Norman Bates és kedves mamája
Szinte egy nap különbséggel érkezett két levél — az egyik “megőrjít az anyósom!”, a másik “utálatos apósjelölt” címsorral. Mivel a probléma hasonló, egybe vettem őket, és együtt válaszolok rájuk.
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok, továbbra is várom a kérdéseiteket mindenfélével kapcsolatban — akár tanácsot kérnétek, akár kíváncsiak vagytok valamire: via.farkas@gmail.com.
Névtelen Meny írja: A párommal 3 éve vagyunk együtt. Eleinte elég jól kijöttem az anyukájával, de rövid időn belül kiütköztek a kettőnk közti különbségek. Ő nagyvárosi típusú nő, tehát mindent megtestesít, amit erről a karakterről el tudunk képzelni: élete a vásárlás, egyedülálló, magas beosztásban dolgozó nő komoly fizetéssel. Mindemellett nem a háztartás királynője. Én a tökéletes ellentétet testesítem meg. Faluról kerültem a nagyvárosba, nem vagyok kifejezetten shoppingőrült, egy jól megfőzött tyúkhúslevest vagy egy tiszta fürdőszobát többre értékelek bármilyen cipőnél (azért annyira nem vészes a helyzet, szeretek öltözködni :) ). Persze rögtön feltűnt ez az ég és föld különbség kettőnk között, dehát nem őt kell szeretnem, hanem a páromat, ugyebár. Azonban egy idő után durva dolgokat kezdtem visszahallani. Ő gyakorlatilag nem néz engem és a családomat semmibe, mert a szüleim kétkezi munkások, nincsen diplomájuk. Egyszerű emberek egyszerű gondolkodással. Ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy a legjobb nevelést kapjam, idén szereztem meg a második diplomámat. Nálunk soha nem volt divat másokat a pénzük vagy a társadalmi rangjuk, neadj’ Isten az öltözködésük miatt megítélni. Szóval nagyon rosszul esett ez tőle, de lenyeltem. Utána kaptam a “bókokat”, hogy “királynő” vagyok és túl sokat anyáskodok a fia felett. Rendben, lement még ez is. Azonban az utóbbi időben már kezdi súrolni a türelmem határait. Minden kis apróság miatt füttyent a fiának, mikor tudja, hogy együtt vagyunk. Képes a családi programok, a diplomaosztóm (!) kellős közepén idetelefonálni, hogy a párom sürgősen menjen haza (Nem, nem azért, mert ég a lakás vagy ilyesmi. Mindig kitalál valami pitiáner, de még (a párom számára) hihető indokot.) Ezzel párhuzamosan, úgy érzem, én nem kapom meg ezt a “kitüntetett” figyelmet. Ha én hívom a páromat bármi miatt, már nem ugrik olyan szívesen. Úgy érzem, hogy ez a dolog kezd szakadékot ásni kettőnk közé. Tudom, hogy a páromnak nehéz két nő között állni, de félek, ha ez így folytatódik, mire oda jutunk, hogy házasság vagy gyerek, annyira elmérgesedik az anyukája iránti elfojtott haragom, hogy egy kényszeredett mosolyt sem fogok tudni elengedni. Tanácstalan vagyok, ilyenkor mit lehet tenni? Hogyan lehet úgy lekezelni egy ilyen helyzetet, hogy a családi, de a saját lelki békém is megmaradjon?
A második levél pedig:
Sütibaba írja: A barátommal 1,5 éve vagyunk együtt, szeretjük egymást, komolyan is gondoljuk a kapcsolatunkat, már házasságról, gyerekről is beszéltünk, ő, én milyet hányat szeretnénk, stb. Viszont az apukája természete nem éppen a legjobb, és ez az, ami úgy érzem, elviselhetetlen. Először is borzasztóan fukar, ha a küszöbre merünk lépni, ránk szól, hogy ne lépjünk, mert elkopik, és újat kell vennie. Az hatalmas ebédlőasztalt sem használhatjuk, hanem egy pici asztalnál kell nyomorognunk, aminél egy kistányér már nem fér el a mélytányér mellett, és a függönyt a szél állandóan rám fújja (hosszú távon ez borzasztóan idegesítő). Állandóan szidja a barátomat, hogy milyen semmirekellő, lusta, semmihez nem ért, pedig ennek az ellenkezője igaz. Nagyon ügyes, talpraesett, borzasztóan kíváncsi, tudásszomja kiolthatatlan, és ha találkozik egy nála valamiben okosabb emberrel, úgy kifaggatja, hogy utána majdhogynem többet tud, mint az illető. :) Ha valami munkát elvégzünk, és jó lett, akkor miért nem előbb végeztük el, ha pedig hiba van benne, csak azt képes kihangsúlyozni, ő biztos tökéletesre csinálta volna, hogy lehetünk ilyen ügyetlenek. És igen, többes szám, mert amikor hozzájuk megyek, 99%-ban szombat vasárnap, (mivel Taksonyban lakik) nekem is dolgoznom kell, mivel szerinte mindig dolgozni kéne, ha a fejem fáj, azt se mondhatom el neki. Gyomlálok, takarítok, diót, mogyorót török, segítek a főzésben, stb. Imádok főzni, sütni, sőt, finomakat szoktam készíteni, de ott utálok főzni, mert ott arról szól, hogy úgy kell csinálni, ahogy a barátom apukája szereti, ami szörnyen sok zsír, és alig fűszer használatát jelenti. Utálok ott lenni, az apukáját is utálom, mert ő más nőt képzelne el a fia mellé, és hiába dolgozom, azt gondolja, feltartom a fiát a munkában, és ők se gondolnak rám, soha nem kérdezték még meg például azt, hogy mit szeretnék ebédre, többször előfordult, hogy olyan étel volt, amit én nem szeretek, és ők ezt tudták is, így külön kellett főznöm magamra. Mivel a szomszédságában épül a ház, amibe elvileg költözni fogunk, így a barátom nem nagyon jöhet hozzánk, mert akkor nem halad a ház, nálunk lehetősége sincs aludni, mert egy emeletes ágy van a szobánkban, ahol az öcsémmel lakok. Bocsánat, kicsit hosszúra sikeredett a levél, de teljesen tehetetlennek érzem magam, mit tudok tenni, hogy kibírjam, amíg elkészül a másik ház, amit nem tudom, mikor lesz, mert elvileg max. 2 hónap alatt be lehetne fejezni, gyakorlatilag 4 éve van ugyanilyen állapotban?
Nagyon egyszerű és nagyon nehéz lesz, amit mondok: ti nem tudtok csinálni anyósékkal semmit. Ennek a helyzetneka kulcsa a párotoknál van — ugyanis az ő szüleiről van szó. Egy szülő-gyerek kapcsolatban sok esetben (szerencsére nem mindig) a felszínen feltűnő pár (legyen az fiú, vagy lány — nem csak a lányos és nem csak a fiús szülők tudnak “bekattanni”) egyszerűen kibic, aki belerondít a családi idillbe. Ez az idill azonban már régóta nem létezik, a kisgyermek ugyanis elmúlt három — úgy húsz, harminc, negyven évvel elmúlt három… Az igazi belerondító tehát az idő, nem a gyermek új párja — ő csak egy jó bűnbak. Ezzel kell megbírkózni mindenkinek.
Régen a felnőtté avatási szertartások ugyanannyira szóltak az egyén, mint a társadalom felé. Nem csak Ödönkében lett tudatosítva, hogy “Ödönke, mostantól férfi vagy, felelősségeid, kötelességeid vannak, legyél okos-ügyes, dönts jól, és hamarosan családod lesz, akikre vigyáznod kell“. Ugyanúgy az összes rokonra, barátra, ismerősre, és Ödönke szüleire is vonatkozott a kinyilatkoztatás: “Ödönke mostantól Ödön, és felnőtt, tessék nem beleszólni a dolgaiba, nem úgy csinálni, mintha nem lenne joga önálló döntéseket hozni, nem kanállal etetni vasárnaponként, nem elhozni az alsógatyáját és kimosni, mikor már háromgyerekes családapa, és nem sápítozni azon, hogy a feleségével hogyan döntöttek közösen a saját életükről“.
A mi nyugati társadalmunkban már nincsen meg ilyen pontosan ez a leválás: fokozatosan következik be, remélhetőleg valamikor akörül, amikor elköltözöl otthonról, aztán egyre kevesebb anyagi támogatást kapsz, és végül teljesen önálló leszel. (A felnőtté válásról részletesebben itt írtam korábban.) Készítettem egy kis ábrát, hogy hogyan is néz ki ez a dolog a fejemben. :) Gyerekként a szüleid “alá” tartozol: ők vigyáznak rád, velük vagy egy család (vagy azzal a szülőddel, nagyszülővel, gondozóval, akivel együtt élsz — amikor “szülő”-t használok, akkor az mindig arra a felnőttre vonatkozik, aki gondoskodott rólad gyerekként, ez nyilván nem mindenkinek a biológiai szülei, és nem is mindig 2 fő). Kamaszkor környékén elindul a leválás, önállósodás (copfos kislány az ábrán), egy idő után pedig a saját családod “feje” leszel — ehhez csatlakozhat később egy pár, esetlegesen gyerekek, vagy kutya, macska, de már egyedül is “új család” lehetsz, ahol te vagy a legfelnőttebb felnőtt, és nem vagy gyerek-szerepben senkihez képest. Ez a leválás pedig közösen megoldandó feladat a te szüleiddel — nem csinálhatja helyettetek senki sem. Neked felnőttként kell viselkedned, és ideális esetben ez azzal párosul, hogy felnőttként is kezelnek. Utána pedig megmarad a szülő-gyerek szeretet, de egy új szinten, több megértéssel, partnerségben. Aztán a te gyereked is szépen leválik rólatok, a szüleid pedig lehet, hogy bekerülnek “alád” időskorukra. Körforgás, mint sok minden az életben.
Na most az ilyen “anyósom nem tart elég jónak“, meg folyamatos kifogások, rángatások “aggódik a fiáért” címen egyértelműen az a kategória, hogy a szülő-gyerek felállás megmaradt a “nekem kell gondoskodnom róla, mert ő nem tud magáról” szinten. A felnőtt a gyereke döntéseit nem tartja tiszteletben, nem tartja alkalmasnak arra, hogy magáról gondoskodjon, ezért — mártír sóhaj — ezt is neki kell.
Az ilyen konfliktusok nem Rólatok szólnak, kedves Névtelen Meny és Sütibaba! A betöltött pozíciótokkal (“a gyerekem párja”) van a baj, ami megjeleníti azt, hogy változás van: felnőtt a gyerekem, és (hamarosan) kirepül a fészekből. Teljesen lényegtelen, hogy milyen jól főztök, vidékiek vagy városiak vagytok, hogyan öltözködtök, mennyire szórjátok a pénzt, milyen az alakotok, a hajatok színe, mennyire vagytok kedvesek és hány diplomátok van. Ez a füstszűrős sapka esete a nyuszikás viccből: minden baj. Bármi baj. Bármibe bele tudnak kötni, mert nem a személyetekkel van a kifogás. A “soha nem leszel elég jó” mindig arról szól, aki mondja, és nem arról, akinek szánja.
A szülőnek meg kell találnia a saját élete értelmét, ami eddig egyértelműen és érthetően a gyereke volt, de most eljött az az idő, hogy továbblépjen — akár visszatérjen korábban, a szülőség miatt otthagyott utakhoz, vagy találjon újakat magának. Nyilván az lenne a legkényelmesebb, ha megtarthatná a függőségi viszonyt (a gyerekemnek szükségem van rám, csak én tudom, hogy mi a jó neki), hiszen ezáltal hasznosnak érezheti magát, és nem kell a változással foglalkoznia és maga számára feltenni a nagy kérdéseket. (Ez egyébként sok esetben a gyereknek is kényelmes: anyu/apu úgyis megcsinálja helyettem, minek törni magam — gyakran mindketten érdekeltek a helyzet fenntartásában és az érzelmi és fizikai továbblépés kitolásában.) Ha túlságosan azonosul a szülői szereppel, akkor a helyzet megszűnésének a lehetősége (amit te jelenítesz meg a számára) iszonyú félelemmel tölti el. Ettől viselkedik veled úgy, ahogy, és ez nagy valószínűséggel egyáltalán nem tudatos. Az arra utaló jeleket, hogy már rég nem pólyás a drága kisfiú/kislány, nem hajlandó észrevenni (hiába van a “csöppségnek” adott esetben saját lakása, karrierje, férje/felesége, csecsemőkre nem jellemző módon szakálla vagy óvodás gyerekei) — fejben még mindig gyerekként kezeli, és igyekszik ezt az állapotot kitolni, akármennyire is fájdalmas már mindenkinek. Mi lesz, ha ez megszűnik? Ki leszek, ha már nem vagyok az anyja/apja? (Ami nyilván hülyeség, hiszen mindig az apja/anyja marad, csak már nem olyan minőségben, ezért is fontos hangsúlyozni, hogy nem veszti el, megmarad a szeretet, csak egy újabb korszakban. De a parát észérvekkel nehéz meggyőzni.)
Ezen a helyzeten egyértelműen a gyerek tud változtatni, saját akaratából — te bárhányszor üvöltöd le anyós/após fejét, csak magad alatt ásod a gödröt. (“Elveszed tőlünk az egy szem drága fiacskánkat! Tönkretetted a családot!“) A gyereknek fel kell vállalnia, hogy ő már felnőtt, és szeretne tovább lépni a gyerekségéből. Ennek az egyik módja, ha meghúzza a határokat és a szülő-gyerek viszont új megállapodások szerinti alapokra helyezik: mi fér bele, mi működik továbbra is, és mi nem, mi az, aminek vége van. Ez tehát nem azt jelenti, hogy abba kell hagyni a házfelújítást, a találkozásokat, vagy hogy meg kellene szűntetni a kapcsolatot, hanem létre kell hozni azt a kompromisszmos megoldást, amibe egészségesen beleférsz te is, és a veled kapcsolatos felnőtt élete is, és a szülő-gyerek viszony ápolása is.
Már az a megoldás felé vezet, ha a párod nem helyezkedik vissza a gyerek szerepbe anyuval/apuval szemben (és nem hagyja, hogy rángassák, infantilis szinten tartsák), hanem megmondja, hogy bocs, nagyon szeretlek, de ez már megy egyedül is, és nem tudok mindig menni, már más az életem. Ilyenkor mindig magáról beszéljen, a világért se hozza fel, hogy “A Kati/Zsófi/Zsuzsi mondta, hogy…“, mert akkor azt rögtön le lehet csapni azzal, hogy “Áhá, teletömte a fejed! Ellenünk uszít!” és kezdődik az egész elölről. Ez megint egy jó lehetőség arra, hogy ne tartsák felnőttnek: eszükbe sem jut, hogy önállóan döntött így (hogy is tehette volna, mikor szerintük nem képes rá), rögtön azt képzelik, hogy valaki más irányítja. Innentől arról szól a játék, hogy ki irányítja a gyereket, ahelyett, hogy van-e annak a gyereknek szabad akarata. Ezt kell tehát megmutatni: igen, van. Ha hosszú távon sem látszik megoldás vagy változás, akkor szakemberhez is fordulhattok, mert ez könnyen lehet mindenki számára megterhelő lelkileg, az meg úgy nem család, hogy mindenki szenved benne.
Szóval nagyon röviden: apóssal és anyóssal TE nem tudsz tenni semmit, ne vedd fel a kesztyűt a párod helyett, (a saját, ezzel kapcsolatos feszültségedet se anyósékon vagy a párodon vezesd le, ebben a feszültséglevezetős cikkben találsz javaslatokat, hogy mit tudsz tenni). Ez nem a te harcod. (Ott vannak neked a saját szüleid.) Viszont a párodé igen. És amíg ő nem áll a sarkára az ügyben, addig nem lesz változás és megoldás — kérdés, hogy ezt ki meddig bírja… Úgyhogy vele kell beszélni. Neki kell felvállalnia a kapcsolatotokat és kiállni érte: anya, apa, nagyon szeretlek, de felnőtt vagyok, és most már ő(k) is a családom.
Nagyon szorítok, hogy sikerüljön mindkettőtöknél mihamarabb rendezni a helyzetet! ♥ Mocsok nehéz, de megéri.
Most olvastam el a cikket, most aktuális, egyet is értek vele, jók ezek a tanácsok, h minden érintett kialakíthasson egy távolságot a problémával. Viszont belülről, az én szempontomból, aki együtt élni kényszerülök a hisztérika mamával (képzeljetek el egy 71 éves, de a hat évesek lelki szintjén lévő nőt…) és a szinte kuka papával, aki több évtizede mindent ráhagy a párjára, hát baromi nehéz ez a helyzet. Még két évet szándékozunk együtt élni velük, utána szeretnénk belevágni a saját közös lakásba. – Párom anyját úgy kell elképzelni (hála Istennek nem az anyósom), h elsőre marhára kedvesnek, tündérkének tűnik,de ez csak a hagymázas felszín, ami alatt ott forrong és fortyong a vulkán. Nagydarab, elhízott, egyrészt emiatt is örömtelen ember, másrészt semmi komoly nem volt soha az életében, se egy hobbi, se semmi… Tudom, nem releváns, h “mit tett le az asztalra”, persze amit tudott, letett, csak közben annyira alárendelte magát a házitündér szerepének, h saját magát nem tudta “megszülni”. Ez egy tipikus generációs probléma is, az eset korántsem egyedi. Tizenvalahány éve nyugdíjas, komfortzónája a nappali, kedvence tárgya a hűtő, tömve édességgel, jaj, hát és a tv, esküszöm, meghibbannék, ha napi 10-12 órát (!!!) kellene néznem (sztem részben ebbe hibbant bele). Ezeknek mind naponta szemtanúja vagyok. (Szörnyű még látni is.) Napközben aluszikál, emiatt este fél tizenkettőig égeti fullon a villanyt, azt sem zavarja, ha az ember már alszik a díszkivilágításban, hiszen elfáradt a napi munkában, és mivel eléggé süket, harsogó tv mellett keresztrentvényt fejt. Ezer bocsánat a kendőzetlenségért, de ez most itt kikívánkozott belőlem. Az egész ember/nő csupa ellentmondás. A férje pedig tényleg egy Kuka törpe, nyugdíjas, de még dolgozik, meg is veszne egész nap a panelban, soha semmiért nem szól, zokszó nélkül megcsinál mindent, amire a felesége utasítja. De ha az köhög, márpedig erősen szokott, amikor “após” 45 percenként rágyújt mellette, szellőztetni minek, nyeljük együtt a füstöt, ugye, na és ekkor “anyós” látványosan köhög, szinte fuldoklik, de az öreg végigszívja mellette a legolcsóbb cigik egyikét, be nem hozna egy pohár vizet élete párjának… Pedig a felesége idősebb nála, légzési nehézségei vannak, éjjel úgy horkol, mint egy barnamedve :S Szerencsére a mi részünk egy ajtóval lezárható, így csak reggel hallom vagy ha éjszaka kimegyek a fürdőbe. – Szerintem ahhoz, h egy anyós nagyon durván rátelepedjen a fiára, mert ez részben nálunk is megvan, a varázsszó: kaja!!! majd én sütök-főzök nektek, fiacskám, aztán együk meg a sótlan-ízetlen maszlagjait- kell egy pipogya férj, aki soha nem szól, nem konfrontálódik, nem néz oda, nem gondolkodik, csak van, mint egy szobanövény. Valóban az sem lehet könnyű, h egy nő, aki gyerekeket nevelt, háztartást vezetett, szép lassan, fokozatosan háttérbe vonuljon. De ez úgyis elkövetkezik, ha tetszik, ha nem! Nekem lányom van, és tudom, nem lesz könnyű meggyőzni magam arról, h akivel majd együtt jár, az elég jó választás, mégis el kell fogadnom, mert az már az Ő kis élete lesz :) Nem tudom majd helyette élni a sajátját.
Egyébként hülyét kapok attól, ha újszülött fia fészbúk posztja mellé a friss anyuka odaírja, “megszültem életem szerelmét”, sztem már a “szerelmem” is sok, még viccnek is. Mert könnyen átfordul az egész egyfajta mindentfeláldozásba, mártíromságba, aztán az ember hallgathatja felnőve, h “nem vagyok a cseléded!” Hát persze, mert ezt senki nem kérte!
Úgyhogy sok kitartást mindenkinek, én is elmondtam már a páromnak, h nem szeretem az anyját, aki egyszer direkt nekem is jött a közlekedőben, a szekrény előtt álltam, ő kijött a konyhába, kivett valamit a hűtőből, és visszafelé lökött rajtam egyet. A férje rá is szólt amúgy a szobából, amikor épp kimenőben volt, gondolom, ő tudhatott valamit eme remek tervéről, h inkább lökjük fel azt a hülyét, mintsem mondjuk el neki, mit szeretnénk. Nála a passzív agresszió is mindennapos, sosem tudod, mi jár a buksijában, kéthetente átrendez valamit a közös használatú helységekben, egyik nap megtalálom a toalettkacsát, másik nap nem, szóval ilyenek mennek :D
Ne adjátok fel, és ha tehetitek, költözzetek el jó messzire az ilyen emberektől. Én már visszafelé számolom azt a 20-22 hónapot, minden nappal vághatok egyet a cetliből :) Amúgy sejtem, h a párom szeretete sem teljesen a pozitív érzéseken alapul az anyja iránt, mert érezhetően tart tőle. Legszívesebben megmondanám neki, h fogatlan oroszlán :) Igazi változást majd a költözés fog hozni, utána évszakonként egy találkozás belefér, és még beszélgetni se muszáj vele.
Kedves Brian!
Nem kételkedem szavaidban. Viának igaza van: minden történetnek két oldala van.Mi is sok mindenen keresztülmentünk, igen elkövettem sok hibát én is. Abszolút naívan csöppentem a férjem családjába, teljesen más mentalitással, mást láttam magam körül. Tágabb környezetben is.Persze még félig kamasz fejjel.máshogy is reagáltam a dolgokat,mint ma tenném.Ez megalapozta a kapcsolatot,és úgy is maradt.A gyerekeket mindig kihagytam ezekből a dolgokból- maguktól látták meg a furcsaságokat! Sokszor ők is panaszkodnak. Sosem mondtam a férjemnek,hogy válasszon, csak annyit nemrégen,hogy nekem ne kelljen találkoznom velük. Mindenki akkor megy amikor akar (-ha akar.). És gyalog tíz perc.Lehet,hogy nem fogtok együtt megöregedni, lehet,hogy mi sem a férjemmel.És lehet,hogy más stabil kapcsolat sem véges,csak azért,mert annak tűnik. DE: Ha a gyerekek a fontosan,sajnos kell kompromisszumokat kötni. Nincs jó időpont a válásra,ezt látom a környezetemben. Nem tudom,nálatok mi a helyzet, enélkül a probléma nélkül. Alapból. Ha erről mondjuk nem beszéltek,és csak kettőtöket nézitek,mit látsz? Szeretne a kedvedben járni? Látod az igyekezetet,hogy mindent megtesz azért, hogy a családját ellássa, rend legyen , főzzön stb. csak azért hogy Nektek örömet okozzon? Odamegy átölelni Téged,mint valamikor régen? Gondolj bele: Téged szeret ( szeretett ), hozzád ment. A szüleidet nem választhatta,kapta őket. És TE? A feleséged vagy élettársad, nem a nőd ! Szereted még? Tiszteled egyáltalán? Hát nehéz lesz,de kitartást! De szerintem először magadban tisztázd egyáltalán mit érzel, és mi a fontos.
A szüleim régi módi, dolgos emberek mind a ketten. A muterom érthetetlenül hülyén tud viselkedni néha. Ebben egyet értünk a mnyével, gyerekeim anyjával, aki “csak” a háztartással és a gyerekekkel foglalkozik, nem kell munkahelyre járnia. Megélhetésünk sikere változó, reménytelenül csóringer éveket is lenyomtunk, engem ez piszkosul lenyomott huzamosan. A muterom szerint nőm ennél többet is tehetne a boldogulásunk érdekében. (Sokan mások szerint is és szerintem is, de a gyerekeken látszik, hogy jó nekik, ha az anyjuk ráér velük foglalkozni, ezért igyekszem úgy hozáállni, hogy plusz egy minimálbérért nem rúgjuk fel ezt a kis “idillt”.) (a mellettem kitartásra is vetül egy randa árnyék) Szóval, nőm utálja anyámat. Messze laknak, utálatát megértem, egy évben 3-4-szer találkoztunk a szüleimmel, mígnem nőm abszolút megtagadta a dolgom könnyítését e téren, és a gyerekeket is a szüleim ellen hangolja lassan, csendben. Én az ő link faterját évekig hurcoltam kórházba, és az anyját is támogatom, nem túl jelentősen, de rendszeresen, mert a mi családunkban ez a norma. Az én szüleim “utálatos” voltuk ellenére támogattak minket, talán nem kellett volna elfogadnom. Ő linkelte nekem ezt az oldalt, hogy higgyem el végre, hogy ezen a helyzeten csak én változtathatok. Fogok is, ha a kisebbik lányunk nagyobbacska lesz, hogy felfogja mi történik, mert még mindketten kellünk nagyon neki. Párom még mindig nagyon szép, bárhová megy, imádják, de a sok facebook barátja mellett (mondom, imádják) előbb-utóbb hajléktalan lesz, gyerekek nálam, és nem fogja érteni, hogy sikerültek a dolgok ennyire félre, mert ha valaki elkezdi felhívni rá a figyelmét, az azonnal kegyvesztett lesz nála. Se a tesója, se az anyja nem meri neki megmondani a véleményét azt hiszem. Aligha fogunk együtt megöregedni. Remélem ezt elolvassa, mert beszélgetni nem nagyon tudunk már ( – kizárólag a saját véleményét hallaná szívesen az én hangomon). Ja, és még valami: állítólag a pasik a muterjukhoz hasonló nőt választanak maguknak. Én tudatosan próbáltam nagyon mást magamnak, és tessék, ami konok hülyeség (majomszeretet mellett) a muteromban túlteng, az a nőmben is felszínre tört kb. 10 év (félre)ismeretség után, csak épp feleannyi kiló, de ez a boldogsághoz ezek szerint nem elég. Mostanáig azt vallottuk mindketten, hogy a házasság csak egy papír, én ezt most is vallom, ő meg nemrég azt mondta, hogy vegyem feleségül, a gyerekeknek (két lány) ez mekkora élmény lenne… Szeretem és utálom is. Mi a fenét csináljak? Ennyire hülyének néz… Ti gondolom főleg csajok vagytok, segítsetek ha tudtok… és sok sikert kívánok az igaztalanul meghurcolt menyeknek.
Szia Brian!
Minden történetnek két oldala van, de pusztán a tiédet olvasva nem gondolom úgy, hogy a párod helyesen járt el. A “nem csinálok semmit anyósommal” azt is jelenti, hogy nem szervezkedik ellene, és neked nem árt azzal, hogy őt megtagadja tőled (mégiscsak az édesanyád…). Az ultimátum (ő vagy én) a legutolsó dolog kéne, hogy legyen… és az is csak fenntarthatatlan, javíthatatlan helyzet esetén. Itt most marhára nem csak az kéne, hogy Te beszélj anyukáddal, hogy “figyelj, ez a nő a gyermekeim anyja, nem dolgozik, mert megengedhetjük magunknak, ez nem von le az értékéből, mi így érezzük jól magunkat, deal with it. Attól még csodálatos ember, és nagyon szeretem.” (Kérdés, ez utóbbit az eddigiek fényében mennyire magabiztosan tudod kijelenteni? :(() Az is kellene, hogy ő azt mondja: “igen, lehet, hogy nem én vagyok a kedvenc embere anyósomnak, de attól még a szerelmem édesanyja, és nem fogom tőle teljesen eltiltani, ahogy a gyerekeket sem, és bizonyos dolgokban engedek a közös jó érdekében.”
Én is nagyon remélem, hogy olvassa, amit írtál. Linkeld neki vissza. :) El kellene indulnia egy párbeszédnek köztetek, ahol nem hatalmi harc lesz a végkifejlet, meg hogy kinek legyen igaza, hanem egy közösen meghozott, mindannyiótoknak (beleértve a gyerekeket is) a lehető legelőnyösebb döntés szülessen, ahol a lehető legkevesebb a sérültek száma. A fenti sztoriban most igazából mindenki szív: anyukád nem lát téged meg az unokákat, te két tűz között vagy és szenvedsz, a gyerekeknek nincs nagyszülője, köztetek emiatt feszültség van, és nyilván a párodat sem teljesíti ki szellemileg-lelkileg ez az áskálódás, meg az a tudat, hogy “utálja” az anyósa. Ez egy leépülő tendencia.
Brian párja, ha olvasod! Tényleg olyan elviselhetetlen az édesanya? Komolyan kérdezem. Alkoholista, felügyelet nélkül hagyja a gyerekeket, konyakkal kínálja őket, szájukba nyomja a cigit, nem ad nekik enni? Ordibál velük, veri őket? Közli velük, hogy “az anyátok egy kurva”? Vagy az “utálatát” veled efféleképpen fejezi ki, amikor ott vagytok? Vajon hogyan viselkednél, ha a te édesanyád lenne így a pároddal, és a párod úgy veled, ahogy most te vele? El tudnád fogadni, hogy ne lásd többet anyukádat, hogy a gyerekeid ne gondoljanak a nagyira úgy, ahogy te azt elképzelted annak idején, csak mert a párod úgy döntött, hogy megtiltja? Mondok még egyet… ha a te lányod/fiad párja húzna egy ilyen lépést… kibírnád, hogy többet ne lásd a gyerekedet, ne találkozz az unokákkal?
Elhiszem, hogy szar, biztos, hogy nem könnyű, de nem csak te vagy ebben a történetben, és a párod láthatóan szenved tőle. Szereted még őt annyira, hogy újra napirendi pont legyen a téma, és egy kicsit mindenki számára kedvezőbb döntésre jussatok? “Hallod” (olvastad), hogy mennyire borzalmas a “szeretem és utálom is”, illetve az “aligha fogunk együtt megöregedni”? Tisztában vagy vele, hogy ő most úgy érzi, efelé tartotok?
Még talán meg lehet állítani ezt — beszélgetéssel, őszintén, manipulálás “te mindig, te soha” nélkül. És szerintem lehet, hogy nem ússzátok meg szakember bevonása nélkül. Írjatok Gergőnek, Skype-on is tud Veletek beszélgetni! https://www.villanyigergo.hu/
Nagyon szurkolok, hogy rendezni tudjátok a helyzetet. ♥
Sziasztok! Nekem ugyan még csak egy gyerekem van, de a férjemmel már 13 éve együtt vagyunk. Amikor összeházasodtunk azt a tanácsot kaptam egy idősebb barátnőmtől, hogy a férjem szüleit és családját akkor is TILOS szidni, amikor a férjem szidja őket. Ez a mondat sokszor eszembe jut, és sajnos azt kell mondjam igaz. Úgyhogy bármibe is fogtok rettentő tapintatosan!!! de mindenképpen meg kell próbálni egy mindenkinek ÉLhető kompromisszumra jutni, nehogy az egészségetek rámenjen.
Így van, épp elég rossz neki a tudat, hogy az ő anyja/apja ilyen, nem kell még rátenni egy lapáttal. :(
Sziasztok!
Sajnos csak most értem el idáig,hogy írjak. 19 év és 2 gyerek után van némi tapasztalatom.Sajnos.Nem akarlak elkeseríteni benneteket,de nagyon igaz,hogy kutyából nem lesz szalonna. Most jutottam el oda,hogy egyszerűen továbblépek,és az após-anyós szót amennyire lehet,törlöm a szótáramból.Írtátok,hogy ” majd megmondom”.Hát…Nálunk alapból a háttér volt különböző,és teljesen elképedek a mai napig is,hogy bizonyos kérdésekhez hogyan állnak,hogy látják.A férjemet a mai napig nagyon szeretem,de sajnos eljutottam arra a pontra,hogy még az ő kedvéért sem tudok jó képet vágni a dolgokhoz.Ehhez hozzátartozik,hogy Ő inkább ” szülőpárti”.Az én nézőpontomat nem igazán fogadja el.Persze abban nőtt fel,az a természetes.Kedves ” Névtelen Meny” és ” Sütibaba”: nagy -nagy kitartást kívánok Nektek,szükségetek lesz rá.Sütibaba: minden elismerésem Tiéd,hogy ezek után is odaköltözöl.Igen,sajnos az nem egyszerű,hogy egy megkezdett építkezést otthagyunk.Örülök,hogy a párod melléd áll!!! Kedves ” Névtelen Meny” : nem tudnék épkézláb tanácsot adni,még így sem,mert minden szituáció más és más.Én is kipróbáltam többféle hozzáállást,reakciót, próbáltam csak mosolyogni,hallgatni…De a vége csak ugyanaz lett. Talán annyi eredménye van,hogy bár néha azért elkeseredek, de összességében sokkal erősebb lettem belül.
Köszönöm szépen a jó tanácsokat. Vannak jobb és rosszabb időszakok, amikor a levelet írtam, éppen rosszabb időszak volt, most egy kicsi lendületet vett a házépítés, méghozzá úgy, hogy a párom szembe szállt az apjával. :-) Azért jó azt olvasni, hogy én konkrétan tényleg nem tudok mit tenni, ez nem az én tesze-toszaságom. Próbálok csak arra gondolni, hogy szeretem a párom, ő is szeret, ez azért sok mindenen átsegít. :-)
ha mégis odaköltöztök, mondd meg apósnak, hogy ne nyissa ki nálatok a bejárati ajtót mert elkopik a kilincs… ;)
Ez nagyon tetszik. :-)
Jajj, Sütibaba, biztos írták már, de ha jót akarsz magatoknak, ne költözzetek a leendő apósod szomszédságába! Költözzetek tőle tisztes távolságra, lehetőleg másik településre. Először tuti nagyon pipa lesz, aztán ha mégis szereti a fiát, lenyeli a békát, és esetleg elfogadja, hogy a fia és a menye nem az ő rabszolgája, hanem egy külön család, és új alapokról egy normális kapcsolatra is esély nyílhat. Jelen alapállásban valószínűleg saját különbejáratú, csesztethető melósainak tart titeket, és azok is maradtok, ha nem léptek ki ebből a körből nagyon gyorsan.
Anna: Én is ezt javasoltam volna – nem véletlenül tartja a mondás, hogy olyan messze kell költözni, ahova az anyós/após már nem tud papucsban átjönni :-)
Csakhogy a jelen gazdasági helyzetben egy megkezdett építkezést félbehagyni és máshol újrakezdeni szinte lehetetlen. A kapcsolatot normalizálni talán nehezebb, de olcsóbb :-)
Sajnos túl sok energia és pénz fekszik a házban, nem ugrálhatunk egyik percről a másikra, bár szívem szerint, ha lehetne én is azt mondanám, költözzünk, amilyen messze csak lehet. Azért abban még reménykedek, hogy ha külön leszünk, azt ő is tiszteletben fogja tartani. Ha nem, lesz vele néhány csatám, az biztos. De akkor legalább már más felállás lesz, nem vendégségbe megyek hozzá, és akkor nem fogom hagyni magam ugráltatni.
Nekem egy cirkuszolós apai nagymamám volt…huhh borzasztó volt.
Ha az apum nem karikagyűrűt vesz az anyumnak, hanem a cirkuszos nagyika akarata szerint tv-t vesz annak idején a fizetéséből, akkor a’sszem én sem lennék. :D
Volt egy pasi, úgy 2 éve, aki nagyon tetszett nekem, de olyan elérhetetlenke volt, úgyhogy küzdöttem vele egy darabig., hogy hátha még is összejön. De nálam az tette be a kaput, hogy állandóan hétvégente a mamáját cipelte minden programra, színházba, meg ide-oda. Örülök, hogy túladtam rajta! :D
Ajánlanám a témában a Mérgező szülők c. könyvet. Magas beosztásos anyósnál “véletlenül” ott felejteném (miután én és a fia is kiolvasta), hátha… talán fogékony rá.
Vagy pl az erőszakmentes kommunikáció is segíthet (ebben a témában is van több könyv, akár a nteről letölthető, ha muszáj).
Lehet, hogy durva, amit mondok, de én nem tudom elképzelni, hogy olyan fickóval tervezzem a jövőt, akinek nem rendezettek, azaz nem egészséges a kapcsolata a szüleivel, de rendszeres a találkozás. Házasságot, gyereket tutira nem vállalnék addig, amíg nem rendeződik a helyzet, mert számomra ez azt jelentené, hogy nincs minden rendben vele, ill. nem tudja irányítani az életét. De nyilván engem az motivál ebben, hogy nagyon összetartó, népes családban nőttem fel és nagyon hiányozna, ha ennek a lehetősége sem lenne majd a gyerekeim számára a rossz viszony miatt. Szóval ez az igény eltérhet.
Másrészt viszont a szülők mindig a szülei maradnak, míg a párkapcsolat mulandó sokszor. Választás elé tutira nem állítanám, abból csak rosszul lehet kijönni, marad a tüske örökre valahol. És azt is érdemes feltérképezni ilyen felállásoknál, hogy a szülőnek mióta változott meg a viselkedése, hány éves, mert nagyon gyakran a hirtelen(ebb) változások sajnos betegségek előjelei lehetnek (Alzheimer, korai dementia, időskori depresszió, akár még stroke is, stb) , ezért érdemes ezeket komolyan venni és az sem árt, ha tájékozódunk e téren. Valahogy a gyerekek esetében mindenki überolvasott, de az idősek már kiesnek az érdeklődés középpontjából (valszeg a félelem az elmúlástól távolítja ezzel a korcsoporttal való foglalkozást inkább).
Névtelen menynek javasolnám, ha valóban komoly a kapcsolata a sráccal, egyszer mondja el anyukának, amit érez. Csak találgatok: “nézd/nézze, nagyon szeretem X-et és biztos vagyok benne, hogy neked/magának/Y néninek óriási része van benne, hogy ő ilyen, amilyennek szeretem. Amikor azt hallom/látom, hogy ilyen meg olyan vagyok/ a családom, akkor nagyon szomorú és dühös leszek. Mert nekem nagyon fontos a család, kiegyensúlyozott, szeretetteljes légkörben nőttem fel. Szeretném, ha továbbra is békében, őszintén, egymást elfogadva élhetnénk, most már X-el és az ő egész családjával.”
Talán anyuka örülne, ha egy-két beszerzésben segíthetne, esetleg tanácsot, ötletet adhatna. Amit te úgysem szeretsz annyira. Ha tudod, add át neki. Örülni fog, hogy küldetést teljesít és úgy érezheti, hogy számítotok rá, fontos még mindig. Szerintem ebben meg lehet találni a kompromisszumot. Unoka esetén meg nyert ügyed lesz, anyóspajti beszerez mindent, és elhalmozza a dedet, ami jó is lehet, ha te nem csíped az ilyesmit. Szerintem okosan ki is tudnátok egészíteni egymást, csak erre kell valahogy ráébrednetek. Erősítsd te is a közös pontjaitokat, biztosan van valami. Meg a szüleiddel kapcsolatban is, ha beszélsz róluk, valami olyat domboríts ki jobban, ami őt is érdekelheti. Ha majd összeeresztitek őket, talán más lesz a kép. Valszeg egész más körökben mozog, mint a te szüleid. Az ismeretlentől meg leginkább félünk és hajlamosak vagyunk a sztereotípiákra, mások véleményére hagyatkozni. Aztán a személyes tapasztalatszerzésnél kellemesen csalódunk. Rossz érzés, ha valaki fikázza a szüleinket, elégtelennek talál bennünket, de próbáld meg átgondolni az ő szemszögéből is: mi az, ami bánthatja, mit érez (fél, szomorú, stb?) és miért (szüksége lenne a családjára, társaságra, magányos, stb) és mit tehetnétek ti (fixáljátok, hogy heti x napot találkoztok, együtt ünnepeltek, barátod melyik napokon megy elintézni/segíteni, amit kell).
Te elfogadod őt egyébként? Valahogy úgy veszem ki a rövid leírásodból, hogy nem igazán és szeretnéd, ha más lenne. Vajon tudsz ezen változtatni?
Sok energia, birka türelem kell ehhez, de szerintem hosszútávon megéri, főleg, ha elköteleződnétek egymás mellett.
Nem egyszerű helyzetek, az biztos, és sajnos nem is egyediek.
Azt az egyet ne felejtsék el a kedves kérdezők, hogy az ilyen konfliktusok maguktól soha nem fognak megoldódni. Sőt, minél régebbi a probléma, általában annál mélyebb is, annál több rétegnyi sértettség halmozódott már fel mindkét oldalon, és annál nehezebb azokat elengedni. Ezért a legelső lépés az, hogy az ember mihamarabb leül a párjával, átbeszélik a problémát – lehetőleg indulatok nélkül, de őszintén – , és kialakítanak egy közös álláspontot, amit együtt fognak képviselni a problémás rokonokkal szemben. Így elkerülhető az, hogy a pár egyik tagját kijátsszák a másik ellen, a háta mögött kibeszéljék, uszítónak állítsák be, stb. Ha a közös stratégia megvan, akkor ahhoz tartsa magát mindkét ember, ugyanolyan következetesen, mintha gyereket nevelnének: ne legyen az, hogy “amit anyu megtilt, azt apu megengedi” – vagyis mindketten álljanak ki a másik mellett. Például ha a feleség azt mondja az anyósnak, hogy nem tudnak hozzájuk menni a hétvégén, mert kettesben terveztek programot, akkor a férje ne hagyja magát, hogy anyuci mégis rábeszélje vagy kizsarolja tőle az ígéretet, hogy dee, menni fognak. Ha az asszony szereti a férjét, és elfogadta annak minden tulajdonságát és családi hátterét, akkor ne hagyja, hogy a szülei szapulják azért, mert dohányzik, vagy mert vidéki, vagy akármi, hanem igenis védje meg, és jelentse ki, hogy ő ilyennek szereti, és kész. Ha a pár úgy döntött, hogy önálló háztartást akarnak vezetni, akkor ne fogadjanak el indokolatlan segítséget a szülőktől “én jobban tudom, mi jó neked” alapon – például anyuka ne állítson be hívatlanul, ne vigye el a szennyest kimosni, ne hozzon komplett ebédet, ha nem kérték, és így tovább. (Ha az van megbeszélve, hogy a szülők besegítenek, az más, de akkor is legyen világos, hogy ki mit csinál, és mit hagy rá a másikra.)
Még egy szempont: aki élhetetlen és tutyimutyi, az szinte kiprovokálja az aggódó szülőkből a további atyáskodást. Persze az atyáskodás nem múlik el magától akkor sem, ha a csemete már tényleg saját életet kezdett, családot alapított és jó állása van. De ha valaki felnőttként viselkedik, jobb esélye van rá, hogy felnőttként is kezeljék.
Erőt és kitartást Nektek, lányok! Beszéljetek a fiúkkal, és ők tegyék meg a következő lépést! @Sütibaba, Neked még annyit mondanék, hogy szerintem azt is fontold meg, hogy egy darabig nem mész a Párodékhoz. Mivel a leveled alapján ez nagyon leredukálja a találkozóitokat, így ez gondolom, nagyon nehéz, de talán a lelki épségedért megérheti.. meg akkor a Párodnak lenne alkalma megbeszélni ezt az egészet az édesapjával is, és utána hátha változnának a dolgok és jobb szívvel tudnál Te is odamenni. A ház valóban remek indok arra, hogy a fiút otthon tartsák. Nem szabad (szerintem) úgy élni, hogy majd ha ez meg ez meglesz, akkor majd…. aztán ezt évekig így tartani. Közben is vannak szükségletek (pihenés, nyaralás, kettesben levés, stb.), amikre figyelni kéne.
Sok sikert Mindkettőtöknek és erőt, határozottságot a Fiúknak!
És mi van ha a fordítottja áll fent? Ha a kedves mama rátelepszik az új családra és nemhogy megtörténik az elszakadás hanem felcserélődnek a szerepek.
Nálunk ez van. Anyósom elvárja, hogy támogassuk és ha valamit kitalál azt csináljuk meg. Én nem merek lázadni, ezért nagyon szeret, de bárcsak inkább utálna.
Ez is ugyanarról szól: nem akarja, hogy megváltozzon a kapcsolat. Csak ő máshogy fejezi ki, de attól ez még ugyanúgy rossz. Ebben az esetben is a férjeddel beszélnék a helyedben, és megkérném, hogy húzza meg a határokat az édesanyjával, és mi az, ami belefér (heti hányszor, stb.), mi az, ami már iszonyú erőfeszítés, és nem tudjátok bevállalni. Rengeteg anyuka csinál ilyenkor műbalhét is, vagy pszichoszomatikusan produkál is valamit, “nézd, kisfiam, nélküled megbetegszem, gyere haza, szükségem van rád”-jeligére. Ez persze részükről nem tudatos, nem ülnek le esténként a konyhaasztalhoz, és tervelik ki, hogy milyen módon fogják érzelmileg manipulálni a családot, egyszerűen ez jut eszükbe félelemből (ami ugye nem racionális).
Szóval ne te lázadj, hanem a férjed, plusz olvasd el, amit zeugma írt a közös álláspontról, mert az is rendkívül fontos!
De jó, hogy azt írtad, Via, hogy már egyedül is új család lehetsz! Öt éve egyedül vagyok néhány nem túl komoly ügytől eltekintve, és a drága jó Anyukám egyszerűen nem képes megérteni, hogy attól, hogy nincs körülöttem egy férfi meg gyerek, nekem még megvan a saját életem, és nem kell a munkán kívüli időmet velük töltenem.
“Szerencsére” a szüleim az ország másik végében laknak, de Anyukám iszonyúan fel tud bosszantani. Például a legutóbbi négynapos hétvégén nem mentem haza, és azt kérdezte, hogy ugyan, miért nem megyek már haza, egyedül úgyis csak unatkozom. Honnan veszi? Mintha nélkülük nem is létezhetnék! És ha nélkülük akarok unatkozni, azt is megtehetem!
És valahogy a társadalom nagy része ilyen: “Te megteheted, hogy kidolgozod a lelkedet, mert nincsen gyereked.” “Ó, te szegény, egyedül vagy?” “És mikor mész férjhez?” “És hogy lesz így gyereked?” Pedig nem örömömben vagyok egyedül, gyakran nem is élvezem, inkább vágyom arra, hogy egy szerető családban éljek. De attól, hogy most nem ez a helyzet, még nem vagyok csökkentértékű, és nem hiszem, hogy a létezésemet és az értékességemet csak egy férfi vagy egy gyerek megléte indokolhatja.
Nagyon jó lett a cikk, remélem segít nekik :)
(Azt hiszem, itt is a legalapvetőbb szintig kell először eljutniuk: őszintén beszélni a párjukkal (mert ahogy itt is szó volt róla, valószínűleg ők nem veszik ezt észre és/vagy elég komolyan) és elmondani, hogy ez így nem jó, de úgy, hogy tényleg fel is fogják… utána remélhetőleg jöhet a többi: a srác is őszintén beszél a szüleivel a felnőttségéről stb. és anyósék is felfogják…)
Sajnos ebben legtöbbször szerintem a fiú a hibás, mert hagyja, hogy a szülei így bánjanak a kedvesével, mert inkább kerüli a konfliktust. És szerintem az ilyen férfiak nem is nagyon tudják felfogni, hogy ez a párjának mekkora fájdalmat okoz. Mindkét levélíró kedvese ha egy kicsit tökösebb lenne, nem hagyná, hogy sz.rba se nézzék a kedvesét vagy annak családját.
Szerintem ilyen helyzetben egy lehetőség van: ki kell lépni a játszmából. Ha valahol nem szeretnek, nem megyek oda és nem kínzom önmagam azzal, hogy hagyom, hogy ott szivassanak. Ezzel a kapcsolat is megromlik, mert folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy ott nem vagy elég jó, bármit csinálsz, az nem jó. És persze a szerelemért sokmindent be lehet vállalni, de egy egész életet ebből? A másik, h szerintem ez a férfi jelleméről is sokat elárul… Biztos, h mindkét fiú édes, kedves, aranyos, de ez az egész mégiscsak abból ered, hogy ő ezt simán hagyja.
Ez a probléma sajnos engem is érint, az anyósom gyűlöl engem, 8 éve ismerjük egymást a párommal, ebből az utóbbi 4 évben nagyjából együtt élünk, de még arra se vette a fáradságot, hogy megpróbáljon megismerni. Még soha nem találkoztunk, de van egy olyan érzésem, hogy nem is fogunk. Viszont a párom kiáll mellettem, és amikor a mama elkezd cirkuszolni meg mondvacsinált ürügyekkel be akar kavarni, akkor azt a párom hamar letöri :) ezzel szemben a bátyja ugyanígy hagyja, hogy a feleségét a mama szapulja, pedig arra sincs ok, és most szembesültem vele, hogy annyira tutyimutyi, hogy a tőlem kapott csokoládét nem merte elvinni, mert mit mond az anyjának, kitől kapta. Pedig 51 éves és bankigazgató volt, de még mindig anyuci pici fia, akit simán lehet terrorizálni. A mama meg ennyire utál, h a nevemet sem lehet kiejteni a házában ;)
Igen, a “kiállok magamért és a döntéseimért” azt is jelenti, hogy “őt szeretem, őt választottam páromul, és nem hagyom, hogy bántsátok”.
Durva, amit írsz, de azért ez nem csak a férfiakra jellemző. Csak náluk feltűnőbb, egy lánynakjobban elnézik, ha nem tudott kilépni anyu árnyékából.
Szerintem is mindkét nemmel, ill. mindkét nemű szülővel, tehát minden kombinációban létezik. (Apa túlfélti lányát, anyu árnyékából nem tud kilépni a lány, após utálja a vejét, stb)
Persze, ahogy Via is mondja, ez mindenféle kombinációban létezik, csak engem meg a kérdezőket ez a verzió érinti.
Részvétem, én kilenc éve küzdök az anyósommal, de ennyire nem vad a helyzet két okból. Egyrészt anyósom jólnevelt, és ad a látszatra, hogy szóba áll a menyével. Másrészt már-már közmondásos a birka-türelmem, amivel túllépek a beszólásain. Mindig arra gondolok, és ezt hiszem is, hogy tulajdonképpen ezek a piszkálódások nem rólam szólnak, hanem arról, hogy nem tudja feldolgozni a változást, egyszerűen időre van szüksége. A párom pedig átmenet a jófiú és a kiállós között. Csak nagyon kivételes esetben száll szembe direkt az anyjával, de soha a kilenc év alatt nem láttam jelét, hogy ellenem fordult volna, vagy csak egy kicsit is megingott volna abban, hogy velem akar élni. És tulajdonképpen a dolog konvergál a jó irányba, már anyósom is egyre kevésbé piszkálódik, puszipajtások sohasem leszünk, de azt hiszem, van remény egy normális kapcsolatra. – Igaz, most már a sógorom is összeköltözött a barátnőjével, így attól tartok, új célpont van. Sajnos a “sógornőmet” nem nagyon ismerem, anyósom folyton panaszkodik, hogy hozzá sosem mennek, csak a lány családjához, nem tudom, ebben mennyire van benne, hogy a lány anyósom egy-két beszólásáért direkt minimalizálja a találkozók számát (mert anyósom azért tud övön aluliakat mondani, én is kaptam néha nagyon durva dolgokat, amikért sokan talán egy életre megszakították volna kapcsolatot), vagy ennyire nem jött le a saját szüleiről még. Vagy mindkettő. Jó lenne, ha egyszer tudnék vele egy igazi csajos napot tartani, beszélgetni, hogy megismerjem őt is, meg a problémáit is, hátha segíthetnék nekik, hogy ne mérgesedjen el a kapcsolatuk (a sógorom sajnos sokkal befolyásolhatóbb ‘jófiú’, mint a párom.)