Kovács Linda 30 éves, és a Tappancs Állatvédő Alapítvány menhelyvezetője. Mesél a kutyusokról, az állatok szeretetéről és a felmerülő nehézségekről is. Állatbarátoknak kötelező olvasmány! :)

Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

– Miből áll a munkád? Milyen egy átlagos napod? Milyen típusú feladataid vannak?

A kutyák napi szintű ellátását végzem, élelmezésüket intézem, a betegek ápolását, időpontokat egyeztetek állatorvosi műtétekhez, vizsgálatokhoz. Igyekszem jó gazdit keresni a védenceinknek, félős kutyák rehabilitációjával foglalkozom, és minden mással, amit éppen szükséges, az élet hozza. A munkához természetesen hozzátartozik a kennelek takarítása, az érdeklődők fogadása, a telefonos tájékoztatás, papírmunka. Átlagos nap nincs, minden nap más.

– Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass? 

Külön iskolai képzés nincs, de sok dolgot meg kellett tanulnom, ebben az Alapítvány munkatársai és az állatorvos segített. A munkámhoz elengedhetetlen a feltétel nélküli állatszeretet, valamint fontos, hogy sajátjaidként szeresd a kutyákat, ne félj tőlük, természetesen mozogj közöttük.

– Mi a legnagyobb félreértés a munkáddal kapcsolatban?

Sokan azt gondolják, hogy a megunt kutyákat képesek vagyunk rögtön fogadni, de  nem így van. Mi nem altatunk helyhiány, vagy agresszió miatt, így helyet akkor tudunk egy kutyának biztosítani, ha valakit örökbefogadnak. A másik nagy tévedés, hogy az emberek azt gondolják, hogy a kölyökkutyák nálunk születnek. Nálunk a felnőttek ivartalanítottak, a kölykök mind mentett kutyák. Egy menhelyen, ahol közel kettőszáz kutya él beláthatatlan következményei lennének, ha pároznának. 

– Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Egyetemistaként kerültem Szegedre, biológus hallgató voltam. Egyetem mellett kezdtem önkénteskedni a Tappancs Állatvédő Alapítványnál, először az Állatvédelmi Őrszolgálatnál, később besegítettem rendezvényeken, így kerültem végül a menhelyre, ahol igazán megtaláltam önmagam.

– Minek készültél gyerekkorodban?

Egészen pici korom óta imádom a kutyákat, mindig az volt az álmom, hogy velük foglalkozzak. Akkor még pontosan nem tudtam mit szeretnék, csak annyit, hogy kutyákkal akarok foglalkozni.

– Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy? 

Sokan kételkedtek abban, hogy képes leszek boldogulni a rám bízott feladatokkal, le akartak beszélni a munkáról. Különc embernek tartanak, mert nehezen találom meg a közös hangot más emberekkel. Ebben sokat fejlődtem, a kutyákról bárkivel el tudok beszélgetni. Amire mégis a legbüszkébb vagyok: sok olyan kutyának sikerült családot találni, akik nagyon problémásak voltak. Ők nagyon sokan már családi kutyaként élnek, a legnagyobb összhangban a gazdival. Ez a munkatársaimnak és nekem a legnagyobb öröm.

– Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon? 

Nagyon sokat köszönhetek a menhely állatorvosának, aki nagyon sok mindenre megtanított. Az Alapítvány vezetői szintén minden támogatást megadtak, amire csak szükségem volt lelkileg is, és szakmailag is. A barátom volt még az, aki segített, amikor nehezebb volt az életem.

Masni története

Egyszer a fához kötöttek a menhely elé egy nem túl barátságos kutyát, a nyakánál fogva. Majdnem megfulladt mikor odaértünk. leszedni sem volt egyszerű, mert állandóan nekünk akart támadni. Hetekig morgott, kapkodott. Sajnos nagyon beteg lett, lázas volt, hidegvizes fürdőt kellett neki készíteni, naponta többször fürdetni. Utálta! Nekünk pedig állandóan be kellett kötnünk a száját nagy nehézségek árán, mert ki nem álhatta, ha hozzáértünk. Ahogy teltek a napok egyre könnyebben kötöttük be a száját, ő pedig egyre jobban volt… lelkileg is. Néhány hét múlva már követelte a simogatást.

Örökbefogadták őt, majd a gazdija könnyek között telefonált, hogy mennyire hálás azért, hogy őt ajánlottuk neki házikedvencnek, mert a legragaszkodóbb kutya, akivel valaha találkozott. Az ilyen történetekből nagyon sok erőt tudunk meríteni.

– Milyen kihívások vannak a munkádban?

A legkimerítőbb a beteg kutyák miatti aggodalom, az nagyon megvisel lelkileg. Kihívások mindig vannak, ahány kutya jön, annyi fajta érzelmük van. Mindenkihez máshogy kell viszonyulni, ki kell ismerni, hogy milyen a viselekedése. Két egyforma kutya nincs.

– Mikor szoktad úgy érezni, hogy „ezt nem fogom már kibírni”? 

Akkor érzem, amikor egy kutyát el kell engednünk, mert nem segíthetünk rajta. A balesetes kutyák mindig előnyt élveznek, valahogy szorítunk nekik helyet, de van amikor már késő, csak a humánus altatás a segítség. Nagyon nehéz olyan kutyától végleges búcsút venni, aki ott élte le az életét a menhelyen, és soha nem volt családja, csak mi. Nagyon sok öreg kutyánk van, ők udvarokban élnek a társaikkal, igazi összeszokott csapat. Ott él velünk hosszú évekig, és egyszer lejár az idő. Az nagyon nehéz mindenkinek!
Erőt az ad, hogy a következő pillanatban egy másik kutyának van szüksége a segítségre, akinek talán a mi menhelyünk az utolsó esélye.

– Mivel kapcsolódsz ki munkaidőn kívül?

Nagyon szeretek kutyapszichológiával kapcsolatos könyveket olvasni, illetve a saját kutyáimmal sétálni, játszani. Egy utcáról mentett kutyám van, a többiek pedig mindannyian a menhelyről jöttek.

– Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?

Nem a szavak fontosak, a kutyáknak a lényed az, ami számít, nekik kell bizonyítanod. Olyan emberek mindig lesznek, akik számára sohasem leszel jó, bármit teszel. Ezt nekem nagyon nehéz (volt) elfogadnom.

– Milyen kérésed lenne a hozzád forduló gazdikhoz?

A kutyákat nagyon sokat eszköznek tartják. Csak akkor jó, ha teljesíti a feladatot, ha nem, akkor vissza akarják ,,váltani” , vinni egy másikat aki megfelel, megteszi, amit várnak tőle. Az embereknek be kell látniuk, hogy ők mindannyian érző lények, mint bárki, nem pedig használati tárgyak.

– Milyen belsős tipped van?

Rengeteg idős kutya szeretne esélyt kapni arra, hogy neki is családja legyen. Sajnos ez keveseknek adatik meg. Egy idősebb kutya, aki sokat élt az utcán, nélkülözött sokkal hálásabbá és ragaszkodóbbá fog válni. Értékeli azt, ami a családban született kutyáknak teljesen természetes.

Fontosnak tartom a munkatársak közötti baráti kapcsolatot. Mi úgy dolgozunk, hogy mindig segítjük egymást, jó a hangulat, ismerjük a másik mozdulatait, apró dolgait. Ez a kutyákat is vonzza, hiszen társas lények, szeretnek valahová tartozni. Úgy gondolom, hogy a munkánk ettől hatékony.