Kedves Via!
Szia, Dóri, és köszönöm a kérdést. :)
Nem tudom, ti hogy vagytok vele (és ez nem költői kérdés – tényleg érdekel, írjátok meg kommentben!), de én akkor érzem magam nyugodtnak, és akkor tudok pihenni, szóval akkor vagyok otthon, ha magamat adhatom. Cenzúra, viselkedés nélkül. Ebbe pedig szorosan beletartozik az is, hogy nem kell magamat magyaráznom, nem kell megvédenem az álláspontomat, folyamatosan küzdeni a létjogosultságomért, hanem azok, akikkel együtt vagyok, tudják, hogy hányadán állok, és nemcsak hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyok, hanem még szeretnek is. Ah, legjobb.
Sokféle ember és sokféle szórakozási, kikapcsolódási mód létezik, és vannak bizonyos módok, amelyek piedesztálra vannak emelve, normálisnak vannak titulálva bizonyos körök által. És ha nem úgy szórakozom, akkor szerintük én leszek a fura lány. Én vegyes vagyok sokféle szempontból, nehéz egy skatulyába betolni; a helyzettől, de főleg a többi embertől függ, hogy hogyan reagálok, mit érzek. A legegyszerűbb megoldás, ha inkább a többi furával (= nyitott, toleráns) barátkozom. :D Mi is vagyunk elegen (sőt, néha úgy tűnik nekem, hogy mi vagyunk többen, vagyis igazából senki sem normális, csak egy csomóan valamiért ragaszkodnak a tökéletesség álcájához). Fontos lenne tiszteletben tartani a különbözőségeinket, és nem ráerőltetni a másikra a saját preferenciáinkat. Amúgy aki azt hangoztatja, hogy változz meg valamilyen külső elvárás miatt (hogy népszerűbb legyél, vagy jobban elfogadjanak), annak általában magával van baja. Ez a legritkább esetben szól rólad (kivéve, ha erőszakos vagy, rasszista, intoleráns, vagy az életviteled káros magadra és a környezetedre — akkor ott valami tényleg nem stimmt, és beszélnetek kell róla). Valamiért olyan dolgot testesítesz meg, ami megrengeti a világnézetét, és ennek két végeredménye lehet: vagy ő változik, vagy te vagy a hülye. Ő nem akar változni, mert az meló, meg hát ahhoz be kéne látnia, hogy tévedett, olyan meg NINCS, hiszen ő tökéletes. Úgyhogy kizárásos alapon te vagy a hülye.
Az extravertált oldal
Amikor az enyéimmel vagyok, abszolút le tudok lazulni. Nem húzódom vissza, megy a nagy duma, nem vagyok félénk, halkszavú. Az enyéim szűk értelemben az a csapat, akiket imádok: a család, a barátok, akikkel tűzbe mennénk egymásért, viszont van egy tágabb értelmezése is. Ti. A rokonlelkek. Akikkel ismeretlenül is egy nyelvet beszélünk. Ha nektek tartok előadást, beszélgetést, tanfolyamot, veletek van találkozó, azt imádom. Elememben vagyok. Minimális lámpaláz, nullához konvergáló önértékelési zavar, önbizalom a topon. Ez a részem a szociális és a people person. Szívesen beszélek, szívesen nyílok meg és szívesen vagyok őszinte. Akkor is, ha akkor találkoztunk először. Akkor is, ha százan vagytok. Vagy csak ketten. Mindegy. Értjük egymást, no problemo.
Ez az alapbeállításom egyébként, szóval általában így állok hozzá a helyzetekhez, és a többi a folytatás függvényében történik. :)
Bezár a bazár
A csiga akkor jön (illetve megy), amikor valamiért úgy érzem, hogy vissza kell húzódnom. Amikor nem olyan emberekkel vagyok, akikkel egy hullámhosszra tudunk kerülni. Olyan eseményeken fordul ez elő, ahol nem én írtam a vendéglistát. :)) Az “egy hullámhossz” elég hamar kiderül egyébként — kábé az első három percben le lehet radarozni, hogy lesz-e miről beszélnünk, vagy sem. Ha igen, hurrá, megkapja a szociális énemet, és lehet folytatása is a dolognak (indultak így barátságok!). Viszont amint érzem, hogy nagyon messze vagyunk egymástól (világnézetben, életfelfogásban, tapasztalásban), fokozatosan elkezdek hümmögni, nem nyilvánítok véleményt (általában azért, mert újfent ledorongol) — rövid úton elköszönök és lelépek.
Menekülőre leginkább akkor fogom piszok gyorsan — és tök mindegy, hogy kicsi vagy nagy társaságról van-e szó –, amikor intrúzívak, mi több, vallatóak a kérdések. Amikor nem érdeklődnek az életvitelem iránt, hanem ítélkeznek felette. Nem vitáról van szó, mert abban benne van a másik oldal tiszteletben tartása, és én szeretek értelmesen vitázni, de ez általában nem az a kategória. Meg akarnak győzni arról, hogy (semmit nem tudva a döntéseim mögötti indokokról) például igenis kéne alkoholt innom, ha jól akarom érezni magam (és nyilvánvalóan merev vagyok és “nem tudok lazítani”, mert nem teszem. Arra azért rendszerint elkussolnak, ha megmondom, hogy nagyon szépen tudok sugárban zöld epét hányni akár egy korty piától is, szóval ha szeretnének takarítani, nosza, iszom én szívesen. :D). Kijelentő módban beszélnek arról, hogy el fogok válni, mert korán házasodtam (ad absurdum, életem első szerelmével), hogy úgyis megcsaljuk egymást. Hogy vállalkozni f*szság, mert senkinek nem megy ez, és illúziókat kergetek, és miért nem megyek el dolgozni valami rendes irodába. Ja, és egyértelműen heteim vannak hátra, mert nem eszem húst. Közelebbi ismerősöktől sem érdekelnének ezek a vélemények, de olyanoktól, akikkel fél órával korábban találkoztam életemben először…! Most barátkozni akarsz, vagy önigazolást keresel a saját döntéseidre?
Thanks, but no thanks. I’m out.
A legrosszabb az, hogy ha épp pocsék napom van, úgy érzem ilyenkor magam, mint aki földbe lett döngölve, és alaposan le lett hülyézve. És ha nagyon rossz napom van, jönnek a kételyek. Idegen emberek véleménye fontosabb és “igazabb” lesz, mint a kőkemény tények, minden bizonyítékom a döntéseim valódi alapjaira. Ki akarja ezt önként tűrni, ha van választása? Én nem, inkább lelépek. És jogom van lelépni, ha rosszul érzem magam. Azt hiszem, ezt volt a legfontosabb felismerni. Hogy ez nem gyávaság, meg abnormalitás, hanem egyszerűen tiszteletben tartom magam azzal, hogy nem teszem ki tovább magam egy olyan helyzetnek, amiben nem jó nekem. Nem az a normális, akivel mindenki egyet ért. Meg kell találni azokat, akik a tieid. És velük lenni, és az ő számukat lehet gyarapítani, de akivel nem vagy kompatibilis, azt nem kell erőltetni.
A “bezárkózás” sokszor nem tudatosan történik meg egyébként, hanem inkább ösztönösen, önvédelemből. Az első tényleg az, hogy észreveszem magamon, hogy hirtelen befogtam a számat — azaz nem érzem magam biztonságban ahhoz, hogy közlékeny legyek a továbbiakban. Ez elég erős jel arra, hogy valami nem stimmel, és nem kéne forszírozni a kontaktot. Fizikai érzések is társulnak a bezárkózáshoz, nekem leginkább a gyomrom, szívem, torkom táján jön a szorítás (szorongás…), de hallottam már olyat, akinek keze-lába remegni kezd, kihűl ilyenkor (flight or fight). Amikor ezt észreveszem, akkor leszek jó felnőtt, és döntök a kis, nyárfalevél csiga további sorsáról. Elköszönök és vagy arrébb, vagy hazamegyünk, mert az a jó és kész.
Egy még korábbi intő jel, ha már nem vagyok valamiért hajlandó határozottan kimondani, hogy Csiguci, nem megyünk oda, és kész, az az, amikor elkezdek kifogásokat gyártani az indulásra. Jóóóól elhúzom az időmet, hogy elkéssek, és lehessen mondani, hogy “Jaj, hát, mégsem érek már így oda, akkor nincs is értelme menni.” Bullshit. Egy idő után rászoktam arra, hogy az alibi baromságok helyett őszinte leszek magammal, és bevallom, hogy nem akarok menni. Nem kell jó indok, nem kell megideologizálni meg mentséget keresni, mert elég jó az, hogy nem érzem úgy, hogy ott a helyem. Az a legjobb, ha eleve el se ígérkezem, és inkább nem mondok igent. Minek? Nekem plusz gyomorgörcs, hogy lebeg a fejem felett az egész, majd keríthetek egy indokot, hogy miért nem megyek. Vagy elmegyek, és rossz lesz. (Ha meg nem megyek, és meghívott valaki, felültettem azt, akinek az ígéretet tettem – vele is korrektebb, ha őszinte vagyok. Ha fontos az az ember, aki meghívott, csak épp a buli módja, helyszíne, programja nem tetszik, mert tudom, hogy nem az én világom, és feszengeni fogok, inkább lebeszélek a buli helyett valami intimebb megoldást — üljünk be csak páran valahova, csináljunk külön programot. Olyat, ahol még jól is érezzük magunkat. Mindenki.)
Van viszont olyan is, hogy egyszerűen nincs kedvem ott lenni, akkor sem, ha az elején volt. Elmúlhat közben is. Nincs semmi “baj”, csak nem akarom — ez egyébként a leghülyébb kérdés: “Valami baj van?” Ööö… nem, sokszor nincs, csak egyszerűen nem akarok ott lenni és ennyi. Mert épp fáradt vagyok, és szükségem van pihenésre, feltöltődésre, csendre, saját térre, biztonságra, melegre. Nem igényel magyarázatot. Ez is egy valid indok arra, hogy ne menjek bele olyanba, amit nem szeretnék.
Megmondom őszintén, ha olyannal vagy olyanokkal vagyok, akiket szeretek, akikkel jó lenni, akik előtt nem kell másnak lennem, mint aki vagyok, abból a helyzetből nem akarok menekülni. Az nekem van olyan jó, mint egyedül. De ha valamiért elfáradok, akkor őszintén közlöm, hogy szeretnék hazamenni; nem azért, mert haragszom, csak most elég volt ennyi. Az egyedüllét amúgy nekem nem feltétlenül fizikai, szóval egy teli metrókocsin is tudok egyedül lenni, a gondolataimba merülve, és az is feltöltődés. Vagy séta az utcán, napsütésben. Vagy olvasni elalvás előtt. Elég, ha befelé figyelek. :) Ritkán igénylem az abszolút kivonulást, de ez biztos azért is van, mert olyanokkal élek együtt, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. (Az emberrel meg a nyúlalakúval is.) Nem is működne az életünk, ha nem örülnénk egymás társaságának, hiszen mindketten itthon dolgozunk, üzlettársak és házastársak is vagyunk, nem ritka a 24/7 együttlét. Ez viszont nem azt jelenti, hogy folyton egymás nyakában lihegünk, meg szóval tartjuk a másikat. Hosszú órák telnek el úgy, hogy csendben (ill. zenei aláfestéssel :)) dolgozunk egymás mellett, max. néhány puszi vagy kézfogás van köztünk menet közben. Szeretek itthon lenni, mert maga az otthonom is olyan, ahol meg tudok nyugodni, minden és mindenki itt van, amire és akire szükségem van. De tudom, hogy ez speciális, mert vannak pillanatok, amikor annyira egy egységként létezünk (mentálisan, pszichésen, stb.), hogy el is felejtem, hogy nem egy entitás vagyunk. :D Viszont tényleg vannak helyzetek, amikor kibírnám, ha hosszú ideig nem látnék mást, csak a nyulamat meg az emberemet. :)
Hogy milyen előnyei vannak ennek? Nem tudom, mivel nincs összehasonlítási alapom. :D Akikkel jól megvagyok, azokkal egy all-in viszonyunk van, tehát őszinteség, feltétel nélküli szeretet, elfogadás. Csodálatos. És igen, szerencsére valamilyen szinten ezt képes vagyok megadni egy vadidegennek is, ha úgy érzem, hogy értjük egymást. Nyilván, a pofáraesés lehetősége így magasabb, hiszen sérülékeny vagyok, de az esetek 99%-ában annnnnnyira megéri, és a legjobb emberi élmény segíteni egymásnak, meghallgatni egymást!
Összefoglalva, röviden:
- Ha bármitől besokallok, teljesen lényegtelen, hogy az racionális-e, indokolt-e, vagy normális, akkor besokalltam, és kész. A kész helyzetre kell reagálni, és a legtöbbször az a megoldás, hogy véget vetek neki. (Odébb megyek, lezárom a beszélgetést, hazamegyek, stb.)
- Ha nem érzem jól magam egy helyzetben, kivonom magam belőle, mert jogom van hozzá. Fontosabb, hogy jól legyek, mint hogy mit gondolnak majd rólam. (Valószínűleg amúgy eszükbe se jutok.)
- Ha tudom, hogy nem fogom jól érezni magam egy helyzetben, bele se megyek, és nincs miatta bűntudatom, mert nemet mondani is jogom van.
- Akikkel jól vagyok, azokat nagyon megbecsülöm. ♥
Én magamról régebben azt hittem, hogy extrovertált vagyok. Mindig mentem valahová, pörögtem, minden meghívásra igent mondtam. Magamra semmi idő nem jutott. Aztán lebetegedtem (torokfájás, utólag már látom, hogy mindig ugyan az a betegség jelezte, hogy most már elég), kigyógyultam, aztán kezdődött az egész elölről. Tele voltam “barátokkal”, válogatás nélkül gyűjtöttem magam köré a jobb-rosszabb embereket. Sokat szenvedtem a vádaktól, hogy miért nem érek rájuk, holott minden időmet velük töltöttem. Feszült voltam, fáradt és motiválatlan. Aztán elkezdtem olvasgatni a posztjaidat és különösen az ragadott meg, hogy merjünk nemet mondani. Nagyon nehéz volt eleinte. Mikor elsőre mondtam nemet, még magyarázkodtam, de az egyedüllét és a magammal töltött idő rádöbbentett, hogy nekem erre mekkora szükségem van. Az első nemet követte a többi és lassanként felismertem, hogy hol vannak a határaim. Ennek köszönhetően sokkal kevesebb barátom van, de már nem érdekel, mert akik körbevesznek, azok a legjobbak és ők azt is megértik, ha túltelítődtem és azt mondom, hogy nem akarok velük találkozni, mert most igenis nézek egy filmet és teát iszom és a nyuszijaimmal foglalkozom meg a Párommal vagy csak magammal :3 Jelenleg ambivertáltnak tartom magam és ez egy cseppet sem zavar; tudom, hogy kell idő magamra és kell idő a barátaimra is, meg hogy nem kell mindenkivel jópofizni, csak mert egy légtérben vagyunk.
Tehát sokat fejlődtem alig egy év alatt és ezt nagyon köszönöm! Kellettél a kezdőlökethez :)
Viszont pont most a hétvégén volt megint egy szituáció, amikor nem tudtam nemet mondani, pedig nagyon kellett volna. Az egyik legjobb barátom születésnapja volt, de meghívta egy olyan ismerősömet is a helyre, akivel nagyon nem vagyunk jóban. Előtte elmentünk legjobb barátnőmmel iszogatni a szemközti helyre, ahol összegyűlt egy nagyon jó kis társaság. Borzalmas hetem volt és szükségem volt egy kis kikapcsolódásra olyanokkal, akikben megbízom. Nagyon jól éreztem magam, de mivel megígértem, hogy elmegyek a szülinapra, így (3 óra halogatás után; ezt fentebb te is írtad, mint intő jelet és abszolúte igaz) rászántam magam és átugrottam. Borzalmasan rossz döntés volt…Nem részletezem a történteket, de igencsak felzaklatva távoztam, mert nem bírtam tovább az utált illető jelenlétét és viselkedését. Vissza mentem a barátaimhoz, de már nem találtam a helyem, a történtek borzalmasan leszívtak, így hazamentem…Úgy tűnik a következő lépés: megtanulni hogyan mondjak nemet egy borzalmas szituációra, még ha a legjobb barátomról is van szó. De nehéz, mert ugyebár megbántani sem akartam, így viszont helyette engem bántottak meg.
De egy valamire azért büszke vagyok: Hogy képes voltam távozni (csak odamenni nem kellett volna) :D
Ujabb csiga… egyeetemistakent a baratnöm azert hivott igy, mert oriasi hatizsakomban mindent hordoztam magammal, mert szinte bejaros voltam kb 150 km-röl…. ah, regi, ifju idök:)
De valojaban igencsak visszahuzodo vagyok, az egyik baratnöm allitja, hogy kisse antiszocialis. Viselkedni tudok tarsasagban, de mar olmertekben kerülöm, hogy megjegyezte.
Egy kerdesem lenne most hozzad Via. Te hogy tetted tul magad az iskolas eveken, ahol nem voltal nepszerü? Valtoztak az osztalytarsaid/evfolyamtarsaid? Talalsz velük közös hangot? Vagy inkabb nem is jarsz osztalytalalkozokra?
Ezert jutott eszembe ez a kerdes, mert nekem is lesz osztalytalalkozom, es annyira kettös erzes. Szeretnek elmenni, mert ezekkel az emberekkel jobban kijöttem, mint a masik osztalyommal, kivancsi vagyok mi lett belölük, de ugyanakkor itt is kisse különc voltam, nem is tudom, lenne-e valaki, akivel 20 ev utan megtalalnam a hangot. Valoszinü, hogy külföldröl nem fogok csak ezert hazautazni ket pici gyerek mellöl, mint ahogy az akkori legjobb baratnöm se. De megis igencsak foglalkoztat a kerdes, hogy velem van baj, vagy normalis ez a kettös erzes?! Azert a biztonsagos nem megyek, jo kifogasom van duma mellett komolyan agyalok, hogy miert mennek el megis? Kötelezö pofavizit, vagy tenyleg jol esne talalkozni velük? (Azert lejött, hogy igen nehezen mondok nemet, meg tanulnom kell). A masik osztalyomnal, ahol egyebkent sem voltam egy klikk tagja se egyertelmü, hogy nem mennek, ott voltam egyen, es mar az osztalyfönököm is elhunyt, az egyetlen, aki legalabb nemi erdeklödest mutatott iranyomba. Csak kellemetlenül ereznem magam.
Még csak egy osztálytalálkozóm volt, idén lesz a tizedik évforduló és második találkozó (ötévente tartjuk). El fogok rá menni. :) Van ember, akivel elsodródtunk azóta, van, akivel még jóban vagyunk, és olyan is van, akivel a gimiben nem volt miről beszélni, de most lett.
Szerintem nagy lutri, hogy a random összesorsolt 30 ember között találsz olyat, akivel a következő 1-2-4-6-8 évben aztán öribarik tudtok lenni. Sokszor csak kényszerbarátságok ezek (“jobb híján tartsunk össze”), és az onnan látszik, ha utána már nem tesztek erőfeszítéseket a kapcsolattartásért. (Sok ilyet láttam.)
Tudod miért menj el, ha mégis úgy döntesz? Mert rohadt jó tanulási lehetőség. Perspektívába kerülnek dolgok. Meglátsz összefüggéseket, amiket gyerekként még nem láttál. Talán most már észreveszed, hogy a nagyszájú, nagydumás idióta igazából önbizalomhiányos, és csak kompenzál. Hogy mindenki, aki verte a mellét, hogy ő mennyire ambiciózus, célratörő, az most benn ül egy kis borzalmas életben, és csak lesi, ahogy elmegy mellette a sajátja. És tök jó ezeknek az embereknek a tükrében látni magad. Hogy mennyire rohadtul nem számít, milyen pozíciót töltöttél be a gimis kasztban, mert totál nem az definiál életed végéig.
És figyelheted az érzéseidet, reakcióidat is – ki mit vált ki belőled, milyen beidegződések gyökereznek a gimis éveidben. Ez is jó felismerés, segíti az oldódást. Egy kis időutazás, amire végre hatással is vagy! (Mert ki tudsz szállni belőle, és mehetsz haza.)
Nem vagyok most sem népszerű mindenki körében, ahogy akkor sem voltam. Harminc emberből néhánnyal találtam meg a hangot, az arány most is hasonló, csak a merítés nagyobb. :) Én nem haragszom azokra az évekre, azokra az emberekre. Mindenki próbált túlélni. Én megtanultam kreatív lenni, skatulyán kívül gondolkodni. Lennék ilyen önfejű, makacs, akarom mondani kitartó és szívós, ha én lettem volna a körülrajongott üdvöske, mindenki menője, alattvalókkal meg hódolókkal? Hát, nem biztos. Egy párhuzamos univerzumban talán igen. De lehet, hogy ott sem, mert annyira nem vágyom erre… :)
Sokszor a legjobb dolog a régi osztálytársakkal való találkozásban az, hogy mennyire megbecsülöd utána a saját életedet, amit addig talán magától értetődőnek vettél. Az embereket, akikkel élsz, a munkát, amit csinálsz, a döntéseidet… Az pedig szuper érzés. Szóval azt mondom, még egy közepesen sz*r osztálytalálkozónak is vannak előnyei. Ha meg jól is érzed magad, hát még jobb! :) Ne zárd ki a lehetőségét. És ne csak azokkal beszélgess, akikkel anno beszélgettél volna – meg fogsz lepődni.
Nekem még odébb van az osztálytalálkozóm, mert még “csak” három éve, hogy érettségiztem, de el szoktam rajta gondolkozni, hogy ha most lenne, elmennék-e. Be merném-e vállalni, hogy most vagyok elsőéves egyetemista, hogy nincsen udvarlóm, otthon lakok, és amit fel tudok magamról mutatni az egy színjeles okj-bizi, amit nem használok. Továbbá el szoktam gondolkozni, érdekelne-e a volt társaim története, ők mit csinálnak, mert akik igazán számítanak nekem, azokkal rendszeresen beszélgetek, néha még találkozunk is. DE azt már ilyen kis távról is tanúsítom, amit Via mond, hogy a gimis “besorolás” nem definiál igazából az érettségi után sem már. Szerintem érdemes lehet elmenned, ha be tudod vállalni.
Ez nem lóverseny, hogy bármit is fel kelljen mutatnod… Hidd el, bármit is érsz el, ha beléd akarnak kötni, akkor is beléd köthetnek. :) Nem nekik teljesítesz. Valld be nyugodtan, hogy mi a helyzet, ha boldog és elégedett vagy az életeddel, azt minden papírnál többet ér. És majd teljesíted a céljaidat, nem mindenki ugyanolyan tempóban ügyködik. Ha lúzernek akarnak gondolni, megteszik öt diplomával, hat gyerekkel is. ;)
Évekig lógott egy csiga a nyakamban. Van, akinek még mindig én jutok eszébe a csigákról.. :)
Szeretek egyedül lenni, és nagyon kell az egyedüllét. Pont nemrég került szóba valami hasonló a barátnőimmel, és mondták is, hogy hát Zsófi szeret egyedül lenni, én meg válaszoltam, hogy de hát ti is szerettek velem lenni, nem? Akkor én miért ne szeretnék magammal lenni? :)
Én is ilyen vagyok, mint amiket sokan írtak – tudok nagyon dumálós, pörgős, nevetős lenni, és olyan is, aki csak ül a sarokban és próbál láthatatlan lenni. Amivel ki lehet kergetni a világból: ‘Miért vagy ilyen csendben?’ Ennél rosszabb kérdés nincs, mert erre nem lehet válaszolni. Mert mindig olyan kérdezi, aki nem is ismer, nem is érdekli, csak úgy gondolja, hogy az a ‘normális’, aki folyton beszél, és aki esetleg nem, azzal ‘valami baj van’. Sokszor éreztem nagyon kínosan magam, és próbáltam rá válaszolni, vagy elviccelni a helyzetet. Mostanában legfeljebb elhúzom a szám, és megvonom a vállam. Nem számít. Mit mondanék? Hogy szörnyen unatkozok, nem tetszik, hogy hülyeségekről dumálnak, szívesebben lennék otthon és olvasnék, vagy egyszerűen csak nincs kedvem máshoz, mint bámulni ki a fejemből?
Nem szeretem a nagy társaságot, mert úgyis csak az beszél, akinek nagy a hangja, és az nem feltétlenül az, akinek valami mondanivalója is lenne. Nekem a ‘one-on-one’ beszélgetések az optimálisak, legjobban így szeretek találkozni az emberekkel. (Ez alól vannak kivételek, az egyetemen például két nagyon jó barátnőm van, és folyton hárman vagyunk együtt, és az úgy jó.) Olyankor tudok a legjobban megnyílni és önmagam adni. Nem szeretek csak azért beszélni, hogy mondjak valamit. Ellenben nagyon lelkesen tudok beszélni mindenféléről, ami engem érdekel. :) (Az egyik mottóm valami olyasmi, hogy légy lelkes, ha érdekes dolgokról van szó, nem számít, ha csak te vagy lelkes, vagy csak szerinted érdekes.)
Azért időnek kellett eltelni ahhoz, hogy rájöjjek dolgokra. Például, hogy nem vagyok antiszociális, csak sokszor félek az emberektől (és mindig igyekszek arra gondolni, amit valahol olvastam, hogy mások általában jobban félnek tőled). Hogy attól, hogy introvertált vagyok, nem vagyok félénk, hanem nagyon is bátor vagyok, és nagyon szeretek idegenekkel beszélgetni (például a Couchsurfing a szívem csücske). Lehet, hogy az előbbi két mondat kicsit ellentmondásos, de sok ellentmondás elfér bennem egymás mellett. :)
Az egyik legfontosabbat egy sráctól tanultam pár éve, őt is alig ismertem és valami színjátszókörre mentünk, ahol meg pláne nem ismertem senkit. Olyasmit mondott, hogy ‘érdekes embereket fogsz megismerni. vagy nem.’ És ez a ‘vagy nem’ olyan világokat tárt fel, ami addig soha eszembe nem jutott volna – hogy nem _muszáj_ érdekesnek találjak más embereket, és nem baj, ha ők sem találnak engem annak, és ettől még nem dől össze a világ.
Bár mostanában nem okoz olyan nagy problémát nem-et mondani, nemrég például volt egy helyzet, ahonnan szívem szerint felálltam és eljöttem volna, de nem tettem meg – most ez a cikk megerősített, hogy igen, tényleg jogom van felállni és eljönni, minden magyarázat nélkül. Persze, azért még van hová fejlődni, és még inkább önmagam helyezni előtérbe, mint másokat, akiknek igazából ez abszolút nem számít. Mert ha bunkónak gondolnak, ha nem, a nap végén úgyis én kell tükörbe nézzek és eldöntsem, hogy ma is meghasonultam-e magammal, vagy nem. És csak nekem fontos, hogy ne, mások meg így is, úgy is be tudnak tenni egy skatulyába.
Én, én nem is tudom, melyik vagyok… A saját körömben beszédes, szeretem is a közeli ismerőseim társaságát, viszont én is tudok ám visszahúzódó lenni… Van olyan barátnőm, aki nem nagydumás, és többnyire (persze ő is) én beszélek ha találkozunk, de őt láthatóan nem zavarja, sőt, még kérdez is, és az a fura ha elhallgatok. Na most mondjátok meg, csiga vagyok? (Még rímelt is.)
Én azért tartom magam csigának, mert kinti meg benti állapotom is van, és sok mindentől függ, hogy épp kinn vagyok-e vagy benn. :) Bárminek is nevezed magad (a csiga csak saját szóhasználat egyébként, nem vagyok csigológus :D), a lényeg, hogy ismerd fel az igényeidet, és tudd kezelni a helyzeteket.
Szerintem találó szóhasználat (különben meg odavagyok az igazi csigákért :)).
Amúgy ez főleg lyukasóráimon jön ki: van amikor bárki ismerőssel összeülök, beszélgetek, elmegyek, bármi – van amikor meg tudnék kit, de nem hívok senkit, csak elvonulok, mikor van 2-3-4-5 szabad órám. Rengeteg munkám van már benne, hogy kicsit nyitottabb legyek, ne csak egy-két ember felé.
Amúgy jó a cikk, vannak benne hasznos dolgok, amikre lehet h még szükségem lehet. :))
Én mostanra eljutottam odáig, hogy ha jól vagyok, alapból kinn vagyok, szóval ez tök jó, mert megadja a lehetőségét mindennek, és csak abban az esetben fújok visszavonulót, ha valami nem stimmel. Kezdődik a hümmögés, mint Apolkánál, aztán spuri, amint lehet. Vagy ha nem lehet, akkor végig marad a hümmögés, és elfoglalom magam. Vagy jó esetben találok még valakit, aki hasonló cipőben jár. :) Ezért jó olyan emberrel menni, akivel végig egy front vagytok! :D
Most hogy így olvasgatlak benneteket, lehet, hogy a párom ilyen kis csigabiga :) Legalábbis Kriszta utolsó pár sorából ráismerek :D
Ehhez csak türelem kell (részemről), semmi más. Amikor valamit vitatunk vagy gondolkozik még valamin, amit én gyorsabban átláttam magamnak, akkor azt mondja, hogy még emészt, adjak időt. Adok, és azzal kész is.
Persze sajnos tapasztalatból jöttem rá, hogy milyen, én ezt eddig el sem tudtam képzelni. Nekem amint eszembe jut valami, kimondom. Eleinte rémálom volt neki valószínűleg, hogy folyton nyaggattam. Most már nem teszem.
Visszaolvastam, amit két és fél éve írtam. Most már jobban megértem a férjemet. Azóta ugyanis itthon voltam néhány hónapot a 6 és fél éves lányommal, akit örökbe fogadtunk. Azaz folyamatosan mellettem akart lenni és nem voltam sohasem egyedül. Szegény apjuk furán is nézett rám, amikor könyörögve kértem, hogy menjenek el valahova legalább fél napra, de egyedül akarok lenni. Úgy, hogy senki sem mondja percenként, hogy anya!anya! :)
Bizonyára változok, de hát ki nem? Azóta sok mindenen átmentünk (betegség, súlyos műtét) és már nagyon is értékelem a magamba zárkózós, molyolós, szöszölős egyedüllétet. Újabban pedig fizikailag is igénylem, nem elég, ha csak nem szól hozzám senki.
Ismét egy nagyon jó cikk!
Alapból hasonlóan működök én is, de nekem még a szeretteim körében is szükségem van arra, hogy a saját dolgaimmal, gondolataimmal elvonuljak egy kicsit minden nap. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor 7 évig gyesen voltam és soha egy percig sem voltam egyedül (még a WC-n sem volt nyugtom), így olyan szinten kimerültem, kiborultam, a gödör mélyére zuhantam, ami tarthatatlan állapotot eredményezett. Hosszas fejlődés eredménye, (hogy még élek) hogy tudatosan figyelek magamra, a testem jelzéseire, és hogy legyen “magán-idő”-m. :)
Egy érdekes esetet osztanék meg veletek, ami még a gyerekek születése előtt történt, tehát még azelőtt, hogy rájöttem volna, hogy milyen típus is vagyok. A munkahelyem kötelező “csapatépítő” tréninget tartott, ahol egy olyan feladat volt, hogy mindenkit “kielemeztek”, mégpedig úgy, hogy egy nagy körben leültünk, majd egyenként végig vettek mindenkit, hogy a kollégák mondják el róla a véleményüket, hogy milyen embernek ismerik. A tréning vezetők döbbenten hallgatták (és nem értették) a rólam adott véleményeket, mivel azok egymásnak teljesen ellentmondóak voltak. Mert ugye akik olyan típusúak, mint én, azokkal közvetlen és nyitott voltam, akik meg nem, azokkal szemben olyan zárt, amennyire csak lehetett. Akkor azt gondoltam, hogy valami baj van velem, hogy “fura” vagyok, hogy valamit rosszul csinálok. Közben csak én voltam a csapatban az egyetlen, aki önmagamat adtam. A baj az volt, hogy emiatt megpróbáltam változtatni és mindenkinek megfelelni, de így meg majdnem elveszítettem saját magamat.
Ma már tudom (legalábbis győzködöm magam, hogy így van :)), hogy olyan vagyok amilyen, hogy “csiga”-ként igenis szükségem van arra, hogy elvonuljak, hogy magam legyek, de ettől még nem vagyok önző és nem vagyok rossz ember, de tudom, hogy csak így vagyok képes feltöltődni.
Egy kérdésem lenne a “hasonszőrűekhez”: Ti mennyire tudjátok (pl. a párotokkal) megosztani a gondolataitokat, vagy a dolgokat amelyek foglalkoztatnak? Nekem ugyanis egyik problémám (?), hogy foglalkoztat valami, de amíg körül nem járom, ki nem találom, hogy melyik a legjobb megoldás (sokszor hónapokig foglalkoztat a dolog), és mi a “döntésem”, addig nem tud róla, majd amikor beavatom, akkor döbbenten áll, hogy nem is tudott róla, hogy ezt szeretném, vagy hogy ez érdekel, stb. Ez ismét egy olyan dolog, amiért elbizonytalanodtam, hogy lehet, hogy baj van velem, hogy sok olyan dolog foglalkoztat, amiről rajtam kívül más nem tud, egészen addig, amíg a megoldást, vagy a megvalósítást meg nem látják? Vagy ez már a túlságosan (kórosan) is zárkózott kategória? Vagy ilyen nincs is?
Nyilvánvalóan van, hiszen Te vagy, szóval nyugi. :) És tényleg nem vagy önző.
Ilyenkor megpróbálhatod azt, hogy megmondod, hogy épp “dolgozol” valamin (nem is kell megmondanod, hogy min, ha nem tudod), csak afféle előzetest adni, hogy ne váratlanul érje. Megmondhatod azt is, hogy mivel segíthet neked a gondolkodásban (békén hagy, nem kérdezget, megölel, nem ölel, kérdez, stb. – amit épp igényelsz), és akkor nem hagyod ki teljesen a folyamatból. Mindenképpen nyugtasd meg, hogy nincs baj. Ha régóta együtt vagytok, tudni fogja, hogy ez micsoda, esetleg el is magyarázhatod neki, hogy “ez megint olyan, mint amikor a múltkor sokáig gondolkodtam azon, hogy X”.
Titeket egyébként ilyenkor konkrétan az emberek társasága zavar, vagy az, hogy mindenáron kommunikálni akarnak veletek? (bocs a hülye kérdésért, de próbálom megérteni )
Inkább az utóbbi. Ha valaki kérés nélkül mondja-mondja-mondja, holott egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi vagy mert besokalltam, eléggé ki tud borítani. Ilyenkor leszűkül a szókincsem (igen, nem, aha, lehet…) és az arcomon is látszik, hogy nem tetszik a helyzet.
Is-is, bár csak a magam nevében beszélhetek nekem igényem van rá, hogy akár órákig egyedül lehessek, teljesen. Ha a kis szűk körömből van mellettem valaki, az persze nem zavar ilyenkor sem, sőt azért az jó érzés, hogy tudom, valaki motoszkál a másik szobában, teát főz a konyhában stb. :)
Azt mondjuk megértem, hogy a nemkívánatos kommunikációt elutasítja valaki. Az, hogy órákig egyedül legyek saját akaratomból, és ne legyen senki körülöttem, azt nem szeretem. Van három macsekom, tehát mondjuk nálunk ez eleve kizárt :D
Én totál csigusz vagyok. (Via, te nekem még sohasem tűntél annak…:)) Épp most olvasom én is a Csend-et, nyitogatja a szemem… nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok igazán társasági lény, vagy amikor az is vagyok, akkor csak pár órára, utána pihi kell, otthon kell, kanapé, könyv, csend, fű, fa, virág, ember nem. :) A nagyobb baj, hogy a barátaimnak, munkatársaimnak se mindig könnyű elmagyaráznom, hogy nem velük van bajom, csak amikor sűrű az élet, egyszerűen nem vágyom társaságra, nem vágyom még több impulzusra, egy hosszú nap után nincs kedvem beülni egy sörre valami nyüzsgő helyre, de ez nem jelenti azt, hogy a, depressziós vagyok, b, utálom őket, c, fenn hordom az orrom, d, egyéb, ez csak azt jelenti, hogy introvertált vagyok, és egy idő után besokallok, ha minden percet emberek között kell töltenem.
Mert Te olyan ember vagy, akivel jól kijövök. :) Neked az én csigám végig kinn van a házából. Azért csigának hívom amúgy, mert abban benne van a kettősség, hogy ha akarok (illetve alapállásban), akkor kijövök és helló, de ha nem jó, akkor pá. Lehetne úgy is mondani, hogy szelektíven vagyok szociális. :D
Jó cikk, érdemes elgondolkodni rajta. Persze leginkább azoknak kéne, akik az emlegetett “gázolók”, de nem hiszem, hogy magukra ismernének. Mert ha megkérdezzük az embereket, olyan nagyon toleráns mostanában mindenki, hogy sírni kéne a meghatottságtól, de egyébként soha ennyi bunkó nem járt még közöttünk.
Én attól vagyok “fura lány”, hogy őszinte vagyok (egyesek szerint közveszélyes módon) és nagyon nem vagyok birkaszellem. Határozott véleményem van, ami a sajátom, ha mégsem, akkor feltűntetem a forrást, ami mára szintén kiment a divatból. Ráadásul kizárólag a saját családtagjaim felett ítélkezem, mert hát őket mégiscsak ismerem valahonnan. A többiek azt csinálnak részemről, amit szeretnének. Csak fenntartom a jogot, hogy ha kérdez, akkor válaszoljak. Mert minek kérdez, ha nem kíváncsi a válaszomra. Ebből aztán nagyon kellemetlen helyzetek állnak elő, mert ha megkérdezi a barátnőm, hogy “Nincs igazam, Andru?” és szerintem nincs, akkor én ezt meg is mondom. Nem mondom azt, amit hallani akar.
Én szerintem nem vagyok csigusz. (Ha lehet, elkerülöm a kategorizálásokat, mert szerintem adott emberekkel és szituációkkal változnak ezek a dolgok.) És bizony, ha valaki odajön pl. egy bulin és elkezd osztani valamiért, nem mindig állom meg szó nélkül. Ezek az asszók a hozzám hasonszőrűeket meglehetősen szórakoztatják, mert pikk-pakk kiderül a lényeg: mi közöd hozzá, hogy nem az utolsó divat szerinti rongyban, és nem koktélt, hanem sört, és nem, nem látsz rosszul, valóban edzőcipőben :) Közben persze kedves vagyok, mert miért is vesznék össze a szerencsétlennel. Amikor aztán megmondom (még mindig mosolyogva), hogy sajnálom, hogy ennyi idős korára még mindig birkaszellem vezérli életét, akkor kitör a röhögés :) És itt jön a menekülés, csak nem az enyém :) Az a jó benne, hogy egyáltalán nem dühít fel, hanem még szórakoztatni is tud :) Az esetek többségében azonban rövid a párbeszéd: “Nem gáz szerinted, hogy ebben a nadrágban vagy?” (A kedvenc nadrágom egy kockás, laza anyagú kantáros naci :) Nem divatos, de baromi kényelmes!) A válaszom: “Nem.” Ennyi és nem több. Általában ezt sikerül olyan súllyal mondani, hogy ennyi elég :D
A családomban sajnos nagyon nehezen fogadták el, hogy ilyenre sikeredtem. Egyértelműen fekete bárány vagyok, mert nálunk mindenki hihetetlenül diplomatikus (kivéve a 85 éves nagyapámat, aki azt mondta már 70 évesen, hogy ne szivassuk diplomáciával, öreg ő már ahhoz, hogy tojástáncot járjon :) A kedvencem :D) De ezt a jellegzetességemet megszokták az idők folyamán. A döntéseimet nem kérdőjelezik már, megszokták, hogy az én agyam más rugóra jár. Elismerem, hogy az idevezető út nagyon fájdalmas volt, különösen az édesanyámnak. Aztán rájöttek, hogy nem a vesztembe rohanok, hanem másképp élek :)
Én is így kezdem, hogy őszintén megmondom, hogy mi van, de ha utána jön a vallatás, hagyom a francba, nincs nekem szükségem arra a stresszre, hogy nekiálljak egy idegennel vitázni arról, hogy nem vagyok ám hülye. :D
A tanácsozós dologgal én is rendszeresen találkozom. Kikéri a véleményemet, sőt, szakvéleményemet valamiről, amihez értek, majd totálisan ignorálja, vagy akár sikeresen azt is hozza ki belőle, hogy akkor is neki van igaza. Ilyenkor valószínűleg arra volt szüksége, hogy valaki igazolja őt a döntésében, és nem tényleges véleményre volt kíváncsi. :)
Újabb csiga jelentkezik :) Én az a háttérbe olvadó típus vagyok. A férjemmel közös – felületesebb – ismerőseink néha nem ismernek meg, ha nélküle vagyok… :D De ezen annyira nem siránkozom azért.
Amióta kisbabánk van, pláne antiszociális lettem. Baba-mama klubban kétszer voltam összesen, hiába ismerősök a tagok, nem tudtam megnyílni, igazán részt venni. Azt is tudom magamról, hogy idővel valószínűleg jobb lenne, de ez a két alkalom elég volt, hogy rájöjjek, annyira nincs még rá igényem. Majd ha a lány nagyobb lesz és élvezi a gyerektársaságot, meggondolom újból.
Közeli barátaim meg gyakorlatilag nincsenek, illetve aki van, azzal neten tartom a kapcsolatot. Két, egyetem alatti nagyon jó barátnőm gyakorlatilag eltűnt az életemből, amit kicsit sajnálok, nem gondoltam, hogy ilyen hamar és ilyen éles váltás lesz az “összenőtt” korszakunk után. Dehát evvan. Egy darabig próbáltam találkákat szervezni, de a hangulat nem volt a régi, abbahagytam. Mások lettünk, kész. Szóval emiatt néha fölmerül bennem, hogy kellene valami társaság azért, de rájöttem az utóbbi időben, hogy ez abszolút nem belső indíttatás, csak amolyan “mindenki így csinálja” beidegződés. A baba-mamázást is akkor hagytam abba, amikor erre rájöttem. :D Ha a lány nagyobbat alszik napközben – pl. most -, tudok foglalkozni magammal; ha letesszük este, tudok foglalkozni a férjemmel (még ha ez csak annyi is, hogy mellébújok aludni), és ez a kettő az, ami nélkül megborulnék lelkileg és fizikailag is. Barátok meg majd jönnek, ha alkalmasabb lesz rá az életem. Most szeretem így, ahogy van.
Ha esetleg szeretnél majd barátkozni, ajánlom az olvasótalálkozóimat, hívhatnánk anonim csigák taggyűlésének is. :) Nagyon jófejek az emberek, és már több barátság is született a dologból. Legközelebb jövő szombaton piknikezünk együtt. https://www.facebook.com/events/716218615097482
Köszönöm, de picit messze lakom hozzá :)
Viszont ha bármi történés lesz Pécsett, több esélyem van részt venni! (Tudomtudom, adventkor voltál, de akkor még nem nagyon voltam társaságképes.)
Rendicsek, szólni fogok! Figyeld a jobb sávot, ott írom mindig, hogy mi az, ami már fix helyileg/időpontilag. A többi még lóg a levegőben. :)
Hűű. Jó cikk lett! Csigaként még nem aszociáltam magam, de rám is érvényesek ezek a dolgok, és nem újdonság számomra, hogy ilyen vagyok. Szeretek egyedül lenni de keveset van rá lehetőségem, mert egy hat személyes koli szobában lakom (bár jelenleg csak négyen vagyunk) és amikor néhány hetente hazamegyek, akkor meg anyu akarja bepótolni azt az időt amíg nem látott. Ja, és egy gyorsétteremben dolgozom, ahol egyértelműen nem igazán van idő az elmélázásra.
Egyébként ahogy írtad Via, a zene nekem is sokat segít, és szeretek egyedül sétálni zöld környezetben. De olyanra is akadt példa, hogy buszon a másik nem vette észre, hogy nekem most nyugira van szükségem, ezért betettem a fülhallgatómat. Ő azt hitte zenét hallgatok, én meg nyugodtan tudtam gyönyörködni a tájban vagy épp gondolkodni.
Köszi a cikket! :) Én is így csináltam a dolgaimat, félig-meddig tudattalanul. De most az új munkahelyem sem jó a helyzet, és ott nem tudok elvonulni, kihátrálni a szituból, mert másnap léphetek vissza. Erre mit javasolsz?
Feltöltődést, amikor csak tudod és igényled. Menj ki nagy levegőket venni az erkélyre/utcára. Ülj be a vécére egy fülhallgatóval és a kedvenc zenéddel öt percre. Amúgy is jó fülhallgatóval dolgozni, akkor is, ha nem megy semmi — a felesleges dumát és kérdéseket el tudod kerülni. :)
És majd elfelejtetem a lényeget: a cikk nagyon- nagyon jó és szerintem sokunknak nagyon hasznos is az önelfogadás- önismeret- önfejlesztés témájában, ahogy a könyved is! :)
Köszönöm Via! :)
Én köszönöm, hogy olvastok. ♥
Jujj… ez nagyon hosszú lett. Bocsi. :)
Semmi baj, én nem szoktam ezért szólni, sőt, szeretem, ha hosszasan beszélgetünk! :)
Szerintem is baromi jó témát kezdtünk el boncolgatni! :)
Csigának tartom én is magam. Hol kinézek a házamból és csak magyarázok és magyarázok, ha magamra találok egy témában egy jó társaságban… hol elbújok és élvezem a 2 személyes háztartást (erre több a példa). :)
Szeretek itthon lenni, elmerülni a gondolataimban vagy egy jó könyvben, jógázni, főzni és mindenféle kreatív mütyűröket alkotni. A természetben elmélázni, egyedül turizni és lassan végignézni minden kiszemelt ruhasort az állványon… számomra mindkettő elég meditatív a befelé figyelésre még, ha kifelé is figyelek közben. :)
Dóri véleményével kapcsolatban a Csend című könyvről pedig csak megerősített abban , hogy mindenképp elolvasom én is.
A megfeleléssel kapcsolatban pedig sajnos nem tudok elszakadni tanult dolgoktól. A két generációval felettem lévő családtagjaim miatt pedig végképp nem tudok nemet mondani sok helyzetre…
Az a kérdés viszont felmerült bennem, miközben olvastalak téged, Via. Remélem nem leszek túl indiszkrét és egyáltalán nem bántó célzattal kérdezem ezt, de a párod is olyan típusú személyiség (néha csiga- néha nem), mint te? Mert így nagyon jól passzoltok! :) El tudom képzelni, ahogy csendben, nyugodtan egymás mellett dolgoztok és néha pillantást váltotok. :) Nagyon romantikus…
Bocsi, kicsit elkalandoztam… szóval azért is kérdezem ezt, mert nálunk kicsit más a helyzet. Én ilyen kis csiga vagyok inkább, párom pedig társaságibb, de ő is nagyon igényli az egyedül töltött időt. A legtöbbször úgy, hogy persze egy légtérben vagyunk, mégis mást csinálunk és másra figyelünk. Ez jól működik közöttünk.
Viszont amikor programot csinálnánk és sokszor veszem észre azt, hogy számára talán már unalmasak azok a programok, amik engem kikapcsolnak és ahol jól érzem magam. Ő több impulzusra vágyik (amit nem csak a nagy társasággal érhet el).
Persze én is benne lennék más eseményekben is, de általában, ami neki is tök izgi, és nekem is lenne hozzá igazán kedvem, azokra nincs keret…
Ne értsd félre, neki sem a társasági élet a szórakozás netovábbja, de pl. a szg-es játékokat is csapatban szereti játszani, mert egyszemélyes módban gyorsan megunja…
Ha te ilyen helyzetben lennél, hogyan oldanád meg azt, hogy a közös programjaitok mindkettőtöknek izgalmasak és szórakoztatóak vagy kikapcsolóak legyenek?
Persze vannak olyan dolgok is, amiben szívesen veszünk részt mind a ketten és mindig kötünk kompromisszumot is, mivel szerintünk így a jó és persze ebben nem megyünk el szélsőségekbe. (Pl. olyan közös progit nem találunk ki, amiben a másik tuti, hogy szenvedne, aztán majd legközelebb mi szenvedünk “cserébe”… mert ennek nincs értelme). Nagyon jól megvagyunk már jó sok ideje és ezt csak még jobbá szeretném varázsolni. :)
Ádám szociálisabb, pörgősebb, mint én. Az évek alatt egymáshoz csiszolódtunk, ő engem kimozdít a csigaházból, én pedig valamennyire lenyugtattam őt, megtanítottam szeretni a nyugi élvezetét, és közösen kialakítottunk egy biztos, békés, nyugodt hátteret, ahova mindkettőnknek vissza lehet vonulni feltöltődni. :) Azért a munkaállomásunkon is látszik a különbség: neki kell a perspektíva, ezért az ő asztala a szoba közepe felé, az ablak és a fény irányába néz, az enyém meg a falnak, hogy befelé tudjak figyelni. :) Máshogy inspirálódunk, de az a lényeg, hogy mindketten megtaláljuk és megkapjuk azt, amitől “működünk”. Jó hatással vagyunk egymásra, a fontos dolgokban azonosak vagyunk (az értékrendünk, igényeink), a többiben meg tudunk igazodni. Nekem például nem probléma, ha nélkülem megy el egy programra, ő pedig megérti, ha én inkább itthon maradnék, mert írni akarok, vagy pihenni, vagy csak nincs kedvem. Nem vagyunk összenőve, én meg marhára nem vagyok az a féltékeny, birtokló típus, hogy kiakadjak azon, hogy nem én vagyok az egyetlen emberi lény, akivel beszél. :D (“Remélem, hogy hozzám hű leszel, és nem beszélgetsz most már senkivel. Ha nem néz rád senki és nem tapogat, én sohasem harapom át a torkodat” – Dolák-Saly klasszikus)
Én a helyedben mindenképpen leülnék egy programfüzettel meg egy naptárral és átbeszélnénk, hogy milyen típusú dolgokra vágyunk mostanában, mire van pénz meg idő, és van, ahova közösen mennénk, van, ahova egyedül, van, ahova részben csak a másik kedvéért, és akkor így kialakulhat egy kompromisszum. :) Mi pl. nemsokára flippermúzeumba megyünk, amit nyilván nem utálok, de nekem csak közepesen érdekes, Ádám meg oda van és vissza. :D Majd szurkolok neki, amíg játszik, mint mindig. (Rettenetesen jól tudok játékokhoz szurkolni, 5 éves korom óta edzek, akkor kezdtük: anyu tolta a Super Mario-t, én meg drukkoltam. :D)
Még ehhez kapcsolódóan jutott eszembe egy kérdés: hogy lehet az, hogy két ember tök jól megvan egymással, harmóniában szeretetben és az egyiknek egy olyan embert kedvel (baráti módon), aki a társának (kicsit eltúlozva) az ősellensége is lehetne, annyira mások? Hogyhogy a pár mégis ilyen jól megvan, ha az ember kedvelésük ennyire különbözhet??
Remélem érthetően fogalmaztam… előre is köszi a véleményeket. :)
Gondolj bele: neked az összes barátod klónja egymásnak? :) Szerintem sokat számít, hogy a szimpátia nem egy kapcsoló, amit ki-be kapcsolsz, és akkor huss, valaki szimpi lesz (vagy szerelmes leszel belé, kiráz tőle a hideg, vagy akármi). A viselkedéseded (bunkó vagy vele, elhívod randira, stb.) már a te döntésed, de a zsigeri érzések valamiért ott vannak maguktól. És néha olyan embereket is lehet kedvelni vagy nem kedvelni, amire racionálisan semmi magyarázat nincs.
Ha nem puszta antipátiáról van szó, beszélgessetek, mert el tudom képzelni, hogy olyan emberrel barátkozik, akivel te sehogy sem akarnád asszociálni magad (rasszista, kétes ügyei vannak, stb.). Ez nem csupán ízlés kérdése. És itt nyilván az is bejön, hogy ha a párod ezt “eltűri”, akkor felé is megtörhet a bizalmad. De mindenképpen kell beszélgetni, hogy mi a helyzet, és mit lehet tenni.
Igazad van, ezért is érzem ekkora gondnak ezt. Beszélnünk kell erről, hogy ne legyen mindig gyomorgörcsöm ha szóba kerül, vagy csak eszembe jut…
Alapból van egy antipátia bennem, de ez leküzdhető lenne számomra, ha közben az alapértékei és gondolkodása nem térne el annyira az enyémtől. :(
Jó tulajdonságait is felfedeztem már és szerintem ezért “ragaszkodik” hozzá a párom is. Ilyen például az egészségtudatos gondolkodása.
Viszont olyan erkölcsi alapkérdésekben ellenkezünk, amit nem tudok elviselni… :(
A páromat ez nem nagyon zavarja, ő úgy van vele, hogy nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy. Nehéz vele erről beszélni, mert ő elfogult vele szemben én pedig szerinte csak a negatív oldalát látom és merev vagyok. Általában nem jutunk dűlőre ebben, ezért is van ebből mindig probléma közöttünk.
Most újból szóba jött munka kapcsán, ezért is vagyok görcsben azóta.
Nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem ebben. Eddig nem tudtam kihez fordulni.
Köszönöm. :)
Én úgy gondolom, hogy amíg nem erőlteti rátok a véleményét, nem prédikál, nem szól bele az életetekbe, hanem tiszteletben tartja a ti álláspontotokat, akkor ti is tiszteletben tarthatjátok az övét is (még ha borzalmasan nehéz is). Fogd fel lehetőségnek, hogy gyakorold a türelmet és a toleranciát. De amint túllép egy határon, akkor nyugodtan húzd meg erősebben azt a határt. Veszekedni felesleges miatta, ha a párod tényleg el tudja választani ezt, és nem úgy jön haza minden nap, hogy “tulajdonképpen igaza van abban, hogy [insert elfogadhatatlan erkölcsi alapkérdés here]…”, amiből aztán batár nagy konfliktus lesz köztetek. De az is egy jó lehetőség arra, hogy megbeszéljétek az álláspontotokat, szóval még jól ki tudsz jönni onnan is. Erősödhet a kapcsolat. :)
nagyon-nagyon tetszett a poszt!!!
én is ilyesmi csiga vagyok, de a csigábbik fajtából.=D bővebben kifejtve: minden nap szükségem van néhány órára EGYEDÜL, a gondolataimmal, egy könyvvel, vagy épp üres dokumentummal a laptopon. lehet azért van, mert egyedüli gyerek vagyok és kisebb koromban nem nagyon volt társaságom a szabadidőmben, ezért megtanultam egyedül elfoglalni magam. ezt egyébként sosem éltem meg traumaként vagy ilyesmi, mindig tök jól elvoltam magammal.=D
szeretek azokkal az emberekkel lenni, akiket tényleg nagyon szeretek, de bizonyos időközönként ki kell vonjam magam a forgalomból. pl. mikor a kampányt szerveztük és csináltuk, nagyon sokat voltunk együtt az osztállyal, és én tényleg élveztem, de örültem, mikor vége lett, mert már elegem lett a nagy közösségeskedésből. meg is kapom néha, hogy antiszociális vagyok. helyenként valóban, vállalom.=D
idegenek előtt szerintem nehezen nyílok meg, egyáltalán, elég zárkózott vagyok. ezek és a fenti tulajdonságaim miatt nehéz volt számomra a múlt hét, amikor itt volt a német cserediákom: valaki, akit gardírozni kell, programokat szervezni neki, irányítani, beszélgetni vele… nagyon kimerültem, és nem csak azért, mert folyamatosan idegen nyelven beszéltem, hanem mert nem jutott idő a csendes napi magányra. egyébként jól elvoltunk egymással, nagyon aranyos a lány és szerencsére nem locsogott folyamatosan kérés nélkül, akkor biztos az agyamra ment volna.
van egy barátnőm, aki azonnal megtalálja a közös hangot mindenkivel, rögtön jó fej és vicces és emiatt sokszor irigylem. de egyszerűen nem bírok ilyen lenni, kész. ha valakivel megismerkedek, nem is baj szerintem, ha kicsit “nyomulósabb” abban az értelemben, hogy viszi a beszélgetés fonalát, így azért könnyebben oldódok fel.
egy szó mint száz: akármivel is jár, összességében szeretek kis csiga lenni.=)
húú, ez hosszú lett és talán picit összevissza is, de örülök, hogy leírhattam!=)
én csiga vagyok majdnem mindig. kifejezetten fáraszt, ha huzamosan nagy társaságban (vagy kicsiben) kell lenni, és itt a hangsúly a kellen van. ha a kedvenceimmel vagyok, nem vagyok csiga én sem, bár vannak esetek, mikor mentálisan annyira fáradt vagyok, hogy rájuk sem vágyom, de ez sosem volt probléma, mert ismernek, és tudják, hogy időnként egyedül kell lennem.
ja, és nekem gyerekként se volt ez probléma, köszönhető annak, hogy az ikertestvérem, akivel mindenhova együtt mentünk mindig a társaság közepe volt, és így simán elfogadták a fura testvérét is. :-)
Nagyon fontos dologról írtál. Sokáig én sem tudtam nemet mondani. Mára megtanultam, a saját jól felfogott érdekemben. De mire eljutottam, sok időm én energiám ráment az állandó megfelelésre. Mostanra rájöttem, nem éri meg. És így sokkal jobban érzem magam a bőrömben.
“Mert épp fáradt vagyok, és szükségem van pihenésre, feltöltődésre, csendre, saját térre, biztonságra, melegre. Nem igényel magyarázatot. Ez is egy valid indok arra, hogy ne menjek bele olyanba, amit nem szeretnék.”
Ez az a dolog, amit nekem nagyon meg kéne tanulnom. Sokszor van olyan, hogy olyan programra, amit én szerettem volna, akkor és ott borzasztóan nincs kedvem menni, pedig tudom, hogy utána jobban lennék, jól érezném magam közben, stb.
Ez valahol olyan, hogy tudom, hogy nem leszek kipihentebb csak az alvástól, mégis olyan kimerült vagyok, hogy csak berogyok az ágyba.
Igen, van olyan is, amikor igazából a komfortzónában maradás, hogy nem mész el. Ezt fel kell ismerni, egy idő után tudod, hogy mi az, amikor igenis “erőltetned” kell, hogy menj, mert tudod, hogy jó lesz, csak megy a nyifinyafi, és melyik az a helyzet, amikor valóban nemet kell mondanod.
Jaj Via nagyon pontosan megfogalmaztad azokat az érzéseket, gondolatokat, amit szerintem nagyon sokan érzünk egy-egy szituációban. Én is ott tudok igazán megnyílni, ahol biztonságban érzem magam, azokkal az emberekkel, akikkel egy hullámhosszon vagyok.
Az a jó, hogy fel mered vállalni, jogod van elmenni, jogod van magad rosszul érezni. Szerintem ez keveseknek sikerül, hiszen vagy egy neveltetési (?) gát, hogy nem illik, hogy tiszteletben kell tartani a másikat, és egyfajta félelem is, hogy mi lesz, ha később jobb lesz, nem maradok-e le valamiről. És igen működik amitszólnakmajdmások nyomás is. Az embernek sokszor elég lenne a saját összes lelki nyavalyája, a maximalizmussal, megfelelési kényszerrel, de ehhez adódik, hogy nem mindig száz százalékosan te rendelkezel magaddal, Van olyan életszakasz, amikor szinte egyáltalán nem, és még azt sem te döntöd el igazán, hogy mikor mész pisilni, ha meg időt szánsz magadra akkor nem győzöd behozni, ami emiatt elmaradt. Csodálom azt a fajta önazonosságot, ahogy te szervezed, éled az életed. Azért benned is munkál néha kétely? És kíváncsi lennék az útra, hogyan jutottál el odáig, hogy nem érdekel mások véleménye, hogy tényleg csak magadnak és a szeretteidnek akarsz megfelelni.
A tisztelet elsősorban magam számára fontos. Igen, persze, tök jó, ha tisztelem a másikat azzal, hogy hagyom neki, hogy bunkózzon velem, és kellemetlen helyzetbe hozzon, de ez mennyire abúzív kapcsolat már?! :) Magamat miért nem tisztelem annyira, hogy felemeljem a hátsómat és arrébb menjek? Mikor kapunk kitüntetést azért, hogy az utolsó helyre tesszük magunkat? Mi a jutalma? Mert én még nem láttam soha. Csak azok paskolják meg a fejemet ezért, akiknek nagyon is érdeke, hogy kussban legyek. Biztos, hogy az ő elismerésükre vágyom…? Azok a barátok, akik azt érzékeltetik velem, hogy TOLERÁLHATÓ vagyok? Akik kihasználnak, és addig viselnek el, amíg jó vagyok? Mert szerintem marhára nem…
A kételyekről pont ebben a bejegyzésben is írtam. Persze, hogy vannak. Nem attól leszel magabiztos, ha megszűnnek – ezt tök baromság várni, mert nem fognak. Az a világ leghalogatóbb célkitűzése, hogy “majd ha bátor leszek…” A bátorság nem eljön, hanem elhozod. Azzal, hogy az előtt állsz neki valaminek, hogy bátor lennél. Már írtam biztosan máshol is, hogy a bátorságra, magabiztosságra várni olyan, mintha otthon a kanapén ülve mondogatnád magadnak, hogy “majd elmegyek maratont futni, ha jó edzett leszek”. A kanapén ücsörgéstől? Nemár. Ahhoz futni kell. :) Sokat, sokszor, izzadni, kudarcot vallani, elesni, felállni.
Az eredetmítoszomról meséltem az első online kérdezz-feleleken, hallgasd meg! :) https://www.youtube.com/watch?v=71AdFauJbvE&list=UUrKyUMl5h4PJx6V7dj29XPw
Folyamatosan ezen a bejegyzésen kattogok. Felmerülhet az a kérdés is, hol van a határ az önzés és a saját magam tiszteletben tartása között. És mi van akkor, ha egy szituáció nem bunkó, nem megalázó, csak mégsem érzem jól magam benne.
A tisztelet szerintem sokrétű fogalom. Persze fontos a tisztelet nekem, de fontos tisztelni bizonyos embereket, szituációkat, azért mert letettek valamit az asztalra, és néha azért is, mert egyszerűen úgy illik. Biztos azért mert másik generáció vagyok, de szerintem nem hagyható teljesen figyelmen kívül, és sokszor igenis okoz szenvedést, hogy egyszerűen sikk figyelmen kívül hagyni bizonyos konvenciókat, illemszabályokat, mert régimódi, őskövület, de adott igazodási pontokat, és adott egyfajta tartást.
Én is írtam, hogy alapvetően nyitottan megyek bele minden ismeretlen helyzetbe, de ha elkezdenek vele visszaélni, privilégiumokat (figyelmem, időm) vesztenek vele. Ez van. Ha bunkók velem, akkor viszont én attól nem leszek bunkó. Ha visszaolvasol, láthatod, hogy bármikor, amikor anyázó kommentet kaptam (volt belőlük jópár), lehetőségeimhez mérten civilizáltan kezeltem a helyzetet, mert nem jogosít fel semmi arra, hogy visszarúgjak. Akkor se, ha piszokmód rosszul esett, és fáj, ami történt. És igazságtalan, és úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg. Az az ő döntésük volt, hogy ezt írták, az meg viszont már az enyém, hogy mit kezdek vele.
Ha nem érzed magad valamiért jól egy szituban, kompromisszumra kell jutnod a helyzettel és magaddal. Milyen indokkal maradnál a helyzetben? Milyen előnyei vannak annak, ha áldozatot hozol (= maradsz, minden akaratod ellenére)? Milyen következményei lennének, ha mégis magadat választanád? Szituációfüggő egyébként, hogy egy adott helyzet bizonyos körülmények között önzés vagy öntisztelet. Nem csak a te érzelmeiden múlik, hanem hogy kivel beszélsz, milyen helyzet, mi a téma, milyen köztetek a viszony. Ha egyáltalán megadod magadnak az engedélyt, hogy van választásod, és opció, hogy magadat válaszd, már kevésbé elfogultan tudsz dönteni. Akár amellett is, hogy maradsz – akkor az már egy tudatos döntés lesz, nem egy olyan, amire rákényszerítetted magadat.
Muszáj egészséges és őszinte belső párbeszédet folytatnod magaddal, anélkül nem megy. Az önismeret is a kommunikáción múlik, mint a jó párkapcsolat. :)
Figyelni kell magadra és a másikra, és ezek egyformán fontos dolgok.