dolce_vita 26 éves, és motoszkál a fejében a családalapítás — miközben külső nyomás is nehezedik rájuk, a párjával még nem állapodtak meg konkrétumokban. Hogyan lehet erről beszélni, közös nevezőre jutni? Erre a kérdésre válaszoltam ebben a bejegyzésben. :)
A kérdezős rovat bevezetőjét itt olvashatjátok. Szombaton pedig rendhagyó, szülinapi kérdezz-feleleket is tartok élő adásban. Részletek itt. :)
dolce_vita kérdezi:
Hét éve élek boldog párkapcsolatban, de nyolc év van köztünk: én 26 vagyok, ő 34. Tudom, hogy semmiről sem vagyunk lemaradva és tényleg tökéletes harmóniában élünk, de egyre jobban érzem, hogy szeretnék családot. Mostanában teljesen rá vagyok kattanva a témára, bújom a kismama magazinokat, olvasom a cikkeket és egyre inkább vágyok a pocakra, a babára, a családra.
Engem még annyira nem is “szekálnak” a többiek (bár sokan megjegyzik, hogy “mi lesz már”), de a kedvesemnek manapság nincs olyan barátja, akinél ne lenne baba (+ a gyakori megjegyzések anyóséktól). Sajnos láttunk elrettentő példákat, több anyuka nagyon elhagyta magát és rá is ment a kapcsolatuk az egész gyermekáldásra, sőt, olyan is volt, hogy nyitott kapcsolatból lett a családalapítás, de természetesen ott is halálra van ítélve a kapcsolat. Nem félek attól, hogy ez visszatartja a kedvesemet, de ő nagyon tétovázó, mindent százszor átgondoló típus, és az ilyen negatív visszhangok még inkább visszavetik az egészet.
Emellett van még egy nagy gondunk, amit nehezen élünk meg, mégpedig az, hogy gyakran külföldre kell mennie a munkája végett. Ez nem rendszeresen van így, de olykor két hónapos “kiküldetésen” van és ilyenkor teljesen egyedül vagyok, a munkám miatt nem tudok menni vele, hiszen nincsen benne rendszer sem (legfeljebb meglátogatom egy hétvégén). Már öt éve azt mondjuk, hogy majd “néhány éven belül” babázunk, de aztán ahányszor szóba kerül, mindig így fejezzük be a beszélgetést. Múltkor megbeszéltük, hogy ha nem lesz ilyen a munkája, akkor jöhet a baba, de aztán úgy adódott, hogy aláírattak vele egy szerződést, tehát 5-6 évig még biztosan ez lesz – de szerintem tovább.
Már régóta úgy vagyok (vagyunk), hogy bármikor jönne a baba, megtartanánk, de mostanában egyre többet gondolok arra, hogy jó lenne legalább próbálkozni. Még tavaly mindketten voltunk dokinál, hogy minden rendben van-e, de aztán csak tovább szedtem a gyógyszert…
Tudom, nem vagyok lekésve semmiről, de mindig is érettebb voltam a koromnál. Még 23 éves sem voltam, amikor összeköltöztünk, a volt osztálytársaim akkor még minden hétvégén (sokan azóta is) lerészegedtek, én meg már akkor háztartást vezettem és közösen fizettük a számlákat. De rosszul esik, hogy sokan az én ismerőseim közül is babáznak, vagy babát várnak, nálunk meg annak ellenére, hogy tényleg minden megvan, mégsem történik semmi. Nem akarom ezzel szekírozni a kedvesemet, mert tényleg nagyon parázós típus, így is egy kivételével mindig én hoztam fel a témát. Kívülállónak úgy hathat, hogy nem akarja komolyan venni a kapcsolatot, vagy az életet, de ez egyáltalán nem igaz, nagyon szorgalmas, felelősségteljes ember és a környéken mindenki irigyli a kapcsolatunkat, azt a harmóniát, amiben élünk. A gyerekeket is imádja, ahogy bánik a kicsikkel… na attól mindig elolvadok. De tényleg igaz, hogy minden egyes lépést ezerszer átgondol, és ez nem csak a kapcsolatunkat illetően volt így, hanem pl. a munkájában is (teljesen egyértelmű volt, hogy váltania kell, meg is volt a hely, de két évet vacillált, miközben én folyton bátorítottam..)
Igazából jól érzem magamat így is, lehet, hogy a tavaszi zsongás hat rám, de úgy érzem, jó lenne megtenni legalább néhány kezdeményező lépést az ügy érdekében. Ha megtartanám a három javasolt hónap szünetet a gyógyszerszedés után és elsőre összejönne a baba, akkor is csak jövőre lenne babánk, de azt ugye jó tudjuk, hogy kevés embernek jön össze elsőre…
Te hogy látod ezt a helyzetet?
Gyereket szülni vagy nem szülni magánügy. Teherbe esni magánügy. Próbálkozni magánügy. Szexelni magánügy. A magánügy azt jelenti, hogy nincs vele kapcsolatosan semmi kötelezettségem, beszámolnivalóm, teljesítendő elvárásom: ha csinálom, csinálom. Ha nem csinálom, nem csinálom. Ha beszélek róla, akkor beszélek róla, ha megtartom magamnak, ahhoz is jogom van. Hogy hogyan csinálom, mikor csinálom, milyen gyakran csinálom, az is a magánügyem. Ez mind azokra az egyénekre — és csak rájuk — tartozik, akik benne vannak a buliban. Jelen esetben rád és a párodra. Ez kettő darab ember, úgyhogy minden további, felesleges beleütött orrot tessék eltávolítani az ügyből. :)
Felnőttnek lenni soktényezős, és nem attól függ a dolog, hogy van-e utódod, vagy sem. Hogy hány utódod van. Hogy biológiailag a tieid-e. Hogy fiúk vagy lányok. (Ld. még “gyereked van vagy lányod?” kezdetű őrület…). Nem attól lesz komolyan véve egy kapcsolat, hogy azonnal nekiálltok szaporodni. És nem attól lesz komolytalan egy kapcsolat, ha azonnal lesz gyereketek. Ezek önkényes (és ráadásul egymásnak ellentmondó!) kategóriák, amelyek azért születtek, hogy a szűklátókörű, buta emberek könnyebben tájékozódhassanak (alias ítélkezhessenek) a világban, és eldönthessék, ki a “jó” meg a “rossz” anélkül, hogy meg kellene ismerniük hozzá a másikat. Fiatalon házasodott? Jaj, de elkapkodta. 5 év után még nincs gyereke? Biztos nincs minden rendben… ORR. KIHÚZNI. MOST.
1. Kommunikáció
Egymásra odafigyelve, őszintén
Az első és legfontosabb, hogy bármilyen döntés is lesz a vége, őszintén leültök és beszélgettek erről. Viszont ne az legyen, hogy kijelented, hogy márpedig most csüccs és beszélgetünk, mert az megint rajtaütésszerű, és szorongást okozhat. Mondd meg neki, hogy szeretnél erről beszélni, és mondjon egy időpontot, amikor alkalmas, és nyugodtan le tudtok ülni.
Meg kell ismernetek egymás álláspontját, értékrendjét. Kinek mit jelent az, hogy “készen állok a gyerekre?” Érzelmi dolgokat? Anyagi dolgokat?
Elmondod, hogy te hogy látod ezt, mit érzel, mitől félsz, és ő is megteszi ugyanezt. Nyilván te tudod, hogy ő komolyan gondolja a kapcsolatotokat, de azért a külsős hangok el tudnak bizonytalanítani. Kérdezd meg, mit gondol az egésszel kapcsolatban. Ne vágj a szavába, ne fejezd be a gondolatait (sokszor nem is úgy, ahogy ő fejezte volna be), ne értékeld, amit mondd, egyszerűen hallgasd meg. (Nem is olyan egyszerű!) Lehet, hogy sarokba szorítva érzi magát a témától (különösen, ha kintről is jön a nyomás), és idegesíti a sok emlegetés, mert szeretne a saját tempójában eljutni a döntésig, és nem úgy érezni, hogy bele lett sürgetve. Akarata ellenére nem csinálhattok gyereket (az már súlyos morális és etikai problémákat vet fel). Soha nem fogtok készen állni rá, nem lesz olyan, hogy hú, SEMMITŐL nem félek, itt a világ összes PÉNZe, MINDEN SÍNEN VAN. Dehogy lesz ilyen! De az érzelmeknek rendben kell lenni — mert ha bármelyikőtök csak a másik kedvéért, “na jó, csak legyen már csönd” alapon lesz szülő, abban nem lesz köszönet. Egymás felé megjelenik a neheztelés, és akkor a gyerekről még nem is beszéltünk… Gondolj csak bele, hogy hogyan éreznéd magad, ha kiderülne, hogy apukád akarata ellenére születtél, anyukád fifikázásainak köszönhetően. Az nem egy őszinte kapcsolat se a szülők, se a szülő-gyerek között.
Nyugodtan mondjátok el, hogy mitől féltek — tényleg, még azt is, hogy “magát elengedős” anyuka leszel! –, és erősítsétek meg magatokban, hogy bármilyen példa (jó vagy rossz) amit eddig láttatok, irreleváns, mert ők nem ti vagytok. Ti még nem voltatok soha szülők, tehát nem nagykönyvi előírás, hogy akkor majd ugyanilyenek lesztek, és — nagyon fontos — dönthettek máshogy. Egy szülő dönthet úgy, hogy nem nyúl az alkohol után, ha úgy érzi, nem bírja. Egy szülő dönthet úgy, hogy kér segítséget. Egy szülőpáros dönthet úgy, ahogy szerintük nekik, az ő gyerekeiknek és az ő családjuknak a legjobb (hangsúly a “szerintük”-ön!!). Nagyon jó, ha láttok olyan családmodelleket, amelyekről megvan a véleményetek, és ha ez a véleményetek egyezik (“nem akarom, hogy mi is ilyenek legyünk”, “tetszik, szívesen csinálnám én is így”), akkor szuper, egy oldalon álltok, együtt lehet érte dolgozni. Beszéljétek meg, hogy ti mások vagytok, mert így is van. És ti majd úgy alapítotok családot, olyan rendszerrel, olyan feltétellel, ahogy az nektek a legjobb. Akkor is, ha mások szerint az hülyeség.
2. Tervezés
Hova tartunk? Merre megyünk?
Feltétlenül beszéljetek arról, hogy hol látnátok magatokat szívesen 10 év múlva. Ez kellően messze van ahhoz, hogy ne érezzétek úgy, hogy most azonnal kell lépni és mindent véglegesre eldönteni, de azért nagyjából helyre teszi az utat, és látszani fog, hogy egy irányba néztek-e. Beszéljétek át az opciókat, hogy ezekhez mit kell tenni, milyen alapfeltételek szükségesek hozzá. Ha 5-6 év múlva akartok babát, arra akkor is fel tudtok (sőt, fel is kell!) már készülni most, és a hosszú távú, nagy befolyással bíró döntéseket ennek fényében kell meghozni! (Ide tartozik a kiküldetés,vagy bármilyen olyan téma, ami hatással van a közös terveitekre!) Mi változik, hogyan változik? Mi lesz az új prioritás, mit kell módosítani?
A pénz
Ennek egyik része az anyagi oldal. Pusztán matematikai alapon nem lehet családot tervezni, de számolgatás nélkül sem… Írjátok össze a bevételeiteket, kiadásaitokat, a te fizetésedet, hogy mennyiben befolyásolja az életminőségeteket, ha az kiesik. (Psszt, ha úgysem dolgozol az elején a baba mellett, szerintem simán lehetnétek együtt az utazós időszakban, ha megoldható. Az utazás kisebb stressz, mint tök egyedül átélni a korai pillanatokat — neki is, neked is, a gyereknek is. Ha vagány, utazós inspirációra vágysz, nagyon ajánlom a Family Without Borders blogot!) Írjatok listát arról, hogy milyen anyagi szituációban lennétek nyugodtak a gyerekvállalással kapcsolatban. (Havi X fix bevétel, nagyobb lakás, hitelmentes lakás, autó…) Ezután írjatok össze egy abszolút minimumot, hogy mi az, aminek feltétlenül teljesülnie kell ahhoz, hogy ne érezzétek magatokat sarokba szorítva és ne legyen veszélyben a megélhetésetek. Ilyenre gondolok, hogy ha most havi 190 ezer Ft-ból éltek, a minimum kiadásotok (rezsi, kaja, hitel/lakbér – semmi szórakozás vagy efféle, pusztán a létfenntartás) havi 170 ezer Ft, akkor arra tudtok-e plusz kiadásokat (gyerek) és mínusz bevételt (a te fizetésed kiesik) bevállalni. Ha nem, akkor havonta mennyi pénzt (és meddig!) kell most félretenni ahhoz, hogy mondjuk a gyerek születése után minimum fél évig nyugodtak legyetek, mert megvan annak a plusz kiadásnak és mínusz bevételnek a fedezete. Még minden határidő nélkül elkezdhettek ezen előre dolgozni. Ha úgy gondoljátok, hogy 5-6 éven belül szeretnétek gyereket, akkor dolgozzatok ki erre egy megtakarítási tervet. Aztán majd improvizáltok, ha még tovább tolnátok a gyerekvállalást, de az is lehet, hogy hamarabb belevágtok. Ezt nem kell most véglegesíteni, el lehet térni a tervtől, nincs kőbe vésve, spórolni és előre gondolkodni amúgy sem árt. Az a lényeg, hogy ha le van írva minden feltétel, ami nektek fontos, és minden lehetőség, amivel élhettek, akkor az megnyugtat. Kontrollt ad. És felszabadít az elvárások alól, mert ti vagytok a főnökök. Lehet, hogy ha megszűnik ez a görcs, akkor mindketten lelazultok, és félelem, para nélkül tudtok beszélni az egészről.
Ez nem biztos, hogy így fog megtörténni, de a tervezésnek nem az a lényege, hogy utána úgy legyenek a dolgok (szoktam mondani, hogy az élet nem olvassa a határidőnaplónkat…), hanem az, hogy nyitott legyél opciókra, gondolkodj előre, oldalra, minden irányba. Emiatt majd könnyebben reagálsz a váratlan helyzetekre. Úgyis jönnek; ha akarod, ha nem. Lehet, hogy egybevágnak a terveiddel, és fel vagy készülve, és ugyanennyi esélye van annak, hogy még soha nem csináltál olyat előtte, amire az új helyzet kényszerít. De mivel tervező agyad van, hozzászokott a problémamegoldásokhoz, és ki fog találni valamit. :)
A biológia
A másik fontos téma az egészség. Én mondjuk kapásból letenném a tablettát, és még most, amíg nincs tétje, megnézném, hogy minden rendben működik-e. Amikor már minden porcikátokkal akarjátok azt a babát, és akkor derül ki, hogy hoppá, a tablettától nem indult be a peteérés, ciszta van, meg inzulinrezisztencia, vagy bármilyen más nehezítő tényező, az sokkal nagyobb fájdalom akkor, mint most. Mert ha akkor derül ki, hogy 1-2 éves gyógyulási idő van, amikor már megőrültök a gyerekért, az nagyon nehéz időszak lesz, és rámehet a kapcsolatotok is. Egyébként sem könnyű leküzdeni egy ilyen betegséget, de még most, ahogy mondtam, nincs akkora tétje. Semmit nem döntöttetek el véglegesen, de addig legalább ezt az előkészületet ki tudod pipálni. Legyél egészséges, az gyerek nélkül sem baj, sőt. :) Szóval tabi le, gumi fel, és nézd meg, mit csinál a tested magától, amikor nem szólsz bele a hormonális rendszerébe. Tornázz, figyelj oda az étkezésre. Minden működik? Hurrá, egy gonddal kevesebb. Amikor babát szeretnétek, akkor az előkészületi procedúra így mindössze már az lesz, hogy nem tesztek fel gumit. És ezt bármikor eldönthetitek, nincs nyomás, egyszer majd úgy döntötök, hogy “ma nem kell már”, és akkor onnantól kezdve “próbálkoztok”.
A cél: Kompromisszum
Mindenki nyer, tehát mindketten nyertek
Állapodjatok meg egy olyan kompromisszumban, amelyben mindkettőtök számára vállalható lesz a végkifejlet. A kompromisszum nem az, hogy az egyik kötelezően lenyeli a másik akaratát, csak a magyarban szoktuk ezt így használni. (A “magyar kompromisszum” definíciója az, hogy erősebb kutya b***ik…)
Nyugtasd meg őt, hogy nem fogod belekényszeríteni egy helyzetbe és nem kell más véleményével foglalkozni, magadat pedig nyugtasd meg az előkészületekkel. Kezdjetek el őszintén, nyíltan beszélgetni, és határidő nélkül tervezni, előkészülni (pénzzel, egészséggel). Ha azt kéri, hogy egy időre jegeld a témát, mert frusztrálja, akkor tartsd tiszteletben. Viszont ha közben megy a megtakarítás és az egészségügyi előkészület, akkor te is láthatod, hogy ez nincs a végtelenségig elnapolva, és ugyanoda készültök, csak még nem értetek oda egyszerre.
Hű, micsoda nagyon-nagyon klassz válaszlevél!!!
Nekem nem lehet…. hosszú lenne elmesélni… meg igazán nem is szeretnék gyereket. Öreg is vagyok hozzá már 39 évesen nem járókerettel akarok érettségi szallagavatóra menni, meg akkor lennék terhére a kölkömnek mikor a legszebb évei jönnének.
Ezt a levelet viszont oktatni kéne, de komolyan… Elnézem a sok ész, és perspektíva nélküli szülő nőket….
Több barátnőm is úgy járt, mint a cikkben szereplő hölgy, hogy évekig halogatta a gyerekvállalást, hogy ráér még szülni 38-40 évesen is, csak azzal nem számolt egyikőjük sem, hogy 10év után tönkrement a párkapcsolatuk, a 30as éveik végén hirtelen egyedül maradtak. Aztán már hiába szerettek volna AZONNAL szülni, nem találtak maguknak partnert hozzá, így töltötték be többen is tavaly és tavaly elött a 40. életévüket. Most irigyen tekintenek rám, mert van egy 5éves fiam, én 36 évesen szültem, nem halogattam tovább….
A gyermekvállalás halogatására is rámennek a kapcsolatok, mert egy idő után unalmassá, megszokottá válik a rutin.
A hab a tortán, azok a 40es fickók, akik ezekből a kapcsolatokból kiléptek, később sokkal fiatalabb nőtől lett gyerekük, nem az öregedő 40-es ex barátnőtől…..
És szerinted ha szültek volna gyereket, azokban a kapcsolatokban, amik utána úgyis szétmentek, most jobb lenne nekik szingli anyaként úgy, hogy rossz a viszony az gyerek apjával?
Szerintem nem azért kell szülni, mert unalmas a kapcsolat, hanem mert egy pár mindkét tagja (!) azt akarja, és készen állnak a csapatbővítésre. Azt pedig, hogy milyen érzelmi, biztonsági, szocioökonómiai, anyagi szempontok jelentik nekik azt, hogy “készen állunk”, az teljesen az ő magánügyük. Ha a gyereken kívül semmi más közös cél nincs, és ha kikerül a gyerek a képletből, akkor unatkoznak egymás mellett, akkor ott szerintem más probléma van. Ez azon is látszik, amit mondasz, hogy az emlegetett férfiak más kapcsolatban vállaltak később gyereket. Akkor nem a gyerek volt a probléma, hanem nem azzal akartak gyereket, akivel épp együtt voltak. Megesik az ilyen.
A 40-es barátnő egyáltalán nem “öregedő” egyébként, az Egyesült Királyságban, ahol élek, rengeteg 40 felett szült nőt ismerek, és olyat is, aki 45 évesen egyedül fogadott örökbe ikreket. A szerelem sem csak a húszéveseké. Kamala Harris, az USA mostani alelnöke jelenleg 56 éves, és 8 éve találkozott a jelenlegi férjével, akivel most is fülig szerelmesek egymásba.
Nagyon szurkolok a barátnőidnek, hogy találjanak olyan társat, aki megbecsüli őket. ♥
Biztos, hogy túl sokat gondolkodunk a dolgon, sok a könyv és sok az ismeret, nekem még félig a szakmám is a dolog. Biztos, hogy sokkal ösztönösebbnek kellene lennünk. De ugye, már abban sem egyeznek a vélemények, hogy mi az ösztön. Van, aki szerint a válaszkészség, annak minden nehézségével (gyakori ébredés, erős jelenlét) és van, aki szerint az erős határok és keretek. Én nem azt mondtam, írtam, nem úgy gondolom, hogy a gyereknevelés, a gyerekezés nem jó dolog. Én is élvezem, sokat nevetünk és végre játszhatok. De azt gondolom, akkor tudunk segíteni, ha elmondjuk a saját történetünket. Épp két hete tanítottam, hogy a nevelés “hitek” kérdése is, vagyis sokféle érték, érdek, meggyőződés és kulturális sajátosság befolyásolja. Azt gondolom, mindenki képes meghatározni a saját értékrendjét és ez alapján dönteni, de ehhez jó ismerni mások helyzetét, tapasztalatait. Hiszek abban is, hogy mindig tudunk egymástól és a másiktól tanulni, minden helyzettel kapcsolatban, akár munkáról, akár családról legyen szó. Ezért tartom fontosnak a (pár)beszédet gyerekes témában is. És nagyon gondolkodom, hogy valami beszélgetőkört szervezzek baba előtt és alatt meg után lévőknek :)
Szerintem túl van ez ma spilázva. Túl sok a könyv, a magazin, a blog, a celebszülés, stb. Mindenki mond összevissza mindent. De ha az ember megkérdezné a hozzá legközelebb álló szült nőt, lsd. anya, akkor talán valósabb képet kapnánk, nem lenne akkora pánik. Az én anyukám 2 gyereket szült 3 év különbséggel, nagyyszülők 1 és 3 órányi távra élők, akik gazdálkodók, tehát még egy napra sem nagyon tudták otthagyni az otthonukat, de valahogy nem is volt ez igény, telefonunk nem volt. Ha beszélgetünk a kisbabás, -gyerekes korszakról, azt mondja, nem volt vészes, mndent meg lehetett és lehet oldani, nem kell a pánik és a túlspilázás. És apa tűzoltó volt, aki összevissza munkarendbe járt dolgozni, de ha otthon volt, akkor valódi apaként tette a dolgát, nem csak segített. És volt mellette ennivaló is és a kosz sem ette meg se a lakást, se a családot, se anyát. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen (by Anya) :-)
Én is megkérdeztem anyumat, amikor beszéltem neki erről a levelesláda rovatról, ő ugyanezt mindta, h túl van ez spilázva, amikor én születtem, nem volt pénzük ilyen sok szirszarra, volt egy garzonjuk meg egy trabant, aztán mégis felnőttem valahogy ;)
Gyereket vállalni jó! Életemben nem röhögtem még ennyit. Persze bosszankodás is van azért. Na, szóval érzelmileg kondiban tart a dolog. :-) A gyerekvállalásra nem igazán lehet felkészülni. Szerintem legjobb, ha anyukádat kérdezed, hogy milyen lesz. Ő elmondja majd, hogy a szoptatás milyen fájdalmas az elején, de remélhetőleg diszkrét lesz, és kihagyja, hogy pl. ő csak pár hónapig tudott szoptatni, nehogy beléd táplálja, hogy neked se fog menni. A párkapcsolatot is felrázza majd, remélhetőleg jó értelemben.
Szuper férjem van! (Megsúgom a többi jelenlévőnek is.) A párod legyen fontosabb, mint a gyerek. És bátran járjatok utána a párkapcsolati témának, biztos sok okosságot találni a neten. Én Mark Gungor-t szoktam nézni, de ez ízlés kérdése. Szerintem elég fontos, hogy milyen a te és partnered érzelmi intelligenciája. Nem árt az sem, ha az értékrendetek hasonló. Ha 8 éve együtt vagytok, azért nagy bajok nincsenek. :-)
A többit ráér, majd ha úton a gyerek…
Szerintem vicces is volt az első gyerekes anya poszt, meg tipikus is. Sok esetben ha valakinek gondja van, akkor szereti elmesélni, a mások által kínált megoldások viszont már nem érdeklik. Mert nehogy már egy első gyerekes anya jobban tudja, neki ez az első (btw, hanyadik gyerektől releváns?).
Gyerek témától függetlenül sokszor tapasztalom azt, hogy elmondják, de a felkínált megoldásokon el sem gondolkodnak. Valahogy úgy vannak vele, hogy ugyan nem érzem jól magam, de én csinálom jól akkor is, és aki mást mond, az nem ért hozzá. Mert ez kényelmes.
Kedves dolce_vita,
Nem volt időm elolvasni a feni 158 kommentárt úgyhogy bocsi, ha már valaki mondott hasonlót. Azért megírnám, hogy nálunk hogyan történt a dolog, mivel elég hasonló volt a helyzet. Én 30 éves voltam és vágytam a babára nagyon, a férjem 32. Nálunk én voltam az utazgatós a munka miatt. A férjem óvatos, megfontolt, felelősségteljes volt, illetve még most is az, és hát nagyon is óvakodott a babától. Azzal érvelt, hogy majd ha már minden készen lesz a ház körül, majd ha már ennyi meg annyi tartalékunk lesz meg hogy még van elég időnk. Én nem sürgettem, de valahogy egyre többször került szóba a téma és végül ő ajánlotta fel, hogy akkor ne védekezzünk majd lesz valahogy…. persze jött is a pozitív teszt rám nézett elmerengve: “Hát máris?!” Aztán megölelt és azóta már van egy 4 éves lányunk és egy 1,5 éves fiunk. Nekem a leveledből úgy tűnik, hogy ő már most is érett az apaságra csak kellene egy kis plussz motiváció.
Remélem jó döntést fogtok hozni! Majd írd meg mi lett!
Szia! Mindenképpen jelentkezni fogok, és nagyon örültem, hogy leírtad ezt nekem! Jól esett látni, hogy más is volt hasonló helyzetben. Gratula a nagyfiúhoz! :)
Kispapakélnt kakukktojásnak érzem magam a kismamakörben, így rövidre veszem magamat. Talán rövidebbre is, mint az a könnyebb elfogadtatáshoz szükségeltetne. Civilizációban élünk (legalábbis így tartjuk magunkról). A civilizált életmód lényegéről disszertációkat lehetne írni és írtak is már. Tömören a kontrollról és a komfortról szól. Ez a gyereknevelésben élesen megmutatkozik. Az, hogy az utódot két (inkább egy) szülő nevelje ez új fejlemény. Évtízezredeken át (akár százezeren is) ez nem így volt, az egész közösség besegített. Korunkban ezt rányomjuk egy személyre (te vagy az anyja! – felkiáltással) – a környezet komfortja végett (értsd, hogy a társadalmi munkamegosztás kárt ne szenvedjen). A delegált bekattanását megelőzendő (ez maradt neki alapkomfortként) pedig a gyerek betörését elősegítő nevelési szokásokat (kereteket) alakítunk ki. A keretezés szélsőséges esete, a pólya szerencsére már nem elterjedt, de maradt más, pl. időre programozott szoptatás. Az említett komfort- és kontroll-központúság így a gyerek kontrolljára fókuszálva érvényesül. Az a szülő pedig, aki ezt nem tolja át teljesen a gyerekre itt önti ki szívét. Másoknak meg terep, hogy megdicsérjék magukat…
Köszi, hogy kispapaként is megszólaltál! :)
Az alvástréning, időszerinti szoptatás nagyon messze visznek, és nagy darázsfészek… Mivel nem vagyok személyesen érintett, tapasztalatom nem, csak véleményem vagy elgondolásom lehet a témában, ez pedig az, hogy én (mi) sem tartom (tarjuk) egészségesnek, és tervek szerint máshogy fogjuk majd csinálni. Aztán hogy ez gyakorlatban mennyire működik majd, az kiderül, ha eljön ennek az ideje. Röviden csak annyit tudok mondani, amit HejoTitty is írt korábban, hogy nagyon fontos ÖSZTÖN. Nem könyv, nem a játszótéri kismama elvárásai, nem a netes fórum, hanem végeredményben érdemes a megérzésekre hagyatkozni.
Ez majd sok-sok külön cikk lesz, ha egyszer oda jutunk, mert nagyon fontos róla beszélni szerintem is! :)
Köszi még egyszer!
Bekattanás és gyerek betörését elősegítő nevelési szokások kialakítása közt azért hosszú az út, szerencsére ez sem fekete vagy fehér.
Standovár Sára gyermekpszihológus:
Az utóbbi évtizedek alatt azt hiszem elég sokat változott a gyerekekről, illetve a gyerekkorról alkotott képünk. Most nem szeretnék belemenni semmilyen szociológiai, kultúrtörténeti, sőt még pszichológia történeti áttekintésbe sem. A lényegét mindenki tudja és érzi. A gyerekkor egyre jobban a szemünk elé került, egyre nagyobb hangsúlyt feltételezünk az itt átélt élményeknek (lsd. Freud, Erickson, és sokan), egyre jobban próbáljuk védeni ezt a korszakot. Így érthető, hogy eljutottunk oda, hogy a gyerekeknek jogaik vannak. És ezzel mind idáig nincs is probléma, hiszen fontos, hogy szeretettel neveljük a gyereket, védjük őket, figyeljünk, hogy milyen élményeket élnek át, pozitívan akarjunk rájuk hatni, és amennyire lehet, ne frusztráljuk őket. De amilyen szélsőségesen gondolkodik az ember, még ezt a hozzáállást is sikerült kicsit eltorzítania. Ugyanis mi az, amit az utóbbi évtizedekben erőteljesen látunk? A gyerekeket nem engedjük semmilyen helyzetben, ami neki rossz érzést, frusztrációt okozhat, így ha kér egy csokit éjjel, vagy mindenképpen meg akarja kapni azt a rózsaszín babát vagy világítós kardot, akkor a szülő megadja neki. Hiszen szegény gyerek “nehogy frusztrálódjon”. Így szép lassan minden helyzetben átveszik az irányítást ezek a gyerekek. Tőlük függ, hogy mikor esznek, mit esznek, hova megy a család, mire megy el a pénz…furcsán hangzik, nem? A mindent megadunk, és mindent megengedünk elv valahogy mégsem tűnik a gyakorlatban teljesen megfelelőnek. Hiszen a gyerekek jogainak hangsúlyozása sem azt jelentette, hogy átadjuk az irányítást, és elvárjuk tőlük, hogy felneveljék magukat, tudni illik ők még csak gyerekek. Úgyhogy érdemes megnézni, hogy mi is történik a gyerekekben, mikor õk válnak az uralkodóvá a családban. Ugyanis ez nekik sem jó érzés, helyette sok bizonytalanságot, szorongást, élnek meg. Lehet, hogy kívülrõl csak annyi látszódik, hogy hisztis, nem lehet vele bírni, mindenért sír, és egy rossz magatartású gyerek, mégis mélyen a félelem irányítja.”A “liberális nevelés” álcája alatt futó laissez fair nevelés pont az ellenkezőjét éri el, mint amit a szülők szeretnének. A …gyerek lelkének védelme sem sikerült ezzel a szabados elvû neveléssel. Emellett a liberális, vagy demokratikus nevelés célja az lenne, hogy a gyerekek megtanulnak bizonyos keretek között lenni, önmagukat kifejezni, képesek az önkontrollra, de ezt mégsem egy kényszer jellegűen, a távolságtartó, autoriter “parancsára”, hanem szeretetteljes légkörben, elfogadó figyelemmel. Így lehetőségük van kreativitásukat, egyediségüket is megélni, és örülni, mozogni, játszani, vagyis gyereknek lenni. Tényleg fontos, hogy a gyerekek lelkére vigyázzunk, de ezt nem a szabályok elhagyásával érjük el, hanem a szoros kapcsolattal, a szabályok értelmezésével, s így szép lassan kialakulhat a gyerekekben egy belső szabályrendszer, értékrendszer. Mi lenne tehát a fontos a gyereknevelésben? Hogyan tudják a szülői szerepet is megtartani, de a gyerekük lelkére is vigyázni?
Fontosak a szabályok, keretek, amikhez a gyerekek tudnak alkalmazkodni. Ez biztonságot ad nekik. Olyan ez, mint a napirend, amiben tudják, hogy mi, mikor fog következni. Így a világ kiszámíthatóbbá válik. Persze ehhez sem kell szélsőségesen ragaszkodni. Lehetőséget kell adnunk a gyereknek (és magunknak), hogy rugalmasak legyenek ezek a határok. Hiszen lehetnek rendhagyó események, rendhagyó személyek, akik belekerülnek ebbe a keretbe. És emellett arra is figyelni kell, hogy életkor előre haladtával is változnak ezek a keretek, hiszen mást várunk el egy 2 évestől, mint egy 4 évestől.”
Szerintem a “liberális nevelés” is rossz hírnevet kapott, mindenki azzal azonosítja, hogy totál szabadon van hagyva a gyerek, és semmi nem történik vele a szülő részéről. Akiket én ismerek, és magukat nyitott szülőknek vallják, nem adnak éjjel csokit a gyereknek… Persze megkapják, hogy de biztos, és az, hogy pl. adott esetben válaszkészen nevelnek, nyilvánvalóan azzal egyenlő, hogy otthon lehet összesarazni a falat meg azt csinálnak a gyerekek, amit akarnak. Persze. Mindenki “jobban” ismeri a többieket saját maguknál! :)
Középút. Megint. Mindig. :)
Részletesebben majd X év múlva. :D
Nincs még gyerekem, és a közeljövőben nem is tervezem, hogy legyen, szóval ilyen szempontból nem tudok hozzászólni az anyaság témájához. Másik szemszögből viszont igen, hiszen én magam voltam gyerek, és a baba helyett én tudom képviselni úgymond az ő érdekeit.
Ne haragudj, borsó, azért, amit írok, de kicsit döbbenten olvastam a soraidat arról, hogy milyen “kereteket” állítasz fel egy ilyen pici baba nevelésekor. Írod, hogy szerinted miket kell tenni: “kiságyba szoktatni”, “komfortszopiról leszoktatni” (Jézusom!!!), ne aludjon el mellen, ne aludjon el ringatva, sem pedig babakocsiban, mindig csak szépen, anya igényei szerint a kiságyban, és természetesen aludja végig az éjszakát, hadd legyen anyának nyugodalma a gyerektől.
Ne haragudj, de szerintem ezek eléggé rideg elvek, és szerintem ezek a “keretek” csak arra jók, hogy a gyereket (akinek nagy szüksége lenne az anyjára) távol tartsák az anyától, úgy, hogy az anyukának legyen kényelmes és komfortos. A gyerek lelki fejlődése viszont lehet, hogy megsínyli. :(
Ezt azért írom, mert ezek a “keretek”, amiket írsz nagyon hasonlítanak azokhoz az elvekhez, amelyek szerint engem is neveltek anno a szüleim. Vagyis meg tudom mondani, hogy mi lehet a végeredmény: itt vagyok, 30-hoz közelebb, mint 20-hoz, és egy félelmekkel teli, szorongó, bizonytalan ember lett belőlem. Szerintem – tudatosan – senki nem akar ilyen embert nevelni a gyerekéből.
Sajnálom, hogy ennyire nem szép dolgokat írtam és, hogy kvázi kritizálom a gyereknevelésedet, miközben nem sok közöm (semennyi) van hozzá, de szükségesnek éreztem ezeket leírni, mert Te még időben vagy ahhoz, hogy változtass (ha akarsz, persze). Kérlek gondold át ezt a dolgot, és próbáld kicsit a kisbabád szemszögéből is megvizsgálni a gyereknevelést.
További minden jót és boldog babázást kívánok! :)
Brigi! Nyugodtan mond a véleményed, azzal, hogy én kitettem az enyém, vállaltam ezt. Nehéz olyat írni, ami elgondolkodtatásra fog téged késztetni, de megpróbálom. Egyrészt kiragadni egy-két “hívószót”, csalóka, mert érdekes mellette a mikor?, a mennyi?, a milyen áron?, a gyerek mennyi idős korában?, a dolgoknak kontextusa van. Amiket írtam, az mind tud nagyon terhes lenni egy anya számára, mondjuk az éjszakai 2-3 óránkénti kelés egy másfél-kétévessel (aki már azért szakkönyvek szerint nagy átlagban(!) át tudja aludni az éjszakát, és nem lesz lelki beteg felnőtt tőle), és nem tudom, mennyit jársz ilyen közösségbe, de tényleg sok a panasz. Sokan már belefáradnak a szoptatásba, szeretnének aludni, mennének inkább vissza dolgozni***, de a gyerek túlvédése, vagy egyszerű kialvatlanságból fakadó, “jó, mindegy, megszoptatom, csak aludjunk már” miatt nem változtatnak, és szenvednek és itt sírják ki magukat. Aki így is boldog, tegye, amit én az egésszel jelezni akartam, hogy a végletek közt van átmenet és ér boldognak lenni a gyerekeddel.
6 hónapig kizárólagosan és igény szerint szoptattam, valamennyit még ma is, az elején velem aludt a bébi, volt hogy bölcsőben, volt, hogy a karomban, babakocsiban, kipróbáltam mindent. Hordoztam kendőben, nagyobb korától manducaban. Jógáztam vele pocakkal, és babaként. Nem határozott elvekkel futottam neki, hanem alakítottam a dolgot, hogy tényleg mindenkinek jó legyen. És jogom van ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben anyaként is, és ez nem “gyerek betörését elősegítő nevelési szokások kialakítása”-t jelentheti csupán. Most komolyan?! Többször leírtam már, de megismétlem, hátha eljut, sem azt nem állítom, hogy szóról szóra úgy kell csinálni, ahogy én, sem, hogy mindenki más hülye, hanem hogy lehet úgy csinálni, hogy ne “bekattanás” legyen belőle, hanem pár csodálatos év.
A gyerekek csak túró rudin élnének, ha tehetnék, szétpakolnának a boltban, és alvás helyett játszanának, vagy órákig ki sem jönnének a vízből. De! Szülőként neked az is dolgod, hogy ne csak TR-t egyen, aludjon, mert akkor fejlődik, és jöjjön ki a vízből, mert megfázik. Ezek a keretek. Nem ördögtől való dolgok ezek. Kiságyba szoktatást említed. Ridegen hangzik, hogy aludjon kiságyban? Vagy a szoktatás hangzik ridegen? Nevezd, ahogy tetszik. De tudod hányan vannak, akik csak így vagy csak úgy tudják elaltatni, és minden altatás egy tortúra? Sokan, ahogy én látom, Igen, könnyebben elalszik egy baba, ha megvan egy rituálé, mondjuk az esti fürdetés, ami ha minden este ugyanúgy történik, tudni fogja a pici, hogy alvás jön. Ha egyik este karban, máskor apával, aztán aludni is kéne alapon magam mellé csapom, a kicsi nem tudja, mit várjon, és altathatod órákon át. Ezt is csináltam, és nem volt jó, a gyerek sírt a fáradságtól, mi meg nem aludtunk.
Ha már említed a szüleid generációját annyit hozzátennék, természetesen nem minősítve a te, vagy bárkinek az anyját, hogy én speciel olyan anyákat is láttam, akik 6-kor már rohantak a pékségbe friss kifliért, csinálták a reggelit, meg suliba a szendvicset, gyorsan lefőzték az ebédet, hogy a gyereknek legyen mire hazajön, főzték a háromfélét a két gyereknek, mert azt szereti, fél falatokra ültek a családi asztalhoz, mert valakinek tálalni és kiszolgálni is kell, és nem voltak boldogok. Mindent megtettek a gyerekért, de folyton fáradtak, ingerültek voltak. Nem tetszik, nem hiszem, hogy csak így lehet.
Míg nem volt gyerekem, nem értettem, hogy válnak el emberek a gyerek 1-2 éves korában. Nem ez a legboldogabb időszak egy pár életében? De sokan elválnak, és most már értem. Mert például anyák úgy rendezkednek be már terhesen, hogy “itt a gyerekszoba, és itt a kiságy mellett a heverő, amin én fogok aludni”. Még nem is tudják, hogy lesz jó a gyereknek, de így futnak neki. És apa már sehol sincs. Hidd el, hogy van ilyen. Vagy ne is, továbbra sem győzködök senkit.
A gyerekem csodálatos, imádom, minden nap úgy kelek, hogy ennél jobb nem is lehetne, minőségi időt vagyunk együtt, mert mindketten kipihentek vagyunk és ő is köszöni, jól van, mert látom, mert visszaigazolja a környezet, a doki, a fejlődése, a kiegyensúlyozottsága.
Úgy van ez, mint a sporttal és a magukkal elégedett, vagy elégedetlen lányokkal. Aki elégedett (amit most a sport kapcsán azzal definiálok, hogy csinos) az 1) biztos genetikailag olyan, úgyhogy fulladjon meg, vagy 2) marha sok ideje van magára, úgyhogy ezért fulladjon meg. De nem tudhatod, hogy az az elégedett lány mennyi energiát tett abba, hogy jól érezze magát, és úgy nézzen ki ahogy. Lehet csendben 3-szor annyit edz, mint aki kritizálja. A másik oldal meg adott esetben csak motyorog, hogy nagy a fenekem. Én is voltam elégedetlen, de változtattam.
Visszatérve a gyerekre, könnyebb engem szívtelen, rideg anyának elkönyvelni, mint az embernek megállni, és megkérdezni, hogy ez tuti jó, ahogy csinálom. Vagy meghallani az üzenetet, ami továbbra is az, hogy lehetsz kiegyensúlyozott anya, de tenni kell érte.
*** csak még egy gondolat a vissza dolgozni-hoz: a bölcsi, ovi vajon hogy működik? Szabályok, uram bocsá’ keretek vannak. Van ideje, helye az evésnek, az alvásnak és a játéknak. A velem nagyon egyet nem értők vajon nem fogják ilyen fertőbe vinni a gyerekeiket, mert szorongó felnőtt lesz belőle? Gyanítom, de.
“További minden jót és boldog babázást kívánok! :)” Köszönöm, és én is ezt kívánom, csak sajnos nagyon nem jött át!:)
Nekem nagyon tetszik, amit írtál Borsó! Bár nincs tapasztalatom még a gyermeknevelésben, több példát láttam már, és való igaz, hogy a keretek nagyon kellenek a kiegyensúlyozott gyerekeknek. Egyszer hallottam, hogy a gyereknek az a legrosszabb, ha neki kell a szülőszerepet betöltenie, márpedig ha az ő kénye-kedve szerint történik minden, akkor éppen ez van.
Nekem – ha lehet ilyet mondani – a barátnőm ebben a példaképen, mert annyira csodásan neveli a kisfiát, hogy az hihetetlen. Hatalmas köztük a szeretet, ez látszik minden mozdulaton, lépésen, de ugyanakkor anyu és apu a főnök, és hiába hisztizik a gyerek, nem az van, amit ő akar. Az ágyukban még sosem aludt, ettől függetlenül két éves korában gond nélkül átszokott a kiságyából az új nagyba. Van olyan, hogy odabújik hozzájuk, de ez reggeli lustálkodás során van, nem máskor. Délután és este is szépen alszik. Volt olyan, hogy délután nem akart, akkor ott voltam én is. Anyuval szankciót kötöttek: megnézheti, amíg befestem a haját, de utána nincs mese, irány az ágy. Öt perc alatt végeztünk és ő szó nélkül lefeküdt… De más példát is hozhatnék, és sajnos ellenpéldát is, ahol sikerült annyira félrenevelni a gyerkőcöt, hogy anyu meg apu nem tudott temetésre menni, mert majdnem megfulladt a kicsi, annyira hisztizett, ugyanis sosem hagyta még magára az anyukája… Ez szerintem messze nem egészséges.
Egy szó, mint száz, ezen már én is sokat gondolkoztam, szülő szerep témában írtam a szakdogámat is. Számomra az, hogy egy gyerek gyerekszerepbe kerül, tehát úgy viselkedik, ahogy a szülei elvárják, még nem jelenti azt, hogy lelki sérült lenne és azt érezné, hogy nem szeretik.
Úgyhogy Borsó én veled és a kedves Sárával is egyetértek, számomra ugyanez a cél.
Köszönöm, hogy megírtad. Sok erőt hozzá!
Szakirodalmat mindenhez lehet találni, amivel alátámasztva érezzük az álláspontunkat.
Ezt Borso kettővel ezelőtti hozzászólásához szerettem volna, de oda már tudom beszúrni…
Brigivel pedig teljes mértékben egyetértek! Viával pedig abban, hogy attól még nem adok csokit éjjel a gyereknek (egyébként én még napközben sem, sőt túró rudit sem, legfeljebb amilyet én csinálok), csak azért mert igény szerint szoptatok. A kettőnek az részemről nincs köze egymáshoz. Lehet, hogy van olyan akinek az egyikből következik a másik, de nekem nem. :-) Cicit azért “adok” Neki, amikor kéri, mert úgy gondolom, hogy az jó Neki, csokit (és társait) pedig azért nem, mert arra (szerintem) nincs szüksége.
Abigelal!
Érdekeseket írsz…
0) “Amikor 2-3 óránként felkel, akkor nem sír, csak szopizik.” És ha kartávolságon kívül vagy? Bizonyára csendben jelentkezik (15 hónaposról van szó egyébként, csak a rend kedvéért)….Lényeg, hogy átjött a mondanivaló.
1) “Szakirodalmat mindenhez lehet találni, amivel alátámasztva érezzük az álláspontunkat.” Egyetértünk, de hogy jön ez ide?
2) “attól még nem adok csokit éjjel a gyereknek (egyébként én még napközben sem, sőt túró rudit sem, legfeljebb amilyet én csinálok), csak azért mert igény szerint szoptatok. A kettőnek az részemről nincs köze egymáshoz. Lehet, hogy van olyan akinek az egyikből következik a másik, de nekem nem. :-) ” Ezt hol olvastad, hogy igény szerinti szoptatásból következik az éjszakai csokiadás? Ez egy félremagyarázott változata az eredeti állításnak, miszerint “A gyerekeket nem engedjük semmilyen helyzetben, ami neki rossz érzést, frusztrációt okozhat, így ha kér egy csokit éjjel,…akkor a szülő megadja neki. ” Szó nincs arról, hogy a liberális nevelés minden esetben esti csokiadást, és csak azt(!) jelenthet, arról meg főleg nincs, hogy aki igény szerint szoptat, az csokit is ad este a gyereknek, ha kér… Mi van??? Olyan dolgok ellen érvelsz, és ami rosszabb, támadsz mást, amik még véletlenül sem lettek leírva ilyen kontextusban, te magyarázod bele. A szöveg egészének mondanivalójával kapcsolatban szívesen látnék ellenérveket, de amiket te írsz, azok kiragadott, félremagyarázott állításokat vesznek alapul.
3) Ráadásul ez egy példa volt. Meglep, hogy értelmes, felnőtt emberek képesek ennyire félremagyarázni ezt. A példa nem azt jelenti, hogy ez és csak ez jellemző, hanem, hogy az is beletartozik/hat, és nyilván nem lesz az összes előforduló életszitu felsorolva, ami a mondat első felét támaszthatná alá. Ettől példa. Ki lehet állni, és bőszen hangoztatni: “én liberálisan nevelem a gyerekem, pedig nem adok neki csokit – haha, jó nagy hülyeség, amit borso írt” – és bár hangzatos, épp csak értelme nem sok van, csupán szavakon lovaglás és csúsztatás.
4) “Brigivel pedig teljes mértékben egyetértek!” Nézzük meg két lépés távolból, hogy honnan is indultunk. Volt egy olvasói kérdés gyerekvállalás ügyben, amire valaki leírta a dolog rossz oldalát, én meg a jó oldalát, és hozzá néhány dolgot, amit érdemes átgondolni (példaként!). Ez alapján néhányan mélyen kiismerni vélnek engem, és elég határozottan kritizálják a gyereknevelésemet. Merész. Akinek sikerül a tárgyilagosságát megőriznie, az látja, hogy nem 0-24 órás helyzetképet adtam anyaságom mindennapjairól, és ha jól sejtem, egyikőtök sem áll mellettem folyton, figyelve, hogy hogy nevelem a gyerekem, így finoman szólva is elhamarkodott, aki az ott leírtakból (gyakorlatilag félinformációkból) formál véleményt a gyerek lelki állapotáról, meg hüledezik egy-egy szó hallatán. Közelebb visz (vinne) a igazsághoz például a visszakérdezés, hogy gondolta a másik, mielőtt kiragadott félszavakból pszihoanalízist fabrikál valaki.
Mindenesetre tanulságos, hogy emberek milyen bátran mondanak ismeretlenül ilyen markáns véleményt a másikról, és hogy milyen könnyű félrevinni a témát.
Kedves Borso!
Elnézést szeretnék kérni Tőled! Szerettem volna úgy megfogalmazni az én álláspontomat, hogy az ne legyen támadó, sajnos nem sikerült. :-(
Az éjszakai ébredéssel kapcsolatban, valóban kurtára sikeredett a hozzászólásom, kimaradt belőle, hogy az saját tapasztalat, hiszen nálunk így van.
A csokiztatással kapcsolatban szintén sajnálom, hogy félre ment a dolog, hogy egy általad egyszerű példának szánt dolgot ennyire kiragadtam és lecsaptam rá.
Tényleg félreértettem ezek szerint.
Via le tudta írni ugyanerről a hozzám hasonló véleményét anélkül, hogy ilyen reakciót váltson ki, nekem nem sikerült.
Azt hiszem ez egy annyira érzékeny téma, számomra legalábbis az, hogy emiatt fordulhat elő, hogy magamra veszek dolgokat és rögtön úgy érzem, hogy meg kell védenem az álláspontomat, ami sajnálatos módon előfordul, hogy a másik álláspont támadásában nyilvánul meg, pedig nem ez az eredeti szándékom. Sajnos mások megnyilvánulásának félremagyarázásában nagyon jó vagyok. :-(
A szakirodalmas dologgal kapcsolatban is lehet, hogy félreértettem valamit. Én úgy láttam, hogy idéztél valakitől, most visszakerestem, egy pszichológustól. Örülök, hogy abban egyetértünk, hogy szakirodalom található mindenhez, amivel alátámasztva érezzük az elképzeléseinket. Számomra úgy “jön ez ide”, hogy (na most szeretnék tudni úgy fogalmazni, szavakat találni, hogy az ne legyen se bántó, se támadó, egyszerűen csak egy vélemény leírása) szóval véleményem szerint attól, hogy szakirodalomban megtalálható egy nézet leírása, attól még nem biztos, hogy az valóban úgy van és egyetemesen érvényes mindenkire és az a legjobb, ha aszerint cselekszünk.
Nagyon-nagyon örülnék, ha tényleg “átmenne”, hogy nem szerettelek volna megbántani!
Még az is lehet, hogy szóban ez a beszélgetés nem ilyen kimenetelű lett volna, nem tudom, hiszen ott is félre lehet érteni a másik mondanivalóját, de talán ott hamarabb korrigálható a dolog.
Sajnálom! :-(
Abigelal!
“Via le tudta írni ugyanerről a hozzám hasonló véleményét anélkül, hogy ilyen reakciót váltson ki, nekem nem sikerült.” Via is félremagyarázta a csokiadást, (“Akiket én ismerek, és magukat nyitott szülőknek vallják, nem adnak éjjel csokit a gyereknek…”), ezért is írtam többes számban: “Meglep, hogy értelmes, felnőtt emberek képesek ennyire félremagyarázni ezt.” A véleményem rá is vonatkozik.
“szóval véleményem szerint attól, hogy szakirodalomban megtalálható egy nézet leírása, attól még nem biztos, hogy az valóban úgy van és egyetemesen érvényes mindenkire és az a legjobb, ha aszerint cselekszünk.” Egyetértünk, de pontosan ezért kérdeztem, hogy hogy jön ide, mert az ellenkezőjét senki sem állította.
“Nagyon-nagyon örülnék, ha tényleg “átmenne”, hogy nem szerettelek volna megbántani!” Átjött, semmi gond.
Ismered azt a viccet, amikor a gyerek rugdos egy nénit a villamoson, és mikor a néni rászól, az anya azt válaszolja, hogy “nem szoktunk rászólni, mert liberálisan neveljük”? Erre egy suhanc az anyuka hajába ragasztja a rágóját, és közli, hogy “én is liberálisan lettem nevelve”.
És ezt egy csomóan nem is viccnek gondolják. Sokan egyenlőségjelet vonnak a szabadelvű (“liberális”) nevelés és a “mindig azt csináljuk, amit a gyerek akar” között. Ezt a jelenséget (az egyenlőségjeltételt) kifogásoltam, a te csokis példádból kiindulva, azért, hogy kicsit “védjem” a másik oldalt is, ami azért nincs annyira messze szerintem onnan, ahol Te vagy.
Ha félremagyarázás, akkor legyen, visszaadom az értelmesfelnőttember oklevelemet. :)
Vannak szélsőségek minden helyzetben (szabadelvű nevelésben és korlátok létrehozásában, “gyerekidomításban” egyaránt), de szerintem itt jórészt tök ugyanarról beszél mindenki… A józan, ösztönös, egészséges emberré nevelésről. Kár, hogy nincs hanglejtés meg mimika a netes kommunikációban, mert félre tud menni minden.
Jó lenne nem tovább ragozni ugyanazt, főleg, hogy halál komolyan úgy gondolom, hogy jórészt egyetért mindenki, csak nem mindig “jön át”, mert nem egy kávé mellett ülünk egy kávézóban, élőben. :)
Örülök és köszönöm! :-)
Ezt még Borsonak szántam, csak Via “megelőzőtt”. :-)
Persze tudom, de valljuk be, hogy ha nem kapnánk az égvilágon semmit, akkor bizony azért kell költeni. Gyerekágy lesz, ruha lesz. Babakocsit használtan fogunk venni. Babahordót is kapunk.
De ezeket újonnan a legolcsóbbat nézve közel 100e Ft, amit a saját elgondolásunk szerint idén mondjuk lakásvásárlásra és felújításra fordítanánk.
Így számunkra ez nem tervezett plusz kiadásként merül fel. Ennyi. Nézőpont kérdése.
Ok, nem szóltam.
Érdekes volt olvasni a hozzászólásokat. Én csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem sose lesz olyan, hogy most jöhet a baba, mert minden rendben van. Mindig van valami ami miatt halogatja az ember. Mi tavaly elhatároztuk, hogy idén ha törik-ha szakad veszünk egy lakást és költözünk, aztán jöhet a baba. Erre karácsony előtt kiderült, hogy terhes vagyok. Ami a mi terveink szerint egy évvel korábban lett. (Igen, tudom, hogy lesz a gyerek)
Most kicsit húzósabb lesz, mert költözni most már mindenképp szeretnénk, kevés lesz babával a hely, a babára meg költeni kell. De nem bánom megoldjuk. Bár szerencsés vagyok, sok dolgot kapok majd tesóméktól, ismerősöktől.
Babára költés: kell, de közel sem annyit, mint azt reklámozzák. Én frászt kapok az “ez és ez muszáj” listától. Biztos személyenként változó, de nagyon sok mindent ki lehet ám hagyni vagy menet közben megvenni.
Ha már megvab a babátok elég gyorsan rájöttök majd, hogy mi abszulút szükséges, akkor is be lehet még szerezni.
-MIért szültél?
– Ó, hát tudod egy kommentben írták hogy milyen jó dolog.
Így értetted?
Ezzel Őt is meg engem is letetted, mert Ő “rábeszélésre” szül, nem azért, mert felelős döntést hozott én meg össze-vissza reklámozok itt mindenfélét, ami később máshogy sülhet el.
?
Nincs garancia arra, hogy jól sül el akkor sem, ha a nő úgy dönt, szeretne anya lenni. Igen, elsülhet máshogy is. Ha azért megy bele, mert a férj/barátnő/szülök rábeszélik, elsülhet jól is, de van ilyen tapasztalatod?
Arról van, hogy szerettél volna babát, voltak nehézségek, de meg tudtad oldani. De van olyan, aki nem szeretett volna, rábeszélték, és aztán megszerette pusztán azért, mert a sajátja?
Akikkel én beszélgettem, mind azt mondták, készüljek fel, nem lesz egy fáklyás menet. Nekem ezek az infók relevánsak, mert ők megtapasztalták. Ha lesz valaki, aki azt mondja, engem rábeszéltek erre a babára, és most tök jó minden, akkor elhiszem majd, hogy neki bejött.
Szerintem sem jó ötlet magadra erőltetni, ha nem akarod igazán. Nem csak a babát – semmit sem. :( Nem jó, ha később megutálod. Egy gyereknél meg ennek még durvább következményei lehetnek…
Nem beszélnek RÁ senkit babára. Felnőttek MEGbeszélik egymással.
Te már talákoztál olyannal, aki saját jobb belátása ellenére vállalt gyereket? Bárki?
Pedig biztos van. És merem borítékolni, hogy az Ő többségük is szereti a gyerekét. Aki nem, az nagyon szomorú- és nem elítélendő, de azért ahhoz nem teljesen egészséges körülmények kellenek.
Azt hiszem nem keltettem senkiben illúziókat a gyerekvállalással kapcsolatban, tehát nem értem ezt az egészet, illetve annyit értek belőle, hogy ne mondjak pozitívumokat meg ne nyugtassak senkit, mert akkor rábeszélem szegény bizonytalant
Amit írtál az sértő. Hogy nem érted miért, az meg gáz.
Anise, bármit is mondasz, mindenki felnőtt és végső soron magának dönt a saját legjobb belátása szerint, úgyhogy nyugi. ♥ Írj “megnyugtató” meg “elrettentő” dolgokat is, nem hiszem, hogy itt bárki is annyira általunk kiszolgáltatott helyzetben lenne, hogy egy emberre lehetne lőcsölni a felelősséget a döntése miatt.
Jó, visszamegyek felnőttbe:)
https://bezzeganya.postr.hu/ikres
Nem is azt írtam, hogy illúziókat keltettél. Csak annyit, hogy ha valaki úgy érzi, nem szeretné, akkor érdemes meggondolnia, hogy mégis belevág-e.
Ha ez sértő, sajnálom, nem akartalak megbántani.
Én ismerek olyat, akinek gyerekkorában megmondták, hogy miatta válnak el, mert őt már anya vagy apa nem akarta igazán. Vagy nem váltak el, de megkapta, hogy rábeszélés volt. Igaz, ebben az esetben nem a szülőkkel beszélgettem, csak a gyerekkel. Tehát elképzelhető, hogy az is szerette, akitől azt hallgatta, hogy rosszul döntött, amikor mégis beadta a derekát, csak ő így tudja kifejezni.
Meg az is lehet benne, hogy a szülők a gyerekre kenték ahelyett, hogy szembe néztek volna a saját hibáikkal. :( Szegényke, ez iszonyatos lehet, micsoda sérüéseket okozhatott!
Igazad van. Kétféleképpen lehet nézni: Anyuka azért akadt ki mert rábeszélték vagy mert a családja nyugodt lelkiismerettel magára hagyta 3 gyerekkel? Ha kap megfelelő segítséget, akkor Ő sem éli meg ilyen rosszul. Már az elején sem a gyereket nem szerette volna, hanem a velejáró drámát, mert tudta, hogy magára hagyják majd újra.
Akinek pedig ilyet mondanak gyerekkorában, annak a szüleivel komoly baj van-Toxic Parents- ami nem a gyerekvállalásból ered, csak kaptak vele ingyen egy védtelen kis céltáblát.
Pedig megfogadtam, hogy nem írok mert túltengek itt erősen. Csak mindig merges leszek ilyen sztorik után a környezetükre, hogy HOL VANNAK???
Vádolták anyukát többen, hogy rossz döntést hozott, de szerintem irreleváns. Rengeteg mindent fel lehet dolgozni ha van megfelelő háttered. Ha nincs, akkor meg a fenti. És van, hogy csak közben derül ki, hogy a hatter nincs meg megsem, mert nem tudnak megfelelni a szerepüknek ezért te sem a tiédnek.
Szerintem a végső kérdés az, hogy az ember voltaképpen miért is akar gyereket (nyilván nemaz, hogy létfenntartás…) Az örömre gondolok. Meg a kapcsolatra. Hogy valami meg nem ismételhető és senki más emberfiával létre nem hozható kapcsolatról van itt szó. És a végső cél – mint az egyéb közeli kapcsolatainkban is – az öröm. Ami persze illékony természetű…
Arról valahogy sokkal kevésbé beszélünk, hogy pl. egy párkapcsolat is mennyi meló, meg néha “nemalvás”, meg “nemértekhozzá” (t.i. a másikhoz), meg “holvagyokén”, csak a gyereknél nyilván kiegyenlítetlenebb. De ez is egy kapcsolat elsősorban, és nem is akármilyen! (Baromi jó!;) Én leglábbis szeretem így tekinteni…:)
Hűha. Előszőr is én nem vagyok kontra:). Támogatom a gyerekvállalást és senkit sem szerettem volna elriasztani. De ilyen IS lehet.
Nehéz, de vége lesz. Közben meg azért sok fun, meg nagyon szereted ám őket:).
Nem értesz hozzá: én sem. A mai napig sem, a sajátomat még elgardírozom de itt a vége…Nem hiszem, hogy baj. Nem vagyok óvónő, jobbára csak botladozom Velük együtt, minden új probléma az első nekem is, improvizálok jól-rosszul. A hisztikorszak esküszöm engem jobban megviselt mint a fiamat. Már ha új tartja a száját, hogy ordítani készül felszökik az adrenalin és menekülhetnékem támad.
Nem leszel sose kész, de ezt szerintem már írták:) Megszereted majd, csak mert a Tiéd. És nincs erre sem mérce, hogy milyen gyorsan vagy mennyire intenzíven kell, vagy hogy ha most nem csorog a nálad a babák után akkor nem leszel jó anya, mert nincs meg benned. Ha valamit nem tudsz, majd a férjed megtanítja.
De megéri. A Te életed nem megszűnik, csak parkolópályára kerül egy pár évre. Ha pl. beteg lenne a családban akkor is megeshetne. Átalakul, persze, de Te hozzáerősödsz (gond akkor volt nálam, mikor gyorsabban változott, mint én erősödtem).
Férj: nagyon nagy áldozatot kívánsz Tőle, h nem szeretnél gyereket. Nagyon szerencsés és megtisztelő dolog az, hogy egy férfi Tőled akar gyereket. Nem terhet akarok a nyakadba rakni, de aki szeretne gyereket, az előbb utóbb nagyon szeretne. A Ti esetetekben is ott az időfaktor, ami kikerülhetetlen. Nálunk nagy a korkülönbség. Sosem akartam 24 évesen szülni, de mérlegelnem kellett, hogy azt szeretném-e, hogy a gyerekeim már ne ismerjék az apjukat- meaning: a saját életem építem még jópár évig- vagy belevágok. Ez most nem hangzik romantikusan egyáltalán, de ez is gyerektervezési szempont. Nem vagy önző, ha félted a saját életed- piszok sok munkád van benne.
Mindennel meg fogsz birkózni, mi is itt vagyunk még -én ziláltabban, ok, de nem csinálnám vissza semmiért:)
Igazából senki sem riasztott el. Sőt ez a bejegyzés és beszélgetés az ami kicsit afelé tol, hogy bele kell vágni.
Az időfaktorra már én is sokat gondoltam, nem szeretném, ha a gyerek nagyanyjának néznének majd kamaszkorában.
Az, hogy egy férfi tőlem akar gyereket, szerintem ugyanolyan megtisztelő, mint hogy én “neki” akarok szülni. Pont ez a legfőbb érv mellette. Így lennénk teljesebbek.
Az utóbbi időben már csökkentek a “félelmeim”, de teljesen még nem múltak el, annak ellenére, hogy sajnos rizikós lehet, mivel volt már két trombózisom. De soha sem az egészségügyi faktor volt az ami miatt halogattam. Azt hiszem még kell hozzá egy komoly kibeszélés, amikor mind a ketten elmondhatjuk egymásnak azokat a dolgokat ami miatt még nem kezdtünk bele. És, ha mindketten tökéletesen értjük és érezzük egymást, akkor meg fog születni a döntés. (Azt nem írtam az előbbi hozzászólásomban, hogy nálunk csak mesterséges megtermékenyítés lehetséges, ezért nekünk ténylegesen meg kell terveznünk, szerveznünk időben, pénzben egyaránt.)
Úgy érzem sikerült magamban tisztázni pár dolgot, amiből csak előrelépés lehet – és nem fogok vissza lépni.
Köszönöm!
Nem akartam nyomatós lenni,bocs:)
Nagyon sok sikert, egészséget kívánok!
Szerintem azért vigyázni kellene az ilyen rábeszéléssel. Sok nő “zakkan meg” úgy is, hogy akarja a bébit, hát még ha rábeszélésre szüli. Mi van, ha nem egy leányálom a kilenc hónap meg a szülés? Akkor vajon nem jut eszébe, hogy bakker, én ebbe bele sem akartam vágni? Nem egy autóról vagy egy ruhadarabról van szó, amire rábeszélnek, de ha nem jó, visszaviszem/eladom.
Nem voltál nyomatós!
Szerintem nem lehet fontos dolgokban úgy dönteni, hogy az ember lánya csak magában őrlődik, és egyszer csak kipattan a jónak vélt megoldás. Igaz, minden élethelyzet más, de épp ezért kell más véleményét is meghallgatni.
Nagyon jó volt olvasni a bejegyzést és a hozzászólásokat. Elgondolkoztató amit írtok, a pró és a kontra is.
Mi egy kicsit fordított helyzetben vagyunk. 8 éve vagyunk együtt, ebből 6 éve házasok. Én 42 éves vagyok a férjem 34, és kettőnk közül a párom szeretne már a kapcsolatunk elejétől gyereket. Nagyon jó apa lenne belőle. Én viszont soha nem éreztem, hogy az életembe beleférne egy-két gyerkőc, nem is tudok velük bánni.
Mégis gondolkozom azon, hogy mivel már csak 1-2 évem van rá, bele kéne vágni az Ő kedvéért. Hogy mégis teljes legyen az életünk, és mivel még midig ugyanúgy szeretem Őt, mint az elején, szeretném, ha boldogabb lenne. De ilyenkor mindig ott van az a bizonyos kis ördög, hogy akkor mi lesz az én életemmel. Megbirkózom-e a plusz feladatokkal, felelősséggel. Abban biztos vagyok, hogy a párom igen, de mégis csak együtt kellene csinálnunk.
Lehet, hogy önző vagyok, lehet, hogy csak félek, de nem tudok megnyugtató választ erre a helyzetre.
Nem sok mindent szoktam megosztani a drága facebookon de ezt muszáj volt. Mindenkinek ilyen jó “anyaitanácsok” kellenének babavárás előtt. (most orr beleüt: komolyan mi történik, hogy mindenhol 13-14 éves,még tiniknek sem mondható, kismamákat látok? :O orr kihúz) köszönöm Via, sajnos várni nekünk is kell még mert egy rendőr fizetésre nem nagyon lehet tervezni, szóval ha az emberemből mérnök lesz (bízom benne, hogy sikerülni fog neki ),addig is azzal vigasztalom a párom, hogy még egy pár nyaralást kettesben tölthetünk el :)
Az első gyerek-projektbe úgy vágtunk bele, hogy 1 db és egy fél db határozott idejű szerződéses tanári fizetésen éltünk, albérletben, mindkettőnk szüleitől távol (tehát: se lakás, se kocsi, se sokpénz, se segítség). Mégsem volt kérdés, mert jött a “kellagyerek” érzés :-) Azt mondják: ahová az Isten éhes szájat ad, oda ételt is ad…
Most két gyerek után vagyunk, hazaköltöztünk a férjem városába (segítség), határozatlan idejű munkaviszonyunk van mindkettőnknek (pénz), és építkezünk (ház). És készül a Harmadik :-) ♥
Örülök az ilyen történeteknek :’) és azzal mi is így vagyunk, hogy ahova Isten adott bárányt, ad legelőt is. Mindenesetre még várunk. A bátyámék most várják első gyereküket, mindent a szüleim vesznek meg neki, én ezt nem szeretném. Kell, hogy érezze az ember, hogy egyedül is meg tudja csinálni, magának szüli a gyereket, nem a segítségkéréssel van bajom, csak azok a fránya elvek…természetesen ha vmi csoda-folytán “becsúszna” a gyerek, aminek az esélye igen kicsi “zokniban”, egészen biztos vagyok benne, hogy egy csodálatos apuka állna mellettem mindenben
Nyilván nem egységes, hogy ki milyen anyagi feltételek meglétéhez köti a gyermekvállalást és jó, hogy sok a pozitív végű történet, de én óva intenék mindenkit, hogy a bárányka-legelő történetre alapozzon…
Anyu ezt úgy mondja, hogy “nem szabad két fogkefére gyereket szülni”. Mármint hogy ha az az össz vagyon, hogy van két fogkefétek… :)
Úgy látom én is a kevésbé pozitív tábort erősítem, de nagyon egyetértek Anise87 gondolataival. És nagyon fontos, hogy tényleg ér nem tudni, nem érteni és nem képesnek lenni. Sőt, számomra az a meglepő, ha egy első gyerekes anyuka, apuka minden kérdéssel kapcsolatban határozott gondolattal, válasszal rendelkezik. És még egy fontos dolog: a családi munkamegosztás kapcsán a fifti-fifti tényleg idealizált, de amikor azt mondjuk, hogy szegény férfi mégis csak a családért dolgozik egész nap, akkor olyan, mintha azt felejtenénk el, hogy a nő is. Mert ez sem láblógatás. Nagyon komoly meló. És nem csak változással jár, hanem lemondással és áldozattal is, elég sokkal. És ez bizony tényleg megviseli az anyát, az apát, a nagyszülőket, de még a barátokat, barátságokat is.
És mindezeket csak azért írom le, mert nekem biztosan sokkal könnyebb lett volna, ha a rázós szüléstörténeteken túl (ami nekem végül nagyon szépen és könnyen alakult) valaki azt is elmeséli, hogy mennyire nehéz az eleje…
Már mástól is hallottam, hogy mennyivel jobb lett volna azt a 9 hónapot nem a szülésre felkészüléssel tölteni, mert az úgyis megtörténik, hanem inkább az utána levő időszakra betárazni az infókat, tudást, eszközöket, hogy ne érje annyira váratlanul. Aztán persze úgyse lesz úgy semmi, ahogy elképzelte, de legalább nem érzi magát annyira kontrollvesztettnek.
Én próbáltam a gyerekes időszakra rákészülni pocakosan, de amikor megszületett az első, semmi sem úgy volt, ahogy elképzeltem. Pedig nagyon “jóbaba” volt (evett-ivott-aludt-mosolygott :-) – csak nem mindig… :-P) Szóval a véleményem az, hogy nem lehet rákészülni – viszont a tapasztalatom meg az, hogy az ösztön működött… :-)
Ösztön működik, amíg a babát kell ellátni, teljesen egyetértek. Semmilyen könyv vagy tanács nem tudja nálad jobban, mikor éhes, álmos stb. A gond a járulékokkal van. Pl milyen ösztönre kéne támaszkodnom az idő beosztásában? Nekem pl az ösztöneim sokszor azt diktálták, hogy akkor most a vasszékkel neki a zöldségesnek:).
:)))))))))))))
Igen, igen, köszi:)))))))))
Az is gond, hogy mi vagyunk a “kevésbé pozitívak”, miközben nem is ellenérveket mondok mert gyereket vállalni jó. csak ez van itt a “cukrostaknyon “(Csipike:)) túl. Remélem kisebbségben vagyok vele. Elhiszem, hogy nem csinos meg nem erre akarsz gondolni terhesség alatt, de ha mégis idekerülsz, akkor talán segít. Van, mikor az önáltatás luxus.
Megviseli a kapcsolatokat: nagy IGEN. Mert amit azelőtt félre tudtál söpörni nagyon rosszul fog esni a gyerekeddel kapcsolatban és tudja fene, még megbocsájtás sem jön már olyan könnyen.
Mikor mindenki hullafáradt- ti mert ott a baba, nagyszülők mert nektek segítnek, könnyen mennek a bántódások és nálunk legalábbis volt ilyen- a bűnbak-keresés. Mert rosszul neveled, mert nem így kéne ezt meg azt…Mert nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy az első időszak (év-kétév) szívás is lehet és ez senkinek nem hibája, nem azért van, mert rosszul csinálod.
Hát nem segít az elszigetelődés ellen.
És tényleg olyan, hogy a szülés után már csak végig kell lépegetni a sárgaköves úton, mert te tudni fogod, majd érzed, majd segítenek. Pfffffft. Van sereg könyv a szülésről, a kisgyermeknevelésről, a gyerekpszichológiáról, de Viáén kívül én még egyet sem találtam (van?) ami általánosságokon kívül a KISMAMÁNAK segített volna teszem azt, megbirkózni az élethelyzet beli változásokkal, praktikusan.
Én szüléstől féltem, ami végül nekem is jól sikerült. Logikusan: szülés X óra. Nincs is egy nap. Kórház kb 3-5 (alapeset). Erről találsz millió cikket, könyvet kutyafülét. Életed max 6 napjáról, amit akármilyen rossz is, kibírsz (nem vonom kétségbe a fontosságát, csak jelzem az aránytalanságot)Az utána következő 1 év: ó, hát majd babázol meg otthon leszel.
Azt az egy évet kenjük el így, amikor életed során a legnagyobb változások következnek be sok fronton+még érzelmileg (hormonok) sem vagy teljesen ok.
Kar, hogy itt nem lehet like-olni. Valahogy Anise87 mintha nagyon hasonlo cipöben jarna mint en. Igen sokmindent igy eltem meg en is, es hasonlo a velemenyünk. Csak bologatok…
:)))))
Én is csak bólogatni tudok!
Nem tudom mennyire ér megosztani más blog bejegyzéseit, de a szülés után következő időszakkal és az első gyerekes szülők véleményével kapcsolatban nagyon idevágó bejegyzés: https://csakazolvassa.hu/2014/02/17/portrek-6-a-nagyon-okos-elsogyerekes-anya/
Abszolút ér! :)
Ez egy jó bejegyzés:) Kommentek között volt egy, ami arról szólt, hogy pont azt fikázzuk, akivel közös frontot kéne kialakítani.Ami szomorú, mert az összes-bio-hordozó-aktív anyuka vs.babakocsi, különszoba csak TECHNIKALITÁS. MÓDSZER. Címkézzük egymást agyba-főbe, miközben itt ülünk a társadalom közepén, egymásra utalva és éppen azokat idegenítjük el magunktól akikre a (családon kívül) a legnagyobb szükségünk lenne megértésért, támogatásért, tanácsért. Kért tanácsért, nem máshogy csinálod, fúj fúj véleményért.
Én pl hordozok, egy ágyban alszom, igény szerint szoptatok, tessék. Nem mentett meg semmitől, mert a fő problémám nem a gyerekből adódott, hanem abból a helyzetből, amibe a születése miatt kényszerültem. És én is ugyanúgy megkapom a mai napig, hogy mit csinálok a gyerekeimmel, milyen csodabogár vagyok én. A kéretlen kritika nem csak egy csoportot érint, de már nem merek közeledni mert unom, hogy de maszatos, nem kéne sapka? miért eszik csokit? és társai. Pedig biztos vannak rendes anyukák odakint, akik képesek a hasonlóságot nézni a különbségek helyett. Valahol.
Elárulom előre, hogy a nőnapi hét “megint hétfő” mottója az lesz, hogy “A lányok keresztbe tesznek egymásnak, a nők felemelik egymást.” Nekem is fontos ez, és megmondom őszintén, büszke vagyok rá, hogy itt pont nem a fúrás megy. Szuperek vagytok. ♥
Én is szülés előtt összeolvastam mindenfélét, elhatároztam bizonyos dolgokat, amik nagyon jól hangzottak:
– hogy természetesen szülök – elment a víz, nem tágultam, császár lett
– hordozni fogom – vegyes lett, babakocsi+ hordozó, mikor melyik praktikusabb
– igény szerint szoptatom – külső stressz, férj, anyukám, tesóm, tejpor mikor egy – két órára velük maradt, így a mellemben keletkezett egy csomó, amit végül meg kellett műteni és leállították a tejet is.
– nem alszik velünk – hát bizony legtöbbször velünk alszik.
– mosható pelenkázás – az elején túl gyenge voltam hozzá, később már elment a kedvem tőle.
Viszont tény, hogy a babám egy nyugodt és mosolygós baba aki sokat alszik. De az is lehet, hogy mégnyugodtabb és mégmosolygósabb lenne, ha szopizna még mindig és természetesen született volna. Vagy lehet nem…
Ember tervez, Isten végez, ezért úgy érzem, teljesen igazad van abban, hogy közös tábor kellene, ahol egymást erősítjük és nem fúj fúj véleményezünk, hiszen kinek hogy alakult…Dehát ehhez önismeret kellene és egymás iránti tisztelet. Mert sokkal könnyebb ítélkezni,mint elismerni azt, hogy hogyha abban a helyzetben lettünk volna, mi is pont úgy csináltuk volna vagy lehet még úgyse.
ide kapcsolódik, a lényege kb: ” a kötődés elsősorban a szülő lelkiállapotán múlik”
https://divany.hu/poronty/2014/02/07/biztonsagosan_kotodo_gyereket_akarok/
Nőként szerintem senki nem vonja itt kétségbe, hogy anyának lenni 0-24 órás meló :)
Én 24 évesen részegedtem le először, de nevezzük inkább szalonspiccesnek. Azóta is előfordul néha, pedig már 30 elmúltam. Nem érzem magam komolytalannak. Sőt, van olyan barátnőm, akivel az első és a második gyerek között (még nem volt terhez a másodikkal) voltam úgy bulizni, hogy ő is ivott.
Csak hogy megragadjam a lényeget :)
Szerintem az embert akkor nem érdekli az ismerős/idegen megjegyzése, ha megegyezés van az adott témában a másik felével, illetve ha nincs külső akadály. Sokszor felmerült már a kérdés, hogy nálunk mikor lesz esküvő/gyerek, de sose vettem a szívemre. Hadd kérdezzék. Mi ketten tudjuk, hogy szeretnénk, ez számít.
Nekünk most 10 hetes a gyerekünk, és mielőtt terhes lettem elég bonyolult volt minden. Bár már együtt éltünk egy ideje, én nem akartam házasságot, annál inkább gyereket. Ő meg még rendbe kellett jöjjön önmagával, ( mondjuk én is) igy ő semmit nem akart. Az együttélés is eléggé spontánul alakult ki. Én nem szedtem soha gyógyszert, úgyhogy gumiztunk. Én meg lassan harminc éves lettem,ő meg 35. Elkezdtem pánikolni, hogy na mi lesz. Egy párszor megkértem, hogy hagyjuk el a gumit, de nem volt hajlandó, utolsó pillanatban mindig felhúzta. Ezért egyszer nagyon megsértődtem, és egész nap bőgtem. Aztán meg elkezdtem racionálisan gondolkodni, és rájöttem, hogy azért én is le kell győzzem magamat, a házasságfóbiámat, mert mégis jó ha a gyerek egy “családba” érkezik. A férjem is akkortájt találta meg szakmailag a neki megfelelőt, én meg már nagyon kezdtem unni a “karriert”.
Szóval egy este, mikor csak úgy beszélgettünk, mondtam, hogy most megszeretnék beszélni vele egy komoly dolgot. Elmondtam, hogy ha szeretné akkor ideje lenne összeházasodni, meg ideje lenne egy gyereknek ( a barátai legtöbbjének akkorra már kettő-három is volt) mert nem vagyunk fiatalok, mert van jó munkahelyünk, mert van lakásunk, mert nincs mire várjunk, mert érzem, hogy kell gyerek és kell a papír is, hogy egy család vagyunk. És akkor kiderült, hogy ő is igy érzi, már elég régóta gondolkodik ezen, de nem mert lépni, nem merte vállalni a gyereket mert nem volt biztos önmagában. De azért igazam van….És reggel úgy kelt fel, hogy gondolkodott az előző esti beszélgetésen, és nagy lépés de meg kell lépni. És már terveztük is a lagzit, és legközelebb már nem vette elő a gumit….
Én úgy érzem, hogyha én nem kezdeményezem ezt a beszélgetést ő sose kérte volna meg a kezem, meg sose merte volna nem felhúzni a gumit. Mert más, hogy valamit úgy általánosságban tudsz a másikról vagy akár magadról és más mikor leülsz, és átgondoltan letisztázod magaddal illetve a pároddal. Mert lehet, hogy ő magától sose gondolkodik el hideg fejjel önmagán, az életén, a jövőjén,és kell neki egy impulzus.( különösen ha már nem huszonéves)
Aztán persze semmi nem úgy lett, ahogy elterveztük, mert a baba nem jött, elmentem az orvoshoz, mondta, teljesen rendben van minden. Egy év múlva pozitív teszt, két nap múlva műtöttek méhen kívüli terhességgel. Egy hónap letargia, utána lassú visszarázódás az életben, újra orvos, hogy mi lehetett a baj – nem tudják, teljesen egészséges vagyok, próbálkozzunk még. Újra fél év – már görcsös- próbálkozás, ( meg a félelem, hogy nehogy megismétlődjön ugyanez, mert már nem bírom ki) -, de sehol semmi. Viszont januárban elhatároztam,hogy na akkor jöhet egy sokkal komolyabb kivizsgálás sorozat, de addig is amíg ez lezajlik, rendelek teákat, férjemnek Maca Vibe-t. És mire megrendeltem és az első analízisek megvoltak, addigra terhes lettem. És most decemberben született meg a babánk. :) És én már 32, ő már 37. A szülés se ment zökkenőmentesen, a szoptatás se, a kapcsolatunk is megváltozott és most, hogy a gyerek már elmúlt nyolc hetes és kiszámíthatóbb programja van, most kezdek magamra és a férjemre is figyelni jobban, most próbálom elgondolni,hogy hogyan tovább. Mert nem szeretném se elhagyni magam ( se külsőleg ,se belsőleg),és nem szeretném, ha most romlana el a kapcsolatunk, mikor már annyi mindent kibírtunk együtt. És hiszem, hogy nem is fog, ha mindketten ezt szeretnénk, még ha óhatatlanul meg is változik. De szerintem így is úgy is megváltozik, ha van gyerek ha nincs mert az emberek is változnak folyamatosan. De csak kettőnktől függ, hogy jó vagy rossz irányban, és csak ha mindketten úgy akarják, fog jó irányban tartani, ha van gyerek ha nincs.
Ja, és a segítség…nem, nem teszi tisztában a babát, viszont megfőzi az ebédet még akkor is, ha este hatkor jön haza. Segit a fürdetésben, leviszi sétálni, ha én aznap nem voltam vele kint, elkészíti a tápszert, megeteti, jön velem az orvosokhoz. Viszont mikor én mellműtét miatt a kórházban voltam pár napig, kénytelen volt tisztába tenni, felöltöztetni, stb. És megcsinálta.
Persze, hogy mikor hazajön a munkahelyéről idegesen és fáradtan, nem egy síró gyerekre vágyik és sokszor kikészítem én vagy a baba, dehát ezt a periódust is túl kell éni valahogy….sok sok szeretettel a baba és a párod iránt.
Ezt csak azért írtam le, hogy tudjad, hogy van mindenféle gond, vannak helyzetek, de szeretettel és kommunikációval és tervezéssel általában meg lehet oldani a dolgokat illetve túl lehet lépni sok mindenen.
♥
Gratulálok!
Ez egy olyan szép történet:)
Sok sikert!
De jó!!! Olyan jó ilyeneket olvasni, gratulálok! Szerintem nálunk is hasonló lesz a helyzet, mert bár nagyon sokat bír ő is vacillálni, ha dönteni kell, akkor hamar átrágja, merre tovább :) Én még messze nem jutottam el odáig, hogy ennyire sürgősnek érezzem a dolgot, de érthető, hogy te így gondoltad. És az is jó, hogy meg merted lépni!
Örülök, h ilyen jól végződtek a dolgok :)
Húú, nem olvastam el arengeteg hozzászólást, de időt fogok szakítani rá. A biológia témát azért kiegészíteném azzal, hogy rendben, hogy a mai világban sok minden (családalapítás, karrierépítés, gyerekvállalás) kitolódott, de a testedet nem tudod becsapni. Eljár felette az idő, akárhogy fáj is. Lehet, hogy 46 vagy 52 éves nőket is babához tudnak segíteni a tudomány segítségével, de tény, 30 éves kor felett évről-évre csökken a teherbeesési képesség. Ezzel is tisztában kell lenni.
Mostanában nagyon sokat gondolkodtam ezen a témán, jó, hogy itt is pont felmerült. Végigolvastam az összes hozzászólást, nem vagyunk egyformák, az tény :) függetlenül attól, h ez magánügy és h 2 embernek a véleménye számít igazán, azért jó másokét is megismerni, mert így esetleg olyan problémákat is felvetnek mások, amikre én nem is gondoltam.
A gyerektervezéshez Via mindent leírt, úgyhogy nem is annyira ahhoz akarok hozzászólni hanem a kommentekhez.
A férfi segít/nem segít: azért azt se felejtsük el, hogy ő sem egész nap a strandon ül, hanem dolgozik. Gyerkőcért meg anyukáért IS (meg magáért is, persze), hogy mindenkinek meglegyen mindene, amire feltétlenül szüksége van. Gyerek nélkül is van olyan, hogy a párom csak hazazuhan este 6-7 körül, ez szerintem gyerekkel/nem alvással párosulva majd még fokozódik. És meg tudom érteni hogy a pasiknak is rossz, hogy előtte a párja egy szál bugyiban várta, gyerekkel meg lehányt, kinyúlt pólóban. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindkét félnek tudatosítania kell magában, hogy ez lesz, megváltozik a kapcsolat, és ezt akarja-e, szerinte elég erős-e a szerelem, ahhoz, hogy ne verje szét a kapcsolatot.
Meg valahogy mindkét félnek törekednie kell arra, hogy a sok sz.ros pelenka, lebukott hálóing és kialvatlanság között ne vesszenek el teljesen. Ahogy Via írta, spórolni kell, hogy a gyerek beleférjen a költségvetésbe. Szerintem arra is kell takarékoskodni, hogy minél több feladatot le tudj passzolni. Pl. mosás, vasalás, takarítás, főzés. Ezt lehet úgy is, h a mama/papa főz, vigyáz a gyerekre, amíg te elmész fodrászhoz, rendelsz valahonnan ebédet. Senki nem várhatja el tőled, hogy csillogjon villogjon a lakás, 3 fogásos vacsit főzz minden nap, a gyerek csak boldogan kacagjon, te meg nézz úgy ki, mint egy istennő. Nekem még nincs gyerekem, el sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet gyereket nevelni, de azért kell hogy legyen egy átmenet a leharcolt kismama és a fehér háttér-csipke-nevető anyuka-kacagó kisgyermek-tökéletes lakás között.
Szia! Van átmenet de nem egyből és vannak visszesések. Nem akartam nagyon negativ lenni, csak rá szerettem volna világítani a kevésbé rózsás oldalra is, hogy olyan is van és sokáig. Hátha valakinek segít. Ezzel szemben valamiféle elrettentő kisgyermekes rémálmot sikerült vázolnom.
Feladatok passzolása nagyon fontos. De kalkulálni kell arra is, hogy esetleg nem lesz segítség, csak bébiszitter. Bölcsibe 1 eves kortól vesznek fel általában. Mennnyi pénzt tudtok erre szánni hetente? Tud-e valaki segíteni (apuka lehet kiesik) a háztartásban?Fontos a fontossági sorrend felállítása is. Mi akarsz lenni leginkább? Jó anya? Jó feleség? Beletartozik ebbe háztartás is, mert akkor már inog erősen… Maximalizmus és kisgyerek nemigen férnek össze.
Sokszor kell majd a lesz.rom-pirula:)
Törekszem, hogy ne vesszünk el a pelenkák között, de a gyerekvállalás előtt tudatosítani kell, hogy ez egy években mérhető időszak és ha van valami gond a kapcsolatban-mert te úgy teszed a tányért- akkor az elő fog jönni és nehéz lesz mindig tiszta fejjel, higgadtan megbeszélni.
Megint nem let pozitív…feladom. Go,go, gyerekvállás!!! Komolyan. De ha nem olyan, mint képzelted, az ok! Normális és vége lesz-többé-kevésbé.
Bocsi, ha off-topic vagyok, de a “Mi akarsz lenni leginkább? Jó anya? Jó feleség?” kérdés kapcsán ugrott be egy gondolat: az akarok lenni, akire az “utolsó órában” megelégedettséggel gondolok vissza ♥ – még akkor is, ha ez az élet minden pillanatában más “fiókot”, más kategóriát jelent.
(talán úgy kevésbé off-topic, ha a kérdéses hétköznapokban, amikor már unod a pelenkázást, akkor is beugrik ez a gondolat, és ebből a perspektívából szemléled az idegesítő kupit a lakásban – akkor talán kevésbé fog idegesíteni, és helyette mondjuk szervezel egy kis családi kiruccanást, vagy bármi mást, amihez épp kedved szottyan…)
Ezért írtam, hogy erre is spórolni kell előre, h mondjuk az első 2 hónapban képtelen leszek főzni, mert nonstop a babával vagyok, rendelek ebédet. Vagy a takarításra/mosásra/rendrakásra felveszek valakit.
Szerintem nem azt kell belőni, hogy jó anya v jó feleség legyek, mert ennek csak kudarc-élmény lesz a vége. Nekem inkább az a cél, hogy vegyem az akadályokat, és megéljem a jó dolgokat, ne állandóan valaminek próbáljak megfelelni.
És nemrég hallottam “a jó kapcsolat titkát”: naponta 1 órát, hetente 1 estét, havonta 1 napot, évente 1 hetet tölts el kettesben a pároddal! Ebben sem kell maximalistának lenni, persze, de azért az elv jó ;)
Én azt hiszem egy nagy csúsztatás van itt a reakciók között: úgy tűnik, mindenki meg van győződve, hogy perspektívaváltás és odafigyelés megoldja majd a problémákat és akkor nem leszel feszült meg lepukkant-vagy csak kevésbé.
1: gyereknevelés nem 2 személyes. Sosem volt, sosem lesz. Nagyon kell a szülők mögé a nagyi, a család, a barátok. Lehet ketten is , de ára van. Mi ketten csináljuk, mert nincs más, de nem méznyalás. Ha nics háttér- remélem mindenkinek lesz, honest- akkor nagyon nehéz kihúzni. Háttérrel sem könnyű, de segít.
2. perspektíva: otthon lenni gyerekkel pont azért rossz, mert beszűkülsz= nem tudsz perspektívát váltani. Az egész életed a gyerek körül forog és nem tudsz kilépni, nem azért mert nem akarsz vagy mert sosem jutott eszedbe.
3. Az az érzésem, hogy elutasítjátok az általam felvetett dolgokat-kapcsolati változások, kimerültség, kontrollvesztés érzése. Nem kell sajnálni, nem azért vagyok itt, az életem –már-rendben van, köszönöm.
De: nekem van gyerekem, most, kettő kicsi. Ebben élek. Még nincs mögöttem 5 év ami elhomályosítaná az emlékeim és csak a jó maradna meg. Lehet nem fogtok szeretni ezért, de fontos: tessék felkészülni amennyire lehet még szülés előtt a legrosszabbra (egészségügyi dolgok félretéve), és nem elkenni hogy majd én megszervezem meg beosztom meg megfőzöm meg megoldom. Azért ne, mert akkor kudarcként éled meg hogy nem megy, nem így képzelted, nem ezt mondták. TELJESEN NORMÁLIS INKOMPETENSNEK LENNI és nem tudsz megoldani rengeteg mindent, ami azelőtt egyáltalán nem okozott gondot. Minden áldott nap. A mi genrációnk többsége mögött már nincs ott a családi bölcsesség, nem szívtuk magunkba a gyereknevelés csínját-bínját látva a családot, komolyan, én még csecsemőt se fogtam a szülésig. Nem volt senkinek, vagy mikor volt, én még gyerek voltam. És akkor jön a médiaszirup meg a mi-is megoldottuk-valahogy ami nagyon nem segít.
Nem célom megbántani-sérteni senkit, de én nagyon fontosnak érzem ezt. Lehet, eltúlzom, bár kétlem. Saját bőrömön tapasztaltam meg az arrogancia hátulütőit, nem éri meg. Olyan szép dolog babázni és olyan sok elromolhat, legalább ez ne álljon az útba.
A családi bölcsesség hiánya mellett még szerintem jött egy plusz elvárás réteg is. Mindenhonnan az folyik, hogy ha ezt meg azt nem csinálod, akkor “szaranya” vagy (azért írom egybe, mert ez már így fogalom). És a tévében sosem látsz senkit, aki hulla fáradt, mert három éve nem aludt, vagy ha igen, az az ő kudarcaként van kommunikálva, mintha valamit elrontott volna. Mert meg kéne tudnia oldani, mert fel kéne tudnia állni, és rendet rakni, és…
Mikor 2009-ben megírtam a FlyLadyt az oldalra, egy csomóan meglepődtek rajta, hogy miért van benne rutinként a “reggel öltözz fel”, hiszen az “magától értetődő”. Aha. Hogyne. :] Azóta egy csomó fiatal anyuka mondta, hogy neki mennyit segített már ez az emlékeztető is, meg főleg az, hogy nem csak velük fordul elő, hogy kimarad a felöltözés, és hálóingben nyitnak ajtót a postásnak. :) Szóval tényleg van egy csomó apróság, ami most még tök elképzelhetetlennek tűnik. Ezek nagy részét abszolút hallomásból tudom, ha majd lesz tapasztalatom, első dolgom lesz megírni, hogy együtt röhögjünk magunkon, de főleg, hogy sorsközösséget találjunk: “nem csak te vagy így”. Egyelőre csak azt tudom gyakorlatban, hogy hogyan kell közönség előtt alkotni a vécén: a nyúl edz. Nagyon kitartóan tud bámulni. :))) A gyerek is elkezdi enni közben a vécépapírt? :D
nem, ő a hasadat nyomja, hogy segítsen kakilni:)
:D Nagyon hasznos. :))
Blog egyébként pont ebben az új káoszban segített rengeteget,. Ez volt a Jóisten felémnyújtott szalmaszála, amiből azán mára felépítettünk egy többé-kevésbé rendezett életet.
Szóval nagy KÖSZÖNÖM!
Szívesen! Jó dolog szalmaszálnak lenni a kezében. :)
Teljesen egyetertek. Van kiut, vannak visszaesesek, de meginkabb az erre magyarazatkent erkezö valaszoddal tudtam azonosulni, vagyis inkabb, mintha rolam irtad volna. Az elsö gyerekkel szerencsem volt, nagyon jol aludt, egy volt csak, es jobban tudtam a eitmusahoz igazodni. 10 hos kora körülre jutottam odaig, hogy elegem van a kupibol es lassan van eröm es idöm is ellene tenni. Maximalista vagyok, az eleg jo szinvonala jo magasan volt (van, csak nagyokat nyelve belatom, h fizikai keptelenseg, es messze hataraimon tul teljesitek igy is), megis harom müszakban dolgozo ferj mellett kettesben (nincsenek nagyszülök, bebiszitterek, söt, anno ferjem anyukaja halalos betegkent meg segitsegre is szorult, amikor magam is alig birtam viz felett maradni) NEM MEGY, es SOK ALDOZATOT KÖVETEL. De meg itt meg is tudtam hozni a magam kompromisszumait, mint mondtam szerencsem volt, jol aludt, igy en sem voltam kialvatlan, türelmes voltam, es jo a monotonitastüresem. A ket gyerek viszont mar nagyon megviselt. Nem tudtam magam rendesen kialudni, nem eleg, hogy teljesen feladtam magam, minimalis konforterzetem is alig volt (ehhez hozzajött egy rosszul megszervezett költözes, hogy teljes legyen a kaosz), egyre türelmetlenebb lettem, es a gyerekekkel is elkezdtem sarkanyosan viselkedni. Es megis a legrosszabb az volt, hohy a vegere egy robotnak ereztem magam, es meg csak arra sem volt eröm gondolni se, hogy mi lehetne megoldas, es hogy mi is az alapvetö baj (ugye, hogy en hol vagyok a törtenetben, illetve mi, a ferjjel hol vagyunk, mint az egesz alapja, olyan aprosagokrol nem is beszelve hogy magamra nulla idö maradt – lepukkadt anyuka lettem, amit azert ha kitettem a labam itthonrol, igyekeztem palastolni). Idövel javult a helyzet, de meg van min dolgoznunk. Csak hogy ne legyen annyira egyedül a karogo tabor, es, hogy aki olvassa okuljon belöle: sporoljon bebisziterre, füzze a nagyszülöket, rokonokat, baratokat gyerekfelügyeletre! Mindemellett hajra gyerekprojekt, es az ösztönben en is hiszek, nekem is sokszor segitseg volt tapasztalat hijjan.
Ja, es Via, itt is kösz a blogert, es a fly ladyert, en is akkor kerültem valahogy ide, amikor meguntam a kaoszt az elsö gyerek utan. Es igen is jo mosolyogni azon, hogy ok, fel kell öltözni, de ha igy le van irva, nem vagyok egyedül, aki eddig pizsiben töltötte a napot… sok pont van meg, amit gyakorolnom kell, de nem adom fel, egyszer rend lesz es tisztasag… “nem egy nap alatt lett rumli se” :D
Anise: Ne haragudj,nem elutasítani akartam az általad felvetett problémákat és nem azt mondtam, hogy egy szemléletváltással rózsás lesz a helyzet. Egyszerűen csak ijesztő, amit leírsz, miközben erről soha senki nem beszél. És nem tudom eldönteni, h csak neked vannak ilyen élményeid vagy mindenkinek ezzel kell megküzdenie, csak mások erről hallgatnak…
Szia!
Kicsit heves vagyok ezzel kapcsolatban, mert 4 éve “majdénmegoldom-nemlehetez olyannehéz-azéngyerekemtudnifogom” táborhoz tartoztam. Fent látható mennyi jót tett.
Nem neheztelek senkire, csak fontosnak érzem. Mint az elsősegély. Ne legyen rá szükéged, de tudjad:)
És biztos én (mi:)) vagyunk a kisebbség, mert írtak anyukák, akiknek ez normálisan alakult, és őszintén örülök neki:)
“Egyelőre csak azt tudom gyakorlatban, hogy hogyan kell közönség előtt alkotni a vécén: a nyúl edz.”
Via és leendő anyukák! Nem KELL közönség előtt alkotni, te jó ég, felejtsük már el ezeket az általánosító borzalmakat, meg ezt úgy konkrétan is! Mikor először mesélte a védőnőm, hogy náluk is ez a gyakorlat, már akkor fogtam a fejem. 15 hónapos a gyerekem, és sose vittem be magammal, még az ajtót sem hagytam nyitva. Él és virul. 5-10 percre magára lehet hagyni, valamennyire időzíteni is lehet (de nem akarom tovább ragozni), az enyém meg már bőven érti is, hogy anya bemegy, aztán kijön, nem ijed meg a kicsi, sőt tanul belőle, és nem kezd közben a késekkel játszani. Túléli, ha kint marad. Gusztustalannak tartom, hogy ott üljön velem a szagban, meg egyáltalán, A férjem előtt se vállalnám be, szegény gyerek miért lenne más? Ne csodálkozzunk, ha leadják anyukák, amikor ilyen elemi igényben (önállóan, nyugodt körülmények közt dolgot végezni) alárendelődnek a gyereknek. Meg lehet oldani. Komolyan.
Hé, nyugi! :) Vicc volt, hogy ez a része ismerős. Nem élem meg veszteségnek, bizonyára más, mint egy gyerekkel, de nem sérül elemi igényem attól, hogy közben ücsörög előttem egy másfél kilós szőrmók, aztán meg elkísér kezet mosni. Nem vagyok lámpalázas. :D
Nem gondolom, hogy itt most kortesbeszédre lenne szüksége a babáknak. Én tudom, hogy nem borzasztó lények. :)
Félreértettél Via! Nem a babákat védem, nem miattuk írtam (lsd. megszólítás), hanem a leendő anyukák miatt. Ez csak egy példa a sokból, amikor a friss anyukák nem állítanak kereteket, kifordítják a sarkából a saját életüket, aztán panaszkodnak, hogy minden megváltozott, és a WC-re sem mehetek többet egyedül, és úgy állítják be, hogy ez a babás lét velejárója. Az üzenet az, hogy másképp is lehet.
De ezek a keretek minden friss anyukánál mások lesznek! Más az igényszint. Ami neked “lejjebb adás”, és te attól szenvednél, és el nem bírnád viselni, az neki lehet, hogy jó. Szerintem az az üzenet, és azt kell megerősíteni, hogy nyugodtan csináld, ahogy neked (& a babádnak & a családodnak) jó, akkor is, ha a többiek attól akárminek gondolnak. És ebbe NAGYON sok minden belefér! Van, akinek a csukott ajtós WC-zés, van, akinek a nyitott ajtós WC-zés. Nem hiszem, hogy lenne egy egységes szint, amit meg kéne ütni. Nincsen topisági együttható. :)
Szerintem Anise egyébként abszolút nem panaszkodva írta a WC-s dolgot, nekem lejött belőle, hogy őt ez nem zavarja, ahogy engem sem a nyuszis verzió. Bizonyára még ezer dolog van a mi családi rutinunkban, amitől te sikítva menekülnél, de hát ezért is mi csináljuk őket és nem te. :D
Summa summarum, éltem a célodat és a szándékodat, de ahogy és amit fogalmaztál, lehet, hogy további bűntudatkeltésre lesz alkalmas. Szerintem bőven elég azt mondani, hogy “Nem kell semmit se kötelezően”. Lehet máshogy is, így van. Másképp, mint te, és úgy is jó, ha a résztvevőknek jó. :)
Valószínűleg Anise és Te is halálosan jól elvagytok a gyereknevelési módszereitekkel, és ez a lényeg, nem az, hogy a módszerek akár adott esetben teljesen ellent mondanak egymásnak.
Nem írok, nem írok…muszáj.
Itt a tipikus példa: megosztunk vmi személyeset, ami számunkra ártatlan, és akkor jön egy anyuka, aki szerint:
-gusztustalan (számomra az élet velejárója, nem látok benne semi károsat a gyerek fejlődésére)
-“Ne csodálkozzunk, ha leadják anyukák, amikor ilyen elemi igényben (önállóan, nyugodt körülmények közt dolgot végezni) alárendelődnek a gyereknek”
= velem van a Wcn, emiatt vagyok igénytelen, itt gyökeredzik igénytelenségem, “lejjebb adásom”. Nem ott, hogy heti 3 órám jut magamra egyedül v csak 1 gyerekkel, nem, a Wc kultúrám.
Úgy érzem védekeznem kell, pedig mit tettem? Megosztottam vmi privátot. De nem ez a kulcs Megtörtént már más témában is: hordozol, koszos a keze, stb.
Mert a különbséget nézed és második gondolat nélkül idevágsz vmi bántót mert Te bezzeg nem így és ha én is hozzád hasonlóan akkor nem lennék “lejjebb adva”.
Kérem leszállni a magasságokból és megtartani a véleményünket magunknak. Neveld úgy, ahogy szeretnéd és hagyjál engem is így tenni.
Nem fordítottam ki a saját életem, nem tudtam hogyan kell. Repülőt vezetni sem tudok. És már vannak keretek, de azt is meg kellett tanulni. Az én kereteim nem egyeznek a Tieddel, miért baj ez?
És igen, lehet máshogy. Másodjára, vagy ha volt honnan tanulni.
“Kérem leszállni a magasságokból és megtartani a véleményünket magunknak.” Btw, ez egy blog, ahol véleményt lehet nyilvánítani. Nekem is. Amiket írtam, az saját tapasztalat. Többségben van a negatív felhang a gyerekvállalással, pedig fantasztikusan jó babázni, nem szeretném, hogy aki idetéved, azt higgye, ahogy a levélíró sem, hogy 2 év nemalvásra szerződik, és nem mehet egyedül wc-re. Lehet úgy csinálni, hogy ne 3 órád maradjon magadra, hanem 10, és ha neked is elmond ezt-azt valaki, könnyebb lett volna. Nem akarok bántani senkit, de a vélemények különbözhetnek időnként.
Egyébként ha neked nehéz volt az eleje, más meg könnyűnek élte meg, talán érdemes vele eszmét cserélni, hogy hogy lehet jobban, mert lehet a másiktól tanulni. De jó, a továbbiakban megtartom a véleményem. Peace és örömteli babázást!
Jó, erősebb voltam a szükségesnél, elnézést kérek az utolsó mondatért. Tényleg meg lehet osztani véleményt.
De nem ítéletet, mert az káros és rosszul esik. A vélemény kinyilvánítása nem egyenlő mások vagy mások viselkedésének minősítésével.
Via! Elbeszélünk egymás mellett.
“…azt kell megerősíteni, hogy nyugodtan csináld, ahogy neked (& a babádnak & a családodnak) jó, akkor is, ha a többiek attól akárminek gondolnak.” AHOGY JÓ. Pont ez a lényeg. A kommentekből neked az jött le, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy neki jó, és “halálosan jól elvan a gyereknevelési módszereivel”? Nekem nem.
De maradjunk akkor abban, hogy csinálja mindenki úgy, ahogy:)))
Szerintem Anise jól van, ő nem éli meg veszteségként a klotyó-ügyet. :) Nekem legalábbis így jött le, majd ő megmondja helyettem. :)
Via! Megint félremegy…. Eleve a te felvetésedre kommenteltem, mert felkaptam rá a fejem, hogy egy gyermektelen fiatal nő alapértelmezése a “klotyó ügy”. Hogy Anise hogy csinálja, az számomra nem érdekes, mert tudom, hogy sok anyánál bevett gyakorlat, ami meglepett, hogy ez ennyire benne lenne a fejekben már gyerek előtt is(?). Erre reagáltam, hogy azért ez nem default, ha szülsz egy gyereket. Érdekes dolgok ezek…
Aha, akkor értem. Figyi, ez nem általános dolog, és nem azért reagáltam így, mert közkézen forog ez az infó, hogy “gyerek után már nem lehet nyugiban sz*rni”. :) Engem nem szabad egy kalap alatt kezelni az átlag gyerek előtti nőkkel, mert speciális helyzetem van, és félrevihet, ha belőlem általánosítasz. :) Nagyon sokat mozgok kisgyerekes körben a baráti kör és a blog miatt is (általánosságban mondható, hogy nem csak a korosztályom dolgai foglalkoztatnak, hiszen 16-66-ig mindenféle ember olvas, és szeretek felkészült lenni belőlük és az ő problémáikból, hogy mely helyzetekben tudok esetleg releváns segítséget nyújtani, vagy legalább közvetíteni). Plusz a tesóm szülésznő, szóval több sztorinak vagyok kitéve, mint egy átlag korombéli, aki csak fotón látott kisbabát. Megnyugodhatsz, nincs benne ennyire a fejekben. Csak az enyémben. :) Én meg a helyén kezelem, becsszó.
Nekem nagyon tetszenek Anise87 írásai. Igenis tudatosuljon mindenkiben, hogy az élet önmagában sem fenékig tejfel, hát még egy gyermekkel, akiért te felesz. Én bár kisgyermekgondozó-nevelőnek tanultam, határozottan elutasítottam minden feltételezést a születendő babámról, mert azt nem akartam, hogy születése után úgy érezzem én nem ezt és akartam, nem EZT VÁRTAM. Úgy akartam megismerni, ahogy van előfeltételezés nélkül. Így is a padló kapart össze, mert rá mindig számíthattam, hogy ott lesz…
Ha ehhez nem elég erős a szerelem, azt én nem definiálnám szerelemként. Gyerekről beszélünk, nem betegségről, haldoklásról, munkanélküliségről… és még sorolhatnám. Egy kapcsolatnak ezeket is ki kell bírnia, nem? Ha nem, akkor sose volt rendben semmi.
Én sem, de hány emberrel megtörtént…
Ok, de azért azt sem árt akkor átgondolnod, hogy most még kezelhető és akár jópofa az “ezerszer átgondolja a Drágám”, viszont családosként lehet, hogy ezt nehezebben fogod tolerálni és zavarni fog, úgy érzed, hogy mindenben neked kell dönteni és folyton noszogatni őt. Mondjuk ez csak ha és akkor, jövő faktor. De benne van, ahogy sok hasonló kapcsolatban.
És hadd tegyem hozzá, hogy a szorongás lehet, hogy tolerálható, de egy ponton túl nem biztos, hogy egészséges. Még ha bele is szokik az ember, vagy kialakítja köré az életét (“megvárjuk, amíg eldönti, nem sürgetem, nehogy beparázzon”), akkor is nehéz és megterhelő, főleg hosszú éveken keresztül. És itt megint felmerül a SZAKEMBER. Nem biztos, hogy ennek így kell lennie, és nem lehet jobb. Akkor meg miért ne legyen jobb?
Igaz, ez tényleg nem ez a legjobb tulajdonság, de senki sem hibátlan. Ezt sem érzem tragikusnak, akkor tartanám annak, ha sosem jutnánk előre. De jutunk, csak lassan, én pedig nem erőltetem, hagyom, hogy minden menjen a maga medrében. Talán emiatt van az is, hogy én vagyok az első igazán komoly kapcsolata. Volt neki több is, többéves, de szerintem ezt nem időben, hanem tartalomban kell mérni.
Ha komoly problémáig jutunk, szerintem ő is benne lenne a párterápiában, vagy egy pszichológiai beszélgetésben, de azért ennyire nem tragikus a helyzet. Ha odaállnék elé és kerek perec kijelenteném, hogy gyereket akarok, akkor biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezne. De én azt szeretném, hogy benne is megérjen a gondolat, de ezt szerintem azon felül, hogy beszélgetünk róla kettesben, máshogy nem lehet elérni. Mint minden férfi egóját, őt is biztos bántaná, ha elküldeném szakemberhez, főleg, hogy én sem érzem ekkorának a problémát.
Anno, amikor ilyesmiről beszélgettünk, akkor elmondta, hogy egyszer volt még igazán szerelmes, de akkor nagyon átvágták a palánkon, talán ez is benne van a pakliban, hogy a következő ilyen nagy lépés ennyire nehezen megy. Vagy hát nem tudom, jól fejezem-e ki magam… mert bár vágyok babára, két-három évet simán tudok várni én is. Tehát ne úgy képzeljetek el, hogy megőrülök gyerekért, csupán felmerült bennem, hogy mi lenne, ha… de ez szerintem ezzel a kapcsolattal és ezzel a korral abszolút normális.
Zsák a foltját megtalálja… Nekem nem lenne türelmem kivárni! Megsúgom, a picinek sem lesz. Add uram, de azonnal minden kisbaba. Ők így vannak huzalozva, így kell őket elfogadni. az igényeiket azonnali hatállyal kell kielégíteni, mert akkor jelzik azokat amikor épp szükségük van valamire.
Férjem lassabban reagál sokszor mint ahogy azt én gondolom, hogy le kéne reagálni. Például gyerek öklendezik, mert bukik egy nagyot, férjem meg pelenkázza tovább mintha épp nem fulladozna a drága. Ez kórházból való hazajövetelt követő első otthon töltött napi igaz történet.
Ez volt életem egyik legjobb és legjobban hasznosítható cikke, amivel valaha találkoztam a témában :) Megint nagyot alkottál, Via :*
Dolce Vita, a pároddal kapcsolatban pedig csak a saját tapasztalataimat tudom felhozni… Én 24 vagyok, a Párom 32, 9 éve vagyunk együtt. Nálam 18 évesen kattant be a “gyerekkell” ösztön. Persze van némi sütnivalóm, ezért előbb inkább főiskolát végeztem és állást kerestem, hogy legyen némi alapunk és most jutottunk el odáig, hogy gyakorlatilag fel vagyunk készülve és nincs akadálya, lassan mehet élesben :)
DE!
Az én Párom szinte egyedüli kisgyerek volt a családjában, semmilyen, de komolyan SEMMILYEN tapasztalata nem volt a gyerekekről… ebből adódóan félt tőlük (mármint hogy kárt tehet bennük) és nagyon sokáig nem is akart. Én megértettem az indítékait és vártam, vártam, hogy egyszer majd az én családomban lévő tapasztalatai arra ösztökélik, hogy Ő is apa akarjon lenni. És elérkezett az idő, nem egészen fél éve kimondta a parancsot, miszerint neki is gyerek KELL! :)
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy várj az idők végezetéig, hanem hogy türelemmel kell “meggyőzni” a másikat, mert erőszakkal nem lehet. Csak akkor lesz boldog és KÖZÖS a gyerekvállalás, ha Ő is akarja. Próbáld a pozitív oldalait bemutatni és hangsúlyozni, hogy sosem lesz teljesen alkalmas a pillanat.
Ami pedig a fogamzásgátlót illeti… én is évekig szedtem, azt hittem, semmi mellékhatása nincs rám, mert kívántam a Párom, sűrűn együtt voltunk, nem híztam (legalábbis nem a gyógyszertől), stb. Most januárban letettem és döbbenetes a változás… először is, a ciklusom elég nehézkesen áll helyre, tehát valami hatása mégis csak volt annak a vacak bogyónak. Másrészt pedig a libidóm olyan mértékben emelkedett, hogy hihetetlen, szegény Párom alig győzi :DDD
Szóval attól, hogy most nem veszed észre, még lehetnek mellékhatásai, én tuti nem fogom újra szedni, pedig én is utálom a gumit.
Ó, igen, a libidó és a gyógyszer :-) Csatlakozom Hozzád, Nilena, a véleményedben, és én is csak javasolni tudom a bogyók abbahagyását!
Én is a “soha többet bogyó” tábort erősítem. Nekünk nincs baj a gumival, piros Durex for the win, akciósan szoktam venni sok dobozzal (biztos röhög az eladó, hogy minek nekem annyi :D), és akkor kijön egész jó áron. Mindig a nagy kiszerelést kell választani, a hármas csomag nem éri meg! Sőt, a legjobb, mikor van rá Glamour-kupon – nem konkrétan gumira, hanem mondjuk a Müllerbe 20%-os. Na akkor bemegyünk és gumit veszünk. (G)L’amour! :))
Szintén zenész, már ami a bogyóellenességet illeti.
Nekem hipofízis adenómám van (jóindulatú kis daganatféle dolog az agyban, amitől mindig terhesnek érzi magát a szervezetem hormonilag – ha nem szedek egy “ellengyógyszert”), ami az orvos szerint nem bizonyíthatóan, de minden valószínűség szerint a fogamzásgátlótól lett. Ráadásul amíg nem hagytam abba a tablettázást, addig nekem is úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben.
:DDD Nagy tetszett a az utolsó szó :)
Félreértés ne essék, nem magával a gumival van a fő probléma… tartok otthon, használjuk is (még…), hanem az érzettel. Mert hiába, azért mégiscsak más érzés nélküle… De hát valamit valamiért, én gyógyszert többet soha!
A lentebb említett daganat kérdés is elgondolkodtató, annyira kerülök mindent az életben, amivel kapcsolatban felmerült, hogy rákot okozhat (fölösleges kockázatot nem vállalok alapon, ha egyszer elkerülhetem), de ezt nem is tudtam. Pedig direkte szándékosan és teljes akarattal rákérdeztem a nőgyógyásznál annak idején, de ezek szerint átvert a rohadék :D
A fogamzásgátlás nem merül ki a gumi-tabletta párosban! Ha nem akartok zoknit húzni, de a biztonság mégis fontos, akkor ott vannak a helyileg használandó krémek, kúpok. Fizikailag is megakadályozza a spermiumok bejutását a méhbe + mint egy szappan, el is pusztíta őket. Nálunk nagyon bevált, soha többé gumi, bogyó pedig azelőtt se és ezután se.
A különbséget a férfiak érzik, ugye? Mármint hogy vele vagy nélküle. Mert én semmiben sem érzem másnak, és akit eddig kérdeztem (lányok), szintén ezt mondták.
Bimb én is érzem a különbséget, és több nővel is beszéltem már akik szintén.
Detto. De még mindig ez a legjobb.
Szinten soha többet bogyós vagyok. Tiz eve hagytam abba, harom evig szedtem, de meg most is emlekszem, hogy ereztem magam utana, pedig amig szedtem en sem erzekeltem mellekhatast. Teljesen az volt az erzesem, hogy fellelegzett a szervezetem, fogytam 2-3 kilot, pedig nem valtoztatram semmi mast az eletvitelemen, es a libido…. meg gondolom valahogy ennek következteben az orgazmus minösege is teljesen mas.
De a gumit en is erzem. Nem szeretem, egyszerüen csak szükseges. Es igen, a piros durex a befuto nalunk is :)
Via, nagyon varom a cikket a tabi-gumi-krem temaban. En olvastam mar vedekezesi computerröl (szabad forditas, nem tudom otthon letezik-e es hogy hivjak), ha te is talalnal rola cikket, vagy velemenyeket, megoszthatnad velünk, mert nekem nagyon szimpi, csak nem tudom eleg biztonsagos-e. Es lustasagbol, sohersagbol marad a gumi (eleg draga egy ilyen kütyü) köszi
Írnál erről a védekezési computerről? Mi az, mit csinál? Én csak olyat hallottam, ami chipes beültetés, és hormont adagol magától, de nekem az is para. Minden hormon para. Fizikai barrier-hívő vagyok.
Dolce Vita, rendkívül jól teszed, hogy minden praktikus eshetőségre gondolsz, mielőtt gyermeket vállaltok a pároddal, de…
…egyrészt teljesen egyet értek Viával, hogy KETTEN gondoljatok minden eshetőségre!
…másrészt ha ez is megvolt, akkor javaslok még egy pontot hozzátenni, amiről eddig nem sokat beszéltek: ÖSZTÖN!!! Két gyermekem van, és őszintén bevallom, nekem ez az utolsó pont volt a döntésemben az ELSŐ. És mint kiderült, a páromnak is. ♥ Minden egyéb (“előbb a kocsi, aztán a kicsi”, lesz-e segítségünk?, vizsgáltassuk meg magunkat dokival, stb.) később jött – sőt sokminden már az első Manó után. :-)
Az a tapasztalatom, hogy az Emberlánya (legalábbis én biztos) ÉRZI hogy KELL a gyerek :-) És onnantól kezdve ez biztos tudattá válik, és minden egyéb erre irányuló magának feltett kérdésre úgy válaszol, hogy az a válasz megfeleljen az érzésének – tehát igazolja magát, hogy most már valóban “kellagyerek”.
Nekem szerencsém volt(van), mert olyan férjem/párom/kedvesem/szeretőm van, akivel egy ív szerint tudunk élni, bárhogy is alakulnak a hétköznapjaink, hónapjaink, éveink, mindig előrefelé haladunk együtt.
Az ÖSZTÖN sokat segít a gyermek megszületése után is, tulajdonképpen azt mondom, mindig ez volt a megoldás minden kérdésre (nem mama/nagyi/szomszédnéni/sarkiboltos tanácsa). De csak a békesség kedvéért hallgass meg mindent :-)
Összességében azt tanácsolom: Ne gondolkodj túl sokat! Sokkal többet ÉREZZ! ♥
Nagyon szép, amit írtál, köszönöm!!!
Ez nálunk is pontosan így volt, Via tanácsára le tettem a gyógyszert és szépen megírtuk, hogy akkor ezt meg azt kell még elintézni mielőtt babát szeretnénk. Aztán jött az ÖSZTÖN, és most úgy néz ki, hogy ez meg az nélkül, de a baba jönni fog és most már mindketten így látjuk jónak.
Gratulálok! :) A bogyó nehezíti ezt az ösztönösdit, mert ha bekapcsol az ösztön és csak akkor teszed le a gyógyszert, és akkor derül ki, hogy még több hónap (év!), mire beindulsz rendesen… az kemény.
Dehát hogyan nevezzük a segítséget, ha nem segítségnek? :) Nemtom, nekem ez nem azt jelenti, hogy néha nagy kegyesen felemelkedik a kanapéról valamit csinálni, hanem hogy kiveszi a részét az adott dolgokból. Tehát segít. :) Én is segítek neki, ha fáradt, vagy együtt hagyjuk a francba az egészet. (A személyre szabott flylady-zésem például akkor borult, amikor már igazán fizikai teher volt a terhesség, de azóta se stresszelek rajta… ezt az alapelvét remekül alkalmazom. :D)
És igen, az a helyzet van, hogy “majd viszi sétálni ő is”… ha az a felállás, hogy te otthon, ő dolgozik, ebből adódóan te viszed sétálni többet. Nyáron majd vihetjük a babát még egy körre akkor is, amikor az apja hazaér, de téli hidegben-sötétben ez azért annyira nem lett volna buli a pár hónapossal. Szóval ez esetben a fifti-fifti szemlélet fizikailag nem kivitelezhető, és szerintem pont ezért nem is kell rágörcsölni. Viszont a hétvégéket a férjem szabályosan kisajátítja magának. :D
A legelső időszak meg, hát… nem véletlen hat hét a gyerekágy. Én azt tanultam meg, hogy ne tervezzek. Olyan egyszerűnek tűnő dolgokat se, hogy na most akkor két etetés között alszom. Egyáltalán nem biztos, hogy összejön. :D Volt, hogy magamon röhögtem, amikor műanyag vödörből ettem kézzel az anyós-féle rántotthúst mosatlan hajjal és lebukott hálóingben, és az pont úgy volt jó. Most már három hónapos a gyerkőc és jelentem, viszonylagos tervezésre képesek vagyunk, én visszatértem a rendszeres hajmosáshoz és kontaktlencse használathoz (szemüveget könnyebb volt itthon lekapni spontán alvásokkor), a habos forró fürdőhöz és a színezett arcápolóhoz. Nem azért, hogy úristenelnehagyjammagam, hanem mert jóóóólesik.
A lényeg, ahogy többen is leírták, hogy TI jussatok egyezségre :) és ha majd 2-5-X év múlva itt lesz a baba, legyetek elég rugalmasak alkalmazkodni, meg elvárásokat elengedni egy időre. Főleg saját magatokkal szemben. Többiektől meg ha őszinte és jószándékú segítség jön, hajrá, akitől meg nem, annak kívül tágasabb és nézegessék csak a cuki bébifotókat. Szurkolok nektek! :)
Lehet ezzel most vihart kavarok, de jól értem, hogy apai minőséget pelenkázásban és gyereksétáltatásban mérünk?
Akkor aki nem pelenkáz az nem jó apa? És tudom, ahogy nekünk jó, de akkor miért is baj ha valaki nem csinálja?
Értem én, hogy közös gyerek de szerintem ez nem jelenti azt, hogy akkor apa bármikor beugrik az én helyemre és anyja helyett anyja lesz, mert lássuk be, apukák többsége nem képes erre. Férfiak, nem nők. Nekem pl. (és nem hiszem, hogy ezért igénytelen lennék és hagynám a fejemre nőni) elég, hogy duplán dolgozik a megélhetésünkért, türelmes, mikor hazajön-pedig nem könnyű-, felügyel a gyerekekre amennyit tud és ha megkérem bármire zokszó nélkül megcsinálja. Engem nem zavar, ha nem pelenkáz, nem azért, mert nem csinálná meg, hanem mert a gyerekekkel töltött idejében inkább játsszon Velük.
Ezzel nem vitatom, hogy a családon belüli munkamegosztás terén bőven van mit fejlődnünk, csak jelzem, hogy talán nem megfelelő mércéket állítunk fel.
Hozzászólást a fő oszlopba szerettem volna, nem a Tiedre válaszoltam, elnézést:)
Sejtettem, hogy nem (csak) ide szánod :)
Szerintem amúgy nem abban mérünk, csak eddig ezek jöttek elő példának. Nem hiszem, hogy a pelenkacsere lenne bárminek is a fokmérője. Én se szörnyedtem el, amikor a férjem kijelentette, hogy ő nem tudja elképzelni ezt magáról. Aztán azóta pelenkáz is, önszántából, és élvezi, hogy addig is ő foglalkozik a lánnyal. ;)
Nekem például az a jó abban, ha itthon van ő is, hogy teljesen nyugodtan csinálok olyasmit, amitől pl. nem hallanám meg a babát, mert tudom, hogy ő ott van és figyel.
Segíteni akkor szokás, ha a másik dolgáról van szó és részt veszek benne, ha az enyémről…ez a különbség.
Igazad van… de nekem a “segíteni” akkor is könnyebben jön a számra és valahogy sose gondoltam rá ebben a rosszabb értelemben (mármint hogy néhanapján besegít abba, ami anyjuk dolga lenne :P). Nálunk úgy működik a munkamegosztás a közös gyerekkel meg a közös háztartással, hogy a munkahelyre járás az, amit (most) csak a férjem csinál, a szoptatás az, amit csak én tudok ;) A többi pedig, a főzés-takarítás-pelenkacsere-satöbbisatöbbi úgy, hogy épp kinek van több energiája meg hangulata az aktuális teendőhöz. Az a terv, hogy nem mindig van terv…
tschuli: “vagy együtt hagyjuk a francba az egészet”
Az egész beszélgetés nagyon jó, de nekem most ez a kedvenc mondatom mind közül. Annyira emberi, annyira szeretetteljes, és annyira egészséges! :-)
Köszi! Elég gyakran alkalmazzuk… :o)
Jujj, nem gondoltam, hogy ez a kijelentésem ennyire felháborító :)) A környéken nem igazán látom, hogy a mostani apukák olyan sokat segítenének otthon, ezért írtam, hogy ő már megígérte, emiatt nem kell aggódnom. Nem tudom, félreérthető volt?!
Szerintem a terapeutától messze vagyunk, mindent meg tudunk beszélni, csak LASSAN. Ahogy írtam más példát is, a munkavállalásnál ugyanez volt. Kb. 1000-szer elmondtam neki, mire lépett. Költözésnél ugyanez… Aztán amikor meglépi, akkor persze örül nagyon… Annak ellenére, hogy milyen magabiztosnak mutatja magát, olyan, mint én: maximalista, de közben még sem teljesen biztos mindenben. Bár én kutyafüle vagyok hozzá képest :) De tényleg mindennek a végére érünk, csak amit én elrendeznék egy beszélgetéssel, vagy kettővel, az nála sokkal többe kerül.
Szerintem nem olyan nagy gond az se, hogy “kinn megy el”, ha egyszer így szereti, engem nem zavar, a befejezés az övé, azt úgy alakítja, hogy neki jó legyen, ez számomra természetes. Én is elmondtam neki, nekem milyen pózban és hogyan a legnagyobb az orgazmusom, azóta próbálja mindig úgy igazítani a dolgokat… Erre aztán abszolút nem lehet panaszom, sőt.
A gyógyszert pedig azért szedem továbbra is, mert mindketten utáljuk a gumit (mi sokszor “megállunk” egy kis nyalakodásra és hát nem tudom, egyszer próbáltam így gumiban, az is elég volt…), plusz mivel a megszakításos védekezésre csak akkor hagyatkoznék, ha már mindketten rábólintottunk a dologra. Nekünk ez vált be, én soha semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam (főleg nem libidócsökkenést :D), de ez persze nem azt jelenti, hogy nem maradt nyoma a szervezetemben a hormonoknak. Ezért akarok majd szünetet tartani mindenképpen a baba előtt.
Úgyhogy nem vagyok elnyomva a kapcsolatban, ezen nem is kell gondolkoznia senkinek. Amikor voltak ezek a változások az életünkben, a legtöbbször nem is arról volt szó, hogy miért lenne jó ez neki, nekünk, hanem hogy fogom én viselni, nekem milyen lesz? (Pl. az, hogy néha külföldre kell mennie.) De támogattam, mert sokkal több volt az érv, mint az ellenérv.
Emellett az elején szerintem kicsit minden anya kiszolgáltatottá válik, hiszen amíg nem tud dolgozni, addig jelentős részt a párjától függ. Én nem félek ettől a szituációtól, ha rászorultam, ha nem, mindig mellettem állt és támogatott. De ez még nem jelenti azt, hogy csak egy szerepben tudnám megállni a helyemet, vagy csak abban érzem jól magam, bár kétségtelen, hogy most egyre inkább az anyaszerep vonz, mint a házastársi, dolgozó nőé.
Köszönöm a többi véleményt is, azért látom, többen gondolkodtok hasonlóan, mint én és ez jól esik :)
Imádom ezt a “majd segíteni fog”, meg “az én férjem rendes, mert segít otthon” dolgot:-) Anyukám hangját hallom a fejemben: Segít???!!! Miért, nem az ő gyereke, nem az ő háztartása, nem itt lakik ő is????
Az én fülemet is mindig bökik az ilyenek. Barátnőmnek több hónapos volt a babája mikor kérdeztem a férje mennyiben veszi ki a részét, és mondta, hogy “ó, nagyon, már 5x pelenkázott”! Az a gyerek már alsó hangon is legalább 100 pelenkacserén átesett…
A segítség tényleg olyan hülye szó, hát basszus annyira az övé mint az enyém is! :)
A férjem nekem már mondta is, hogy ha gyerekünk lesz el sem engedi majd, és tudom hogy nem “segíteni” fog, hanem kiveszi a részét a dologból ugyanúgy mint én. Szoptatni csak azért nem fog mert nem tud. :D
Anyukádnak pirospont. ♥ Tök igaza van.
Ja remélem mindenki tudja, hogy családtervezési szempontból a “kint megy el” kábé annyira hatásos mintha szenteltvízzel locsolgatná.
Most úgy mindent végigolvasva, felmerült a kérdés, mi is a probléma?
Biztos családi háttér, rendezett anyagiak, egészségesnek tűnő párkapcsolat, minden kipipálva. A félelmed, hogy majd hónapokig kinyúlt , lebüfizett mackónadrágban fogsz lézengeni, saját bevallásod alapján is alaptalan. Arra keresnél választ, hogy a párodat hogyan lehetne meggyőzni (rávezetni) hogy igenis itt lenne az ideje gyereket vállalni?
Ha mindketten egymással tervezitek a jövőt, akkor bizony nincs mire várni, A Tökéletes Időpont Gyerekneveléshez nem létezik. Mindig van valami, munka, most fogytam le, költözés, tudomisén. Egy gyerek semmiben sem akadály, mint írtad amúgy is nyitottak vagytok mindenre. Állj az érveiddel a párod elé. Kapjon gondolkozási időt, persze mindezt nem felszólító módban, hanem nyugodt körülmények között.
Igen, fontos döntés, de szerencsére nem egyik napról a másikra lesz az emberből szülő, egy kicsit fel lehet rá készülni, ha bár az egész ugye olyan mint egy doboz bonbon, sosem tudod biztosan mi jut belőle…
Igen, pont ezekre gondoltam én is, köszönöm :)
Még az előzőhöz, csak nem találom a válaszgombot:
Teljesen egyetértünk abban, hogy nem kell egyből terapeutához rohanni.
Viszont szerintem van különbség a barátnővel való beszélgetés és egy tanácskérő levél írása között: téged (és a többi hozzászólót) ugyanis – bármennyire rokonszenves is vagy az írásaid szűrőjén keresztül – nem ismer személyesen, valamiért mégis innen vár segítséget. Nem azt mondom, hogy ne tegye, csak megfontolásra ajánlottam egy alternatívát.
Abszolút egyet is értek az alternatívával és támogatom is. Szerintem viszont mivel ismeri azt, hogy miről szoktunk itt beszélgetni, meg hogy ez egy milyen “környék”, milyen emberek járnak ide, kíváncsi lehetett a véleményünkre. Biztos szimpik vagyunk. :) Engem annyiban ismerősebbnek érezhet egy sima idegennél, aki szembe jön az utcán, hogy ha X ideje olvas, akkor tudhatja, hogy miről miféléket gondolok, és kíváncsi lehetett, hogy erről akkor vajon mit. Szerintem működhet együtt a kettő (három, ha a tényleges barátnőket is hozzávesszük), nem egymás helyett, hanem mellett.
Legközelebb hangsúlyozottabban ott lesz, hogy ha úgy érzi, hogy segítség kell, szakember, szakember, szakember. :) A könyvemben is szerepel néhány ponton, amikor úgy éreztem, hogy lehetnek olyan szituációk, hogy marhára nem elég elolvasni egy könyvet. Számomra is fontos ez a téma, nem hiszem, hogy minden megoldható egy “cuki rucival” meg egy “forró fürdővel”. :)
Az adalékra lenne véleményem és pont le is lehet sz@rni. Ez a “kint szeret végezni” és a “ha majd megkérem, akkor vigyáz a gyerekre” és a persze “viszi sétálni ő is” nekem a WTF kategória, kb egy éretlen fickó gondolkodik így, de ha ez egy nőnek oké és elég, akkor legyen. De bakker közös gyereket vállalnátok, nem a szomszédét néha sétáltatni, nem segít az apa, hanem ő az egyik szülő, nem kegyet gyakorol azzal, ha részt vesz a gyereke gondozásában, nevelésében, hanem az az ő felelőssége is. Nekem ezek alapján az a benyomásom, hogy te el vagy nyomva ebben a kapcsolatban, a te igényeid alárendelődnek a fickóénak. Minek szedsz gyógyszert, miért teszed ki magad a mellékhatások kockázatának, ha úgyis csak kint megy el, mert neki az a jó? Azt kérdezte már valaha, hogy neked mi lenne a jó?
Persze lehet, hogy neked teljesen megfelel a klasszikus felfogás: anya nevelje, gondozza szépen a gyereket, kapja érte a zsét apától és ennyi. Szíved joga. Csak a gyerekvállalás előtt gondold át, hogy valóban így van-e vagy csak belegyömöszölöd-e magad egy általad jónak gondolt szerepbe (talán amilyet többnyire láttál magad körül), mint egy alakformáló fehérneműbe (bizonyára szép formát ad, de egy idő után rém kellemetlen és leginkább levágnád magadról). Lehet, hogy a fickód is így van vele: ezt látta maga körül, hát ezt folytatja, de nem biztos, hogy ez a tuti neki. Na ebben segíthet a szakértő.
Nekem ez a “kint szeret végezni” dolog nem is esett le elsőre. Miből kinn? Gumiból kinn, vagy megszakítással? Vagy mi van? Megyek aludni, addig valaki magyarázza meg! :)
Azért a tabletta nagyobb áldozat a nőnek, mint a gumi a pasinak, nekem ez a véleményem. Nagyon durva mellékhatások tudnak lenni, és pont a libidóvesztés az egyik. Na, az tutihótziher fogamzásgátló.
Csipike, nagyon egyet értek azzal, amit az elején írtál a közös nevelésről. Csapatmunka van, nem “kegyesen végzem a kötelességemet és örülj, hogy százból egyszer tisztába teszem”. WTF a javából nekem is.
Majd ha eljutunk oda, szívesen mesélek majd arról is, hogy nálunk milyen lesz a munkamegosztás, de az még messze van. Még nincs a “csak nem?”-korszak. :D Nyúl van. :)) De őt is “megosztjuk”. ♥
Nekem az emberem “tiltotta” a gyogyi újrakezdését (még régen szedtem 1-2 évig) pont a mellékhatásai miatt és azért mert 100%-ig nem megbízható (mondjuk nekem annak bizonyult). Így marad a “zokni” és egyebek. De, hogy állandóan kint végezzen, csak mert neki úgy jó, hááát…
A feladatok, felelősség megosztásán meg gondolatban is el lehet játszani, mert ez elég fontos. Számtalan párkapcsolatot (házasságot) látok, hallok megzakkani pont azért, mert kiderül, nem bírják a terheket megosztani, “nem ezt a lovat akartam”, a korábbi anyuci szerep az igazi gyerek(ek)é lesz és apa kvázi megsértődik, mert kiesett a pixisből. Szóval tényleg két felnőttet kíván a dolog, nem elég csak a gyártási folyamatban felnőttesen viselkedni. Persze lehet válás, meg egy-két gyerek után is átgondolni mindezt, de ha már a gondolat felmerül előtte, akkor miért ne előtte.
Jaja, én is így vagyok vele, ha felmerül, beszéljünk róla. Egy csomó gyerekes téma már évekkel ezelőtt feljött köztünk. Jó tudni, hogy miről ki mit gondol, ki hogy képzeli, mit szeretne, még akkor is, ha a láthatáron túl sincs a helyzet. Élesben úgyis imprózunk, de legalább az alapok tisztában vannak.
A menstruációs cikk után érik egy “tabi-zokni-kúp-krém” téma is, úgy látom. Mit gondoltok?
Na, igen, ez a munkamegosztás tényleg fontos dolog. A társadalom itt sem kegyes, nem olyan a helyzet jelenleg, hogy tényleg fifti-fifti legyen a megosztás aránya, de a “néha elviszi majd sétálni” igen erősnek tűnik. Kiborító dolog, hogy olyan dolgokhoz kell segítséget kérni, ami addig nyilvánvaló és természetes volt, mert a fogorvoshoz nem viheted magaddal, de a fodrásznál-kozmetikusnál sem igen tudna mit csinálni egy 5 hónapos, meg ugye, jó lenne nélküle is lenni egy kicsit, legalább is én így voltam vele. És ehhez kellett a jó előre történő, pontos egyeztetés, hogy férj vagy mamák mikor tudnak vigyázni rá. És ugye az is elvárás, hogy szép legyél és ne hagyd el magad. Szerintem, ez a dolog akkor tud (a legjobban) működni, ha erős és szilárd az elhatározás a feladatok valódi megosztásával kapcsolatban és akkor ehhez képest úgyis történik, ami történik.
Via kérdésére: Én nagyon örülnék a “tabi-zokni-kúp-krém” témának. Én tablettát szedek, mert a gumi nálunk nem működik (mármint persze, véd, mint mindenki másnál, de nem részletezendő gondok voltak vele), és szerencsére rettentő jól reagál (vagy nem reagál) rá a testem, de azért mást, hormon nélkülit is szívesen kipróbálnék, átállnék (első gyerek után, amit lassan tervezünk), de nem tudom, mi lenne jobb. Ha kihúzzuk a gumit és a tabit, akkor mi marad, ami jó, megbízható, nem túl kellemetlen?
Kombinálni lehet többet, az a legbiztosabb. Krém/kúp/hab + “kint végzés”, például.
Pesszáriummal nincs tapasztalatom (itthon nem is elterjedt, amennyire tudom), spirálra nem vállalkozom, mert ijesztő sztorikat hallottam, és az is nagyon intrúzív nekem.
Én spirált használtam, mivel a trombózisom miatt nem szedhetek semmilyen hormonkészítményt. Ráadásul úgy vágtam bele, hogy még nem is szültem, és fémallergiám is van. Ezért mini, arany spirált javasoltak.
Soha semmilyen problémám nem volt vele, azon kívül, hogy amíg használtam addig 1 nappal a menzeszem előtt éreztem egy kis feszülést a hasamban. Előtte is, és amióta nem használom, muszáj vagyok kiszámolni mikorra várható a ciklusom.
Huh, ez a gyerekvállalás a sok egyéb mellett azért nehéz téma, mert mindenkinek van véleménye róla. Mi egy 15 hónapos kislányt nevelünk és folyton, már a családban is véleményt kapunk a “folyamattal” kapcsolatban. Ha segítséget kérsz, sokszor a vélemény jön helyette, ami engem sokszor elbizonytalanított, főleg az elején. Ez nagyon nehéz. Mert a kialvatlanságtól, a rossz közérzettől és a hatalmas megdöbbenéstől éppen azt sem tudod Te ki vagy, máris döntéseket kell hoznod. És nagyon szimpatikus, hogy így gondolkodtok a felkészülésről, de az én tapasztalatom szerint az új élet első pillanatától kezdve borulnak a tervek. Mert közel sem biztos, hogy azt kapod, amire számítottál. És igen, nagyon-nagyon fontos lenne arról is beszélni, hogy ez az anyaság dolog közel sem rózsaszín, de még csak nem is fehér, hanem sokszor nagyon fekete dolog. A külvilág, a társadalom minden alrendszervél azt az álszent képet festi, hogy anyának lenni minden percben csodálatos, felemelő, magasztos és szeretetteljes dolog. Pedig nem az. Én sem tettem még ki soha a gangra és egyre kisebb esélyt látok rá :), de voltak, vannak és lesznek pillanatok, amikor a minimum gondolatom az, hogy nem erre szerződtem…
Köszi:) Van, amire nem tudsz felkészülni és néha a világ összes citromfű-teája sem elég.
Döntések:teljesen jó, tök nagy felelősség, főleg, mikor sokszor még a saját életemmel kapcsolatban sem tudok dönteni, erre egy másik ember életét határozzam-formáljam meg, amivel még 90 évig együtt kell élnie….
Én piszkosul félek, hogy 20 év múlva elém all a fiam és azt modja rossz anya voltam.
Tudom lazuljak….
Hidd el nekem, hogy aki elé egy ilyennel tényleg halál komolyan odaáll a gyerek (aki már felnőtt addigra), az nem is aggódik ezen, hogy vajon rossz anya-e… Mármint arra gondolok, hogy aki tényleg az elhanyagoló, bántalmazó fajta, annak meg se fordul a fejében, hogy ő ne lenne mindenható. Szóval nyugi. ♥
De tényleg nem lehet mindent előre kitalálni. Nálam néha még az is füstbe megy, hogy kitalálom a holnapi reggelit, pedig azt nekem is kéne megennem. :))
Hogy is van a mondás, elveim voltak, aztán gyerekem lett? :D
Jó lesz majd Veletek végigcsinálni ezt az egészet, ha eljön az ideje. Majd leszel szíves visszamondani nekem ezt, hogy ne aggódjak, hogy leszaranyáz a gyerekem. :)) A nyúl szerencsére nem tud beszélni. :D
Ezt még elfelejtettem megköszönni:) és szólok majd:)
Pfff… na, írtam egy kommentet az előbb- regény lett belőle. Azt mégsem akartam elküldeni, úgyhogy próbálom rövidebben…
Via válaszlevele nagyon jó, végigvette az összes praktikus szempontot gyerekvállalás ügyben. Annyit tennék hozzá, ha tudjátok, hogy együtt akarjátok leélni az életeteket és szeretnétek gyereket, akkor ne várjatok túl soká, nem érdemes túlgondolkodni, túlokoskodni a dolgot. A tett halála ugye… Mindig lesz egy következő mérföldkő, egy következő “majd, ha…” Nem azt mondom, hogy eszetlenül vágjatok bele, de ha mindketten szeretnétek, Via szempontjait végiggondolva nincs hatalmas kizáró ok, akkor nem érdemes túl sokáig halogatni a gyerekvállalást. Seregnyi érv van pro és kontra a korai és késői gyerekvállalásra, de én pl már bánom, hogy nem szültem hamarabb / 28 voltam/. Rengeteg mindent hozhat az élet, sose lehet tutira menni, egy pillanat elég, hogy megváltozzon minden, ami addig stabilnak tűnt. Meg kell tenni mindent, amit emberileg lehet, aztán venni kell egy nagy levegőt, és belevágni. Utána már a Jóisten jön, vagy a Sors vagy a véletlen – kinek kinek az ízlése szerint.
Ja, és nagyon magasról tenni arra, hogy kinek mi a véleménye – A Ti életetek, Ti éltek együtt a döntéseitekkel és a következményeivel, mi innen a partvonalról csak belebeszélünk.
Lehet, hogy nem leszek népszerű, de szerintem jó ötlet lenne szakembert felkeresni a problémával – akár a pároddal együtt, akár, ha ő nem kapható rá, egyedül, főleg, hogy azt írod, anyagilag megoldható. Lehet, hogy 1-2 alkalom jobban rányitja a szemedet a dologra, mint – ezer bocsánat! – bármilyen blog/magazin, ahol mindenki elmondja a véleményét. Ezért én a sajátomat inkább nem is:)
Így van, ha szükséges, és súlyos a helyzet, amit az őszinte kommunikáció nem tud megoldani, be kell vonni szakember segítségét. Volt már a blogon is interjú párterapeutával, szóval nem gondolom, hogy nem vagy népszerű, mert én egyet értek veled. :)
az jó:) sztem nem muszáj megvárni, amíg súlyos lesz a helyzet – persze nem azt mondom, hogy szóba se álljanak egymással, irány a terapeuta, de úgy gondolom, hogy ha már vki külső véleményre kíváncsi (hiszen írt egy levelet), akkor az inkább legyen olyané, aki ehhez ért a legjobban
Nem kell megvárni, de az első őszinte beszélgetést meg lehet próbálni szakember nélkül is szerintem. Akkor úgyis eldől, hogy utána ez most megoldódott, vagy nem, és ha nem, akkor szakember. :)
Azért vedd hozzá, hogy tőlem nem párterápiás szakemberi mivoltomban kért tanácsot (nem is tehetné, hiszen nem vagyok ilyen szakember!), csak külső szemlélőre volt szüksége, egy másik látásmódra. Ugyanaz, mintha egy barátnőt vagy az anyukáját megkérdezte volna. Tapasztalatom szerint a legtöbb olvasónál ebben a barátnő-státuszban vagyok, ezért kérdeznek. :) Az emberek szoktak beszélgetni terapeuta nélkül is, szerintem ez nem gond. :)
Most belegendolva kissé abszurd, hogy más véleményével nem kell foglalkozni, erre itt egy olvasói levél és tkp véleményezést vár az író :DDDD
Ki érti ezt? Mégis csak jó megosztani a gondolatokat, nem?
Bummbele pénztárosoknak vissza lehet dobni a labdát, lehet, hogy csak szívesen beszélgetne, vagy felidézné a saját gyerekvárását. “Magának van gyereke?” “Nahát, kettő is?” Szerintem ez is a játék része, egy simi ide, egy oda. Azt mégsem kérdezi már meg nyilván, hogy “naa mikor lesz az érettségi/szép volt a ballagás”, mert figyel és követi, hogy már más élethelyzetben vagy, most kb ez szokott történni (gyerek, unoka, betegség, nyugdíj, kinek mi), csak abból indul ki. Valszeg, akinek a saját családibaráti körében előfordult meddőség, vetélés, betegség, válás, az kevésbé bátorkodik feltenni ilyen kérdést. Akivel viszont még nem történ ilyesmi, az totál naivságból kérdez és nem ritkán megdöbben, hogy bakker ilyen is lehet.
Nem tudom, nekem ezek csak sutaságok, tudatlanságok, naivitás. A rosszindulat az, amikor direkt elgáncsol, direkt keresztbe tesz, mert tudja, hogy azzal fájdalmat okoz(hat).
A más véleményével szerintem inkább úgy kell lenni, hogy meghallgatod, de utána az alapján döntesz, hogy te mit akarsz. Ne azért csinálj valamit, mert az X azt mondta, hanem végső soron az a saját döntésed legyen (akkor is, ha mondjuk valakiével egyezik véletlenül). Ahogy most dolce_vita sem azért nem fogja lesz*rni, hogy más mit gondol, mert mi megmondtuk neki, hogy tegyen így, hanem mert felismeri, hogy az neki jó úgy. És mellesleg szerintünk is jó úgy. :))
Még valami: ha van olyan a családban, például a szüleid, akikkel megbeszélhetitek már elöre, hogy ha babát vállaltok, akkor a segítségükre lesz szükségetek, ha a párod külföldön van (már a terhesség alatt is), akkor azt tegyétek meg. ìgy nyugodtabban belevághattok a kalandba.
Az egészhez csak annyit, ha van egy gyereked, alig jösz ki a szülöszobából, máris jön a kérdés, hogy “kistesó mikor lesz?” Tenni rá magasból.
Az meg hogy milyen lesz gyerekkel, hát majd meglátjátok. Mindenkinek más, függ a gyerektöl, hasfájós, jóalvó, nyugis vagy állandóan rázni kell a sejhaját, nem tudni elöre. A saját hozzáállásodon, mennyire vagy parás, na ezt se tudhatod.
Szerintem kisbabával a legjobb utazni, (abból kiindulva hogy egészséges) több óráig elvan egy helyben, egy kis szopi, meg pelenka más semmi, a változásokat jól bírja (még nem volt ideje semmihez hozzászokni.. ;-)), tehát ha úgyis otthon vagy a gyerekkel és megoldható, hogy ti is kimenjetek a partnereddel, ha külföldre kell mennie, usgyi, ha iskolás lesz, már úgyse ugrálhattok amikor akartok.
Utazás igaz, de cask amíg egész kicsi. 4-5 hónaptól nálunk már komoly balhé volt, hogy nézelődni akarnak meg mozogni.
Igen, már volt szó erről az utolsó beszélgetésünk során (mármint, hogy megyünk vele), akkor úgy tűnt, örül neki és átgondolja, de azóta nem kérdeztem rá, átértékelte-e a dolgot.
Mi eléggé világutazók vagyunk, ahogy írtam korábban, meg szoktam látogatni, ha a munkám engedi, de egy évben többször vagyunk nyaralni is. Szerencsére az utazás mindkettőnk “hobbija” úgyhogy az biztos, hogy a picúr az első pillanattól ehhez lesz szoktatva :) Én is így nőttem fel, és a legjobb volt…
Vagy nem, mert többnyire végig”ojdítja az utat, mint sakáj” , el nem aludna, és nem tudsz mit kezdeni, mert te vezetsz, a nagy/másik is hisztizik,mert szeretne csendet, vagy zenét hallgatni, énekelni anyával, kérdezni, mert kérdésből van ezer, de nem lehet hónapokig, kb 7,5, mert biztosan előző életében autóbalesete volt és igen rosszak az emlékei ( néha már komolyan nem lehet mással magyarázni…) Szóval még az utazást sem lehet általánosítani, nem mindegyik bírja. Az egyik unokahugom kb 2 heti rendszerességgel utazik a másik nagymamához fél éves kora óta, és még soha nem aludt a kb 2 órás út alatt…
Hú ez nagyon érdekes! Én 21 vagyok a párom 34 mindenki azthiszi, hogy ez hatalmas korkülönbség. Pedig nem! 2 éve élünk együtt. És fontos, hogy mindenről öszintén beszéljünk. Nálunk is téma szokott lenni a gyerek. De most a házasság ugyanis idén összeházasodunk. De a lényeg az ŐSZINTESÉG!
Nálunk 33 év. Az emberek imádnak mások magánéletében turkálni és véleményezni pedig semi közük hozzá. Én már jelzem, azóta sokkal nyugodtabb vagyok:). Korkülönbség vmiért mumus, nem értem miért zavar bárkit is, mikor az összes lehetséges hátránnyal nekünk kell majd megbirkózni. Ha mág egyszer meg kell hallgatnom, hogy de Ő előbb meg fog halni sikítok- komolyan, ennyire gáz.
Na most gondoltam, h mondom egy nagyot, hogy az semmi, nálunk 23 év, erre…:)
k
:)
Amúgy tökmindegy, ha 10 évnél nagyobb már mindenki hüledezik mintha lenne erre egy szabály.
Én csak akkor veszem észre, hogy van köztünk korkülönbség, meg ő is ha valaki rámutat… De szerencsére ezt már nem sokan teszik.
Ránk a mutatás van, hogy ujjal történik, ilynkor a férjem hangosan bejelenti, hogy “ne tessék számolni, 33!”
Engem nem zavar, ha erről kérdeznek. Önbecsüléssel rendelkező, autonóm embert szerintem nem is zavar. Valamiért érdekli ez a másikat, mint ahogy engem meg az, hogy mit tudom én, mondjuk miért éppen olyan autót/lakást/hűtőt vett/miért oda megy nyaralni, stb.
Azt hiszem, megkérdezném a helyedben azt az elrettentő példa elhagyta magát anyukát, hogy mit gondol az anyaságról, neki milyen volt az egész és talán így a fonákját is meg lehet érteni, a baba magazinokat meg felejtsd el, olvass inkább blogokat, ahol a névtelen szülőktől nem (csak) a cukrostaknyot kapod. Talán ez a szétcsúszott anya is úgy beszélt róla korábban, hogy “boldog párkapcsolatban élünk immár x éve, teljes harmóniában”. Aham, ja, csak a gyerekszületéssel megváltozik a szereposztás, ami többnyire a férfinek nem tetszik és odébb áll. Vagy a nő nem bírja a terheket és összeroppan. Egy gyerek nagyon könnyen kilibbenti az egyensúlyából az addig (hitt) harmóniát.
Amikor 26-28 voltam, én is gondoltam, hogy na jó lenne. Aztán valahogy ez alakult és az akarás alább hagyott. Továbbra is szeretnék, de valahogy még megfontoltabb lettem a témában, főleg miután a tesóm gyerekeit napokig is gardírozhatom. Mert az egy-két órás cuki gügyögés az ismerősöknél tök más, mint mondjuk lenyomni egy egész napot, meg kettőt, hármat, sokat.
Másrészt azt is gondolom, hogy nem árt a többi lehetséges nehézséget is átfuttatni az agyunkon, feltenni olyan kérdéseket, hogy mi van, ha beteg lesz, mi van, ha ez az, stb. Nem lehet mindenre felkészülni, de ez segíthet átgondolni, hogy mit tudnánk vállani együtt és hogyan állunk ezekhez a kérdésekhez.
Szerintem fontos az egész kapcsolat tudatos átvizsgálása elköteleződés előtt (számomra az elköteleződés a gyerekvállalást jelenti, mert ott bevonunk egy újabb személyt, akarata ellenére).
Sok párnál az anyagi vonatkozás sem mellékes: belefér-e a büdzsébe, ha kiesik a fizud nagyobb része 1-2-3
évre, stb.
Egyszer belefutottam egy jó könyvbe, talán a tudatos szülők sorozatból, pont erről szólt. Na azóta nem találom. De érdekes és talán hasznos is még most bátorkodni szembenézni a válaszaitokkal.
Különben meg mindenki (majdnem) azt csinál, amit akar. :)
A magazint rosszul fogalmaztam, bár tényleg eljutottam ilyen helyekre, valójában a neten böngésztem, főleg fórumokat. De szerintem ha a kezembe akadna egy babamagazin, tuti elolvasnám, úgyhogy nem szépítem :)
Az szerintem elég bunkóság lenne, ha ilyesmiről faggatóznék a hölgynél, igazából nem vagyunk olyan kapcsolatban. A kedvesem gyerekkori barátjának a párja, úgyhogy inkább mindent csak visszahallok az én kedvesem által. Plusz látom én is, mi a helyzet, amikor velük lógunk.
Ezt egy korábbi hozzászólásban már részleteztem, a lényeg, hogy az a gyermek csak azért érkezett, mert “ideje volt”, valójában nem állt a háttérben akkor sem komoly kapcsolat. Én most úgy érzem, mi ketten mindent kibírunk, ennél biztosabb nem is lehetnék. Már elég sok nehéz dolgot átéltünk ebben a néhány évben (betegség, műtét, munkahelyváltás, költözés stb), de egymásra mindig számíthattunk.
Köszönöm a válaszodat!
Szeretem a gyerekeimet, nem csinálnám máshogy ma sem és ezerszer megérte bárhogy is, és hálát adok, hogy gyönyörűek és egészségesek de itt következik, amit én szerettem volna (így utólag) hallani gyerekvállalás előtt:
Véleményezés: Viának teljesen igaza van az orr ki hozzáállással, elég nehéz lesz mások véleménye nélkül is.
MINDENKi állítja, hogy szereti a gyerekeket. Nem igaz, nagyon sokakat idegesítnek és nincs türelmük hozzájuk. Előfordulhat, hogy nagyszülőnek sincs türelme (pl nálunk mama). Mivel senki nem vallja be, hogy gyereked neki nem ok, ilyenkor jön a “mert rosszul van nevelve.”. Mert én szeretem a gyerekeket, csak hát EZ nem viselkedik az én elvárásaimnak megfelelően, tehát rosszul van nevelve. Ilyesmit bele kell számolni ha vendeégségbe mentek, ottalszotok vkinél. De burkoltan krititka fog érni naponta pl: nincs rajta sapka, megfázik. Még nem bilizik? Fogsz kapni rengeteg indiszkért kérdést a szülésedtől a szoptatásig a családtól a zöldségesig.
Kisgyerekes anyaként a hormonjaid a fejük tetején állnak, az egész életed felfordult és már sosem fordul vissza. Általában kialvatlan vagy és otthon egyedül.
Az én férjem is rengeteget utazik és nem fun. Nincs hazajövetel után egyesülés meg rózsaillatú otthon: fogd meg légyszíves mert kirakom az erkélyre. Erre jön haza. És igen, gáz, és nem, még sosem raktam ki de ez a hétből két nap.
Írtad, hogy “anyuka elhagyta magát, ráment a kapcsolatuk”. Ezt nem illik mondani, mert még sosem voltál anyuka és nem tudhatod, milyen könnyű elhagyni magad. Pl: Óránként leköpnek-kakilnak, a ruhád többnyire foltos mire bárhonnan hazaértek, híztál, nincs időd semmire és a médiákból rózsás anyukák és üde gyermekek néznek rád és akkor azt hallod hogy ne hagyd el magad. Köszi, átjössz mosogatni?
Kapcsolat: erősebb lesz sok szempontból, de nálunk pl. megsínylette, most kezdünk rendbejönni. Rengeteg új probléma merül majd fel aránylag rövid időn belül , mikor még az alapvető háztartásra sincs időd, nem hogy egymásra. Társ türelme-és jelenléte- rettentő fontos. Életed egyik legcsodálatosabb, de ugyanakkor legkritikusabb, kimerítőbb éve-kétéve lesz a gyerekvállalás, mikor megváltozik MINDEN. A tested, a hangulatod, a kapcsolatod. Én csak kapkodtam a fejem hogy mi? Már nem vagyok karcsú, a lakás úszik, a gyerek nyűgös, a számlákat kéne rendezni és akkor még legyek szexi és érdekes és főzzek teljes értékű ételeket a családnak.
Közös program, pl étterem: kétévesek húsz percet bírnak ki egy asztalnál tehát nagyon türelmes személyzet kell és sok séta a fogások köüzött. Összességében gyerekkel egyáltalán nem relaxáló. Mozi, kiállítás csak kettesben, ha valaki vigyáz a babára.
Szoptatás alatt no kávé,mert átmegy a tejbe és gyerek órák múlva pörög tőle. Summázánám: szoptatós anyukáknak nics se alvás, se kávé. És ideális esetben majdnem egy évig szoptatsz.
Babamagazint szerint üdének kéne lennem, fejből sorolni az oltásokat és mosolyogva szoptatni a baámat, aki rámkacag, mindezt szép fehér hattér előtt csipkés neglizsében. Reális kép ez https://lustanyu.cafeblog.hu/.
Utazás: két hónap egy baba-gyerek életében rengeteg idő. Sok utazással apuka gyerek életéből is sokat veszít + téged sem tud támogatni, pedig szükséged lesz rá. Ha vannnak nagyszülők az remek,. De ezt a gyereket ketten vállaltátok, nem anyóssal.
Tanács: bulizni, moziba, időt együtt tölteni amíg lehet.
Gondoskodni gyermekfelügyeletről: nagyi, bébiszitter, barátnő: tökmindegy, de legyen. Az elejétől, mert megkattansz. A felesleges energiáid és türelmed a gyereked fogja elhasználni, nemigen marad másokra. Néha még zuhanyozni sem marad idő. Takarítónéni –ha megengedhető-szintén nagy segítség és nem szégyen.
Bocs hogy ilyen hosszú lett. Próbálj “kölcsönkérni egy gyereket,” pár órára, napra, az már ad egy képet a leendő életről. Egyébként tényleg remek és vicces és jó, csak szerintem a média és a magazinok nem a valóságra készítenek fel.
Az utolsó mondatodhoz meg pont kapcsolódik az orrbeütés: mert ha sehol nem hangzik el semmi, mert “magánügy” és “senkinek semmi köze hozzá”, na akkor mi marad? A médiákok közvetítette olykor hamis kép?
Máskor viszont segítsen mindenki: ha beteg a gyerek és pénz kell a kezelésére; ha CSBE merül fel (“jaj, hát nem is gondolam volna róla, olyan szép családnak tűntek” – mert addig ugye kuss a neve a környezetnek). Szóval ez ilyen kétélű dolog.
Engem nem az érdeklődés zavar, hanem a bíráló érdeklődés: minden kérdéssel le vagyok téve. Nem azt segítséget ajánlanak, hanem kritikát. A médiából meg egy hamis képet amihez mindenki igyekszik tartan magát, és ha nem sikerül, azt leplezzük. Beteg dolog, de csinálod, mert megítél az óvónő-és elmondja a többi szülőnek-, a szomszéd, a család és látogatás végén úgy érzed magad mintha elvesztettél volna egy csatát. Amit már úgy-ahogy tudok kezelni, de időbe telt.
A kérdések nem egyenlőek a figyelemmel vagy a jóindulattal, sajnos. Kicsit kéne tapintatosabbnak lennünk és sokkal jobban meg tudnánk nyílni, mint így, hogy idegenek, család bele a közepébe, durr, mert én ugye segíteni akarok….
Ott látom a helyzet kulcsát, hogy csatának tekinted az interakciókat. Meg akarsz felelni az óvónőnek, sógornőnek, mindenkinek, miközben elfelejtesz görcsök nélkül csak úgy beszélni és nyitottnak maradni.
Szóval először magaddal, a saját félelmeiddel kell tisztában lenned, különben marad a másoktól félés. Pedig lehet, hogy ők totál nem úgy értik, csak a te szűrődön másként jön át (kiegészíted a félelmeiddel, stb), torzul. Más a szótárunk, de szerencsére lehet tanulni, fejleszteni a kommunikációnkon, önismeretünkön, önbizalmunkon. Csak rohadt fárasztó, főleg, ha nehéz partnerekkel kell ezt tenni (nincs gyorsan alakuló harmónia a másik félellel, legyen az munkatárs, anyós-após, barát). A szülőknél meg a tényleges fizikai kimerültség sem segít a helyzeten. Némely állapotban tényleg legjobb egyedül lenni és a legutolsó kívánt, szerencsés dolog valakivel jól beszélni.
Ok,ok, igaz. De úgy értik:) Pl.: miért viszed bölcsibe, az én feleségem itthon van velük? mi dolgod egész nap otthon vagy?-apa
hisztis kis hülye lesz belőle mert elkényeztetted-anya az elsőszülöttemről
Szóval én egy extra agresszív családban élek, fogalmam sem volt, mit kell csinálni egy gyerekkel, nem volt a családban kitől megtanulni, akitől szerettem volna az letett, és tényleg sokszor túlszenzitív vagyok de biztos vagyok benne, hogy még rengetegen vannak így vagy rosszabbul.
Az általad felvázolt egy egészséges lelkű emberé, én nem vagyok az és meg tudnám számolni hányan.
Szóval igazad van én meg igyekszem csatlakozni a normálisak táborához csak olyan messze van…
És ilyenkor elbizonytalanodsz, hogy jó anya vagy-e vagy hogy biztosan jól döntöttél-e?
Szerintem ők is ugyanúgy, bár kérdés, hogy a kognitív disszonancia mennyire munkál bennük/ill. benned.
Egyszer komolyan megpróbálok végigvinni egy ilyen “elkényezteted hisztis kis hülye lesz belőle” kezdetű szitut az erőszakmentes kommunikáció technikájával. Nem tudom, hogy mi húzódhat a háttérben, mi lehet a mögöttes érzelem (félelem, mert saját maga csalódott, amikor túl érzékenynek gondolta magát és ehhez kötött sikertelenségeket és akkor a gyerek/unoka is ezeken a megpróbáltatásokon megy majd keresztül?). Szerintem nem lehet túlszeretni egy kisgyereket.
Vannak tök jó könyvek, nekem sokat segítettek másként látni az embereket (jó, mondjuk fogékony is vagyok erre a látásmódra). Szívesen megosztom a címüket, ha érdekel.
Egyébként minthogy nincs sajátom, de jócskán abban a korban vagyok, amikor szinte mindenki anya már körülöttem, nagyon szembetűnő a rengeteg bizonytalanság és addig erősnek látszó, munkát, háztartást, szabadidőt flottul működtető nők is teljesen “gyámoltalanokká” válnak. Azért én próbálom bíztatni a környezetemben lévőket, meg megnyugtatni, mert ez csak kezdeti nehézség, nem? Pár év és talán nyomaveszik. :)
Háttérben egyszerű önzés húzódik, miszerint idegesít, vidd el. Beleérzéssel végeztem, már csak a f.ck off maradt ilyen esetekre.
Erőszakmentes kommunikáció sem működik mindenkivel. Címek érdekelnek, bár egy már biztos megvan belőle:)
Remélem Via, a korábbi hozzászólásomat is elfogadod majd :)
Akinél írtam, hogy elhagyta magát, ott eleve nem volt megfelelő a kapcsolat sem, és már most látszik az anyukán, hogy egyedül érzi magát, nincs segítsége. A barátja se segít neki, mert mindennél fontosabb a pénz, és ő reggeltől estig melózik, csak hogy ne kelljen otthon lennie.
Igen, tényleg nem tudom, miként fogok kinézni, de azt gondolom, hogy sem kismamaként, sem friss anyukaként nem szabad az igénytelenségig eljutni. Lehet, hogy nem mindenki így gondolkozik, de én egész életemben igényes voltam a megjelenésemre. Igaz, hogy anyuka még nem voltam, munka, házimunka és egy idős néni ápolása mellett sem mondtam le a félperces sminkről és a csinos ruháról.
Tudom azt is, hogy nem fenékig tejföl a gyermekvállalás, végigasszisztáltam már több barátnőm várandósságát, az egyik csöppenetre rendszeresen vigyázok. A segítségben sincs hiba, az én apukám már nyugdíjas, a barátom szüleinél pedig a papa és a mama is, ráadásul már tűkön ülnek, mikor jön az unoka.
Mi mindig tudtunk időt szakítani egymásra, teljesen mindegy, hogy mennyire volt sűrű az időbeosztásunk. Emellett viszont meghagytuk egymásnak a teret, vannak külön programjaink. És tudom, hogy ez később sem lesz másként, ha megkérem a kedvesem, hogy vigyázzon a kicsire, biztos megteszi. Már most hangoztatja, hogy majd “viszi sétálni ő is”, amikor megláttunk egy ismerős apukát.
Szerintem egyébként nagyon gyerek- és párkapcsolatfüggő, hogy alakul az élet, a te levedből számomra az jön le, hogy hulla fáradt vagy. Ilyen is van, de van olyan ismerősöm, akinek a gyermeke az első perctől fogva átalussza az éjszakát. Én gondoztam egy idős nénit, tudom milyen reggeltől estig készenlétben állni, úgyhogy ezzel nem sikerül elriasztani :))))
Az az időszak, amikor külön kell lennünk, sosem vicces vagy jó, kínszenvedés mindig. De ha arra várunk, mikor szűnik meg ez a szituáció, lemaradunk a gyermekáldásról. De értékelem, hogy leírtad a negatív oldalát is a dolognak, köszönöm!
Szívesen:)
Már nem vok hullafáradt de az első év mély nyomokat hagyott:)
Sok sikert és egészséget!
Húúú, én sem olvastam végig mindent, de azért sokat.
Akkor egy kis pozitív: én idén leszek 27 éves, és a kisfiam most múlt el egy, szóval frisseké s aktuálisak az élményeim :)
Nekem is nagy dilemmám volt, hogy vajon hogy fogom tartani szülés után a napi rutinjaimat (minimálsmink, tisztességes cuccok) és a háztartás “nívóját” azon a szinten amit még igenis elvárok magamtól. Nem vagyok és nem is voltam soha a derékszögű csillogás megszállottja, de azért van egy szint, amit el kell érnem ahhoz, hogy jól érezzem magam a háztartás és saját magam kinézete szempontjából is.
Lehet, hogy azt mondjátok nem is igaz és jövök itt a médiasziruppal, de nekem sikerült. Nem volt egyszerű, de meg lehet csinálni. Tegyük hozzá, hogy az első két hónapban azért nem mindent, pedig piszok nagy segítség volt, hogy a két nagymama felváltva hordott nekünk majd mindennap ebédet, szóval a főzést az első két hónapban megoldották helyettem.
Én már szülés előtt vettem magamnak két cukicsini hálóinget, mert sejtettem, hogy az első napokban szükség lesz “kultúrpizsamára, ha már nem lesz miért felöltözni :D És amit valóban nem nagyon vettem le az első két héten. De nem tovább, onnantól szépen belerázódtam, és noha a férjem hétvégén is sokat dolgozik, szóval szinte mindent én csinálok a gyerek és a ház ügyében, így is sikerült megtartanom az általam elvárt szintet.
Kb. fél éves volt a gyerkőc, amikortól elkezdtem/tünk kimozdulgatni itthonról néha-néha (egy-egy vacsi, mozi, barátos program) de nekem addig nem is hiányzott, annyira lekötött a gyerek meg úgy egyben ez az új életforma.
Pedig az anyukám még dolgozik, a másik nagyi sem ér rá mindig, heti 1-2szer pár órát már el tudok szakadni itthonról egyedül (tornázni, fodrászhoz) és ez így nagyon jó.
Úgyhogy ahogy többen is írták, nagyon jól jön a segítség és tényleg szükség is van rá, főleg az elején. Nekem direkt azért a főzést ajánlották fel, mert láb alatt lenni nem akartak, csak hozták az ebédet, megpuszilgatták a gyereket és itt sem voltak, (hiperjófej anyósom van!!!) és szerintem ez is nagyban hozzásegített ahhoz, hogy kialakulhasson a gyerekemmel a saját ritmusunk, amihez aztán tudtam tervezni és alkalmazkodni. (Mert igen, azt nagyon kell tudni.)
Szerintem nem kell kétségbeesni és túlgörcsölni a témát, hogy “húúúúú elvesztem az életem ha gyerekem lesz” mert ha csak erre gondolunk, akkor talán még nem is kell gyereket vállalni…Persze, tudatosítani kell, hogy megváltoznak a dolgok, nem lesz minden fenékig tejfel, és iszonyú sokat kell rugalmasnak lenni, marha sokáig nem fogod kialudni magad tisztességesen és előfordul az is hogy egy idő után kb. csak gyerekrigmusokban tudsz poénkodni a felnőttekkel is, de azért tényleg meg lehet -és meg is kell – őrizni az anyaság előtti énedet is.
A tervezés most nagyon sokat segít, mert egy kicsi gyerek mellett ugyan nem lehet percre pontos napirendet tartani, de a menütervezés, és a Via-féle zónázás az első pár hát után piszok jól jön.
Nekem legalábbis bejött, és jól érzem magam a jelen élethelyzetemben.
Két gyerekem van és december óta dolgozom. Annyira jellemző ránk is amit írtál, hogy sírvafakadtam. Aki gyereket akar az előbb szerezzen be egy kedves szomszédot, aki bármikor tud legalább 1 órára vigyázni a gyerekre, mert bele lehet bolondulni. A házimunkát most kell felosztani, mert utána már könnyen megkapja az ember hogy: “miért, te vagy itthon?!..”
Az első gyerekkel 6 évig voltam “terhes”, volt olyan két év, amikor mindenkit orrba tudtam vágni, de elmúlt, mert úgy éreztem, hogy a barátnőm az irigységem miatt vetélt el. Férj még mindig nem tud hidegrázás nélkül rá gondolni sem arra a 6 évre, én már néha nevetek is. És a sok kérdés: 27-29-30+ éves voltam, vagy nem akarok vagy nem lehet, kinek mi köze hozzá? A saját anyám, anyósom sem zaklatott, másnak miért fontos ez? Egyszer egy társaságban azt mondtam, hogy nem verseny ez, hálás voltam, mert nevettek, és soha többet nem kérdezték. Az meg valahogy még rosszabbul esett, hogy olyan is próbált vigasztalni, akivel nem beszéltem meg problémámat.
Nem is tudom lehet -e tanácsot adni de ha ölelésre van szükségetek csak szóljatok, több száz zsepi van mindig itthon!
Egyébként a két gyerek között csak egyszer jött meg, mindenki azt mondta, hogy diétázzam egy kicsit, biztos csak gyomorrontás, az előzmények után eszembe sem jutott, hogy a kicsi kavarja a hormonokat!
Jaj de jó:))))
“Te vagy otthon”, ó, ismerem. Meg “addig kell megcsinálni, amíg a kicsi alszik”. Sok tekintetben nők sem együttérzőbbek, sokszor éreztem úgy, hogy csak mert nekik nehéz (mindig nehezebb volt másoknak) volt, akkor te miért nyávogsz itt. Mert anyukák otthon ülnek a mocsokban, összevissza zabálnak és sajnálják magukat jódolgukban.
Bezzeg ha dolgozni kéne menni, meg reggel kelni, nem szundítani délelőtt vagy délután, akkor megbecsülnénk az aranyéletünket. Én szülés előtt 14-16 órát dolgoztam heti 6 napot. Ehhez képest simán lenyomtam, mert X óra után VÉGE. Már nem a te műszakod, felelősséged, mindenki hagyjon békén megyek haza. Ez itt nincs. Nagyival/segítséggel lehet esetleg, szólóban-duóban khm….Reggeli kávé (10perc) alatt ma számoltam, 9szer keltem fel és kapcsoltam mesét, kapcsoltam másik mesét mert ez nem jóóóóó, adtam kakaót, vettem le felsőt, kerestem ollót, kapcsoltam lámpát, válaszoltam kérdésekre. Ez nem panasz (mert cuki és “a harisnya megvéd a méhek ellen?”), csak realitás, hogy erre vállakoztok és ez így szokott lenni.
Én mindig rettegtem a meddőségtől. Már nem kell, de bennem volt a para, hogy mi van ha nem lehet?
Szerintem emberek fel sem mérik, hogy ez mennyire mély és komoly dolog. érdekes, hogy pl senki nem megy oda férfiakhoz hogy “te, hallom nem all fel”.
Piszok tapinatatlanok tudunk lenni.
Jó téma, gondolatébresztő….csak ne általánosítsuk a rosszat pls. Hogy szoptatós anya nem alszik, hogy gyerekkel nem lehet vacsorázni, csak 20 percet, hogy megkattansz gyermekfelügyelő nélkül, hogy nincs időd semmire. 15 hónapos a gyerekem, még szoptatom és több, mint szuper vele, jut időm magamra, tudok aludni, társaságban vállalható a gyerek (értsd: szót fogad), rendszeresen tornázom, és nem panaszkodom folyton. Gyönyörű időszak tud lenni, ha tesz érte az ember. Ha belegondol abba, mikor a gyerek 4 kg, és fél-egy órát ringatja karban mire elalszik napjában sokszor, hogy ez nyilván nem fog menni, ha már 10-15 kg, vagy ott van mellette egy kistesó. Ha átgondolja, hogy nem jó arra szokatni, hogy babakocsiban aludjon el a másfél órás séta közben a kiságy helyett, mert akkor anya is leköti magát. Ha nem szokatja az ember mellen-alvásra, mert ahhoz ugye ott kell ülni/feküdni mellette. És még sorolhatnám. De ez meló, kőkemény meló, előregondolkodás és következetesség. Azt mondják van a rövid út, meg a helyes út. Én úgy látom, könnyebb az elsőket választani, mint kialakítani egy rendszert, ami babának ÉS anyának is jó. Nehéz kiságyba szoktatni, komfortszopiról leszoktatni, egyáltalán kereteket felállítani, mert a kerettel ütközések is lesznek. De ez az útja. Nem engedem szaladgálni anélkül, hogy fogná a kezem az utcán, mert veszélyes, de azt sem engedem, hogy éjfélkor még játsszon, mert ahhoz van kedve. Egyik sem tetszik neki először.
Összejárok hasonló korú babák anyukáival és nem tudok velük beszélgetni, mert nincs gondom, illetve nyilván van, csak dolgozom rajta, hogy változzon a helyzet, ha nagyon zavar. De a legtöbb ugyanazt panaszolja hetek óta, csak épp ellene nem tesz. Egyszer kérdezte az egyik, hogy én mit csinálok, hogy alszik, elmondtam, mondta, hogy ő nem fogja sirattatni az övét. Az enyém azóta is átalussza az éjszakát, az övé 2-3 óránként kel a mai napig, ki sír többet szumma? Félre ne értse senki, nem az az egyedüli helyes, ahogy én csinálom, nekem az, de nem is panaszkodom, sőt. Szerintem olyan rendszert kell kialakítani (és meggyőződésem, hogy lehet is), amiben boldogok lehetünk együtt, nem csak a baba, amiben nem úgy éljük meg az első néhány évet, hogy na csak túl leszek rajta valahogy, aztán alszok kicsit. Kár volna érte…
Amikor 2-3 óránként felkel, akkor nem sír, csak szopizik.
Igen, nagyon jól kell egyensúlyozni a gyerek igénye és a miénk között. Nálam a gyerekek nyertek, és igen , elhagytam magam, mert szinte senki nem vette ki a kezem közül őket, a háztartás az én gondom, a gyerekek dolgaiban enyém a felelősség, magamra fordítható idő még most is a nullával egyenlő, főleg hogy már dolgozok. Utólag sem tudom hogyan kellett volna másképp csinálnom. Tegnap egy másik anyukával tudtunk nevetni rajta: császárosak? Mind a kettő? ez lehet magyarázat!
Nem tudod máshogy csinálni, pont ez a lényege:) Akármennyit győzködnek engem itt a “keretekről” meg kemény munkáról, ha heti 3 órát vállalja el valaki MÁS a gyereket, az akkor is csak 3 óra és nem azért, mert én nem szeretnék többet vagy mert nem teszek meg érte mindent. De erre borsó nem kíváncsí, Ő nem így volt, mi nem = mivel nem volt még ebben a helyzetben nem érti és engem hibáztat érte, és mivel büszke magára nem is igyekszik belegondolni:)
Fontos üzenet: ha a hatter nem felel meg a szerepének (és nem vagy Wonderwoman) Te sem tudsz anyaként. Vagy piszok nehezen. Mert ragozhatjuk ezt ahogy akarjuk, ez nem egyemberes. vagy kettő.
2left-hand!
Két dolog:
1) nekem is van házam, háziállataim, számláim, piszkos ruhám, üres hűtőm, pormacskám, koszos ablakom, mosogatnivalóm, egyszóval magam is vezetek háztartást annak minden nyűgével együtt. És nincs bejárónőm, bébisitterem, momentán kedves szomszédom se. Eszünk is, úgyhogy bevásárolni és főzni is szoktam rendszeresen. Bárkinek, aki eddig azt gondolta, hogy én a Rózsadomb tetejéről inasokkal körülvéve osztom itt az eszet, annak sajnos csalódást kell okoznom.
2) “nagyon jól kell egyensúlyozni a gyerek igénye és a miénk között. Nálam a gyerekek nyertek” Ok. Én meg azt gondolom, hogy pl. el lehet úgy menni nyaralni, hogy a szülők is jól érzik magukat ÉS a gyerek(ek) is. Mindenki nyer, és mindenki veszít kicsit, vagy senki nem nyer, és senki nem veszít nagyot. Ahogy tetszik. Nem választok a gyerek és a férjem között, mindkettőt akarom. Utóbbival még hetven+ éves koromban is együtt ülünk az asztalnál, fontos, hogy tudjunk még szeretettel egymáshoz fordulni, és ezt nem felejtem el akkor sem, ha van velünk egy baba is.
Anise87!
Most tulajdonképpen mi is a gond, mivel vitatkozol ilyen bőszen? Érzelmekről nem szeretnék eszmét cserélni, a személyeskedéstől (“ mivel nem volt még ebben a helyzetben nem érti és engem hibáztat érte, és mivel büszke magára nem is igyekszik belegondolni:)” pedig megkímélhetjük egymást, de tényekről szívesen:
1) egy 10-15 kilós babát nehezebb kézben elringatni, mint egy 4 kilóst…
2) jobb, ha kiságyban alszik a gyerek, mintha babakocsiban séta közben…
3) ha azt szokja meg a baba, hogy az anya mellén alszik el, akkor az anyának ott kell vele feküdni….
4) a fenti három tétel hosszú távon igen fárasztó tud lenni
5) a gyereknevelésben fontosak a keretek….
Szóval melyikkel van gond?
Ez a keret-dolog úgy látszik új szitokszó lehet a fiatal anyák körében. Tényleg rémesen hangzik. De! Ha két gyereked van, akkor megsúgom, nálatok is vannak keretek, amibe belegyömöszölitek szegény babákat, ha tetszik, ha nem. A nagyobbat például abba, hogy ha a kicsi alszik, csendesebben kell játszani, vagy nem mentek játszira szopiidőben. A kicsit meg abba, hogy van tesó, akit mondjuk bölcsibe/oviba kell vinni reggel, és akkor nincs mese, öltözni, indulni kell. Ezek is keretek. Én vállalom a felelősséget és kialakítom a kereteket, hogy ne a bölcsinek/ovinak vagy a szomszédnak kelljen helyettem.
“ mivel nem volt még ebben a helyzetben nem érti és engem hibáztat érte, és mivel büszke magára nem is igyekszik belegondolni:)” Erre még egy gondolat. De, voltam. Elárulom, hogy nekem is gyerekem van, nem ufóbébim, és azt csinálja, amit a gyerekek általában. Sír, nem alszik, lázas, taknyos, túlfáradt, vagy épp nem elég álmos, nyűgös, anyabaja van, még lépcsőzni akar, konnektorba piszkál. Szóval gyerek. Milyen helyzetben nem voltam még szerinted? Hogy bőgtem a fáradságtól, hogy szoptatási tanácsadót kellett keresnem, mert felsebesedett a mellem. Ezt a sorok közül olvastad ki? Abból a pár soros kommentből? Nonszensz. Továbbá személyeskedés a javából. Csak aztán nem vártam meg amíg eljutok ide: “fogd meg légyszíves mert kirakom az erkélyre. Erre jön haza. És igen, gáz, és nem, még sosem raktam ki de ez a hétből két nap.” Én egy szóval sem mondtam, hogy te ilyen vagy olyan vagy, azt mondtam, hogy nem kéne a negatív dolgokat általánosítani, mert esetleg aki olvassa és még előtte van, elhiszi, hogy csak így lehet. És egyébként, ha te magad mondod, hogy “gáz, és már nem vok hullafáradt de az első év mély nyomokat hagyott:)”, akkor mi azzal a probléma, ha én ezzel egyetértek, hogy, ja, szerintem is gáz, ha így éli meg valaki a gyereknevelést, de lehet máshogy is.
Nagyon elment ez a dolog a személyeskedés irányába, ott meg annyi párbeszédre sem számítok, mint eddig. Részemről befejeztem, lehet kivesézni a félmondatokat!
Peace
Én egyre inkább úgy érzem, hogy mindenki ugyanazt mondja, csak már belekavarodtunk! :)
Peace szerintem is.
Nagyon szépen köszönöm a villámgyors és a tartalmas választ, na meg persze a hozzászólást is :)
Most, hogy leírtam a gondomat és itt elolvastam a véleményeiteket, már fele annyira sem érdekel mások lelki terrorja. Persze a szeretteim véleménye foglalkoztat, de ez nem könnyíti meg a helyzetet, mert anyu azt mondja, még várjak, apu meg hogy ne :))) De persze ebben nekünk kell dönteni.
Nem gondolom, hogy bármi komolyabb gondom lenne, ősszel voltam utoljára nőgyógyásznál, minden évben járok. De már gondoltam rá, hogy a következőnél megkérem, úgy vizsgáljon, hogy lassan babát szeretnénk.
A kedvesemmel egyébként tavaly voltunk kontrollon, mert neki volt még a megismerkedésünk előtt egy urológiai műtétje és ezért kétséges volt, hogy lehet-e egyáltalán babája. Aztán ezzel is szekíroztam vagy egy évig, hogy menjünk már el, mert ha elvileg nem lehet baba, akkor kell egy alternatív terv, plusz akkor nem szedem a bogyót… De szerencsére minden a legnagyobb rendben. Örültünk nagyon, aztán közölte, hogy akkor így mégis tovább kell szednem a gyógyszert :D
Abbahagyni csak úgy szeretném, ha ő is rábólint mindenre, de szerintem ez megint csak nem lesz egyszerű dolog. Egyrészt “kint szeret végezni”, másrészt amikor rákérdeztem (még a kapcsolatunk elején), hogy így ennyivel jobb-e neki, akkor az volt a válasz, hogy igen, meg hogy nem bízik a gyógyszerekben… Ha nem ismerném, komolyan azt hinném, nem akar gyereket, de tudom, hogy nem így van. Hát erről majd vele is beszélnem kell, igen…
A pénz egyébként nem gond, bőven van tartalék, együtt lakunk már néhány éve, plusz olyan a munkám, hogy itthonról is be tudok segíteni, plusz az iroda is itt van egy köpésre, tehát az én fizetésem sem esik ki teljesen.
Hét éve fennáll a harmonikus kapcsolat, és ö kint szeret végezni, neked meg tablettát kell szedned (ezek mind a te szavaid)? Nekem igencsak szöget ütne a fejembe…
Ó ez nagyon jó téma, és Via nagyon jó válaszlevelet írt.
A külsőleg beugatóktól nekem égnek áll a hajam, minket is régóta piszkálnak – és mindig a távoli ismerősök, meg olyanok akik nem is azok! -, de mióta fél éve összeházasodtunk még jobban.
A sarki pékségben dolgozó nő (!) akinek még a nevét sem tudom heti rendszerességgel rákérdez, hogy baba? Agyon tudnám ütni…
Az egyébként nagyon fontos amit Via írt, hogy ha 1-2 éven belül nem is lesz baba, inkább hagyd már most abba a gyógyszert. Ha baj van derüljön ki most, mikor még nincs is tervben a gyerek, ne akkor szenvedjetek. Én is emiatt fogom abbahagyni kb 1 év múlva. Ha nincs semmi gond szuper, ha meg van még van időnk kikúrálni magam belőle.
Tényleg nagyon fontos a kommunikáció, és hogy a párod se érezze úgy, hogy kényszerhelyzet a mostani, és a beszélgetés is kikényszerített. Értelmes, normális párod van, látszik az írásból is, hogy szeretitek egymást, szurkolok hogy közös nevezőre tudjátok hozni a vágyaitokat! :)
És ha valaki kotnyeleskedik a témában, mondd meg illedelmesen, hogy ez a ti magánügyetek. Nekem is kéne gyakorolnom most már ezt az eljárást mert unom a kamuvigyort a fejemen ahogy mondom hogy még nincs baba. Semmi közük hozzá.
Fúúú… nekünk konkrétan volt ismerős akinél már a végén azt mondtam, hogy minden egyes gyerek ügyel való téma felhozást zaklatásnak tekintek. Egy iszogatás alkalmával láttam utoljára, amikor a beszélgetés közepén felrúgtam magam alól a széket és köszönés nélkül távoztunk.
Jezusom… Es o mit mondott egyebkent, marmint a korabbi alkalmakkor, mikor felhozta es te megkerted hogy hagyja abba?