Nagyon sok levél érkezett a Bemutatom a barátom! felhívásomra, köszönöm szépen! A jelentkezést nem zárom le, jöhetnek még nyugodtan, a blog előnye, hogy nincs terjedelmi korlát. :) Kezdjük is rögtön egy bűbájos történettel — nem dobálózom ilyen jelzőkkel csak úgy, de majd meglátjátok, ha elolvassátok, hogy miért mondom ezt. Én végigvigyorgom mindig, ahányszor csak elolvasom az interjút. :)

Erika és Jázmin a főiskolán találkoztak, barátságuk több, mint tizenegy éve tart. Erika 30 éves, egy 4 éves kislány anyukája, és egy vidéki nagyvárosban lakik. Civil szervezetekkel dolgozik, de azt mondja, a munkája a hobbija is. Jázmin szintén 30 éves, gyerekekkel és rendezvények szervezésével foglalkozik, szabadidejében pedig a divat és a sport érdekli a legjobban.

Mi a legfontosabb dolog, amit a barátodról tudni kell?

Erika: Jázmin az ellenpólusom. Higgadt, csendes, szép, ő hosszú távon gondolkodik és kis lépésekben. Befelé él, borzasztó kedves mindenkivel. Ha valaminek nagyon örül, azt szűk körben éli meg, de a karja nyitva van mindenki felé. Ha bánatos, azt senki nem tudja, úgy kell belőle kihúzni.

Jázmin: Erika maga a megtesült energiabomba. Én egy teljesen nyugodt ember vagyok, általában másokra is nyugtató hatással vagyok, ez mondjuk a munkámban is előny. Erika ezzel szemben egy izzó személyiség, mindig, mindenkit meg akar menteni, még akkor is, ha az lehetetlen, mindig vannak álmai, céljai, elképesztően intelligens, így a munkájában mindig 100%-os és az anyaságban is. Emellett hihetetlen szétszórt tud lenni, de emberileg akkor is megbízható. Ha fényévekre lennénk, akkor is tudnánk ugyanarra a dologra gondolni egy időben. Én mindig csodáltam, hogy kitartó, és eléri, amit szeretne.

Mikor és hol ismerkedtetek meg? 

E.: A mai napig látom magam előtt. 2003 Gólyatábor. Épp első állomásos csapatépítőre indultunk az Oázis nevű közel sem „kultúrbisztróba”. Én két olyan lány mellett mentem, akikkel talán aznap beszéltem utoljára. Jázmin előttem ment. Emlékszem, sárga-kék Cosmo-s papucs, bézs színű vászonnaci, fekete pántos top volt rajta. A haja kócosan feltűzve. Mentünk-mentünk, és egyszer hátramosolygott, én meg vissza. Ha van olyan, hogy barátság első látásra, akkor ez az volt.

J.: Az embernek sok ismerőse, barátja van; gyermekkori, gimis, felnőtt. Általában arra nem mindig tudjuk a pontos választ, hogyan is ismerkedtünk meg. Erika viszont egyértelmű. Még most is látom magam előtt, hogy a főiskolai gólyatábor városnéző programján egyedül kullogok a sorban, amikor megpillantok egy másik „farmeros lányt”, és én ott termettem mellette, így kezdtünk beszélgetni. Aztán a következő feladatnál egy asztalnál ültünk és olyan szinten kilógtunk a többiek közül, hogy csak egymásra néztünk többször is, és egymásra mosolyodtunk. Én 19 éves voltam, szerintem ő 18. Onnantól minden nap találkoztunk és olyan beszélgetésekbe kezdtünk, amibe idegenekkel nem szokott az ember. Azt hiszem mi ott már elválaszthatatlanok lettünk.

Milyen volt az első benyomásotok egymásról?

E.: Azonnal megvolt az összhang. A gólyatábor másnapján kihagytunk egy programelemet, mert elfelejtettünk elmenni. Fent ültünk a szobámban, és szó szerint be sem állt a szánk. Elmondtunk mindent egymásról a másiknak úgy, hogy nem is hangzottak el kérdések. Ha egyszer megnyílik az univerzum (bármilyen is legyen az), azt így képzelem el, mint akkor ott magunkat. Beszéltünk családi tragédiákról, jó pasikról, hülye pasikról, komplexusokról (bár akkor nem hittük, hogy nekünk lehet olyan), képességekről minden tabu nélkül. Nem is értem, hogy történt, mert egyikőnk sem az a típus, aki rögtön „kitesz mindent az asztalra”. Ez ott, akkor mégis megtörtént.

J.: Az összhang az első pillanattól máig megvan közöttünk. Ő volt a legszimpatikusabb abban az idegen környezetben, és azt is mondhatnám, hogy megismerkedésünk után én őt barátommá fogadtam. Ehhez nem is tudnék mást hozzáfűzni. Ő 2003 szeptembere óta az egyik legjobb barátom. Pedig nem sok van.

Miben vagytok egyformák?

E.: Ez lehet, hogy közhely, de jó emberek vagyunk és nagyon érzékenyek. Tök máshogy látunk dolgokat és máshogy éljük és fogjuk is élni az életünket, azonban hihetetlen tenni akarás van bennünk az emberekért. Nagyon fogékonyak vagyunk minden rezgésre, megérezzük, ha valami történni fog. Néha csak csörög a telefon, hogy valami bajunk van és tudjuk előre. Megmagyarázhatatlan. Na de kábé nem is tudnék mást mondani. :)

J.: Egyformák vagyunk az élet komoly dolgainak meglátásában, abban, hogy tiszteljük egymást, a barátságokat, más embereket, főképp azokat akik fontosak. Mindketten meg tudunk bocsátani, hiszen tudjuk, minden ember hibázik. Különbséget tudunk tenni jó és rossz között, itt az élet értékes dolgaira gondolok. Okosak vagyunk és nagyon bölcsek. :)

És miben különböztök?

E.: Minden másban: kinézetben, temperamentumban, ízlésben, életvitelben, pasik terén… aha, mindenben!

J.: Erika nőies, én sportos, Ő hiperizgága, én a nyugalom mintaképe. Ő karrierista és szeret vezetni, én nem akarok feltétlenül főnök lenni és nem vágyom hatalomra. Férfiak terén teljesen más az ízlésünk. Hála a jó istennek! :) 

Mi a legviccesebb vagy legemlékezetesebb közös történetetek?

E.: Nem tudnék, de nem is szeretnék kiragadni egyet sem. De közben most vigyor van a szám szélén, mert annyi minden jön fel. A legnagyobb élmény végig élni a 2003-2008 évet. Belémégett. Jázmin is, a közös emlékek is és úgy minden, ahogy volt.

J.: Egyszer egy kemény buli után (régi „szép” idők) rettenetesen viselkedtem mások előtt. Szinte vállalhatatlanul. Ha valaki részeg és még szerelmes is, akkor borzasztó ostobaságokat tud csinálni. Akkor abban a pillanatban kaptam egy fülest Erikától, de én nem emlékszem rá. Így utólag nagyon vicces a történet. Abszolút megérdemeltem, és egyáltalán nem haragudtam sőt. Engem előtte és azóta sem pofozott fel senki. Úgyhogy legalább van egy ilyen sztorim is :)

Mi volt a legjobb ajándék, amit tőle kaptál?

E.: A barátsága és a bizalma.

J.: Sokat ajándékoztunk egymásnak a főiskola alatt. Egy ezüst gyűrűt és egy ezüst fülbevalót is kaptam tőle, külön-külön alkalmakra. Akkoriban még a feltűnő ékszereket szerettem és furcsa volt, de azóta szinte csak ezeket hordom. Valószínűleg megértem rá. Más értelmezésben a barátsága, az inspirációja, amit régen és ma is folyamatosan kapok tőle.

Van valami visszatérő programotok, „szertartás”, amit gyakran megcsináltok?

E.: A “gyakran” a jelenlegi időszakunkban nagyképű és nagyvonalú kijelentés lenne. Az elmúlt két-három évben inkább a chatelős, telefonos beszélgetéseket egészítik ki az évi 2-3 találkozások. Tudom, mióta a kislányom megszületett, meghatározza a kapcsolatunkat, hogy én kevésbé vagyok mobil, de tudjuk szerintem mindketten, hogy ez csak egy kamu-indok. Dolgozunk. Megvannak mindkettőnknek az ügyes-bajos mindennapjai, a pasi-munka-önmagam problémakör megoldásra váró feladatai. Eltelik úgy 2-3 hónap, hogy azt sem fogom fel, hogy hogyan nőtte ki a lányom már megint az új gatyáját, nem hogy azt, hogy nem beszéltem egy értelmeset senkivel. Ez borzalmas. Viszont teljesen élő dolog. Ezen változtatni kell, de nehéz. Visszakanyarodva, ha szertartást kellene mondanom, az a „2 üveg Martini a teraszon egy százas papírzsepivel és szúnyogriasztóval”, vagy a Glamour-napok kapucsínóval lenne. Ezeket nem szoktuk kihagyni.

J.: Ha végre, valahára — az elmúlt időben évente egy-két alkalom – oda kerülünk, hogy leülünk egy kávé mellett beszélgetni, azt nagyon nehéz abbahagyni. Viszont, ha a régi időkre gondolok, amikor minden nap együtt voltunk, akkor is az volt a közös pontunk, hogy elszöktünk, valami nagyon finom kávét ittunk kettesben, és megbeszéltük az élet dolgait.

Mit szeretsz a másikban a legjobban?

E.: Ahogyan az emberekhez fordul. A jóságát és a türelmét. Ha a kapcsolatunkat nézem, akkor azt szeretem, hogy jobb ember vagyok mellette. Akkor valahogy csendesebb, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Mellette azt érzem, hogy számítok és valaki értékel. Ezek ritka dolgok az életben. Ő mindig mutat egy másik perspektívát, erre szüksége lenne mindenkinek. Nagyon szeretem. :)

J.: Azt, hogy mindenkin szeretne segíteni, jóságos. Olyan barát, akihez fogható nagyon kevés van, ő megérzi előre ha baj van, átérez, sőt, elveszi az ember bánatát. Energiát ad azzal, hogy meghallgat és őszinte. És mivel én nem szeretek beszélni, imádom, hogy ő rengeteget beszél, de nem feleslegesen, hanem értelmes dolgokról ontja és ontja gondolatait.

Mi az, amit a másiktól tanultál?

E.: Szexisen táncolni, legalább is mindig próbáltam utánozni Őt. :) Aztán elfogadni másokat és együttélni valakivel. De megtanultam a megérzéseimben is bízni mellette.

J.: Tőle tanultam meg, hogyan legyek tökéletesen önmagam és hogyan hozzam ki magamból a legtöbbet.

Mi volt a legnagyobb kihívás, amin együtt átmentetek?

E.: Az együttélés. A koleszban ez még nem volt annyira vészes. Aztán közösen kivettünk egy albit. Fiúk jöttek-mentek, bulik jöttek-mentek, házimunka megosztása…. na ebből lehetne válogatni. Volt pár durcás napunk. Nem könnyű összeszokni. Meg emlékszem, hogy egyszer csúnyán beszéltem egy közös barátnőnknek róla és a fiújáról, mert a srác nem is volt szimpi, meg nem tetszett pár dolog. Az nem volt szép, elismerem. De baromi dühös voltam, már nem emlékszem mindenre, csak az érzésre. Utána volt mosolyszünet, de túléltük. Ezt is.
Viszont úgy érzem, hogy itt meg kell említenem azokat a bukkanókat is, amiken minden ember keresztülmegy. Családi válságok, szerelmi bánat, és mindazok a viszontagságok, amik egy huszonévest érnek. Ezeken együtt vállvetve átmenni, na az fokmérője egy barátságnak. Mi átmentünk rajtuk. :)

J.: Sok-sok bukkanó és nehézség volt, amin együtt mentünk át. Az iskola, sikertelen vizsga, szerelmi bánatok, szakítás, új kapcsolat, más élethelyzetek. Nem tudnék kiemelni, de ha bármi van, mi ott vagyunk egymásnak. Támogatjuk egymást jóban és rosszban is, csak tudnánk többet találkozni, már megváltottuk volna a világot! :)

Hogyan oldjátok meg a konfliktusokat?

E.: Megbeszéljük… A-tól Z-ig… utána Z-től A-ig… talán 5–ször is… talán több dimenzióban is… igen, nők vagyunk: kombinálni is szoktunk. :)

J.:  Mindent meg tudunk beszélni, még ha nehéz is akkor is lépésről lépésre. Így megkönnyebbülünk, és aztán mosolyogva megöleljük egymást.

Szerinted mitől működik jól a barátságotok?

E.: Attól a szerintem égben köttetett száltól, aminek a segítségével rá tudunk hangolódni a másik érzéseire. Ismerem a szükségleteit, a nyelvét, azt hogy mitől sír és mitől boldog. Szerintem ettől működik és a feltétel nélküli szeretettől.

J.: Ez olyan dolog amit nem lehet megmagyarázni, vannak emberek, akikkel találkoznunk kell életünk során, és attól működik , hogy adunk egymásnak energiát, feltöltődést, szeretetet, biztatást, és átérezzük a másik örömét és fájdalmát is. Átlendülünk az élet nehézségein – EGYÜTT.

Volt olyan, hogy eltávolodtatok egymástól?

E.: Igen, mi most éljük ezt. Nem veszítettük el egymást, csak ritkán találkozunk, de ez a 21. század, csak az nem tudja átvészelni, aki nem akarja. Most közös terveink vannak, a kislányom is cseperedik, többet van helyünk egymás mellett.

J.: Az eltávolodás minden barátságban jelen van, mert ha nem egymástól 10 méterre vagy 5 kilométerre lakunk, az nehéséget okoz. Mert mindenkinek dolgozni kell, családdal lenni. És közben valahogy fenntartani a kapcsolatot, telefonon, e-mailben, chaten. De borzasztó nehéz. Meg fogjuk oldani. Mert hiányzik a másik.

Van valami nagy, közös tervetek 2015-re? 

E.: Szeretném, ha együtt váltanánk meg a világot :D Közös munkában gondolkozunk és ha minden jól megy „nyoszolyólányt csinálok belőle”. :)) Szeretném, ha a kislányom élete része lenne. Tudom, hogy ő is ezt szeretné. Fantasztikusan bánik vele. 2015-re el szeretném érni, hogy ne hiányozzon mindig annyira!

J.: Igen azt hiszem most van egy közös, nagy álmunk. Bármi is lesz belőle, már hozzáadott az életemhez valami pluszt. Azon kívül pedig többet kell találkoznunk. Ugyanis az Inspirációs Naplómban megfogadtam, hogy minden hónapban találkozom egy baráttal. Belőlük pedig nem sok igaz van, úgyhogy a fogadalmat be kell tartani! :)

Ha te is bemutatnád a barátodat, jelentkezz itt!