A tumblr-ben az a rossz jó, hogy könnyen és gyorsan lehet névtelen üzeneteket küldeni. Hála az égnek nálam ezt 99%-ban jóra használják az olvasók (“with great power comes great responsibility”), és sok fontos kérdés szóba kerül. Mivel nem szeretném, hogy ezek elsikkadjanak, és gyakran fontosnak tartom, hogy minél több hasonló cipőben járó ember olvashassa, két kérdést + választ a közelmúltból megosztok itt is a blogon. És nem ígérem, hogy nem lesz a jövőben is néha tumblr-ös összefoglaló, mert ha a továbbra is ilyen ügyesen használják a hölgyek-urak a lehetőséget, akkor kénytelen leszek folytatni a jó szokást. Muhaha. :))
A mai két kérdés azokról szól, akik minden áron védik a világrendjüket, még olyan áron is, hogy másokon átgázolnak, csak hogy az ő kis kártyaváruk ne sérüljön. Ha voltál már valaha olyan helyzetben, hogy valaki minden (őt egyáltalán nem érintő!) döntésedet személyes támadásnak vette, és a puszta létezésedet számon kérte rajtad, hogy hogyan merészeled, akkor tudod, kikről van szó. :)
Miért van az, hogy általában tényleg az okos, jó fej emberek azok, akik a legtöbbet ostorozzák magukat, és hasonlítgatják magukat másokhoz, a buta emberek meg teljes magabiztossággal ontják magukból a hülyeséget, és még büszkék is rá, mert elhiszik, hogy nekik van igazuk?
Nem tudom a választ a miértre. :( Általában a buta-nagyszájú emberek is kishitűek, csak ők azzal nyernek önbizalmat, hogy másokon átgyalogolnak. Ők mindig másokhoz KÉPEST érzik magukat májernek, ezért kell mindig valaki viszonyítási alapnak. Valaki, aki nálam kövérebb, rondább, lustább. Ha mégsem az, mert mondjuk sikeres, boldog, vidám, akkor keresek benne valami hibát, nehogy már az jöjjön ki, hogy én mégsem vagyok olyan tökéletes, mint képzelem! Akkor az ő sikere pusztán “szerencse”, a szépsége érvénytelen (biztos plasztika), a szerelme “biztos csalja”, a gyereke “biztos buta”, az eredményei hamisak (csalt, lopott, lefeküdt a sikerért, hazudik). Szóval szerintem ők is hasonlítgatják magukat másokhoz, és ugyanúgy egy kártyavár az önbizalmuk… Csak ügyesebben hazudnak maguknak. De jó hír, hogy ha okos és jófej vagy, és úgy nincs önbizalmad, abból ki lehet kecmeregni türelemmel, szeretettel, önismerettel, apró sikerélményekkel. Én ebben próbálok segíteni. Ha buta vagy és rosszindulatú (ez utóbbi a nagyobb baj, ugye), abból kevésbé van kiút. Ott nagyobb világomlás lesz, ha kipukkan a lufi, ezért jobban is védik – többet és erőszakosabban támadnak, keresik az önigazolást, agresszívek, zsarnokok. Náluk az lenne az első lépés, hogy felismerjék és elfogadják, hogy egyáltalán baj van, és segítséget kérjenek. Ritkán fordul elő, úgyhogy erre felesleges várni.
Később egy másik névtelen olvasó elküldte ezt a videót a “miért”-re válaszul. Szóval ahhoz, hogy felismerd, hogy valamihez hülye vagy, már kell annyi ész, hogy attól már eleve nem vagy hülye. Ez viszont megnyugtató mindenki számára, aki hülyének gondolja magát. :D Akkor nagy baj már nem lehet. :))
Tényleg gyáva, aki külföldre költözik, mert itthon már nem bírja tovább? Mert ő a könnyebb utat választja, pedig tehetne is valamit azért, hogy élhetőbbé váljon az ország? Mindenkitől ezt kapom a környezetemben. Szülők, ismerősök, még néhány hát, “baráttól” is. Folyamatosan keltik bennem a bűntudatot, mert mostanra már mindent alárendeltem annak a célnak, hogy amint lehet, elhúzok innen. Egyszerűen nem bírom tovább.
Tudom, hogy nem lesz tőle kevésbé dühítő, és nem fog kevésbé fájni, de hidd el, hogy ez nem rólad szól. Az a helyzet, hogy amikor felvállalsz egy véleményt, az egy csomó ember számára (akik bizonytalanok a saját döntéseikben, és nem tudják maguktól teljesen függetlenül megítélni a másik embert, és feltétel nélkül örülni neki vagy szomorúnak lenni miatta), ez a döntés vagy megerősítés, vagy tükör.
Az agyunk nem szereti, ha nincs igaza, mert akkor sérül a világrend, és újra kell szervezni az alapelveket. Az pedig kényelmetlen, mert önvizsgálatot igényel… :) De rosszabb szokása is van a rendszerünknek: ha meghozott egy döntést, amiről utána kiderül, hogy rossz, akkor (mivel ugye nem szereti, ha téved), utólag kitalálja, hogy de miért volt mégis neki igaza. Nézd meg az összes embert, akit palira vettek, megvett valami drága kütyüt, amiről kiderült, hogy szériahibás vagy ócska, de tudja utána mondani teljes hittel (és tényleg teljesen hisz benne), hogy “de végülis megérte, mert olyan szép színe van, meg nagyon jól mutat, meg jó a design, meg hát a többiben is van hiba…” Ha pedig azt hiszi valamiről, hogy sz*r, akkor bármilyen bizonyíték arra, hogy sikeres, értékes, működik, hatásos, stb. ignorálva lesz. Akkor is, ha többségben vannak ezek az adatok! Mert attól megint sérülne a világrend. A savanyú a szőlő effektus nagyon is létezik, mindkét irányba. :)
Szóval ha valakinek labilis alapokon állnak az elvei és a véleményei, és azt hiszi, csak akkor érvényes az ő álláspontja, ha senki másé nem (kicsit fekete-fehéren gondolkodik), támadni fog. Mert nem fér el egyszerre a kettő, olyan nincs, hogy neki is igaza van, meg a másiknak is. A bizonytalansága miatt csak az a verzió létezik, hogy övé az egyetlen igazság, és aki nem úgy gondolja, az lusta / gyáva / gonosz. Semmi megengedő szándék nincs benne. Így aztán bármilyen döntéseddel vagy véleményeddel kiválthatod ezt a támadást az ilyen típusú embereknél. Ha férjhez mész, miért ilyen korán. Ha nem mész, miért nem. Ha vállalkozást indítasz, miért nem diplomázol. Ha diplomázol, minek, menj el boltba eladónak. Ha szülsz, minek, erre a világra még egyet… Ha nem szülsz, hogy képzeled! Ha kutyát tartasz, miért nem macskát, ha nem szereted a brokkolit, hogy van pofád! Pedig simán csak el kéne fogadni: van, aki kutyás, van, aki macskás, van, aki egyik se, van, aki mindkettő. Nem verseny, hogy kik “nyernek”. :)
Namost a költözéssel kapcsolatban is abszolút ez lehet a helyzet, ha valakinek önértékelési krízist okoz, hogy más véleményű emberek is léteznek a bolygón.
Alaptézis: Itt lehet élni, ez egy csudálatos ország. INPUT tőled: “Nem lehet, el akarok menni, szerencsét próbálok külföldön.” SYSTEM REBOOT. Ha nem lehet itt élni, akkor én miért maradok mégis? Ha az opció, hogy elhagyjam az országot, én miért nem megyek? KONKLÚZIÓ: Biztos ő a hülye és a gyáva, én teljesen jó vagyok így, ahogy vagyok.
Lehet nem akarni külföldre menni. Lehet azt is, hogy valaki nem tud, mert azért nem öt fillér kiutazni sem. Nem kell egyet érteni! De akkor ezt úgy is lehet kommunikálni, hogy:
“Nagyon szurkolok neked, én még maradok itt, megnézem, milyen lehetőségek vannak, aztán lehet, hogy később máshogy döntök.”
vagy
“Én már nagyon megszoktam azt, ami itt van, és úgy érzem, rosszabb lenne ezt elhagyni, mint a lehetőség, hogy egy picit jobb legyen. Inkább maradok, de neked sok szerencsét kívánok.”
vagy
“Nagyon szomorú vagyok, hogy elmész, nem értek egyet vele, de egy kalappal, és remélem, megtalálod a számításaidat! Írj majd gyakran!”
vagy
“Örülök, hogy ki tudsz menni, én is gondolkodom rajta, de sajnos még nem állnak úgy a dolgok – öreg szüleim vannak, és még sokat kell spórolnom az utazáshoz, de addig is tanulom a nyelvet.”
És így tovább. A közös ezekben, hogy magukról beszélnek, és nem rólad. Tádámm, advanced communication for humans. Kár, hogy nincs az alaptantervben. :)
Nem vagy gyáva. Járj szerencsével, és küldj képeslapot! ♥
Szia Via!
A könyvednek most értem a végére. Jó ötlet, hogy bele lehet olvasni, mert így eldöntheti az ember bírja e a stílust. Én bírtam! (-: Annyira, hogy egyszuszra, két nap alatt végig olvastam. Ez tudom, hogy nem az emésztgetős olvasás, az ezután jön. Szépen lassan a magam ritmusában azután, hogy elsőre befaltam. Hát én ilyen vagyok. Ami már most nagy előrelépést jelent az az, hogy rájöttem vannak trollok a való életben is. Mindig rosszul reagáltam, ha belém kötöttek, védekeztem, magyarázkodtam, vagy háborogtam. Így jó kis céltábla lettem olyan helyzetekre, amikor nem tudják mi bajuk, csak rúgni kell valakibe.Már nem etetem a trolljaimat, odébbállok, ha olyan a hangulat, mindezt mosolyogva, és persze sajnálva őket. A trollos részt most másolom ki, hogy vihessem magammal emlékeztetőnek. Az LGT egy régi dalában van egy mondat “harcoltam már eleget”, igen de hogyan hagyjam abba, tőled jött a válasz, hát akkor ne etesd a trollodat. Lehet, hogy nem jó helyre írtam, de még szoknom kell az blogot. Jó sok hasznos dolog van a könyvedben. Van egy barátnőm, ajánlottalak neki, már meg is vette a könyvedet és csinálja a feladatokat. Ő ajánlott egy kismamának akinek most van második babája, és el van havazva, már onnan is köszönetet kaptunk érted. Ezt a köszönetet adom most tovább. További jó munkát, és szép napot mindenkinek!
Köszönöm szépen a visszajelzést! :) Bárhova írhatod, mindegyikről kapok értesítést.
Örülök, hogy ennyire tetszett a könyv, és hogy ajánlod is! :) Ez mindig olyan jól esik. ♥ Üdvözlöm a barátnődet és a kismamát is!
Ha rajtam mulna akkor en mindenkinek felirnek legalabb 1 ev kulfoldon tartozkodast, annyira maskepp viszonyulnanak az emberek mindenhez. Persze mindenki magabol indul ki, de en rengeteg mindent tanultam kint, sokat fejlodtem es alakultam az evek soran, es nagyon halas vagyok erte. Ugyanakkor lelkileg is jo kis treningben lehet reszunk, hisz egy vadiuj kornyezet, kultura es az, h onerobol kell boldogulnunk elegge strapas tud lenni. Sokan persze ezeket nem latjak, h ki mit elt at eddig, ki mennyit dolgozot es tanult, csak azt, h szinte az oledbe hullott minden, es elsz, mint Marci hevesen. Gondolom ezert is el sok ember fejeben az, h kulfold egyenlo a kanaanal, pedig itt is ugyan ugy kell dolgozni, ugyan ugy vannak gondok stb. Korant sem ez a konnyebbik ut, sot…. Masreszrol pedig meg tudom erteni azokat akiket az anyagiak csabitanak el, mert nem birnak egyrol a kettore jutni, holott okosak, becsuletese, szorgalmasak, megsem sikerul. Hisz nem mindegy, h valaki megel a fizetesebol vagy el is. Mindenesetre az otthon maradtak es a kulfoldon elok is megerdemlik a tiszteletet, hisz egyik csoportnak sem konnyu, csak eppen mas-mas kihivasokkal kell szembenezniuk, de ettol egyikuk sem kulonb.
Bocsi az elutesekert, nem egyszeru tablageprol potyogni. :)))
Régóta nem szóltam hozzá semmihez, de ehhez most úgy érzem, hogy kell. Én imádom ezt az országot, a legszebb a világon, viszont nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak külföldön legalább egy rövid ideig. Kultúrát megismerni, nyelvet gyakorolni (anglisztikás vagyok), új emberekkel találkozni, egyáltalán csak élményeket és tapasztalatokat gyűjteni, amelyek építik a személyiségemet.
Na már most, mi a reakció erre? Két tábor van, az egyik ellenzi, a másik támogat. De a kettőjük közötti viszony meglep, egyik sem tudná a másik szemszögéből nézni a dolgokat. Ez az, amit nem értek. Én szeretek más véleményeket is hallani, melyek tágítják a látókörömet. Igaz, hogy általában a kialakított véleményem nem változik, azonban hozzátehetnek valamit a világképemhez.
A kortársaim viszont egyetértenek velem. Tudom, hogy egyik országban sem tökéletes az oktatási rendszer, de az egyetemen rettenetesen magas azon emberek száma, akik külföldön képzelik el a jövőjüket. Sok olyan döntéssel sújtanak minket, amelyekkel tovább nehezítik a tanulmányainkat, amelyek a pénz miatt így sem egyszerűek.
Egy szónak is száz a vége, engem leginkább az lep meg, amikor rácsodálkoznak, hogy nekem miért nem jó itt, miért akarok elmenni. Mert látom a példákat a családban is, hogy diplomával nem tudnak elhelyezkedni, és tudom, hogy én mit akarok csinálni. Ha ez Magyarországon nem megy, akkor külföldön váltom valóra az álmaimat. :)
Bocsánat, ha hosszú lett. :( :)
Nem kell bocsánatot kérni, nálam lehet hosszan írni, szívesen olvassuk. :) Sok sikert az álmaidhoz! És azzal maximálisan egyet értek, hogy már csak látótértágítás miatt is megéri külföldön tölteni hosszabb időt, tanulságos, és jó önismeret. Még ha csak pár hónap is, ami már nem a klasszik “turista” szemléletet igényli, hanem kicsit mást, kicsit többet.
Ez a külföldre költözős dolog szerintem ennél kicsit bonyolultabb. Nyilván csomó olyan eset van, amikor az embernek megalapozott oka van arra, hogy kiköltözzön, mert nem érzi itt jól magát, nem boldogul, hasonlók. (Ahogy fentebb is olvasható egy eset ezzel kapcsolatban.) Kikerül külföldre és mindent megtesz azért, hogy ott jobb élete legyen, hogy ott tényleg vigye valamire, és ne ismétlődjön meg az, ami itthon. Ez az igyekezete pedig eredményt hoz és sikerül neki kint új életet kezdeni. Szerintem ez egy nagyon becsülendő dolog.
De sajnos egyre több korombelitől látom azt, hogy azért akarja ezt a lehetőséget választani, mert úgy gondolja, hogy ez a könnyebb. Nem látja, mekkora igyekezet van abban, amivel a többiek sikeresek lettek, csak fiatal, nem gondolja át, csalódott a rendszerben, nem látja át a politikát, nem gondolja, hogy képes itt munkát találni, és mindenki azt mondja neki, hogy kint kolbászból van a kerítés. Aztán kikerülnek és kint döbbenten látják, hogy ott is meg kell dolgozni a pénzért, de ott nincsen ott a család és nincsen senki, aki hátulról támogatná őket. Igazi motivációjuk meg nincs, mert nem a nyomorból menekültek el, hanem csak azt hitték, hogy ott majd álomszerű lesz minden. Aztán vagy visszajönnek vagy ész nélkül és kapkodva próbálják felszínen tartani magukat.
Nem mondom, hogy ne költözzön ki senki, mert nyilván az átgondolt, felnőtt döntéseket maximálisan tiszteletben tartom, akkor is, ha nem értek egyet velük, de sajnos a gyerekfejjel, meggondolatlanul meghozott döntéseket, amik az álomvilágot várják attól, hogy egy másik országban élnek, de dolgozni nem igazán akarnak érte, ezeket nem tudom támogatni. És sajnos egyre több ilyennel találkozom.
De aki nem akar dolgozni, az meglepődik majd itthon is, mert a világ sehol nem így működik. Nem tudjuk megvédeni őket a saját kudarcaiktól – külföldön lehet, hogy előbb szembesülnek vele, hogy meló nélkül nincs eredmény. Az meg nem baj, utána lehet újratervezni. :) Menjen csak ki, tanuljon, tapasztaljon nyugodtan. Lehet, hogy ha itthon marad, keresi a kifogásokat, hogy miért nem sikerül neki ez meg az, kinn meg már nincs több mentsége, mert tessék, kinn van, na és most? Aki szorgalmas, az jobban boldogul az életben, aki meg nem, annak úgyis mindegy, hogy hol nem… :) Az illúziókra nincs ellenszer, csak a kőkemény reality check. És ha azt egy elutazás hamarabb megoldja, szerintem az nem baj. :) Attól, hogy nem felelős (bár ki szerint?), még döntés, hadd hozza meg.
Én most épp almás laptopot szeretnék venni, úgyhogy van fogalmam erről a típusú véleményformálásról. Ebben a szituban ez tök vicces :)
Természetesen ehhez alkat kell. És a téma sem olyan.
Én a környezetem szerint azzal rontom el az életem, hogy itthon maradok, már 30 fölött diplomázok, van 3 macskám és szeretem a munkám. Mások szerint meg azzal, hogy miért diplomázok, egyébként a kutyák sokkal hűségesebbek és hülye vagyok, hogy ennyi fizetésért bejárok egyáltalán. De épp most éri a világot az az igazságtalanság, hogy fizetésemelést kapok, mert hát diploma nélkül ennyit rendes munkával nem lehet keresni :)
Azt hiszem én most itt halmozottan hátrányos vagyok. :)
Blogot vezetek és külföldön élek. Mint két területen kaptam hideget-meleget; a blogomon azt írták nem tudok angolul akkor minek írom két nyelven a blogot, az utóbbinál pedig a környezetemben mindenki ellenezte a kiköltözést mondván még csak 20 éves vagyok (öhm, vagyis csak voltam) korai még, meg amúgy is minek.
Persze, én azok közé tartozom akik imádnak kint élni Angliában. Itt járok egyetemre, dolgozok és megtaláltam önmagamat.
Azt gondolom az embereknek meg kell tanulniuk elfogadni a másik másféle véleményét. Nem értem miért is kell bántani a másikat mert ő az ő élete felett hozott egy olyan döntést amiért csakis ő maga felel…. :)
Nagyon jó bejegyzés Via, imádom a humorodat, örülnék még több ilyen bejegyzésnek. :)
Én több mint 4 éve élek külföldön. Szerencsére a csaladom és az igazi barátaim mind a mai napig támogatnak a döntésemben, a nem igaz barátságok pedig mára elkoptak. Így nem ért különösebb kritika vagy bírálat. Egészen addig míg komolyra fordult a kapcsolatom a muszlim párommal. Hirtelen mindenki a vallás szakertőjének érezte magát és jöttek a “csak a javadat akarom” típusú beszélgetések… Gondolom nem kell ahhoz muszlim partner, hogy a család és barátok ketkedessel fogadják a döntésed, de én különösen nehéz helyzetben éreztem magam, mert én sem iszlám ismeretekből diplomaztam és nem tudok mindenre valaszolni. Szóval nehéz időszak volt, viszont jól alakult a dolog. A szüleim kijottek a pakisztani esküvőre és saját szemükkel látták a család vendég szeretetét és nyitottsagat. A legjobb barátaim is atleptek sajat korlátaikat és igyekeztek megismerni a férjemet. Bár angolul kommunikalni nagyobb kihívás mint felteteleztem. A lényeg a happy end, de nem tudom elkepzelni hogy hazakoltozzek. A férjem nyelvi korlatai az egyik ok a másik viszont az, hogy most úgy érzem folyamatosan fejlődök, felelősségteljes a munkám, német a munkanyelv, jó a fizetés, gyönyörű helyen élünk… csak a család és a barátok hiányoznak, de szerintem igaz az hogy “you cannot have it all”
Ajánlott olvasmányok:
Itt a túlkompenzálás miatt jutott eszembe a “nagyszájúak” kapcsán:
https://sorskonyvnelkul.blog.hu/2013/08/23/sematerapia_megkuzdesi_stilusok
A sorozat a kezdetektől:
https://sematerapia.hu/
Elliot Aronson – Carol Tavris: Történtek hibák… (de nem én tehetek róluk) – Az önigazolás lélektana
Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak
Erőszakmentes kommunikáció (a borító ne tévesszen meg senkit, béna, de nem “szektás” könyv, báár tkp akár annak is felfogható, csak ez cseppet sem káros a társadalomra).
Igazad lehet. Túlkompenzálnak.
Nem tudom, hogy az egy másik “csapat”-e, akik meg nem tudják elgondolni, hogy valakinek nincs szüksége a véleményükre. Van azért olyan dolog, amiben senki nem kér tanácsot, nem? Csak meséli, hogy mi a történés. Komment-igény nélkül.
Nekem szintén ment tönkre kapcsolat emiatt:( Mikor azt vettem észre, hogy minden beszélgetés valaki-valami fikázása körül zajlik és már nem megosztom, hanem ELTITKOLOM, ha valami tetszik, fontos nekem, öröm ért, mert egy félmondattal tönkreteszik , leszólják….
De nem tehetek szemrehányást, mert a kezdetektől ez volt, csak kellett némi idő és önbizalom, hogy észrevegyem:( Fájdalmas dolgok ezek, mert a saját illúzióidtól is meg kell szabadulni, hogy “de hát ő szeret, a barátom, a családtagom….”. Szar érzés rájönni, hogy a te érzéseid háttárbeszorulnak az Ő egójuk- önáltásuk mellett. És a maguk szintjén lehet amúgy, hogy tényleg szeretnek is:(
Igen, de nem vagy köteles elfogadni, ha te nem akarod, hogy így szeressenek. :( Valószínűleg ők is tanultál valahonnan így, csak nem tudták felismerni és kilépni a ciklusból. “Csak a javadat akarom”, “én mindig csak a te érdekeidet nézem”, “az életre akarlak nevelni, bízz a tapasztaltabb emberben” – mártír bullshit!
A kedvencem: “jó, hát úgy csinálod, ahogy akarod, én csak neked akarok jót” és még meg van bántva, amiért nem helyeselek. Pfff.
Via, segíts! Tényleg, akkor mi van, ha egy több mint 20 éves barátságnak akarok már véget vetni amiatt, amit az első levélre írtál? A barátnőm és a férje folyamatosan ezt csinálják, mindig, minden egyes találkozás alkalmával, minden megnyilvánulások mások minősítgetése. Csoportoké – és nem veszik észre, hogy mi, akik ezt hallgatjuk (vagy olvassuk emailben) tagjai vagyunk ezeknek a csoportoknak. Néha szólok, olyankor jön egy fél mondat, hogy “jaj, hát ti mások vagytok”, de közben simán belegyalogolnak bárki lelkébe. (Nem kell nagy dolgokra gondolni – pestiek, alföldiek, autósok, más gyerekes szülők, császárosok, tápszeresek, gyereket hordozók, elváltak, bérelt lakásban élők, nem sportmániások, foci vb-t nézők, stb.)
Próbáltam kommunikálni, hogy ez nekem nem tetszik, akkor meg amiatt lettem kikarikírozva, vagy vita lett belőle, és én se tűntem kevésbé agresszívnek.
Aztán persze, ha az élet, a Sors, a Karma kicsit hátsón billenti őket (többször megtörtént, sőt történik), akkor jönnek azzal, amit korábban én mondtam, csak most már az az ő igazságuk. Vagy attól kezdve nem hozzák szóba a témát. Vagy attól kezdve játsszák a megértőt – abban az egy dologban éppen.
Kiborító a dolog, és mivel 4-en vagyunk barátnők, nem is egyszerű.
arról nem is beszélve, hogy egy csomó esetben tudnám őket szembesíteni a következetlenségeikkel, azzal, hogy mit is csinálnak valójában – szemben azzal, amit mutatni próbálnak. DE! akkor én is minősítgetném őket. Azt meg nem akarom. Így azt érzem, hogy őszintétlen vagyok.
Nem őszintétlen vagy, hanem józan. Mert úgysem lehet őket meggyőzni érvekkel. Az érzelmi kirohanásokra (düh, felháborodottság) nem hat a racionalitás. Mindig találnak kibúvót. Szóval tök jól csinálod. Ha ölre mennétek, akkor se tudnád őket meggyőzni. :)
Szerintem ezt nem lehet értelmesen, megbeszélve kezelni, mivel eddig sem működött a megbeszélés. Szépen “kopj le”, keresd őket egyre kevesebbszer, ne menj el a találkozókra, ne bátorítsd őket, stb. Ha jól megmondod a magadét, nem érti. Ha intelligensen elmagyarázod, hogy mi a gáz, nem érti. Magyarázkodás nélkül szerintem egyszerűen slisszanjatok ki az életükből.
Szomorú, de ez lesz.
Hogy a közös találkozásokkal mit kezdek, még nem tudom, de ezek amúgy is ritkák és a másik két barátnőmmel tudok külön is találkozni.
Szomorú, de nem vagy köteles tűrni. Sejtem, már sokadik utolsó utáni esélyt adtál nekik. Megérte? Csak magatokkal szúrtok ki… Teljesen felesleges. Ez a kapcsolat arról szól, hogy ők rajtatok élezik a nyelvüket, meg szipolyozzák magukat tele kamu önbizalommal, hogy ők kihez képest milyen faszályosak. Ti meg utána ott ültök, mint akiket agyonvertek. Hát, nem tudom, nekik milyen szótáruk van, de az enyémben nem ez a definíciója a “barátság”-nak. :))
Hát szerintem ez már max csak haverság, barátságnak nem nevezném. Én már hagyom a hasonló kapcsolatokat leépülni. Volt egy 4-5-6 fős exmunahelyi körünk, amiből ma már csak az egyik taggal tartjuk a szoros barátságot, a többiek valahogy eltávolodtak, másféle kapcsolatra volna igényük talán vagy nem tudom. Mindenestre mi ketten kb megegyezünk a barátikapcsolat mélységét, milyenségét illetően. A többiekkel a világlátásom is elég távoli, ezért arra jöttem rá, hogy vlaszeg soha nem lenne annyira mély barátság közöttünk, hogy ez további erőfeszítéseket kívánna a részemről (korábban szívesen voltam a társaság motorja, a találkozások szervezője, aztán felhagytam ezzel apránként).
Szóval ha megkérdezed magadtól, hogy találsz-e még értéket ebben a kapcsolatban, akkor mit válaszolsz?
A többiekkel egy hullámhosszon vagytok?
Köszönöm, nagyon jó kérdés. Nem, nem találok, és ettől a szívem szakad meg. A másik két barátnőmmel könnyebb, mert ők őszinték tudnak lenni önmagukkal, így velük én is lehetek őszinte. És ettől minden könnyebb. Nem szívja le az energiámat egy-egy találkozás, hanem feltölt.
Tegnap óta azon agyalok, hogy mi lenne, ha megpróbálnék következetesen őszinte lenni ezzel a barátnőmmel is, és egyszerűen felhívni rá a figyelmét (kedvesen, szeretettel), amikor hasonlítgat és minősítget, hogy mit csinál, miért csinálja, és mi lenne a jobb. És mondogatni neki, hogy ő annál sokkal értékesebb és jobb ember, mint hogy folyton ócsároljon másokat, mondjon inkább önmagáról pozitív dolgokat mások említése nélkül. Naiv vagyok?
Aha. :)) 99%, hogy ki fogja magyarázni magát belőle, hogy de ő nem is úgy gondolja ám, és te reagálod túl. De a lelkiismereted kedvéért tehetsz egy próbát.
Boldog ember nem kritizál!…..szerintem ebben minden benne van!
Sok szerencsét!
Ez jóóóóóóóó .És igaz is. Mert aki kritizál az többnyire csak erősebbnek akar látszani a másiknál,pedig valójában tele van szorongással és komplexussal, és így próbálja palástolni.
Kezelni a fruszrációt én sem tudom, azt hiszem csak az egészséges lelkűeknek megy. Az meg kevés van, mert a szüleink is belénk taposnak (hogy szándékosan-e vagy csak mert ők sem tudnak jobbat most lényegtelen), ezért gátlásosak leszünk, mire jönnek a vadmalacok (azok a személyek, akik egy vaddisznó érzelmi készletével rendelkeznek) és mikor pont felállnánk jól visszalöknek.
Nagyon rondán beszélünk egymással, egymásról. Ez káros és mindenki csak veszít vele. Kéne erre is rendőrség: X egy rosszindulatú, szándékos megjegyzésével tönkretette a hangulatom 11:00 és 12:00 között:)
Mindannyian sérülékenyek vagyunk, még az ún. egészséges lelkűeknek is lehetnek rossz napjaik, amikor sokkal rosszabbul érinti őket a negatív behatás.
Egyszerűen az fontos, hogy az ember mindig tudja, hogy mit miért csinál, és akkor nem tudnak földbe döngölni. Erről vitát sem érdemes nyitni a trollokkal. Ha te tudod, hogy mit akarsz és miért, akkor nem pont mindegy, hogy mit gondolnak?
De, mindegy, de néha akkor is emészt, ha amúgy tudod, hogy számodra és a családodnak úgy jó, ahogy csinálod, még ha bárki más nem is úgy gondolja. :( Nehéz nagyon. Főleg, hogy minél stresszesebb vagy, annál nehezebb magadnak is megtartanod az álláspontodat és kitartani, kiállni az elveidért, és akkor még jönnek kívülről is, hogy hát ezt nem így kéne, nem úgy kéne…
Én úgy kezelem, hogy ha feszültség van (szorít a mellkasom, remeg a lábam, tehát fizikailag megnyilvánul az érzelem), akkor azt kiadom (kiadós bőgés, sport, stb. – elnyomni úgysem lehet, és hülyeség is). Aztán lenyugszom, és mantrázom, hogy “ez nem rólam szól”. Van, amikor könnyebben lepattan, van, amikor jobban megvisel. A többi tényezőtől függ: mennyire vagyok túlhajtott, fáradt, stresszes, nyűgös, stb. Ha jó napom van, egy durva beszólás sem kottyan meg, máskor meg egy kis pofátlan szúrkapiszka is emészthet.
Ítélkezéshez nem kell butának lenni, nagyon sok okos, művelt, képzett embert van aki gondolkodás nélkül földbedöngöl:) Szóval a diploma sem segít a dolgon. És szembesíthetetlenek, nem lehet még beszélni se róla mert velük ugye semmi baj nincsen.
És elégedettek és akkor tudnám hozni a péklapátot….
Ismerős…
Megkaptam én is, hogy minek megyek, miért nem jó nekem Magyarország. Aki olvassa a blogom, az nagyjából képben van, a többiek kedvéért meg elmondom. Nem szép történet, és pontosan tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen helyzetbe került. Nem is panaszkodásnak szánom, tényleg azért mondom el, hogy érthetőbb legyen, mi késztetheti az ember lányát egy ilyen döntés meghozatalára.
Elsősorban azért mentem el, mert a bőrt is megpróbálták lenyúzni rólam, elvették a lakásomat, mert egy ideig nem tudtam fizetni a törlesztőt (ez volt a kisebbik probléma) és mert duplán akarták befizettetni velem a lakásvásárlás utáni többszázezres illetéket, a NAV nem volt hajlandó igazolást kiadni arról, hogy egyszer már befizettem, közölték, hogy az ügy már archiválva van, semmit sem tehetnek, a végrehajtást megszüntetni nem tudják. Egy halom pénzt költöttem a velük való levelezgetésre, ide küldtek, oda küldtek, nem ők az illetékesek, hanem a Budapest másik felén lévő irodájuk, mégsem ők, hanem a másik. Közbejött az is, hogy anyukám megbetegedett, hozzám költözött, és nem volt bevételünk jó ideig (volt, hogy kikapcsolták a gázt, mikróban melegített vízben, lavórban mosakodtunk, meg a szomszédasszonyom hordta át vödörben tőlük a meleg vizet, azt osztottuk be magunkra meg a kutyára), hiába vagyok diplomás, hiába van nyelvtudásom, a kutyát nem érdekelte, fél évig kínkeservvel kerestem munkát (nem csak olyat, ami a végzettségemnek megfelelő, elmentem volna takarítani is, de nem vettek fel), nagyon nehezen találtam, és végül az sem úgy sült el, ahogy eredetileg a cég vezetősége tervezte, bár nagyon szerettem, amit ott csináltam. Segélyért nem folyamodhattam, mert bár mozgáskorlátozott vagyok, az önkormányzatnál az ügyintéző körberöhögött, és közölte, hogy mivel nem vagyok kerekesszékes és minden más segédeszköz nélkül képes vagyok járni, egyszeri (igen, jól olvasod, nem havi, nem heti) nyolcezer (!) forint támogatás járna, hát azzal úgy voltam, hogy töröljék ki vele azt a bizonyost, több a papírmunka, mint amennyi a támogatás. Hiába gyógyult meg anyu és rendeződött időközben anyagi helyzete, a lavina már elindult, nem lehetett megállítani. Az szóba sem jöhetett, hogy én költözzek hozzá, mert menet közben megismertem egy fiút, aki a párom lett, és akit a munkája Pestre kötött (ahogy engem is), végül kapott egy ajánlatot a főnökétől, dolgozhat a cégnek Londonból, brit fizetésért. Igent mondott, de csak úgy, ha én is megyek. Két hetet töltöttünk külön, míg ő felderítette a terepet, én elrendeztem a dolgaimat, már amennyire lehetett. Mások jóindulatának köszönhetem, hogy egyáltalán volt pénzem elhagyni az országot és szerencsét próbálni.
Nem szeretnék hazamenni a közeljövőben, sőt, lehet, hogy végleg itt maradok, nem csak azért, mert itt “kolbászból van a kerítés”, mert baromira nincs abból, itt is teljesíteni kell, de egyrészt megfizetik a tisztességes munkát, másrészt nincs 27%-os ÁFA, harmadrészt a fizetésed után is lényegesen kevesebbet adózol, tehát TÖBB MARAD a zsebedben. Ezek csak az anyagiak, az emberek nyitottsága és kedvessége megfizethetetlen, ahogy az is, hogy itt nem nézik egy darab szemétnek a mozgáskorlátozottakat, azon vannak, hogy segítsenek, ha van kerekesszéked, ha nincs.
Nem selejtes, aki otthon marad, nem is azt mondom, hogy az értelmes ember jöjjön ki, de tegye össze a két kicsi kezét, hogy van még hol laknia, van még hová bejárnia dolgozni, van miből enni és számlákat fizetni, lehetőleg PONTOSAN. Nagyon sok embertől hallom, hogy napról napra él, olyanoktól, akikről ezt sosem feltételeztem volna. Ha utazásra, szórakozásra is jut egy kevés pénz, az már jackpot. Ha pedig mindezek mellett még szereted is a munkádat, akkor az isten lábát fogod, el ne engedd!
Rettenetesen hiányzik egyébként a családom meg a baráti köröm (még csak két hónapja, hogy kiköltöztem, itt nem nagyon vannak ismerőseim, kizárólag a páromra és az ő egyik barátjára tudok támaszkodni), de azon vagyok, hogy őket is segítsem, hogy viszonozzam mindazt, amit tőlük kaptam.
Ez így teljesen érthetö!
Érthető, de ha nem lenne az, akkor is: senkinek semmi köze hozzá, nem tartozol elszámolással. Ha azért mennél ki, mert kék az ég és zöld a fű, ahhoz is jogod van. :) Nem kell “jó indok”. Mindenki a saját helyzetét ismeri a legjobban, nyilván úgy döntött, ahogy a saját tapasztalatai és tudása alapján neki az a legjobb volt. Kívülről nem láthatunk bele.
Remélem, hamar beilleszkedtek és ott is gyökeret tudtok verni! ♥
Ezen vagyunk, bár munkát még mindig nem találtam, és kezdek aggódni, attól félek, valamit rosszul csinálok :(
Nem biztos, csak sehol sem könnyű most munkát találni… :(
Az aktuálpolitikától távol maradva néhány kérdésem lenne az “itthon maradottakhoz”. Egyedül csak engem zavarnak a hazai állapotok, viszonyok és reflexek? Csak én akadok el a hivatol(osság)ok – lásd a történetben nevesített NAV illetve önkormányzat – gőgös semmittevésén, hogy a dolgukat nem végzik el, hogy nem élnek a hatalmukkal az állampolgárok érdekében, hanem visszaélnek ugyanezek kárára? Hogy az emberek könnyed vállvonogatással napirendre térnek ilyen és esetleg még keményebb történetek megismerésekor, rosszabb esetben a kárvallottat okolják? Hogy eltűrik az ilyen hatalom működését? Hány tönkretett élet, hány önhibáján kívül elszegényedett család, vagy egyén kell ahhoz, hogy az ország elgondolkozzon: nagy baj van?
Egy társadalom működésének szerintem igazából egyetlen valós mérőszáma van: hogyan bánik öregeivel, betegeivel és elesettjeivel. Ha ezek lesznek a számkivetettek, akkor valami nagyon generális hiba van, és teljes mértékig érthetővé válik, hogy aki tud, menekül. Főleg akkor, ha azt is számításba vesszük, hogy a másik kiszolgáltatott csoport, a fiatalok többsége teljesen kilátástalan helyzetbe kerül, hiszen sem versenyképes oktatásban, sem a kiegyensúlyozott normális élethez elvárható nevelésben nincs (mert nem lehet) részük. Az általános civilizációs értékrend teljes felborulásáról már ne is beszéljünk.
Itthon nem lehetne élhető(bb) világot teremtenünk? Nem nagyon, csak annyira, hogy a tisztességes munka tisztességes megélhetést eredményezzen, hogy a közbiztonság normális legyen, hogy ne a simlis és ne az üres celeb legyen a példakép, hogy az elesett valós és értelmes segítséget kapjon, hogy lábra állhasson. A beteg megkaphassa a legjobb ellátást, és ha valaki mégis belehal, megkaphassa a végtisztességet.
Szóval, hogyan tovább? Tudod, én megpróbáltam tettekkel válaszolni a kérdéseimre, és ma már tudom: “egyedül nem megy”…
Én is örülnék, ha nem politizálnánk, pont az a jó itt, hogy legalább mentes a fröcsögéstől, ide lehet “menekülni”.
Nagyon nehéz ez a téma, és nem hiszem, hogy valaha találunk rá választ. Én azt látom, hogy a közöny a legnagyobb baj: amíg nem húzod fel magad annyira, hogy tegyél is valamit, addig nem lesz változás. Ja, és a változást mindenkinek magával kell elkezdenie, a saját kis környezetében, mert amíg az a mantra, hogy “majd mások”, addig sosem jutunk sehova. Mi választjuk a példaképeket, rajtunk múlik, hogy mit hangsúlyozunk, mit emelünk ki, mit képviselünk a családunk, barátaink körében, miért állunk ki, minek adunk hangot. A sok kicsi ember pedig kiad egy nagyobb közösséget… Szerintem itt jó úton haladunk efelé, és ezt köszönöm mindenkinek, aki részt vesz a blog életében akár csendes olvasóként, akár hozzászólóként. Mert még ha nem is szoktunk erről hangsúlyosan beszélni, nagyon fontos “munka” ez – hogy vállaljuk a felelősséget, cselekszünk, belecsapunk a lecsóba, és kézbe vesszük a saját életünket, segítünk a másiknak, nem ítélkezünk, hanem inkább kezet nyújtunk. Politikától függetlenül ez egy fontos téma. Köszönöm mindenkinek. ♥
Tudom, már nem friss a téma, de eszembe jutott még valami. Mostanában itthon egyre többször találkozom gyors, pontos, hozzáértô ügyintézéssel különböző hivatalokban (legutóbb NAV, OEP), és rendszerint el szoktam kérni a “panaszkönyvet”, hogy dicsérjek. Leírom, kivel, mivel voltam elégedett. Szerintem ezzel is előrébb lehet picit vinni a dolgokat. És úgy csillog a szemük, amikor megmondom, hogy dicsérni szeretnék..
Megdöbbentem a kálváriádon, és nagyon remélem – ha már itthon nem sikerült, legalább a külhoniak segítségével – rendeződni fog a sorsotok.
b5i5-nek válaszolnék:
Ne haragudj, de engem sért kicsit a kérdésfeltevés. Pontosan az van benne, amit fentebb írt valaki: az elmenők szerint aki marad, az a selejt, aki csendes beletörődéssel tűri azt a sok rosszat, ami ebben az országban van.
A valós válasz: nem, nem csak téged zavarnak a hazai állapotok, de csak az tud tenni ellenük, aki itthon marad. Aki elmegy, az “csak” a saját sorsán tud segíteni, és szerintem már ez sem kis dolog.
És aki itthon marad, sokszor azzal segít az országnak, hogy itthon segít a saját sorsán. Jó példával, pozitív hozzáállással. Ahogy Via is csinálja.
Arról nem is beszélve, hogy érdemes perspektívába helyezni a dolgokat. Mi itt még mindig a világ legszerencsésebb 10-20%-ba tartozunk, igen, te is, mert volt lehetőséged változtatni, akármekkora kakiba nyomott is az élet.
Szerintem aki elmegy, az sem “csak” magán tud segíteni, ahogy az előbb is írtam. Ki tudja, hogy az ő kinti tapasztalatai hogyan változtatják meg az itthoni dolgokat, ha esetleg ő vagy a gyereke, unokája hazaköltözik! :) Egyébként meg nem mintha kötelező lenne bárkinek is a többieket egyszemélyes szuperhősként megmenteni… nem ez a jóemberség mércéje. Tegye mindenki saját magát a prioritás élére, változtasson saját magán, és megváltozik a világ. Tök egyszerű. (Nem.)
Szörnyen nehéz, amikor az ember a közvetlen környezetében ilyen hatásokkal szembesül. Én annyira igyekszem elfogadni olyan álláspontokat, amikkel nem értek egyet, akár felülírni a véleményemet, és feldolgozni, ha nincs igazam… és akkor vannak ezek az emberek, akiknek ott a kész nézetük arról, hogyan működnek a dolgok, és ha mégsem, ha nincs igazuk, ha nem értenek valamit, akkor a világ a hülye. És hiába vagyok tisztában ezzel, teljesen padlóra tud küldeni egy beszélgetés az ilyen típusú emberekkel. Még nem találtam rá a megfelelő stratégiára, pedig felháborít, hogy még én kattogok utána elalvás előtt meg a zuhany alatt, és győzködöm magam, hogy nem vagyok kevesebb, mint az illető. Pedig az ilyen emberek tele vannak komplexusokkal és szorongással, csak sokkal egyszerűbb másokat csesztetni (és fertőzni a komplexusaikkal és szorongásaikkal), mint saját magukkal szembenézni.
Ó, akkor nem csak én vagyok olyan, hogy utána még rágom magam, kattogok rajta?! :)
Nekem az egyik legjobb barátnőm és a férje ilyenek, és már ott tartok, hogy szép csendben, de inkább hagyom elkopni a kapcsolatot.
Nem vagy egyedül, nagyon jó vagyok ilyenkor önmarcangolásban :)
Az ilyen barátságaimat, nem minden bűntudat nélkül, de én is leépítem, viszont amikor a legközelebbi családtagok produkálják, teljesen megbénul az ember, vagy legalábbis én.
Jujj de nagy igazságot fogalmaztál meg.Én is találkoztam ilyen emberekkel,és tényleg tudtam hogy nekem van igazam,erre leordította a fejemet,és még le is hülyézett.Meg rám fogta, hogy miattam lehet hogy rákos. én meg ahelyett,hogy otthagytam volna a francba,még én kértem bocsánatot tőle,és nekem volt bűntudatom hogy így felidegesítettem…Csak az a baj, hogy kollegak vagyunk nap mint nap találkozunk..
Van, akinek “itthon” van a külföld… Én a határon túlról költöztem az “anyaországba”, és elképzelni sem tudnám, hogy nap, mint nap ne az anyanyelvemen beszéljek. Látom az “otthon” (Szerbiában) maradókat, hogy küszködnek, hogy sokkal több nehézséggel kell szembenézniük, mint itt nekem. Viszont nem gondolom, hogy ettől ők boldogtalanabbak, boldogabbak, tehetségtelenebbek, tehetségesebbek, selejtek, zsenik! Döntés kérdése. Sokkal inkább számít, ha tisztán látják/látjuk a helyzetüket/helyzetünket.
Én már “itthonról” megyek “haza”, majd “otthonról” jövök “haza”… :)
És higgyétek el, egy cseppet sem vagyok skizofrén! ;)
Érdekes kérdés ez a külföld – maradás, épp ma olvastam egy cikket arról, hogy sokan az itthon maradókat piszkálják azzal, hogy az ország színe-java már elment, aki tehetséges, kreatív, az külföldön boldogul, ergo, aki marad, az tehetségtelen, “resztli”.
Szerintem hülyeség bármelyik “csoportot” bántani vagy általánosítani.
Lehet, hogy boldogulnék külföldön, talán meg is becsülnék a munkám, beszélek több idegen nyelven is, még az se kizárt, hogy jóval többet keresnék, de nekem eszem ágában nincs elmenni, mert szeretek itt élni, boldog és elégedett vagyok. De nem tartom hazaárulónak, aki elmegy, több barátnőm él átmenetileg vagy végleg külföldön, és örülök, amikor hazajönnek és mesélnek, vagy jó lesz meglátogatni őket.
És örülök azoknak a barátaimnak is, akik hozzám hasonlóan itthon maradtak és nem akarnak elmenni, hanem itthon teszik jobbá az életet a maguk munkájával, szorgalmával.
Bocs, hosszú lett, de annyi minden eszembe jut még ezzel a témával kapcsolatban. Pláne, hogy holnapután találkozom két “érintett” barátnőmmel :)
Na ezt még nem olvastam, hogy a maradók a “selejt”! :D Óriási. (Nem.)
Ó,pedig nagyon sok helyen terjed ez a “hülye,aki itthon marad” nézet. Pedig fiatalabb koromban én is éltem külföldön,de rájöttem,itthon sokkal izgalmasabb életem van (persze kint se volt azért egy unalmas,hosszúra nyúlt matekóra :-))
Bármit is csinálsz, valaki szerint biztos, hogy te vagy a világ bolondja. Akkor meg már inkább csináld azt, amit akarsz. :D Ez az én ars poeticám. :)