2013 37. hetének kihívása: Emlékezz vissza a saját lehetetlenedre – ami már nem az!
Nagyon sok embernek új, nehezebb feladatokkal teli az idei ősz — amúgy is rengeteg a nehezítő tényező, elkezdődött a tanév, új munkahelyek, új lakhelyek várnak (sokszor másik országban), így aztán teljesen érthetően felmerül, hogy “nekem ez nem fog menni, ez lehetetlen!”. Szeretném, ha mindenki visszaemlékezne arra, amikor már érezte úgy, hogy teljesen reménytelen a helyzet, nincs semmi esélye, hogy ebből kikecmeregjen, lehetetlen megoldani, még soha senki nem csinált ilyet, mindenki megmondta, hogy ez képtelenség — és idővel aztán mégis lett valahogy, nem is akárhogy. Megoldottad, megcsináltad, és sikerült. Miért ne lenne így megint?
Ha van kedved, oszd meg a saját lehetetlen történetedet, hogy ezzel is motiválj másokat! Azt is leírhatod, most milyen lehetetlennek tűnő feladattal állsz szemben.
Miért ne?
Nekem a saját lehetetleneim közül (volt pár) talán a kedvencem a megismerkedésünk: több fronton lehetett támadni: fiatalok vagyunk, egymás elsői, és távkapcsolat… Statisztikailag már rég el kellett volna válnunk. Még jó, hogy nem statisztikai adatok vagyunk, hanem emberek. :) Volt pár haláleset is, ami miszlikre szedett, és azt hittem, sosem mászom ki belőle, aztán szép lassan, türelemmel helyére került megint minden.
Az is mókás, hogy most azt csinálom, amit. Ez is lehetetlennek lett mondva párszor — képtelenség. De hát úgy vagyok a “lehetetlen” címkével, mint a Doctor a “Keep Out” meg a “Stop!” feliratokkal: ajánlásnak veszem őket, nem kőbe vésett törvénynek. :D (Sőt, néha kifejezetten vörös posztó: Képtelenség? Kihívás elfogadva!) Attól még nem lesz könnyű, hogy nekimegyek padlógázzal, de legalább a lendület megvan. “Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbeér.” (Weöres Sándor)
Per pillanat az tűnik lehetetlennek, hogy mindent meg tudok írni London előtt, amit akarok. De úgyis a szokásos lesz: 70%-ban sikerül, a maradék 30%-ot meg elengedem. :D És az is képtelenség, hogy valaha végzek a mosatlannal. Na, de mindjárt megyek, és a fejére nézek annak is. :)
És a persely se maradjon ki…
Mehet bele még egy kétszázas, az egyenleg most 400 Ft lesz így.
Sziasztok!
Számomra eddig a lehetetlen események mind az egyetemi éveimhez kapcsolódnak. Elsőre nem vettek fel az orvosira, aztán évismétlő voltam… Borzalmas volt, hogy egy egy órás sikertelen szóbeli vizsga után kell kitalálnod, hogy mit akarsz csinálni az elkövetkezendő egy évedben, mikor nem mehetsz tovább az egyetemen… De feltaláltam magam és most gyermekgyógyász rezidensként kezdek. :) Az én esetemben teljesen igaz az a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít! :)
Kedves Via, kedves Olvasók!
Az én lehetetlenem, az, hogy megvalósítottam gyermekkori álmom. Egy kisvárosból sikerült Budapestre költöznöm. Nem volt olyan egyszerű, sok tanulás, sok-sok sikertelen állásinterjú, de büszkén mondhatom, hogy a 2011-es diplomázásom után sikerül a fővárosban gyökeret eresztenem. Sikerült egy olyan munkakörben érvényesülnöm, amihez elég “fiatal” vagyok. Mindezt kapcsolatok nélkül, saját erőből. :)
Szuper vagy! :)
Tizenévesen abszolút lehetetlennek tűnt, hogy magárahagyhatom (anyagilag) az anyámat és nem másfél-kettő helyett kell dolgoznom, megteremtenem és kiharcolnom mindent.
Aztán abbahagytam az iskolát és elvállatam egy állást, amitől mindenki intett, de nekem a világot adta (mosogatás étteremben, éjjel).
Ennek köszönhetően lett perspektívám, ismeretségeim, pénzem, és végül nagy-nagy szerencse folytán egy Férjem, aki az anyám terhét levette a vállamról és még szemrehányást sem tesz.
A mai napig hálás vagyok, hogy nem penész és füstszagú ruhában kell járnom, volt kitől megtanulni az áldozatén kívül más szerepeket is, nem kényszerültem méltatlan párkapcsolatba vagy nem kellett feláldoznom az egészségem a megélhetésemért. És tök jó :D
1.
Egy idegen nyelvet megtanulni akár csak középszinten is => Két felsőfokú nyelvvizsga pipa.
2.
Egy hét alatt letudni a vizsgaidőszakot => Letudva, színötösre (ami ráadásul még sosem történt).
3.
Őszintén beszélni a főnököddel a jövődről. => Közös egyeztetés alatt, hogy a következő hat évben mikor, és hány gyereket szüljek.
Egyébként a főnök mottója, amit minden emailje végén az aláírása alá tesz: “we will go to any length to find the right solution”.
Már nagyon régen nem írtam hozzászólást, de ez most egy olyan kérdés, ahol muszáj eldicsekednem azzal ami történt, mert annyira boldog vagyok tőle és felszabadult, hogy hihetetlen!!! Szóval világéletemben utáltam futni. Még az idén tavasszal is azt állítottam magamról, hogy ha egy falka kiéheztetett kutyát eresztene rám valaki, akkor sem futnék, mert az rémes mazochista dolog. Az ember liheg, vörös, izzad (!), kiköpi a tüdejét és még a mellei is útban vannak (bocsi)!!! Mi a jó ebben? Ja és az oldala is szúr!! LEHETETLEN, HOGY ÉN VALAHA IS FUSSAK!!!
Nos, hagy dicsekedjek el: minden különösebb, feltünő inspiráció, vagy villámcsapás szerű történés nélkül, egyszercsak el kezdtem futni. Lassan haladok, fejlesztem magam, de örömmel teszem és élvezem. És tudjátok, minden edzés után nő az önbecsülésem, hogy legyőztem a lustaságomat, a lelki tunyaságot. Az alatt a fél óra alatt szabadnak érem magam és bajnoknak! Az a félóra csak az enyém – és ha kimarad, bizony hiányzik . És képzeljétek, ez csak most, augusztus elején kezdődött! Innentől elhiszem, hogy semmi sem lehetetlen :) :)
Sok ilyen volt,és van is!De mindig lett valahogy.Van egy könyvsorozat, Erőleves a léleknek, na az azért ki tud húzni a mélyből! Ha nekikeseredek, csak elolvasok egy pár történetet. Egy ( majdnem ) lehetetlent azért leírok,mert friss a történet: felkelés után 2 fajta gyümölcsöt feldolgozni lekvárnak, közben megfőzni egy ebédet desszerttel + 2 napra előre ( plusz csomagolni a kollégiumba a fiamnak ) , de még sütni is a kollégiumba. Közben mosás, összepakolás a leköltözéshez ( mindent), leköltöztetni a koleszba ( 60 km ), visszarohanni, kisebbikkel évnyitó, este teljes konyhatakarítás a lekvár után ( mosogatás, tűzhely, felmosás).És minden el lett rendezve. :)
Nálunk csak ilyen szimplán az a családi meggyőződés, hogy nem lehet olyasmiből (jól) megélni, amit szeret az ember, úgyhogy sokáig én is csak szabadidős tevkenységként gondoltam bármi örömtelire. Most – hála az elmúlt évek kemény “agymunkájának” – már rajta vagyok a tévhit megdöntésén. Rosszabb pillanataimban még mindig lehetetlennek tűnik (vagy lehetetlenül hosszú időnek), de persze tudom, hogy nem az :)
Sziasztok!
Nekem idén nyárig valahogy borzalmas mélyponton volt az életem. Az egyetemet abbahagytam 4év után, hazaköltöztem szülőkhöz párommal együtt, és sorozatosan jöttek a kudarcok. 2évig nem kaptam munkát, az önbizalmam…na,ezt a szót nem ismertem; és a családom sem volt az a támogató fajta, sőt…A lényeg, hogy nem hittem volna soha, hogy lesz nekem olyan munkám, amit valóban én választok, és még szeretek is. Abbahagytam a siránkozást, összekapartam az utolsó morzsákat magamból, és bár egy fájdalmas, több éve magamba zárt frusztráció kiadása után, de egyik napról a másikra megváltozott minden. Szerencse is kellett hozzá (meg bátorság), de most van munkám, amit nagyon szeretek, mellette két iskolát csinálok (egyik végzős,másik kezdős:) ), és úgy érzem, abbahagytam az ásást, mikor a gödörben voltam.
Idén áprilisig azt hittem, sosem lesz a Földön olyan épeszű hím, aki ne kapna tőlem agybajt két másodperc alatt, vagy azt mondaná nekem, hogy szép vagyok.
Aztán mégis lett.
Bár az élménynek a vége nem volt happy end, mégis, végre bővültem egy tapasztalattal, amire építhetek később.
Én 2. hónapja futásban győzöm le a korlátaim. Pár hete 2 km is nehezemre esett, most már teljesítem a 8 km-t, szeptemberben eddig már lefutottam összesen 50-et. Az ősz nagy sikere a 10 km lenne terepen, emelkedőkkel és lejtőkkel nehezítve, remélem, ez is sikerül sok kitartással és türelemme
amiről azt gondoltam, hogy sose jön össze: olyan munka, ami nekem való, szeretem, sokrétű, kreatív és nem kell érte a világ végére utaznom. hát tavaly októberben rámtalált ez a munka :) ami most lehetetlennek tűnik, hogy végre lediplomáljak. még van hátra 3 vizsga és a diplomamunka, de nagyon megrekedtem a szakdolgozatoknál és jó ideje egy tapodtat sem haladtam előre…
– A kapcsolatunk a férjemmel (aug. 31 ♥), nagyon különböző múlttal rendelkezünk, mást szoktunk meg így elég viharos volt a kapcsolatunk eleje, és most is vannak viták, de összeházasodtunk és minden egyre gördülékenyebb. Volt olyan téma, amiről azt hittem, sose tudjuk megérteni egymást és mégis sikerült! :) (és persze “ilyen fiatalon” csakazért is összekötöttük az életünket)
– Volt nehéz vizsgám is egy jó pár, aminél halálra izgultam magam, meg nem hittem, hogy ötössel kijöhetnék onnan és bizony ötössel jöttem ki :)
– Mindig is nagyon kétbalkezes voltam, én úgy voltam vele, hogy sose leszek ügyesebb, de a kedves férjem edzett (konkrétan nekem dobált dolgokat, hogy kapjam el, váratlan helyzetekben), és szép lassan egyre ügyesebb lettem. De még mindig örülök minden egyes elkapásnak :)
– Nem tudok futni. Ez volt a fixa ideám. A Kedves ezt is lerombolta. Tudok. Csak tanítani kell és próbálkozni és edzeni.
Most hirtelen ennyi. Mindenkinek kitartást a lehetetlenéhez! Nekem most kezdődött az MA és hirtelen felborult a nyári napirendem és lehetetlennek érzem, hogy minden beleférjen a napjaimba (házi munka, suli és itthoni tanulás, megtanulni programozni és így a férjemmel együtt dolgozgatni, blogolás-pihenés, szeretteimmel lenni, önkénteskedni, aludni…) De alakul. És naponta 1x legalább megvan a mosogatás és a héten egyszer a felsöprés és -mosás, illetve napi szinten pakolászok, hogy a kritikus területek rendben legyenek. Szóval a minimál megvan :) Még nem kaptam síró görcsöt.
Lehetetlennek tűnik az is, hogy legyen félretett pénzünk, tőke egy saját otthonra, ilyenek…
Most kicsit mélyponton vagyok az új munkahely miatt, úgyhogy amikor megláttam, mi a kihívás, rögtön az jutott az eszembe, hogy nekem ilyen nincs. Aztán jobban végiggondolva mégis van :) Tavaly tavasszal sikerült fizetett gyakornoki állást találnom Pesten (csak így tudtam ide költözni), pedig az egyik első interjúmon, egy közvetítőcégnél, amikor kiderült, hogy pénzt is szeretnék kapni, az interjúztató közölte, hogy ilyen szerinte kb. nincs is. Úgyhogy “csakazértis”-alapon addig kerestem, amíg lett…
A “csakazértis” nagyon jó motiváció. :) Mihamarabbi kilábalást kívánok!
Gyerekkoromban azt mondogatták okos és kevésbé okos emberek, lehetetlen, hogy önálló, normális életet éljek. Nem lett igazuk.
Kiskamasz voltam, mikor egy osztálytársam azt mondta, úgysem jutok be az ELTE-re. Két éve diplomáztam, folyamatban van a következő.
Hat éve lehetetlennek éreztem, hogy valaha is kilábalok a depresszióból és a magányból. Azt hittem, alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Két és fél éve jött az újabb pofon, pedig épphogy összeszedtem magam. Most meg élek, virulok, boldog vagyok, egy éve egy csodálatos férfi van mellettem, és most először nem azon pörgök, hogy vajon mikor fogja a sors benyújtani a számlát.
Nincs lehetetlen. Csak igazán akarni kell.
Mi alapján mertek ilyet kijelenteni a nagyon okos emberek? :(( Sajnálom, örülök, hogy jobban vagy!
Mozgáskorlátozott vagyok, bár szerencsés és baromira elszánt (meg a jóga is sokat segít). Járok, jobb napokon észre sem lehet venni, hogy valami nem stimmel velem. De kiskoromban nem volt ennyire rózsás a szitu, meg sokáig azt sem tudták eldönteni, kell-e “speciális” (utálom ezt a szót) iskolába mennem, vagy jó lesz nekem a normál általános iskola.
Öt évvel ezelőtt: Szüleim szerint lehetetlen elvégezni a pszichológia szakot.
Most: Pszichológusként dolgozom (hátam mögött két felvételivel, két szakdogával, két védéssel, két középfokú nyelvvizsgával). És persze közben nevelgettem a kisfiamat.:)) Nehéz volt, de NEM lehetetlen.
Öt éve külön élve, kevés pénzből befejezni a saját házunkat.
Múlt hét szombaton pityeregve mondtam, hogy lehetetlen végeznem a lomtalanítással, mire hazaér a férjem a munkából. Oké, a lomtalanítással lehetetlen végezni egy élet alatt is. :P De a teljes ruhatárat rendbetettem, sőt bicajkormányra akasztva a ruhás konténerig is eltoltam a nagyját, mire hazaért. :)
(Na jó, ez nem volt egy nagyon bátor vallomás, de most ennyire futotta. :P)
Ami most lehetetlennek tűnik… Akkora anyagi tartalékot képezni, hogy sose kelljen aggódnunk, a hobbimból élni, megtalálni a spirituális bizonyosságot, írni egy történetet estig… Ömm, most ennyi jut eszembe a személyes lehetetlenjeimből. :)