Millió pinelhető és reblogolható idézet kering a neten arról, hogy a valódi világ a komfortzónádon kívül kezdődik, meg hogy az igazi élet akkor igazi, ha kalandos, és különben is, carpe diem. Mindeközben, szintén mondjuk a Pinteresten, tömegesen pörögnek a zsebkendővasalós, bugyiszortírozós, “tedd színsorrendbe a szemhéjpúdereidet és ábécérendbe a tisztítószereidet” posztok, és nem csoda, ha mindkettőre az a reakciód, hogy a jó édes mamáját annak, aki ezeket kitalálta. Merthogy ezek látszólag egymásnak ellentmondó dolgok. Legyen rend, de ne legyen rend. Legyen rutin, de improvizálj Tudd, hogy mit akarsz, de hagyd, hogy kézen fogjon a sors és magával húzzon. Találd ki az életedet, és hagyd, hogy minden magától történjen. És legyél alacsony és magas is egyszerre, meg Nobel-békedíjas rákellenszerfeltaláló szupermodell ninja. Ez az egyetlen út a boldogsághoz.
Aki régóta olvas, az már tudja, hogy a görcsös ragaszkodás + maximalizmus a mumusom, a “minden túlzás idegbaj” mantrámat pedig még a nagymamámtól örököltem, és ez a tervezés kontra spontaneitás témakörre is vonatkozik. Spoiler: ez a két dolog nem is mond annyira ellent egymásnak, hanem jól kihasználva egymást segíthetik, erősítik. :)
Miért jó, ha tervezel?
Azon kívül, hogy biztonságot és nyugalmat ad az, hogy tisztában vagy a teendőiddel, a terveidet további tervek kitalálásához is használhatod. Tudod, hogy merre haladsz, és ha válaszút előtt állsz, egyszerűbb a terveid fényében döntést hoznod: ez közelebb visz, vagy távolabb attól, amit szeretnék? Milyen előnyei vannak, ha így döntök, és milyen hátrányai? Megéri-e a kockázat? Mit nyerek, mit vesztek? A tervezésről bővebben írtam itt, és a nemsokára induló Ennél Zöldebb! Könyvklubban is lesz még szó róla, mert nagyon sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban. :) A lényeg: nincs bűntudat meg elvárás, hogy ami le van írva, az úgy is lesz, mert ha nem, akkor jaj nekem. Egyszerűen csak leírtam, és ha akarom, át is húzom ugyanolyan lendülettel. Nem jön értem a naptárrendőrség, hogy hát kérem, amit egyszer felírtam, az Megszeghetetlen Eskü. A Harry Potterből igaz néhány varázslat, ez pont nem. :)
Miért jó, ha improvizálsz?
Teendőlisták ide, határidőnaplók oda, ezt is könnyen túlzásba lehet vinni — a végletekig megtervezett, utolsó percig beosztott napok mindent adnak, csak lelki nyugalmat és biztonságot nem. Viszont könnyű ebbe a hibába esni. Ha olyan vagy, mint én, akkor a túlélő agyad sikítófrászt kap a kiszámíthatatlan esetek gondolatára is. Nem tudjuk, hol fogunk enni. Nem tudjuk, melyik busszal jövünk haza. Nem tudjuk, kik lesznek ott. SEGÍTSÉGELRABOLNAKÉSELADJÁKAVESÉNKETDISZKONTÁRONAFEKETEPIACON. A tervezés és listaírás pedig ezen sem segít, mert akkor meg azon lehet fennakadni, ha nem sikerült minden tökéletesre. Bármi is van, önmarcangolás a vége — a füstszűrős sapka tipikus esete.
Az ismeretlentől való félelemnek aztán egyenes következménye az a gondolkodás, hogy inkább nem változtatok, mert abból baj nem lehet, ezt, ami most van, már úgyis ismerem. Nem próbálok ki semmi újat, nem csinálok semmi eltérőt az eddigitől, úgyis rossz lesz, lenyelnek keresztbe, felsülök, kiröhögnek. Minek.
És így is le lehet élni egy életet.
Én valami mást szerettem volna. Egy ideig vártam, hogy ez az érzés majd elmúlik. Kisüt a nap, kedvező a bolygók együttállása, rám kacsint a kedvenc énekesem a színpadról, levélben kapok felhatalmazást az életemre, egyik nap arra ébredek, hogy bátor vagyok, sőt, mi több, egyenesen MERÉSZ, és gyönyörű lettem, és magabiztos, és folyékonyan tudok beszélni bárkivel a világon anélkül, hogy izzadna a tenyerem és az ájulás környékezne.
Hát, erre várva is le lehet élni egy életet.
Rá kellett jönnöm, hogy a változás nem eljön, nem megtörténik magától, hanem én csinálom. Soha nem fogok arra ébredni, hogy már “elmúlt” minden, amire eddig rákentem, hogy miért nem csinálok valamit.
Ezt elkezdeni azonban baromi nehéz, és itt jön képbe az improvizáció. Minden készséget gyakorolni kell — nyelvet sem egy nap alatt tanulsz, és úszni sem azonnal tudtál. Nincs ez máshogy a magabiztossággal sem. Ha maratoni futásra készülnél, eszedbe nem jutna edzés címén otthon ülni a kanapén, és várni, hogy a tested hirtelen sportteljesítményre alkalmas állapotba kerüljön, csak úgy, magától. Nem. Edzenél, lesérülnél, felépülnél, tanulnál belőle, pocsék időket futnál, javítanál az idődön, visszaesnél, megdöntenéd a saját rekordodat, aztán egyszer csak a sok munkád eredményeként végül le tudnád futni a maratont, amire egész addig készültél.
Az önbizalmad edzőtábora az improvizálás — kizökkented magadat a szokásos kerékvágásból, valami mást csinálsz, mint eddig, észreveszed, hogy nem haltál bele (jó kis felismerés!), és utána egyre többet csinálod, egyre több tapasztalatod lesz, és pontosan ettől nő meg az önbizalmad.
Most máris több értelme van a “Csináld azt, amitől félsz!” inspirációs képeknek, ugye?
Improvizálni sokféleképpen lehet, és egészen apró dolgokkal is kezdhetsz. Nem kell szégyellned magad azért, ha a komfortzónád egészen érdekes helyekre terjed ki – például arra, hogy hogyan és mikor eszel, vagy milyen a napi rutinod. Ha olyan ember vagy, akinek gyerekként sokszor mondták, hogy milyen jó kislány/kisfiú, és teljesen be vagy tojva attól, hogy bárki máshogy gondolja, még a kicsi változtatások is lázadásnak, urambocsá’ rosszalkodásnak tűnnek. Reggelire csokoládét eszel. Nem mosod el azonnal a tányérodat, csak berakod a mosogatóba. Nem fésülködsz meg hibátlanul. Egész nap pizsamában maradsz. Fogmosás után még majszolsz valamit. Felemás zoknit veszel fel. Úristen, ezért 7 éves korodban elsüllyedtél volna szégyenedben. Newsflash: nem vagy már hét éves! Nyugi! Már nem bánt ilyenekért senki, úgyhogy te se bántsd magad.
Figyeld a gondolataidat, és keresd azokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy “nem szabad…” vagy “nem csinálhatom…”. Hátha találsz valami blokkot, félelmet, ami igazából nem áthatolhatatlan fal, csak megmutatja a komfortzónád határaid. Örülj neki, hogy megtaláltad, aztán próbáld meg kitalálni, hogy hogyan tudnál átmászni rajta. :) Még a végén az is kiderül, hogy nem magas fal volt, csak egy homokba rajzolt vonal.
Néhány ötlet improvizálásra:
- Másik úton jössz hazafelé, mint szoktál.
- Elmész a piacra bevásárlólista nélkül, és a zöldségeket-gyümölcsöket válogatva álmodod meg a másnapi ebédet.
- Random veszel le egy könyvet a könyvtárban a polcról, és azt kezded el olvasni.
- Nem döntöd el előre, hogy mit nézel meg a moziban, hanem a pénztárnál választod csak ki a filmet.
- Telefonon rendelsz pizzát az online weboldal helyett. (Ha te is utálsz telefonálni, akkor ezért most engem is nagyon utálni fogsz, de hidd el, iszonyatosan nagy löketet tud adni az önbizalmadnak, ha megcsinálod!)
- Menj el karaoke-zni. Nevezz be egy versmondó versenyre. Telefonálj be a rádióba és kérj egy számot a kívánságműsorban. Vállald el, hogy te konferálod az iskolai előadást. Jelentkezz önként kiselőadást / prezentációt tartani. Szerepelni is ugyanúgy kell megtanulni, mint bármi mást. A lámpalázas, bakis előadásaid az edzésed. Csináld gyakran, és egyre jobban fog menni.
- Élénk színű ruhát veszel fel, és kihúzod magad, bármennyire is legszívesebben összehúznád magad és elbújnál a sarokba, hogy senki ne vegyen észre.
- Az utcán sétálva csak úgy beülsz egy bisztróba és rendelsz valamit. És egyedül ülsz az asztalnál. És nem veszed elő a telefonodat, nyomkodnivaló alibinek. De egy könyvet vihetsz. :)
A vicces az, hogy az improvizálás pont, hogy jobb tervezővé tesz. Magabiztosabban tűzheted ki a céljaidat, ha tudod magadról, hogy képes leszel rugalmasan kezelni bármilyen változó helyzetet. Ugyan, semmiség, mi ez nekem. Megcsináltam már ezerszer. Tudod, edzőtábor. :)
Bármennyit gondolkodhatsz, elmélkedhetsz arról, hogy mit és hogyan kéne csinálni, a gyakorlati tapasztalatot nem pótolja semmi. Inkább legyen egy gyakorlatban felsült terved, mint egy elméletileg hibátlan. A gyakorlati kudarcot utána fel tudod használni tervmódosításra, tudsz rá építeni, az új tapasztalatok alapján máshogy dönteni. Elengedhetetlen, hogy hibázz.
A kudarc nem ellentéte, hanem előfeltétele a sikernek.
életem legjobb élményei között vannak a spontán nyaralásaink (gyerekkel már nem kockáztatunk annyira…)
elmesélem az egyiket. mentünk a nagykörúton. az egyik utazási irodában akciós vonatjegyeket árultak Rijekába. vettünk oda-vissza egy hét különbséggel.
aztán ennyi.
pár nap múlva elindultunk.
Rijekában kimentünk a kikötőbe, és vettünk két hajójegyet egy szigetig, amiről előtte életünkben nem hallottunk (azóta megtudtuk, hogy Dugi Otok sokak vágyott célhelye). éjfél körül tett ki minket a hajó. bementünk a kikötői kocsmába és megkérdeztük, tudnak-e szállást. a pincércsaj meg mondta, hogy az apja halász és van egy kiadó szobájuk a halászházban.
fehér lepedős-levendulás-kabócás
akkor még nem volt nagy célpont a sziget, egész héten egyedül fürödtünk a tengerben és ettük a halász halait
szóval nagyon megérte spontánnak lenni
ugyanilyen volt a romantikus hétvége Párizsban, de ez már egy másik történet :D
Úúú, de jóóó :))) Mindig eszembe jut, h ki kéne ezt próbálni, de mindig elfelejtem :D Na majd most! :)
Ez most elgondolkodtatott. Alapból ki van ütve a “nem ezt terveztem, nem ilyennek gondoltam” csalódás, nem vagy időhöz kötve, nem kell senkihez alkalmazkodni…Megpróbálom kidolgozni a gyerekes verziót.
Ezt csinálta az Igenember című filmben (örökös dobogós műalkotás) a két főhős. Eljutottak egy Istenhátamögötti kis falu telefonmúzeumába. :D Teremtett lélekkel nem találkoztak.
Nekem az eleve elrendelésről eszembe jut a párhuzamos világok elmélete. (könyvajánló: Richard Bach-Minden és mindenki egy) Ez alapján minden döntés alkalmával elágazik a valóság, és új valóságváltozatok jönnek létre attól függően, miképpen vagy hányféleképpen dönthettünk volna. Számtalan változatom lehetséges ez alapján. Egy párhuzamos valóságban egy csillagvizsgálóban írom ugyanezt a kommentet, hosszú vörös hajam van, és az öt gyerekem fürtökben lóg a teleszkóp különböző alkatrészeiről. :D
Amikor hallottam erről az elméletről, kivert a hideg veríték, mert átsuhant az agyamon, mi van ha ez a valóság a legrosszabb döntéseim eredménye? De azóta rájöttem hogy egy kellemes, langyos aranyközéputas valóságban vagyok. :) De még fejleszthető, hiszen annyi útkereszteződés van még…
“Ha maratoni futásra készülnél, eszedbe nem jutna edzés címén otthon ülni a kanapén, és várni, hogy a tested hirtelen sportteljesítményre alkalmas állapotba kerüljön, csak úgy, magától.”—> ez nagyon jó :) szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Meg az egész cikk szuper, ahogy van, nekem most nagyon jól jött, köszi, Via :)
Akkor az út, amerre haladunk túl. egy féle. Csak én tervezésen teljesen mást értek akkor.
Igen, erre mondtam a múltkor, hogy szigorúbbnak gondolsz a tervezésemmel, mint amilyen vagyok. :)
ÉN a környezetemben amúgy úgy láttam (aztán lehet, hogy kicsi a minta), hogy a nagyon tervezős emberek is sokat változnak a gyerekeik születése után, vagy mondjuk belezuhannak a tervezhetetlenségbe és abba, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás (sajnos sokan válnak szét pl. sikertelen “gyerekprojekt” után, vagy a gyerek érkezése után).
Vannak, akik meg nagyon durván a másik képébe tudnak mondani dolgokat, hogy hát mi megterveztük, hogy az első fiú legyen, a második meg lány, meg, hogy júliusban szülessen (mert a feleség tanár). (Hát én nem terveztem ilyen jól, ezért az első lány, és milyen jó, mert az összes többi fiú, és bizony sikerült egy projekt közepében szülnöm, így még a szülőszobán is hívogattak, de hát ugye én nem tudok tervezni.:-)
Vannak parasztok, és tényleg nagyon szeretik elmondani, hogy ők bezzeg… Általában náluk sem olyan rózsás a helyzet, mint mutataják, vagy ha igen jó nekik de miért nem hagynak engem a magam kis mocsarában? Mi is megkaptuk bőven, ahogy szerintem minden gyerekes szülő valakitől. szívem szerint mennék ezért tüntetni, hogy ne ugassunk már bele mások életébe…
Gyerek-teóriáim (i’m The Girl Of Theories, továbbikaban csak TGOT) egyike, hogy a kapcsolatok ezért mennek tönkre gyerekvállalás után (a szokásos indokokon felül)
1: nem erre készültek, mert a csapból is valamiféle idillizált kép folyik, amihez senki nem ér fel. Mikor rájönnek, hogy ehhez ők nem elég jók, akkor egymásban keresik a hibát (fognak találni) majd szétválnak
2: ez egy olyan területe az életnek, amit nem lehet megtervezni, legfeljebb nagy vonalakban. Bizonyos emberek ezzel a fajta kontrollvesztéssel nem tudnak mit kezdeni. A tanulás ha ráfekszel, megy. Munka, ha keményebben csinálod jobban megy. Gyerek? Én jórészt örölük ha túléljük nagyobb testi-lelki sérülések nélkül a napot. Meg ugye nem is ezt sugározzák mindenhonnan, hogy “fogalmad sem lesz de ez normális”.
Kompenzációként meg a többieket piszkálják, teszik le, hadd érezzék szarul magukat ők is…
Már előre dörzsölöm a tenyerem, hogy néhány év múlva kiteszek “I DON’T KNOW WHAT I’M DOING” tézissel posztokat. Vagy ebből is legyen póló? :D
Póló:)
Meg fehérnemű “i don’t what YOU are doing” felirattal is:)
Meg póló cicinél “yes, it’s milk”
Vagy pocakos pólóra: “I made a human! What’s your excuse?”
De cicire simán lehet kérdőjel nélküli “got milk” is. :)))
Amúgy tessék, minden kivánságod ilyen gyorsan teljesüljön. Szaranyás bögrét, valaki? :) https://www.redbubble.com/people/livia85
Első vásárló jelen! Osztály létszáma többezres, hiányoznak a merevek és az ítélkezők.
Ez is ilyen hirtelen felindulásból kasszasiker lesz, mint a blogom? :D
reméljük:) végre tudom majd azonosítani utcán az urban:eve-es kismamákat:)
Hehe. Már vizionálom a hadsereget ilyennel a vállukon: https://www.redbubble.com/people/livia85/works/13793503-szaranya?p=tote-bag :D
Szól az Előre ország nééépe ha-arcba…. és mögöttünk a birodalmi lépegetők:)
Hú, ezt emésztem, még nem teljesen értem, hogy akkor miért kell terv, de igyekszem befogadni.:-)
Én mondjuk dátumokban elég jó vagyok, szóval mennek fejből, neveket és arcokat viszont sajna könnyen felejtek (na ez rém kellemetlen bír lenni).
De ha neked jó így most, akkor nem kell megértened, befogadnod. :) Nem kötelező úgy csinálni, ahogy én csinálom.
Nekem azért kell terv, mert vannak céljaim, és azok nem fognak varázsütésre megtörténni. Például nem lesz csak úgy magától akkora a cégünk, hogy adhassak munkát embereknek, de az sem lesz magától, hogy ha épp olyanunk van, bárhonnan a világon intézhessük az egészet, és helyfüggetlenül, szabadon élhessünk. Lehet, hogy ez mások szerint hülyeség vagy felesleges, de most mi ilyesmit szeretnénk magunknak, és mivel nem nyertünk a kívánságlottón, magunknak kell érte megdolgozni. Az meg nekem terv nélkül nem megy. Ez lehet, hogy az én handicapem, de hát ez van. :) Mi nyugodtabbak vagyunk, ha leírjuk, kidolgozzuk, és így sokkal kevésbé pánikolunk be, ha és amennyiben beüt a krach (mert általában be szokott, még soha nem volt olyan, hogy kitaláltam valamit, és betűre úgy is lett). És kisebb dolgokat is sokkal könnyebb módosítani, prioritásokat változtatni, ha már tudjuk, hogy hogyan állunk.
Hogy mi lesz ezekből húsz év múlva, vagy akarjuk-e még akkor ezt, az a jövő zenéje. Most ez mozgat, és ez most elég.
:-)
Az emberek jó része, pl én is pedig nem csak nevek és arcokat, de dátumokat meg főleg elfelejtek:)
Úgyhogy nekem kell a naptár, a listafüzet és a terv, mert minden kihullik a fejemből ami nincs rögzítve. És minden terv, ami a jövőre vonatkozik, ha a nappalit akarom kifesteni, ha focira szeretném beíratni a fiamat az is terv. És nem baj ha borul, de ha nem összesítem, látom együtt, akkor a hétköznapi dolgok közé keveredve nem kap kellő figyelmet és elsikkad és miután lekéstem a határidőt már nem tudok improvizálni.
Nálam másképpen működik a dolog, mert engem idegesítene, hogy fel van írva 5 cucc, és abból 3-at nem tudtam megcsinálni. Ahol ennyi gyerek van, ott márpedig mindig történik váratlan és terven kívüli dolog, ezért nekem sokkal könnyebb ezt a sok váratlan helyzetet “elviselni” és megoldani úgy, hogy nem tervezek meg mindent, mintha megtervezném. Pl. sosem tervezem meg, hogy most kitakarítom a konyhát, vagy ilyenek, ha éppen van időm, és úgy vélem, hogy még 15 perc múlva is lesz, akkor nekifogok valaminek. De ha betervezném, akkor tutira aznap reggel kiderülne, hogy délutánra jelmez kell, vagy sütit kell bevinni, vagy lebetegedne valaki, vagy nem menne a nyelvtan házi, vagy bármi. És totál kiakadnék, hogy nem sikerült megcsinálni. Ha van időm, akkor meg beiktatom és elégedett vagyok, hogy milyen jól bepasszíroztam még ezt is.:-)
Annyira emlékszem anyukámra, aki minden karácsony estére dög fáradtan és hulla idegesen ült a vacsoraasztalhoz, mert karácsonyra mindennek csillognia kell és kell 12 féle sütemény és 3 fogásos vacsora. Én sosem tervezem el, hogy karácsonyra ki kell takarítani, zömmel lehetetlen is, mivel amikor éppen dolgozom, akkor pont karácsonyig dolgozom, amikor meg kicsi gyerek van itthon, akkor meg azért nem megy, ami belefér annak örülök, ami meg nem fér bele, azt nem nézegetjük.:-) Sütemény is annyi van, amennyihez még van erőm és kedvem. (Idén azt hiszem 3 féle volt, igaz mézeskalácsot nem is tudom hányszor sütöttem ,mert az összes óvó néninek, tanító néninek gyereknek vittek ajándékba). Így pl. tavaly egyetlen ablakot sem pucoltam meg karácsony előtt, idén már nagyobb a legkisebb is, így sikerült 3 nagy, dupla ablakot megpucolnom. :-)
Mivel alkalmazottként dolgozom karrier ügyében nem nekem kell igazán tervezni, bár ahogy olvasom a melóhelyi e-maileket most kb. olyan a helyzet, hogy a főnökök sem tudnak tervezni semmit (éppen most mondott le a főigazgató is).
A kisfiam halála után pedig még inkább így lett könnyebb, a jövő, mint fogalom utána sokáig teljesen értelmetlennek tűnt, a tervezés, mint olyan pedig végképp értelmét vesztette. Azon a ponton a családunk élete egy teljesen tervezhetetlen új irányba indult el.
Na látod, én meg felírok tíz dolgot, és elvégzek belőle kettőt, és utána vállon veregetem magam, hogy de jó, hogy az a kettő elkészült. :) Nincs önmarcangolás, nincs bűntudat, az élet nem erről szól. Karácsonykor egyféle süti volt és teljes lazulás, és mivel a jelenlevők 50%-ban betegek voltak, tojtunk a patyolat-lakásra is, csak legyünk együtt, szeretetben.
Szerintem lehet görcs és szorongás nélkül is tervezni, én legalábbis ezt próbálom magamnak csinálni, és itt, a blogon is ezt képviselem. Szóval engem nem kell meggyőzni arról, hogy a hajtós takarítás felesleges időpocsékolás. :)
Én ezt a tervezés dolgot sosem értettem. Az élet nem egy megtervezhető valami. Szültem 5 gyereket, szóval tudom.:-) Ha valaki 10 éve ezt mondja, akkorát nevetek, mint a fene. Nem ott dolgozom, ahol egyetem alatt terveztem, nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi szakma, és nem fogom sosem azt elérni, amiben mondjuk 10 éve szinte biztos voltam.
A legnagyobb tervezésem az, hogy péntek délutánra kitalálom a szombattól következő péntekig terjedő menüt és a hozzá tartozó bevásárló listát. Ennél nagyobb tervezésem nincsen.:-)
Az összes tervem az életre az, hogy legyek boldog, több szép napom legyen, mint rossz, aztán, hogy 1-5-10 év múlva éppen mi fog boldoggá tenni, azt nem tudom.
Az élet annyiban tervezhető valami szerintem, hogy magadnak kitalálhatsz célokat (személyes célokat, párkapcsolati célokat, családi célokat, élményeket, megvalósításra váró kalandokat, kreatív projekteket, megszereznivaló tudást, karrier-célokat – éppen mihez van kedved), és azokért dolgozhatsz. A családtervezés is ide tartozik az én felfogásom szerint, azért gyanítom az, hogy szültél öt gyereket, szintén nem nagy meglepetésedre történt, csak úgy, a semmiből. Ötször. :))
Nem is azt kell kitalálnod, hogy mi tesz jövőre boldoggá, csak azt, hogy most mi az igényed, és aszerint navigálod a hajócskádat. :) Aztán hogy hova visz, és mi változik évek múlva, az egy másik történet, akkor jöhet az újratervezés.
De persze mindenki úgy tervezzen vagy ne tervezzen, ahogy neki jó. Nekem mindenesetre eddig bejött a rugalmas tervezősdi, úgyhogy folytatom, amíg jól esik! :)
Ismerek ilyen embereket, persze, az egyik kollégám is nagyon durván nyomta.:-) Vannak ilyen “élére állított” emberek.
Családtervezés nem egy kiszámítható dolog szintén. 20 évesen azt gondoltam, ha 25 éves koromra egy gyerekem se lesz, az a világvége.:-) Hát nem lett, és nem lett világvége. Ahogy 27 évesen azt gondoltam, hogy 2 gyerekem lesz 3-4 év korkülönbséggel, aztán 31 éves koromra már volt 3, kicsi korkülönbségekkel, mert másképpen látszott jónak. Szintén nem volt tervbe, hogy az egyik gyerekem halálos ágya mellett kelljen állnom, vagy, hogy 35 évesen megint vállaljak gyereket (elképzelhetetlennek tartottam, hogy 35 felett szüljek).
Voltak elképzeléseim a karrier terén is, nagyon nem jött be, egy véletlennek köszönhettem az első állásomat, ami teljesen más volt, mint amit terveztem, és végül megszerettem és 14 éve ott vagyok. A szó szoros értelmében vett karrierem viszont ennyi gyerek mellett nem lesz ezen a pályán (mondjuk más pályán se nagyon lenne, de itt különösen nem), tehát elsődleges cél max. annyi, hogy ne rúgjanak ki.:-) Ha lesz még holnap munkahely.:-)
Igazából nálam a tervezés a gyerekünk halála után szűnt meg teljesen, mert ő volt talán az egyetlen olyan gyerekünk, akire irtózatosan tudatosan készültünk (ez nem azt jelenti, hogy a többi mind véletlenül lett), mindent kikalkulálva, betervezve, és aztán süthettük a sok szép tervünket. Szóval az átfogó tervekben (mit akarok elérni 5-10 év múlva) nem hiszek, csupán azért is, mert az ember rengeteget változik 5 év alatt is, és ami vonzónak tűnt akkor, az nevetségessé válhat később. (Ahogy pl. az én kétgyerekes elképzelésem is, nem is értem már miért akartam csak két gyereket.:-)
Persze a pici céloknak, mint jogsi, vagy ráfekszem a német nyelvre van értelme, de nálunk e téren is inkább a szükség diktált, pl. én sem vezettem 12 évig egy kilométert sem, de már 3 gyerekkel is lehetetlen volt autó nélkül menni, mert pl. 1 km-re laktunk a buszmegállótól, egy olyan részen, ahol még járda sincsen. Tehát már nem hobbi, meg célocska volt, hanem MUSZÁJ. ÉS ahogy nőtt a család kénytelen lettem a kicsike autóról az óriásira átváltani (egy 7 személyes batár), nem cél volt megint, vagy terv, hanem MUSZÁJ.
Szóval én elismerem, hogy vannak tervezős típusú emberek (na nekik pl. nem való a nagy család), csak én tátom a számat az ilyen tervezéseken.:-)
Nekem pl. naptárom sincsen, és talán 1 évet leszámítva nem is volt, telefonomba is 3 havonta egyszer állítok be emlékeztetőt. Képes vagyok fejben tartani a dolgokat.
Na remélem nem érted félre, igazából borzasztóan szeretném megfejteni ezeket a tervezős embereket, hogy náluk ez hogy van, hogy soha semmi váratlan és meglepő nem történik, nem borul gyökeresen az életük, mit szólnak, ha a tervük 90%-a dugába dől, meg ilyenek.
Ugyanakkor pl. napirendünk az van, méghozzá elég szoros és szinte percre betartott (anyukám ki is szokott nevetni), de azt meg úgy gondolom, hogy ekkora családot másképpen nem tudnánk működtetni, mindenki tudja a szabályokat.
Nagyon sajnálom, ami a gyereketekkel történt. :(
Ahogy már többször írtam, a tervezés nálam nem azt jelenti, hogy ha márpedig úgy lesz, ahogy mondom, és hisztis óvodássá változom, ha nem. Sőt, pont ez a bejegyzés szól arról, hogy az “élére állítás” az egyik véglet, a “bele a vakvilágba” meg a másik, ezért működik nálam a laza (!) tervezés és spontaneitás, valahol a kettő között.
Azt nem tudom, hogy miből veszed, hogy a tervezős embereknél soha semmi váratlan nem történik. :) Erről sehol nem volt egy szó sem. Folyamatos az újratervezés, a módosítás, és nagyon gyakran borul minden (mert ugye nem rajtunk múlik a világ, az életünk nagy része reakció, nem akarat kérdése), de mivel hozzá vagyok szokva a tervek készítéséhez, ezért nem kottyan meg, hogy csináljak egy n+1-edik változatot. No para. :)
Az az érzésem, hogy szigorúbbnak és maximalistábbnak képzelsz, mint amilyen vagyok. :) Ha van kedved, olvasd el ezt: https://www.urban-eve.hu/2014/09/29/egy-tokeletes-nap-margojara/
Az elképzelések is tervek, nem attól terv egy terv, hogy megvalósul, hanem attól, hogy dolgozol érte, amíg jól esik. Én is terveztem paleontológusnak lenni, meg rendőrtisztire menni, én is akartam huszonévesen szülni, azt hittem, 17 évesen lesz jogsim, és még mindig nincs. Akkor azt hittem, olyan életem lesz, hogy kelleni fog a jogosítvány, most meg olyan van, hogy nem létkérdés, úgyhogy elengedtem. De nem jelenti azt, hogy akkor most a kardomba dőlök, hogy nem úgy lett, ahogy kifundáltam. Egyszerűen változom, történtek dolgok, amelyekre semmi hatásom nem volt és belerondítottak a tervekbe, változnak az igényeim, változnak az álmok, és a tervek is. Nem a megvalósulásától jó egy terv, hanem attól, hogy tudod, hogy merre haladsz az életben, aztán max. haladsz másmerre, és kész. :) Én úgy tervezek 5-10 évre, hogy az meghatároz egy irányt, de nem biztos, hogy el is jutok oda, viszont legalább van egy irányom, képviselek valamit az életemben, van egy értékrendem, egy igényem, egy világlátásom, amihez társulnak célok. Aztán menet közben módosítok, ha már nem tetszik ez az irány. :) Ha meg igen, akkor maradok. De tíz évvel ezelőtt én sem tudtam, hogy most mi lesz, viszont sok dolog, amiben akkor döntöttem, meghatározó a jelenemre nézve. Akkor még nem tudtam, hogy mit és hogyan fog befolyásolni, de az akkori önmagammal önazonos voltam, most meg a mostanival vagyok az, ez egyelőre úgy néz ki, hogy működni látszik.
Naptáram meg azért van, mert nekem jobb, ha le vannak írva a dolgok, és inkább leírom, minthogy kapkodjak, mert elfelejtettem valamit. De én így érzem jól magam. Te meg úgy. Ez a lényeg, nem? :)
Kedves Via! A cikk lényegét megragadva: tudnál pinterestes linket adni bugyiszortírozós témájú boardokhoz? :)))
Tessék! :) https://www.pinterest.com/search/pins/?q=organizing&term_meta%5B%5D=organizing%7Ctyped
Nagyon köszönöm! Több kulcsszóval is próbálkoztam, de ez, a legnyilvánvalóbb nem jutott eszembe egyáltalán, jaj… :D Pedig még nem is öregszem.
Kedves Via!
Még novemberben “találkoztunk” a Corvinuson, a blogger kerekasztal-beszélgetésen. Igazából azért mentem el, mert mindannyiótok blogját szívesen olvasom, de azóta én is erősen gondolkoztam rajta, hogy blogot indítsak.. az utóbbi időben a te bejegyzéseid is nagy löketet adtak a kezdethez, ez a post pedig különösképpen. :)
Pár napja el is indítottam a blogot, természetesen még nagyon gyerekcipőben jár, de már most büszke vagyok magamra, hogy belevágtam.
Szeretném megköszönni az inspirációt, a sok jó tanácsot, amit a kerekasztal-beszélgetéskor osztottál meg, és a pozitív gondolatokat! :)
Nagyon szívesen! :) A jövőben (talán még az idén) tervezek indítani egy kezdő blogos tanfolyamot, online lesz, tehát bárhonnan eléred, csak net kell hozzá. :) Itt a tanfolyamos listám, add meg a címedet, és visítok, ha van fejlemény! :) https://eepurl.com/Ms1hr
Mint mindig, mos is telitalálat post, Via :) Én is épp ilyen “komfortzóna-elhagyós” dilemmában vagyok…5 hónapja szültem, és egyszerűen nem merek konditerembe menni aerobicra (pedig nekem az otthon edzés nem jön be), mert hát a testemen még igencsak nyoma van a terhességnek…de mivel nem ragaszthatom a homlokomra post-iton, h nemrég szültem, mindenki azt gondolná, h a zabálástól/lustaságból vagyok ilyen, és engem igenis foglalkoztat, h mások mit gondolnak. (ez is szerintem, h “ne érdekeljen, h mások mit gondolnak rólad!” egy baromság, társadalomban élünk, hogyne érdekelne, csak valakié jobban, valakié kevésbé…)
Teljes mértékben megértelek és egyezem azzal, hogy valamilyen szinten kell, hogy érdekeljen bennünket azt, hogy mások mit gondolnak. Megértem azt is, hogy nehezen indulsz el a kondi terembe, az otthoni tornát én sem szeretem, de szülés után és egy jó pár hónapos kihagyás után bizony, hogy hatékony tud lenni egy kis otthoni torna. Szerintem próbálj ki egy pár gyakorlatot otthon, csináld őket naponta kb 10 napig, óriási változásra ne számíts :), de annyit szerintem elérsz, hogy egy kis bátorságod legyen elindulni edzeni. Szép hétvégét és jó babázást.
Köszönöm Emmus! ♥ igen, már elkezdtem itthon guggolásokat+felüléseket csinálni, az meg persze természetes, h a kajára nagyon odafigyelek, pláne hogy már nem is szoptatok, mehet az (okos!) diéta :) kinéztem egy zumbaórát a közeli fitnessteremben, sztem oda lemerészkedek, az nagyon érdekel :) tulajdonképpen a terhességem előtthöz képest “csak” 5-6 kg van rajtam, de az annyira rossz helyen van és olyan löttyedtnek érzem magam, h jajjj…na de nyárra lemegy, hajrá. girl power!! :D
Miért kellene, h érdekeljen bennünket más véleménye? Én meg ezt nem értem :) Igen, társadalomban élünk, oké. Nem tehetünk meg kedvünk szerint mindent, oké. De egy vadidegen ember -akit vlsz. sose fogunk látni többet- véleménye miért kell, h számítson? Engem pl. totál hidegen hagy az ilyesmi. Ismeritek a mondást: amit mások gondolnak rólad, az az ő bajuk :)
Örömteli mozgást kívánok Nektek :)
A más ember véleménye érdekel minket. Különben nem volna beszélgetés, nem volna blogolás és még nagyon sok más sem.
Az más kérdés, hogy kinek a véleménye tud befolyásolni! Az a nem mindegy! És hogy mennyire, milyen témában, az sem közömbös.
Van olyan eset, pl. kapcsolatunk a férjemmel, amiben nem hallgatok senkire. Senki nem ismer minket olyannak, mint mi egymást. Következésképpen senkinek nem hagyom befolyásolni a történést, még a családomnak és a lányomnak sem. Csak ‘mesélés’ van, kommentet meghallgatok :)
https://www.youtube.com/watch?v=aN7lt0CYwHg
engem ez meggyőzött:)
Én is imádom ezt a videót! :) Éljenek a röcögős kis hájaink! ♥ Ha már Jones… :))
Én amúgy 110 kilósan is lementem a konditerembe, és nem bántott senki, sőt, kigyúrt fickók segítettek megmutatni, hogy melyik gép hogy működik. (Az egyik ketyerébe be is szorultam, ki kellett menteni. :)))
Igen, ezt a videót én is nagyon szeretem, szuper motiváló, és a zenét is imádom alatta!! :) főleg mivel most kb úgy nézek ki, mint az elején a csajszi aki úszni megy :) te mikor voltál 110 kiló, Via? és hogy fogytál le, mert most nagyon csini vagy :)
Kezeletlen inzulinrezisztenciám volt 24 éves koromig. Tudatos étrend + aktív testmozgás sem mozdított semmit éveken keresztül, folyamatosan híztam, bármit is csináltam. Úgy fogytam le, hogy végre diagnosztizáltak, kaptam gyógyszert (életem végéig marad), és akkor elkezdett működni a sport + diéta, amit előtte is csináltam. :)
Még most sem vagyok modell, a bőröm sok helyen plötyi és/vagy striás, de leszarom. :)
hú, de azért a gyógyszertől függetlenül is szuper, h ennyit sikerült fogynod, le a kalappal! :) egyébként “gratulálok” az orvosoknak, h 24 év után sikerült diagnosztizálni…persze, egy kis hurka ide, stria oda mit számít, egy kis imperfection még szexi is, nemde? ;-) nekem a terhesség után maradt a hasamon néhány, de halványodnak, és legalább látszik, h kihordtam egy új életet, ami azért elég rock’n’roll, nem? :D
Az orvosoknak egyszerűbb volt azt mondani, hogy azért vagyok kövér, mert lusta vagyok. Hiába válaszoltam őszintén azokra a kérdésekre, hogy mikor mit eszem, iszom, mennyit mozgok. Volt, aki egyenesen közölte, hogy biztos letagadom, hogy vacsora után még megeszek egy fél tortát. :/ Persze, az évek során internalizáltam az egészet, és elhittem, hogy tényleg az én hibám, és tényleg nem elég az, hogy heti hatszor lenn vagyok az edzőteremben, és ha ettől nem fogyok (egy hónap alatt így másfél kiló jött le, de az is valószínűleg csak víz volt), az azért van, mert még biztos mindig én nem vagyok elég kitartó, és még többet kéne mozogni és még kevesebbet enni… szerencsére jött a doktornőm, aki átlátott az egészen. ♥ Megkönnyebbülés volt rájönni, hogy nem én vagyok a hülye, egyszerűen csak nem működik rendesen a testem (ami meg öröklött, a többi nyavalyámmal együtt – már mondtam sokszor, ha százötven éve születek, nem élem meg a kisgyerekkort, ilyen ára van annak, ha nem hagyjuk az evolúciót szelektálni, de szerintem jó deal volt, hogy élek :)).
Mondjuk ez azért nem zavart dolgokban, 110 kilósan is szexi voltam. :P 90 kilósan mentem férjhez, kinn vannak a fotók a lakásban. Ha másra nem, arra megtanított ez az egész, hogy a súlyom nem befolyásolja, hogy milyen ember vagyok. Még ha ezt a külső szemlélőnek nehezebb is volt felfognia, mert a legtöbb ember előítéletes. :) És jártam strandra, és mentem utcára, és megerősített, hogy az értékem nem a ruhaméretemtől függ, és nem fogom cenzúrázni magam csak azért, hogy másoknak ne kelljen aznap felháborodnia. :)
A striák, a bőröm, a műtéti és egyéb hegek, a ráncok a történelmem, az életem térképe, és remélem, még lesz jó pár kitüntetésem a következő 60-70 évben. :) Szeretnék még szülési striákat begyűjteni, meg jó mély nevetőráncokat, meg szeretnék májfoltos öreg néni lenni, mert biztos egy-kettő lesz akkor is, ha vallásosan naptejezek. :) Meg biztos lesz még mindenféle baleseti hegem, tavalyról is van egy a karomon, amikor nekiestem az ajtófélfának és felvágott a zárbetét. Úgy néz ki, mint egy nyalóka. :))
igen, a testünkön lévő nyomok a bizonyítékok és emlékeztetők, h élünk, de úgy igazán :D igen, nekem is a striákon kívül ott van a császármetszés hege, azt mindig büszkén nézem a tükörben…megcsináltam, túléltem (pedig mocskosul fájt) , hős vagyok :) tényleg, azt már ettől függetlenül akartam kérdezni, h itt az oldalon van vhol esküvői fotó rólatok? kíváncsi lennék :)
A megismerkedésünk történeténél vannak régi képek! :) https://www.urban-eve.hu/2013/04/07/eszmefuttatas-es-mese-a-szerelemrol/
Jajj de szép love story!! :) szuper, h a mai, rohanó, “minden instant, kicserélhető és eldobható”- világban van még ilyen! a képek is tök cukik, a kedvencem, amikor Ádám zakóban van, te meg egy fekete felsőben és felé nevetsz, az szuperül elkapott pillanat :)
Igen, az a Glamour díjátadón volt 2012-ben. :) https://www.urban-eve.hu/2012/03/24/glamour-women-of-the-year-2012-osszefoglalo/
De a mai rohanó világ mentségére legyen mondva, hogy ha nincs internet, mi sem találkozunk! :)
Nem is az internettel van a baj…(én is a neten ismertem meg a férjemet :) ) megnéztem a linket, szuper az a Mango-ruha! egy nagyon hasonló ruha volt rajtam a polgári esküvőmön, csak fehérben :D
Reggel spontán elővettem az anyukámtól elkunyerált termoszt, és vittem magammal forró teát a melóba.
Másik útvonalon mentem dolgozni, és be is hoztam a teafőzéssel elvesztett időt. Ezentúl is ezen az útvonalon fogok járni. :) Így spórolok összesen 2×15 percet. Ami azért napi 30 perc. Mennyi mindent lehet ennyi idő alatt csinálni! :D Köszönöm a napi plusz fél órát, Via!
Szia Via.:)
nagyon szeretem olvasni a blogod, mert rengeteg témával foglalkozol ééés tetszik ez a spontaneitásos dolog, viszont nekem meg pont ez a problémám.. többször is elkezdtem már rendszerezni, tervezni, de egy idő után (általában 1 hét) már abbamarad, és egyszerűen nem tudok mit tenni a lustaságom és a rendszertelenségem ellen, mert egy idő után úrrá lesz rajtam, és most szükségem lenne arra hogy be tudjam osztani az időm. idén érettségizek, és jó lenne összeszednem magam, beosztani az időm, rendszeresen tanulni, dolgozni, a szobámat, ruháimat rendben tartani (a rendetlenség a legnagyobb problémám), valamilyen szinten részt venni a házimunkában (amit naaagyon nem szeretek) szóval egy kicsit rendszerezni magam mert szinte semmi sincs rendszerezve az életemben (kivéve a sorozatokat – persze arra mindig van időm.. :D)
hát ez egy ilyen “segélykiáltás” hangvételűre sikeredett, de kell egy kis megindítás, mert szeretnék ezen változtatni.
Hálás lennék néhány inspiráló, illetve felvilágosító válaszért, és persze mástól is szívesen fogadok minden tanácsot.(:
Kinga.:)
Szia!
A 30 napos rutint próbáltad? Elég rugalmas, dikákoktól ötgyerekeseken át nagyszülőkig mindenféle ember hasznosította már. Csináld végig a harminc napot, és utána sakkozz a rutinokkal, hogy mi az, ami neked szükséges, és mi az, ami nem! :) https://www.urban-eve.hu/flylady-program/
Minden nap jön egy e-mail, csak azzal foglalkozz, ami abban az e-mailben van. Se többel, se kevesebbel. :) Menni fog!
Én sokszor voltam úgy, hogy inkább maradtam volna a komfortzónámban, de mindig történt valami, ami kibillentett onnan.
Egyik ilyen jelentős billentés az volt, hogy a telefon anno nálam is a mumust képviselte, kizárólag azt hívtam fel mindenféle gyomorideg nélkül, akit már legalább 1-2 éve ismertem. Aztán felvettek a jelenlegi munkahelyemre, és mivel napi szinten több emberrel kapcsolatban vagyok telefonon (is), belejöttem.
Bennem ezzel kapcsolatban mindig volt egy nagy adag félénkség, és gyávaság, mert mi van, ha olyat kérdez, amit nem tudok, vagy butának fog tartani, mert nem tudom rendesen elmondani, hogy mit akarok, vagy egyszerűen nem fog tetszeni neki a hangom, vagy akármi. Tudom, önbizalom nulla alatt . . . nagyon alatt . . .
Lassan 8 éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen, és az elmúlt nyolc évben jelentős változáson mentem keresztül, többek között az önbizalmam is megnőtt, már bárkit felhívok bármiért, nem tartom bajnak, ha nem értek hozzá, bárkivel képes vagyok szóbaállni, ha hozzámszól, nem húzom össze magam kicsire és suttogom el a választ, hanem mosolygok és hangosan érthetően adom meg a választ.
A tervezés & spontaneitás szerencsére mára a “mindennapok része”, vannak terveim, de nem dől össze a világ, ha nem úgy alakul, legfeljebb csinálom máshogy. Nagy ügy, lényeg, hogy – még ha kis kerülőkkel is – de haladjak a célom felé.
Sok időbe telt mire ezt így kialakítottam magamban, de abszolút megérte.
Kedves Via!
Épp időben jött ez a cikk. Én vasárnap készülök kilépni a komfortzónámból – az
általad szervezett időbeosztásos-kalendáriumos bulin. Ne érts félre, nagyon várom, de számomra nagy kihívás egy olyan csoportba csöppenni, ami teljesen idegen emberekből áll, ráadásul némi aktivitás is elvárt, nem ülhetek passzív befogadóként :) Régóta olvaslak, nagyon szeretem az írásaidat, a hozzászólásokat olvasva a többi olvasód is csupa jó fej, kedves ember. De azért picit izgulok. Ugye nem leszek nagyon elveszett annyi ismeretlen között? (Ez inkább csak költői kérdés.)
Ráadásul a kézügyességem is hagy némi kívánnivalót maga után…
A legjobb helyen leszel, eddig kivétel nélkül mindegyik tanfolyam nagyon jó hangulatban telt, a közös érdeklődés megalapozta a többit! :) Remélem, Te is így érzed majd vasárnap este. :)
Kézügyességre nincs szükség, ha ollót tudsz használni, az bőven elég. ;) De mindent alaposan megmutatunk, és semmi sem kötelező, nem fogjuk osztályozni, hiszen az a cél, hogy egy számodra szép dolog készüljön, a te saját ízlésed szerint.
Kedves Via és Többiek! :)
Via nagyon köszönöm ezt a bejegyzésedet, nagyon sokat adtál és már évek óta foglalkoztat az improvizáció a művészetben és a mindennapi életben egyaránt.
Készítettem egy filmet ebben a témában, mely az Improvizáció művészetéről szól. A film csak táncosok, azon belül is 2 nagyon eltérő stílusú tánc szemszögéből dolgozza fel ezt a témát. De olyan mondatok, monológok hangzanak el híres és kevésbé híres táncosoktól, mely tökéletesen igaz az ember mindennapi életére és lelki megéléseire is. A kezdő és záró monológot én írtam és én is mondtam fel, ami úgy érzem a személyes üzenetem a világnak, legalábbis azoknak mindenképp, akik megnézik. :)
A jobb alsó sarokban be tudjátok kapcsolni a feliratot (mert angol-magyar nyelvű), meg a minőséget is lehet full HD-re állítani.
https://www.youtube.com/watch?v=QGffu85lgag
Szeretettel,
Zsuzsi
u.i.: nyugodtan írjatok, milyen érzéseket váltott ki belőletek, örömmel veszek minden véleményt.
Via, ez egy szuper cikk lett – még nekem is, aki egy igazi improvizáló királynő vagyok. Csak biztatni tudok mindenkit, akinek ez nehezen megy, hogy vágjon bele, lazuljon – hihetetlen élményekben lesz része. Nem mondom, van némi kockázata is a dolognak, de minek nincs? Oké, munkában első a biztonság, de – munkája válogatja – egyfajta rugalmasságra ott is szükség lehet. Szóval: én vagyok az, akiről tudják az ismerősök, hogy színházkezdés előtt fél órával is érdemes felhívni, mert ha tudok, megyek. Aki akárhányszor átszervezi a napját, mert valami KIHAGYHATATLAN kávézás jött közbe egy réglátott ismerőssel és ettől borul a napirend. Aki ha külfödre megy, nagyjából tudja, mit szeretne megnézni, de a valóság mindig más – jobb – lesz. / Ahogy a kedvesem szokta mondani: mindig akkor járunk a legjobban, mikor eltévedünk :) /. És én vagyok az, aki ezerszer jobban szeret telefonon intézni bármit mint neten – ha speciális kívánságom van / szokott lenni gyakran: tutti nem jó úgy a pizza, ahogy a honlapon van/, sokkal könnyebben meggyőzhető szóban a másik fél, mint írásban. Szóval, csak bátran, nem kell megijedni. Ami igazán fontos, az fix, a többi idő meg arra való, hogy ne ugorjunk el a jó dolgok elől.
Igaza van a kedvesednek, mi is mondjuk, amikor valami félresikerül, hogy “na ebből lesz a sztori”. És mindig bejön. :D A hibátlan nyaralásokra nem emlékszünk. Bezzeg amikor elnéztük a térképet és hegynek fel tettünk meg egy több órás utat, hánytatós kanyarokon, ami légvonalban kétszáz méternek tűnt… És amikor megjártuk a Scotland Yardot, mert ellopták a videókameránkat, és az ügyeletes zsaru nem tudta kimondani, hogy theft, ezért köpött egyet a földre, hogy szépen ki tudja ejteni :D
Sziasztok!
Én most regisztráltam, eddig is olvasgattam, de ez a téma nagyon megfogott!:)
Mások szerint én is magabiztos, életrevaló,”nem lehet eladni” kategóriás nő vagyok, munkámból kifolyólag muszáj is annak látszanom, sok az impro, meg a váratlan helyzet… szóval ez megy!
Viszont kiver a víz, mint az első hsz-t írót, ha vezetnem kell!! Hasonló korú a jogsim, minden elsőre sikerült, jól is vezettem( anno i.e. 199…), és egyszerűen nem merem elkezdeni! Még itthon sem, inkább gyalogolok, meg biciklizek 2 gyerekkel is…..hiába öko-életmód meg minden, na de ennyire???!
Ebben az egy dologban nagyon nem érzem magabiztosnak magam, pedig tudom, ha túllépnék ezen a fóbián, csak nevetnék rajta utólag!
Esküszöm, inkább ugranék ejtőernyővel, mert amúgy bírom az adrenalint….
Igen, én is sokszor meglepődtem már a kommenteket olvasgatva, hogy mennyi embernek vannak gátlásai, félelemei, belső, önmarcangoló monológjai, melyek sokszor szóról szóra ugyanazok, amiket én is lepörgetek magamban. Olyankor,mindig jókat mosolygok, és bevallom, picit meg is könnyebbülök. Ami meg egy picit negatív, mert ne attól legyen már nekem könnyebb, hogy másnak is szar…:(
A spontaneitás “kontra” tervezés témakörrel kapcsolatban pedig annyit, hogy én az a típus vagyok, aki hol a ló egyik oldalára esik, hol a másikra. Vannak hosszabb szakaszaim, amikor semmit sem tervezek, aztán jön egy vészjelzés, aminek a hatására bepánikolok, és gyorsan átváltok tervező-üzemmódba. Majd ezt a szakaszt szépen megunom, és újra váltok. Létezik az, hogy valakinek ennyire kacifántos legyen a komfort zónája? :D
Mivel nálad létezik, ezért létezik. :D Mindkettő lázadás valamilyen módon, nem? Nem érzed magadénak, ezért hagyod a francba. Próbáld meg a tervező üzemmódot lazábban kezelni, hátha akkor nem lesz unalmas! :)
Ó, igen, abszolúte rebellis személyiség vagyok. A csendes lázadó.:) Ezért sem tudok mit kezdeni a mostanában (főleg külföldi weboldalakon) annyira népszerű “ezt a 20 dolgot csináld, hogy biztosan boldog legyél”; meg “a sikeres emberek 10 szokása” és társaikkal. Mert akkor, ha én csak 9 szokást “tartok be”, akkor már nem is leszek sikeres? Akkor ezeket nekem most szóról szóra KELL követnem? No, thanks…
Köszönöm egyébként, hogy segíteni próbálsz! :)
Ezeket én mindig max. javaslatnak veszem, kipróbálandó cuccnak, de nem szentírásnak. Ha valaki nem ad mozgásteret az ilyesmiben, és nem engedi, hogy kifundáljam, hogy nekem az jó-e vagy sem, akkor attól nagyon be tudok feszülni.
Magad ellen viszont nem kell lázadni. Te ne legyél szigorú magaddal, ne büntess, ne legyen retorzió, és akkor megtanulod, hogy a saját dolgaidat nem kell szabotálni lázadás címén, hiszen az tényleg a te érdekedet szolgálja, te találtad ki. :)
Furcsa ellentmondásosság ez a spontaneitás-tervezés dolog, de én pl. meg szoktam tervezni a spontán dolgokat is.:)) Úgy néz ki, hogy felírom a béka-likvidálási listám, és kb. hetente kihúzok róla valamit. Nagyon klassz érzés! Szeretek listázni, kihívásozni. A bakancslista is sokat mond az emberről, mert bár szeretem dolgokat sorol fel rajta, ezek sokszor túl vannak a komfortzónán. Az oda vezető út mindenképp. Pl. birizgálja a fantáziám a siklóernyőzés, kipróbálnám annak ellenére, hogy nem vagyok egy sport lady, meg sosem próbáltam semmilyen extrém sportot, de azt meg kell nekem tervezni, hogy mikor szakítok rá időt, miből merítek bátorságot, miből finanszírozom, stb. Így van ez az összes többi tétellel is, mindegy, hogy az kicsi vagy nagy álom.
Telefonálás +1. Na, én tényleg rettegtem mindenféle telefonálástól. Ezen a munkahelyem segített, nem volt más választásom, mint venni a telefonokat, szervezkedni, intézkedni, és már nemhogy nem félek tőle, hanem kifejezetten szeretem. Nekem egy stratégia sikerült a félelmeim leküzdésében: ha azonnal elkezdtem csinálni, és nem agyaltam rajta addig, míg annyi kifogást összeszedek, hogy el se merjem kezdeni. (Kb. 2perc alatt összegyűltek a para-érvek.) Ha rosszul sült el a dolog, akkor vagy tanultam belőle vagy jót nevettem magamon. Ha meg jól sikerült…akkor az szuper!
Kedves Via!
Inkább a rejtőzködő olvasóid közé tartozom, de örülök ennek a jó témának, ami több gondolatot is elindított bennem.
Egy egyszerűbb: spontán ne menjünk vásárolni, magyarosan mondva:) shoppingolni, legalábbis ruhaüzletbe ne:)
A tervezés nem zárja ki a spontaneitás pl. én hajlamos vagyok cetlikre írni mindent(van gyűrűs kalendáriumom), és pl tegnap nem találtam egy telefonszámot, kerestem égen, földön(már megvan) ha összeszámolom mennyi időm ment el a keresésével…és mennyi hasznos dologra tudtam volna fordítani azt az időt.(már beírtam a naptárba a telefonszámot, sok más fontos cetlis információval együtt:)és közben arra is rájöttem nem rendetlen vagyok, csak néhány dolognál valami rendszert kell kialakítani, pl egy piszkozatfüzet amibe mindent beírok, ami hirtelen ér, és hetente átvezetem a naptárba, ami több mint naptár.
Hozzászólásokat olvasva azon gondolkodtam el, ennyien félünk élni, pl. a telefonvonal másik végén is csak emberek ülnek; más is tud vezetni, nekem is van 8 éve jogsim( engem a családtagok ijesztgetek, mi lesz ha baleset ér), és nagy löketet az adott, hogy a gyerekemet hozni vinni kell, nem akarok könyörögni mindig másnak, és már egész jól alakul, fokról fokra haladás, mint mindenben segíthet:)
Egy olyan módszert találtam ki magamnak: 50 éves vagyok hirtelen, és mi az amit megbántam, hogy nem tettem meg az életben, persze nem szélsőségekre gondolok. Most élsz!….jó dal:)
A generációs problémákhoz szólva: jó ez a generáció, problémák mindig voltak és lesznek, szépek vagyunk, okosak, találékonyak, szabadok, sokkal több mindent megtehetünk mint elődeink, és a lehetőségekkel, élni kell, és kár, hogy az emberek sokszor csak neten keresztül tudnak nyíltan és őszintén beszélgetni bármiről.
Kicsit lehet elkalandoztam a konkrét témától, köszönet az írásodért, nekem hosszú éveken keresztül segített átlendülni a mindennapokon a blogod.
Szép napot!
Köszönöm, hogy hozzászóltál! A Most élsz! stílszerű, a szövegírója, S. Nagy István pont tegnap halt meg. :(
A net nagyon jó szerintem, valahol el kell kezdeni, majd egyre többen viszik át offline-ba is a szabadságot, önmaguk felvállalását. Ha net nem lenne, sehogy sem kezdenék el. A blogolás is erre jó, már bárki, bármit publikálhat, engedély és felhatalmazás és felkérés nélkül. És ha csak magának írja ki, az is jó. Ha meg másnak segít, az ráadás. :) De nagyon-nagyon sok olyan barátságot, kapcsolatot, szerelmet, házasságot ismerek, ami netes közösségekből alakult ki. Ha valakik összekattannak, nehéz online tartani a dolgot, úgyis előbb-utóbb akarnak találkozni. :) Ha nem teszik, annak legtöbbször fizikai korlátai vannak, pl. másik kontinensen élnek. De a net nélkül úgy meg pláne nem találkoztak volna!
Ja, imádom az internetet, ha eddig nem derült volna ki. :) Csodákra képes, és összehozza az embereket, határokon és korlátokon túl.
Szerintem is jó az internet, csak sajnos sokan nem megfelelően használják fel, nem úgy mint Te aki sokszor reményt, hitet ad az embereknek, ha nem jól csinálnak is valamit akkor sem dől össze a világ.
A jó az, hogy már felismerjük a félelmeinket, ki merjük mondani és merünk ellene tenni, és remélhetőleg az elkövetkező generációknak már ezekkel nem kell megküzdeniük, és mindenkit úgy fogadunk el ahogy van, hiszen mindenki egy egyéniség.
Ahogy elnézem ez az írásod egész mélyre benyúl az emberek lelkébe, és nem is biztos, hogy már arról beszélünk amiről a cikk szól:)
A blogolás kicsit olyan mint a naplóírás, kiírjuk magunkból ami bánt, de plusz ráadásként kapunk együttérzést, és igen, lendítő ereje van annak ha látjuk másnak is van gondja, és nem tökéletes, nem örül annak legalábbis egy normális ember, ha másnak is rossz, csak mégis jó tudni más is kínlódik.
Jelenlegi élethelyzetemben a “nem szabadna” mondat él most, nem szabadna kockáztatnom az egészségem, hogy még egy gyereket vállaljak, de az “50 éves énem”( és persze valahol azért kicsit orvosilag is igazolva) azt mondja, hogy igen, most van itt az idő, spontán:) belevágni, és közben megtervezni, ha újból beteg leszek mivel tudok magamon segíteni, pl egy gombnyomásra működő háztartással:)
Késsel is lehet zöldséget meg embert aprítani, mindennek van többféle felhasználási módja. Én azt próbálom, hogy nem lehúzok, hanem inkább építek valamit. Remélem, hosszú távon ez erősebb lesz, mint bármilyen fika-hadjárat. :)
Amúgy nagyon élvezem, ha a hozzászólások elviszik a témát, nagyon helyes, nem kinyilatkoztatásnak szánom a dolgot, és utána kuss, hanem beszélgetésnek, témafelvetésnek. Szeretem, ha a történet nem ott ér véget, ahol a bejegyzés. :)
Kedves Via!
Megint nem tudom, hova írjak, ha ettől egy kicsit más témában szeretném véleményedet kérni.
Egy olyan folyamatosan fennálló helyzettel nem bírok, mint a lomtalanítás, vagyis inkább úgy fogalmaznék a tárgyaktól nem bírok megválni, vagyis csak egy részétől, attól, ami érzelmi hatással van rám. példákkal: 15 éves egyetemi jegyzetek- mennyi munka van benne, sajnálom kidobni; cipő, ami még abban az időben volt rajtam a bálban, 10 cm sarokkal :), nem is bírok benne már menni- tudom el lehet adni, régi megsárgult családi fotók, amikor én még nem is éltem, nem is tudom ki van rajta stb. csak én kínlódom ilyen hülyeségekkel, vagy más is, de mindig ott van az a DE, nem a jó lesz valamire féle, hanem az érzelmi kötődés, már fél éve igyekszem, elajándékozom, eladom stb. de még mindig ott van annyi. Tudom, lerágott csont ez a téma, de sokszor úgy érzem szélmalomharcot vívok ez ügyben, az elengedésben. REnd és tisztaság van, polcokon is, nem csak kívül, de mégis úgy érzem annyi cucc vesz körül, amit csak pakolok, és pakolok:)
Köszönöm válaszod.
Szia!
Én az érzelmi kötődős dolgok egy részével meg tudom tenni azt, hogy lefotózom, aztán utána könnyebb megválni tőlük. Pont régi, kedves cipőkön adtam így túl nemrég. :) Úgyis csak azért venném elő, hogy nézegessem, meg eszembe jusson róla minden, az meg fotóval is teljesül! :) Az egyetemi jegyzeteket add oda egy mostani egyetemistának, ha ugyanazok az órái, profitálhat belőle. Egyébként meg az a rengeteg munka már megtérült, hiszen végeztél. Most nem az a feladata a jegyzetnek, hogy tanítson, hanem hogy a helyére mást tehess. Nem pazarlás, ha megszabadulsz tőle!
Ezt is gyakorolni kell, elkezded, aztán egyre jobban megy.
Az összes lomtalanítós cikket itt találod, van egy pár! :) https://www.urban-eve.hu/category/otthonunk/lomtalanitas/
Kedves Via!
Kezdetnek: egy ruhámat kiválasztottam, amit 2 éve vettem, de nem érzem jól magam benne, feltettem a netre, ha sikerül eladni, remélem nem másra költöm majd:)Sajnos a visszaesés nálam szinte garantált:)
szép estét!
Nagyon jó kezdés! :) A visszaesés nem baj. A siker nem egyenes vonalú folyamat. Csak haladj, ne állj le. :)
Hihi, én is utálok telefonálni, főleg külföldön angolul, mert állandóan attól félek, hogy nem értenek meg vagy én nem értem, hogy mit válaszolnak. Na most ehhez képest pont a héten kellett amiatt telóznom, hogy lécci lécci én kifizettem a repjegyemet, csak nem érkezett meg, és mivel a kedves magyar ügyintézők szartak a fejemre, közvetlenül a központi ügyfélszolgálatot kellet hívni. És tényleg utána annyira büszke voltam magamra, mintha nobel díjas ninja lennék :P
Amúgy a közgázon nemrég tanultuk ezt a legyél spontán de tervezz is “ellentmondást”. ÉS azzal szemléltették, hogy lehetsz olyan, mint a Titanic, hogy akkor is arra mész, ha tuti, hogy nekimész a jéghegynek és elsüllyedsz, vagy lehetsz viking hajó, és mehetsz arra, amerre a szél sodor célok nélkül, aztán hátha, és lehetsz Santa Maria, mert megvan az irány, de azért nem esel kétségbe, ha Amerikában kötsz ki.
Jó ez a hajós példa. :) De azért ha Santa Maria vagy is, azért ne irtsd ki az őslakosokat. (Bocs, nem bírom szegény Cristoforo-t, nem volt valami túl jó fej, és az még enyhe kifejezés.)
naná, az alap, hogy nem másokon átgázolva kell elérni a célokat
Ez a hajós mekkora jó! Kiírom magamnak.:) Kb. mint egy könyvesboltban. Titanicosan bemész a listáddal, de nincs meg a könyv/ nincs nálad pénz/ be van zárva a bolt, vagy vikingesen csak úgy random, megkérdezed a boltost, mi a kedvence, vagy Santa Mariasan, hogy bizony most csak nyelvkönyvet veszek, angolt, de ha már francia, az sem baj. :)
Nagyon jó írás, köszönöm!
Annyit tennék hozzá az utolsó mondat kapcsán, hogy az én egyik kedvenc mondatom és életfelfogásom ez a mondat, amit egy ösztönző könyvben olvastam: nincs kudarc, csak késlekedő siker.
Ez is érdekes, bár szerintem pont az az a lényeg, hogy nem késik az a siker, hanem pont a kudarcaid által biztosított fejlődés hatására fogod tudni elérni. :) Kudarc nélkül csak rádszakadna a lottóötös, és nem tudnád, hogy mit kell vele kezdeni, mert nem tanultad meg, nem volt ott a folyamat.
Igen, igaz. Bár az is, hogy rák túlélőként az egész világot máshogy látom már, és a betegséget sem kudarcként fogtam fel, és ez a késlekedő siker kifejezés sok erőt ad.
♥ Igen, a betegségek sokat javítanak a perspektívánkon. Megtanulsz értékelni olyat, amit előtte magától értetődőnek vettél.
Hamarosan egy nagy-nagy lépést fogok tenni a komfortzónámból kifelé: felajánlottak nekem egy nairobi szakmai utazást, amire három nap gondolkozás után “spontán” igent mondtam.
Némileg tájékozódtam előtte, nagyon tartok a kellemetlenségektől (betegség, elrabolnak a szervkereskedők, kirabolnak, elveszek), és attól is, hogy ha el is megyek, félelmemben nem fogom kicsit sem megismerni a helyet, mert a szabadidőben a hotelszobában fogok gubbasztani és mindenhova taxival megyek.
De úgy voltam vele, hogy bár szakmailag nem egy kihagyhatatlan eseményről van szó, magánszempontból valószínűleg nem lesz egyhamar ilyen lehetőségem az életben. Sok rossz és lélekölő dolog történt velem 2014-ben, 2015-ben szeretnék egy életreszóló élményt, amit majd mesélhetek az unokáimnak (akik egyelőre sajnos semilyen formában nincsenek a láthatáron).
Szóval várom és félek.
Légyszi fotózz sokat, ez marha izgalmas!!! :)) Mennyi időre mész?
Egy hétre. Maga a rendezvény négy nap lesz, úgyhogy a maradék időben “kénytelen leszek” kidugni az orromat. :-)
Juj de jó! Kérlek, küldj majd néhány fotót, annyira kiváncsi vagyok! :) És szelfizz sokat, tárgyi bizonyítéknak, hogy milyen bátor vagy. :))
Ez mennyire jó már, én is nagyon kíváncsi vagyok és gratulálok, hogy mertél rá igent mondani. Kicsit ide kötődik, hogy egyik barátom pár éves álma vált valóra, mikor nemrég felvették az új munkahelyére, pont abba a cégbe, pont abba a munkakörbe, amit szeretett volna és a munkájának egyik szerencsés mellékhatása hogy időről időre 1-2 hónapos kiküldetésekre illetve tanfolyamokra küldik a külföldi bázisokra. Őt annyira nem rázta meg ez az információ, máskor is volt már külföldhöz kötődő munkája (igazából lelkes volt, mint kisgyerek a karácsonyfa alatt), én is vele örültem, adott egy perspektívát, hogy hát így is lehet csinálni… De bárkinek meséltem erről az ismerősi körömben (megmozgatta a fantáziámat), kb mindenhonnan rögtön jöttek a lehúzó vélemények: trópusi betegségek, szervkereskedők, kirabolják, stb,stb, Mindezt úgy, hogy az illető ott sem volt, tehát még “jobb belátásra” sem lehetett bírni, csak rögtön jött a védekező reflex, hogy miért is jó ücsörögni a kis pocsolyámban, akár földrajzilag is értve, mert ha ilyen munkát ajánlanának fel, hát el se vállalnám, blablabla. Elkezdték saját magukat győzködni hogy mennyivel jobban járnak azzal, hogyha nem tennék meg, még ha lehetőség adódna is rá. Szóval az ilyenek miatt is szeretem hallani, amikor valaki túl tud lépni az amúgy lehet, hogy nem teljesen légből kapott félelmein és végül bátran dönteni ^^
Köszönöm szépen a biztatásotokat, akkor majd jelentkezem “utána”.
A telefonálás-parámból engem is a munkahelye(i)m gyógyított ki. Ha becsörög a user, akkor fel kell venni a telefont, nincs mese :) Kellemetlen, de hasznos tapasztalat volt. Azóta a nyelvtudásom is egyre jobb, már nem jövök zavarba, ha németül vagy angolul kell megszólalnom. Annyira :)
A vezetéstõl viszont mai napig nagyon félek… az elsõ rutinvizsgámig minden rendben ment, aztán ott valahogy besokkoltam, nem tudtam megcsinálni a parkolást, amit addig mindig elsõre sikerült tökéletesen… és onnantól folyton féltem és bénáztam. Aztán jött a gyakorlás apuval, ami szintén nem tett túl jót – nem egy tanár alkat, csak egyre jobban féltem, és éreztem, hogy sosem fog ez nekem menni. A võlegényem noszogat, hogy gyakoroljak, de õszintén, annyira félek attól, hogy mennyire bénáznék, hogy nem tudom rávenni magam még egy minimál gyakorlásra sem. Pedig állítólag nem csinálom rosszul, csak ne pánikolnék folyton…
Nekem is volt telefonparám. Ami “kigyógyított” az a munkahelyem. Saját telefonszámom van, ahova egész nap telefonálhatnak kérdéseikkel az ügyfelek. Így az általános teendők mellett, még időnként fel kell vennem a telefont is. Valahogy a napi rutinom része lett idegen emberekkel beszélni, sőt néha már élvezem is. Pl. ha egy kellemes hangú férfi hív :)
Ha nem a megszokott útvonalon jövök haza, többször ér kellemes meglepetés (pl. találkozom egy régi ismerőssel, meglátom életem sálját egy kirakatban stb..).
Olyan a munkakörömben, amiben nincs helye a spontaneitásnak, és jobb is, mert abból igen nagy bajok kerekednének:-)
Az élet egyébként meg valahogy egyébiránt úgyis rávezet a nem kikockázott útra, de alapvetően én a trendekkel szembemenve azt gondolom, a komfortzónával semmi baj nincs, hisz épp az a lényege, hogy jó nekem, neked, neki. Ne cseszegtessük már magunkat állandóan, hogy törjünk ki abból, ami jó, inkább … talán… élvezzük. Ha meg nem jó nekünk, az szerintem nem is komfortzóna, csak megszokás meg beletörődés.
A komfortzónának nem az a lényege, hogy jó, hanem hogy ismerős:) Azért nem feszegetjük, mert félünk az ismeretlentől = a változástól. Ez önmagában nem baj, mert én sem akarok vízicsúszdázni (halálfélelmem van rajta), viszont hasonlóan félek idegen csoportba bemenni, ami viszont már problémát okoz a mindennapi életemben. Nekem pl. ez a zónám. Van, akinek az alkoholizálás, van, akinek mások fikázása, van, akinek a “jaj én szegény elesett vagyok semmit sem tudok megoldani” játszma. Vagy lehet ártatlan, mint a telefonpara, ami csak neked hátrány. Nem kell bázisugrásra gondolni, ilyen kis hétköznapi de közben meg életminőséget rontó korlátokat tologatunk.
És senki nem szeret belőle kilépni, meg talán élvezi is, de érdemes? Hasznos bárkinek, hogy nem hív taxit, nem megy emberek közé?
A komfortzóna elvileg nem jó. Nem azért kényelmes, mert szereted, hanem mert nem kell gondolkodnod róla, de közben nem épít, táplál.
Tetszik nagyon a bejegyzés, én is észrevettem már, hogy az emberek a tervezést és a spontaneitást egymástól független és ellentmondó dolgokként szeretik kezelni. Érdekes módon bennem fel sem merült ez, nekem nincs az egyik a másik nélkül. Elég nehéz lenne vagy csak tervezősen, vagy csak “bele-a-vakvilágba” spontánul élni… :) Én minden nap megpróbálok tenni valamit, ami kívül esik a komfortzónámon, de vannak terveim egész évre, amikhez tudok igazodni. :)
Nagyon jó írás, én is nagy tervező vagyok, és precíz, nem szeretem a kiszámíthatatlan dolgokat. Az improvizálásra adott néhány ötleted közül rögtön az első miatt ért rablótámadás. Olyan ötletem támadt, tavaly április 9-én, hogy másik úton megyek hazafelé mint szoktam – kórházban kötöttem ki. Azt mondják, hogy meg van írva a sorsunk, és azt nem kerülhetjük el, valószínű, hogy az irányított… Nem akkor mentem először azon az úton, de azon a napon arra kellett mennem.
Sajnálom, tényleg, és örülök, hogy már jobban vagy. Lelkileg is megterhelő lehetett, a korházon túl is.
Ezeket nem lehet bekalkulálni, engem is többször zsebeltek már ki, és közeli barátom is ébredt már reggel kórházban, mert este a buszra várva leütötték és kirabolták.
Én nem hiszek a predesztinációban, hiszen akkor minek bármi erőfeszítést is tenni, ha úgyis meg van írva, hogy mi lesz, mi sikerül vagy nem… Ha pedig az van megírva, hogy sikerül, mitől sikerülne, ha nem teszek érte semmit? Nekem ez túl konkrét és korlátozó, a szabad akarat gondolata számomra szimpatikusabb és logikusabb is. A rossz dolgok meg az én felfogásom szerint nem a sors, az eleve elrendelés vagy a bevonzás miatt történnek, hanem mert ilyen az élet, néha ezt dobja a gép. Aki emberek között él, főleg nagyvárosban, az ezzel is lottózik. Csakúgy, mint a szmoggal, vagy az autóbalesetekkel, vagy bármi mással. :(
Szerintem meg kell különböztetni a válságra-reagáló és a hétköznapi bullshitting predesztinációt, mert míg az előbbi egy megtörtént eseményre reflektál, addig a bullshit type kifogásként használja, hogy ne kelljen vmit tenni.
Én predesztináció párti vagyok, mert segít túlépni traumákon. A megerőszakolták-leütötték-rákos lett szituációkban ez mutat túl nekem az adott problémán, hogy talán van valamilyen tanulság-lecke benne és nem csak statisztikai adatok és esélyek halmaza ez életem. Ha csak azt is tanulom belőle, hogy a jövőben jobban figyelek a hasonló helyzetűekre, már az is egy pozitív dolog.
Szerintem egyáltalán nem zárja ki, hogy tegyek a jobbulásáért, vagy hogy akkor leülök és várom a galambot. A fejemben kb egyformán működik a statisztikai és a predesztinációs rész is.
Nem mondom, hogy minden lopás mögött isteni erőket kell látni, csak hogy az “okkal történt ez” adott esetben segít:))
Az én hitrendszeremben mondjuk a predesztináció és a szabad akarat éppúgy nem ellentétei egymásnak, mint a tervezés és a spontaneitás. ^.^
Mesélsz erről, hogy hogyan férnek el egymás mellett? Fix pontok el vannak rendelve (nagyobb események, találkozások), de te döntöd el, hogy mire hogyan reagálsz? Tényleg érdekel, nem hitvitázni akarok.
Nekem a teljes predesztináció (“MINDEN meg van írva” az utolsó borsófőzelékig) túlzás, főleg, ha valaki ezzel takarózik a rossz döntései miatt, tehát kvázi kifogásnak használja a sorsot. De a fenti, szelektív verzió megengedőbb, úgy el tudom képzelni, hogy van is sors meg nincs is sors egyszerre. A te fejedben ez hogy van? (Csak ha akarsz róla beszélni.)
Igaz, a predesztináció talán nem a legjobb szó, abban én sem hiszek, hogy “valaki” születésünk előtt leírta egy füzetbe az életünk történetét, és azon csak végig kell haladnunk, mint egy papírbábunak. Ha röviden és egyszerűen próbálom megfogni (hehe, én?? :D ) valahonnan, akkor azt mondom, hogy a világ egy végtelen bonyolultságú rendszer, ahol mindennek van több kiváltó oka, és minden dolog (cselekvés, gondolat, történés) több szükségszerű okozatot von maga után – de ezt teljes egészében nem vagyunk képesek felfogni és átlátni, ezért – mintegy “egyszerűsítésként” – mondhatjuk rá azt, hogy isten vagy sors, vagy ilyesmi. Így vannak pl. “sorsszerű” események, találkozások az életünkben, amit egyszer egy döntésünkkel mi indítottunk el/segítettünk elő, csak nem tudjuk tisztán meghatározni, hogy mikor és melyikkel. Vagy így van a “minden ebbe az irányba mutat, így kellett lennie”, meg a Mátrixban a “szükségszerű” (ez az egy szó nagyon bevésődött belőle :) ).
Olvastad a Dűnét? Ott van egy nagyon jó rész, ami leírja, hogy Paul mint “kiválasztott”, hogy tett szert “jövőbe látási” képességekre a fűszertől. Nem a jövőt látta, mivel a jövő folyamatosan változik, és nem lehet megjósolni, de annyira kiélesedtek az érzékei, hogy az időt egy folyamként látta, fontosabb csomópontokkal a múltban és a jelenben, ahol a szereplők meghozott döntései nyomán különböző szálak indulnak el, és ezek az okozati szálak alakítják a jövő történéseit. Mikor ezt olvastam, akkor tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen ebben hiszek, csak a mi érzékeink nem (vagy nagyon ritkán) olyan kiélesedettek, mint Muad’Dib-nek. :)
Ez tök jö:)
Via! Te magad irtad, hogy ezt dobta a gép… nalam pl. mar ez is sors. Egyébként abban, hogy minden betüröl betüre le van irva en sem hiszek, de olyan dolgokat, amiket nem tudok (es itt ertem azt amit tenyleg nem all modomban/hatalmamban) megvaltoztatni nekem is valamivel könnyebb elfogadni, ha azt mondom ez a sors, vagy Isten.
De azert elgondolkodtato adrica felvetese is a tettek es következmenyeik halojarol. Ennyire melyen nem gondoltam meg utana, de lehet benne valami.
Azt, hogy ezt dobta a gép, az nekem más, mint hogy ezt kellett, hogy dobja. Ha kártyázol, és húzol egy Jokert, akkor az is egy véletlenszerű sorsolás, nem pedig eleve elrendelés, hogy Neked Jokert Kellett Húzni. :) Megtörtént, ez lett, kész. Nekem ez a szófordulat ezt jelenti, nem azt, hogy “így volt megírva”. Hanem csak pusztán ez történt, ebből főzünk. :) Lehet ám, hogy ugyanarra gondolunk, mármint hogy a te “sorsod” ugyanaz, mint az én “gépem”, és csak én gondolkodom szigorúbban a sors fogalmáról, de te mást társítasz hozzá. De ha különbözően gondolkodnánk, az sem lenne baj, sőt! Legalább van miről beszélgetni. Ez aztán pláne nem az a téma, hogy valakinek igaza van benne. :)
Az ok-okozat rész nagyon érdekes, van a kedvenc kínai példamondatom, a “szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudja ezt megmondani?”, ami tényleg átsegíthet egy csomó dolgon. Itt a teljes történet: https://www.kekmadar.com/lelek/szerencse.html
Az biztos, hogy utólag visszanézve kiderülhet egy csomó mindenről, hogy mennyire nagyon fontos is lett később, pedig akkor nem úgy tűnt. Ha akkor nem történik ez, akkor nem találkozom X-szel, és ő nem mutat be Y-nak, aki nem beszél nekem P-ről, ami miatt elmegyek Q-ba, és így tovább… ezeket előre sosem lehet látni, csak utólag tudjuk összerakni.
És ha akkor úgy döntök, hogy nem megyek el arra a helyre, akkor ott nem találkozom R-rel, aki miatt nem lesz ez meg az… szóval ezek nagyon érdekes dolgok, de ha túlságosan belegondolunk, akkor teljesen bele lehet pörögni, hogy milyen apró döntéseken múlnak egészen durva végkifejletek. :) Úgyhogy általában nem is szoktam erőltetni, mert bepánikolok, és minden döntésemet csak szorongva tudom meghozni, ami abszolút nem visz előre.
Ha én 1998-ban egy délután iskola után nem pont akkor, hanem húsz perccel később kapcsolom be az ORF1-et, nem látok meg egy képkockát a Sailor Moonból, nem leszek rajongó, nem kezdem el az első honlapomat (ami miatt most a blog van), nem találkozom Ádámmal a Sailor Moon rajongói klubban, lehet, hogy nem Budapestre, hanem Debrecenbe megyek egyetemre, ahogy sokáig terv volt… És mindez csúszhatott volna azon, hogy fél órával tovább maradok az iskolában, mert leállok valakivel beszélgetni, és később érek haza. Pillangóhatás, vááá. :))
Welcome back:) Lehet most hülyét csináltam magamból de szia:)
Nagyon jó cikk! Pont ilyen dilemmában vagyok én is, hogy merre induljak és mihez is akarok kezdeni valójában és nemrég beszereztem a könyvedet is, hogy legyen egy kis segítség.
Én tavaly határoztam el, hogy legyőzöm a korlátaimat, többet mozdulok ki otthonról, és sokkal többet fogok vezetni a belvárosban is (eddig egy picit féltem) de mióta elhatároztam magam, azóta sokat nőtt az önbizalmam és minden egyes úttal bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok rá és büszke vagyok magamra. Ugyanez igaz mindenféle találkozókra is és idegen emberekkel beszédbe elegyedésre.
Az én mottóm 2014-ben a mondj igent mindenre (az igenember nyomán) Persze csak a jó lehetőségekre, amitől alap esetben félnék. Ez a mentalitás teljesen átformált, sokkal szabadabb vagyok és ha jön szembe egy lehetőség már tudom, hogy nem fogom kihagyni, akár munkáról, akár utazásról legyen is szó.
A telefonálástól én is mindig paráztam, főleg ha idegent kellett felhívnom, még a konditerembe se szerettem bejelentkezni, de ezt is meg lehet tanulni kezelni. Azóta én rendelem a pizzát és a taxit is.
Nem holnap, hanem pénteken, de kívül leszek a komfortzónámon, a volt sulim továbbtanulási napján tartok 45 perces előadást a szakmámról. És most megy a para… De muszáj lesz, mert visszamondani ciki lenne, meg igazából szeretném is.
A telefonutálat ismerős, de kinôttem! Az első munkahelyemen kb az első 3 hónapban rettegtem, hogy ha csörgött a telefon, (ráadásul idegen nyelven kellett beszélni), mert ha a titkárnő nem vette fel, mert pl. postán volt vagy mosdóban, akkor nekem kellett felvennem. Volt, hogy azt színleltem, hogy a másik vonalon beszélek :))) Aztán belejöttem. Most már bármikor bárkit fel merek hívni. És nem kalapál a szívem tárcsázás közben. És ha nem értik a nevem, akkor nem jövök zavarba, hanem elismétlem, sőt, ha én nem értem a másik nevét, rá is merek kérdezni. (régen simán elsunnyogtam, de a főnököm nem szerette az olyan üzeneteket, hogy kereste valami Giovanni, így muszáj volt kideríteni).
Sajnos vagy sem, munkakörömből fakad, hogy improvizálni kell :) Merthogy: ami az egyik osztályban tökéletesen működik, a másik osztályban totál kudarc lehet, és olyankor gyorsan ki kell találni, hogy alakítsam át úgy, hogy a másik csoport számára is élvezhető játék legyen. :) Már ismerem valamelyest a csoportjaimat, így kisebb ebből a gond, mert eleve mindegyik társaságra próbálom helyből rászabni az alapötletet, de az elején keményen megdolgoztattak :)
A másik tipikus: megcsinálom előre a beosztást egy feladathoz (mert le kell adni előre) majd ez egy laza mozdulattal borul a lehető legváltozatosabb okokból, és spontán módon meg kell oldanom, hogy 10 perc múlva már úgy tűnjön mindenkinek, mintha eredetileg is így terveztem volna. :)
És pont azért, mert a tervek spontán felülíródása ennyire mindennapos, néha örülnék a kiszámíthatónak. :)
Erre most beugrott, hogy az egyik előző, szintén tényleg imádott melómnál ugyanez volt, csak pepitában :D Készíts rá tervet, meg minden, percre pontosan, hogy aztán improvizálhass a borulások miatt :D
Jaj, azt nagyon utálom, főleg, ha mások marhasága meg tutyimutyisága borítja a tervet, és nekem kell miatta kapkodnom.
Mindenkinek egyéni, hogy hol van az az egyensúly, ami a tervezés és az impró között van. Amikor a munkám kiszámíthatatlan, jobban támaszkodom a hétköznapi rutinra, de fordítva is igaz: monoton a meló, inkább rögtönzök szabadidőmben. Ha minden csupa impró, az is borzalmasan kimerítő, meg ha az utolsó centiig be van osztva minden, az is. Legalábbis engem fáraszt. :) Lavírozni kell, és megtalálni azt a “sweet spot”-ot, ahol jó nekünk. (Hogy ne legyen egyszerű, egyénenként is folyamatosan változik, hogy mikor mennyi a jó. :D)
Na igen. És ebben a mennyi a jó ebből rész kapcsán érzem, mennyire öregszem. :D
Ugyanakkor tegyük hozzá azt, hogy a munkahelyem külső szemlélő számára maga a megtestesült tervezés és szabályrendszer. Aztán az ember bekerül, és rájön: megszoksz vagy megszöksz. Vannak időszakok, mint szeptembertől mostanáig, amikor bent egy nyugis ebéd is ajándék. Lenne. De hónapok óta nem emlékszem rá, hogy ne rohamtempóban lapátoltam volna valamiért. :D Holott az első 6 hónapomban szó szerint a nyugalom és béke szigetén dolgoztam :)
Meg azért azt muszáj hozzátennem: szeretem azokat, akikért csinálom, egyetlen percét sem bánom, csak van az a pont, amikor az állandó őrült rohanás is improvizálás már sok(k).
A napi rutin meg amennyire lehet, megvan, csak önmagában kevés, hogy egyensúlyba rántsa a mérleget egy ilyen héten, mint ez. :D
Ez a telefonpara érdekes.Inkább neten, e-mailben intézek én is mindent, de erre sem találok logikus magyarázatot….rühellek telefonálni, de ez szerencsére azért leküzdhető.
Ja, ráadásul állást is keresek, fokozottan hátrányos helyzetű parázó vagyok jelen pillanatban! :D
(nagy terv, kihangosítón, németül beszélni valakivel telefonon állásügyben)
Hahahaha :D Ez nagyon jó vicc, tökre felvidítottam magam!
Lehet, hogy az is megoldás, hogy viccesen képzeljük el az adott szitut, tudjátok, mint a Harry Potterekbe,a Mumusokat! :)
Egyáltalán nem mondasz butaságot(: Az egy elég jó technika, amikor egy Hozzád közel álló emberrel elpróbáljátok egyfajta szerepjátékként a helyzetet. Valóban nem éles, de ha a hitelesség benne van, akkor sokat segíthet a felkészülésben és abban is, hogy “igen, oké, ez kb. így néz ki”. És ez lehet akár állásinterjú is német nyelven(:
Én még néha jegyzetelni is szoktam – vázlatosan, hogy mit akarok mondani, hogy semmi fontos ne maradjon ki. Főleg, ha valami ügyfélkódot vagy effélét kell bediktálni. Inkább leírom egy papírra, minthogy keresgéljem a számlán. Persze mindig ilyenkor borul le minden az asztalról és nem találok semmit – amíg vonalban vagyok. :D
Én ha valamitől nagyon parázok, mindig előre lejátszom a fejemben egy “reálisan elvárható”, egy “legjobb” és egy “legrosszabb” kifutását a szituációnak. Persze általában tökre nem úgy történik semmi, és sokszor még az is kiderül, hogy amin paráztam az pont felesleges volt, de segít abban, hogy
1. visszarángassam magam a realitás talajára a rémképzetekből
2. megerősítsem magamban, hogy tök jól is elsülhet az egész
3. kigondoljam, hogy legrosszabb esetben mit reagálok, és rájöjjek, hogy abba sem fogok belehalni, csak max x. lesz. (itt viszont figyelni kell, hogy ne vesszen el az ember az alternatív univerzumok tervezgetésében, a.k.a. “b.meg vakond az ásódat”… :) )
Nekem a metakommunikáció hiányzik, személyesen jobb. A chaten is ez a veszélyes, az emotikonok néha ezen enyhíthetnek, de nem mindig.
Jegyzetelni én is csomószor szoktam.Hivatalos telefonnál frankón felírom a szövegem. :)
Ezazz! Végre valaki aki szintén utál telefonálni! :D <3
Na szóval komolyra fordítva a szót, nagyon tetszett ez a cikk, mert most pont aktuális, és annyira igaz! Nagyon jó, hogy ezt épp ma olvastam, köszönöm!
A mobilok óta jobb, mert legalább látom, hogy ki hív, és akkor lélekben fel tudok készülni, hogy mi van. De másokat én hívni még mindig utálok. Főleg, amikor nem érti, hogy ki vagyok és mit akarok, és ötvenszer el kell mondani. Áááá. De nagy levegő, megoldom. :)
+1 az utálok telefonálni-hoz. Ja, és hardcore verzió: idegen nyelven telefonálni. Kellett a fenének külföldre költözni. :D
Amúgy szerintetek miért nem szeretünk telefonálni? (Azonkívűl, hogy utálom hanem értem mit mond a másik…) Kerüljük a személyes kapcsolatot, esetleges konfliktushelyzetet ezzel?
Én a félreértések nagyobb előfordulása miatt. Személyesen könnyebben magyarázok, tudok mutogatni, meg nem zörög a vonal. :) Pont az zavar benne, hogy nem elég személyes a kapcsolat. Ezerszer inkább sétálok be egy ügyfélszolgálatra és foglalok időpontot vagy egyeztetek adatokat személyesen, mint hogy fel kelljen hívni egy portát. De hát nem túl hatékony, ha mindenhova személyesen odamegyek, úgyhogy inkább telefonálgatok és legyőzöm a parát. :)
És hogy ne csak pofázzak róla, felhívtam a nőgyógyászom irodáját és foglaltam időpontot a következő rákszűrésre. :) (Mondjuk tőlük nem félek, iszonyú kedves hölgy veszi fel mindig a telefont, hallani a hangján, hogy mosolyog. ♥)
Én azért utálok telefonálni, mert a “sikító agyamnak” teljes vakrepülés: nem tudom, ki fogja felvenni, mennyi idő után, kedves lesz-e, sikerül-e elintézni (egyáltalán felveszi-e, vagy hívhatom újra), érthetően beszél-e, érteni fogja-e, amit én akarok, stb, stb. Ez élő ügyintézésnél is megvan, akkor annyival könnyebb, hogy mikor meglátom, hogy kit “fogtam ki” beszélgetőpartnernek, van már egy első benyomásom, ami alapján viszonyulok hozzá (plusz a metakommunikáció, szemtől-szemben helyzet is sokat segít), telefonban viszont csak a búgást hallom, amíg meg nem szólal a másik.
Olyan embert, akit már ismerek, csak akkor utálok hívni, ha tudom, hogy nem szívesen beszélek vele. De ettől függetlenül is halogatom néha még a baráti telefonokat is, ezt még nem értem, hogy miért. :)
Tiszta szerencse, hogy olyan munkahelyem van, ahol szinte az összes bejövő hívás hozzám fut be, és nekem is sokat kell telefonálnom (külföldre is!), úgyhogy ezt a témát jól begyakorolhattam. Nem szűnt meg a probléma, de határozott fejlődés van, sokkal jobban megy, és sokkal könnyebben tudom rávenni is magam. Úgyhogy hajrá minden telefonfóbiásnak! :)
+1 : én is utálok telefonálni…plusz mostanában a csetet és sms-eket sem bírom annyira, mert azt vettem észre, hogy sajnos valami hihetetlenül nagy teret biztosítanak az idióta félreértéseknek….és én a félreértéseket is utálom :)
Én is utálok telefonálni, főleg hivatalos ügyben, de amúgy se szoktam, amit lehet sms-ben vagy interneten beszélek meg mindenkivel. Ha csörög és ismerem a számot, akkor felveszem, ha nem ismerem (nincs név írva), akkor nem veszem fel. Egyedül anyukámat hívom fel.
És örülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül :))
Sziasztok, sorstársak. :) Mondjuk nekem nem csak a telefonálással van bajom,hanem am Block a hivatalos ügyek intézésével. Gondoltam, majd, ha felnövök (19,5 éves vagyok), megoldódik, de valószínűleg magától nem fog változni. Szóval hősnő leszek és holnap felhívom a sportorvost. :D
Én 22 vagyok… :D és amúgy, igen, én is mindenfajta ügyintézést utálok. Majd belejövünk :)
Sziasztok!
Nekem ma volt a melóhelyemen az első napom egy új csapatban. Alapvetően az egész cég egy magabiztos, nagyszájú nőnek lát, de ott, kucorogva egy kis asztalkánál, olyasmit tanulgatva, amit nem nagyon értek, hát sok mindennek éreztem magam, csak erősnek és magabiztosnak nem. Legszívesebben szaladtam volna vissza a kis csapatomhoz…szóval nekem ez most egy nagy kihívás…nem engedni, hogy egy kis sötét asztalka elvegye a bátorságomat – akármilyen hülyén hangzik is ez…
Hajrá, menni fog! Biztos nem véletlenül tettek oda, hanem mert tudják, hogy képes vagy rá!
:) Köszi!
Muszáj lesz, hogy menjen, és holnap felveszem a bátor arcom, ez tuti. Csak ma nem ment :)
Plusz ma még az is idegesített, hogy arra gondoltam, biztos mindenki azt gondolja abban a csapatban, hogy csak azért tettek oda, mert jóban vagyok a főnökkel. De aztán úgy döntöttem (ma, itthon a kanapén), hogy gondoljanak, amit akarnak. Ha valaki a szemembe mondja, akkor reagálok rá, egyébként pedig nem engedem, hogy befolyásoljon. Nnna. Remélem ez kitart holnapig :D
Nem hangzik hülyén. ♥ Ez egy életfogytig tartó folyamat, és szerintem csak az vet véget neki, hogy lejár az időnk, de “készen” sosem leszünk. Van, ami már meg se kottyan, máskor meg betojok valami sokkal kisebben. Vagy ugyanazon. Teljesen random. Mindegyik kihívás, és mindegyik egy tanulási lehetőség.
Igen, minden egy tanulási lehetőség, lehet, hogy csak az ember elvárásai magával szemben változnak…és talán ezekkel az elvárásokkal lehetnénk néha kicsit rugalmasabbak.
Nagyon jó ötletek Via és jókor is, mert a napokban kellett elgondolkodnom a komfortzónámról és az átlépésén, főleg úgy, hogy ne érezzem, hogy belehalok, vagy épp, hogy meg sem akarom próbálni mert túl nagy a falat(:
Valamint eszembe jutott, hogy neten egyre több olyan mém/kép tűnik fel, ami az ismerkedésel, szociális helyzetekkel, magánnyal, párkapcsolat keresésével foglalkozik és ez kicsit generációs tünet is (bár szerintem minden generáció megvívtaezen a téren is a maga harcát).
Szerintem nem feltétlenül van több ilyen emberke amúgy, csak most már nem annyira gáz róla beszélni, és felvállalni, hogy ez bizony nehéz dolog. Régen a szülők döntötték el, hogy ki kivel házasodik, aztán eszik, nem eszik, nem kap mást. Azzal barátkoztál, aki a közelben lakott, és csá. De a minőségi emberi kapcsolatok megtalálása és fenntartása nem könnyű dolog, és szerintem a választás szabadságával (legalábbis a nyugati világban megvan már ez a szabadság) megjelentek a nehézségek is, amelyekre keressük a megoldásokat.
Plusz előbújtak az introvertáltak. Lévén a populáció felét tesszük ki, egyre kevésbé akarjuk úgy érezni, hogy anomália vagyunk. :) És hát az internet marha jó önkifejezésre, mert nem kell hozzá kimozdulni otthonról. Meg felöltözni. :D
Plusz régebben sokkal meghatározottabb keretei voltak az ismerkedésnek, kommunikációnak, és ezzel – bár adott egy biztonságos komfortzónát – sok minden(ki)ről le is maradt az ember. Akkor beszélhetett valaki egy másik emberrel, ha be voltak mutatva egymásnak, és akkor lettek bemutatva, ha a meghatározott protokoll szerint valaki összeismertette őket. De ha nem ilyen körökben mozogtak, akkor is meghatározottabb volt, hogy ki szólíthat meg kit és milyen helyzetben, és miről beszélhet vele. Aztán ha nem mutattak be, vagy nem szólította meg az egyik a másikat az illemnek megfelelően, akkor sóhajthattál egy nagyot, így jártál, ki tudja, látod-e még valaha.
Na, hogy ez az egész nálunk manapság nem így van, azért cserébe egy kicsit spontánabbnak kell lenni. Szerintem jó csere. :)
Szerintem is jobban jártunk! :) Majd ezt is kifundáljuk. :)
Az én egyik parám a nemakarokvezetni, mert félek és nem tudok.Akkor meg hogy a bánatban lett meg elsőre minden vizsgám, igaz? :) Na, szóval, ezt legyőzni, mert amúgy tetszik a vezetés.Eddig icike picike távokat tettem meg(20-25 km-ereket.)Ja, a Jogsim 98-ban lett meg, khm…. :) Vezetésre fel!2015.
Illetve a klasszikus tudok németül(egyéb nyelv behelyettesíthető)beszélni, de nem merek megszólalni.Szóval, napi egy óra gyakorlás,illetve vőlegényemel való csevegés.
:)
Tippek erre? :)
Ezeket tök jól kifundáltad magadnak. :) Rövid táv, egyre növeld, vezess többet, tegyél magadnak kihívásokat. Elhagyod a várost, elvezetsz valahova, ahol ott alszotok, stb. :)
Nyelvgyakorlással ugyanez – kis lépések, egyik a másik után. Regisztrálj egy online fórumra (rajongói közösség, hasonló érdeklődés, hobbi, stb.), ahol csak az adott nyelven tudsz beszélni. Kezdd írásban, írd le, hogy Ich auch liebe New Kids On The Block!, aztán lesz abból még disszertáció is. :)) Ha belejössz, Skype-on is beszélgethetsz németül másokkal.
Hardcore kombináció: elvezetsz Ausztriába és rendelsz egy kávét németül! :)
Hahaha :D Erre jól ráéreztél, mert kétszer Ausztriában vezettem.Egyébként akartam rendelni Ausztriában németül, de bakker, majdnem mindenhol magyarok a pincérek . :)(Nagylevegő, mondat összerak fejben: Halójaihmöhte…-szia, mit kértek?- ):D
:)) Nekünk a bécsi falafelesben volt magyar a felszolgáló/tulaj srác. :D
Akkor vegyél újságot, vagy menj be egy Billába egy kiló narancsért.
Nyugi, én is be voltam tojva, pedig a könyvesboltban csak annyit kellett mondanom, hogy – khmkhm – Guten Abend. (Kér szatyrot?) Nein, danke. Frohe Weihnachten. :))