján én magam dolgozni, hátha sikerül jó irányba haladnunk tovább.
Drukkolok nektek!
Kedves Via!
Lehet, hogy nem tudok már én sem mit kezdeni az egésszel, a kommunikációra bírással.Túlzottan elkéstünk talán..- Elküldtem az sms.t,de a barátom már múlt héten sem vette fel a telefont nekem. A barátom augusztustól mai napig hét közben nem kommunikált velem, csak ha néha felugrott hozzám este kb 9 után, gyakran még pénteken sem tudtam, hogy találkozunk e egyáltalán a hétvégén valamikor, mert egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit kellene ehhez kommunikálni. Ő azt mondta, úgy szocializálódott s a házasságában is minden szavak nélkül, úgymond ” természetesen” magától értetődően alakult.Amikor előre szerettem volna egyeztetni a programokat, – mivel én csak hétvégén vagyok szabad- akkor azt mondta, hogy ö előre semmit nem tud tervezni a munkája miatt. Amikor meg jeleztem,hogy mi a szándékom a hétvégére, akkor azt a választ kaptam, hogy már dolga van otthon, XY-nak megígérte ezt- azt. Ezért is kérte , hogy költözzek oda hozzá. Úgy fogalmazott, hogy a puszta jelenlétemmel is segítenék az Ö életvitelében, s részt vehetnék benne.
Azt is fájlalta, hogy mivel Ö jár hozzám, csak Ö vesz részt az én életemben, én meg nem vagyok ott a mindennapjaiban , tehát én egyáltalán nem veszek részt az Ő életében.
Nos, én két alkalommal voltam ott, ahol a 26 éves fia is tartózkodott. Számomra természetesen szokatlan, idegen volt a hely, s még csak szexre sem kívánkozott egyikünk sem. Én úgy véltem, hogy ennek több oka van: 1. A feleségével és előző barátnőjével élt ott s ennek nyoma van valahogy, 2.másrészt Karácsonykor- Szent Estén 24-25-ig voltam ott, ami eleve szerencsétlen érzelmi időszak egy ilyen új helyzethez.Második alkalommal is rossz érzéseim támadtak, mert ő persze otthonosan mozgott a saját házában, én meg semmimet nem vittem otthonról magammal és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.;Sajnos, egyik helyzetet sem sikerült így lekommunikálni egyáltalán,mint most pl. leírva Neked. Barátom ellenben érzékelte ezt is , bár hangoztatta abbéli vágyát , hogy költözzek hozzá, de talán érthető módon, csak annyit jelzett meg, hogy már nem nagyon mer oda vinni hozzá, mert fél, hogy megint rosszul fogom érezni magam. Én kértem hozzá kulcsot, -miután augusztus óta az én lakásimhoz neki volt kulcsa- gondoltam , ez jogos igény lehet. Kérésemet elutasította ilyen olyan indokkal. Amikor én viszont mostanában visszakértem az én lakáskulcsom, hetekig nem volt hajlandó azt visszaszolgáltatni, azt kérdezvén, hogy : többet nem akarok vele találkozni, azért kérem vissza a kulcsot?
Sajnos olyan helyzet is előállt, hogy mivel 78 éves anyukáját Erdélyben műtötték, haza akart menni , érthető módon meglátogatnia Őt. Ezt a tényt ugyan közölte, de hogy mikor megy, azt természetesen nem jelezte pontosabban bizonytalan válaszokat adott. Február elején egyik péntek este én SMS-ben szép álmokat kívántam, majd miután nem jött válasz, szombat reggel felhívtam. Ekkor nagy természetességgel közölte, hogy épp most indul a gyerekével anyukájához Erdélybe hétvégére. Ez a tény engem nagyon-nagyon megviselt. Úgy éreztem,szó szerint, hogy pofon vágott, magamra hagyott, nem akar bemutatni a családjának.Egész hétvégém tönkre ment, folyamatosan bőgtem s sms-ket küldtem neki.
Hazajövetele után én nem tudtam mit kezdeni vele és az összetört érzelmeimmel, emiatt csak bőgtem,már ha a nevére is gondoltam?Sírtam , ezért Ő azt mondta , hogy ide jön hozzám a lakásomba. Kértem, hogy ne jöjjön,mert én most csak bőgni tudok, semmi egyebet, az ég világon. Ennek ellenére beállított s valóban sokat nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, érzelmeinkkel.
Ő hangoztatta , hogy semmi nem változott közöttünk az Erdélyi utazása miatt én meg rögtön sírtam.
Ezután nőnapon kérdeztem,hogy jön -e velem a március 15-i 4 napos hétvégén: 12-14-ig Prágába csoportos kirándulásra? Én szerettem volna elmenni kikapcsolódni, mert erre szükségem van és nekem igen kevés a szabadságom. Meglepődött, hogy én programot szerveztem, annak ellenére , hogy hetekkel előtte már tárgyaltunk erről, de ő hivatkozott arra, ahogyan azt írtam- előre nem tud szervezni. Mondta, hogy munkát szervezett 2 napra és március 15 lenne szabad neki, de úgy tervezte, hogy én nála leszek a 4 napos ünnepben. Abban maradtunk hogy március 13-n idejön hozzám, segít összekészülni s szombaton reggel kivisz a Prágai kirándulás indulásához,majd 14-n este elém jön s 15-n együtt leszünk.
Mindez nem így történt. 15.-n reggel mikor hazajövetelem után felhívtam, nem vette fel-életében először a telefont reggeltől egészen este 18 óráig. Arra hivatalozott, hogy az elromlott kocsiját csinálta és egyébként sem akar semmi többet senkitől.Ekkor mondta, hogy úgy érzi, ő minden kapcsoltra alkalmatlan és hagyja őt békén mindenki.Ezek után a kulcsomat is csak a főnöke segítségével sikerült megkapnom, mert teljesen össze- ill megzavarodott , pontosan azt is írta, hogy nem tud mit kezdeni az egész kialakult helyzettel..Ezután fordultam hozzád tegnap…Szakembert is felkerestem 2 alkalommal múlt héten, de ők kívülről feketén- fehéren látják azokat a helyzeteket is, melyek szerintem mesze nem azok. Sőt , szerintem a pszichológusnak az a feladata, hogy hagyjanak engem szenvedni, mert ekkor ez a jó… Hát leírtam Neked ezt.
HŰ: Nagyon strukturálatlan lett a mondandóm a kavargó és friss érzelmek miatt.
Nagyon köszönöm , hogy a zavaros gondolataimat leírhattam és ha elolvasod , azt is nagyon köszönöm. Ha még valamit tudsz is válaszolni, az megtiszteltetés lesz. Úgy érezném,hogy valaki ember számba vesz hosszú idő után ..
A pszichológusnak nem az a feladata, hogy hagyjon szenvedni, hanem hogy segítsen megtalálni neked a saját válaszaidat (és nem dönthetnek helyetted semmiben).
Segíteni csak azon lehet, aki hagyja, a párod úgy tűnik, benyomta a féket. És — hogy még egy közhelyet mondjak –, egy kapcsolathoz két ember kell, a fenntartásához és a problémák megoldásához is. A “nem veszem fel a telefont” meg a “nem vagyok elérhető” meg a “nem akarok veled találkozni” az egyáltalán nem megoldása semmilyen problémának. Sajnálom. :( Ne bántsd magad, ha ezt nem tudod egyedül megoldani, mert nem lehet.
Kedves Via!
Alapkérdésem először az, hogy :szerinted létezhet-e egy orvosnő és egy Erdélyből áttelepült , érettségi nélküli , itthon nem elismert szakmával , -eredetileg otthon szobafestő volt – és egzisztencia nélküli özvegy férfi között hosszú távon megértésen, szereteten, stb-n alapuló kapcsolat?
Az én kedvesem,- aki 7 évvel fiatalabb nálam egyébként- kb. 6 hónapja egy ilyen ember, aki fél év óta naponta este kb. 10 óráig dolgozik reggel 6-tól, hétvégén pedig vidéken lévő házában maszekol. Rám még sms küldésére sincs szinte ideje, így nem tudok rá számítani gyakorlatilag-ő az elfoglaltságára hivatkozik s azt kéri, ha igazán szeretem, akkor költözzek Budapestről hozzá Pest megyei házába, így a problémák megoldódnak s szerinte a szeretet egyébként is mindent megold.
Színházba, egyéb programokra is én vittem a saját költségeken, hogy legyen valami tartalmas a közös életünkben- De mostanra kiderült, hogy felesleges pénz és energia pocsékolás volt ez a fáradozás részemről. A barátom ugyanis azt mondta, hogy neki erre nincs igénye, csak az én kedvemért jöttel velem az általam finanszírozott programokra, miközben azon kattogott az agya, hogy hasznosabban is el tudná tölteni az idejét.- Mi egyébként egy lakásátalakítás kapcsán jöttünk össze , nekem segített sok mindenben.Hát most mára kifulladt , fájdalommal és keserűséggel telve mindkettőnk részéről a kapcsolat.
Kíváncsian várom a véleményedet és válaszodat.
Köszönöm.
Ha van hosszú távon szeretet, megértés, kommunikáció, kompromisszum, nyitottság a problémák megoldására, akkor bármit el tudok képzelni. :) De nem az én véleményemen múlik ennek a kapcsolatnak a létjogosultsága.
Te mire vágysz? Ő mire vágyik? Meg tudjátok-e adni egymásnak? Amit nem, az feltétlenül szükséges-e a párkapcsolat elégedett működéséhez? Neked létkérdés, hogy együtt tudjatok színházba menni, mert fontos, hogy ezt is meg tudd osztani az életed társával, vagy téged kielégít az is, ha a színházas barátaiddal színházazol, a pároddal pedig más közös programokra jártok? (Kirándulás, utazás, stb.) Miből vagy hajlandó engedni a kapcsolat egészséges működéséért? Élhető, boldog-e már akkor az a kapcsolat, ha engedtél? Mérlegelni kell a pro és kontra dolgokat, és csak te tudod magadnak megválaszolni, hogy mi az, amiért még megéri az áldozat, és mi az, ami már az egészet borítja, és nem éri meg fenntartani a kapcsolatot. Ehhez az kell, hogy tudd magadról, hogy mit szeretnél, és ezt megbeszéljétek egymással, egymást meghallgatva, és utána egy olyan közös megoldásra jutva, ami mindkettőtöknek előnyös (és igen, mindkettőtök részéről jelenthet áldozatot, de ez olyasmi, ami a kapcsolat működéséért hajlandóak vagytok meghozni, nem pedig súlyos, teljes önfeladással járó lemondás – ha ugyanis az utóbbi, akkor az hosszú távon nem vezet sok jóhoz, csak haraghoz és csalódottsághoz, szóval kár ilyet kierőszakolni egymástól).
Szerintem vár rátok egy őszinte beszélgetés.
Kedves Via!
Megint nagyon sokat segítettél.Megpróbálok beszélgetni, de meglehet, hogy a barátomnak már nincs szüksége erre, mert annyira befelé fordult, mivel úgy érzi, hogy ő már nem képes senkit boldoggá tenni.
Tehát csak magában szeretne maradni, azt mondja, hogy mindenki hagyja őt békén… Sajnos , itt tart.Én még nagyon nem tartok itt , én nagyon szeretnék vele beszélgetni. De szerintem , a beszélgetés egyébként sem a férfiak erőssége, könnyebb nekik befelé fordulni.
Köszönöm szépen.
Nem minden férfi egyforma (még ha van is, aki szereti ezt hangoztatni), ahogy nem minden nő egyforma. :) A beszélgetés a legtöbb embernek igénye. Sőt, sajnos jórészt szocializáció, hogy sokan azt hiszik, nem “szabad” nekik beszélgetni, mert az nem “férfias”, hogy érzéseik vannak, és azokról beszélnek, és mindent egyedül kell megoldani, segítséget kérni ciki és gyengeség, sírni meg csak a nők szoktak… Iszonyú károsak ezek a tévhitek.
Valószínűleg a barátod szeret, szeretné, ha boldog lennél, és kudarcként éli meg, hogy ő ezen a területen nem tud boldoggá tenni. Meg kéne beszélnetek, hogy nem muszáj az életedben minden funkciót (pl. “színházba lehet vele menni”) neki egyszemélyben ellátnia ahhoz, hogy jó legyen vele maradni, és boldog közös életet teremthessetek magatoknak. Egy párkapcsolat többről szól, az meg, hogy “te vagy a mindenem”, maximum a rózsaszín ködös első időszakban igaz, de azért szociális lények vagyunk, és több emberből tevődik össze az a kör, aki a közösségünket teszi ki. Ha elég az számodra egy jól működő párkapcsolathoz, amit ő tud neked adni, akkor ezt mondd el neki, és innen dolgozzatok tovább.
Sziasztok!
Nekem sajnos most vált aktuálissá ez az írás. Előre is elnézést kérek, hogy hosszú lesz.
Több szakításom volt már de egyik sem viselt meg annyira mint a legutolsó (pedig 7éves is volt köztük).
Július elején ért véget a kapcsolatom (több mint 3 éves volt) ez alatt a pár hónap alatt szerintem szinte mindent kipróbáltam, amit fent írtak. Környezetváltozás miatt elmentem tesómékhoz pár napra (csak 300 km-re van tőlem). Elkezdtem sportolni, motivációs idéztek a falon. Meg-meglepem magam apróságokkal, betáblázom a hetemet. Kipanaszkodtam magam a barátoknak, de egy idő után én éreztem magam kellemetlenül hogy mindig nem tudtam továbblépni és inkább ezt a témát befejeztem velük.
De ha vannak is jobb napok, valahogy mindig visszaesek.
Volt időm gondolkozni és belegondolva nem is kellene annyira sajnálni a kapcsolatom. De hiába jutok arra, hogy jobb lesz nekem nélküle valahogy nem megy.
Ahogy fentebb is írták, az én barátaim 99%-a is már férjnél van, családja van, természetesen nem fognak bulizni jönni vagy mindig ráérni.
Sajnos az sem segít, hogy mikor kezdem magam túltenni, akkor vagy rámír vagy tesz valamit az exem, ami után visszasüllyedek. Nem bánta meg hogy elhagyott, csak h mi van velem. Vagy csak felemlegetni, hogyha olyan szarul lennék, akkor írnék neki vagy “futnék” utána. Sajnos én nem érzem úgy, hogy nekem kellene mennem, mert 3 éven át eleget küzdöttem a kapcsolatunkért és belefáradtam, hogy ő úgy gondolja, hogy a kisujját sem kell mozdítania. Még meg is mondtam neki, hogy ne írjon, mert nem akarok a barátja lenni, amit úgy tűnt hogy tiszteletben tart, de ma kiderült hogy mégsem. És újra és újra elmondja, hogy ő nem érzi magát hibásnak, és hogy nekem mit kellett volna másképp csinálnom. Sajnos ezzel fel tud annyira húzni hogy válaszoljak rá.
Valószínűleg naív módon úgy gondoltam, hogy 3 hónap már csak annyi idő, hogy elmúljon és továbblépjek, de kiderült, hogy nem.
Jelenleg a hideg is kiráz az ötlettől, hogy új pasi.
Már kezdek azon filózni, hogy mennyi idő után kell szakember segítségét kérni, hogy ez nem normális. Bárkinek ötlet? Pár hónap, fél év, évek?
Szia!
Ahhoz a részhez szólok hozzá, ami megütötte a szememet: az exed nem tartja tiszteletben a távolságtartást… Kérlek, blokkold! Tiltsd le facebookon, a gmailedben állíts be egy szűrőt, hogy a tőle érkező leveleket azonnal tegye olvasatlanul a kukába. Ha nem akarsz vele érintkezni, és ő ezt nem tartja tiszteletben, akkor jogod van minden módon elvágni tőle a kommunikációs lehetőséget! Így aztán bele se mész a válaszolgatós, hibáztatós játszmájába, hiszen nem is látod.
Nem hiszem, hogy segít a napjaidon, hogy meglátod, hogy jött tőle egy üzenet, és máris tiszta ideges leszel, gyomorgörcs, és nem tudsz haladni a dolgaiddal. :(
Szia Via!
Köszönöm a válaszod!
Már nincs a facebookomon, meg levelezőlistán sem, de ír akkor smst. De amúgy tényleg nem segít. Mondjuk nem is értem, hogy ha ő akart kilépni a kapcsolatból, akkor mért nem lehet tiszteletben tartania a kérésemet. De mindegy. Sikerült ma valamilyen szinten lenyugodnom, és ahogy végre megtalálom a telefonon a beállítást, hogy ott hogy lehet esetleg hívásokat és smseket szűrni, akkor azt is beállítom.
Sajna néha jobban fáj, hogy a kutyust is vitte magával, és az ő hiánya sem jobb. De majd lesz valahogy :)
Miheztartás végett: én egyszer próbáltam felvenni a kapcsolatot az exemmel, és mikor láttam, hogy Neki ez kellemetlen, kérés és felszólítás nélkül! nem kerestem többet. Pedig tényleg érdekel, hogy hogy van.
Szerintem ráerőltetni magad a másikra egy szakítás után “mert engem érdekelsz” címszóval nagyon intruzív és nem tisztességes dolog.
Ha nem lehet smst letiltani talán a számváltás sem túlzás.
fú Sammy..így 3évvel később,mintha magunkat olvasnám..nálunk is hasonló okok vezettek szakításhoz..mindig az anyukájáék (mondjuk itt a szülők nagyon idősek,de mégis azt érzem,hogy kihasználja az anyja 26évesen,ahogy csak tudja, pedig van az exemnek testvére azt nem bolygatta ennyit),a telek,a munka, mindig minden sokkal fontosabb volt nálam.pedig együtt laktunk,de mégis..hiába próbáltam, hogy lépjünk tovább egyszerűen nem ment,mert görcsösen ragaszkodik ehhez a dologhoz, neki így jó és a többi.nagyon sokáig tűrtem,eddig bírtam, az utóbbi időben már rengeteget sírtam,és hiába magyaráztam neki,hogy mi a gond,meg nem éreztem már az albiban se jól magam (4en laktunk),mintha döngetném a kapukat, de meg se hallotta volna.Fontosabb volt neki az,hogy kevesebbet fizetünk, mint az, hogy komfortosabb lett volna ketten. Nem is nagyon vitt haza,voltam náluk kb. 4-5x, de ő se nagyon jött hozzánk, mindig hívtuk mindig volt kifogás, vagy ha jött is a legutolsó busszal ért ide,addig húzta- vonta a dolgokat.Sokszor volt olyan,hogy valami program volt,és az utolsó pillanatban lemondta és inkább a telekre ment, felajánlottam hogy elmegyek vele a telekre csináljuk együtt, de neki az sem volt jó…
most meg itt vagyok egyedül…=( vhogy majd lesz.. :(
Nem hiszem, hogy ez sikerült neki, pedig talán megértették volna a szülők, hogy amikor velem van, az neki fontos. Egyszer szállt szembe velük, de szerintem nem jó szájízzel tette, de boldoggá tett, és talán ő is egy kicsit megkönnyebbült, de ez egy apróság miatt volt, és más alkalom sose volt. És én is igyekeztem kerülni ezt, inkább segítettem neki, hogy ne érezze a két oldali “támadást”. Hihetetlen, mennyire meg akar felelni a szüleinek, pedig tudom, hogy egyedül is megállná a helyét, de egyelőre ezt nem is akarta. Beszéltem neki anno erről, és értem, hogy némán ült, de amíg nem képes ezen felülkerekedni, meg fogja bélyegezni. És nem merő gonoszságból írom, de ez lesz a következő lányokkal is, de mindemellett én találtam benne olyan valakit, akit becsülni tudtam.
Ez az ő harca, vagy megküzdi, vagy talál egy olyan barátnőt, aki hajlandó nyelni. Nyilván vannak becsülendő tulajdonságai is, csak kérdés, hogy merre húz a mérleg. Van, aki félre tudja tenni ezt a tényezőt, hogy milyen a viszonya a szüleivel (vagy sokáig úgy tud tenni, hogy nem zavarja), de kérdés, hogy meddig tud tartani az az állapot, hogy nála se borul a bili… Sikeres továbblépést kívánok Neked!
Én is úgy gondoltam, hogy nem az anyjával járok, de mégis akkora befolyása volt rá. Azt gondolom, hogy tartott is tőle, mert látszott, amikor nem voltunk a szülők közelében, hogy működött. Meg ebből voltak afférok is köztük, de az anyja nyert, mert ő az anyja, és ez mindent elnyomott. Nem miatta hagytam ott, hisz majd 3 évig együtt voltunk. Továbbá, egyikünk se rendelkezett önálló egzisztenciával, mivel diákok vagyunk még.
A gyász meg tart egy ideje, voltak törekvések a részemről, hogy visszaszerezzem, de mindig felötlött a gondolat, hogy ugyanaz lenne, hisz semmi nem változott, és még egy ideig így is lesz. Ez a kapcsolat számomra egy élmény volt, rengeteget kaptam, és remélem, adtam is. Ezért nehéz elengedni. Úgyhogy várom a percet, mikor emelt fővel, kisimult lélekkel tudok egy fiúhoz úgy szólni, hogy kedvességet remélhetek viszonzásképp.
Igen, sajnos nem elég, ha Te tudod, hogy nem az anyjával jársz, hanem neki is tudnia kéne… Nem mentegetheti örökké az anyját, egy idő után fel kell vállalnia Téged az anyja előtt, akkor is, ha ez azzal jár, hogy igazságtalanság esetén megvéd vele szemben.
A kapcsolat nagy részében el tudtam képzelni vele a jövőt, fel tudtam nézni rá, szorgalmas, ügyes, pozitív személy. Viszont ritkán éreztem, hogy érdekli, ami velem történik, és egy idő után fel is hagytam azzal, hogy elmeséljem, amikor meséltem, unta magát. Amikor a saját dolgairól beszélt (ez elsősorban a szakmája, amihez nem tudtam soha hozzászólni) rendkívül boldog volt. De szerintem azért, mert az otthoniakat nem érdekelte. Egy idő után viszont már engem se csigázott fel a meséje, mert ugyanolyannak tűnt az egész, és nem értettem belőle semmit, de igyekeztem érdeklődve hallgatni. Az is a sorvadás felé sodort, hogy a szüleim minduntalan azt kérdezték, hogy miért vagyok vele még mindig, ha szenvedésnek tűnik. Sose értették, hogy az apró örömök feledtették ezt velem. Továbbá az ő anyukája nem szeretett, mint utólag kiderült. De sose volt velem egyenes, és nem mondta el, ha gondja van velem, csak a fián keresztül tudtam meg, és egy idő után már a reakciójából is láttam. Ami még a szakítás felé terelte a dolgot, hogy a kevés találkozás miatt szerintem szexcentrikussá vált a kapcsolat. Nekem ez nem felelt meg, ő meg ezt nem érezte. És ennek hatására egyre ritkábban hozzá átmenni, és áthívni se volt olyan könnyű a szüleim miatt, akiket nem zavart volna, de valahol mégis…
Az anyukája nem kellene, hogy indok legyen a szakításra; ha a boldog házasságokhoz az összes szülő maximális áldása kéne, elég sok működő kapcsolat nem működne… :) Nem az anyjával jársz, hanem vele. Ugyanígy: nem a Te szüleid járnak vele, hanem Te.
Nem is tudom, ennyi után mi okosat mondhatnék. Úgy érzem ebből a kevésből (és simán lehet, hogy mellélövök), hogy egy helyben toporogtatok, célok és közös tervek nélkül, és erőfeszítések nélkül elhidegültetek egymástól. Gyászold meg ezt a kapcsolatot, és kívánom, hogy mihamarabb tovább tudj lépni, és találj valakit, akivel teljes az összhang. ♥
Elfelejtettem hozzátenni, hogy a kapcsolat vége felé egy, már a szexet se kívánó, lélekben kissé megöregedett vagy megsorvadt vki lettem. És háklis is, szóval meglepett, hogy nem ő lépett ki ebből az egészből. Nem érzem, hogy az ő hibája volt minden, tudtam, hogy nekem is sok a saram…
Nagyon sajnálom. :( Történt esetleg valami más is, amitől megsorvadtál?
Most találkoztam a cikkel, bár lehet a megírásakor jobb lett volna… Újév napján szakítottam a párommal majdnem 3 év együttjárás után. És bárcsak azt mondhatnám, hogy túltettem magam rajta, de sajnos korántsem. Tavaly nyártól ő elkezdett dolgozni, és az iskola mellett is folytatta. Nem volt sok ideje rám, valamint munka előtt még a szakdolgozat is igencsak lefoglalta. Szóval a pénzszerzés, a tanulás, a bulik mind előrébb szorultak, mint én. Nem azt mondom, hogy a kert hátsó végébe kikötött kutya lettem, akit magához hívott, ha kellett, de nem volt az, ami előtte. Így ment decemberig, amikor inkább elment kajálni valahová, mintsem rendelt volna, és együtt lehetünk volna. Akkor próbáltam meg először szakítani, mert már a barátaim és szüleim is folyton azt szajkózták, hogy miért viselem el, ha mindig csak panaszkodok rá. Igen, szerettem, és mentegettem, hogy az ő szülei is nagy nyomást tesznek a vállára. Ők egy kicsit jobb módban élnek, mint én, de nekem az enyém megfelelt. Lehet, nekik az enyém nem. Anyukájának – számomra érthetetlen okokból – elvárásai voltak velem szemben. Sosem voltam szerintem olyan, aki ne felelt volna meg ennek, de nem is akartam megfelelni neki.
Rátérve a tényleges szakításra. Szilveszter volt. Persze ilyenkor az ember felönt a garatra, nem is emiatt hagytam el, meg ennek biológiai következményei miatt. Hanem mert mikor hazaértem vele hozzá, mondtam, hogy nekem ez sokk volt, és szeretnék otthon aludni, majd később beszélünk. Elindultam haza, és jött a végzetes sms, miszerint én milyen egy kö** vagyok. És a szülei mit szólnak, hogy nem vele alszom, pedig megágyazott. Ekkor durrant el az agyam. Szégyellem, hogy telefonon keresztül történt, de szemtől-szemben csak sírtam volna, és már én éreztem volna bűntudatot. Ő persze próbált másnap kiengesztelni, de nem engedhettem. Nem megleckéztetni akartam, dehogyis, nem éreztem, hogy a kapcsolatunk változott volna. Most is otthon laknánk, a szüleink “szabályai” szerint, annak ellenére, hogy elmúltunk 23 évesek. Nem tudtam a mai sem feldolgozni, szeretem őt. Tőrdöfés volt megtudni, hogy ő képes volt túllépni rajta (igen, valakinek elég 1 hét, valakinek fél év, valakinek még több) és most új barátnője van. Kezdem érezi, hogy lassan orvosi segítség nélkül nem megy, pedig nem ez az első szakítás.
Remélem, nem volt végtelenül unalmas… és vki tud tippet adni, miként lépjek túl ezen. Mert sajnos azt érzem, hogy a bajban megmutatkozott a barát, és egyedül vagyok.
Olvasgattam a hozzászólásokat és bennem is felgyült néhány közlendő. Minden helyzet más, de ezt mindenki maga tudja alakítani, megélni. Mindenkinek más a “taktikája” és más-más élethelyzetekbe kerülünk. Én egy teljesen más oldalt éltem meg pár éve. 6 éve voltam együtt a párommal, mikor egy idegen sráccal egyszerűen magával rántott a hév. Sokáig izzott valami köztünk, de semmi mélysége nem volt. Aztán pár hónap után elfelejtődött. Jött egy másik srác, akinél mélység volt, de semmi vonzalom. Aztán – picit párhuzamosan ezekkel – jött egy harmadik, egy igazi tiltott gyümölcs. Mindeközben a régi kapcsolatban érett a szakítás. Aztán, mivel mindhárom párhuzamos próbálkozásom kudarcba fulladt, adtam magamban még egy esélyt a réginek. Nem bántam meg. Ő az, aki mellett akár 10 év múlva is el tudom képzelni az ébredést.
/Nyilván egy ilyen sztorival nem tűnhetek túl szimpatikusnak. Korábban én is elitéltem az ilyet, de már tudom, hogy bárki, bármikor kerülhet hasonló helyzetbe./
Ámde rengeteget gondolkoztam, hogy mégis mi váltotta ki belőlem ezt a sok, viszonylag hosszú futamidejű próbálkozást. Talán megijedtem, hogy az egész család össze akar már minket adni? Biztosan! Talán ki akartam még próbálni magam más helyzetekben? Vagy ily módon akartam megerősíteni, hogy jó úton járok-e? Ez is így van. Sokat segített. Nem bántam meg. Nincs lelkiismeretfurdalásom sem, mert már tudom, mit akarok. Boldog vagyok és örülök, hogy nem ugrottam bele egy új kapcsolatba hátrahagyva azt, ami jó.
Másik oldalt tekintve mégis motoszkál bennem az, hogy talán a többi sráccal azért nem mélyült el a kapcsolat, mert tudták, hogy nekem van más. Valljuk be őszintén a pasiknak sok esetben minden fekete vagy fehér…
köszönöm. :)
Amikor először olvastam ezt a cikket, akkor nagyon aktuális volt, majdnem el is kezdtem írnia történetemet, ugyanis nekem az volt a bajom, hogy nem tudok szakítani. Összehozott egy kedves, érzelmi manipulátorral a sors. Most már két hónapja vagyok egyedül, legalább már a lelkiismeret furdalásom kezd múlni, amiért az életemet választottam helyette.az érzelmi részéből elkezdtem kijönni, de annyira semmilyen lett minden. nem az egyedüllét a baj, csak nem érdekel semmi. így elég nehéz az életet folytatni, csak muszájból.
esetleg depressziós-kilábalós cikket nincs kedved írni valamikor Via? tudom, hülyén hangzik ez így, de ebben a cikkben is sok segítő dolgot találtam. hátha Ti okosabbak vagytok, mint én egyedül.
A depresszió egy betegség, abba inkább nem ásnám bele magam, mert laikus vagyok, és szerintem többet ártana, mint használna, ha belekontárkodnék. De “mezei” rossz hangulat és magad alatt levés ellen majd összeszedem, hogy mit szoktam. Addig is böngészd az Inspiráció kategóriában a dolgokat. :)
MakranC! Erre mindenképp szeretnék reagálni. Azt hiszem, hasonlót éltem meg az első kapcsolatom után. Érzelmi zsarolás miatt húztam vele 2 évig, aztán – épp az érettségim napján – nem bírtam tovább és szakítottam vele. Nagy megkönnyebbülés volt, de üresek voltak a napjaim. Eszembe se jutott, hogy egyedül menjek moziba, vagy bárhová. Barátnőim is mindannyian kapcsolatban voltak, így nem mindig tudtak rám időt szakítani. Az én kilábalásomat egy teljes életmódváltás segítette elő. Nagy nehezen végigunatkoztam a nyári szünetet, aztán jött a főiskola és a kollégiumi élet. Rengeteget segített nekem.
Tudom, nem mindenkinek van ekkora szerencséje, de bármilyen jelentős változtatással segíthetünk átélni a nehéz időszakot. Talán ebben az irányban érdemes lehet Neked is elgondolkodni. Az új hobbi, egy új sport kipróbálása rengeteget segíthet. Vagy esetleg – ami még segített nekem egy másik jelentős érzelni periódusban, – egy többhónapos tanfolyam! Ugyanis ott szinte teljesen biztos, hogy más emberekkel (is) találkozol, mint a mindennapokban. A vizsgák pedig nagyon össze tudnak kovácsolni egy csapatot. Nekem ez új barátokat jelentett, ráadásul még egy oklevéllel is gazdagodtam.
Via, kérlek, mondd hogy el fog múlni ez az érzés mert még sokkos vagyok és kilátástalannak tűnik a helyzet. “csak” 9 hónapig voltunk együtt, de minden elromlott és ő az első szerelmem és nagyon kibuktam….. ha elolvasod, kérlek, írj valamit, akármit, muszáj valami reménybe kapaszkodnom… a legjobb barátomat is elveszítettem mitévő legyek most??? érettségi kellős közepén……. jaj jaj jaj jaj jaaaj :'(
Semmi baj nem lesz! Lélegezz, és most koncentrálj az érettségire. Utána pedig csaphatsz egy önsajnáló partit, de a fókusz legyen az érettségin, ez most a legfontosabb. ♥ Pár hónap, és túl leszel rajta, addig meg gyere, írj hálalistát, amikor csak tudsz, és itt vagyunk, ha bármi lenne, oké?
♥ annyira köszönöm! ♥
Szia Via! A sors fintora,hogy amióta megírtam neked hogy mi van velünk azóta nincsen velünk semmi.Mármint úgy volt, h 19én megyünk Tankcsapda koncertre.Már meg akartam rendelni a jegyeket,de az áldását kértem a vételre. Nem jött válasz…így nem mentünk koncertre. Nem beszél velem.Nem értem mi történhetett nem is találkoztunk meg semmi. Hívtam nem vette fel, sms-t írtam nem válaszolt. Aztán egyszer csak válaszolt, méghozzá annyit h most nem tud beszélni de majd felhív,na azóta is hív..Itt volt nálunk a konyhában köszönt és vigyorgott..azok után h majdnem 2 hétig nem volt hajlandó beszélni velem..nem tudom mi van most…szeretem, de elkezdtem nézelődni… még azt sem tudom,hogy akk most mi még együtt vagyunk-e vagy sem.. Én vagyok a hülye? sokszor már komolyan nem értem. Ha nem akarta velem újra megpróbálni akk minek erőltette, ha meg csak szexet akart akk meg miért nem azt mondta?! neki is feltettem a kérdést de semmi reakció… Ennyire naiv lennék? vagy ő a hülye? vagy mindketten?! nem értem… Amúgy tudom mi anyám baja vele…az első baj (nem publikus), a második h mi szemmel láthatóan boldogabbak voltunk,mint amilyen ő most és ezt nem tudta elviselni. Köszönöm, hogy “meghallgatsz” és nem ítélsz el :)
Szia!
Nos, igen, benne van a pakliban, hogy akart még egy búcsú-összebújást… Mindenesetre ez elfogadhatatlan, hogy magyarázat nélkül így eltűnt. Ha együtt vagytok, akkor azért, ha meg nem, akkor azért… Valamilyen formában jelezd, hogy akkor részedről befejezettnek tekinted a dolgot, onnantól kezdve pedig tiszta lelkiismerettel “nézelődhetsz”. ♥
Drága Via, igaz már 2 egész hosszú-hosszú hónap eltelt mióta megjelent ez a cikk, ha elolvasod amit most írok kérlek-kérlek írj véleményt. 2hónappal ezelőtt ott tartottam, hogy az exem nem tudja mi legyen velünk,újra megpróbáljuk-e vagy sem mert félt. Azóta már összejöttünk bár még mindig nem hivatalosan,mert a barátokon kívül csak a ő anyja és a nővére tudja. Most ott tartunk, hogy szépen lassan de annál biztosabban fogjuk beadagolni a szüleimnek,hogy mi újra megpróbáljuk. Azért csak szépen lassan, mert Anyum közölte még anno, hogy ha újra össze merek jönni vele akkor el is költözhetek hozzá(a szomszédba)…ami elég vicces volna xD.. Apukámnak már külön elkezdtem adagolni,odáig jutottam el h telefonon beszéltünk mire Apum azonnal rávágta h nehogy összejöjjek vele újra.Megpróbáltam a nagymamámnak is elmondani ott is csak a telefonhívásig jutottam, mire ő is rávágta: nehogy összejöjjek vele. Érdekes viszont, hogy anyám utálja őt pedig nincsen oka rá, az előző barátom megcsalt vele meg már majdnem hogy puszipajtások. Ki érti ezt? mert én nem. Álmodtam is… azt,hogy 1 asztalánál ült az egész család és az exem (vmi családi kajálós buli volt), én késve azaz utolsónak értem oda.Az asztal egyik felén ült anyu mellette 1 üres szék vele szemben meg az exem és mellette is egy üres szék.Mindenki azt nézte hogy hova ülök le…És az exem mellé ültem pedig mire az asztalhoz sétáltam még 2 üres szék is lett… most reményekkel és rengeteg félelemmel megtelve újra együtt vagyunk :)
Szia! Szerintem ha Ti biztosak vagytok az érzéseitekben, és főleg: Te is biztos vagy a döntésedben, akkor tartsatok ki. Ha legközelebb felmerül a dolog, én tuti megkérdezném, hogy konkrétan mi a bajuk vele, és megpróbálnám megbeszélni, tisztázni a helyzetet, és megértetni velük, hogy szeretitek egymást, boldog vagy vele, és szükséged lenne a támogatásukra, mert őket is szereted, és nem akarod elveszíteni egyiküket sem.
Akkor leírom én is, jó?
Végzős gimis voltam, amikor teljesen belezúgtam az egyik osztálytársamba. Olivérnek hívták, nagyon helyes srác volt, és okos is, közben igazi rossz fiú, minden lében kanál. Az apját sosem ismerte, az anyja ivott, így ő egy nevelőotthonba ment haza hétvégén a kollégiumból. Mindig is szemeztem vele, de gondoltam, osztálytárssal nem jó kezdeni… de a szerelem vak, Olivér szépen elcsavarta a fejemet.
Rengeteget beszélgettünk, a suliban padtársak lettünk, együtt írtunk délután a koliban házit. Többször is elhívtam magunkhoz vasárnap, így ebéd után együtt utaztunk vissza a koliba… Nagyon szerettem, tényleg. Aztán egy idő után egyre követelőzőbb, egyre flegmább lett, sokkal inkább a haverjaival foglalkozott, mint velem, bunkó beszólásai voltak… Nagyjából 2 hét leforgása alatt szakítottam vele, mert bár nagyon szerettem, ő már nem ugyanaz az Olivér volt. Persze hamar kiderült, hogy máris megvan a következő kiszemeltje, a párhuzamos osztályból… Én pedig teljesen összetörtem, hiszem minden nap együtt láttam őket. Nem is tudom, hogyan tudtam leérettségizni.
Szerencsére jött a szünet, és bosszút esküdtem: megmutatom neki, mit veszített! 170 cm voltam és közel 70 kg, nem voltam kövér, de… Elkezdtem edzeni, napi 20-30 km-t bicikliztem, tekertem mint az őrült. Ha strandra mentünk, sokat úsztam, napoztam, esténként végigcsináltam 1-1,5 órás fitnesz-videókat, vagy csak úgy magam tornázgattam a tv előtt. Odafigyeltem, miket eszem, elkezdtem sminkelni, megtanultam körmöt lakkozni, és a nyár végére 10 kilóval könnyebb és 100%-kal nőiesebb lettem.
Azért is voltam ennyire elszánt, mert egy évre cserediákként külföldre készültem, és nem akartam, hogy a régi énemet vigyem oda is. Az indulás előtt pár nappal felhívott Olivér. Akkora szívdobbanást még sosem éreztem, mint akkor, amikor megláttam a számot a telefonon… Találkozni akart velem, mielőtt elutazom. Belementem. Frizura, smink, könnyű nyári egyberuha, csinos szandi: leesett az álla, én pedig annyira büszke voltam magamra!!! Előadta, hogy tulajdonképpen engem szeret, és megvár és… És ígért fűt-fát. Még együtt töltöttük az estét és az éjszakát, életem egyik legromantikusabb élménye volt, és reggel közöltem vele, hogy szép volt, jó volt vele, de ennyi, a mi történetünknek vége. 2 nap múlva felültem a repülőre és új életet kezdtem.
Az ötéves érettségi találkozón láttam újra őt. Szemtelenül helyes (még mindig), de egyik munkahelyről esik a másikra, nincsen családja, senkije. Sokat beszélgettünk, és még mindig van bennem nosztalgia, de ma sem csinálnám másképp.
Tulajdonképpen Olivérnek köszönhetem, hogy nem lettem egy lusta, dagadt, trampli nőszemély, ő motiválta a változást, még ha nem is tudott róla. És a külföldi egy év alatt azt is megtanultam, hogy nem kell olyan busz után futni, ami nem vesz fel, és hogy nagyszerű az élet pasi nélkül is. Azóta megtaláltam a lehető legjobb férj-apát, és egy kétéves kisfiút terelgetek a gyönyörű otthonunkban.
ÚÚÚ, sunshine, nagyon jó a sztorid!!!!!!!!!
Nekem sokat segített az, hogy kidobtam, ill.előbb eltettem, majd később szintén kidobtam, ami rá emlékeztetett. Semmi ne legyen szem előtt. A másik, amiért nem tudok elég hálás lenni, hogy az én esetemben a szakítás pont azelőtt történt,hogy elutaztam volna 2 hétre külföldre, nyelvtanfolyamra. Azóta vallom, hogy ha lehet, ki kell szakadni egy időre a környezetből, nekem nagyon-nagyon sok erőt adott, és lehetőségem nyílt elgondolkodni egyedül a dolgokon. Egyébként hál’Istennek alig volt kapcsolatom (persze kamaszként rettentően szenvedtem ettől :) ), utólag örülök neki, ill. úgy érzem, hogy a szakítások utáni időszakok voltak a legjobb, legtanulságosabb időszakaim, amitől csak fejlődtem és előrébb jutottam.
Egy ismerősöm mondta, hogy sok kapcsolat azért hűl ki, mert a pár egyik fele – vagy mind a kettő – a másiktól várja, hogy boldoggá tegye. Ő maga pedig nem tesz semmit érte. Szóval, ha mi magunk tudunk boldogok lenni, akkor a másikat is boldoggá tudjuk tenni és talán könnyebb lehet az elválás is – ha arra kerül a sor -, ha a másikon kívül van más is, amibe “kapaszkodhatunk”. Bár én ezt már soha nem akarom átélni – bármilyen önző dolognak is tűnik részemről, mert boldog vagyok és szerelmes. :)
nekem tetszik a cikk (bár szerencsére közöm nincs hozzá, tehát nem szakítottam… de azért elolvastam :) ) megmondom miért teszik: azért mert bevontad a barátnőidet. több ember véleménye, ötlete van ebben a cikkben. pont ahogy több típusú ember olvassa a blogodat. szerintem ügyes bejegyzés! :)
Amikor én padlón voltam szakítás után, mármint amikor nagyon-nagyon, akkor a sport segített. Már vagy nyolc éve csináltam ugyanazt, és akkor még jobban belevetettem magam, beleöltem minden dühömet, kétségbeesésemet, fájdalmamat. Fel sem keltem volna reggelente, ha ez nincs. A mozgás, amit ennyire szenvedélyesen űztem ekkor is, nem oldotta meg a problémáimat és nem mondta, hogy szeret, de ott volt. Egy olyan biztos pontként, amit imádtam, és ami közben ki tudtam kapcsolni, és az edzések alatti derűsebb hangulatom mindig erőt adott. Majd ez a derű szép lassan átvette a rosszkedv helyét, egy idő után pedig sokkal pozitívabban gondolkodtam önmagamról, az életről, a világról is. Ha ezt a pontot eléri az ember, nagy gond már nem lehet :)
Reggelente pedig a legjobb receptem, hogy minden, de minden nap, mielőtt kilépek a lakásból, az ajtóval szembeni tükörbe belemosolygok. Csinálom általános iskolás korom óta, és igazán jó érzés mosolyogva kilépni az ajtón, és belevágni a napba, bármi is vár rám. Vagy a reggeli arcmosáskor, nem azt közölni a tükörképemmel, hogy atyaég, hogy nézek ki már megint, hanem vágni egy röhejes grimaszt, majd kinevetni magam. A reggeli kávé is jobban esik utána.
Ha van ilyen apró trükkje az embernek, azt meg kell tartani akkor is, mikor irdatlan pocsékul érzi magát, mert ilyenkor számíthat igazán.
Szerintem pedig nagyon jó lett. :) Jó olvasni azt, hogy mások mit és hogyan tették túl magukat. És sokszor csak egy kis megerősités hiányzik egy hiteles személytől. Mert a tippek mindenféle magazinokból ( pld tedd féltékenyé, nem igazán működnek szerintem, hiszen a helyzet mindig más és más)
Nekem is volt évekkel ezelőtt egy csúnya szakitásom, igaz, hogy végülis én hagytam ott, és nem ő engem. Viszont egy hosszú és komoly kapcsolat volt ( 6 éves) és meghatározta az egyetemi éveimet. Viszont utána az együttélés nem ment éppen zökkenőmentesen, mivel az egyetem után mindketten máshogy képzeltük el a felnőtt létet és a boldogságot. És ezért hagytam ott, mert úgy éreztem, hogy én igy nem tudok élni, és meg kell még keresnem az életem célját, ami nem az, mint amit ő akart volna rámerőltetni, lévén, hogy neki már meg voltak a céljai.
Nagyon nehéz volt otthagyni, visszaköltözni a szüleimhez, és várni, hogy vajon mi is történik. És közben a lehetőség is nyitva állt előttem, hogy visszamenjek.
innen nézve azt hiszem, hogy végülis a legjobbat tettem: vártam, hogy mi történik. És addig is kiirtam magamból a dolgokat. Azt, hogy mit érzek, és azt, hogy mi történik körülöttem. És történtek dolgok véletlenek folytán, úgy, hogy nem is kerestem és nem erőlködtem, hogy ez kell most nekem:
– egy jó beszélgetés valakivel, akivel akit addig csak látásból ismertem
– valaki, akit nemigazán birtam addig, de hirtelen elkezdtem figyelni rá, arra, amit mond, és lelki vezetőm lett
– egy új ismerős, aki meghivott Angliába – és ezzennel rájöttem, hogy nagyon jó dolog utazgatni és mivel már dolgoztam, lett pénzem is – persze csak fapados járatokra és hostelekre.
:)
Egy csomó új kapcsolat lehetősége is adott volt, amikben úgy éreztem, hogy nem kell belemennem, hiszen ezek után még nem voltam felkészülve. ( és nem akartam mások vállán sirni, meg bolonditani se akartam semmit.) De attól még eljártam kávézgatni, szórakozni egyesekkel, de ennyi :)
Eltelt két év, és hirtelen megláttam valakit a cégnél, ahol dolgozom….és azóta már a férjem. :) A régi kapcsolatot meg szinte teljesen elfelejtettem, igaz, néha elkap a nosztalgia. De ez már nem vészes és mikor elkap, csak a szép dolgokra emlékszem. J
a, és eldöntöttem, már a szakitás után, hogy sose fogom megbánni azt, hogy igy alakult. És nosztalgia ide vagy oda, azóta se bántam meg. Ezt ajánlom mindenkinek: hogy tudatosan határozza el azt, már a legelején, hogy nem fogja megbánni, bármi is lesz később.
Nekem 6 éve nincs senkim, és igazából ma már tudom hogy az ég büntet, mert az első barátommal én szakítottam, mert olyan nagyon magabiztosnak éreztem magam, hogy úgy éreztem, bárkit megkaphatok… szóval jött a pofára esés és büntetés. valószínűleg örökké egyedül leszek emiatt, de nem érdekel, szerintem jó egyedül lenni, bárhova mehetek, bárkivel beszélhetek… persze sokszor, nagyon sokszor hiányzik valaki, aki megölel, ha szar napom van, fogja a kezem, ha gáz van. Szerdán volt egy mélypont, nagyon mély mélypont és jó lett volna, ha a társam fel tudom hívni… ehelyett magamban bőgtem. nekem nincs szakítás utáni fájdalom élményem, mert én voltam a gonosz, amit már bánok és most iszom a levét.
A világért se akarok beleszólni a hitvilágodba, de ez az “ég büntet”, “nem érdemlem meg” érvelés nagyon káros. Megérdemled, ne legyél magaddal ilyen rossz véleménnyel! Ami történt, megtörtént, adj esélyt magadnak! Nem az “ég” van ellened, hanem te.
tudom hogy nagyon rossz a hozzáállásom, de nem tudok már mire gondolni. én annyit próbálkoztam és volt hogy annyira akartam… de akik lehettek volna, azok iránt nem éreztem semmit és inkább nem akartam kényszerkapcsolatba belemenni :( akit pedig én szerettem volna, őt én nem érdekeltem. és ha ez már 6 éve megy, akkor minden átértékelődik és az okokat keresed…
De miért magadban kéne keresni az okokat? Abszolút egyet értek, hogy inkább egyedül legyél, mint egy nyögvenyelős kapcsolatban, de ne úgy fogd fel, hogy ez a Te hibád, és Neked csak ennyi jár! Eljön majd az igazi, és igenis megérdemled, hogy eljöjjön.
Hát, ez most nem lett valami jó. Szerintem. Pedig a cikkeid nagy része szenzációs szokott lenni…
C’est la vie. :-) Majd a következőt Te tartod szenzációsnak és más meg gyengének.
Kereken pontosan 2 hónapja ért véget egy több mint 2 éves kapcsolatom… pontosabban az eddigi legkomolyabb. Együtt éltünk egy ideje, szóba került már eljegyzés és hasonlók is, mégis zátonyra futottunk. Hétvégén már az új barátnőt mutatta be a közös baráti társaságnak… mondhatom eléggé váratlanul ért a dolog, és padlóra kerültem megint. De a sors úgy gondolta, kegyes lesz, és még aznap találkoztam egy kedves sráccal. Ma találkoztunk másodszor, elbeszélgettünk a világ nagy dolgairól, és úgy érzem, az ex most már a múlté. :)
♥
jaj, az így szokott lenni! Az én exem anóó, akivel 4 évig voltunk ageyütt, a szakítás után nem egész két héttel hívott azzal, hogy új barátnője van, aki csak 45 kiló és csudavékony. Ezt azért tartotta fontosnak elmondani, mert én örökké súlyproblémákkal küzdöttem. Kedves volt:-)
Errol ez jutott eszembe:
https://www.hetek.hu/eletmod/200805/aki_kover_az_a_legkoverebb
Meg ez:
https://www.hetek.hu/eletmod/200703/csaladanyak_veszelyben
Olvassatok el!
Engem egy félig gyerekként-kamaszként megélt nagyon csúnya szakítás döntött össze… Évekig reménykedtem, hogy egyszer majd visszajönne, legalább azért, hogy akkor ÉN hagyhassam el..! persze nem így alakult, de az összes párkapcsolatomra ráült a visszavágyott “ideál”. aztán évekkel később találkoztunk és egy nyálas, szoknyaalábemászós, jópofizós, “fura” fazon volt.
Ami nekem segített akkor végleg lezárni: az a “tündérország” amit elmentettem magamnak a kapcsolatból, az már soha nem lesz elérhető, visszahozható, mert mind a ketten megváltoztunk. Meg kell tartani egy szép emléknek, amit lehet és levonni a tanulságokat, no meg persze, vérmérséklet szerint kiszűkölni magunkat. :)
Via, nagyon jó lett ez a cikk és külön érdem, hogy megszólaltattál különböző hozzáállású csajokat. Így lett kerek.
Nekem egy szakításom volt, fájdalmas, csúnya és nehezen kiheverhető, mivel az ifjú olyan dolgokért szakított, amikről korábban azt mondta, nem válóok. Aztán mégis az lett, de már nem bánom. Nekem az segített, hogy leveleket írtam neki (de már a megírás pillanatában tudtam, hogy nem küldöm el, mégis jól esett kiírni). Ma is megvan annak a kapcsolatnak minden emlékével összezárva egy dobozban és néha előveszem okulásul, meg hogy megbecsüljem a férjem és a kisfiam.
Gondoltam, így kerek, hiszen az első szerelmem nekem még most is tart, szakításban – szerencsére – nincs tapasztalatom, de attól még igenis beszélni kell a témáról, úgyhogy megkérdeztem azokat, akiknek a véleményét és a tapasztalatait nagyra tartom. :) ♥
Úúúú, Via, mindig is vártam milyen lesz, ha majd egyszer írsz valami párkapcsolati témájú cikket, úgyhogy – bár nem küzdök szakítási gondokkal – felcsillant a szemem. Jó lett! Nem vagyok egy nagy kommentelő, de most nagyon szeretnék reagálni, remélem nem gáz, ha hosszúra nyúlik!
Én egy elég racionális ember vagyok, életem egyetlen “szakítása” is nagyon letisztult volt – egy helyes, értelmes sráccal voltam, de egy idő után rájöttem, hogy nincsenek komoly érzelmeim iránta, megbeszéltük, egyet értett, és baráti érzelmekkel elváltunk. Szóval könnyű dolgom volt.
De ne irigykedjen senki, nekem más gondjaim akadtak.
Bár a fájdalmas szakításoktól megkímélt az élet, a korábbi párjuktól nehezen elszakadó pasiktól nem. Nekem ez keserítette meg kegyetlenül a dolgom mindig. Több – amúgy rendes, helyes, értelmes – srác udvarolt úgy nekem, hogy közben még fennálló, szétmenő kapcsolat romjai között vergődött. Sokszor ki is volt mondva, hogy bár tudja, hogy szar a jelenlegi kapcsolata, addig nem mer szakítani, amíg nem tudja biztosan, hogy én az övé leszek (mármint a barátnője). Persze nem voltam hülye és megmondtam, hogy bocs, de én nem a mentőcsónak vagyok, és akármennyire is jó pasi vagy, nem akarok így a barátnőd lenni. Tehát én nem a szakítástól szenvedtem, hanem attól, hogy valaki más nem tud szakítani. Szomorú voltam, hogy ennyi jó pasi (mert tényleg azok voltak) ennyire kapcsolatfüggő/határozatlan/stb. Hogy ennyire nem tudnak szakítani! Hogy nem tudják, hogyan kell elválni, leválni, befejezni dolgokat, hogy új dolgok kezdődhessenek. Azt gondolom, hogy ez is egy dolog amit tanulni kell, ez is a kapcsolataink kezeléséhez tartozik, amit valamilyen módon el kell sajátítanunk. Persze mondhatjátok, hogy mit papolok, mert csak egy könnyű szakításom volt eddig, ez igaz, de váltam már el sok baráttól is, ami egy legjobb barátság megszűnésekor szerintem felér egy szakítással.
Ugye folytathatom még? :)
És akkor velem az történt, hogy egy napon Belgiumban belefutottam egy kegyetlenül helyes és okos srácba, 2 napos ismeretségünkből éveken át tartó levelezés kezdődött (IGAZI, KÉZZEL ÍROTT!!! na persze kiegészítettük e-mailekkel is), néha sikerült találkozni, de volt, hogy másfél évig nem is láttuk egymást, csak leveleztünk. Hihetetlen sztorinak tűnt, szinte mesébe illett volna az egész. És egyszer csak úgy döntött a srác, hogy “hmm, kipróbálja milyen lenne Budapesten élni”. És eljött. És összejöttünk valóságosan is :) Aztán letelt az ösztöndíj, visszament, kezdődött ismét egy hosszabb idejű távkapcsolat. Majd talált itt munkát, és végleg ideköltözött. Egy mese volt és még most is az az egész. Nagyon szeretjük egymást, stb-stb. De nem jött volna össze, ha nem hiszünk benne. És képzelhetitek mennyi embernek nem tetszett. Melyik szülő örül, ha a szeretett kislányát egy külföldi srác szédíti? És melyik szülő örül, hogy a fia külföldre költözik egy lány miatt? Rengeteg kulturális akadály, külön nyelvek, különböző vallási háttér, erősen megnehezítették a dolgokat. De nem adtuk fel. Ma is boldogan élünk, amíg meg nem halunk remélhetőleg, de azért hadd meséljem el a csavart, ami közbejött: volt egy pont amikor már gyanúsan tökéletes volt minden, és hát persze ki kellett derülnie valami turpisságnak (amit már szerencsére túléltünk, feldolgoztunk). Nem kerülhettem el a végzetem: a párom személyében sikerült egy újabb ex-csaj problémás pasit kifogni, csak ezúttal nem tudtam meg időben a dolgot (sikerült eltitkolnia), ezért elkerülni sem tudtam. Kiderült, hogy a Drágám bár egyből szerelmes lett belém, amikor megismerkedtünk és már akkor is szakítófélben állt az akkori barátnőjével, mivel nem lehetett biztos benne, hogy összejön a mi kis távkapcsolatunk, hát fenntartotta a kapcsolatot az excsajjal is, ami hosszútávú következményekkel járt és sokáig belerondított a történetünkbe. Rengeteget szenvedtem emiatt és hatalmas harc volt leküzdeni az “excsaj szellemét”, meg a bennem keletkezett bizalmatlanságot és becsapottság-érzetet is.
De nem bánom, hogy így alakult, mert ha tudtam volna, hogy van barátnője, egyből ejtettem volna, így meg bár rosszul esett, amikor később megtudtam az igazat, mégis összejöttünk és most már sok hosszú éve együtt vagyunk. Utólag próbáltam úgy felfogni, hogy ez egy próbatétel volt számomra. De nem kívánom senkinek azt a kételyt amit akkor érzel, amikor találtál egy mindenben tökéletes pasit, akivel csak egy gond van: hogy még ezer szál fűz az excsajához, aki ráadásul betegesen nem bírja elengedni őt, és még a szakítás után évekkel is képes zaklatni – több ezer kilométer távolságból is …. persze lehet hogy ez csak a magamfajta féltékeny és bizalmatlan embereknek jelent ekkora problémát.
Szerencsére ez már ez egy régi történet, és nagyon boldog vagyok meg minden, csak ez úgy kikívánkozott belőlem. Mármint hogy valakit más oldalról bánt a “szakítás” és az azzal járó kalamajka.
Köszi a türelmet!
Nekem a naplóm segített mindig, meg a barátoknak való rinyálás. Mire ők megunták, én is helyrejöttem. Ja, és jó ötlet még a levél: megírod neki, hogy mit hibáztál, vállalod ezekért a felelősséget, megírod, hogy megértetted, hogy vége, és továbblépsz, nem akarsz többé vájkálni a dologban. És a lényeg: küldd el!
Hu tenyleg, a naplo nagyon nagy segitseg volt nekem is mindig.
Az én nagyim örök, igaz bölcsessége: “Ki milyen virágot szakít, olyat szagol.” No comment.
Szóval, szakítás. Volt egy 20 évesen, az fájt, mert szerettem, és megcsalt. Visszakönyörögtem magam, mindent megígértem. Tartott még 2 évig, és én szakítottam, az nem fájt, megkönnyebültem. Aztán volt egy durva történet 27 évesen, de az meg annyira brutál volt, hogy abban a pillanatban olyan szinten összetört bennem minden, hogy már a következő pillanattól magasan tettem rá, nem kellet se gyász, se idő, se semmi egyéb.
Hallgassatok Pál Ferit élőben, vagy online :)
https://palferi.hu/2011-2012
Nagyon köszi a linket!
Bár én nem vagyok szakítás után, de nekem meg barátságokból van nagyon kevés, egy nagy változáson vagyok túl… örülök minden jó dolognak!
Szerintem az egyetlen egyetemes megoldás a szakítás után az idő. Minden filmben elhangzik, így már klisének számít, mégis az idő elmúltával minden jobb lesz. A kikezdhetetlennek hitt érzelmek lassan halványulnak. Nem mondom, hogy teljesen elmúlnak, mert van ami nem múlik el sosem. Ezért szeretem Juhász Gyula Anna örök c. versét, olyan szépen megfogalmazza: „Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben.” – én is sokszor érzek így. És ha valami olyat teszek, olyat mondok, ami Őt juttatja eszembe, akkor csak sóhajtok és elmondom magamban ezt a versrészletet….
Nekem szakítás után mindig beszélnem kellett. Újra és újra elmondani azt, ami történt, ami zavart, amit szerettem, ami eszembe jutott, ami felkavarodott. De nekem minden szakítás megkönnyebbülés volt, mert amíg csak egy pici lángocskát is láttam, éreztem, addig próbáltam életben tartani, és csak akkor mondtam ki, hogy vége, amikor tényleg vége volt. De akkor megbánás nélkül! Nem akartam újrakezdést, nem akartam ugyanazokat a hibákat elkövetni, más kellett. Szerintem a legfontosabb, hogy ilyenkor, bármit is érzel, higgy abban, hogy jól döntöttél, és úgy könyvelj el minden elmúlt kapcsolatot, hogy attól te jobb és több lettél, tanultál, adtál és kaptál is sok mindent. A javadra vált, és az, hogy vége van nem rossz. Nem is jó, ha csak az érzést tekintjük, tudom. Viszont sosem szabad megbánni egy szakítást. Szabad megsiratni, de nem érdemes belehalni, mert én hiszek abban, hogy ez az “egész” úgy van kitalálva, hogy a végén, a legvégén jó lesz.
Nekem is volt olyan kapcsolatom, ahol engem dobtak, sírtam, és mindig vissza akartam menekülni egy (másik) fiúhoz, akinek nem kellettem, de meghallgatott és a barátom volt. (Nem, nem ő dobott :) ) Vele, és barátokkal, ismerősökkel (családdal, természetesen) bármikor megbeszélhettem, amit kellett. Írtam levelet is, nem elküldeni, csak magamnak. Hogy idővel, ha eszembe jut, vissza tudjam olvasni, amit akkor éreztem, és hogy ezzel is megakadályozzam azt, hogy az idő miatt megszépüljenek vagy torzuljanak az emlékek. Ilyen kiakadós levélből többet is őrzök, és nagyon jókat szoktam nevetni rajtuk.
Ami pedig a legrosszabb napokon is biztos pontja nálam a jó kapcsolatnak: amikor este, lefekvés után a sötétben minden este újra és újra azt érzem, hogy én életem végéig emellett a fiú mellett szeretnék ébredni :)
A nagymamám azt mondta (mint utóbb kiderült sajnos a halálos ágyán) hogy soha ne legyek megalkuvó.
…és sok év kellett hogy rájöjjek igaza volt/van
“Ki nem sz@rja le, hogy más mit mond?” látványosan vagy magadban de így fogd fel a dolgokat
Kedves Via,
én több mint egy éve vagyok kapcsolatban, ez azt jelenti, hogy több mint egy éve valami őrült hullámvasúton utazom. Egyre nagyon benne a bizonytalanság és a kétely. Most felfelé ívelő periódusban vagyunk, de én már kezdem elveszteni a hitemet. Ugyanakkor makacsul kapaszkodom a gondolatba, hogy ez még változhat, hitegetem magam, hogy történhet még valami csoda és két össze nem illő ember mégis lehet boldog. Hülyeség igaz… Valamiért még mindig küzdünk ezért a kapcsolatért és többször visszahoztuk már a sírból is. De nem tudom, hogy ez csak erőltetés, vagy idővel tényleg összetudunk csiszolódni és megtanulunk boldogok lenne, a különbözőségünk ellenére is?! Tanácsot kérek…
Mit jelent a hullámvasút mélypontja? Milyen az, mi történik? Tudsz erről mondani valami bővebben? Elsőre lehet, hogy a szürke hétköznapok is ijesztők lehetnek. Emlékszem, amikor a Szex és New Yorkban Carrie kiakadt azon, hogy a pasija nem akart vele lefeküdni egyik este, teljesen bepánikolt, mert addig minden nap volt valami. Csórikám… :D Szóval teljesen normális, ha vannak mélyebb pontok, amikor eltűnnek a pillangók, amikor csak a mókuskerék van. Újra és újra előjönnek az ilyen periódusok, de az a legjobb, hogy visszajönnek a pillangók is, meg a gyomorremegős szerelem — ha dolgoztok rajta, akkor újra egymással, és nem egy harmadikkal-negyedikkel. Szóval én így 12 év kapcsolat után azt tudom elmondani, hogy a szerelem átalakul valami mélyebbé – ez igaz, de nem alakul át szeretetté, inkább úgy mondom, hogy képbe jön a szeretet is, de lehet még ennyi év után térdremegős csókot kapni a párodtól… ;)
Legyetek egymással nagyon őszinték, és ne játszmázzatok, ne trükközzetek. A hajam égnek áll azoktól a javaslatoktól, hogy “tedd féltékennyé a párodat”, meg amilyen marhaságokat még szoktak javítani a párkapcsolat “felpezsdítésére”. A másik, amit nem bírok, az a “legyen misztikum a kapcsolatotokban, mert az életben tartja a tüzet”. A tapasztalatom azt mutatja, hogy az ismerősi körben működő pároknál abszolút nem gond a téma, simán epilálnak/borotválkoznak egymás előtt. Persze nem kell fingóversenyt rendezni (bár ha mindketten rendben vagytok vele, áldásom rá :D), de azért ne legyen már akkora misztérium, hogy a lányoknak is szokott hasmenése lenni. :D Ez van, így szeretjük egymást, inkább úgy fogalmazok, hogy ezzel együtt, mint ennek ellenére.
Az összecsiszolódás elég finom folyamat, lekerekednek az éleitek, de nem lesz kockából golyó. Mit jelent a különbözőség? Ő fiú, Te lány? Ő csípősen eszi a pizzát, Te tejföllel? Mélyebb, mint hogy ki hol nyomja a fogkrémet? Meg tudjátok beszélni? Van értelme megbeszélni? Őt akarod, Téged akar, vagy a golyót, ami sosem leszel?
Rázott a hideg amíg olvastam. Arra gondoltam, hogy szeretném a világ összes összetört szívét összeragasztani!
Aranyos vagy. ♥ De valamennyire ez olyan, mint amikor kibújik a pillangó a bábból – ha megsajnálod és lefejted róla, akkor utána nem lesz életképes, mert a kimászás során nem erősödött meg. Annyit tehetünk, hogy a partvonalról szurkolunk egymásnak, de a csatákat nem vívhatjuk meg mások helyett.
Ó, ez nagyon tetszik! Nekem is voltak szenvedős időszakaim és most, hogy minden rendben van (egyedül), érzem, hogy tényleg megerősítettek. Persze, néha rám tör a magány-érzés, és a de-jó-is-lenne-valaki, de ezek el is múlnak. Meg majd úgyis lesz… ;)
A fenti jó tanácsokat az élet más területén is lehet hasznosítani. Inspiráló cikk! Sokat segítenek ezek a gondolatok a mögöttem álló nehéz időszak feldolgozásában. Most már ott tartok, hogy a következő “projektemet” hogyan építsem fel. :-)
Meríts erőt másokból, a múlt nehéz pillanatait pedig fordítsd a javadra!
Egy mottó: Soha ne nézz vissza, soha!
Az én sztorim elég zavaros ha 1 kívülálló szemével nézzük,de megpróbálom érthetően leírni… Eddig zsinórban 3 azonos nevű barátom volt(halálomig kísérteni fog ez a bizonyos név). Az elsőnél még kis hülye voltam(nem mintha most sokkal nagyobb lennénk) :) szóval a másodikkal 3évig voltam együtt és amikor már kihűltek az érzelmek mindketten 1-1 harmadik félhez menekültünk de közben még együtt voltunk.Majd én elhatározásra jutottam és szakítottunk.És most jön a hab a tortán vagyis az igazi probléma ami miatt írok a hármas számú ,aki a közvetlen szomszédom.Amikor kinézek a szobám ablakán látom a háza bejárati ajtaját, és ha ez nem lenne elég a nevelőapám unokatesója(igen ezért zavaros az ügy).Szóval bár mindenki ellenünk volt,mi 1évig és 4hónapig együtt voltunk.Imádtuk egymást.Nem tudom éreztetek már valaha olyasmit,hogy önmagatok klónjával találkoztatok csak pasiban…Nah én ezt érzem és 100%ra biztosan tudom,hogy ő is ezt érzi velem kapcsolatban.igen jelen idő mert tudom,hogy még most is.Nah a lényeg: 3 hónaposak voltunk,amikor megnéztük a Titok című filmet ezért kitalált nekünk 1 saját titkot,melynek rövid lényege,hogy együtt öregszünk meg.Alapjáraton pesszimista vagyok így nagyon-nagyon sokáig nem hittem a mi kis “titkunkban” bár jól hangzott és őszintén melyik lány nem vágyik arra,hogy megtalálja az igazit?!Na de elkezdtem hinni benne,hogy hiba volt-e azt nem igazán tudom eldönteni.De hittem benne ez a lényeg.Aztán a mi kis rózsaszín felhőkben úszó titkunk szertefoszlott azaz szakítottunk… 3 hónapig nem beszéltünk.Majd a 4. hónapban felhívott és beszélgettünk.Ezután még 3szor történt meg és sírva bevallotta,hogy ő amíg együtt voltunk komolyan szerelmes volt belém és még most is szeret és hiányzom neki de fél,attól hogy ha újra összejövünk akkor megint mindenki ellenünk lesz..és persze az első telefonhívás akkor történt meg amikor már nem gondoltam rá…és még a legjobb barátja betámadott szilveszterkor,hogy ő tudja ,hogy még mindig szeret engem…én mindazokat,amik fenn vannak megtettem.Ittam,sírtam,buliztam,a szekrényemre ragasztottam motivációs idézeteket és gondolatokat,leírom az érzéseimet nap,mint nap.Sőt még jósnőnél is voltam..igen idáig süllyedtem,nem vagyok rá büszke de őszintén bevallom. szép kis történet… Via kíváncsian várom a reakciót és ha van megoldás azt is. :) :(
Ki nem sz@rja le, hogy más mit mond? Szeretitek egymást, boldogok vagytok együtt? Ha igen a válasz, nincs több kérdésem. :) Ilyen esetben engem marhára nem érdekelne, hogy ki mit gondol. Mi is kaptunk hideget-meleget, ha mások véleményére adnék, akkor nem mentem volna bele egy interneten kezdődött, kamaszkori távkapcsolatba, és most nem lenne férjem, vagy legalábbis nem, az, aki… Sokan, sokszor lehülyéztek minket. Én amondó vagyok, hogy ez a Ti életetek, és ha másoknak nem ártotok azzal, hogy együtt vagytok, csak egész egyszerűen más a véleményük, akkor egészségükre, dolgozzák fel, Ti meg legyetek boldogok… Álljatok a sarkatokra! Felnőtt emberek vagytok, nem?
Ebben most az a ‘vicces’, hogy én 16 vagyok és távkapcsolatban élek a barátommal akivel tervezzük hogy pár év múlva összeköltözünk és összeházasodunk, viszont mindenki lehülyéz minket de mi szeretjük egymást úgyhogy nemérdekel minket :)
10 éve pont így voltunk mi is. :) Az idő úgyis megmondja, hogy mi lesz, ne másokra hallgassatok. ♥
Via én lesz@rom,de ő valamiért nem tudja lesz@rni. És a válasz igen :) engem nem érdekel és soha nem is érdekelt,hogy ki mit gondol rólam vagy épp rólunk,akinek tetszik az mellettem/mellettünk van illetve volt és akinek meg nem tetszik,attól meg állandóan csak a rosszmájú megjegyzéseket kaptuk.Igazából nem tudom mit gondoljak róla vagy rólunk.Én tudom,hogy ez igaz szerelem és még leírni sem tudom anélkül hogy ne sírjak nemhogy kimondani. <3 :) De mit tehetnék ha fél?! Komolyan mondom olyan a mi helyzetünk,mint a Szerelmünk Lapjaiban(csak egyikünk sem gazdag). Amióta láttam,azóta tudom,hogy azok mi vagyunk.A vicces az egészben,hogy 2002 májusában találkoztunk először, én akkor még csak 11 voltam és én már akkor éreztem valamit irányába..pedig akkor még semmit nem tudtam a szerelemről és a pasikról.Utólag bevallotta,hogy én már akkor tetszettem neki… hát nem érdekes?…Bár a jósnő azt mondta,hogy nem ő az igazi én szentül hiszem még mindig,hogy ő az. Persze ennek az ügynek úgy járhatok a végére,ha leülök vele és megbeszéljük tudom jól….Köszönöm a véleményt és a bátorítást! :)
Ha ő is olyan elemi erővel szeretne Téged, akkor le tudná szarni… Egy idő után muszáj lesz felismerned és elfogadnod, ha ez a kapcsolat így nem megy sehová. Tényleg beszéljétek meg, de ha azt látod, hogy neki fontosabb mások véleménye annál, hogy az állítólagos szerelmével legyen, akkor nyugodt lelkiismerettel állj fel, és kezdj új életet. Nincs mit vesztened. ♥ Ne egymás ellen küzdjetek, hanem együtt egymásért, annak semmi értelme, hogy győzködni kell őt, hogy neki így lesz a legjobb… ha magától nem látja, nem fogja sehogy se belátni.
Nekem volt egy gyógypasim :-)))) Kétszer hozott össze vele a sors, kétszer húzott ki a béka s..ge alól. Hála és köszönet Neki mindenért! :-)