2014-ben is folytatódik egyik közös kedvencünk (mármint az enyém és az olvasóké is), a Szeretem a munkám sorozat! :) És továbbra is lehet jelentkezni. Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

Viki 31 éves, tanárként dolgozik, ráadásul rögtön két szerepben is: egy általános iskolában tanít angolt és történelmet, hétvégén pedig kutyákkal dolgozik. Ahogy ő fogalmaz: “gazdikat és kutyusokat tanítok a jó együttélés szabályaira, megmutatom nekik milyen, amikor tényleg jól működik a falka”. :)

– Miből áll a munkád?

Igyekszem érdekes, izgalmas, játékos órákat tartani a gyerekeknek. Közben problémát oldok meg, konfliktust kezelek, beszélgetek, gyógyítok, jövök-megyek.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? 

Sajnos még ma is büfészaknak hívják a bölcsész-illetve a tanárszakokat. Azt gondolom, aki hivatásának érzi a tanítást, annak nem könnyű végigmenni a féléveken.

Mind a tanári, mind a kutyakiképzői munkához nagyon fontos a türelem, a következetesség és a szakképzettség. Fontos, hogy tudjam kezelni a stresszt és akarjak időnként megújulni.

És ami nálunk, iskolai tanároknál elengedhetetlen: Ha kilépsz az iskola ajtaján, hagyd ott az ottani gondokat és ne vidd haza. A családod érdekében. :) Természetesen fordítva is igaz, amint belépsz az iskola ajtaján, próbáld meg háttérbe szorítani a magánproblémákat.

– Mi a legnagyobb tévedés/félreértés a munkáddal kapcsolatban?

A 3 hónap szünet.

Július 1-jéig általában dolgozunk, és már augusztus 2 hetében be kell menni, mert számszerűen nincs annyi szabad napunk, hogy otthon lehessünk. Egy hónapot pedig azért vagyunk otthon, mert az iskoláknak nyáron be kell zárnia, különben nem tudnák fizetni a fenntartást. A tanárok, a többiekkel ellentétben nem vehetik ki akkor a szabadságot, amikor szeretnék. Pár napról rendelkezek csak. 

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Nem tudom, mondhatni a véremben van, édesanya is tanár. :) Az tény, hogy hamarabb volt meg a „szak”; a történelem mindig is vonzott (anyu is történelmet tanít). Volt szó régészetről, múzeumi munkáról is, de aztán a gyakorló tanítások során éreztem, hogy ez vagyok igazán én. A másik szakom, az angol pedig a nyelvek szeretete kapcsán jött a képbe.

A kiképzői munka pedig kialakult. Először csak végigjártuk a Férjemmel az iskolát, ugyanis tudatosan kerestünk egyet, lévén tacskóval nem könnyű az élet. :) Aztán miután már mindenféle fokot végigcsináltunk ebünkkel, lehetőségünk lett segédképzésben részt venni, majd segédkezni kezdtünk, végül pedig mi jutottunk a létra tetejére. Tanfolyamot tartunk, a Férjem pedig a kutyaviselkedésben mélyedt el, problémás kutyákat és gazdikat igyekszik közelebb hozni egymáshoz.

Büszke vagyok rá, hogy mindezt egy olyan iskolában csináljuk, ahol nincs fojtó/szöges nyakörv, ahol nincs erőszak, csak pozitív megerősítés ahol 10-20 kutya póráz nélkül dolgozik a gazdikkal mindenféle atrocitás nélkül.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Profánul hangzik, de arra vagyok büszke, hogy jelentős mennyiségű gyerkőc velem szerette meg angolt és/vagy a történelmet. Hogy visszajárnak, mesélnek, van, aki velem készül a nyelvvizsgájára is.

Kiképzőként pedig büszke vagyok, ha látom, hogy a segítségemmel lett a gazdi falkavezér otthon, és boldogan éldegélnek együtt egy falkában a kutyusával/kutyusaival. További cél az, hogy ez (mindkét területen) így is maradjon.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Az édesanyám, a családom és a Férjem. Ők teszik lehetővé, hogy meg tudjak újulni, szembe tudjak nézni a problémákkal és hátországot adnak a napi feladatokhoz is. Továbbá van két mentorom (egy kineziológus és egy meditátor), akik a stressz oldásban segítenek, és megmutatták, hogyan lépjek túl a problémákon, miként tudjam betartani a ’kimegyek-belépek’ szabályt az iskolában. Mindkettejüknek nagyon hálás vagyok. Minden stresszesebb munkahelyen élőnek receptre írnám fel a meditáció és a kineziológia gyújtotta megoldásokat.

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

Szembe kell menni a társadalommal. Most jelenleg a tanár megbecsültsége nulla alatt van, mégis csinálnunk kell, szeretnünk kell, nevelnünk kell, tanítanunk kell nap mint nap. Vannak hálás pillanatok, de mindaddig, amíg ilyen a társadalmi hangulat, nehéz a dolgunk. Kihívás maga a napi rutin is, férjen bele a napi munkád, férjen bele, hogy hazamégy és még mindig nem pihensz, mert dolgozatot javítasz vagy készülsz a másnapi órádra, anyagot keresel, nyomtatsz, fénymásolsz. Kihívás, hogy emellett még jusson időd a szeretteidre és önmagadra is. (Amióta Viát olvasom, imádok pipálgatni a to do list-emen, és így jobban haladok. :))

Ami kimerítő, az a napi mókuskerék. És hogy tényleg nincs sokszor nap közben 10 perc sem. Mert a szünetben a tanár nem pihen, hanem továbbadja a naplót, ügyel, felhívja a szülőt, ha beteg a gyerkőc, adminisztrál, wc-t felügyel…Van, hogy délben kapok észbe, hogy hoppá enni is kéne, meg jó lenne wc-re is eljutni…

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Az igazságtalanság rendesen leszívja az energiám. Sajnos egyre több az agresszió az iskolában, és ha nem lennék kiképző is, nem tudnék félelem nélkül odaállni két gyerek közé, hogy szétválasszam. Sokszor volt, hogy én is kaptam a jóból. Az olyan heteken nagyon nehéz. Főleg ha pluszban szülők jönnek, és nem túl civilizált módon viselkednek velem.

Na, akkor jön a meditáció, a sport, a zúzós rockzene, és alig várom a hétvégét, hogy kijussak a kutyaiskolába. A kutyák között megnyugszom, hitet és reményt kapok, hogy vannak még a Földön érző és önzetlen lények.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Kikapcsolódás a kutyaiskolás tevékenységem, a két kis tacsim, akikkel imádok foglalkozni, a Férjemmel bármilyen közös tevékenység, túrázás az erdőben, és a barátok. Imádok olvasni és teázni. Főleg együtt a kettőt. A könyvekben el tudok menekülni a valóság elől…

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Azt gondolom, jelenleg nagyon kevesen lehetnek, akik tanárok akarnak lenni. :) Pedig nagyon jó hivatás. Szellemi, fizikai kondiban tart, ki lehet élni a kreativitást, változatos munka, sokrétű feladatkörrel. Az osztályfőnöki munka is tud élvezetes lenni, 4 éve vagyok az osztályommal, és mintha a saját gyerekeim lennének. A gyerekek körében végzett munka egyszerre tud örömteli és nagyon nehéz lenni, lévén ők aztán kíméletlenül őszinték.

Viszont kell hogy legyen egyfajta kiállásunk. A mai világban megesznek a gyerekek reggelire, ha madárhangú, önbizalom nélküli tanárral találkoznak. Fontos az is, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a multimédiás eszközök órai ”bevetése” és a tanítás értelmének visszaadása között.

Haladunk kell egyrészt a korral, ma már kevés a tankönyv az órára, annyira sok inger éri a gyerekeket,hogy önmagában egy tankönyv nem köti le őket.

Ugyanakkor a másik véglet sem jó, muszáj őket rávezetni arra, hogy létezik a világ net, facebook, mobiltelefon és pc játékokon kívül. Muszáj megszerettetni az olvasást velük, bárhogyan, főleg. hogy otthonról sok olyan gyerek jön, akinek pl. sosem olvastak mesét… Ha család nem, nekünk a feladatunk.

Szóval leendő tanárok. Gatyót, bugyit fel, nehéz lesz. Nagyon nehéz. Nemcsak a társadalmi megbecsültség, hanem a fizetés összege is a béka hátsója alatt van.

Viszont ez olyan, mint a menyasszonyi ruha megtalálása: megérzed, melyik a Tiéd. :) Ugyanígy, ha igazán erre a pályára való vagy, megérzed. És leszel annyira elvakult, hogy ne érdekeljen semmi negatív a felsoroltak közül, hanem sok szép pillanat ér az iskolában a gyerekek között, akik kimutatják azt is, ha szeretnek, de azt is ha nem. És az lesz igazán inspiráló, hogy hogyan érd el, hogy a végére megszeressenek…

A kiképzői pálya most jelenleg úgy érhető el, hogy a kutyaiskolákban, legalábbis a miénkben,ahol gazdiként végigjárjuk a tanfolyamokat, utána van lehetőség segédképzésben majd kiképzői képzésben részt venni. Sok-sok tapasztalat és megfigyelés kell ahhoz, hogy magabiztosan tudjunk tanítani gazdikat a helyes együttélésre és nem tud, elég-e egy élet arra, hogy megértük és reagáljunk a kutyák minden viselkedésére…

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló szülőkhöz?

Tisztelt Szülők! Kérem, higgyék el, egy csapatban vagyunk. Ne tartsanak minket ellenségnek. Mindkettőnk elsődleges célja, hogy a gyerkőcnek megmutassuk ezt a csodálatos világot, lehetőleg sok titkát felfedjük. És mindkettőnk célja egy egészséges,boldog, önmagát és másokat elfogadó, szerető felnőtt felnevelése. Működjenek jobban együtt velünk. segítsük egymást!

– Milyen belsős tipped van?

Mivel nyelvtanár vagyok, a nyelv fontosságát emelném ki. Én személy szerint nem hiszek a fél hónapos kortól való nyelvoktatásban, de annyit lehet tenni, hogy anya és apa néha feliratos filmeket nézzenek, és így a gyerek is fokozatosan hall minél több idegen nyelvű beszédet.

Kiképzőként annyit mondanék, hogy tévhit, hogy ha nagy kertünk van, akkor a kutyánk boldog. Attól, hogy nagy helye van, még nem éri elég inger. Éppen ezért feltétlenül vigyük őket is sétálni, minél többször, mert akkor nyugodtabb, boldogabb ebünk lesz. És az is tévhit, hogy kutyaiskolába csak az vigye a kutyáját, akinek valami gondja van, illetve aki versenyezni szeretne vele.

A kutyaiskolákban, (ha jól választunk), megtanulhatunk igazi falkavezérré válni, és biztosíthatjuk a szép közös kapcsolatot a kutyusunkkal élete végéig. És ebbe az is beletartozik, hogy gyermekünk születik és a kutyánk továbbra is velünk tud élni, mert megtanultuk és alkalmazni tudjuk azokat a szabályokat, amik az együttéléshez szükségesek.

Nem tudok jobb dolgot annál, mint amikor a gyerekek állatok mellett nőnek fel.