(A kép illusztráció.)

Szilvi és Luca húsz éve barátok, negyedikes korukban találkoztak az iskolában. Szilvi nemzetközi ügyintéző, nyelvtanár, jelenleg otthon van a kisbabájával, Luca pedig gyógyítással foglalkozik, nagy állatbarát, és első gyermeküket várják a férjével.

Szilvi levele már rájuk jellemzően kezdődik:

Amikor elolvastam a vonatkozó bejegyzést, rögtön elkezdtem azon gondolkodni, hogy meglepem Lucát a jelentkezéssel. Sorra törtek elő az emlékeim az elmúlt húsz évnyi barátságunkról, de aztán meggyőztem magam, hogy én, aki sok blogot olvasok, és még soha egyetlen kommentet sem írtam, nem “teregetem ki” a barátságomat ország-világ elé, és hát biztos Luca sem akarná. Elvégre mindketten töröltük magunkat Facebookról is. Ehhez képest ma reggel kaptam egy e-mailt Lucától, hogy látta ezt a felhívást, és hogy érdekel-e. Úgy tűnik, tévedtem. Húsz év ide vagy oda, még mindig nem ismerjük egymást százszázalékosan, és pont emiatt nem unjuk egymást.

Szilvi és Luca egymástól függetlenül válaszoltak a kérdésekre, így örömmel olvasták a másik válaszait, és hogy sokszor ugyanazokra a dolgokra emlékeztek vissza. Az interjú maga is egy jó kis baráti program lett végül, hiszen ezzel zárták a levelüket: “Köszönjük a lehetőséget, jó volt egymásról olvasni, magunktól nem tettük volna fel ezeket a kérdéseket egymásnak!” ♥

Fogadjátok szeretettel Szilvi és Luca történetét, ami a kidobózástól Nick Carteren és kamaszkoron át az anyaságig egészen hosszú időt ölel fel, és a java még csak most jön! :) Ez a kedvenc mondatom:

“Azt megtanultam tőle, hogy szerethető vagyok, és hogy nem csak a párkapcsolatokban létezik hűség, hanem a barátságokban is.”

Mi a legfontosabb dolog, amit a barátodról tudni kell?

Szilvi: Luca egy igazi nő: csinos, empatikus, okos és önmagával örökké elégedetlen. Nem mellékesen állatbarát, ami nála egy életforma, amolyan családi örökség. Nem egy, és nem két állatot fogadott be, és nevel(t) szeretetben. Az egészségügyben dolgozik, ahol nem csak a tudományával, hanem a szeretetével is gyógyít.

Luca: Legjobb barátnőm már közel 20 éve Szilvi, aki velem egykorú és a főiskola óta egy másik városban él párjával és gyermekükkel. Két idegennyelv felsőfokú ismerete mellett egy elég ritka idegen nyelvet is elsajátított kiemelkedően magas szinten a főiskolai tanulmányai során, így ezzel a nyelvvel foglalkozik munkájaként (illetve foglalkozott a szülést megelőző hónapig), és ez az egyik legmeghatározóbb hobbija, szerelme is egyben. Illetve, most már hónapok óta, az első számú szerelem párja és ő életében (egymáson kívül) a csodálatosan szép és aranyos, kiegyensúlyozott kisbabájuk, aki minden eddiginél nagyobb boldogságot ad nekik.

Mikor és hol ismerkedtetek meg?

Szilvi: Körülbelül 9 évesek voltunk. Luca átjött a mi iskolánkba máshonnan, egy összeszokott közösséghez csatlakozott. Az első közös tesi óránkra nagyon emlékszem. Kidobóztunk, és ennek megfelelően mindenki rohangált fel-alá. Mindeközben ő csak állt közel az ajtóhoz, és nem mozdult. Nem gondoltam volna, hogy akad ember a földön, aki nem tud kidobózni. Aztán pedig amikor az osztályfőnök el akarta venni tőle a környezetismeret órára behozott paprikáját, egyszerűen csak annyit mondott: „Nem.”

Luca: Az általános iskolában ismertük meg egymást 4. osztályos korunkban, amikor én iskolát váltottam és csatlakoztam egy másik barátnőmmel együtt Szilviék osztályához. Az első találkozáskor megszeppentem álltam leendő osztálytársaim gyűrűjében és arra emlékszem, hogy két gyönyörű, derékig érő szőke hajú lány is volt az új társak között, akikre az első pillanattól ámulva és kissé irigyen tekintettem. Jobban “megvizsgálva” őket – hihetetlen, hogy már egy 9 éves kislány is a lányokat méregeti az új közösségben :) – megállapítottam, hogy az egyikük sokkal szebb a másiknál és még a haja is sokkal csodálatosabb (mert nem áll össze tincsekbe). Ekkor még nem tudtam, hogy ő lesz hamarosan az egyik legmeghatározóbb nő az életemben.

Azonnal megvolt az összhang közöttetek?

Szilvi: Először csak szemléltem Lucát, mert fura volt. Nem tudott kidobózni, és visszabeszélt a tanárnak. Aztán kiderült, hogy ugyanannál a zsarnoknál tanultunk zenélni, ami nem kevés közös témát   szolgáltatott. Szépen beilleszkedett az osztályunkba, őt is meghívtuk a zsúrokba. 1-2 évre rá amikor kiskamaszként a „Minden pocsék” időszakomat éltem, Lucában tökéletes partnerre találtam, egymást hülyítettük ebben a dologban. Rengeteget beszélgettünk, amivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Együtt jártunk haza a suliból, ami úgy nézett ki, hogy ültünk a buszmegállóban, és hagytunk elmenni sok-sok járatot, mert mindig volt további mondanivalónk egymásnak.

Luca: A körülmények miatt azonnali összhangról nem lehet beszélni, hiszen én “újoncként” egy darabig még kívülállónak éreztem magam az új osztályban. Ahogy írtam, nekem az első benyomásom az volt róla, hogy mennyire szép ő is és a haja is, és e miatt egy picit megközelíthetetlen alabástromszoborként tekintettem rá. Ez azért lassan, fokozatosan változott, oldódott, mert az osztály befogadó közösséget alkotott, egyre jobban éreztem magam velük, köztük a lányokkal is. Kettőnk kapcsolatában igazi áttörést a kamaszodás, ezek problémái és az ebben való egymásra találás jelentette. Közösen utáltuk a felső tagozatos, új osztályfőnökünket, a velünk igazságtalan tanárokat és így magát az általános iskolát is (jellegzetes mondásunk volt, hogy “itt még a víz is szar”). E mellett azért volt önkritikánk, mert örökké elégedetlen, önmagát kereső kiskamaszként úgy éreztük, hogy saját magunkat (nem egymást) is utáljuk. Hatodikban két új fiú érkezett az osztályunkba, akik közül az utólagos szemmel nézve kevésbé helyest és szimpatikust azonnal kiszúrtuk magunknak és belelovaltuk egymást az imádatába, pusztán azért, mert olyan haja volt, mint Nick Carternek… Majd ebben az évben az egyetlen reális iskolaváltási lehetőséget, a város vezető gimnáziumba történő felvételt tűztük ki közös célként, hogy az utált általánosból szabadulhassunk. Végül az osztályból egyedüliként, de mindketten felvételt nyertünk, és így kis gimis legjobb barátnőkként folytatódott a közös pályafutásunk.

Miben vagytok egyformák?

Szilvi: Nem bírjuk a felszínességet és a furkálódást. Szeretünk kreatívan bütykölni, ezt-azt gyártani saját magunknak vagy másoknak ajándékba. Örök elégedetlenek vagyunk, ha éppen minden klappol körülöttünk, akkor is képesek vagyunk megtalálni azt az egy morzsát, amin lehet rágódni. Van bennünk egy kis infantilizmus, a mai napig képesek vagyunk rajongani könyvbéli karakterekért, és együtt olvadozni azok film adaptációin.

Luca: Régi hasonlóság volt az említett, számos közös kamaszkori probléma. Már régen sem állt be a szánk, kitűnő vagy majdnem kitűnő bizonyítványunk jellegzetes “szégyenfoltja” volt a négyes magatartás, ami a folyamatos, óra alatti társalgás gyümölcse volt. Éjszakákat beszélgettünk át ötleteinkről és világmegváltó gondolatainkról, mindkettőnknek kellően élénk fantáziája és egész jó logikája van, valamint nem bírtuk abbahagyni az állandó ökörködést és nevetést, ami nem egyszer nevetőgörcsbe fulladt. Mindketten grafománok vagyunk, ami régebben levelezős füzetek teleírásában, manapság pedig több ezer karakteres e-mailek megírásában manifesztálódik. Mindketten inkább a személyes(ebb) kapcsolatok hívei vagyunk, így különböző okokból, de már régen töröltünk magunkat a legismertebb közösségi oldalról (és a többinek sem vagyunk tagjai). Ha mód van rá, inkább személyesen tartjuk mindenkivel a kapcsolatot, vagy telefonon, esetleg e-mailben. Kitartóak vagyunk, tudunk küzdeni, ha valamilyen célt kitűzünk magunknak, azért mindent megteszünk és általában el is érjük. Az érzelmeinket mélyen megéljük és szeretjük mással megosztani. Őszinték vagyunk és ez jellemző a kapcsolatainkra, párkapcsolatainkra is, amik talán éppen ezért és a kitartásunkért működnek (Szilvi több mint 10 éve, én közel 10 éve vagyok a párommal). Nem adunk túl sokat a felesleges külsőségekre (nem csinálunk hetente shopping partyt, nem járunk állandóan fodrászhoz, szoliba és kozmetikushoz), de szeretünk csinosak lenni és ízlésesen öltözködni. Szeretünk kézzel ajándékokat, dekorációs elemeket készíteni, egymást és másokat meglepni, barátokat, családtagokat vendégül látni, készülődni, tervezgetni. Mindketten nagyon szeretünk utazni és kíváncsiak vagyunk a minket körülvevő világra, más kultúrákra. Végül, de nem utolsó sorban, ami most már talán a legfontosabb közös vonás: mindketten anyák vagyunk (illetve én fizikálisan csak nyáron válok majd azzá, de már most annak érzem magam és erre készülök), mindkettőnk élete ilyen irányban változott és mindketten próbáljuk minél nagyobb felkészüléssel, szeretettel, mélységgel és mégis tudatossággal megélni ezt a legcsodálatosabb szerepet.

Miben különböztök?

Szilvi: Luca nagyon egészségtudatos és sportos, ez rólam legkevésbé sem elmondható. A szakmánk is eltér: Luca a munkájában gyógyít, én intézekedem, szervezkedem, fordítok, tolmácsolok. Ő szíve szerint kihagyná az emberi faktort a munkájából; én viszont évekig ügyfelekkel foglalkoztam, és szerettem segíteni az embereknek. Luca sokkal inkább a tettek embere, míg én inkább gondolkozom és álmodozom: ő megmenti a rászoruló állatokat, amíg én csak sajnálom őket.

Luca: Más a szakmánk, hivatásunk, így az ez irányú érdeklődési körünk. Szilvinek mindig is nagyon fontos volt az idegen nyelvek ismerete, nagyon élvezte az elsajátításukat, nekem ez inkább kötelező hasznosság szintjén maradt meg. Én viszont mindig is biológia mániás voltam, ami Szilvit nem érintette különösebben meg soha. Nekem az egyik legfontosabb elfoglaltságom és hobbim a sport, kiskorom óta mozgok és általában ha rákattanok valamire, akkor azt mániákusan űzöm és szeretek is nagyon jó lenni benne. Szilvi is mozog, de ő inkább kikapcsolódás szinten, heti egyszer-kétszer, ahogy ideje engedi, nem olyan mániákusan, ahogy én. Hasonló a reform étkezés-mániám is, ami nálam évek óta tudatos és megkérdőjelezhetetlen, Szilvinél inkább egy olyan terület, amire oda figyel, jónak tartja és ahogy tudja, kényelmesen beépíti az életébe, de nem kizárólagosan, velem ellentétben. Szilvi sok szempontból elég konok (nem negatív értelemben) és határozott, ezek rám annyira nem jellemzőek. Nekem régebben is mindig sok barátom volt, köztük nagy számban fiúk, akikkel mindig nagyon jól megértettem magamat, ez Szilvire nem volt annyira igaz, ő talán kevesebb embernek nyílik meg és inkább lányokkal, nőkkel barátkozik.

Mi a legviccesebb vagy legemlékezetesebb közös történetetek?

Szilvi: A mai napig sokszor felidézzük, ahogy a szobájában mindenféle marhaságokat mondtunk, amit fel is vettünk kazettára, majd visszajátszva órákon keresztül nevettünk saját magunkon. Például végigmentünk az osztályképen, és mindenkit jellemeztünk. Mindenkire volt valami kritikus megjegyzésünk, csak mi voltunk helikopterek, ahogy a mondás is tartja. Az angol tankönyvünk karaktereit is megelevenítettük, ők is szerepeltek a felvételen. Zenéltünk is, mindenféle hangokat csiholtunk a szobájában található tárgyakkal. Ebből a show műsorból több részt felvettünk, gyakorlatilag rádió kabarét csináltunk saját magunknak. Sajnálom, hogy a kazetták nem maradtak meg, pedig most is örömteli perceket szerezhetnénk vele.

Luca: Számomra az a legviccesebb (és utólag a legfelfoghatatlanabb), hogy kiskamaszként rengeteget telefonbetyárkodtunk. Előszeretettel hívogattuk az ingyenes, 80-as számokat, főleg telefonfülkéből, de előfordult, hogy otthonról is. Kedvencünk, az ingyenes margarinvonal volt, amit emlékeim szerint Szilvi fedezett valahogy fel és aminek létjogosultságát már akkor sem tudtuk értelmezni, de röhejességén annál többet nevettünk. Az ötös nyomógombbal lehetett a munkatársaknak üzenetet hagyni, amit lelkesen kihasználtunk, akár naponta többször is és a lehető legelképzelhetetlenebb idiótaságokat mondtuk rá, felváltva, olyan hosszan, hogy általában a végén már szétkapcsolt a vonal. Bánatunkra (és nem kizárt, hogy hatásunkra) egy idő után megszűnt a margarinvonal, így más 80-as számok keresésébe és hívásába kezdtünk. Nem túl fényes pályafutásunknak akkor fellegzett be, amikor Szilviéktől, otthonról indítottunk több hívást is és végül az akkori Matáv központból visszahívást kapott az édesapja, hogy ha még egy 80-as hívást elindítanak a számukról, lekapcsolják a vonalat… Mai fejjel belegondolva eléggé szégyenteljes viselkedés volt ez, amin mi akkoriban elmondhatatlanul sokat nevettünk és hihetetlenül jól szórakoztunk közben. Talán annyi mentesít minket, hogy azért a margarin vonal munkatársainak is okozhattunk néhány kellemes percet…

Mi volt a legjobb ajándék, amit tőle kaptál?

Szilvi: Felkért esküvői tanújának, amit én ajándéknak és egyben megtiszteltetésnek vettem. Mi nem vagyunk azok a típusok, akik lépten-nyomon mondogatják egymásnak, hogy szeretlek; szerintem mi ilyen tettekkel tudatjuk egymással.

Luca: Karácsonyra gimis korunk óta hagyományosan kézzel készítünk egymásnak ajándékot a mai napig, így a legjobb és legszebb ajándékokat saját készítésben, karácsonyra kapom tőle. Nem tudnék közülük egyet sem kiemelni, mert mindegyik nagyon kedves a szívemnek. A legszebb ajándék talán mégis a 2013-as születésnapi volt nekem, amikor is babazoknit (is) rejtett a csomag és így a megérzett gyanúm, hogy barátaimnak kisbabája lesz, beigazolódott. Ekkor mintha 180 fokot fordult volna a világ velem is, amit eleinte meg kellett tanulnom kezelni és feldolgozni, de aztán olyan jól sikerült, hogy ennek az ajándéknak is köszönhető talán, hogy idén karácsonyra már ő kapott a babájának szánt cipőcskébe apró bébizoknit rejtve, meglepetésként tőlem (amit ő szintén, már korábban megérzett). :)

Van valami visszatérő programotok, „szertartás”, amit gyakran megcsináltok?

Szilvi: Minden évben kézzel készítünk karácsonyi ajándékot egymásnak. Ezt jó tizenöt éve találtuk ki, és azóta tartjuk. Mivel egyikünk munkája sem kreatív jellegű, ilyenkor ki tudjuk élni az ilyen irányú hajlamainkat: vágunk, ragasztunk, rajzolunk, festünk, varrunk, kötözünk, hajtogatunk, írunk; és közben elképzeljük, hogy mit fog szólni a végtermékhez a másik. Ehhez még a leghúzósabb vizsgaidőszakokban is ragaszkodtunk. A legutóbbi ünnepre már a kisbabám is kapott tőle kézzel készített ajándékot, úgy tűnik, ezt a szokást a következő generációra is átörökítjük.

Luca: Egyik ilyen szertartás az, amit már írtam, hogy karácsonyra kézzel készítünk a másiknak ajándékot, amit már általában novemberben eltervezünk, majd elkezdtünk megvalósítani, hiszen az ilyen meglepetést nem lehet az utolsó pillanatban, “last minute” összedobni. Éppen ez is a varázsa, hogy ráhangol bennünket az ünnepekre, illetve hogy a legtöbb időt és gondolatot így az egymásnak szánt ajándékra szánjuk (maga az, amíg kitaláljuk, hogy mi is legyen ennyi év után, majd a megvalósítás és a csomagolás, összességében hosszú idő). Nálam az egyetem alatt kényszerűségből kicsit csökkent az ez irányú aktivitás, így ilyenkor általában anyukám segített be, hogy azért semmiképp se szakadjon meg a hagyomány. Végzés óta azonban újult energiával és lelkesedéssel készülök minden évben :). A gimis években rengeteg szokásunk, szertartásunk volt, hiszen gyakorlatilag össze voltunk nőve. Manapság, amióta Szilviék babája megszületett és amióta mi saját házba költöztünk, az a szokás alakult ki, hogy amikor hazajönnek a vidéki városunkba a szülőkhöz, valamelyik reggel átjönnek kettesben hozzánk reggelizni, amíg a baba a nagyszülőket gyönyörködteti. Ilyenkor újra négyesben vagyunk (ami az utóbbi években egy jól kialakult társaság volt) és kötetlenül beszélgetünk, megosztunk az utolsó találkozás óta átélt élményeket, örömködünk, nevetünk.

Mit szeretsz a másikban a legjobban?

Szilvi: Például a kitartását és a kedvességét. Azt a kitartását, amivel közben nem tapos el másokat. Ami igazán fontos neki, azért küzd, ha megszakad is, és eléri, de közben kő kövön marad. Valójában a kedvességét sokáig irigyeltem. Azzal ugyanis többeket levett a lábáról, én meg útban éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy végül is engem is ezzel „vett le a lábamról”.

Luca: Többek között azt szeretem, hogy mindig őszinte velem, nem kertel, nem szépít, elmondja, amit gondol, akkor is, ha az nincs lila ködbe burkolva, akkor is, ha valamiről homlok egyenest mást gondol. Őszintén elmondhatom neki a problémáimat, nem ítélkezik, de véleményt és tanácsot ad. Szeretem benne, hogy különleges módon gondolkodik, hogy egyáltalán nem “tucatember” és hogy hasonló értékeket tart fontosnak, mint én. Szeretem benne, hogy vicces, hogy mindig megtaláljuk a közös hangot és hogy évek után is ugyan úgy tudunk együtt vagy magunkon nevetni, ha olyanról van szó. :) Szeretem benne, hogy nagyon jó barátnő és jó ember, akire mindig számíthatok. Szeretem benne és büszke vagyok rá, mert nagyon szép, különlegesen szép, nem futkos hozzá hasonló az utcán, csinos, de mégsem abból áll az élete, hogy a külsejével foglalkozzon. Tisztelem benne, hogy nagyon erős, céltudatos és határozott, hogy olyan dolgokat ért el már a gimiben is és a főiskolában is, amire nem is gondolna az ember, és hogy nagyon élvezi, amit csinál, hogy hobbiból foglalkozik a kedvenc nyelvével a mai napig és hogy az a legnagyobb problémája a gyerekneveléssel, hogy nem tud ezen hobbijának már úgy hódolni, mint korábban (de ami késik, nem múlik…). Most pedig külön szeretem benne, hogy csodálatos anya. Azt, ahogy a várandósságot és a szülést végigcsinálta, és azt, ahogy a babájával foglalkozik.

Mi az, amit a másiktól tanultál?

Szilvi: Olyan régóta ismerjük egymást, hogy valószínűleg nagyban befolyásoltuk egymást személyiségének kialakulását, így nehéz egy-egy dolgot kiragadni. Azt megtanultam tőle, hogy szerethető vagyok, és hogy nem csak a párkapcsolatokban létezik hűség, hanem a barátságokban is.

Luca: Mivel együtt nőttünk fel és együtt formálódtunk, csiszolódtunk, nehéz külön meghatározni, hogy mit tanultam tőle és mi volt egyébként is meg bennem, vagy hogy esetleg miben hatottam én rá. Egy dolog biztos: többek között tőle tanultam meg, amit fent is említettem, hogy a babázást nem csak bezombulva, gyermekágyi depresszióval lehet “átvészelni”, hanem örömmel is meg lehet élni, minden nehézségével együtt és hogy mekkora ajándék is egy élet születése. Szilvi mindig is szerette a kisbabákat, én sosem, sokkal nagyobb örömet okozott egy kölyök állat látványa, mint egy számomra idegesítő, öntudatlan kisbabáé vagy ordító kisgyereké. Mégis felébresztette bennem a szülői és anyai ösztönt az elmúlt évben és nagyon jó példát mutat, ezt egyértelműen tőle tanultam.

Mi volt a legnagyobb nehézség, amin együtt átmentetek?

Szilvi: Abban a bizonyos „Minden pocsék” időszakomban nagyon nem éreztem jól magam a suliban. Bár kitűnő tanuló voltam, mégis rendszerint zavartak ki a folyosóra óra közben, például mert éppen az elkobzott radíromat próbáltam visszaszerezni egy fiútól. Úgy éreztem, hogy túl sok igazságtalanság ér. De mi létrehoztuk a magunk kis mikrokozmoszát, oda  menekültünk a környezetünk elől. Végül együtt váltottunk sulit, ahol tiszta lappal indítottunk.

Luca: Talán az volt az egyik legnagyobb kihívás, amikor szakítottam egy szerettével, ráadásul gyakorlatilag amiatt a korábbi nagy szerelmem miatt, aki melletti szenvedéseimet Szilvi kísérte végig és ő támogatott az évek során. Borzalmas lehetett megélnie, hogy éppen ezt a fiút választom újra (vagyis gyakorlatilag miatta rúgok fel mindent), aki már annyiszor okozott nekem fájdalmat, míg a hozzá közel álló fiú a tenyerén hordozott. Ez egy hatalmas kihívás volt, volt is olyan pont, amikor azt gondoltam, hogy nem fogjuk tudni átvészelni, mert egyszerűen nem lehet, reménytelen szituáció. Egy pillanatig sem tudtam haragudni rá azért, mert dühös volt rám, hiszen minden alapja megvolt annak lenni, én sem éreztem volna másképp fordított esetben.

Hogyan oldjátok meg a konfliktusokat?

Szilvi: Nem is emlékszem komoly konfliktusra közöttünk az utóbbi jó néhány évből. Nem tudom, nevezhető-e konfliktusnak a tavalyi őrlődésem. Volt egy pár hónap, amíg mindig én kerestem őt. Ha nem hívtam fel, ő nem jelentkezett, maximum visszahívott, ha nem értem el, de magától nem kezdeményezett. Ez eléggé bántott, a páromnak szóvá is tettem, de Lucának nem mondtam. Eléggé sűrű időszak volt az ő életében, és ha nem is volt könnyű, de végül türelmes maradtam, és kitartóan kerestem továbbra is. Azóta lecsendesültek az események az életében, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Bízom benne, hogy fordított esetben ő is megértő lenne.

Luca: Az utóbbi években nem igazán volt konfliktusunk. Ha korábban előfordult, mindig mindent megbeszéltünk, nem rejtettük el egymás elől és főleg nem beszéltük ki mással egymás háta mögött. A kétirányú őszinteség egy biztos pontja a kapcsolatunknak.

Szerinted mitől működik jól a barátságotok?

Szilvi: Nincs közöttünk tabu téma. Jól ismerjük egymás családját. A közel húsz év alatt volt lehetőségünk egymás közeli és távoli rokonait is megismerni. Szerintem ez szükséges ahhoz, hogy teljes legyen a kép a másikról, sok mindenre magyarázatot ad, hogy illetőt kik veszik körül. Ezen kívül több közös barátunk van, ami abból fakad, hogy osztálytársak voltunk. Velük is rendszeresen találkozunk, ilyenkor persze nincs időnk kettesben lenni, de az eseményt utólagosan mindig kielemezzük négyszemközt. Mivel máshol szereztünk diplomát, és más városban élünk jelenleg, vannak olyan barátaink, akik „csak a sajátunk”. Ezzel megadjuk egymásnak a teret és a szabadságot, hiszen nem vagyunk összenőve. Szerencsére a párjaink is jóban vannak, mostanában leginkább négyesben találkozunk. Mivel nincsen nagy különbség kettőnk életvitelében, nincs okunk irigykedni egymásra, és a gondjaink, emiatt a gondolataink is hasonlóak.

Luca: Attól, hogy hihetetlenül régen és mélyen ismerjük egymást, megosztunk egymással mindent és tudjuk, hogy bátran meg is oszthatunk a másikkal mindent. Nem kell kertelni, szépíteni, titkolózni, szégyenkezni. Nincs a nők között sokszor jellemző versengés sem köztünk (a gimis évek alatt persze volt egy bizonyos fokú féltékenység, mert egyikőnknek sem volt önbizalma és mindketten meg voltunk győződve arról, hogy a másik mennyivel szebb és mennyivel okosabb nálunk, de ez szépen elmúlt, ahogy elhagytuk a kamasz kort és ahogy lett stabil párkapcsolatunk). Elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, szeretjük a másik párját is, így közösen tudunk és szoktunk is programokat szervezni, nem ununk rá a másikra, hanem egy állandó, biztos pontot jelentünk egymás életében.

Volt olyan, hogy eltávolodtatok egymástól?

Szilvi: Sok-sok éve Luca együtt járt valakivel, aki nagyon közel áll hozzám a mai napig. Egyik napról a másikra azonban az exéhez visszament. Ez persze szíve joga, de az akciót igen csúnya módon kivitelezte, ekkor haragudtam rá legjobban az elmúlt közel húsz évben. Még a kölcsönkért walkmanemet is visszaköveteltem, amit egyébként soha nem használtam, azért volt nála. Egyszerűen csak azt akartam, hogy rossz legyen neki. Sajnos nem emlékszem, hogyan békültünk ki. Lehet, hogy direkt töröltem az emlékeimből ezt az időszakot?

Luca: Akkor távolodtunk el először, amikor részemről az az ominózus szakítás megtörtént. Hetekig alig beszéltünk egymással, volt kiabálás is a lány öltözőben, amire konkrétan emlékszem… De azt már nem tudom pontosan megmondani, hogy hogyan rázódtunk újra össze, erről nincsenek emlékeim (az agyam jótékonyan egyszerűen törölte ezt a kemény időszakot). Még akkor volt egy kisebb eltávolodás, amikor főiskolások, egyetemisták lettünk. Ugyan egy városban tanultunk tovább, de teljesen máshol és más irányban, így új ismerőseink lettek és új elfoglaltságaink, én kollégista lettem, ő albérletbe került először. Nem volt konkrét konfliktus, csak az új, egymástól teljesen eltérő körülmények miatt egy kis távolodás, de ekkor is végig tartottuk a kapcsolatot. Majd sikerült elintézni, hogy Szilvi is velünk lakhasson külsősként, innentől újra közelebb kerültük és könnyedén tartottuk újra a kapcsolatot.

Van valami nagy, közös tervetek 2015-re? 

Szilvi: Remélem, hagyománnyá válnak a közös hétvégi reggelizéseink. Illetve nagyon várom a pillanatot, amikor meglátom őt miniben. Érzem, hogy a mini ő és a mini én is ugyanolyan közel állnak majd egymáshoz mint az anyukáik. Egyszerűen nem lehet másképp. Azt hiszem, ez lesz a mi idei legnagyobb közös projektünk.

Luca: Szeretném, ha továbbra is folytatódnának a közös reggelik vasárnaponként, ha hazajönnek, majd akkor is, ha a mi babánk is megszületett. A legnagyobb terv pedig, nem csak 2015-re, hogy mivel hamarosan ha minden jól megy, mindketten anyák leszünk fizikálisan is, hogy találjuk meg az összhangot szülőként, párként, háziasszonyként, dolgozó nőként és barátként, hogy csak párat említsek a feladataink és szerepeink közül :). Mivel Szilvi ebben már rutinos(abb), biztos vagyok benne, hogy tud majd segíteni, tanácsot adni, ha esetleg reménytelennek tűnik éppen a helyzet, mert ugyan úgy a támaszom lesz, mint korábban. Jó lenne majd a távolság ellenére együtt babázni, főleg ha a kicsik közti korkülönbség már nem lesz olyan zavaró, és e mellett megtartani a korábbi szokásainkat, sőt tovább mélyíteni a kapcsolatunkat, ha még lehetséges, ez által is. Márpedig minden esély megvan erre véleményem szerint. :)

Ha te is bemutatnád a barátodat, jelentkezz itt!

A sorozat többi beszélgetését itt olvashatod el.