A Blog Action Day-ben részt venni mindig felemelő és izgalmas. A tavalyi, Malaláról írt cikkemnek még aktualitása is van, azóta ugyanis megkapta a Nobel-békedíjat. Az idei téma az egyenlőtlenség, és arra gondoltam, hogy bár arról is bőven lehet írni, hogy nekünk hova van még fejlődnünk és milyen területeken ér minket sérelem és mely szempontokból nem vagyunk egyenlők másokkal, inkább a nehezebb aspektust, a privilégium témáját választom, vagyis azt a jelenséget, amikor másokhoz képest vannak előjogaim, és emiatt jobb helyzetben vagyok náluk anélkül, hogy bármit is tettem volna ezért. És itt nem csak arról van szó, hogy van tiszta ivóvizem a csapból, be van kötve az áram, tudom fizetni az árát, telente nem fázom, és van mit ennem.

Rengeteg olyan privilégium van, amiről nem tehetünk, mégis élvezzük az előjogait. Ezeket nem csak helyre tenni és kezelni nehéz, hanem egyáltalán felismerni is. A nyugati világban felnőtt fehér, heteroszexuális nőként például a legtöbb filmben hozzám hasonló emberek lesznek szerelmesek és találnak egymásra férfiakkal, tehát ezen a területen előjogom van: a népszerű kultúrában képviselt és normálisként jelenik meg a bőrszínem és a szexuális beállítottságom — ez most független attól, hogy azok a konkrét szereplők, akik elvileg engem reprezentálnak a filmekben, hogyan kerülnek megjelenítésre, milyen történetet mesélnek róluk, valójában mennyire hasonlítanak rám mint emberre.

A képviseltségnek (reprezentációnak) ez az előjoga akkor is megadatna számomra, ha semmilyen származási vagy anyagi privilégiummal nem rendelkeznék. Gyerekként teljesen normális volt, hogy a mesékben hozzám hasonló, fehér bőrű kislányok a hősök, akik kisfiúkba lesznek szerelmesek. Volt tehát azonosulási felületem, úgy éreztem, része lehetek a társadalomnak, hiszen normalizált az, ahogy megélem magamat, ahogy kinézek.

Mégis, a reprezentáció csak részben történt meg. Idővel feltűnt, hogy azokban a mesékben, amikkel én felnőttem, általában a szuperszép, vékony kislányok voltak a hősök, a kicsit kerekebbek legfeljebb a butuska, “csúnya, de okos” barátnőt alakíthatták (akinek vagy nem jut fiú a történet végére, vagy be kell érnie a csúnyával, a butával, vagy a csúnya butával). A fiúknál sem feltétlenül volt ez máshogy, legrosszabb esetben a gonosz gyerek kapásból nagyon kövér volt, mintegy társítva a súlyát a megátalkodottságához.

Az sem stimmelt mindig, ahogy ezek a kislányhősök viselkedtek. Nem tetszett, hogy milyen ritkán voltak cselekvőek, aktívak, okosak, kalandvágyóak. Nem véletlen, hogy emiatt sokszor a kisfiú hősökkel azonosultam inkább, hiszen az tetszett, ahogyan őket ábrázolták — vagány, kezdeményező, tettrekész, furfangos, szabályszegő, saját igazáért akár még a felnőttek ellenében is kiálló. Ezzel szemben például egyáltalán nem értettem, hogy a mesebeli kislányok miért nyávognak, amikor koszos lesz a ruhájuk. Én és a játszótéri barátnőim egyáltalán nem akadtunk ezen fenn, sőt, a szüleink sem. :)

Vagyis gyerekkoromban bizonyos tulajdonságaimra azt a visszajelzést kaptam a történetekből, hogy azok normálisak és jók, másokról viszont azt, hogy nem, és rosszak. És ez főleg akkor volt problémás, amikor olyan dologra mondták, hogy rossz, amin én nem tudtam, vagy nem akartam változtatni. Nem akartam kevésbé érdeklődni olyan dolgok iránt, amire azt mondták, hogy egy lányhoz nem való, vagy egy lánynak azt nem szabad. De ha mondjuk az lett volna a társadalmi megegyezés, hogy a kék szemű emberek negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, vagy kevésbé rátermettek, értékesek, mint a barna szeműek, akkor sokkal nehezebb lett volna elhitetnem magamról, hogy kék szeműként igenis képes vagyok mindenre, amire a barna szeműek. (Éppen ezzel a barna szem-kék szem példával dolgozott ki egyébként az előítéletek kártékonyságát a gyerekeknek megtanító pedagógiai módszert Jane Eliott a hatvanas években. Itt megnézhetitek videón a hatását, megrázó. A teljes film itt található.

A másik privilégiumom, amin sokszor elgondolkodom, hogy ha máshova születek, vajon lehetnék-e ugyanitt, ahol vagyok. Tegyük fel, hogy a képességeim, affinitásom teljesen ugyanaz, mint most, de ha egy kicsit arrébb pottyant le a gólya, egészen más életem lenne. És nem kell nagyon messze menni, hogy ha mondjuk ugyanezekkel a képességekkel Malawiban vagyok kislány, akkor lehetne-e most blogom meg cégem, és lehetnék-e annak a felesége, akit én választottam szabad akaratomból. Bőven elég lenne annyi, hogy mondjuk Vas megyében nem Szombathelyen születek, hanem kicsit arrébb, és olyan középiskolába járok, ahol nincs számtech-terem, és nem találkozom 13 évesen programozással. Vagy ha igen, akkor a szüleimnek nincs lehetősége arra, hogy a programozást, honlapkészítést otthon is gyakoroljam, mert nincs számítógépünk. Egészen más lenne most az életem. Nem találkozom az életemet meghatározó emberekkel, nem kezdem el akkor azt tanulni, ami idáig vezetett. Pedig a képességeim meglennének hozzá.

Egyszerre inspirál és megrémít, hogy hány tehetséges, kiváló képességű ember nem tud hozzájárulni az emberiség fejlődéséhez pusztán azért, mert a körülményei ezt nem tehetik lehetővé. Például, mert tiszta ivóvíz hiányában meg sem éri az 5 éves kort. Vagy meghal egy olyan banális betegségben, ami ellen létezik és háromszáz forintba kerül a védőoltás. Vagy akár már egy szúnyogháló is megmenthette volna a maláriától, de arra sincs pénze. Nem járhat iskolába, mert olyan helyen született, ahol lányoknak ez tilos. Vagy férjhez adják 11 évesen. Közlik vele, hogy “az ilyenek, mint ő” úgysem viszik semmire, ezért kimarad az iskolából. Az egyetemre fel se veszik. Az állásinterjúkról elhajtják. Mindezek miatt nem csak közös felelősségünk, de közös érdekünk is, hogy tegyünk az egyenlőtlenség csökkentéséért.

Privilegizáltnak lenni sokszor nem döntés kérdése, mert beleszületsz valamibe, amiről nem tehetsz. Ez nem jelenti azt, hogy szégyellned kell magadat amiatt, hogy jobb körülmények között élhetsz és több lehetőséghez férsz hozzá, mint az emberiség háromnegyede. Ez alapból már azzal teljesül, hogy ezt interneten keresztül, számítógépről vagy mobiltelefonról olvasod. Vagy azzal, hogy tudsz olvasni.

Viszont az, hogy vannak privilégiumaid, nem jelenti azt, hogy automatikusan boldog vagy és nincsenek problémáid, nem küzdesz nehézségekkel, fájdalommal, szomorúsággal. Nem jelenti azt sem, hogy nem számítanak a problémáid, és el kéne nyomnod a velük kapcsolatban érzett dühödet, frusztrálságodat azzal a felszólalással, hogy “ugyan, mit nyávogok, mikor Afrikában éheznek”. Sőt, önző sem vagy, ha minden meglevő előnyös körülményed ellenére szeretnéd, hogy még jobb legyen saját magadnak és a családodnak.

KIHÍVÁS

Bárhol is kezded, minden számít. Mit tehetsz, ha változtatni szeretnél?

• Ismerd fel, hogy attól, hogy rád nincs hatással az egyenlőtlenség, még nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen. A privilégium nem a te választásod, de az igen, ha homokba dugod a fejed.
• Ismerd fel és vedd észre a privilégiumaidat. Légy nyitott arra, hogy új nézőpontokat ismerj meg, és megkérdőjelezz olyan dolgokat, amelyeket éveken, évtizedeken át valóságnak és egyedüli létező igaznak hittél a világgal, a történelemmel és az emberekkel kapcsolatban. Ez borzasztó nehéz, és sok szembesítést igényel, de ha elfogadod, akkor szélesebb látókörű, toleránsabb, empatikus ember lesz belőled, ami neked is a javadat szolgálja. (Ha erre szánod magad, kezdetnek mondjuk ismerkedj meg Kolombusz Kristóf történetével, nem a pátoszos történetek szemüvegén keresztül. Ha még mélyebbre akarsz ásni, akkor a már említett Jane Eliott interjúját ajánlom.)
• Ismerd fel, hogy a privilégiumaid lehetővé teszik, hogy felemeld a hangod, illetve informálódj azokról a problémákról, amelyeken te is tudsz változtatni. Nem kell milliókat adakoznod ahhoz, hogy te magad változást érhess el. Nagyon felszabadító Nicholas D. Kristof és Sheryl WuDunn könyvének alapgondolata: Nem menthetsz meg a világon mindenkit. De ha egyvalakinek segítesz, neki az a világot jelenti. Ezért egyáltalán nem felesleges megtenni. És ez kezdődhet ott is, hogy kiállsz egy osztálytársadért, vagy kollégádért. Mikrokölcsönt adsz egy fejlődő országbeli embernek, hogy kitörhessen a szegénységből. Vagy odaadod azt a háromszáz forintot egy gyerek életmentő oltására. Vagy beszélgetsz valakivel egy váróban.

Az idei Blog Action Day témáról a közösségi oldalakon kereshetsz az alábbi hashtagekkel: #BAD2014, #Bad14 #BlogAction14, #inequality. Ha érdekelnek hasonló fejtegetések, olvasd el a korábbi Blog Action Day cikkeim.