Nem igazán tudok összefüggően írni Robin Williams haláláról – gyakorlatilag egész gyerekkoromban őt néztem a Patch Adamstől a Jumanjin át a Kétszáz éves emberig, és gyomron vágott, hogy mennyire szenvedett és hogyan kellett távoznia. Ha másra nem jó ez a tragédia, arra igen, hogy beszélgessünk a depresszióról és a lelki betegségekről.
Felhigult az, hogy mit nevezünk depressziónak, és egy sima – abszolút természetes és normális! – rossz napot, rossz hangulatot is beskatulyázunk. Ugyanúgy, mint ahogy aki rendszeresen takarít és rendet rak, az “tisztaságmániásnak” nevezi magát (pedig távol áll a rendszeretet az OCD-től!!), de lazán kezeljük a függőséget is. Bejön egy sorozat? Sorozatfüggő vagy. Szívesen videojátékozol heti pár órában úgy, hogy a családi és szociális életed egyáltalán nem károsodik? Videójátékfüggő! Isteni a csokoládé? Csokoládémániás! Az interneten tartod a kapcsolatot a barátaiddal és a családoddal napi szinten? Netfüggő!
És pontosan azért, mert ezeket a szavakat ennyire lazán kezeljük és köznyelvben (sokkal gyengébb értelmezéssel!) fordulnak meg, az a hatás alakult ki, hogy elvesztette a súlyát, amikor valakinek komoly baja van. És amikor valaki a depresszió tüneteit mutatja, akkor hajlamosak vagyunk úgy kezelni, hogy az egy átmeneti állapot, és több köze van a kedvhez, azon pedig változtathatna. Hiszen nekünk is segít egy rossz napon, ha “megnézünk egy csajos sorozatot, felrakunk egy arcpakolást, kilakkozzuk a körmünket!”. Bullshit!
A depresszió a köznyelvben a rosszkedv megfelelője lett, és ezért nem működik az, amikor úgy kezeljük, mint egy sima rossz napot. Akinek az alapállapota a szorongás, annak sem felvidításra van szüksége, és így tovább az összes többi mentális betegséggel.
Ezért kérlek, ne mondd egy depressziósnak, hogy “fel a fejjel”, “el fog múlni”, “szedd össze magad”, “gondolkodj pozitívan”, “hagyd abba”, “csak túlérzékeny vagy”. Ha a bokája lenne törött és visszautasítaná a maratont, akkor se szidnád le, hogy “ugyan, forraszd már össze pozitív gondolkodással a bokádat most rögtön; ne csináld, csak hisztizel, mert nem akarsz futni”. És amennyire idiótán hangzik egy lábtörésnél, hogy valakit leszidj érte, a mentális betegségekkel sajnos ez sok embernek még mindig nem ennyire egyértelmű. :(
A megoldás az, ha empátiát gyakorolsz. Két kanadai egyetem közös kutatása azt találta, hogy általánosan az alacsony önértékeléssel rendelkező embereknél nem hatékony módszer a felvidítás. Ők ugyanis az optimista, vidám emberekkel ellentétben nem úgy gondolkodnak, hogy a negatív tapasztalatok csak kis zökkenők az úton, hanem nekik alapállapotuk, hogy rosszul érzik magukat saját magukkal kapcsolatban, és a rossz élmények csak megerősítik ezt az alapállapotot. Ezért az segít, ha (ellenkezés és “életmódtippek” helyett) a fennálló helyzetet elfogadod és megengeded az illetőnek. Igen, érezhetsz így. Nem baj, hogy így érzel. Érthető, hogy így érzed magad. Nem megoldást kell adnod, hanem megértést, figyelmet.
Magánemberként ez a legtöbb, amit tehetsz. Valódi megoldást pedig szakember adhat.
Nagyon ajánlom a témában a Hyperbole and a Half depresszió-sorozatát, segíti a megértést: 1. rész, 2. rész. Különösen a “meghaltak a halaim” c. szösszenetet a 2. rész közepén, ami szépen demonstrálja, mennyire nem a valós problémára reagálnak a “szedd össze magad” jótanácsok. Egy részlet a párbeszédből:
– Mi a baj?
– Meghaltak a halaim.
– Ne aggódj, segítek őket megtalálni! Van ötleted, merre mehettek?
– Tudom, hogy hol vannak, az a baj, hogy már nem élnek.
– Nézzünk körül, biztos meglesznek, ha eleget keressük őket!
A mentális betegség a betegek és a barátaik, családjuk számára is iszonyatosan nehéz helyzet. Nem szégyen segítséget kérni, mert nem a te feladatod ezt egyedül megoldani, és erre nem működik az “összeszorított foggal majdcsak kibírjuk valahogy”. Ha szeretnél valakivel beszélgetni (akár érintettként, akár családtagként); ha úgy érzed, nem bírod tovább, kérlek, hívd fel az alábbi számok valamelyikét.
Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok
116-123
Éjjel-nappal, mobilról vagy vezetékesről hívható, mindkettőről ingyenes.Caritas Lelkisegély Telefonszolgálat
06-80-505-503
Este 6-tól reggel 6-ig, vezetékesről hívható, ingyenes.Kék vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat)
116-111
Éjjel-nappal, vezetékesről hívható, ingyenes.NANE Egyesület bántalmazott nőknek és gyerekeknek telefonszolgálat
06-80-505-101 vezetékesről, ingyenesen
(06-1) 267-4900 mobilról vagy vezetékesről hívható, normál tarifával. Szerda kivételével este 6-tól 10-ig.Délután telefonszolgálat: lelkisegély időseknek
06-80-200-866 – Este 6-9-ig.
A 13777 számon is elérhető a 40 év felettiek számára és a 18 év felett chat-en és email-ben nyújtanak lelki segélyt a hozzánk fordulóknak minden nap 18-21 óra között. www.delutan.huIfjúsági Lelki Elsősegély
137-00
Ingyen hívható hétfőtől szombatig 9-21 óra között vezetékes számról és 30-as mobiltelefonról.Háttér Társaság Információs és Lelkisegély Szolgálat
(1) 329 3380 (alapdíjas szám)
(80) 505 605 (vezetékes telefonról ingyenesen hívható)
További elérhetőség
Az elérhetőségeket erről az oldalról másoltam be, legyen meg minél több helyen.
A minap egy (mondhatni) családtagom száján jött ki a következő a szülés utáni depresszióval kapcsolatban:
– Az csak egy hiszti, két nagy atyai pofonnal észhez lehet téríteni őket.
Az illető nő. És anya.
Annyira megdöbbentem, hogy csak hápogni tudtam. Szerencsére volt a körünkben valaki, aki harmadéves pszichológia hallgató és elkezdte felvilágosítani, hogy mi is az a depresszió és hogy ami kijött a száján, az a legkárosabb hozzáállás ilyen ügyben, de mintha a falnak beszélt volna.
Igazán elgondolkodtató volt számomra, hogy így tud valaki vélekedni erről a témáról, és nem hajlandó tudomást sem venni a tudományos (!!) tényekről. Muszáj volt leírnom, hogy kijöjjön belőlem. Kicsit talán sznobul hangzik, de nem szoktam hozzá az ilyen hozzáálláshoz ezekben az érzékeny és nehéz ügyekben a környezetemben. Nehéz megemészteni.
Jaj, ez borzasztó. :( Nagyon jó, hogy ott volt az ismerősöd, és helyrerakta. Remélem, nem hallotta olyan, akit érintett, és ezáltal megbántott.
Amúgy eleve, pofonnal érzelmekre reagálni… pff. Vagy úgy bármire. Én a makarenkóiban sem hiszek. És abban sem, amikor azt mondják, hogy “minket is vertek gyerekkorunkban, aztán mégis túléltük”… Aha, olyanok is lettetek. Szerencsére ma már ennek is megvan a szakirodalma, bár pont az nem olvassa, akinek kellene. (Az is vicces, amikor ilyenkor jön valaki, aki – azt hiszem, főleg magát nyugtatva – közli, hogy “majd meglátod, ha neked gyereked lesz, hogy el fog járni a kezed!” :D Challenge accepted. Kérdezzetek meg öt év múlva.)
Sziasztok!
Én is személyesen érintve vagyok, és nagyon örülök a cikknek!
Nagyon fontos, hogy beszéljenek a depresszióról. Csak utólag tudtam meg, hogy ami tizenöt éves koromban volt, és családi segítő körben, gyógyszer nélkül múlt el pár hónap alatt, az depresszió volt. És hogy ez az első szülés után nagy eséllyel előjöhet.
Simán bediktáltam a védőnőnek, hogy sosem volt ilyen betegségem. Mindennap segítettek a szüleim, és a párom, de csak 6 hónap után vitettem el magam pszichiáterhez. Akkor már a nagyim is segített. Anyu és Nagyi orvosok, és már végigcsinálták ezt egyszer velem, felnőttként, az első szülés után mégis nagyon nehezen vált felismerhetővé, hogy ez valódi betegség: 4 és fél hónap után kezdtem egyre erősen szorongani stb., és ekkor emlékezni kezdtem arra, hogy ez bizony ugyanaz, mint tizenéves koromban volt. Addig barátokkal, kedves és valaha hasonló cipőben járt ismerőseimmel telefonon próbáltam a szorongásomat oldani, valahogy megfejteni, hogy mi is zajlik bennem, és hogyan lábalhatnék ki ebből. A következő 6 hétben az állapotom súlyosbodott, aztán végre gyógyszerekkel és további folyamatos családi támogatással (párom, Nagyim, Anyu, Apu, sógornőm) 7 hét alatt meggyógyultam, és csak a minimum ideig (még pár hónapig) kellett az antidepresszáns.
Nekem azt mondta utólag a pszichiáter, hogy gyógyszer nélkül is elmúlik a depresszió, ami való igaz, hiszen már egyszer átestem ilyenen. De az is igaz, hogy aki beteg, az nem tud írni. És azt sem érzi, hogy egyszer ez el fog múlni. A kismamáknál a gyógyulás meggyorsítására is szükséges a gyógyszer.
Egyik ismerősom mondta, akit szorongva többször is felhívtam, hogy mindenképpen segítséget kell kérni. Voltam egy pszichológusnál, aki szintén mondta, hogy pszichiáter kell nekem. Ehhez a pszichológushoz is már a párommal vitettem el magam, mert (kívülről hülyén hangozhat) egyedül “nem találtam volna oda”. Anyukámék szerették volna elkerülni, hogy gyógyszert kelljen szednem. Tehát másfél hónapig mellettem álltak a mindennapokban, mindenben.
Végül Anyukámmal vitettem el magamat egy körzeti szakrendelésre, akihez ő küldi a betegeit. Egy olyan napon szóltam neki, azt hiszem kedden, amikor a pszichológus által ajánlott magándokival már egy pénteki konzultációt megbeszéltem telefonon. Azt mondtam Anyunak: most el kell vinned orvoshoz!
A második (és most a harmadik) terhességnél, és a második szülés után tényleg nem jött elő a betegség, és feltételezem, hogy nem is fog, de nagyon kell óvnom magam (elég alvás, vitaminok, rendes kaja, stb.).
Hát ennyi az én tapasztalatom a témában.
Dora_Bakonyi: “Nekem azt mondta utólag a pszichiáter, hogy gyógyszer nélkül is elmúlik a depresszió, ami való igaz, hiszen már egyszer átestem ilyenen.”
Ám ez nem igaz általánosan minden depresszióra.
Értem, hogy mire gondoltál; csak a pontosítás kedvéért írom ezt be. A depressziónak is több fajtája van, és bizony akad olyan, ami nemcsak hogy nem múlik el gyógyszer nélkül, hanem kezelni, a beteg állapotát elviselhető szinten tartani sem igen lehet anélkül.
Jó, hogy voltak melletted olyanok, akikre számíthattál, és az is, hogy magad kerested a szakember segítségét. Ezek nagyban növelik az ember esélyeit. :-)
Azt is jól mondod, hogy aki meggyógyult, vagy aki tudja magáról, hogy hajlamos a depresszióra, annak nagyon tudatosan kell magára vigyáznia, mert itt is igaz, hogy megelőzni könnyebb, mint meggyógyítani.
Örülök, hogy valaki a családtagokról is megemlékezik. Fontos a család megértése és szeretete, de ezt nem szabad kihasználni és a környezetnek folyamatosan arra emlékeztetni a családtagokat, hogy megértőnek kell lenniük. Nekik is szükségük van támogatásra, erőre, pihenésre.
A szülés utáni depressziónál nagyon kell vigyázni, hogy megfelelő szakemberhez kerüljön az ember. A szülés utáni depresszió sokszor a szülés utáni trauma egyik tünete. Ha nem megfelelő ember kezeli, akkor a trauma feloldása megoldatlan marad és csak a depresszió, mint tünet kerül kezelésre, ez veszélyes és sajnos nincs sok olyan szakember, aki ezzel foglalkozik, felismerni képes vagy érti a jelenséget.
Ha szülés után az anyát korán a szülés után, vagy akár évekkel később sírás, szomorúság, rémálmok, depresszió kerülgeti, vagy kétségei merültek fel az anyaságával kapcsolatban, tudhassa, hogy ez egy természetes reakció egy természetellenesen nehezen megélt szituációra. Ez a reakció rendben van, mert így védi meg magát a szervezet, így próbál túlélni, de ami kiváltotta, azt rendbe kell hozni és megoldani.
Sok erőt hozzá! Szívesen segítek benne.
Sajnos idén télen egy férfi ismerősöm ugyanígy halt meg. Felakasztotta magát egy sufniban. Régóta mondogatta a dolgot. Elveszítette a feleségét, és ez valószínű feldolgozatlanul maradt. Pedig volt a láthatáron újabb barátnő is. Ott maradt utána két felnőtt fiú, az egyiknek már családja van, és egy kis unoka. A 60 évet sem élte meg…
Kedves Via!
A Délután Alapítvány egyik önkéntese vagyok és szeretném kiegészíteni, pontosítani a Délutánról feltett információkat.
A Délután telefonon a 13777 számon is elérhető a 40 év felettiek számára és a
18 év felett chat-en és email-ben nyújtunk lelki segélyt a hozzánk fordulóknak minden nap 18-21 óra között.
Nagyon köszönöm a kiegészítést!
Ez számomra különösen kényes téma, még egy év távlatából sem tudom felfogni, talán soha nem is fogom… És nagyon rosszul érint engem is, amikor ismerőseim nem értik a depresszió súlyosságát, mert szerintük “nem tudnak jókedvükben mit csinálni ezek az emberek”.
Nem csak gyerekkorban és nem csak hajlammal lehet valaki. És nem is biztos, hogy kell ok, csak valami felborult a kémiádban és paff.
A pszichológus bölcsészettudományi karon végzett, nem írhat fel gyógyszereket és a bteg általános egészségügyi kérdéseiben nem dönthet. Nagyon hasznos amit csinál, kórházakban is segítenek az orvosoknak, de pl. súlyos depressziósok, öngyilkosjelöltek, skizofrének már nem hozzájuk tartoznak, mert nincs meg hozzá a medikális eszköztáruk.
A pszichiáter orvos, csak nem a belgyógyászatot választotta hatodév végén hanem a pszichiátriát. Néhány pszichiáter elvégzi pluszban a pszichológiát is, de nem általános. Ők is csinálhatnak pszichoterápiát (megfelelő képesítés mellett- amúgy az osztályos betegek mindössze 10%a alkalmas rá), de főként gyógyszerekkel variálnak. Nincs tudományos módszer, ami alapján el lehetne dönteni, hogy milyen Pl. antidepresszívumra fog a depressziós beteg reagálni, ezért sikertelenség esetén addig váltogatják a gyógyszereket, míg rá nem találnak a megfelelőre. Rosszul néz ki, hogy 3 havonta új gyógyszert szed, de ez nem annyira egzakt, mint pl. a nőgyógyászat, ahol minden betegnek hat az oxitocin.
Variálhatnának bőven, de a magyar egészségügyben erre nincs keret tb támogatott rendelésen/intézményben. Helló 2014, Európa közepe! Szégyen.
Azért a pszichiáterek többsége pszichoterapeuta képzettségre is szert tesz. Ha csak a klinikumban dolgoznának, éhen halnának és a súlyos esetektől még hamarabb kikészülnének (az orvosok között a pszichiáterek öngyilkossági rátája a legmagasabb). Magára valamit is adó pszichológus meg szoros együttműködésben dolgozik pszichiáterrel és viszont. Így egészítik ki egymást szakmailag. Aztán ott vannak a klinikai szakpszichológusok is. Megint más terep.
Akkor már legyenek az árak is, amikről tudok (ha esetleg valaki innen tájékozódna): Budapest pszichiáter akár 20e/óra (vidéken 7e/óra), pszichomókus akár 7e/óra. És nagyon sok szerény anyagi helyeztben lévő költ mégis rá.
Tapasztalataim szerint a felnőttpszichiáterek átlagos óradíja 8000-10000Ft (Budapesten), és inkább a pszichológusárak szoktak elszállni – divatosabb szakma valahogy, meg aztán ha pszichológushoz jársz, akkor nem feltétlenül tekintenek dilisnek, legfeljebb nem tudsz mit kezdeni a pénzeddel:)
Gyakorló depressziós vagyok egyébként, meg szorongó (a kettő sokszor együtt jár), gyógyszeres kezelés alatt állok, a 3. gyógyszer vált be, másfél éve járok ugyanahhoz a pszichiáterhez, és igen, így is van, hogy pénzkidobásnak érzem a 8000 forintot, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi volt nélküle, és egyszerűen rezsiköltségként fogom fel azt a havi 16000-et amit erre költök. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak, akiknek szükségük lenne rá. Kórházban dolgozom egyébként, szerintem az állami ellátásban is nagyon sok jó szakember van, tény, hogy túlterheltek, rossz az infrastruktúra, stb., és ez sajnos a betegen is lecsapódik. De ott vannak, és mindent beleadnak! Úgyhogy kezdetnek érdemes felkeresni a területi pszichiátriai gondozót, ha nagyon gáz, lehet továbbkeresni.
A “rezsiköltség” nagyon tetszik. De lehetne lelkifitneszbérlet is. :)
Ezt egyébként sokszor kérdezik, honnan lehet tudni, ki hova tartozik:
https://84.206.43.26:7080/ellatas/xtek/?1
Nagyon köszönöm a linket!
A depresszió talán gyerekkorban alakulhat ki a szülők nem jó hozz-állásából. Sajnos volt “szerencsém” látni egy ilyen esetet. A fiút mindkét szülője nagyon szerette és elkényeztette. A fiú felnőtt főiskolára került, szót fogadott szüleinek. Külföldre ment egy fél évig tanulni, sok csoporttársával. Jól érezte magát, összejött egy lánnyal, hazajövet elhatározták, hogy összeköltöznek, egy alkalmi baráti lakás felajánlásra. Szülei nem engedték. A fiú szót fogadott. Később gyakornokoskodik közben olyan helyre került dolgozni, ami nagyon tetszett neki, szüleinek kevésbé. Szülei javaslatára próbált arra a helyre menni, amit ők ajánlottak. A családban a légkör egyre rosszabb lett és akkor fordultak egy tanácsadóhoz. Az volt a javaslata többszöri beszélgetés után, hogy a fiú járjon pszichiáterhez. Ő ezt nem tette, helyette talált egy pszichológust és ahhoz járt. Sajnos egy év múlva öngyilkos lett. Miért írtam mindezt le. Sajnos a későn (35 felett) született gyerekek nagyon el vannak kényeztetve és bizonyos idő után találkozva problémákkal, amit nekik kell megoldani, nem tudják mit csináljanak. Hamar magukba fordulnak és hajlam esetén jön a depresszió. Szóval mindezzel inkább azt akartam kifejezni, hogy az okokat valahol gyerekkorban kell keresni. Azonkívül sokan nem tudják mi a különbség a pszichiáter és pszichológus között. Ez azért fontos, mert nem mindegy kihez fordulunk!
Nem akarok a szavakon lovagolni, de az elkényeztetés számomra mást jelent, mint ezt a fajta végtelen kontrollt egy ember élete fölött. Nekem is van olyan ismerősöm, aki így nőtt föl. Én már akkor ismertem meg, amikor ez már többé-kevésbé történelem volt az életében, de nála is volt öngyilkossági kísérlet, pszichiátria, gyógyszeres kezelés, stb. Semmi nem segített igazán (legfeljebb tüneti kezelés volt, ami végül is egy krónikus öngyilkos hajlam esetén azért nem elhanyagolandó) egészen addig, amíg meg nem hozott egy botrányos döntést, amikor közölte, hogy oké, ti úgy gondoljátok, én meg ez vagyok és így fogom élni az életem. Onnantól látványos változások álltak be a lelki és mentális állapotában is.
Az elmúlt 10 évben szinte mindenki 35 év fölött szül. Nem hinném, hogy ennek köze lenne bármiben is ahhoz, hogy hogyan neveled a gyerekedet.
Az elkényeztetés meg szerintem pont nem ez. Ez a srác őrült kontroll alatt állt egész élete alatt. Eljutott szegény arra a szintre, hogy ezt érezte az egyetlen saját döntésének, amit nem a szülei hoztak meg helyette, hanem ő maga.
Sokszor haldokló betegek is azért ölik inkább meg magukat, mert az legalább a kontrolljuk alatt van. Akkor történik, amikor ők akarják, és az, amit ők akarnak, nem pedig “majd valamikor” meghalnak.
Alapból nem szeretem az elkényeztetés szót, mert sokan arra is azt mondják, aki pusztán csak szereti a gyerekét és megadja neki amit szeretne. De ez meg aztán pláne nem erről szólt.
Ó, de aktuális ez nekem. A párom 3 éve depressziós, pontosan tudom, mi lökte a mélybe, és azt gondoltam, ha védőburkot csinálok köré, ha egy darabig csak azzal kell foglalkoznia, hogy kimásszon a gödörből, akkor minden rendben lesz. Introvertált családból származunk mindketten, alap, hogy a gondokról nem beszélünk kifelé.
De az évek során nem igazán javult a helyzet (vagyis van, ami igen, de a fő depresszió nem), és most már úgy érzem, hogy neki ez baromi kényelmes, hogy egy puha fészekben nyalogathatja a sebeit. Én időközben mind mentálisan, mind anyagilag teljesen kimerültem, és ott tartok, hogy kilököm a fészekből, mert a gyerekünknek is szüksége van rám (nyilván rá is, de ezért én nem tudok felelősséget vállalni).
Közben tudom, hogy szeret, tehát baromi ambivalens az egész, hiszen én tettem neki lehetővé, hogy a világtól kicsit elzárkózva épüljön fel. Rosszul sült el.
Mostanra bevontam a családját, akik ugyancsak tehetetlenek, de legalább most már tudják, hogy ha elszakad nálam a cérna, akkor miért.
És igen, bevontam a barátaimat is, a saját mentális egészségem megőrzése céljából. Ezeket a párom viszont egyértelmű árulásnak élte meg.
Úgyhogy kicsit fájt a cím, miszerint empátia kell, én úgy érzem, az évek során együttéreztem vele, védtem mindenkitől, és tudtam, hogy baromi szar neki, de nem megy tovább. Kénytelen vagyok választás elé állítani, vagy összekapja magát (terápia, stb – legalább lássam, hogy próbálkozik), vagy ennyi volt.
Várj, várj, várj, az empátia nem azt jelenti, hogy nem kér segítséget senkitől, te meg elviseled, és tűrsz, ő meg nem változtat évekig. Csak azt jelenti, hogy te mint támogató és nem megoldó erő lépsz fel, miközben ő segítséget kap professzionális oldalon.
“ha egy darabig csak azzal kell foglalkoznia, hogy kimásszon a gödörből” – ez eddig semmiféle terápiát nem jelentett? Akkor mit?
hát, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az elején (hm, mondjuk két évig, ok, ok, tudom) én csak azt gondoltam, rendben, rossz passzban van. Történt pár dolog, és normális, hogy így hazavágta, kell egy kis nyugalom, és együtt megoldjuk. Azt, hogy depressziós, bő fél éve fogalmaztam meg először, a saját magam megdöbbenésére is. Nem találkoztam még vele előtte.
Szóval annyit tanultam belőle, hogy mindenkit arra fogok biztatni, beszéljen, beszéljen, meséljen. Mert ha elmondtam volna másoknak a fura új dolgait, talán hamarabb fejbekólintanak, hogy ez már nem sima rossz passz, hanem kóros állapot.
(bocs, az, hogy fájt a cím, nem ellened szólt, inkább csak elkeseredettségből írtam)
Terápiába belemenne? Leginkább mindkettőtöknek, de ha csak te vágsz bele már segíthet helyre tenni magadban az egészet, nem? A barátok, családtagok elfogultak, kvázi érintettként viszonyulhatnak csak, ami szintén szükséges ilyen helyzetekben, de ugyanennyire a külső szem is.
Noszogatom a külső segítség elfogadására, de idő lesz, erős előítéleteket kell leküzdeni (a pszichológus nem mond semmit, csak téged beszéltet, a családállítás humbug, stb, stb)
Én a saját életem terelgetése céljából terápiáztattam :) magamat, de most erősen elgondolkodtam, hogy valami hozzátartozó-csoporthoz csatlakozom, hogy tudjam, hogy kéne viselkednem, kommunikálnom.
Sajnos a mentálisan problémás embereket gyakran megbélyegzik, a társadalom kirekeszti. Nagyon gyakori, ha az ember pszichiáter segítségét kéri, gyógyszert ír fel és szélnek ereszt, ez pedig ilyen formában gyakran nem segít a problémán. Sajnos a gyógyszerlobbi rendkívül erős.
Én Feldmár András meglátásait ajánlom, teljesen másképp viszonyul a különböző lelki eredetű nehézségekhez.
Jó, jó Feldmár, meg érdekes. Kísérletezget, több-kevesebb eredménnyel. De ha veszed a fáradságot, akkor pl neurobiológiai oldalról is olvashatsz érdekeseket, tudományosan megalapozott kutatási eredményeket.
A gyógyszerlobbis mantrára meg ugrom, mert baromi sok életet mentettek meg a mentális betegségekre megalkotott gyógyszerek is. Másrészt próbáltál már rákost gyógyítani pozitív gondolkodással? Soha nem vettél be fájdalomcsillapítót sem? Oltások nélkül túlélted a torokgyíkot, tbct és mindent?
Nyilván tanultál valaha biológiát, kémiát. Szerinted mind smafu az a tudomány és a bölcsészek mentik meg a világot egyes egyedül?
A gyógyszerlobbi elmélet puffogtatása a szememben olyan, mintha az egész természet tudományt nemlétezőnek, hazugségnak tartanád. Pedig én sem vagyok sem természettudós, sem bölcsész.
Totál egyetértek:)) Ez nem zárja ki, hogy van felesleges gyuógyszerfelírás, de komolyan, csak ezen a területen?
Valóban vannak olyan gyógyszerek/oltások, stb. amik elengedhetetlenek (nem is erről írtam). De figyelmedbe ajánlom, hogy pl. Amerikában hány ADHD-s gyereknek titulált kap gyógyszert.
Nem értem egyébként ezt a támadó hangot, eléggé sok harag gyűlhetett fel benned. Sajnos totál félreértetted amit írtam. (Vagy valami miatt nagyon foglalkoztat a téma és túlságosan is ezt láttad bele az írásomba….)
1987-ben jutottak el az ADHD megnevezésig a DSM-III-R-ben és a DSM-IV-ben 1994-ben osztották három típusra, amit a 2013-as DSM-V is megtartott. Gyerekcipőben jár tehát a betegség kezelése (miután nagyjából feltérképezték). Az amerikai FDA-ról, amerikai orvosokról, kutatásokról meg sok színest lehet találni. Én bízom az európai szabályozásban. Általánosan is (, de a hazai szabályozókkal (különadó, stb, orvosok ellenőrzése, büntetése a megalázóan alacsony fizetés mellett) eléggé visszavágták a virágzó gyógyszerkereskedelmet.
Igen, foglalkoztat a téma, mert sok éves hírekre, Sz.G. posztokból általánosítanak sokan, ami lehet nagyon káros egy mai beteg számára. Mert hallotta/olvasta, akkor ő “nem is megy a mocskos gyógyszerlobbis orvosokhoz”. Számomra pl a szcientológia egyház ugyanilyen aggályos morálisan (többek között ők nyírták az elmúlt években a pszichiátriát miközben nem tesznek le elfogadható alternatívát az asztalra).
Az ő alternatívájuk hogy vigye minden szerencsétlen beteg hozzájuk a pénzét:)))) Mentális betegek egy könnyen kihasználható-befolyásolható csoport BEVÉTELLEL, még ha csak segély is az.
Elmegy más irányba, tudom, és Via, töröld ha soknak érzed, de:
a gyógyszerelobbiról mindeki tud. De szerintetek a konferenciákat ki fininszírozza? A gyógyszercégek. Ahol az orvosok tudnak tanulni új módszerekről, gyógyszerekről és találkozhatnak. Minden cég szervez(ett) konferenciát, nincs olyan, hogy én csak Aéra megyek el Bére nem, annyira meg vagyok véve. Ezeken kívül alig van konferencia, sőt, a magyar orvosok ha csak egy cég nem szponzorálja őket még a világszintű konferenciákra sem tudnak elmenni. Nem előadni, csak hallgatni.
Szóval én is hiszek az összesküvésekben és igenis KELL a korlátozás, de azért nem ők az abszolút mumus és ész nélkül utálni őket butaság.
Világméretűre? :DDDD egyszerű éves x társaság hazai gyűlésére nem tudja finanszírozni a 25 ezres részvételi díjat, vagy örül, ha ismerősöknél alhat legalább. Mindenhol cost cutting van, minimalizált árak, + ha jól tudom, bevezették/ik a szponzorációra az üvegzseb rendszert Eu szinten (regisztrálni kell a támogatásokat, stb). Eddig még elvoltak néhányan ezeknek a lepattanó pénzeknek hála, de most már szorul a nadrágszíj. Körül lehet nézni vidéki kórházakban: fél év várakozási idő egy UH-ra, még ha pl éppen felfedeztek egy daganatot a tüdőszűrésen. Pénz nincs semmire. Talán mégis ezt a pozitívgondolkodást kéne gyorsan felturbózni, mert lassan csak abban reménykedhetünk.
Via, teljesen igazad van abban, hogy nem megoldàst vàrnak, akiknek ilyen problémàjuk van, hanem együttérzést, meghallgatàst. Mégis – örök optimistaként – mindig beleszaladok abba, hogyha valaki hozzàm fordul a bajàval, nekiàllok tanàcsokat adni.. ld. halas példàd.. rémes. Amikor benne vagyok egy ilyen helyzetben – valaki sír nekem, vagy teljesen ki van akadva – olyan kevésnek érzem az együttérző hümmögéssel bólogatàst :( plusz sok olyan visszajelzést kaptam màr csalàdtagoktól, baràtoktól, hogy milyen jókat mondok nekik, ezért még nehezebb nem mondani semmit. Nem tudom, mi a jó megoldàs, biztos problémafüggő is.
Próbáld ki legközelebb: “szeretnéd meghallgatni, hogy mit gondolok, hogy látom kívülről, vagy csak öleljelek?”
És meg fogja mondani. ♥
Szerintem nem csak probléma- hanem személyiségfüggő is. De lehet, hogy a pillanatnyi hangulattól is függ. Nagyon nehéz megállni, hogy ne akarjunk tanácsokat adni, sokszor nekem sem sikerül. :) Szerintem egy kérdést mindenképp megér a dolog, ha valaki felvázolja neked a problémáját: akarod, hogy elmondjam, mi jutott eszembe róla, vagy csak hallgassalak meg? És még: beszélgessünk erről, vagy beszéljünk inkább valami másról? Vagy azt szeretnéd, ha csak együtt hallgatnánk? Sosem úgy tudsz segíteni a másiknak, ahogy te gondolod, hanem úgy, ahogy neki erre szüksége van. És ahhoz, hogy mire van szüksége, mi esne jól neki, alapesetben ő közelebb van, mint te, kívülállóként.
Kérdezni egyébként is jobb, hasznosabb szerintem, mint megmondani. Épp azért, mert a saját megoldásait is ő tudja csak kitalálni magának, az sokszor semmit nem segít, hogy “én is voltam már ilyen helyzetben, és akkor azt csináltam, hogy…”. Kérdezni meg kell tanulni, és sokszor nagyon nehéz, főleg, hogy a kultúránkban mindenki baromira megmondóember, és aki már pislogott kettőt életében, az tudja a tutit. De érdemes. :)
Szerintem lehet tanácsod adni, csak nem mindegy hogyan tesszük ( meg milyen tanácsot adunk) és ki lehet egészíteni azzal, amit Via is írt, tehát, hogy tudatod az illetővel, hogy bármit elmondhat, te ott vagy mellette. És nem butaság, amit mond nem hibáztatod érte, ahogy érzi magát. Viszont az sajnos igaz, hogy egy ponton túl nem tehetünk semmit “csak” ott lehetünk a másik mellett és tudatjuk vele, hogy átérezzük a helyzetét, empatikusak vagyunk.
Nekem voltak nagyon rossz időszakaim, és voltak mellettem olyan emberek, akik ha kellett ezerszer is elmondták, pl. hogy nem vagyok attól szörnyű ember, amiket érzek, de szépen felvázoltak egy másik gondolkodásmódot. De nem a “hagyd ezt abba” stílusban. Ha ők nem lettek volna, szakemberhez sem fordultam volna és nagyon hálás vagyok nekik . :) Via nagyon jó, hogy írtál erről és jó lenne, ha egyre kevesebben gondolnák azt, hogy a lelki betegség “úri muri”.
Mint személyesen érintett, csak annyit mondok: köszönöm, hogy írsz erről, Via! Nagyon fontos lenne, hogy az emberek többet tudjanak ezekről a témákról.
♥
De nagyon jó volna, ha mindenki így gondolkodna!!! Akkor most nem tudnék regényt írni ebben a témában… :(
Rajta vagyok a dolgon!
Amúgy tényleg írsz regényt a témában? Tudom, hogy csak szóhasználat volt, de talán érdemes lenne, ha már ilyen szépen sikerült kifejezned magad! :)
Nem látom értelmét fölhergelni magamat a dolgon, így nem részletezném, ne haragudj! <3
Dehogy haragszom, csak minden potenciális írónak automatikus szurkolólánya vagyok. :)
Szia! Nekem lenne mit írnom a témában, de nem vagyok elég kitartó egy könyv megírásához. Ha tudsz valakit, aki feldolgozná a témát, szívesen elmesélem a történetem. Kétszer voltam kórházban szülés utáni pszichózis miatt. (Nem depresszió, annál súlyosabb állapot!) Volt egy harmadik pszichózisom is a kutyám eutanáziája után, és kialakult nálam a bipoláris zavar nevű betegség…
Csak azért gondoltam írásba foglalni a témát, mert szeretnék segíteni a sorstársaimnak.
Te nagyon jól írsz, és biztosan vannak kapcsolataid. Szerinted érdemes lenne elgondolkodni egy ilyen projekten?
Szia!
Attól írok jól (köszönöm, hogy így gondolod), hogy rengeteget gyakorolok. Méghozzá itt, a blogon már lassan 11 éve, de igazából már 20 éve írok mindenfélét, és jövőre lesz szintén 20 éve, hogy a neten publikálok. Ehhez sem kapcsolatok nem kellettek, sem szívességek, sem protekció. Megírtam, kitettem. A lehetőség adott mindenkinek.
Én azt gondolom, hogy nem kell kapásból könyvben gondolkodnod. Nyiss egy blogot (wordpress.com-on ingyenes regisztrálni), aztán ha kinő belőle valami több, akkor az is jó, ha meg csak fejezetenként osztasz meg éppen annyit, amennyi jól esik, az is több, mint a semmi! :)
Annyi mindent szeretnék most ide írni, de akkor reggelig üthetném a billentyűzetet.. szóval.. KÖSZÖNÖM ezt a posztot, majdnem 10 évig éltem depresszióval, pánikbetegséggel, körülvéve néhány megértő, de sokkal több meg nem értő emberrel körülvéve, és végül túl sok-sok pszichiáteren, csoportterápián, gyógyszeren, a kisfiam születése űzte el, remélem végleg ezt az élethelyzetet. (Nem, nem kezelem betegségként, inkább egy probléma, élethelyzet, amit meg kellett oldanom és tanulnom belőle.)
♥
Na jó, lehet, hogy lincselés áldozatává válok, de fel kell vetnem egy másik oldalát is ennek a dolognak…
Van egy barátod törött lábbal. Megkéred, hogy menjen kórházba, hogy segíthessenek rajta, de nem hajlandó. De te aggódsz, mert állandó fájdalmai vannak és csak küszködik a legegyszerűbb hétköznapi kihívásokkal is, és mivel nem vagy orvos, nem tudod átlátni vagy meggyógyítani a sérülését, betegségét. Ennyi erővel akár fontos eret is érhetett egy csontszilánk és meg is halhat. De nem hajlandó szakemberhez fordulni. Áh, úgysem segítene. Miért nyaggatsz vele egyáltalán? Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok? Csak fogadd el, hogy fájdalmaim vannak. Vagy ettől már kevesebb vagyok a szemedben? Miért vagy ilyen kegyetlen velem? Miért nem tudsz elfogadni így és miért nyaggatsz a mentőkkel meg a kórházzal?
Nekem van depressziós ismerősöm (barátnak mondtam korábban, de túl sok fájdalmat okozott ahhoz, hogy túl közel tudjak maradni hozzá), és mivel távol élünk egymástól, nem tudok fizikailag mellette lenni. Volt olyan, hogy napokon át próbáltam elérni, miután kétértelmű (öngyilkos üzenetnek is értelmezhető) üzenetet hagyott, és borzasztó volt napokig bizonytalanságban lenni, nem tudva, hogy életben van-e még – ellenben biztosan tudni, hogy szakértő segítséget egészen biztosan nem kért, akármi történt is. Ilyen helyzetben nagyon nehéz elfogadni és helyesnek érezni azt, hogy “csak értsd meg, hallgasd meg, ez a te dolgod és nem több”, nyugodt lelkiismerettel lefeküdni minden este… Elfogadni, hogy ha az empatikus hallgatásom mellett egyszer mégis megöli magát, hát ez van, legalább nem voltam rossz barát és nem nyaggattam, hogy kérjen segítséget, végül is annyi volt a dolgom, hogy hallgassak, a többi úgysem az én hatásköröm volt.
És addig is elfogadni azt, hogy ha meghallgatom és kimutatom, hogy törődöm a dologgal, rossz barát vagyok, mert a) nem értem meg, hogy egy depressziós emberrel nem így kell viselkedni, és b) tovább terhelem azzal, hogy bűntudatot kell éreznie, amiért fájdalmat okoz nekem; ha pedig nem mutatom ki, hogy törődöm a dologgal, akkor rossz barát vagyok, mert nem törődöm a dologgal. És általában véve rossz barát vagyok, mert ő depressziós, és mégis én (is) érzek fájdalmat ebben a helyzetben.
Biztos vannak nálam erősebb emberek és jobb barátok/társak, akik ezt néhány évnél tovább tudják csinálni, de én néhány év után, és miután már ÉN kértem szakértő segítséget amiatt, amit ez a kapcsolat tett velem, kiszálltam.
(Elnézést. Tényleg nagyon sok fájdalmat okozott nekem ez az dolog, de úgy érzem, le kellett írnom.)
Bongyorka hasonló témát vetett fel feljebb, görgess vissza, ott már válaszoltam. Röviden: azon nem tudsz segíteni, aki nem akarja, hogy segíts neki, és nem menthetsz meg mindenkit. És nem kell magadat feláldoznod mások miatt.
Áh, köszönöm szépen! *ölel*
(Ja, igen, Bongyorkával van néhány közös ismerősünk…)
Én mondjuk nem róla írtam, de a több ismerősben ő is benne volt.
Igazad volt. Ami nem feltölt, hanem lehúz és nem tudsz rajta változtatni a másik pedig nem hajlandó pedig – ha annyira szeret akkor legalább érted – megpróbálhatná legalább, az sem nem barátság, sem semmilyen egészséges és kívánatos kapcsoltanak nem nevezhető szerintem.
Nem hiszem, hogy a depresszió free ticket mások manipulálására. Ugyanez áll szenvedélybetegekre, minden olyasmire, amiben van a betegnek választása segítséget kérni de nem teszi huzamos ideig. Akkor az már az Ő döntése és sara. Depressziós, nem gyengeelméjű, teljes felelőssége van a dologban. A férjem szokta mondani hogy akarata ellenére senkit sem lehet meggyógyítani. Pszichiátriára került volna is, ha nem működik együtt ők is kirakják.
“Nem hiszem, hogy a depresszió free ticket mások manipulálására.”
lájk, ♥, estébé
Helló, ez mi?
“lehúz és nem tudsz rajta változtatni a másik pedig nem hajlandó pedig – ha annyira szeret akkor legalább érted – megpróbálhatná legalább”
Nekem egyenlő a “szedd össze magad” mantrával :)
Az akarat ellenére: lehet, hogy legtöbbeket nem lehet így meggyógyítani, de abban szinte biztos vagyok, hogy kezelni viszont sokakat kell akaratuk ellenére. “Depressziósok”-nál előfordulhat, hogy nemcsak maga ellen fordul, ld. gyermekágyi neurózis, amikor a csecsemőjét is megöli a beteg anya, kinyírja a családját (nem egy ilyen eset történt az elmúlt években, teljesen átlagosnak tűnő, jól szituált családoknál). Vagy közveszély okozás állhat fenn a megváltozott tudatállapotban. Szóval szerintem ez az “aki nem akar meggyógyulni, az így döntött” elég kényelmes megoldás, társadalmi felelősség lesöprése, önigazolás egyes esetekben.
Másik vetülete meg, amit Timi írt. Hogy pl képes vagyok-e felvállalni egy párkapcsolatot hosszútávon, ha ilyen nehézségekkel kell szembe nézni (amikor már az elején kiderül, tehát így kaptam és nem közben, meg x tíz év múlva jön elő), Utóbbi esetben szerintem dönthetek úgy, hogy ekkora terhet nem tudok felvállalni, befejezem,
De mondjuk egy idős családtagnál is fel kell mérjem, hogy hoppá ez már nem úri passzió nála, hanem egyszerűen nincs betegségtudata, változott a mentális állapota, lépnem kell, most már nem mondhatom azt, hogy az ő baja. Csak ezekkel nehezebben tudunk mit kezdeni, mintha az lenne a diagnózis, hogy rákos/infarktusa/stroke-ja volt. Mert ez olyan megfoghatatlan, egyszersmind félelmetes, hogy nem védekezhetünk ellene és mi is járhatunk így, mert ide kevés a helyes táplálkozás, mozgás, no cigi, no pia, mint mondjuk a gégerák valószínű megelőzéséhez.
Köszönöm a kiegészítéseket, örülök, hogy erről beszélünk, nagyon fontos pontokat hozol fel. Annyira nem fekete-fehér ez. :( Talán közelebb jut mindenki a saját személyes megoldásához, ha bogozgatjuk.
Nem azt mondtam, hogy magára kell hagyni minden mentális beteget:)))
Megpróbálhatná = orvoshoz menni, még ha nincs is betegségtudata.Ha engem szerettem nyaggatna és látnám, hogy fontos neki, elmennék.
Itt -én legalábbis így értettem- az az eset volt, hogy a beteg a depressziójával zsarolta és ugráltatta a szeretteit évekig, anélkül, hogy bármit tett volna ennek megoldására. Nekem ez nagyon úgy tűnik, hogy depresszió valós vagy sem, nem akarta feladni az aduját. Nem veszélyeztetett, bár öngy.fenyegetés miatt lehetett volna gyógykezelni, de meddig ha nem működik együtt?
Nem minden rákos beteg jólelkű, nem minden depressziós jólelkű, és segíteni kell rajtuk- ha hagyják, vagy akkor akár kényszerrel is- de valahol meg kell húzni a határt. Ha valaki eléggé magánál van ahhoz, hogy bossolja a környezetét jó sokáig, akkor lehet nem kell rá áldozatként tekinteni többet. Ez nem jelenti azt, hogy akkor nem beteg és nem ölheti meg magát csak hogy nincs joga tudatosan megkeseríteni mások életét. És nem, ez sem vonatkozik minden betegre, erre az ester csak:)
Na jó, nem vagyok egy szamaritánus alkat na.
Na de a bökkenő pont ott van és ez jelen témánál nem apró kavics, hogy te egészséges vagy. Így most persze, hogy azt mondod, ha a férjed/anyád/gyereked kérlel, akkor a kedvéért önként és dalolva jelentkezel a pszichiátrián. Ha beteg lennél, akkor valszeg még ide sem írnál semmit. Ez nagyon fontos különbség. Mint a tökéletes látású, aki el nem tudja képzelni, hogy a másik meg nem tud kimenni az utcára a szemüvege nélkül, mert két méter távra sem lát tisztán. Azért vannak technikák, gyakorlatok, ahol lehet ismerkedni a másik világával, nehézségeivel, specialitásával (pl láthatatlan kiállítás, stb).
Ettől még lehet, hogy a vázolt esetben szimpla nagy játszmásról van szó, aki talál játszótársakat. De az is lehet, hogy a betegsége hozza elő/erősíti fel a játszmázhatnékját.
Akkor most mi? Mindenki aki depressziósnak érzi magát (mivel az illető nem ment orvoshoz ez bemondásos alapon működik, már ha nem nagy krach és fel sem kel) az játszmázhat a többiekkel és jaj szegény? Akkor kényszeregyógykezelés és mindenki tartsa frontot örökre?
Megpróbálunk segíteni rajta, de amennyiben orvosilag nem képtelen, tőle is elvárható, hogy próbáljon magán segíteni. Én ebben nem látok inszenzitivitást, ez sima önvédelem.
Vsz amúgy elbeszélünk egymás mellett, mert én a konkrét esetre reagáltam, nem a lelkibetegekre összességükben.
Voltam depressziós, volt pánikrohamom, terveztem öngyilkosságot kamaszként és még van egy rakat sérülésem ami a francnak sem kellene de egy közös volt mindben: rosszul éreztem magam. Ha valaki ajánlott volna kiutat, segítséget, nagggyon sokszor, egyszer biztos elfogadtam volna, mert rossz volt. Ha valaki köszöni segítségből nem kér de közben mindenkivel tudatja, hogy aj, de rosszul van az elég hiteltelen, nem?
Ha jól gondolom, akkor ilyen helyzetben te/ti is mehettek tanácsadásra, terápiára. Családterápiához sem feltétlenül szükséges a “feketebárány” jelenléte (nem akar menni, stb). Lehet, hogy a saját elgondolásaitok átrágása egy hozzáértő külsőssel már sokat segít nektek. És legfeljebb a másiknak is.
Egy érdekes (és “véletlenül” teljesen friss) gondolatébresztő cikk Csipike első hozzászólásához:
https://mitmondhatnek.blogspot.hu/2014/08/habeas-corpus.html
Én ugyanezt éltem át, szerencsére ki tudtam lépni ebből a helyzetből, de még mindig összeugrik a gyomrom, ha rágondolok.
Én ha úgy tetszik, a tulajdon édesanyámat hagytam cserben (ahogy a külső szemlélők mondták), de én már nem éreztem cserbenhagyásnak. Önvédelemnek és jogos dühnek éreztem és ez az elmúlt 10 évben mit sem változott. Ma is ezt tenném.
Alkoholistaként az elvonó-nem iszik-újra iszik körforgásban élt, mi meg vele együtt. Mindig természetesnek vette, hogy mellette állunk, mert neki támogatás kell (mármint elvonós időszakban). Volt egy utolsó alkalom, amikor megmondtam neki előre, hogy ez lesz az utolsó, most segítek neki utoljára és többet sosem. A következő esetkor “sima” rosszulléttel indultunk és utólag derült ki, hogy azért ugrasztott mindenkit össze szívroham-gyorsan, mert ráivott a gyógyszereire. Frissiben ott közöltem, hogy innentől ezzel a gondjával engem ne keressen. Szabad akarata van, azt tesz, amit gondol. Ugyanúgy folyt minden tovább, megmaradt ez a körforgás. Csak éppen én szabadultam ki egy másik ember (igen, az anyám) mókuskerekéből.
Hozzáteszem, a környezetünktől 14 és 15 éves gyerek létünkre minimális segítséget kaptunk. Egyetlen ember volt, aki tényleg segített mindhármunknak, a keresztanyám. A többi felnőtt nem. És azért ez elég rossz arány. Simán elnézték, ahogy két gyerek a mindennapokban vergődik egy beteg felnőttel. Mert azt természetesen nem állítom, hogy anyámnak mindez virágos karnevál volt. Minden elvonót megszenvedett. Mindig jó volt, amikor nem ivott (hogy is írta itt valaki? “ilyenkor legalább volt egy józan szülőm”?), de valahogy nem tudta fenntartani ezt a helyzetet.
Sajnos ezek olyan tabu témák, amikről nem beszélünk, mert akkor nincsenek. Az összes pszichológiai betegség kezelése valószínűleg ezért is nehéz. Én azt gondolom, hogy az “idősebb” családtagok jó százalékkal tudják, hogy valóban betegség, vagy csak játszma a helyzet, de az esetek többségében egyszerűen nem kezelik betegségként, mert úgy egyszerűbb. Talán a fiatalabbak jobban állnak ehhez a kérdéshez, mert bennük még nincs meg annyira ez a tabu-gátlás. A sors iróniája, hogy gyakran nekik nincs meg az eszköztáruk (fizikálisan és mentálisan sem), hogy érdemben tenni tudjanak a helyzetben bármi érdemlegeset.
:))) Félrenézni könnyebb.
Én mostanában beszéltem erről családtagokkal, aki végigasszisztálták, nálunk nem volt elvonó csak zugivás, szóval suba alatt volt. De tudták és próbálták, de egy ponton túl ők is feladták. Aztán a következő években inkább ignorálták és csak passzívan próbáltak segíteni (anyagilag, vittek nyaralni), de valahogy sosem úgy sült el. Szegények tudták, hogy gáz (a mértékét nem) van de nem tudtak érdemben segíteni mert 1. nem kértük 2. Anyu még azt is elutasította amit ajánlottak. Amit ajándékba adtak arra nem vigyáztunk mert ingyen volt (hát Anyum nem egy életrevaló alakat, ill a maga módján nagyon is az…minél rosszabb annál jobb, majd mosunk kézzel), ki akarana így még tovább segíteni?
De nehéz lehetett nekik is, egyrészt mert látták a testvéruket leromlani, másrészt meg titkoltuk mint állat. Én is, a világért nem beszéltem volna róla senkivel. Ami kb azt jelentette, hogy egyedül maradtam a dologra ami szar volt, de a családomból való kiemelés mellett továbbra sem tudom mit tudtak volna segíteni. Mikor a szülőd még adig sem jut el, hogy probléma van és minden segítsége krtitkát támadásként kezel, addig te is be vagy vele zárva ebbe a kis körbe. Már amíg több eszed nem lesz. Ez kb lefedi a gyerekkorod:)))
Mikor mások a gyerekkorunról beszélnek, hogy milyen csodálatos volt, nekem a megkönnyebbülés jön elő, hogy hál istennek vége:)))))
Én csak ezért tépem a számat ma is. Mert sokmindent megértettem: most már látom, hogy apám is szenvedhetett a saját világába zártan, magára hagyatva az alkoholizmussal, anyám nem értette, más sem, mi meg gyerekek voltunk. Ha hirtelen most visszajönne a túlvilágról, csaknem 20 év után, egészen máshogy viszonyulnék hozzá. Anyámat is értem, nem tudott nemet mondani és kiszabadulni.
Viszont az továbbra is nagyon fáj, hogy úgy érzem, nem kaptunk valós segítséget. Próbálkozott ugyan a család, de mivel? Lebaszással, fenyegetőzéssel, ami kb annyi, mint egy gyereket leteremteni: nem hatékony. Az iskolában az osztyály fele hasonló háttérrel rendelkezett, szal félszavakból is értettük egymást. A tanároknak mindennapos volt, hogy kihagytak valakit a feleltetés, számonkérés alól, mert “cirkusz” volt tegnap este/éjjel. Nem lehet szemet húnyni, egy gyereket nem növeszthetünk fel ekkora felelősséghez, problémahalmazhoz. Meg kell találni a módját, jólműködő hálózatot kell kiépíteni, hogy valós segítséget kapjanak a családok. Komplexen: a gyerekek, a másik szülő, a tágabb család és mindenképpen a beteg is. Nem lehet mindenkit kirekeszteni. Az integrálás híve vagyok: segíteni kell a betegnek/elkövetőnek is megtalálni az egészséges mentális állapot, társadalmilag elfogadható viselkedés kialakításában. Miután persze a család többi tagját biztonságba helyeztük.
Helyette költünk bormarketingre, meg egyéb über sürgős és fontos projektekre, hangoztatja a propaganda, hogy szülj gyereket, a meglévő családokat meg hagyja sorsára. Ez már kőkemény politika, de úgy vélem, helye van. Nem, nem lehet hurráoptimistaként csak a szépet és a jót kiemelni, mert bárkivel, bármikor történhet valami, ami taccsra vágja. Persze lehet hitegetni, önámítani magát bárkinek, hogy “ó én mindig is optimista voltam”. Én meg realista optimista vagyok és elhiszem, hogy a napsütés és 30 fok ellenére holnap esthet az eső, pár hónap múlva meg fagy lesz.
A mentális betegség és a lábtörés között az a legszembetűnőbb különbség, hogy a lábadat nem tudod a lábaddal meggyógyítani (sem az elméddel), de a mentális betegségek gyógymódjai között elsők között van az öngyógyítás! Tehát – és most jöhet a fejbecsapkodás, vállalom – valahol mégiscsak “hiszti”… (nagyon kérek mindenkit, mielőtt nekemesik, gondolja végig még egyszer az előző mondatomat!!!).
Megpróbálom magyarázni egy példával:
Az “Egy csodálatos elme” című filmben a főszereplő a saját skizofréniáját felismerte a saját beteg elméjével, és saját maga kezelni tudta (aki látta a filmet, az tudja, hogy ez lehetséges, hiszen megtörtént esetről van szó, aki nem látta, annak csak ajánlani tudom, mert zseniális film – a történet is elképesztő, és az alkotás, a színészi játék is remek).
Nem vagyok, nem voltam depressziós, alapvetően a született optimista/jókedvű/életnaposodalátlátó kategóriába tartozom. A családban sem fordult elő ilyen betegség, “csak” alkoholizmus – amit egyébként ugyanebbe a csoportba sorolok: mentális betegség, amelyet a beteg a saját elméjével tud igazán gyógyítani! Nem mondom, hogy egyáltalán nincs szükség külső segítségere, de a gyógyulási arány kb. 9:1-hez az öngyógyítás javára.
Ezért úgy gondolom, ha valaki “csak” elfogadja, hogy a beteg depressziós, és együtt érez vele, az megerősítés abban, hogy jól van ez így. Attól senki sem fogja a saját elméjével előbb-utóbb felismerni, hogy ez így nincs jól, valamit tenni kell: például segítséget kérni.
Jöhetnek a koppintások :)
Hát, ha te pusztán a gondolataiddal tudsz gyógyítani egy genetikailag kódolt bipoláris zavart, akkor felterjesztelek Nobel-díjra. :) Nagyon szerencsés vagy, hogy nem tapasztaltál magadon vagy a közeledben hasonló betegséget. Szerintem felelőtlenség és valótlan hisztinek beállítani, és rohadtul nem segíti a gyógyulást, még ha “tough love”-nak is hívjuk.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy azt mondod, hogy nincs baj, csak azt, hogy jogod van szarul lenni. Légyszíves nézd meg ezt a videót, szépen elmondja, hogy mi az empátia: https://www.youtube.com/watch?v=1Evwgu369Jw
Nem vagy érintett sem te, sem a környezeted, ez idáig oké, tök jó, de akkor nem a szubjektív tapasztalatod alapján írod a fentieket, hanem mi alapján?
Nagyon örülnék, ha erre bármilyen objektív kutatást vagy publikációt tudnál linkelni, mert tényleg! érdekelne: “a gyógyulási arány kb. 9:1-hez az öngyógyítás javára.”
Mert szimplán csak “így gondolni”, anélkül, hogy ismernéd, hogy miről beszélsz és egy beteg emberrel minden alap nélkül közölni, hogy van működő megoldás, csak Ő nem képes megtalálni és a saját hibája, hogy nem bírja meggyógyítani magát, az szimplán kegyetlenség.
A férjemmel nagyon sokat beszélgettünk tegnap erről a témáról, és szerintem egy nagyon találó gondolatot vetett fel: a pozitív gondolkodás a mentális betegségeknek olyan, mint a fizikoterápia a testi betegség, sérülés esetén. Önmagában nem lehet azzal gyógyítani és nem spórolja meg a szakértő beavatkozást, de a rehabilitációhoz és a talpon maradáshoz szükséges, így azt sem szabad lebecsülni, lesöpörni és lekicsinyleni azzal, hogy pfff, ez csak kamu és porhintés.
Timi: nem kicsinylem le, ebben egyetértünk, ahogy te is írtad. Önmagában nem lehet vele gyógyítani egy betegséget. (ettől még sokszor hasznos)
Via, ha még egyszer elolvasod a hozzászólásomat, látni fogod, hogy szó sem volt “pusztán gondolatokkal gyógyításról”, azt írtam, önmagában nem elég az öngyógyítás, viszont elengedhetetlen. A genetikai eredet nem bizonyított a bipoláris depressziónál, de ha így is van, akkor sem hagynék senkit magára, hogy legyen szarul, ameddig csak akar.
Igazad van, a “hiszti” szó erős volt, és nem illett ide, ezért elnézést kérek, az írás hevében sajnos nem jutott jobb eszembe.
Csak úgy tudod elfogadni, hogy a betegnek joga van szarul lenni, ha azt mondod neki: “nincs baj”. Szóval szerintem ez a mondatod ellentmondás.
Szavaa, nem vagyok érintett, sem a környezetem, de ismerek egy embert, aki ebben szenvedett évekig, és ő például gyógyszerek, és orvosi segítség nélkül “mászott ki” belőle, az akaratával, és az elhatározásával (és talán a közvetlen környezete segítő támogatásával). Most kiegyensúlyozott életet él, bármiféle tünet nélkül.
Erre a blogra sokan írnak úgy véleményt, hogy nem szakértők a témában, “szimplán csak úgy gondolják”…
Kicsit fekete-fehérre színezted a hozzászólásomat, ugyanis egyáltalán nem arról szólt, hogy “van működő megoldás, csak Ő nem képes megtalálni és a saját hibája, hogy nem bírja meggyógyítani magát…”
Timi, köszönöm, nagyjából erre gondoltam én is.
Kérlek, olvasd vissza te is, amit én írtam, mert pont ezt írtam, hogy nem az az elfogadás, hogy azt mondod, hogy nincs baj. :) Szóval ebben egyet értünk.
Megegyezhetünk abban, hogy pozitív gondolkodás legyen mondjuk olyan, mint a só. Jobb vele a kaja, és szükség is van rá, de ha csak sót eszel, az nem kiegyensúlyozott diéta. És nem biztos, hogy a sóhiány lehet az egyetlen probléma egy diétában, mert lehet só benne, de attól még más hiányozhat, szóval hiába sózod, mint az állat, a többi hiányt az nem fogja pótolni.
Ez nagyon összetett dolog, és nincs egyetlen recept az összes ember összes problémájára.
Ebben az esetben félreértettelek, sajnálom!
(Elnézést, ha elvitt a hév, vöröset látok a elbagatellizálástól és a pozitív gondolkodás túldimenzionálásától.)
Eszem ágában sincs elbagatellizálni a depressziót, tudom, hogy betegség, méghozzá nagyon komoly. Csak annyit szerettem volna kifejteni, hogy ez szerintem fokozottan egy olyan betegség, amelyet nem lehet meggyógyítani anélkül, hogy a beteg akarná, és saját magát is gyógyítaná (ellentétben a lábtöréssel, például).
Tegnap olvastam ezt a leírást róla:
“Az öngyógyítás a depresszió esetében több okból lehetetlen: a depressziós ember képtelen helyzetének és környezetének reális felmérésére, mert mindent komornak és kilátástalannak lát önmaga körül, ráadásul inaktív, teljes passzivitásba menekül, tehát semminemű kísérletet nem fog indítványozni a gyógyulásra.”
Majd a következő bekezdésben ugyanott:
“A gyógyítás minden esetben beszélgetéssel kezdődik, a gyógyszerek tulajdonképpen csak kiegészítői a kezelésnek. … Valódi gyógyulást a pszichoterápia hozhat, a beszélgetés, az elfojtott, elfelejtett sérelmek, problémák feltárása.”
(forrás: https://www.med-courier.com/index.phtml?pid=230000&id=72 )
Szerintem ez ellentmondás, hiszen ahhoz, hogy a beteg és az orvos között bármiféle beszélgetés (pszichoterápia) is elkezdődjön, feltétlenül szükséges a beteg pozitív, beleegyező hozzáállása (aktív közreműködése, a “meg akarok gyógyulni, mert beteg vagyok”-gondolat).
Köszönöm, hogy vitába szálltatok velem, és nem “anyáztatok le” :) Ilyen blogra szívesen ír az emberlánya :)
Már írtam itt, de pszichoterápiára csak a betegek igen kis százaléka alaklmas, tehát szerintem ez itt nem teljesen helyes, mert a depressziósok kissebbségéből vonatkoztat a többségre.
alapvetően egyetértek azzal, amiket írtok, és tudom, hgy nem szégyen segítséget kérni, de rettenetesen nehéz, különösen, ha nem vagy kifejezetten kitárulkozó típus, úgyhogy szerintem sokszor nem a szégyen a gát, hanem a bizalom hiánya bárkivel szemben.
:( Megértem, főleg, ha rosszak a tapasztalatok (visszaélés, kihasználás). Ha szeretnél mesélni, itt anonim módon megteheted. Vagy nekem is írhatsz privátban, bizalmasan fogom kezelni.
ó, köszönöm, kedves vagy, de van kivel megbeszélni a problémáimat (van pár ember, akit közel engedek, mégha nem is túl sok, a többire meg nem tartozik) :-), csak emlékszem kínos jelenetekre, mikor ültünk egymással szemen a pszichológussal, és nem szóltam hozzá, mert egész egyszerűen nem volt szimpatikus, és ez csak egy sima pályaválasztási tanácsadás volt (ami miatt lehetett lógni a suliból), most képzeld, ha komoly a baj …
Ez egy fogorvosnál meg egy nőgyógyásznál is ugyanígy van – hiába jó szaki, ha nem szimpi, akkor nem fogsz előtte megnyílni. Bizalmi pozíció, és ahogy Csipike mondja, nem biztos, hogy elsőre betalálsz. Ha komoly a baj, akkor is ugyanannyi esélyed van kifogni egy szimpatikus meg egy nem szimpatikus dokit, de akkor addig kell próbálkozni, amíg nem találsz olyat, akivel összeklappoltok. Ajánlásra érdemes menni: valaki olyant kell megkérdezni, akiben már bízol, és akkor úgy könnyebb szimpatikus szakembert találni, mintha az utcáról beesnél valakihez. (Ez amúgy szerintem pszichológusra és fogorvosra meg fodrászra is igaz, de még vízvezetékszerelőre is. :))
Nem tartozik ide, de el kell mondjam: fogorvos fúr.
– Doktornő, ez most fáj.
– Ez nem fájhat.
:)))))))
Ó, dehogynem ide tartozik!
– Nem tudom elhagyni a lakást.
– De hát olyan szép idő van!
Szerintem itt is ugyanúgy van, mint pl tanárral/párkapcsolattal: nem biztos, hogy elsőre sikerül megtalálni a megfelelőt, aki neked a tuti, mert ellenszenves, nem tudtok egymásra hangolódni, nem tetszik a stílusa, beszéde, akármi. Sajnos súlyos állapotban nyilván még lehetetlenebb kutatni a megfelelő módszert/szakembert, mert már a betegségtudat is hiányzik olykor (paranoid zavarok) vagy éppen elég nehézség egyszer belekezdeni a folyamatba.
igen, pont ezt írtam viának :-)
Nem vagyok biztos a hasonló problémákban. Alapból máshonnan indul mindenki.
Pozitivitás, főleg a tudatos pozitivitás nagyon klassz dolog és igyekszenek elrontani a kedved ha tehetik:))))
De a máshogy feldolgozás nem mindig választás kérdése, és tudom, hogy te is minden nap döntéseket hozol, hogy egy adott helyzethez hogyan viszonyulsz, de ez nem mindenkinek és nem mindig megy. Hiába szeretné. Vagy mert így tanulta és ez a komfortzónája (minél rosszabb annál jobb, a mártírszerepet ismeri, az a tuti) vagy mert nem ilyen tapasztalatai vannak, már hogy de az élet igenis szép…
Szerintem sem egy jól elhatárolható dolog, hogy most megy vagy nem, és csak be kell kapcsolni. Hozzátenném, az a tapasztalatom, hogy egy emberen belül sem! Vannak napok, amikor X dolog meg se kottyan, máskor meg tizednyi X is totál kipörget és padlón vagyok. Hangulat, front, fáradtság, stressz, épp hogyan áll az önértékelésem, feszültség, gondok, külső behatások… Ezek mind összeadódnak és hatnak egymásra. És akkor még a gyerekkori mintákat és élettapasztalatot hozzá se vettük. Szóval még saját magamból sem tudok saját magamra vonatkozólag magas megbízhatósággal kiindulni. :) Hogy lehetne akkor egymásra vonatkoztatni, hogy ami nekem megy, másnak miért nem?
Naná, hogy érintett vagyok az egymillió alkoholista országában.
Linkelek hasznosakat (ha átengedi a rendszer)
családtagoknak – asszem, nem elavult a tartalma
https://shp.hu/hpc/userfiles/onmegvalositas/alkoholizmus_a_csaladban.pdf
itt meg a csodás görbe, mintegy jövőképként a pajtásokhoz, akik “ááá én csak hétvégén piálok” (akkor padlóig persze) legyintenek
https://www.faslink.org/Graphics/Disease%20of%20Alcoholism%20Chart%20screen.gif
@Via
Én is üdvözlöm, hogy foglalkozol a témával. Sok fiatal olvasód van, tök jó lenne, ha ők már korábban készhez kapnák a tudást, amit mi (1-2 generációval idősebbek és még net nélkül felnőtté válók) csak később és nehézkesen gyűjtöttünk össze sajnos élesben.
Ami a következő vagy párhuzamos lépés lehetne az ismeretterjesztés mellett (pl munkahelyeken is szükséges lenne érzékenyítő program ezzel kapcsolatban, hihetetlen, hogy már azt sem tolerálják, ha valaki kicsit visszahúzódik, mert éppen olyan életszakaszban van), a hozzátartozók támogatása.
Ajánlom ezt az oldalt is:
https://sorskonyvnelkul.blog.hu/tags/depresszi%C3%B3
Empátia – A szavak ablakok vagy falak c. könyv jó kiindulási alap.
Szülők meg bátorítsák a gyerekeiket az érzéseik kifejezésére, hogy megtanulhassák azokat kifejezni és ne elnyomni.
Egymást meg ne rémítgessük, simán akadnak olyan periódusok, amikor nem megy semmi sem, szar a zélet és különben is, de előfordulhat, hogy idővel meg jobb lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem kell pánikolni, ha valami kicsit nincs rendben velünk látszólag. Csomószor csak a környezet nyomaszt, hogy siess, de mé nem ott meg amott tartasz már az életfeladataiddal, stb. Pedig te alapból nem érzed annyira szarul magad, csak éppen várakozó állásponton vagy, lelassultál, más a tempód, ritmusod, más a fontos éppen. Most ez van. Holnap meg talán más, vagy legfeljebb jövőre.
Ha valaki viszont nincs jó bőrben, annak próbáljunk támogatást adni, ha sikerül megtalálnunk a megfelelő közelítést.
Fennakadt a linkek miatt, de leokéztam, úgyhogy már kinn van. Köszönöm szépen a kiegészítést, jöjjön még nyugodtan, ha eszedbe jut (vagy bárki másnak). Legyen ez egy jó kis resource az érintetteknek, a rohadt életbe, hogy annyian vagyunk, még ha csak áttételesen is.
A Mérgező Szülők szerintem már lett emlegetve itt párszor, de a rend kedvéért megint, hátha valaki még nem ismeri. Egy összefoglaló: https://www.juditti.hu/files/pdf/cst/mergezo.pdf
Mérgező szülőileg: nagyon jó könyv és már lelkendeztem miatta, de: véresen komolyan, lehet, hogy kell mellé terapeutát keresni. Nem a tipikus önsegítő könyv, a legrosszab emlékeidet hozza feszínre. Kinyitsz vele ajtókat amiket aztán már nem lehet visszazárni, totál felrúgja a világodat.
Nekem bejött még Sharon Strand Ellison Taking the war out of our words.
A szavak ablakok vagy falak c. könyv tényleg nagyon jó. Bár nekem sajnos kevés volt elolvasni ahhoz, hogy gyakorlatban is alkalmazni tudjam azt amit megértettem a könyv alapján. Hiába vagyok alapból empatikus ember, sokszor előbb beszélek és utána gondolkodom. :( Jó lenne ha Mo. is indulnának elérhető árakon EMK tanfolyamok.
Aurélia, mi számít elérhetőnek?
Személyes ajánlásommal – nagyon, de nagyon remélem, hogy sikerül folytatniuk, a könyvvel együtt nagyon jó alap. Aztán vagy úgy döntünk, hogy éppen zsiráfkodunk vagy nem, de a lehetőség ott áll :)
https://www.birtalan.hu/balazs/terapia/emk/zsiraftanctanfolyam.htm
Balázs összes írását (az összes blogján) jó szívvel ajánlom, közérthető, humoros, tömör. Azért sok esetben lehet gondolkodni, önfejleszteni, kibogozni, feldolgozni egyedül is, türelemmel, bátorsággal. Meg persze arctalanságba burkolózva kommentekben apró kérdésekre választ találni, indító löketet kapni. Most nem kerestem, de tuti, hogy angolul van egy csomó aktív fórum, közösség ezzel kapcsolatban.
Anise87, Via
Nekem a mérgező szülőkből a szülői működés megértésének lépése/része hiányzott valahogy. Az a benyomásom így utólag is visszagondolva a könyvre, mintha egy még mindig totál dühös gyerek írta volna. Én nem is nagyon javasolnám az elolvasását a még düh szakaszában lévő egykori gyerekeknek. Talán többet árt akkor, mint használ. Én már akkor olvastam, amikor jócskán magam mögött tudtam a múltat és a lenyugodás, elfogadás fázisába értem. Ettől még fontos, hogy tisztában legyünk vele, hogy mennyire szélsőséges állapotokig juthatunk és mennyire fontos lenne az önreflexió, a gondjaink megoldása, hogy apránként, generációról-generációra lerakhassuk a gyilkos viselkedési formákat.
Ez igaz, teljesen jogos. És nagyon paradoxnak hangzik, de itt is fontos emlékeznünk rá, hogy a megbocsátás nem jelenti azt, hogy egyet értek azzal, hogy csinálta. Valahogy ez a legnehezebb, szinte összeeegyeztethetetlennek tűnik. Együtt érzek vele, de nem helyeslem; értem és átlátom a motivációit (előzményeit, saját traumáit, amik ide vezettek), de nem hagyom, hogy tovább bántson, és ezt indoknak használja a folytatásra.
Kedves Csipike, későőőő:))))
Én a könyv miatt lettem nagyon mérges, kicsit ígymaradtam, majd lassacskán talán oldódik. Mindenképpen hasznos volt (a dühfázis is eggyel előrébb van), szerintem spórolt nekem pár évet de nem könnyű. Meg talán nem mindenkinek való.
Szondy- Megélni a pillanatot (mindfulness) c. könyve is nagyon tetszett nekem, Így az új könyvét is beszereztem, Hogyan tudnék továbblépni – A bosszú és a megbocsátás pszichológiája címen fut. Ha van olyan jó, mint az előző, akkor már megérte. Nekem bejön ez a megközelítés.
Még ami hasznos lehet: Covington, S.; Beckett, L.
Szabadulás a kapcsolati függőségből – tulképp mindenféle függőségre kitér (alkohol, játék, étel, stb).
A hasonló problémákat általánosságban értettem (nem szeretek általánosítani különben, mert a dolog mindig összetettebb nyilván) így például: család, szerelem, barátság, egészség, munka, önértékelés, stb… ezeken a területeken kinek kisebb, kinek nagyobb problémája akad, és mindenki máshogy viszonyít, viszonyul és old meg dolgokat. Azért az élet nem egy exact tudományág… :)
Ha nem probléma én írnék pár szót a fordítottjáról is: általában jó kedvű vagyok, szeretek viccelődni, pozitívan gondolkodom, mindenkihez igyekszem pár jó szót szólni… erre ezt kapom: “persze mert neked nincsenek problémáid!”
pusztán azért mert nem kötöm mindenki orrára és nem nyafogok két óránként h “de szar az élet” nem jelenti azt h minden fenékig tejfel.
én is tudnék panaszkodni, de mivel valóban nem vagyok depressziós, így hiszem h meg tudom oldani a problémáimat, de nem kell azt gondolni egy optimista emberről h nála minden flott. szerintem minden ember hasonló a problémákkal szembesül, csak máshogy dolgozza fel… persze az is lehet h nincs igazam… ;)
Hányszor kaptam én is ezt meg… Eredendően optimista vagyok, pici korom óta mindenben mindig kerestem, és meg is találtam a jót. Mosolygok mindig, mindenkire, szeretek kedves és normális lenni. 12 óra munka után is, éhesen is, fáradtan is. Sokszor megkaptam, hogy persze, mert nekem nincsenek bajaim, biztos sok pénzem is van, stb. Pedig csak szeretem az élet jó oldalát látni, és ha valami nem oké, azon nem kesergek, hanem felkerekedek és megoldom a problémát. Ha meg nem megoldható, akkor megtanulom elfogadni, és nem emésztem magam rajta.
De erről főleg Via tudna mesélni. :D
Üdv a “neki minden összejön” klubban! :D De elhiszed, hogy ha tételesen bemutatnánk nekik a nehézségeink, fájdalmaink, kemény munkánk listáját, és rejtett kamerás felvételek lennének rólunk, amikor bőgünk, a hajunkat tépjük, és ordítunk, akkor is kötnék az ebet a karóhoz? :) (Vagy még rosszabb: akkor meg mi a francnak örülsz ennyire? :D)
Ez a másik ember kifogásáról szól. Ugyanúgy, mint itt: https://www.urban-eve.hu/2014/07/08/miert-savanyu-a-szolo/
Legyen mondjuk adott egy pár, boldogok, sikeresek, szeretik egymást. Ha azt mondom, hogy ez azért van, mert nagyon sokat beszélgetnek, rengeteg időbe és energiába kerül, hogy kidolgozzák a problémáikat (mert igenis vannak), nagyon sokat dolgoznak, sok áldozatot hoznak, kitartóak, mások a prioritásaik, akkor felmerül a kérdés: és én miért nem vagyok ezt képes megtenni? Hoppácska.
Helyette egyszerűbb azt mondani, hogy “nekik könnyű, biztos nincs bajuk, szerencsések” – mert abból az következik, hogy nekem semmi ráhatásom nincs a saját életemre, minek, a szerencsén múlik úgyis, tehát fel se kell emelnem a seggem, hogy változtassak. Rohadt kényelmes. :)
Toxic parents, yeah…
Azért, mert valaki beteg, még lehet ám rossz ember, user és nem biztos, hogy a te felelősséged. Vannak személyiségtípusok, akik nagyon értenek ehhez és nem gyógyítható. A Te életed nem alacsonyabbrendű mint az Övé, bármit is állítanak. Nekem is volt manipulatív ismerősöm, naggyon ügyesek. Nálam csak a teljes szakítás segített. Ami persze nem mindig megoldható.
Főleg, ha szülőről van szó. :( Amúgy az ilyen érzelmi zsarolások is lejjebb viszik a valódi depresszió komolyságát. “Jaj, kisfiam, ha te elköltözöl itthonról, hát én bizony felkötöm magam!” És akkor minden felnövési szándékra ez a reflex. Ne csináld ezt, ne csináld azt, mert különben… (Alternatív verziója a szakítós: “Ne hagyj el, mert különben…”) Nekem ez teljesen külön kategória attól, hogy valaki beteg, segítséget kér, és neki van szüksége támaszra tőled – ami kiegészítője és háttere az egyébkénti kezelésének, gyógyulásának, és nem egyedüli módja. A cikkemben róluk írtam, és nem a manipulatív, kihasználós, figyelemszerző, zsaroló verzióról. Ők is léteznek, és nem kell önfeláldozni magunkat értük – sem.
Csak szerintem nem annyira egyszerű eldönteni, hogy ő most tényleg nagyon beteg vagy csak manipulál.
Ez nem feltétlenül vagy-vagy szerintem.
Lehet, hogy tök korrekt módon beteg, csak még manipulál is, takarózik vele, és zsarolásra használja.
Ezért mondtam, hogy meg kell állapítanod, hogy mi az a határ, amíg tűrsz, amíg segítesz, amíg “rohansz ha hív”, és mikor mondod azt, hogy “lehet, hogy tényleg beteg vagy, de ha nem kérsz segítséget, akkor sajnos nem tudok ebben asszisztálni tovább”. Gurulj lejjebb, Anise írt egy tök jót Timinek ugyanerre.
Odáig rendben van, hogy empatikusak vagyunk a “beteggel”, nem kezdjük el mondani neki, hogy jaj, uggggggyanmár, fel a fejjel, biztos nem olyan szörnyű a helyzet, ahogy gondolod, meg ne hisztizzél. DE mi a megoldás? Mert ugye nem az, hogy esetleg egy családtagot vagy egy barátot vagy akárkit is hagyunk ebben az állapotban. Sokan nem hajlandók orvoshoz menni, vagy egyáltalán szembenézni azzal, hogy betegek.
Mi a teendő akkor, ha valaki közli veled egy blogbejegyzésben/e-mailben/telefonon, hogy legszívesebben öngyilkos lenne? Mondod neki, hogy ne? És mondjuk ez a segélykiáltás megtörténik 5x, aggódsz, könyörögsz, tehetetlen vagy, odamész, lenyugodnak a kedélyek, aztán kezdődik elölről, majd kezded azt gondolni, hogy jó, csak azt akarja, hogy törődjenek vele, érzelmi zsarolás, még 5x megtörténik a fenyegetőzés, nem teszi meg, aztán a 11. alkalommal öngyilkos lesz… Honnan lehet azt tudni, hogy mikor gondolja komolyan?
Nekem volt több ilyen ismerősöm/barátom, akikkel több éven keresztül játszottam ezt a huzavonát, órákig tartó beszélgetések karácsonykor, megoldáskeresés, empátia, de végül már én sem bírtam erővel. Hiába mondtam, hogy szerintem el kellene menned szakemberhez, hátha tud segíteni, hiába voltam én a lelki szemetesláda, nem volt semmi eredménye.
Ebből csak azt akartam kihozni, hogy nagyon jó, hogy írtál erről, de ez csak a “papírforma”. Amikor valaki olyan helyzetben van, hogy évekig szívják az energiáit, zsarolják érzelmileg, (de persze ez csak utólag derül ki), akkor nem elég az, hogy empatikus vagyok, meg, h a szakember segít…
“Sokan nem hajlandók orvoshoz menni, vagy egyáltalán szembenézni azzal, hogy betegek.” És nem is tudod erre akaratukon kívül rávenni őket, ahogy elvonóra sem tudsz vinni saját döntés nélkül egy alkoholistát.
Neked is tudnod és ismerned kell a saját határaidat. Emlékszel pár hete az egyik meginthétfős mottóra? Do no harm, but take no shit. Szerintem tök ide illik ennek egy variációja: Be kind, but take no shit. Nem a saját lelki épséged árán kell szuperhősöst játszani, és másokat asszisztálni az éveken át tartó önrombolásban.
Én megkérdezném, hogy “mit tudok tenni, mire van szükséged”, ha valaki bevallja, hogy legszívesebben megölné magát. És felajánlanám azt is, hogy segítek neki keresni egy szakembert, mert eléggé úgy néz ki, hogy ez így nem jó neki. De ha ezzel érzelmi zsarol meg fenyegetőzik, és nem hajlandó máshogy kommunikálni, ráadásul éveken keresztül, az egy teljesen más tészta szerintem.
Nem vagy köteles lelki szemetesládának lenni. Legyél ott támasznak, a gyógyulás útján, de ne te húzd őt maga helyett évekig – neki is bele kell tenni a magáét. Magától megmenteni nem tudod.
Ha bejelentette öngyilkossági szándékát, akkor a mentő beviszi a pszichiátriára. Ahol persze vsz nem tudják meggyógyítani, mert vsz. nem depis csak manipulál, de neked mindenestre egy válasz:)))
A take no shit megoldást választottam, de ez nem azt jelenti, hogy ha kiugrott volna az ablakon, akkor úgy tudtam volna felfogni, hogy én mindent megtettem. Pedig mindent megtettem, de egy dolog ezt tudni, meg megint egy másik dolog az, hogy felelősnek érzed magad.
Persze, ez nem ennyire egyértelmű, hogy ha take no shit, akkor nem érint meg és nem fáj, ha mégis megteszi. Ilyenkor ő kiszabadul a körből, és utána lehet, hogy egy darabig te jársz terapeutához. :(
*ölel*
<3
Kényszerbetegség, ha napi 1 órát eltöltesz ilyesmivel:) De ha nem zavar, nem befolyásolja az életed, a családod életét, minden más téren tudsz funkcionálni, nem ön-vagy közveszélyes, akkor tojd le:))))))
Így van, ha tudsz tőle funkcionálni, nem akkora probléma. Azért nem kell az apró diliket, babonákat összekeverni a kényszerességgel, az meg a paci másik oldala. :) Persze, jó, ha észreveszed, és ha zavar, változtass, de feleslegesen izgulni rajta, hogy jaj, akkor most normális vagy-e emiatt, nem kell.
… és egyébként mindenkinek lehetnek olyan szakaszai, elakadásai az életében, vagy olyan nehéz élethelyzetei, amikor – bár nincs semmilyen diagnosztizált mentális problémája, és nem is érzi magát kifejezetten betegnek – úgy érzi, egyedül nem sikerül kikeveredni a helyzetből, és kevés az is, hogy a legjobb barátjával/párjával/anyukájával megbeszéli a helyzetet. Ilyenkor is jól jöhet egy “külsős”, aki nem érintett, és emiatt másképp tud nézni a problémára, főleg, ha képezte is magát azzal kapcsolatban, hogy másoknak segíteni tudjon. Hiába nagyon megértő és empatikus az anyukám vagy a barátom, egy jó szakember ismer olyan módszereket, amivel ki tud mozdítani a megrekedtségből. Pszichológushoz nem “csak a dilisek” mehetnek, és nem is csak pszichológushoz lehet fordulni, vannak más lehetőségek is, a lényeg, hogy jó szakembert találjunk. A jó szakembert pedig szerintem arról lehet felismerni, hogy hiteles, nem kelt benned rossz érzést, és nem akarja megmondani, hogy mit kellene csinálnod, hanem azt próbálja elérni, hogy saját magad jöjjél rá, hogy mire van szükséged. Nem kell megvárni, míg odáig jutunk, hogy “vége mindennek, nincs más lehetőség”, teljesen normális dolog segítséget kérni. :)
Így van. ♥ Diagnózis: humanoid.
Sziasztok!
A cikk kapcsán kicsit utánaolvastam az OCD-nek, és teljesen megdöbbentem, hogy a kényszercselekedetek között az egyik leggyakoribb az ellenőrzés (!?).
Én lehet, hogy kicsit túlzásba esem, de nem érzem magam betegnek. Ezért kérdezlek Benneteket, “kívülállókat”, Ti hogy látjátok a helyzetet?
30 Km-re dolgozom az otthonomtól, autóval járok. Az elindulás úgy néz ki, hogy:
– bezárom az ajtót, “lenyomással” ellenőrzöm, hogy tényleg bezártam-e
– előremegyek kinyitni a kaput, majd visszafelé ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót
– kiállok az autóval
– visszamegyek becsukni a kaput, és ismét ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót
– ha biztos vagyok benne, hogy bezártam, akkor elindulok, de van olyan, hogy indulás előtt még 1x visszamegyek ellenőrizni
Átlag 3x-4x-5x szoktam ellenőrizni elindulás előtt, hogy bezártam-e.
Ez csak valamilyen defekt nálam, nem betegség ugye? :(
Nem gondolnám, hogy ez baj lenne, igaz nem vagyok szakember. Én is bezártam-e ellenőrizgetős vagyok, igaz nem ennyiszer, de szeretek meggyőződni róla. Sajnos amikor az ember olyan világban él, hogy betörnek sok helyre, akkor az ilyen jellegű cselekvések nem kényszeresek feltétlenül, csak elővigyázatosak.
Hihi, az én párom is ilyen :) 3* megnéz minden ajtót. Hidd el nincs semmi bajod. Nektek ez, nekem más “hülyeség” jutott :D
Ezt most vegiggondoltam, es hasonloan csinalom. Kimenet a lakasbol mindig visszalepek megegyszer lenyomni a kilincset. De a rosszabb az esti lefekves. Tobb alkalommal, 5-6-szor ellenorzom a bejarati ajtot, hogy zarva legyen, es az sem mindegy, hogy all benne a kulcs, illetve ha ismet kimegyek valamiert a konyhaba, amibol ralatni a bejarati ajtora, akkor ujra meg kell neznem. Ja es a ferjem nem erhet a kulcshoz, miutan en ellenoriztem. Azota csinalom, miota gyerekem van, az elso napokban rettegtem, hogy valaki ejjel elrabolja a lakasbol, es ez az ellenorzos szokasom azota megmaradt.
Egyebkent itt bejon a kepbe a szules utani depresszio, ami nekem ugyan azt hiszem nem volt, de az elso hetek hormonalis kaosza miatti kiborulas.., na azt jo lett volna, ha valaki emliti. Mindenki a rozsaszin felhoket emlegeti, es elvarjak, hogy a friss anyuka furodjon a boldogsagban, ahogy Bogca is irja, pedig olyan jo lett volna, ha valaki felkeszit az elso harom hetre.
Nagyon jo cikk Via, errol beszelni kell. A sajat kornyezetemben is hallom neha, hogy “a depresszio uri betegseg”, de par sikertelen probalkozas utan mar a faradtsagot sem veszem, hogy megcafoljam, mert sajnos a szuklatokoruseg sok esetben “gyogyithatatlanabb”, mint a depresszio.
A szűklátókőrűség is az empátia hiánya: képtelenek a saját fejükön kívülről gondolkodni, belehelyezkedni a másik helyzetébe. Még mindig a lábtöréses példánál maradva: nem tudsz biciklizni, mert el van törve a lábad? de hiszen nekem megy. Ugyanígy: miért nem örülsz a terhességnek, hiszen az egy olyan szép időszak. Ja. NEKED. Miért vagy ezen kiakadva, hiszen ez nem is akkora dolog. Ja. NEKED.
Ezek az emberek el se bírják képzelni, hogy mások máshogy élik meg a dolgokat, más a tapasztalatuk, a hátterük, a fájdalomküszöbük, a körülményeik, a neveltetésük, a fizikai és mentális tűrőképességük, a… minden.
Ilyenkor javaslom, legyünk Sherlockok.
Én elalvás előtt ellenőrzöm legalább 5-6 alkalommal is (néha másodperceken belül), hogy fut-e az ébresztő a telefonomon. És munkába menet mindig megtorpanok a kapu előtt leellenőrizni, hogy BIZTOSAN minden a táskámban van-e (pedig tudom, hogy igen). Szerintem ez még nem kóros.
Én mindig visszafutok a lépcsőházból, hogy bezártam-e az ajtót, van, hogy a lakásba is visszamegyek, hogy a tűzhelyet lekapcsoltam-e… Szerintem önmagában ez nem olyan nagy probléma, én legalábbis mindig arra fogom, hogy szétszórt vagyok. :)
Nagyon tetszett a cikk és nagy köszönet érte!!! Sajnálatos módon, a mai világban még mindig “ciki” segítséget kérni és szakemberhez fordulni. Én két évig jártam csoportos és egyéni önismeretre, és emlékszem, amikor megszületett az elhatározás, hogy bizony nekem segítségre van szükségem (nem ittam, nem drogoztam, nem züllöttem, egyszerűen csak nem éreztem jól magam a világban), nagyon nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, hogy itt a vég, hogy mi az, hogy ebből a gödörből nem tudok kijönni egyedül, hogy van olyan probléma, amit nem tudok megoldani?! És aztán később rájöttem, hogy persze, hogy van… És nem szégyen szakemberhez fordulni ezzel, mert amikor én egy helyben toporgok egy gonddal, ő kívülről teljesen másképp látva a szituációt, rengeteget segíthet a beszélgetéssel. Nem azt mondom, hogy most már minden szuper nálam és nincs semmi bajom – dehogynem. De már nem nincsenek túlzott elvárásaim önmagammal szemben, meg tudok bocsájtani saját magamnak, elhiszem, hogy szerethető vagyok, nem hibáztatok másokat és ami a legnehezebb volt, hogy azon vagyok, hogy elfogadjam a körülöttem lévőket olyannak, amilyenek. Ha nem jártam volna önismeretre, biztos vagyok benne, hogy most nem lennék férjnél :) Csak el kell indulni, csak ki kell nyújtani a kezet – és sajnos sokszor ez a legnehezebb…
Tök jó, hogy írtál erről:))))
Nekem csak egy sima kis szülés utáni (egy évig) depresszióm volt de meghallgattam, hogy:
– nekünk nem volt időnk depressziósnak lenni
– miért nyávogok, arany életem van
– ez egy ilyen modern dolog, nem is igazi betegség
– ne hagyjam el magam
:))))))))
Engem halálosan felmérgesít, mikor -ahogy Te is írtad- csak egy kicsi empátia kéne ehelyett nyakonöntenek tanácsokkal. Nem fogadtad meg? Hja, miért csodálkozol, hogy még mindig problémáid vannak.
Ez minden területre vonatkozik, nem csak betegségekre. Imádják a Te nyakadba varrni a gondjaid, ostoba tanácsokat adni és még felsőbbrendűnek is érzik magukat. Bocs, mérges lettem:)))
Amúgy az öngyilkosok többsége jelét adja a szándékának – megmondja, beszél róla. Komolyan kell venni.
A gyermekágyi depresszió egyáltalán nem félvállról veendő, és szülésznőként különösen felháborít mikor hisztiként kezelik.
Nagyon mérgesít az is, mikor egy friss anya kiteszi a babával a képet, és a gratulációk fele az, hogy “ugye milyen jó érzés????”, “ennél boldogabb nem is lehetnél, igaz???”. Basszus nem mindenkinek leányálom, és igenis ezekkel az “ennél csak rosszabb lesz, élvezd ki” kommentekkel csak még nagyobb lelkiismeret-furdalást keltenek az emberek.
A kirakatban mindenki boldog és szép és kiegyensúlyozott anya, ezt nyomja mindenki a nyilvánosságnak, pedig ez korántsem akkora sétagalopp, és nagyon bosszantó, hogy mi nők ennyire képesek vagyunk egymás alá ásni.
Ha meg valaki bevallja, hogy hát nem is olyan egyszerű, akkor meg szaranya, és minekazilyennekgyerek.
Most rohadéknak fogok tűnni (és emellett totál el fogok térni a témától, de akkor is) UTÁLOM a kirakatanyákat. Utálom, hogy az orrom alá tuszkolják a pocakfotóikat, meg később a gyerekkel közösen lőtt szelfiket, meg az Oravecz Coelho idézetekkel kidekorált babafotókat. Utálom, mert tökéletesnek tűnnek, holott tudom, hogy ez csak a látszat, mint mikor Mari néni a facebooknak főz háromfogásos vacsorát, az ura meg löncskonzervet eszik aznap. Utálom, mert üvölt bennem az ősanya, hogy “Csinálj gyereket de mostazonnal!”, de egyelőre még nem lehet, először mindenképp be kell rendezkednünk itt Londonban, kellene egy jó állás, meg hogy ne flatshare-ben legyünk, mert olyan embert NEM fogunk találni, aki hajlandó lesz velünk, egy kutyával meg ráadásként egy újszülöttel együtt élni.
Lehet ezt úgy is, hogy nem gázolsz bele a másik ember lelkébe. A volt lakótársamnak februárban született meg a kisfia, ő egy nagyon intelligens módját választotta annak, hogy ezt közölje, azoknak, akik tényleg közel álltak hozzá (így tehát nekem is) küldött egy fotót a (nem mellesleg elképesztően gyönyörű) gyerkőcről e-mailben, meg hogy köszönjük szépen, egészségesek vagyunk, minden rendben, pont. Ha érdeklődsz a gyerek felől, válaszol, de nem áraszt el nullhuszonnégy a babafotókkal.
A barátnőm húga egy hónapja szült, azóta elárasztják a hírfolyamot a csöpögős idézetek az anyaságról, néha megszakítja az áradatot egy-egy babafotó. Örülök, hogy imádja a kisfiát, de van egy határ. A tesója, a barátnőm is babát vár, de csak azokkal osztotta meg az ultrahangfotókat, akiket érdemesnek talált rá, egyébként meg blogol, de azt sem reklámozza orrba-szájba. Szerintem ez teljesen elfogadható, valószínűleg én is privát albumokba fogom feltölteni a gyerekfotókat majd egyszer a nagyon távoli jövőben.
Egy másik ismerősömnek egészen konkrétan annyira “mániájává” vált az anyaság, hogy nagy hirtelen ő lett a Nagy Magyar Anya, baba-mama csoportokat (igen, többet is) csinál facebookon, aztán boldog-boldogtalant berakosgat a csoportba (függetlenül attól, van-e gyereke), babás-mamás eseményekre hívogat meg (függetlenül attól, hogy nem vagyok Magyarországon és ezzel ő tökéletesen tisztában van). És minden shiny-happy és unikornisos körülötte is, meg a gyerekei körül is, ha a kisebikkel valami oknnál fogva orvoshoz mennek, ő még a betegségből is képes örömködős, jajdeszépazanyaság posztot kreálni. Rettenetesen rosszul esik, mert mint említettem volt, üvölt bennem az ősanya. Igen, van hogy éjszakákat sírok át amiatt, hogy ikszipszilonnak, aki egyidős velem (vagy, ó minő borzalom, fiatalabb nálam) milyen gyönyörű gyereke van, nekem meg kanyarban sincs, mondhatnám, az én gyerekem még csak nem is pajzán gondolat mostanában.
Mindegy, még egyszer bocs, hogy ennyire eltértem a depresszió meg mentális problémák témakörtől (arról is lenne mit mesélnem), de Bogca kommentje “kapóra jött” mert már nagyon régóta böki a csőröm ez a dolog.
Ez egy mai videó, nézd meg, hátha segít: https://www.youtube.com/watch?v=YCiq87pwwkI
Főleg a “filter” rész.
Nem biztos ám, hogy orrod alá dörgölésnek szánja, csak nem veszi észre, hogy ez neked zavaró. Tudod, mint amikor esküvőre vágysz, és akkor hirtelen mindenhol gyűrűk meg menyasszonyok rohangálnak az utcán. Addig is ott voltak, csak most jobban ki vagy rá élezve.
Megígérem neked, hogy amikor majd lesz gyerekem, akkor őszintén le fogom írni a nemalvós-fosós-hajtépős dolgokat is, és posztolok lehánytruhás szelfit. :D Chic mama, oh yeah.
I feel you, sis!
Nekem is elegem van ebből a kirakatanyaságból. Mert voltam bent olyan szülésen, ahol a nálam fiatalabb anya zokogva mondta nekem, hogy soha ne akarjak gyereket, mert ez borzalmasan fáj, utána meg láttam facebookon tőle a csillivillifaszompónis képeket hogy milyen isteni élmény volt a szülés.
Miért nem lehet őszintének lenni? Még magukkal sem azok az emberek!
És én is itt vagyok majdnem 27 évesen, és rohadtul megértelek, mert kattog bennem az óra, de ugyanabban a szituban vagyok, mint te. :D Most költöztünk ide, még kéne találni egy saját lakást (ami nem egy ismerősé aki záros határidőn belül visszaköltözik), ahova mehetünk kutyástól, és még kellene félretenni is, na meg élni picit kettesben, mielőtt egy életre lekötelezzük magunkat.
De mellé meg nézem a 23 éves ismerősöm képeit, és szégyellem magam, de utálom rosszabb napjaimon amiatt, hogy ő megteheti hogy lebabázik, mert olyan helyzetben vannak a 20 évvel idősebb vőlegényével… Persze csak ritkán lobban fel ez bennem, de teljesen megértelek, és jólesett kidumálnom magamból. :D
Nekem pornófotókat küldött egy kollégám, totál jószándékkal, mert a szexről beszélni kell:)))) Valakivel, de ne nekem már…
Mint gyakorló (igen rossz) anya engem is idegesít ám, hogy én miért nem tudok boldog és harmonikus lenni és miért nem találom viccesnek ha sugárban lehányta az ágyat harmadszor…. Szeretem még a lelkifurdalás-keltést: csokit eszik, jujjjjuj, veletek alszik, jujuj, nem alszik veletek miért nem, azt akarod hogy sérüljön? Nézd mi milyen szépen megvagyunk, mert JÓL CSINÁLJUK, mert dolgozunk rajta, mert mi képesek vagyunk rá te meg lusta tehetetlen disznó te nem…. Múltkor chateltem barátnővel, felmerült hogy fáradt vok, mert a gyerekek itthon vannak velem. Válasz: hát le kell őket fárasztani. Kösziiiii. Mert minden gyermektelen tudja, milyen ez, mert ők már vigyáztak gyerekre ergo szakértők lettek. Gyerekesek meg a gyerek jogán szakértik az én életemet. Találkozom a mintanyákkal, meg a mintaóvónőkkel, akik persze tudják h én nem vok mintanya, mert hát a keretek. Keret a gyermekes lét alfája és omegája….
Boxzsáknak néz téged, rajtad élezi az egóját, kiéli a frusztrációját. Bezzegezni mindig lehet. Mert több gyereke van, mert dolgozik/nem dolgozik, mert szoptat/nem szoptat, mert lila haja van és fényt eszik. Nagy magyar önbecsülés-építés a másik rovására. A piálás mellett ez a másik nemzeti sport.
Leszarompirula napi 3x. (Civilben amúgy magnézium. :D) Meg lehet jönni ide puffogni. :D
Á, most elbőgtem magam. Via, köszönöm, csodás vagy! Jókat fogok nevetni azokon a fotókon meg a “nemtökéletes” posztokon, remélhetőleg addigra már én is “helyen leszek” és akkor egymáson röhöghetünk :D
Bogca, követlek ám és NAGYON-NAGYON drukkolok nektek. Igazad van, a többség saját magával sem őszinte. Én vállalom, hogy amellett, hogy szeretnék gyereket, rohadtul félek az egésztől, kezdve azzal, hogy óriási felelősség, folytatva azzal, hogy olyan szintű orvosfóbiám van, hogy még az állatorvoshoz is gyomorgörccsel megyek (van, aki erre is csak legyint, hogy persze, fóbia a lópikulát, hiszti, tudnék mesélni a gyerekkoromról, többször voltam orvosnál mint játszótéren), befejezve azzal, hogy alacsony a fájdalomküszöböm, gyakorlatilag bármitől nyivákolva-könnyezve görnyedek hétrét. És tutira paraanyuka, meg bénázós hülye leszek. Ami biztos, hogy lesz csillivilli babafotó is, meg lehánytruhás is, hogy meglegyen a balance :D De ez még tényleg annyira messze van (mert hát ugye kéne félretenni, élni egy kicsit, jönni-menni, felfedezni Skóciát és Írországot, meg úgy néz ki, hogy az iskolapadba is vissza kell ülnöm egy évre, ami itt nem két penny), hogy belefacsarodik a kicsi szívem. Mert tavaly ilyenkor még baromira nem így nézett ki a történet, mint most, akkor úgy voltunk vele, hogy oké, egy-két éven belül belevághatunk. Most gyakorlatilag ugyanott tartok, ahol tizennyolc évesen. Persze egy kicsit több tapasztalattal, de ugyanúgy egyik napról a másikra élek, ugyanúgy “kölcsönfészekben” , ami most azért is rosszabb, mert hát volt sajátom, és nem jókedvemből adtam el. És mindezek mellett iszonyatosan félek attól, hogy nem fogok munkát találni (mert már három hónapja egyfolytában keresek, eredmény nélkül, pedig diplomám is, angoltudásom is van) és akkor megette a fene az egészet a kínkeservvel megspórolt pénzemmel együtt.
♥ Majd lesz ilyen Közérdekű Közleményem, hogy a “kérjél beöntést különben kakálni fogsz szülés közben (és az normális)”. Meg “10 indok, amiért nem tudsz állandóan angyalian nézni a gyermekedre szoptatás közben. #1 K*RVÁRA FÁJ. #2 HARAP. #3 FESZÍT. #4 Hajnali 4 óra van és három hónapja nem aludtál egy óránál többet egyhuzamban.” Komolyan, már csak polgárpukkasztó célból is rohadtul jó lesz, ha lesz gyerekem, mert ezekről őszintén akarok beszélni, elegem van a bullshitből meg a bűntudatkeltésből meg a maximalizmusból. Az epeműtétes bejegyzésem toplistás azóta is, szóval hülye leszek kihagyni a ziccert, ha majd ott tartok. :)
Figyi, az adatok szerint én is “el vagyok késve”, anyu ennyi idősen már a 2 éves kicsi Viát kergette, és a tesómmal volt várandós. Ez van, tolódunk ki, más a gazdasági-társadalmi háttér, de hidd el, hogy nem vagyunk lemaradva semmiről. És aki meg azt mondja, hogy jaj, de így kéne szülni, meg úgy kéne, az nem veszi figyelembe, hogy nem azért nem szülsz, mert nem jutott eszedbe, hanem mert ettől nem lesz hirtelen minden körülmény megfelelő (biológia + anyagiak + lelkiek), de ezt tudod nagyon is jól. (Vagy nem akarsz gyereket, vagy még nem akarsz, és ahhoz sincs köze.) Én most már ott tartok, hogy ha 35 előtt összejönnek a körülmények, akkor király. Nem stresszelem magam, mert attól nem teljesül hamarabb semmi, hogy befeszülök. Úgyis száz évig akarok élni, és gyönyörű leszek 60 évesen is, szóval nem fognak a nagyanyjának nézni. (It’s a fact.)
Én gyerekként rugdostam a dokikat, meg elfutottam az oltás elől, és most is képes vagyok elájulni vérvételnél, ha épp olyanom van, sőt, ha a nyuszit visszük, beszédülök, mikor szurit kap, de tartom magam, mert ő a nyuszi. Azt hallottam, hogy amikor “a gyerekért” tűröd el ezeket, akkor egyszerűbb, meg más lesz a prioritás, úgyhogy ezen ne paráztasd magad, változhat. (Amúgy azóta nem rettegek annyira az orvostól, mióta kaptam egy brutálerős injekciókúrát egy súlyos betegség során, aminek a hatóanyaga olyan fájdalmat okozott volna magában, hogy lidocainnal kellett higítani, és még úgy is iszonyat volt, üvöltöttem. Szóval azóta egy random kis oltás vagy vérvétel már lópikula. Ja, és magán az orvoson is sok múlik – kicsoda, szimpatikus, bízol-e benne. Majd találsz egy jófej szülésznőt, és az segít. Menj el majd Skóciába és szülj Bogcánál! :D)
Lustanyut olvastál anno? Már abbahagyta, de az archívumot is érdemes újraolvasni, szenzációs volt, gyerek nélkül is visítva röhögök rajta mindig. https://lustanyu.cafeblog.hu/
Erre az utolsóra:
Via for president! ^.^ ♥
Via, kisebb nagyobb szünetekkel még mindig van Lustanyu. Facebookon és itt is: https://lustanyu.blogspot.hu/2012/03/nagy-off-nem-vicces-meg-csak-nem-is.html
A bejegyzés, amit linkeltem, régebbi, de szintén valamennyire témába vág.
Gyermekágyi depresszió nekem is problémát okozott. Volt aki kinevetett és megjegyezte, hogy az ő egyik ismerőse is milyen fura, mert hogy ezt túl lehet élni. Pedig neki még gyereke sincs. Még most is van problémám, de a férjem nagyon megértő és segít! Pedig mindketten most tapasztaljuk ezt először…
Kedves Via! Örülök a cikknek, bár szomorú, hogy miért kellett ezt felhozni témának. R.I.P. Robin!
Jaj Csajok!Hajnali 2 van, közel 3 óra múlva sírni fogok amikor a szoba túlfeléről felcsendül a Mama Mama! De nem állhatom meg h ne írjak.Biztos vagyok benne h a mintaanya ismerőseitek nem titeket akarnak bosszantani. Inkább önmagukat próbálják megerősíteni: pokoli nehéz az anyaság fene gondolta volna, de gyógyír a sebeikre egy cuki poszt a gyerkőcökről, így úgy érzik mégis megéri. A szülés pedig gyárilag ilyen: ott és akkor visítassz a fájdalomtól, azt kívánod bár sose születtél volna meg, majd a kezedbe nyomják a kis szuszogó csomagot és az egész ádáz küzdelem olybá tűnik, mint egy rossz álom. És egy hét múlva újra gyereket akarsz, újra akarod élni életed legmeghatározóbb élményét, akármilyen volt is. Gondoljatok bele ha nem így lenne kihalna az emberiség. Ki az a hülye, aki önként és dalolva megy le a pokolba? Az idő mindent megszépít. Ki van ez találva.És a posztolgatás? Az anyaság hullámvasút, méghozzá a legrázósabb fajta, egyszer fent repülünk, máskor az aszfaltba csapódunk. Egyszer úszunk a boldogságban, ezek életünk legszebb évei, máskor piszkosul irigyelünk titeket, akiknek van saját életetek. Szerintetek vajon mikor támad kedvünk fotókat küldözgetni? Hát nem akkor, amikor épp 40 fokos tejlázzal nyöszörgünk. De tény hogy káros hogy ezekről a szaftos részletekről inkább mindenki hallgat. Én inkább blogolok, ebbe a műfajba belefér a cukormáz meg a kiborult bili is. Igyekszem őszinte lenni, de nem is tudjátok milyen nehéz. Ha kimondod h mi van társadalmi közmegvetés tárgyává válsz. Nekem is remeg a gyomrom ha az anyaság sötét oldaláról írt cikket teszek közzé.Mert nem is az a sötét, amikor a lakás egy romhalmaz, te már évek óta nem aludtad ki magad, a szobában átható kakiszag terjeng, nem, a legmélyebb bugyor, amit a legjobb barátnődnek is félve mondasz el, az amikor eljutsz arra a pontra, hogy gyűlölöd a gyerekeidet.Na? Hogy tetszik az őszinteség? Mi a zsigeri reakció? Te jó ég, anya az ilyen egyáltalán? Na én ha egyszer végre babám lesz soha nem jutok ilyen mélyre. Elképzelhetetlen! Beletrafáltam? Vagy egy másik: Hú, szegény anyuka, igazán aggódom érte és a gyerekeiért is.Na ettől éppen rámjön a csuklás.Mire lett volna akkor szükségem? Empátiára, ahogy Via írta, köszi. Fú, tényleg pokoli nehéz lehet. Biztos túljutsz rajta. Tudok segíteni? Valójában tudjátok mit gondoltam? Annak aki 24 órát tölt két ördögfiókával – igen én neveltem annak őket – az a minimum h így érez. Akkor kéne aggódni ha nem így éreznék.És nem vagyok depressziós, bár jártam pszichológushoz, csak egy normális mélyponton vagyok túl.Hibáztassam ezért anyukámat, aki abortálni kényszerült a testvéreimet, vagy apámat aki öngyilkos lett?Na ez az őszinteség! Nem is fogok tudni ma este már rendesen aludni.Szóval csak azt akartam mondani h nem tudhatjátok melyik cuki fotó mit kompenzál és amíg nem jártatok a cipőnkben – adja meg hamar az Isten – addig ne szidjatok mint a bokrot, minket szegény tökéletes anyákat, mert mi is áldozatai vagyunk az elvárások tengerének, aminek ha nem felelünk meg jön a szégyen és megfojt.Szégyenben megfulladás ellen még hozzatenném, hogy természetesen imádom a gyerekeimet, az anyaságot a legszentebb hivatásomnak tekintem és igyekszem minden nap tanulni, fejlődni.U.i. Esetleg küldjek fotót a imádnivaló gyerekeimről? ;) Lol
Köszönöm, hogy megírtad! ♥
Pont tegnap néztem azokat a részeket a Scrubsban, amikor Carla ment át ugyanezen, úgy bőgtem rajta, annyira jól játszotta el a színésznő, és úgy örülök, hogy bekerülhetett mainstream sorozatba egy ilyen sztori.
Itt beszélget egy másik anyukával a témáról: https://www.youtube.com/watch?v=vHlGjt6E_X8
(A kismamát játszó színésznő tényleg várandós.)
Kár, hogy nincs több ilyen a tévében!
Mennyé’ kapálni, aztán máris nem érsz rá nyávogni! :))
Láttad Patrick Stewart vallomását a szüleiről? Annyira megható az egész, és beleillik ebbe, hogy “régen nem volt ilyen”. Dehogynem, csak fel se tűnt senkinek, hogy a háborúból hazaérkezett apa sz*rrá veri a családot, mert PTSD-je van.
Nézze meg mindenki: https://www.youtube.com/watch?v=TqFaiVNuy1k
Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy fontosnak tartom, hogy a szűk családi kör, aki tudja és elvileg meg is értette a beteg állapotát, ne kezelje egészségesként. Ne kelljen úgy tenni, mintha minden rendben lenne amikor nincs.
Próbálják megérteni, hogy a mentális beteg tényleg olyan szarul van ahogy mondja, nem csak megjátssza, nem csak túloz, nem hisztériázik, nem jelenetet rendez. És ennek megfelelően reagálni a dolgokra, megértéssel, türelemmel nem pedig idegeskedéssel…
Köszönöm a kiegészítést, valóban nagyon fontos.
Facebookon Viktor linkelte be ezt a videót a témához, régebben már láttam, és nagyon tetszett, sajnos most nem jutott eszembe, pedig nagyon ide való, de hát ezért vannak az olvasók. ♥
Brené Brown, empátia vs szimpátia
https://www.youtube.com/watch?v=1Evwgu369Jw
Nagyon jó a cikk Via, abszolút egyetértek. Én egészen közelről tapasztaltam meg milyen is ez mondhatni mindkét oldalról, édesanyám 96′-ban lett pánikbeteg, majd mellé depressziós s én mindössze 6 éves voltam ekkor. Nehéz volt neki és nekünk is, és a környezetünk sem segített a helyzeten anno még az orvosok is csak azt mondták ez csak hiszti nála, kb. 2-3 évbe telt mire találtak egy olyan orvost aki végre komolyan foglalkozott a problémával, de a család és ismerősök is kételkedtek, hiszen édesanyám mindig mosolygós vidám nő volt akkor meg hogy lehetne depressziós. De mi láttuk a rossz pillanatokat, amikor szinte egész nap az ágyban maradt, hogy a szorongás miatt nem tudott részt venni az iskolai eseményeinken, hogy nem tudott bejönni velünk egy nagyobb áruházba mert azonnal rosszul lett… mindezek mellett én mindig büszke voltam rá azért ahogyan küzdött ez ellen, pedig az ő korosztálya és itt a kis város- falu felfogás nem igen hitt a mentális betegség valóságosságában, ő nem fogadta el ezt és mert segítséget kérni, járt az orvoshoz, szedte a gyógyszereket és bár nagyon sok idő telt el azóta és lassú volt a folyamat, de ma már csak évente egyszer kell kontorllra járnia, kevesebb gyógyszert szed és sokkal felszabadultabb, el tudunk menni együtt akár egy óriási bevásárlóközpontba, koncertre, sokkal bátrabb és a sötét napok is viszonylag ritkán törnek rá. :)
Én mindig is úgy láttam hogy az a legnagyobb baj hogy sokszor maga a “beteg” sem hiszi el hogy ez és ez van, nem mer segítséget kérni orvoshoz menni, mert hogy ez csak hiszti, pánik, de szerintem ez butaság mert ha lázas vagy és szenvedsz akkor elmész az orvoshoz nem gondolkodsz ezen hogy jajj de ciki… stb. szóval igenis ha az ember úgy érzi baj van, akkor kérjen segítséget, mert nem szégyen, sőt. :)
Ui.: elnézést a kis regényért :3
Nagyon örülök, hogy anyukád jobban van. ♥ A “beteg” szerintem sokszor azért nem hiszi el, hogy baj van, mert előbb hiszi el azt, amit róla mondanak, mint a saját tapasztalatait, hiszen mindig az lett mondva, hogy azok nem igazak, és különben is, szedje ösze magát. És ehhez nem kell mentális zavar: szerintem azt a legtöbben tapasztaltuk, hogy milyen az, amikor minden porcikád azt ordítja, hogy értéktelen, szar vagy, lusta, nem szabadna pihenned, mert akkor nem fog senki szeretni, és ha most feladod, akkor gyáva vagy, nem kéne, hogy ez ennyire megviseljen, hogy van pofád szomorúnak lenni, bezzeg Afrikában éheznek, örülj annak, hogy van lábad, minek szomorkodsz, te hülye… Na most ez százszoros erővel milyen durva. :(
Ne kérj elnézést, nálam “szabad” kisregényezni, amúgy is olyan a társaság, hogy szeretünk olvasni! :)
Tényleg nagyon rossz az, hogy a mentális betegségeket mindenki a kis dolgaira is kivetíti. Sokszor kérdezik meg tőlem, hogy depis vagy? mikor rossz napom van. És mindig mondom, hogy dehogyis, csak bal lábbal keltem fel, stb.
Nem lesz attól senki OCD, hogy rend van az íróasztalán, tisztaságmániás attól, hogy elmosogat főzés után… Az, hogy ennyire ledegradáljuk ezeket a betegségeket, nagyon káros.
Mert aztán meg valaki őszintén bevallja neked, hogy szerinte depressziós, te meg legyintesz, hogy “áh, nekem is szar hetem van, gyere menjünk el vásárolni, jobb lesz”. Vagy hogy szerinte kényszeres valamilyen szempontból, de megint csak legyint a másik, hogy “ó, hát nekem is mindig párhuzamosan kell állnia a telefonomnak az asztalon”. Pedig ezek nagyon komoly és súlyos dolgok. :(
“Nem szégyen segítséget kérni” – bizony nem az! Egy jó szakember igazán sokat tud segíteni – és nem is feltétlenül gyógyszerekkel. A depresszió betegség, és ha nem kezelik szakszerűen, ugyan úgy komoly gondot okozhat, mint egy vakbélgyulladás. Egyik sem múlik el magától.
Így van, nem feltétlenül gyógyszerekkel, és ha gyógyszerekkel, akkor is átgondoltan, tudatosan, nem csak úgy ad hoc bekapkodva a Xanaxot… Veszélyes dolgok ezek, csak hozzáértővel szabad használni. De a pszichében turkáláshoz, traumaoldáshoz is kell szakember, még akkor is, ha “csak beszélgetnek”. Nem mindegy, hogy miről, hogyan… Nagyon nagy stigma ez még a társadalmunkban.
És azt is el kell fogadni, hogy van olyan gond, aminél nem feltétlenül opció, hanem inkább szükséges a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, ami RW-nek is volt).
További gond még, hogy Xanaxot, függést okozó nyugtatókat háziorvos is felírhat, nem kell hozzá pszichiáter. Szóval a pszichiátriában használatos gyógyszert szedők jó része még szakorvost sem látott, viszont szednek komoly gyógyszereket évekig (!!!). Nyugtató, altató nem hosszútávra való, bármilyen kényelmes is (és ez lehet a baj, hogy kényelmes + hozzászokást okoz). Altatószedést bevalljuk, az nem ciki, de ha valaki pszicholóushoz-pszichiáterhez jár, azzal valami nem oké…..
A casual alkoholizmusról ne is beszéljünk, az még társadalmilag meg is van támogatva. Ugyan már, hajts fel a garatra, + asszony verve jó. De nem, régen nem voltak ilyen bajok, á dehogy.
Ne sajnáljon senki, rendben vok, de:
Casual alkoholizmus: iszik az anyukám, az apukám, a keresztapám, a nagybátyám, a nagypapáim, nagymamám szintén, iszik az alsó szomszéd,
az általános-beli osztálytársaim szüleinek 80%a (középsulit nem tom)….Ez alkoholizmus, redszeresen, lerészegedési szándékkal.
Hullarészegre vagy csak spiccesre inni magad cool, lefényképezni szintén, beszélni róla még jobb. Partydrogoktól hangos a sajtó (szörnyű, aláírom, de %osan az alkoholhoz képest mennyi? arról még csak nem is beszél senki, annnnnyira rendben van).
Nem vagyok antialkoholista de ez szerintem nagyon gáz. Én úgy nőttem fel, hogy ezt takargattam, nem beszéltünk róla, örültem ha nem volt pénzünk mert akkor volt józan szülőm.
Ha a társadalomnak akkora része iszik mint én sejtem, akkor mégis hány normális körülmények között felnövő, egészséges lelkű fiatalra lehet számítani? Mert azzal senki ne áltassa magát, hogy ez nyomtalanul elmúlik. Legfeljebb később jön elő. De ne merjél depressziós lenni, meg elesett, meg ne lógjál ki a sorból, igyál velünk Te is…. Szőnyeg alá söprünk egy csomó mindent mert vagy mi is csináljuk vagy velünk is csinálták.
A károkozás és függőségi skálán a nikotin és az alkohol egy szinten van a legkeményebb drogokkal, aztán nézd meg, melyik legális… Piálni össznépi szokás. Ha jó hír van, azért (tejfakasztó buli ifjú apáknak); ha rossz hír, azért (fojtsuk piába a bánatot). Szerintem is borzasztó. :(
Én már azelőtt sem ittam, hogy nem tudtam volna, most meg már mindegy, egy konyakos meggytől is sugárban hányok. Köszi, epe! ♥ (Tényleg köszi, ezt legalább nem kell magyaráznom többet. Hihetetlen, amíg nem volt rá egészségügyi indokom, hogy nekemestek, hogy van pofám szabad akaratból nem inni… Nem ízlik, nem tetszik a hatása; kólát sem iszom, abba ki akar belekötni?)
Köszönöm, Via, a cikket!
Minden szavával egyetértek, és örülök, hogy végre valaki írt róla, mert az emberek többsége valóban nem veszi komolyan a depressziót.
Én is köszönöm a visszajelzést, rengetegen megosztották Facebookon, és privátban is sok üzenetet kapok, hogy hálásak érte. ♥