Márkus Edina 38 éves, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Neveléstudományok Intézete Andragógia Tanszékén adjunktusként dolgozik. Edinával, aki régi olvasóm, tavaly személyesen is találkoztam, amikor az Egyetem tanszékén részt vehettem egy kerekasztal-beszélgetésen a netes kommunikációról, netes emberi kapcsolatokról. :) Ebben az interjúban nem csak Edina szakmájáról lesz szó, hanem másoknak is hasznosítható, praktikus tanácsokat ad a tanulásról, továbbképzésről.

Továbbra is lehet jelentkezni, ha szeretnétek válaszolni a kérdéseimre! Részletek a felhívásban.

– Mit jelent pontosan az andragógia, és “mire jó”?

Az andragógia szak a művelődésszervező szak utódja. Aki ilyen szakot végez, BA szinten választhat többféle szakirány közül, például művelődésszervező, felnőttképzési szervező, személyügyi szervező, munkavállalási tanácsadó. Művelődési intézményekben (pl. művelődésszervezőként, rendezvényszervezőként) és felnőttképző szervezeteknél (pl. oktatásszervezőként, képzési asszisztensként) tud elhelyezkedni, lehet ez állami, profitorientált, non-profit formában működő szervezet egyaránt. Van andragógia mesterszak is, ezen a szinten már a felnőttképzési terület a domináns.

– Miből áll a munkád? 

A munkámban az oktatási és kutatási feladatok a meghatározóak, de az intézetünkhöz-tanszékünkhöz kapcsolódó nonprofit szervezetek munkájában is részt vállalok. A munkám nagyon változatos, ezért szerethető. :) Persze csak, ha valaki szereti a változatosságot. Alapvetően a tanév két szemesztere adja meg a ritmust. Van egy őszi és tavaszi félév, az ahhoz kapcsolódó tárgyakkal, programokkal. A tanórákra felkészülés, az előadások frissítése rendszeres feladat. Ez abból is adódik, hogy amit tanítok felnőttképzéssel, nonprofit menedzsmenttel és pályázatírással kapcsolatos területek, folyamatosan változnak, így frissítenem, aktualizálnom kell az ismeretanyagot. Az előadásokon túl a gyakorlatokon újabb feladatok, akár heteken át tartó projektfeladatok kitalálása a hallgatók számára hasznos, számomra pedig kreatív tevékenység. A nappali tagozatos hallgatók mellett levelezős hallgatókat is tanítunk péntek-szombati napokon. Nagy hasznos és szerethető, hogy a munka, család mellett, már munka- és élettapasztalattal rendelkező hallgatóink is vannak. Az oktatási feladatokon túl új képzések kialakítása, a tehetséges hallgatók tudományos diákköri munkájának segítése is a mindennapok része. A szakterületünkhöz tartozó tudományos munkák, kutatások követése, kutatócsoportokban való részvétel, a kutatási eredményeink publikálása is fontos és elvárt feladat. Emellett bár ez ne szorosan a munkám része, nem kötelezettség, de közvetve kapcsolódik hozzá, és így tudok mindig aktuális lenni, hazai és Európai Uniós pályázatok írásával is foglalkozom, amennyire az időm engedi. A 90-es évek közepe óta kulturális és oktatási nonprofit szervezetekben önkénteskedem (programokat szervezek, pályázatot írok, önkénteseket szervezek stb.). Az a szervezet, amelyet még egyetemistaként alapítottunk, épp ebben az évben 20 éves.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? 

Az adott szakhoz illeszkedő egyetemi alapvégzettség mellett ma már a felsőoktatásban tanítani valamely doktori iskolában elkezdett tanulmányokkal lehetséges, amikor én kezdtem, akkor tanársegédként az alapszakos végzettség elegendő volt. A doktori fokozat (PhD) megszerzése és a folyamatos tudományos tevékenység fontos feltétel a pályán maradáshoz.

– Mi a legnagyobb félreértés a munkáddal kapcsolatban?

A rugalmas munkaidő szabadsága. Milyen jó, hogy én mindenre ráérek. Már többször gondoltam rá, hogy vezetem néhány hétig, hogy mikor és mennyit dolgozom. Valószínű, ha megtenném és összeadnám biztos, hogy több munkaóra lenne az eredmény, mint a napi 8 óra.

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Már az első néhány év után. Leginkább a hallgatóim minősítenek, ha ők is úgy látják, hogy szeretem a munkám, át tudok adni nekik hasznosítható dolgokat, akkor eredményes az, amit csinálok. Elég sok pozitív visszajelzést kapok, így talán nem csak én érzem azt, hogy a megfelelő helyen vagyok.

– Minek készültél gyerekkorodban? 

Sok minden akartam lenni a lakberendezőtől, a dísznövénykertészen át pszichológusig. Talán a tanári pálya igényel olyan készségeket, mint az előbb felsoroltak.

Tanács mindenkinek

Próbáljanak több lábon állni oktatóként is (pl. más korosztályt is tanítani, más szervezeti keretben is tanítani, szakértőként dolgozni, szakmai pályázatokat írni stb.), hogy legyen módjuk váltani, változtatni, ha szükséges — akár pihenésképpen, akár kényszerből, munkahelyváltás miatt. Időnként üljenek le, és gondolják végig, hogy miért érdemes a munkájukat végezni, milyen sikerei voltak egy adott időszakban, és nem elsősorban nagy dolgokra kell gondolni. Hisz a sok apró pozitív visszajelzésből alakul ki az összkép. Ez nem csak a mi munkánkra igaz.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Arra vagyok a legbüszkébb, hogy nagyon sok volt hallgatóm talált meg a helyét a szűkebb vagy tágabb szakterületünkön, és sokan vissza is jeleznek a sikereikről. A célom az, hogy ilyen lelkesedéssel tudjam a munkám végezni, amelyet most érzek, ha ez nem lesz így, akkor mindenképpen váltanom érdemes, mert szerintem ezt csak így érdemes csinálni. Ha a hallgató nem érzi, hogy te fontosnak tartod, amit tanítasz, amit át akarsz adni, készülsz, „képben vagy”, nemcsak tanítod, hanem gyakorlatban is csinálod, amiről beszélsz, nem vagy hiteles és nem működik a dolog. Pl. felnőttképzés módszertana kapcsán ha csak beszélünk arról milyen változatos oktatási módszerek vannak és a felnőttek szempontjából milyen fontosak a résztvevőközpontú, aktivizáló módszerek, de ezt mind előadás formájában, példa nélkül tesszük, nem túl meggyőző.

 – Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon? 

Egy személyt kiemelni nem tudok, de többet igen. Már a középiskolában volt olyan tanárom (történelmet tanított), és az egyetemi évek idejéből is többen, akik példaként szolgáltak, bár ez nem is tudatosult akkor bennem. Egy-egy problémás helyzet, megoldandó feladat, a hallgatókkal való munka kapcsán jutott eszembe, hogy igen ilyenkor x.y. így oldotta meg ezt a helyzetet, lehet nekem is így lenne érdemes. Tehát elsősorban mintát adtak. Az első munkahelyemen a közvetlen munkatársaim (azt hiszem ebben igazán szerencsés voltam, mert nagyon baráti, közvetlen munkatársak vettek körül a pályám kezdetén) által képviselt szemlélet, az igényesség, hitelesség és az alázat a munka iránt. Az odafigyelés, a partneri szemlélet, egymás tisztelete (munkatársakkal, hallgatókkal egyaránt) ezek azok, amelyeket kaptam és igyekszek képviselni.

Pozitív visszajelzések

Nagyon helyes, egyben sokszor hasznos is, amikor volt tanítványokkal találkozom ügyintézés közben és egy kicsit nagyobb odafigyelést tapasztalok, jártam így már a NAV-tól kezdve, a Kormányhivatalig több helyen. Nagyon jól esik az is, amikor a végzés után évekkel megkeresnek hallgatóim, hogy milyen továbbképzést ajánlok nekik, amely hasznosítható, megéri a befektetést. Olyan eset is volt, amikor a hallgatóm a több körös felvételi interjúi után felhívott, hogy megossza velem a tapasztalatait. Meg szoktam hívni, ha tantárgyamhoz illeszkedik volt hallgatóimat a munkájukról beszélni és szívesen jönnek.

– Milyen kihívások vannak a munkádban? 

Türelemből kell sok. Megérteni, hogy valaki miért nem elég motivált, ha már úgy döntött, hogy egy bizonyos képzést elvégez, akkor miért nem tesz többet érte. Ha azt mondja, hogy érdekli egy témakör, miért nem olvas hozzá, néz utána, jár előadásra. Alapvetően az egészséges kíváncsiságot hiányolom sokszor a hallgatókból.

Nehéz az is, amikor valaki háromszor eljön vizsgázni és nem sikerül neki. De azt látom, hogy ilyen esetben a hallgatók tudják legtöbb esetben, hogy ők nem tesznek meg mindent, ritkán van az, hogy a tanárt, a körülményeket okolják, bár előfordul azért.

Valamint a kutatási és oktatási tevékenység összehangolása nehéz még. A kutatói munka olyan elmélyülést igényel, amelyre időt kell szakítani, nem lehet (vagy én nem tudom még hogyan) két órát a kutatási tevékenységgel foglalkozni, aztán két órát tanítani, aztán házimunkát végezni stb.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

A félév végére előfordul, hogy elfárad az ember, leginkább én ezt úgy veszem észre magamon, hogy elfelejtek valamit, elhagyok (leggyakrabban kulcs, pendrive) egy-két dolgot, de szerencsére könnyen regenerálódok. Emellett szerencsés a munkám abból a szempontból is, hogy az egyes tevékenységek váltogatása lehetővé teszi, hogy egy kicsit kizökkenjek abból, ami már fárasztó. Például egy erős nyári vizsgaidőszak után lehet egy kicsit az épp érdeklő szakmai kérdéshez olvasnom, kutatással foglalkoznom.

Közös ünnep

Épp múlt év decemberében történt, hogy látva egy bejegyzésedben a fogpiszkálóból készült karácsonyfadíszt, gondoltam ezt még talán én is el tudom készíteni. Az egyik órámon felvetettem a hallgatóknak, hogy mi lenne, ha egy kis karácsonyi készülődős, díszkészítős programot szerveznék, hogy ráhangolódjunk az ünnepekre. Négyen-öten örömmel fogadták és 2-3 hét alatt megszerveztük a programot, volt díszkészítés, karácsonyi mézes festése, süti, karácsonyi zene, jó hangulat. Egy rövid kis film is készült. Magát a kisfilmet is kommunikációs szakos hallgatók készítették. Szeretem ezt a spontenaitását is a munkámnak.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Olvasás, beszélgetés a barátokkal, zenehallgatás, jóga, kiállítások. De mióta kisgyermekem van, azért az olvasás az első. De ez majd alakul és lassan vele is tudok menni pl. kiállításokra.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül? 

Elég sokat változott az elmúlt 15-20 évben a felsőoktatás és maga a munkaerőpiac is, így engem talán nehezen tudtak volna felkészíteni az idősebb kollégák a munka szempontjából. Amit mostanság tapasztalok az szerintem nemcsak a mi munkánkra igaz, hogy jóval több dolog zajlik elektronikus felületeken (tanulmányi rendszer; kapcsolattartás; tantárgyakhoz kapcsolódó szakirodalom, tananyag dolgozatok elküldése), ennek persze előnyei és hátrányai is vannak. Régen a hallgatók személyesen megkeresték a tanárt, ha problémájuk volt, most a kommunikáció jelentős része áttevődött az e-mailre. Pedig, ahogy tapasztalom a hallgatók szeretik, megbecsülik a személyes odafigyelést, talán épp azért, mert ebből jóval kevesebb van. A sok elektronikus felületet meg kell tanulni kezelni, amelyek persze folyamatosan frissülnek, változnak, ez egyébként megkönnyíti a munkánkat, és ha úgy fogjuk fel szórakoztató, de van amikor (főleg ha nem működnek) az ember hajlamos nosztalgiázni. Bár az is lehet, hogy ez nálam már életkori sajátosság, mert még ismerem a „régi időket”, így tudok hova visszafordulni.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló diákokhoz?

Olyan képzést válasszanak, ami érdekli őket, ha összetettebb, hosszabb távú a képzés, akkor legyenek olyan területei, amelyekkel komolyabban szeretnének foglalkozni, különben nem érezik sikeresnek magukat és a tanulással töltött időt elpazaroltnak is érezhetik visszatekintve. Próbálják megtalálni azt a területet, ami érdekli őket, olvassanak hozzá, gyakornokoskodjanak, önkéntesként dolgozzanak, szerezzenek tapasztalatot. Például sok hallgatóm van, akit érdekel a fesztiválszervezés világa. Járnak is fesztiválokra, szoktam kérdezni tőlük, hogy próbálkoztak-e bejutni önkéntes segítőnek vagy diákmunka révén ilyen rendezvényekre, mert van erre mód, de kevesen teszik ezt meg. Ha szeretne valamit a jövőben csinálni, akkor tegyen érte, próbálja ki magát. Beszélgessenek olyan emberekkel, akik már profik azon a területen, amely őket érdekli, tőlük tanulhatnak a legtöbbet. Legyenek nyitottak, nézzenek körül a világban máshol ezt hogy csinálják, ne veszítsék el a gyermeki kíváncsiságukat.

Nagyon köszönöm az interjút!