Most, hogy így beléptünk 2015. hatodik hónapjába, és majdnem lement már a fele, kezd látszódni, hogy ez ilyen “satu-év” lesz. Azaz nem feltétlenül önként és dalolva ugrok a változásba (mert néha már ilyen is előfordult), csak szorongatnak, formálnak a körülmények, aztán persze valamikor majd egyszer vége lesz, és tök jó lesz, csak addig is – FÁJ. Könnyebb elviselni a satut, ha nem kapálózom, hanem hagyom? Nem tudom, mert az életösztönöm nem mindig engedi, hogy ne rugdaljak, ha fáj. Aztán persze ha elernyedek és átszuszogom magam az egészen, mindig egy kicsit jobb. Bőgve lélegzés, szorító mellkas, “minden rendben lesz” – “semmi sincs rendben” – “soha nem lesz már rendben” felváltva. Öt percenként. Naponta. Hetente. Hullámvasút.
Megint elköltözik egy nagyon szeretett barátunk az országból, és ahogy egyre több darabra szakad a szívem, úgy lesz egyre több városban egy kanapé, ami vár. De tyúkanyó vagyok. Egyben akarok tartani mindenkit. Egy nagy, boldog kommunában, lehetőleg max. húsz perc buszozásra egymástól. De már látom, hogy hamarosan megtanulom, hogy a másfél óra repülő, vagy hat óra repülő az már majdnem húsz perc buszozás. És minden rendben lesz. Csak attól még fáj.
Kéne most egy komfortzóna. De tényleg. Mindenki próbálja épp elhagyni az övét, nekem meg már a komfortzónám sem komfortos úgy, mint rég, és jó lenne már egy hely, ahova vissza lehet húzódni, erőfeszítések meg ellenállások nélkül. Olyan vagyok, mint egy komfort-drogos; egyre több erőbe kerül fenntartani ugyanazt a biztonságot, és fáradok.
Újra kell definiálnom, hogy mit jelent az, hogy otthon, tartozni valahova. Kiket, miket jelent. Milyen tárgyakat, helyszíneket, érzést. Ha home is where the heart is, akkor lassan az egész világ az otthonom. Ami végülis jó. Csak meg kell tanulnom nem helyszíneken gyökeret verni (mert azt mocskosul fáj, ha kitépik), hanem saját magamban, és akkor otthon tudom érezni magam bárhol, mert a lényeg mindig nálam lesz. Csiga lifestyle. Azt hiszem, ezt akarja tanítani nekem most ez a satu. Megpróbálok nem kalimpálni.
Ez a mai #tilt tételem. Hálás vagyok érte. Még ha kegyetlenül szar érzés is ez most. Tudom, hogy jó lesz, ha átmegyek rajta – erősebb leszek, meg tapasztaltabb, és, merem remélni, szabadabb is. És ezért azt hiszem, megéri.
A legjobb baratnom masfel eve koltozott el Magyarorszagrol, a parjat kovette kulfoldre. Igazabol ez korulbelul egybeesett azzal, hogy abbol a korbol mind dolgozni kezdtunk, de ettol nekem nem volt konnyebb es nagyon megvisel/t/ a hianya. Persze jarkalnak haza es mondta, hoy latogassuk meg nyugodtan, de ez nem ugyanaz. Most viszont itt ulok az o kanapejukon, regi almot valositva meg, mert eljottem hozzajuk :))))))))) Persze nehez lesz ahhoz visszaszokni, hogy csak skype-on tarthatjuk a kapcsolatot meg facebook-on, de amiota eljottem ide, kicsit jobb nekem. Jobb, mert latom, hogy neki is az: elheto orszagban el, jol vannak a parjaval, a szakmajaban dolgozik, mar kozepfokon beszeli a nyelvet (a nullarol indult egyetemistakent) es olyan gyonyoru helyek vannak itt, hogy csak pislogok. Szoval ez igy neki nagyon bejott :) Varom haza nyarra, es remelem, a bandabol minel tobben eljutnak meg hozza, mert nekem magamtol tuti nem ez lett volna az elso uticel Europaban. Ez a latogatas az en TILM-em, bar mar a vege fele jar. :)
Kétoldalú dolog ez a változásos-komfortzónás junkieság. Én most fogok munkát váltani, ami egy másik városba való költözéssel jár. Egyszerre “hurrá, de jó, erre vágytam!” és “úristen, mennyi ember és dolog fog hiányozni! semmi sem lesz már olyan, mint eddig!” + “azt se tudom, hol fogok lakni, tájékozódni, boldogulni az új helyen”. Plusz van még egy csomó kérdéses pozitív kilátás, ami meg már túl szép, hogy igaz legyen, de hátha… Sokszor egyszerre tudnék sírni meg nevetni. Az a haditerv, hogy tudatosan készülök, és ha jön egy plusz csavar a történetben, akkor úgy állok hozzá, hogy “juppie, gyere te is, így még izgalmasabb lesz minden”. Néha már megy a dolog…
És akkor TILT:
♥ megkaptam a munkát, júliusban költözöm! :D
♥ nagyon jól sikerült a barátnőm a lánybúcsúja;
♥ mindenhez passzoló cipő Anyáktól ajándékba, kék fülbevaló;
♥ bókok idegen pasiktól – egoboost;
♥ rózsás lionádé egy varázslatos helyen;
♥ rózsás ruha, 3/4es ujjú zakó, fekete farmer turiból;
Hajrá! Én is néha bedobom a “legalább nem unatkozunk” kezdetű mantrát… :) Viccesek ezek a vegyes érzelmek. Aztán leülepedik minden, és egész más volt, mint előtte, de valahogy több.
Olvastam amúgy egy ilyet, hogy ha valami nehézség beüt, akkor ordítsd el magad, hogy PLOT TWIST, és menj tovább. :DD
Sziasztok!
Én egy éve költöztem vissza a szülővárosomba Pestről. Nagyon akartam, de sok kicsi darabját hagytam ott a szívemnek. Via, én is küldök ölelést neked, ha még van hely. :) Csütörtök két napja volt, így jól be lehet osztani. :)
És az első tilt-em:
♥ első eperlekvárfőzés – azóta szuggerálom a dunsztban, hogy ehető legyen
♥ önkéntes nap az állatkertben
♥ sétafikáló pingvinek
♥ langyos esték, amikor ki lehet ülni és csak úgy bambulni
♥ egyre jobban várt költözés egy jobb albérletbe, és egyre több terv
♥ ma tudtam segíteni és bátorítani egy kedves barátomat
Ezt mintha én írtam volna. 3 óra autóút volt eddig, most 7 óra repülőút lesz. :-(
♥ Az egy kicsit azért megnyugtat, hogy az USÁban az országot se kell elhagynod ahhoz, hogy őrült hosszú autóút válasszon el a családodtól, ott simán a 6-8-10-12 órás autóutak normálisak egy-egy Karácsonyi vagy Hálaadási családi ünnepért. Ha én most nekiállnék 12 órát vezetni, valahol Franciaországban kötnék ki… :D
Gyere Franciaorszagba, csinaljuk urban eve talakozot:) egyebkent en soha nem tettem meg meg az utat kocsival, csak repulovel ami 2 ora sincs, de mivel nem pesti vagyok onnan meg 2 ora haza az ut plusz 2 oraval hamarabb kint kell lenni a repteren es akkor mar minimum 6 ora hazamenni, szoval en minidg kb egy napnak szamolom a hazautat hiaba csak 2 ora az ut. En igy is orulok mivel ha mondjuk Ausztraliban laknek nem tudnek csak igy ide oda utazgatni, idobn es penzben sem lenne ugyanez.
Még kéne egy mecénás, aki fizeti az útjaimat, amíg magamtól nem tartok azon a szinten, hogy hejehuja csak úgy utazgassak. :) De elég sok tétel van a bakancslistámon, úgyhogy előbb-utóbb valahogy elérem ezt is. :)
Ez nehéz ügy, bár nekem országon belül vannak a barátaim, javarészt elszórva mindenfelé. Ezért nehéz megoldani a találkozásokat. Az a jó, hogy mindenkivel ugyanott tudjuk folytatni, ahol “abbahagytuk” (ez nem igazán a legjobb kifejezés, mert végül is nem is maradt abba semmi), és évente belefér egy-két találkozás.
Tavaly költözött el az ország másik végébe egy nagyon jó barátnőm,hát volt sírás rendesen. Hetekig csak ténferegtem itthon, nem igazán hittem el, hogy nem lakik már velünk. Az szokott vigasztalni, amikor jó híreket hallok/olvasok tőle. :) Meg nagyon jó, hogy van telefon, internet miegymás. Kitartást neked Via! <3
És akkor TILT:
– egyre zöldebb az erkély és ma költözött be hozzánk még egy tő levendula is
– napsütés, napsütés, és zivatar, meg esőillat IMÁDOM
– újra elkezdtem hordani a fülbevalóimat
– gyömbéres eperfagyi
– cuki cicahangok
– fulladozni a röhögéstől, amikor a macska ámokfutásba kezd. Ilyenkor rohangál és fogócskázni kell vele. :D Nagyon vicces pózokba tudja vágni magát, ja és hozzá még prüntyög is.
– rövid munkanap
– ösztöndíj, igaz nem sok, de nagyon jól jött!:)
– nyári felsők, ruhák
– fagyizás a gyerekekkel
– családi piknik az oviban- zsíros kenyérrel, új hagymával
Kedves Via! Én még sosem írtam Tiltet Hozzátok, ez is most special edition lesz… :)
Az én kis ingám sem találta meg a nyugvópontot, de ma volt egy kedves kis epizód a napomban… hét eleje óta az Alleeban dolgozom a The Body Shopban, és ma együtt jöttem Veled és Ádámmal, majd a boltban is láttalak benneteket. Olyan szépek és harmonikusak vagytok, sugárzik rólatok, úgy, hogy ahhoz egymás kezét se kell fognotok… nyuszi voltam odamenni Hozzád, nem tudtam, hogy mondjam, hogy “imádom a blogod, a naptárad van a konyhában, az inspirációs plakátokkal kelek-fekszem, mert teli velük a nappali, és sok rémes napon a Te írásaid segítettek, néha csak sírni egyet…” Szóval csak Rátok mosolyogtam, mikor elmentetek, biztosan nem ragadtam meg az emlékezetedben, pici rövid szőke hajú nagy mosoly voltam, de nekem nagyon széppé tettétek a napom. Köszönöm, egy igazi thing I love voltál ma nekem :)
Jááááj, simán odajöhettél volna! :) Mindegy, sokat járok az Allee-s Body Shopba, remélem, ott leszel máskor is!
Legutóbb a metrón kocogtatta meg valaki hátulról a vállamat, a mozgólépcső tetején, hirtelen azt se tudtam, hogy mi van. Valami olyasmit mondott, hogy “ugye te írod azt a blogot?” :D Már megszoktam az ilyet, tessék köszönni! ♥
Köszönöm, hogy leírtad.
Jaj ezt teljesen átérzem, nekem egy nagyon jó barátnőm töltötte Krakkóban ezt a félévet és mikor elkezdtem volna örülni, hogy végre haza jön, kiderült, hogy következő félévre megkapta az erasmust Portugáliába. Persze nagyon örülök, mert ez egy szuper lehetőség neki, ráadásul meg is látogathatom majd, de borzasztóan fog hiányozni. :( ♥
Aktuális téma.
Nekem a család a maradásom egyik fő oka.
Már csak a két nagymamám él, szerencsére jól vannak, élmény velük lenni, beszélgetni, enni a finomságaikból. Lehet butaság és gyerekesnek hangzik, de aktív részese szeretnék lenni utolsó éveiknek. Annyit kaptam tőlük, annyi feltétel nélküli szeretetet, nem szeretnék erről lemondani, amíg nem muszáj.
Persze biztosan beköttetnék közel a 80-hoz a netet is, csak hogy lássanak, ha elköltöznék, de az már nem lenne ugyanaz..
Minden szavaddal egyet értek. Ez nálam is hasonlóan van, ha ez gyerekes dolog, akkor én is az vagyok. Egy nagymamám él még, aki nagyon ragaszkodik hozzám. Egyelőre több indokom van maradni, mint menni, de mindenkit megértek, aki a távozás mellett dönt.
Ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt látom, hallom, tudom, hogy mit történik, hogy mennyien mennek el, vagy tervezik, és az okokat is, hogy leginkább miért. Másrészt én (újra) abban a faluban élek, ahol felnőttem, és hacsak nem történik valami apokalipszis, itt is tervezek megöregedni. A barátaim és a családom itthon van (Magyarországon), és a B-vonatomat (úgy-amennyire, de legalább) támogatja a jelenlegi, hmm.. gazdasági-politikai környezet. Baromi szerencsésnek érzem magam, hogy az igényeim (legalább a legfontosabbak) és az életmódom belefér a jelenlegi helyzetbe, mert sajnos úgy látom, hogy akié nem, az nehezen lavírozik, és nem érzi jól magát itthon. Attól félek, hogy egyszer csak arra ébredek, hogy kiürült az ország és az utolsó lekapcsolta a villanyt, vagy nem lesz már más lehetőség, mint menni. Sehogyse jó ez így, de nagyon remélem, hogy egyszer össztársadalmilag is túl leszünk ezen.
Sok erőt és kitartást mindenkinek, aki egyénileg, a saját életében próbál túljutni most ezen a szakaszon, bármilyen ok miatt is! <3
Én is sokat gondolkodom ennek az egésznek a hatásain, de igazából abban hiszek, hogy hosszútávon mindenkinek (és a többieknek is) az teszi a legjobbat, ha az egyén rendben van, és nincs jogunk eldönteni, hogy az neki hogyan valósul meg. (Nyilván ne ártson vele másoknak akaratlagosan, szóval ne sorozatgyilkoljon meg efféle, de amúgy hogy most lila haja van-e vagy biciklicsapágyat gyárt, ahhoz semmi közünk.) Az biztosan senkinek nem tesz jót, ha kollektíven mindenki emberi roncs (dacból, elvből), és egy idő után sokkal többet tudnak segíteni azok, akik jóban vannak magukkal és mennek nekik a dolgaik itthon, vagy, ha rossz volt nekik itt, el tudtak menni, fel tudtak építeni valamit, fellélegeztek, gyarapodtak, mintha szolidaritásból itthon maradtak volna közösen szenvedni. Egyszerűen nem lehet az egészért egy embernek felelősséget vállalni, és azt mondani, hogy na, tudjátok mit, maradok, gyertek, legyen nekünk együtt rossz. Ha neki itt nem jó, akkor hadd menjen. Nem szar ember attól. Egyáltalán nem. Akinek ez működik itthonról, tegye itthonról. Akinek nem, az se baj.
Arra van szükség, hogy a kreatív, inspiráló, szorgalmas, becsületes, tehetséges, stb. embereknek legyen tere, lehetősége dolgozni. Hogy ezt határon innen vagy túl teszik, az igazából lényegtelen a közösség szempontjából, ha jó hatással van a közösségre. Én legalábbis nem szoktam útlevelet és személyigazolványt kérni valakitől, ha épp motivál valamire. Nekem mindegy, honnan jött, vagy hol van a bejelentett lakcíme. Attól még lehet a hősöm, vagy a példaképem, vagy a tanárom, vagy a barátom is. ♥
Minden szóval egyetértek :)
Adrica szívemből szóltál! Az elmúlt 6 évben huzamosabb időt (=min. fél év) töltöttem Győrben, Prágában, Budapesten, Kölnben és Brüsszelben. Ezen túl rövidebb időt (nem túristaként) Tokióban, Izmirben és Strassbourgban. Brüsszelnek örökké hálás leszek, mert rádöbbentett két dologra: Budapest GYÖNYÖRŰ, TISZTA és BIZTONSÁGOS, jó tömegközlekedéssel. A másik dolog, hogy abban a kisvárosban szeretnék lakni, ahol felnőttem, a családom lakik, és minden második embernek ismerősként köszönhetek az utcán. Még akkor is, ha a férjem most újra tanárként fog dolgozni (pályavisszetérő), újra harmadannyiért (de szereti). A mázli faktor a mi esetünkben annyi, hogy jók a középiskolák, mert nem mindegy, hogy a gyerekeknek hova kell ingázniuk.
Tudom, kell ehhez egy kis hakuna matata életérzés, de általában nem Svájchoz, hanem Malihoz hasonlítom az élethelyzetünket, úgyhogy menni fog. Na azért nem fogok teljesen begyökösödni, de azt hiszem a brain circulation (rather than brain drain) való nekem. :-)
Szerintem nem szorozza nullával valaki más negatív élménye egy másik ember pozitív városélményét! :) Mindenkinek más az élhető, vagy az élvezetes. Van, aki a metropoliszokat szereti, másnak a kisváros vagy egyenesen a tanya jön be. Vagy ilyen sorrendben, mert változnak az igényei. Szerintem az a lényeg, hogy mindenki rájöjjön, hogy neki mi kell a boldogságához, és utána megtehesse az oda vezető lépéseket különösebb magyarázkodás és engedélykérés nélkül. Úgyhogy nehogy úgy érezd, hogy baj van azzal, hogy “maradsz”, semmi negatív nincs ebben sem! Ez a ti utatok, a ti dolgotok, kész. ♥ Sok sikert a férjednek a munkához!
Kedves Via!
Bár érzem, hogy nem egészen helyénvaló a tartalom miatt, mégis: nagyon köszönöm, hogy megírtad ezt a bejegyzést! Évek óta követem a blogodat: be kell valljam, sokszor egyszerre a csodálat és az irigység vegyes érzéseivel. Kicsit a régi, stabil önmagamat láttam a harmonikus, kiegyensúlyozott Viában, aki önazonos tud maradni. Én is egy szembenézésekkel és küzdéssel teli időszakot élek – azt hiszem, a bűvös 30as számot is terheli némi felelősség… de a mai nappal gazdagabbnak érzem magam: most már biztosan tudom, hogy egy hiteles embert olvasok nap, mint nap.
– szóval nagyon bátor vagy! És szorítok, hogy a satu ne szorítson jobban, vagy kapj még több erőt a viseléséhez!
Köszönöm! ♥ Nekem is egy hónap múlva jön a harminc, tényleg lehet benne valami, hogy ez ilyen metamorfózisos időszak. De az egészen biztos, hogy a 20-30 évtized kismiska volt a 30-40-hez képest. Kiváncsi vagyok, mit hoz a következő tíz év! :) Eddig mindegyik jobb volt, mint az előző… :) Szeretem, tetszik, akivé válok. Még ha fáj is ledobni a korábbi “bőröket”.
Jókor jött, jó téma. Nálunk én voltam a költöző, országon belül, több száz kilométer távolság. Van egy kanapé, ami várja a barátnőmet, de ő valami miatt nem akar jönni :( Pedig hívtuk, várjuk – szeretettel; a férjemmel együtt. Szomorú :( Nem is igazán tudom, mi van vele hónapok óta. Az hagyján, hogy nem találkozunk, de az e-maileimre sem reagál. Én is keresem még itt a komfortzónám, meg az otthonom – mert valahogy ott már nincs, ahonnan jöttem, itt meg még nincs – ez is nehéz ügy. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy ez lesz a barátnőmmel. Mert hogy ő volt az a barátnőim közül, aki zokogott a vállamon, hogy elköltözöm. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt, hogy nehogy rajtam múljon majd ez a kapcsolat, nehogy én legyek az, aki hanyagol. Távolság miatt, családi kötelezettségek miatt, munka miatt, bármi más miatt… És nem így lett, rengeteget kerestem, semmi válasz… sokszor hónapokig. Részben sejtem mi állhat mögötte, részben nem. Fáj :( Jó, hogy itt lehet beszélni róla, köszönöm! ♥ Kitartást a hasonló cipőben járóknak!!!
Sajnálom :( Nálunk is ilyesmi volt, egy nagyon jó barátnőmmel szakadt meg a kapcsolat, amikor már nem tudtunk nagyobb erőfeszítések nélkül személyesen is összefutni… Hívtam, többször, nagyon-nagyon problémásan szerveztünk meg egyetlen alkalmat, és utána évekig semmi (pedig azért megoldható lenne, nem az ország két teljesen ellentétes pontján lakunk, de úgy éreztem, nem akarom én felvetni ezredjére is…). Rossz, mert biztos voltam benne, hogy ez nem egy “körülményfüggő” barátság, de aztán elég gyorsan nyilvánvaló lett, hogy ha már nem járunk ugyanarra az egyetemre, akkor nincs, ami összetartsa.
Nagyon örülök, hogy már nem abban a városban élek, ahol felnőttem, de emiatt szomorú is, mert az ottani baráti társaság azóta atomjaira hullott, most már nincs találkozási pontunk.
Jó volt olvasni ezeket a kommenteket. 25 évvel ezelőtt még álmodni sem lehetett arról, hogy ide megyek, oda megyek stb. Erre is kellene gondolni. Én akkor is és a 2000-es évek közepén éltem külföldön (mndig máshol). A gondok és az érzések hasonlóak. Az itthon és az otthon érzés megvolt. Volt egy kis füzetem két részből állt, az egyikben az itthoni a másikban az otthoni telefonszámok infok. Érdekes volt, sokat tanultunk. De ugyanakkor voltak olyan érzéseim, amik visszahúztak haza. Késöbb külföldön voltunk, beteg lettem és kórházba kerültem. Egy szavam nem lehet, nagyon rendesek voltak hozzám, a környezet, vizsgálatok, ellátás stb. Szóval más volt mint a magyar egészségügy. Ugyanakkor éreztem, hogy úgy tekintenek rám mint egy keleteurópaira! Ez elég negativ volt! Azóta sajnos voltam itthon kórházban sokkal rosszabb körülmények között, de azt hogy az orvos reggel 7-kor (minden nap még vasárnap is mikor nem volt ügyeletes) és du. beköszöntött, úgy éreztem itthon vagyok! Sokat utazunk külföldre most is. De talán a legjobb hazajönni és végigsétálni azon az utcán, ahol az általános iskolám volt. Szóval most is akarunk utazni. Tudom, hogy ott is vannak ismerőseink, barátaink, rokonaink, de itthon is. Igy kell felfogni!
Kedves Via és Mindenki!
Látszik, hogy ez a téma, sokakat foglalkoztató kérdés. Én hamarabb dolgoztam külföldön, mint a testvéreim, igaz az határozott ideig tartó gyakornoki szerződés volt (Nagy-Britanniában). Ellenben most mindkét testvérem külföldön dolgozik. Az öcsém Skóciában él évek óta. A nővérem ment ki hamarabb, igaz ő Bécsben dolgozik és Sopronban él (még), de emlékszem, amikor bejelentette, hogy elmegy, elsírtam magam. Aztán az öcsém is kiment…Eleinte baromira nehéz volt, mert nagyon szoros a kapocs köztünk, de aztán megszoktam, hozzászoktam, ma már ez természetes…Jönnek amikor tudnak, vagy én megyek hozzájuk.
Sokat gondolkozom azon, mi lenne ha én is kimennék…Könnyebb lenne ott az életem? Más lenne? Szebb lenne? Jobb lenne? Még nem találtam meg életem párját (pedig 32 éves vagyok) ezért független vagyok, támogatom és segítem a családom…Ez is ide köt…meg a munkám (amit szeretek és ahol jól érzem magam) és a kevés de nagyon jó barátaim…
Fura dolog ez…Mennyire lehetek “önző”? Hogy csak magamra gondolok, amikor a családomnak jólesik a támogatásom (nem kimondottan anyagi, inkább én tartom össze a családot)…? Ezer kérdés van bennem már évek óta…Egyelőre magamban próbálom megtalálni a békét, az egyensúlyt, ami mostanában nem olyan könnyű…Próbálok nyitni az újra, a jóra, új ismeretségeket kötni, párt találni, hogy ketten lehessen tervezni…
De néha csak az van, amit te is írtál, hogy most ez az állapot van, hagyom, hogy legyen, nem harcolok ellene, elfogadom az érzéseket amik jönnek…majd változnak, átalakulnak, talán elmúlnak…
És ha meglepem magam valami aprósággal, attól ugyan nem lesz rosszabb a kedvem, sőt…talán észreveszik rajtam a pozitív kisugárzást, mert épp örülök valaminek. :-) Már évek óta sokat segít ebben a blogod és a TILT-ek is, amiket én egy füzetben vezetek már 2 éve és mindig olyan jó érzés tölt el, ha visszalapozok, hogy tavaly ilyenkor mi volt az ami mosolyt csalt az arcomra és ez erőt ad.
Köszönöm, hogy vagy és, hogy ez az oldal is van! ! ♥♥♥
♥ Az én tesóm is Skóciában él.
Szerintem hosszútávon kifizetődőbb a családodnak is, ha “önző” vagy (NAGYON idézőjeles!!), mert lelkileg pláne jobban tudod őket támogatni, ha nem vagy magad egy idegroncs. De az biztos, hogy erőszakkal nem tudod magad kitoloncolni, valamennyi elhatározásnak kell lennie, még ha közben be is vagy tojva (az valószínűleg nem múlna el, kár rá várni).
Mi is elmentünk, 3 és fél éve máshol élünk. Azt szoktuk mondani, hogy a Föld az otthonunk. Mindent átértékeltünk, mobilak vagyunk, pedig közel 40 évesen váltottunk. Van itthon és otthon, sze la víííííííííííí.
De azoknak sokkal nehezebb, akik maradnak és a mindennapok nehézsége mellé még az is jár, hogy elment valaki, akihez lehetett fordulni….bármikor.
Szuperek vagytok! ♥
Kedves Via és mindenki!
A krízishelyzetek lehetőséget adnak a változásra. Egyszerűen kikényszerítik belőlünk. Fájdalmas, így van. Nagyon fájdalmas.
Viszont ha abbahagyjuk a hadakozást a valósággal (pl. nem mondunk olyanokat, hogy “ez nem lehet igaz”, “ez nem történhet meg”, “másképp kellene lennie”) akkor adunk egy esélyt annak hogy észrevegyük AZT AMI VAN. Ami a valóság. Ami nem lehet másképp, mert így van, pont így létezik és ez jó. Ne bántsuk magunkat azzal hogy egy fantáziához ragaszkodunk, legyen az konfortzóna (ami már nem konfortos), baráti közösség (ami már nem közösség). Üljünk egy kicsit csendben a fájdalmunkkal és utána nyissunk ki a szemeinket arra ami van.
És itt olvastam valamit ami egy kicsit más téma, de mégis talán idetalál:
“Transitions are beautiful places to sit and talk.”
https://www.girlsgonechild.net/2015/06/ten-years-from-now-we-used-to-say.html
Ó, ez nagyon is igaz, és igazából jó, hogy fáj. Attól érzem, hogy “működik”. Az “azt ami van” részével nagyon egyetértek, az elfogadásról írtam hasonlót. https://www.urban-eve.hu/2013/08/01/elfogadas-miert-fontos/
Ami volt, nem jön vissza többé, most a “még nincs semmi, de majd lesz” állapota van. És ebből ugye bármi lehet, amitől szép és izgalmas a történet. :)
A kapálózás nálam arra vonatkozik, hogy próbálok valami épkézláb stratégiával előrukkolni, ami megoldja a helyzetet, de most azt hiszem, még ez is túl sok és túl nagy feladat, hogy egy csapásra megoldjam. Erőltetni nem fogom tudni, úgyhogy haladok szépen a kis dolgaimmal, és néha go with the flow, aztán megint megyek tovább, aztán majd elrendeződök. Most ez nem az a szituáció, hogy “vegyél magadnak körömlakkot, és jobb kedved lesz”. :) (Bár próbáltam. Felszíni, tüneti kezelésnek tök jó.)
Rebeccát imádom. ♥ Azóta követem, hogy Fable még meg sem született.
Úgy érzem, ez most egy ilyen időszak. Bárkivel beszélek, mindenkiben érzem a fájdalmat, a békére vágyást. Valami van a levegőben :( Nekem egyetlen barátnőm van, akit már 4 éve nem láttam, mert ugyan országon belül maradt, de mégis messze költözött. Hiába beszélünk viszonylag gyakran, az mégsem ugyanaz. És lassan már nem is vagyok képes a kapcsolatteremtésre.
Viszont, hogy pozitívat is írjak… már ezerszer elhatároztam, hogy végre elkezdek én is tilt listát írni és elrakni magamnak, de még sosem sikerült. Most megpróbálom ;)
* túl vagyok a vizsgáimon, végre egy teherrel kevesebb
* sikerült beszerezni egy klímát, ezért végre ki fogjuk bírni a hőséget
* végre összeállítottam egy működő napirendet (gyerkőcnek is), ami eddig jól működik :)
* kaptunk egy csomó ajándék gyümölcsöt, amit hétvégéig jóízűen elmajszolunk
Hú, ez most nagyon betalált! Vasárnap költöztünk vissza Belgiumból Angliába. Hàrom éve vagyunk úton, már több mint 6 városon belüli és nemzetközi költözködésen vagyunk túl.
Voltunk otthon pár hetet, és többször elkapott az érzés, hogy már nem “tartanak számon”. Nehéz volt találkozókat egyeztetni, mert mindenkinek megvan a saját kis élete, más barátok (napi kapcsolatok), munka/egyetem, más programok. Nem hagytak ott csapot-papot, csak mert mi hazajöttünk. Utólag már hiába sajnálkozunk, hogy nem volt elég idö egymásra.
Itt pedig még új minden. Olyan barátságok, mint otthon, sokkal nehezebben alakulnak ki. Mindenki nagyon kedves, de felületesek a kapcsolatok eleinte.
Én most inkább a se itt, se ott állapotot sínylettem meg azt hiszem.
De mi is pont azt beszéltük a férjemmel, hogy semmi garancia arra, hogy ha mi a család/barátok iránti honvágy miatt hazaköltöznénk, minden visszatérne a régibe, mert bármikor bárki kitalálhatja hogy elmegy (sokan gondolkoznak rajta már egy ideje).
Nem szeretek skypeolni.. De a semminél jobb. De lassan el kell fogadnunk, hogy ez sosem lesz olyan, mint régen. Ebböl kell kihozni a legtöbbet, és nyitottnak kell próbálni maradni az új ismeretségekre.
Én nagyon ragaszkodó típus vagyok, így elég nehéz ezt megvalósítani. De jó látni, hogy mennyien osztozunk ezekben az érzésekben. Jó itt lenni köztetek :)
Ölelést küldök Via, nálunk is van egy kanapé, ha erre jártok (Cambridge). :)
Köszi. ♥ Skype-ügyben nagyon tetszett, amit a legutóbbi Barátosban meséltek a lányok, hogy egész nap benn van, ők meg tesznek-vesznek, esznek, főznek, mint rendesen, és néha dumcsiznak. :)) https://www.urban-eve.hu/2015/05/19/bemutatom-a-baratom-5/
♥ A külföldre költözést még nem éltem át, de tavaly elég gyorsan zajló események után hipp-hopp több mint 200 km-re költöztem a számomra legfontosabb barátaimtól. Bár már évekig nem egy városban laktunk, azért a 70 km nem volt áthidalhatatlan táv, alig több, mint 1 óra busszal elég volt – ennyit meg Bp-en is simán elbékávézhatsz a városon belül… Mázlim is van ugyanakkor, mert szerencsére így kerültem jelentősen közelebb (140 km helyett 40) a tesómékhoz, akik szintén “messze” laktak. És a másfél hónapos unokahugit így szerencsére elég gyakran láthatom élőben is :) És igen, most ha a fővárosunkba tévedek, olykor szabályos harc van, hogy mikor kivel fér bele egy találkozó. De hálás vagyok nekik, hogy a mailek és a telefonok megmaradtak, még ha találkozni nem is tudunk olyan gyakran, mint régebben. ♥♥♥
tilt:
* jófej kollégák, akik elszállítottak majdnem teljesen haza a szüleimhez múlt héten – nekik útba esett, és még a kocsiba is befértem
* amikor annyit énekelsz-kiabálsz koncerten, hogy a végére alig marad hangod :)
* gyömbéres-fahéjas pálinka megfázás kúrálására
* megérkezett végre a kis garnitúra az erkélyemre! :) 1 asztalka két székkel, össze is szereltem, holnap már ott vacsorázok :)
* ebbel beszélni telefonon – állítólag szimatolt szegényem nagyon, hogy honnan jön Gazdi hangja, de remélhetőleg használt, és fog enni-inni… ♥ (na igen, amikor a kutyád nem költözik veled, és kerül közétek 180 km….)
* kollegina ötös szakdolgozata – megküzdöttünk érte! :)
* pár óra önfeledt kikapcsolódás és boldogság
* jó passzban lenni és érezni, hogy számítanak rám
Egyre inkább úgy érzem, hogy kéne valami “vándormadarak klubja” támogatói közösség, ahol mindenki leírhatja, hogy éppen belehal a csomagolásba, vagy nem akar költözni, de mégis fog, vagy megszületett az unokahúga egy másik városban, vagy épp IN numbert akar kiváltani és szurkoljunk, hogy találjon albérletet, vagy efféle. És akkor nyilván nem tudunk mást adni, csak buksisimit, de néha az a legtöbb… ♥
Én most azon szenvedek egy kört, hogy a születésnapomra már szinte alig van valakit meghívni. Úgyhogy mindenképp lesz egy össznépi Skype-os valami, meg pont július 11-én van a Budapest Pride, úgyhogy kimegyünk lufizni, peace, love, jó szülinap lesz az nekem! :’) ♥
Egyébként tök durva, hogy igazából nem vagyok szarul, csak fáj. Voltam már sokkal rosszabbul is életemben. Ez most transzformációs mélypont, de tudom, hogy van fény az alagút végén. Szóval funkcionálok, teszem a dolgom, tudok nevetni, nem vagyok apatikus, örülök a kis dolgoknak, meg vannak nagy dolgok is, amiknek lehet örülni, csak néha spontán elkap egy ilyen “földrengés” érzés, akkor sírok egy kört, aztán megyek tovább. Ülepszik már le, azt hiszem. Legalábbis épp most. Aztán majd ki tudja, hogy mikor mi kavar fel megint.
Köszi tényleg, hogy beszélünk erről, remélem, Nektek is segít annyit, mint nekem, hogy tudom, hogy ez itt egy ilyen biztonságos izé, ahol szabad ilyet is.
Tarthatunk együtt szülinapot, nekem 15-én lesz. És nekem se hiszem, hogy lesz buli, mert nyáron amúgysem ér rá senki, meg mert nem nagyon van kit meghívnom.
Ez a “nyáron nem ér rá senki” nekem főleg csak iskolaidőben volt igaz, most, hogy a felnőttek csodás világát élem, a nyár egy olyan munkaidőszak, amikor meleg van. Nem vakációznak folyamatosan attól, hogy júliust ír a naptár. :) Megoldjuk Skype-on, meg azért 4-6 ember még így is itt lesz tortázni. Csak olyan “nem férünk el a lakásban” buli nem lesz már többet. (Nagy duhajkodás sosem volt, introvertált bölcsészek vagyunk. :D)
De amúgy azt sem bánom, ha kettesben leszünk Ádámmal, olyan is volt már. ♥
Vagy innentől kezdve ez legyen az a nap, ami mindenkinek be van írva a naptárba, hogy ilyenkor haza KELL jönni és kész, mert a Via-szülinap az éves nagy találkozó, amikor összejön a banda! :)
Hidd el, lesz még “nem fértek el a lakásban” buli, csak ez most még nagyon véglegesnek tűnik. Mint amikor bedobod a Trevi kútba bal váll felett jobb kézzel (vagy fordítva? ) azt a pénzérmét, és arra gondolsz, hogy bárcsak egyszer még visszatérhetnék ide ebben az életben, aztán már a következő évben valami csoda folytán ott is vagy!
Nekem az is jó, ha mindig másnál jövünk össze… :) Travelling Party! :))
Kötelezővé amúgy nem akarom tenni, nekem is olyan az életem, hogy nem látok egy évre előre, hogy akkor mi lesz meg mi nem lesz, szóval ilyen ígéreteket én sem kérek senkitől. :)
Nyilván, de ha azzal úgy akarok számolni, mint fix programmal (ahogy az edzéssel, kötelező vizsgálattal, stb.) akkor inkább építem köré a többi a programot, és tényleg csak extrém esetben mondom le…
Ha te alakítod a programodat, akkor oké. :) De ha másokkal is dolgozol, akkor ott több lemeccseznivaló van, nem csak az, hogy neked épp mi a jó. Szóval nehéz ez, és én mondjuk nem akarnék belőle “ha fontos lennék neked, itt lennél” játszmát csinálni.
De az is megoldás, hogy valami annyira fasza helyre költözöm, hogy mindenki hozzám akar majd jönni. :D
Persze, nem is kell játszmát csinálni, inkább úgy gondoltam rá, mint egy osztálytalálkozóra (bár mondjuk arra én pont nem mentem el :) ).
a négy legjobb barátnőmmel hatéves korunk óta ismerjük egymást, többen közülük még egyetemre is együtt jártunk.
most öten öt országban élünk.
nem jó.
Legyetek nagyon gazdagok, és minden évben valamelyikőtöknél gyűljetek össze egy világkonferenciára! Ez jó kívánság? ♥
igen, köszi :) remélem, te is le tudod majd valahogy rendezni magadban a dolgot
Azt nem kérdés, hogy menni fog-e, csak még a hogyant nem tudom, de tényleg bízom magamban. Valahogy majdcsak lesz. :) Kell ez most valamire, csak még nem is biztos, hogy tudom, hogy mire. Majd utólag leszünk okosak. :D As usual.
Nálam is nagyon aktuális, úgy néz ki, hogy egy év múlva Angliába költözünk a párommal három évre, mert kapott egy nagyszerű álláslehetőséget. Már most rettegek az egésztől, főleg a családomtól távoli lét miatt. Még sosem éltünk egymás nélkül, el se tudom képzel milyen lesz nem minden nap látni őket. Sajnos bennem egy cseppnyi kalandvágy sincs, hobbit vagyok és nem a Bilbó-fajtából. :,(
Tudod már, hogy melyik városba mentek? A tervezés része talán segíthet egy kicsit megbarátkozni a gondolattal… Street view, megnézitek a helyeket, ráguglizol, hogy mi ott a nevezetsség… még előtte akár el is ugorhattok oda pl. idén nyáron pár napra, szokni a gondolatot. Ha belefér.
Nekem eddig mindig az segített kötődni, ha volt már valami ismerős az “új” helyen, volt már vele emlékem. Ez néha nagyon hülyeség volt, pl. “egyszer ebben az aluljáróban beszélgettünk X-ékkel a Bridget Jones 2 után”, aztán rá fél évre már ott laktunk, és akkor ehhez kötődtem az elején. Vagy volt egy utca, ahol már jártam egyszer, és volt benne egy bolt, amin volt egy Csöpi felirat, ami a nagymamám beceneve volt, és amikor közel költöztünk ahhoz az utcához, akkor abba kapaszkodtam, hogy ha a nagyi neve ide volt kiírva, akkor itt jó lesz. Ilyen kis irracionális hülyeségek szokták megmenteni az ép eszemet. :D Igaz, ez nem másik ország, csak másik város / városrész, de akkor is, költözés.
Amikor másik országban éltem tíz hónapot, akkor még nem tudtam így rákészülni, mert kicsi voltam. Hogy öt évesen mivel oldottam meg, hogy jól érezzem magam a váltás ellenére, nem tudom. Valószínűleg elég volt, hogy ott vannak a szüleim meg a tesóm, a többit improvizáltam. :)
Megpróbálkozom ezekkel, köszi! <3 Norwich-be megyünk (ha megyünk), annyi jó van benne legalább, hogy gyönyörű szép :D
Szerintem kezdj el egy Norwich térképet a MyMapsen, vezesd fel oda azokat a dolgokat, amiket majd meg akartok nézni. Kávézók, mozi, ilyesmi. :) Milyen fesztiválok vannak, hova lehet kirándulni a környéken… Ezek segíthetnek. És megnéztem a képeket, tényleg gyönyörű!
Köszönöm ez jó ötlet volt! Találtam Lush-t és The Body Shop-ot is, már sokkal jobban érzem magam :D
A lényeg!! :D Keress még egy Boots-ot, az ott a helyi drogéria. A Waterstones meg egy tök jó könyvesboltlánc. :) A Paperchase pedig a kedvenc papírboltom! :)
♥ Csőpi, Istenem, nem is hallottam (láttam leírva ) közel egy évtizede ezt a nevet….
Én csak ennyit hagyok most itt.Neked és Bogcának is
♥ ♥ ♥
– Meghatódtam azon, hogy mindenki próbál vigasztalni és támogatni téged, Via – ezek szerint még sincs kőből a szívem (És igen, nálam ez is egy tilt tétel)
Egyúttal beállnék a virtuális ölelést küldők sorába.
– Voltam ma vizsgázni, és nem sírtam, amikor megbuktattak. (Eddig még nem fordult elő ilyen.)
– Rengeteg tapasztalatot szereztem az említett vizsgán
– eper
– Landliebe joghurt
– szivárványszínű körmök, amiket csak egy helyen sikerült elmaszatolni (de ezt inkább lekopogom)
– a párom meglepően jól tűri a standard vizsgaidőszaki nyavalygásomat
– végre befejeztem a Harry Potter harmadik részét is angolul
– hőséget sugárzó aszfalt
– új zenék
– holnap megyek vásárolni, éljen-éljen
♥ Nekem az segít a legtöbbet, hogy látom, hogy nem vagyok egyedül abban, hogy ez nehéz. Még ha nem is tudjuk együtt megoldani, nagyon sokakat érint a dolog, vagy mert a barátai költöznek, vagy ő költözik, vagy nem tudja, hogy fog-e… Együtt talán könnyebb lesz. Köszönöm, hogy itt vagyunk egymásnak.
Az egyetlen barátnőm, akit gimnázium óta ismerek az USA-ba költözik nyár végén. Kintről keresték meg, munkája is van már. Nagyon nehéz neki, a szülei nem igazán támogatják, de én igyekszem rábeszélni az útra, mivel ez egy fantasztikus lehetőség a számára, ha ezt kihagyja, ki tudja mikor kopogtat az ajtaján egy ilyen ajánlat. Persze veszettül nehéz mindkettőnknek, az utóbbi pár évben is alig találkoztunk, én az egyetemmel küzdöttem ő meg már dolgozik. Valószínűleg mindketten szétbőgjük majd magunkat, de engem is vár az ő kanapéja a messzi távolban és legalább skype-on tudjuk tartani a kapcsolatot.
A fél családom külföldön él pár éve, a kedvenc unokahúgomék Ausztriába költöztek, de nem tudnak gyakran hazautazni, a másik unokatesó Németországban él, többen Angliában. A párommal mi is tervezzük, hogy egy időre kiköltözünk, mivel nem nagyon dobálják az ember után a munkalehetőségeket itthon és hiába keresünk, hiába jelentkezünk sokszor válaszra sem méltatnak. Vegyesek az érzéseink ezzel kapcsolatban, mert hajt a kalandvágy, de imádjuk a helyet ahol élünk (Szeged) és a családot is nehéz lesz itt hagyni. De majd túléljük ezt is. Kitartás Via! *sending virtual hugs*
♥ sikeres államvizsga, minden ötös lett
♥ nagyon dicsérték a szakdolgozatomat, szintén ötös lett, megérte szenvedni hetekig
♥ párom aki elviselte a hisztijeimet az utóbbi hetekben
♥ család
♥ bújós, szeretős cicu
♥ eper
♥ nyelvvizsga, ami sajnos nem sikerült, de rengeteg tapasztalatot szereztem és legközelebb tuti meglesz
♥ mindenki aki támogatott, szurkolt így a végén, fel sem tűnt a nagy hajrában milyen sokan vannak mellettem ♥♥
Értem a vegyes érzéseket. :( Nem kell ahhoz utálni, ahol most vagy, hogy menni akarj. Itthon is leszel, meg otthon is leszel… :)
És megmondom őszintén, nem szeretem az érzelmi zsaroló “itt élned, halnod kell” dolgot, és nagyon haragszom akkor is, amikor hazaárulónak nevezik azokat, akik “szerencsét próbálnak”, vagy nem is tudom, hogy hívjam – mernek lépni az álmaikért. Szerintem a jó emberség nem ott kezdődik, hogy maradsz, ahova lepottyantott a gólya… Sőt.
De sajnos sokszor lehet hallani a másik végletet is,miszerint te meg mindig ezen a szar helyen élsz,csak a lúzerek maradnak itthon stb miközben valaki kimegy egy jónak tűnő,de mégsem úgy alakuló melora,és esetleg meg magának sem vallja be,hogy sajnos rossz lóra tett, de az itthoniakat azért leszolja,hátha így a saját helyzete kicsit felertelelodik meg a saját szemében is,na az ilyet viszont ugyanúgy tudom utalni!
Igen. Senkinek semmi köze hozzá, hogy a másik miért megy, vagy marad. Főleg a leb*száshoz nincs joga. Ha tényleg rossz döntés volt, akár az, hogy nem költözött még el, akár az, hogy igen, úgyis rá fog jönni magától. Ha már rájött csak nem tud lépni (akár mert nincs rá lehetősége, akár mert még ad egy esélyt magának), teljesen felesleges még le is cseszni, bűntudatot kelteni benne. Én is szomorú vagyok, ha ilyet látok. :( Én azt is megértem, aki marad, meg azt is, aki máshol próbálkozik. És tudok empatizálni mindkettővel, anélkül, hogy kérdőre vonnám őket.
Via, ez jutott eszembe: Peter Broderick – Hello to Nils. Nagyon szeretem ezt a számot. “Old news: Goodbyes are hard. New news: Goodbyes are still rough and I say goodbye too often…”
Én egy év múlva fogok nagyot lépni, befejezem az egyetemet és elköltözök az országból. Hogy hová, az még jó kérdés! :) Nagyon várom már, mert végre nem három különböző országban fogunk lakni a kedvessel, de összeszorul a szívem arra, hogy elválok a két legjobb egyetemi barátnőmtől, akikkel hat évig első naptól kezdve sülve-főve együtt vagyunk és még attól a pár nagyon fontos embertől, akit megismertem. És persze a szüleim, a nagymamám és a kis féltesóim, bár sajnos így sem vagyok sokat otthon. Az is fura lesz, hogy hat év együttlakás után megint nagyon ritkán fogunk találkozni a tesómmal. Szerencsére a várakozás izgalma sokkal nagyobb, de azért tuti ki fogom sírni a szemeimet jövő nyáron…
És a tiltem:
♥ megvolt az első nagy vizsga az idén és úgy érzem, jól ment
♥ vizsga utáni lazulás
♥ elmentem az újonnan nyílt Decathlonba és zsákmányoltam egy új szandált
♥ új nyári szoknya
♥ epres-banános-joghurt turmix még mindig, minden nap
♥ banános-spekulatiusos turmix
♥ imádom, hogy megírtam a szessziós-menütervet, igazi no-brainer így a főzés!
♥ kitaláltam, hogy Prágába megyünk kirándulni a nyáron, mert beleszerettem egy ottani piaca
♥ tervezni, hogy nyári bakancslistát fogok írni :D
♥ kitaláltam, hogy staycationölni fogunk a kedvessel – nekem vacation, mert új hely lesz és vakáció, ő meg már ott lakik pár hónapja és dolgozni fog, de akkor is nyaralós hangulatot teremtünk, csakazértis :)
♥ görkorizás
♥ két éves lett a Kindlim :D
Mi is jo elore tudtuk, hogy el fogunk koltozni az orszagbol, amint lediplomaztam. Arra jo, hogy ha kicsit hosszabb idod van az elmenetelig, hogy van idod bucsuzni. Nem csak az emberektol, a helyektol is. Mert persze mesz majd meg vissza, de az mar nem lesz ugyanaz. Mi az utolso par hetben elmentunk Pesten az osszes olyan helyre, ami valamiert jo vagy fontos volt. Fetrengtunk a fuben a Nemzeti Muzeumnal, elmentunk a kedvenc helyeinkre enni. Setaltunk az Andrassyn, allatkerteztunk. 1 hettel a koltozes elott meg felultunk a BKV hajora, vittunk magunkkal szendvicset, italt, es hajokaztunk egyet. Utobbi tok jo emlek maradt, szepen vegigneztuk a varost a vizrol, aztan utana hazasetaltunk.
Rengeteget sirtunk abban az idoszakban, mikor pakoltuk ossze a lakast, es jottek szembe apro csetveszek, emlekek, stb. De kellett az egesz ahhoz, hogy rendesen fel tudjunk keszulni. Es mi nem repulovel koltoztunk, 24 orat autoval tettunk meg, ami egyebkent szinten segitett az eleresztesben. Felpakoltuk a kocsira az eletunket, es elcipeltuk magunkkal. Jo elmeny volt az ut. Faraszto, siros neha, de jo.
♥
Én pár hónap múlva fogok Németországba költözni és hihetetlenül nehéz már most, elbizonytalanodom sokszor, mert tudom, hogy ez “nem muszáj”…… de tudom, hogy szeretném, csak nagyon nagy ugrás ez ahhoz képest, amilyeneket eddig csináltam… Lelkesít a sok lehetőség, a más világ, az, hogy beszélhetem a nyelvet, új helyeket láthatok… És tudom, ha itthon maradnék, odahúzna a szívem. Szóval fura, átjár minden nap valami különös érzés, van, hogy csak fekszek egész nap, és úgy érzem, minden idegen, van, hogy úgy érzem, kívülről látom magamat… De hiszek abban, hogy ez csak egy átmeneti nehéz időszak, és nagyon sokat segít a könyved! <3 mindenkinek kitartás
jó dolgok:
– írószerfüggőknek: https://www.hemashop.com/de/shop/Hobby/Hobby/Basteln
– németet tanulni
– jó érettségi eredmények
– madártejes tej <3
Igen, úgy érzem én is, hogy átmenetben vagyok, kibillent az inga, és még nincs meg a nyugvópont. Majd meglesz. :) Lehet, hogy nem holnap, az is lehet, hogy nem idén, de meglesz.
Ez egy ilyen “korszak” azt hiszem. A barátnőim közül egyedül nekem magyar a párom, már öt éve elkezdtünk szétszóródni Európában. Évekig én voltam a tyúkanyó itthon, hozzánk sereglettek haza évi kétszer-háromszor külföldről a mindenki, a huszonéveink mellett 10+ éves barátságok.
És úgy tűnik ősszel mi is csomagolunk… Igyekszem az 50% kalandvágyra koncentrálni és nem a másik felére… :/ Szóval sokfrontos a felfordulás, átérzem a komfortzóna-hiányt, nagyon.
A pozitív vetület, hogy ugyanannak a jelenségnek mindkét “oldalát” megtapasztalhatom, voltam “itthon hagyott” és most elmenő is leszek.
<3 eper
<3 csokis-mogyorós-karamellás fagyi
<3 meleg szellő esténként
<3 5-10 évvel később bepótolt "osztálykirándulás"
<3 lomtalanodó lakás
<3 szabad idő! :)
Tök jó, hogy így fogod fel, önismereti lecke, azt hiszem, én is most ebbe kapaszkodom. Valamire csak jó lesz. Kitartást Nektek. És köszi, hogy beszélünk erről. Meg tök jó, hogy ez az egész mozgolósdi a virtuális terünket igazából nem érinti, ugyanúgy tiltelhet ide mindenki Malajziától Monacoig. :)) Köszi Nektek, hogy ez ilyen jó kis hely itt. ♥
Átérzem, nekünk is mentek el barátaink messzire, és hát a Skype az nem ugyanaz. Azok a kanapék a világ különböző tájain viszont fontosak. A fordítottja meg nagyon jó: amikor személyesen is megismered végre a netről ismert “világmindentáján” haverokat, és úgy tudtok dumálni, mintha legalábbis iskolatársak lettetek volna :)
Igen, ez tényleg nagyon jó. :) Nekünk a februári kisvállalkozós találkozó volt ilyen. Hiába más országokból jöttünk, egy csomó mindenen tudtunk együtt ötletelni, meg bátorítani egymást!
Háááááát… ♥ az öcsém és a legjobb barátnőm is külföldön vannak, már jó pár éve (meg persze még sokan mások). Nehéz.
Értem, amit mondasz. Nekem egyszer egyébként másik kerületbe költözéskor volt pontosan ugyanilyen érzésem. Addig egy emelettel lejjebb mentem v. két utcát gyalogoltam, utána kb. 2*1 óra bkv. És akkor már meggondolja az ember, stb… Akkor sírtam, aztán letisztult, mi/ki a fontos, és mi/ki nem az. Mondjuk azok gyerekkori barátok/ismerősök voltak.
TILT
♥ jégkrém tegnap
♥ vajas bagett
♥ kávé
♥ napsütés, de egyelőre még hűvös iroda :-)
♥ kötögetem életem első kötött kendőjét és boldogan figyelem, ahogy egyre nagyobb lesz :-)
♥ eper
♥ szabi tervezése
♥ új kézkrém
♥ TBS mojito illatú tusfürdője
♥ barátnővel beszélgetés
♥ neten kapcsolatot tartani ♥
Sőt, a fenti eset után kb. 10 évvel újra megismétlődött. Akkor külföldön voltam egy nemzetközi projekten és amikor mindenki haza indult, volt sírás. Azóta engem is vár mind az öt földrészen sok-sok helyen egy-egy kanapé. ;-)
Hű, ez nekem is nagyon aktuális… Februárban volt két éve, hogy úgy kirántották alólam a talajt, hogy ugyanazon a talajon már sosem fogok állni, és bár kb. másfél év alatt sikerült nagy nehezen megszabadulnom attól a fájdalomtól, amit az egész okozott, de azért még mindig nehéz. Elnézést mindenkitől hogy jön belőlem a szöveg, de nem írom le pontosan hogy miről van szó, nagyon bonyolult az egész helyzet, nem írhatom le, sajnálom…
Most ott tartok (már kb. fél éve), hogy tudom hogy lesz megoldás, és Via, ebben neked: a blogodnak és a könyvednek van a legnagyobb szerepe, nagyon-nagyon köszönöm! Ez a találd meg a B vonatod dolog nemcsak arra érvényes, aki pocsolyában van, hanem arra is, aki egyik napról a másikra találja magát a susnyásban – nemcsak munkahely, de álom, magánélet, barátok és sokminden szempontjából. De már tudom, hogy lesz megoldás, némi fogalmam is van arról hogy kb. hogyan fogom tudni elérni, néha viszont jön a mélypont: meddig bírom még azt, hogy reggel 5-kor kelek, és meló után is próbálok dolgozni? Hát addig, hogy ezen a héten pont nem ment, persze ez csak szünet, ennyi miatt nem fogok feladni egy nagy álmot. (Mert hát egy álmot már elvettek, de aztán nagy nehezen rájöttem, hogy tudok én gyártani még többet is, hehehe!) De ha nem bírom a tempót, és túl lassan haladok, akkor hogyan jutok át a B vonatra még azelőtt, hogy gyerekeket szeretnék? Vagy ha ez nem jön össze, hogyan bírja majd ezt az életmódot egy gyerek? Mert ezt egyébként sehogy.
A választ elméletben tudom egyébként: jobban kell szelektálnom, még jobban kell fókuszálnom arra, hogy egy fenntartható jövőt tudjak elérni, nemcsak anyagilag, lelkileg is – olyannal foglalkozhassak, amit szeretek is. Ügyesebben kell beosztanom az időm, hatékonyabban kell tudnom haladni előre. 7-8 óra alvásból nem szeretnék engedni, mert ez nem egy pár hónapos projekt, ami után pihenhetek, ezt évekig kéne bírnom, az időbeosztás és a hatékonyság lesz a kulcs. Menni fog ez, csak néha jön a varázsgömb, ami megmutatja a több mint két évvel ezelőtti múltat, és azt, aki még most is ott van, elérte az én álmom és jó neki: akkor egyrészt fáj, másrészt türelmetlen leszek, és én is el szeretném érni azt az érzést, ami nekik már megvan – hogy jó helyen vannak. Csak nekem ehhez más álmot kell elérnem, és kicsit keményebben kell érte dolgoznom, és kicsit később fogom elérni. De azért ha kitartok, sikerülni fog. És szeretem ám őket is, akik ezt az üveggömböt mutatják mindig akaratlanul, nem ők tehetnek róla, hogy így alakult. És egyébként nagyon hálás vagyok azért, hogy mégiscsak az életemben maradtak, még ha nem is ugyanúgy. És hogy igazán érzelgős vonalra vigyem el a dolgot, annyira, hogy még én is bőgjek rajta, pedig egyáltalán nem vagyok érzelgős típus: hálás vagyok azért is, hogy rájöttem, hogy akármilyen nagy sz@rban is van az ember, akármennyire is egyszerre szakad a kaki a nyakamba – álmok összedöntése, családi betegségek, anyagi problémák stb. -, azért mégis mindig van valami szép az életben, mindig van valami, ami miatt holnap megéri majd felkelni, és folytatni tovább a küzdést azért, hogy élhessek. :)
Bakker, ez most nekem nagyon betalált, amit írtál. :(
Főleg a vége.
Kitartás mindenkinek, aki ilyen-olyan módon jön, megy, elhagyják, vagy elveszít valakit, vagy valamit, vagy egyszerűen csak sz@rul van éppen!
Engem is nagyon meghatott. Köszi Mörzsi. ♥
Azt hiszem sokan mondhattuk volna ezt. Kedden voltak itt a barátaink Londonból. Olyan mintha el se mentek volna, csak elfoglaltak lennénk és nem találkoznánk. Ugyan akkor olyan nehéz kibontakozni az ölelésből úgy, hogy tudod, hogy megint hónapokig nem látod őket. De akkor ugyan ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.
És mivel lassan tényleg mindenki szétszéled a nagyvilágba, igazából az a kifejezés, hogy “itthon az ismerősökkel” lassan nem is értelmezhető. És tudom, hogy ez az egész a mi fejünk fölött is lebeg, és nem feltétlen kíváncsiságból.
Sajnálom Via! Nem is tudom mit mondjak. Sajnos nekem nincsenek igazi barátaim, de a családomra mindig számíthatok. És milyen jó, hogy nagy családom van.
Nekem végre jó hetem volt 5 hét után, ezért írok egy kis tilt-et ha nem bánod.
– megszűntek a kislányom fogzási fájdalmai (5 hét alatt 5 fogat növesztett és nem volt gyaloggalopp)
– átaludta az éjszakát (úgy néz ki melege volt, csak eddig nem jöttünk rá :( )
– kipihent vagyok
– ma van a megismerkedésünk 10. évfordulója
– ma van az 5. házassági évfordulónk
– ettem epred anyu kertjéből
Ja és a férjem fizetésemelést kapott
Dehogy bánom! :) Boldog évfordulókat!
*ölel*
Nem tudok semmi bíztatót mondani, remélem, hogy jobb lesz majd egyszer.
♡ Az lesz, tudom. Még a “hogyan” rész nem világos, de vannak elképzeléseim. Köszönöm, hogy mellettem álltok. Sokat jelent.
Én is fel ajánlanék egy kanapét, de nem lesz. Egy tengerjáró hajóra megyek dolgozni fél évre, 43 évesen. Igaz, a férjemmel együtt, de itthon marad a család, a batátok. Nekünk sem könnyű, de a sors ezt hozta. Mindenben a jót keresem, így könnyebb lesz. Internet lesz, így maradok hűséges olvasó.
Ez a net előnye! :) Én is írhatom bárhonnan, ti is olvashatjátok bárhonnan. Kitartás Nektek is!
Nekem idén költözött vissza az egyik legjobb barátnőm 6 év után. Csak mi, a barátnői örültünk neki, mindenki más bolondnak nézte, pedig sokkal jobb most neki lelkileg.
Ha megy, ha marad, mindenki saját magának a szakértője, ő tudja a legjobban, hogy neki mi szerez örömet, vagy hogy érzi, mi számára a legjobb döntés. Szerintem nem szabad ítélkezni, bántani, bárhogy is dönt. Örülök, mindenkinek, aki fel meri vállalni azt, ami neki jó! ♥
Ha elmennek a barátaid, akkor szerencsés vagy, mert egyáltalán vannak itthon barátaid. Nekem egy volt, aki lassan 14 éve a legjobb barátnőm és egyszer csak hipp-hopp kiköltözött ő is külföldre. Én csak azért tűröm ezt jobban (bár ha őszinte akarok lenni, kicsit azért becsapva, cserbenhagyva éreztem magam, mikor ő elment), mert a többi igazán jó barátom mind külföldi, és a szélrózsa minden irányába mehetek én is utánuk. És megyek is. A legtöbbjüket akkor ismertem meg, amikor kint éltem Olaszországban (egyikük sem olasz). Akkor még hárman közülük ott is éltek, most az egyik onnan is Angliába költözött (na ezt sosem fogom megérteni, de elfogadom), így sokszor visszajártam hozzájuk. Nem 20 perc busszal, hanem 10 óra, de kit érdekel. Repülővel csak 45 perc.
Volt akit 4 év után az esküvőmön láttam újra, de olyan volt, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést. És mindannyiuktól azt kaptuk nászajándékba, hogy bármikor mehetünk hozzájuk. Engem ez erősít, ez az érzés, hogy a világ sok kis csücskében ott vannak az én kis lelkitársaim, és mindig mosolyogva, tárt karokkal fogadnak. Persze, nem ugyanaz, mint mikor bármikor átugorhatsz hozzá, de azért nem rossz. :)
Kitartás!
Nekem is van sok külföldi barátom. Nehezen alakult ki itthon egy kis kör, ezek nem óvodás kori barátságok, és pont ezért nehéz elengedni a dolgot, mert végre voltak, és jó lett volna még kiélvezni egy kicsit. Tudom, hogy szerencse, hogy voltak itthon is, és Afrikában meg éheznek, de ilyenkor nálam nem működik a “nézd a jó oldalát”. Ha épp fáj, akkor fáj. Hagyom.
Egyébként meg egyenlő részben fáj az, hogy mennek, és az, hogy olyan a helyzet, hogy ez nem feltétlenül egy kalandvágy-opció már. :(
Igen, tudom, én is ilyen vagyok, hogy ilyenkor nem segít, hogy másnak még rosszabb. Sajnálom, tényleg, és átérzem…Simogass nyuszit és majd elmúlik. Hangsúly a majd-on…. :/
Ez most szerintem egy hosszú folyamat, már tart egy jó ideje, nagyjából most vagyok a közepén… :) Lélegzek, teszem a dolgom, otthont csinálok magamban. Majd egyszer lehet, hogy az lesz egy tilt, hogy “helló komfort!” :) És akkor majd visszalinkelek ide. És akkor a mostani énemnek is az egy jó megerősítés lesz, hogy milyen jó, hogy végigtolta. ♥
Sok erőt kívánok Via! Nekem szinte az összes barátom kint van külföldön, mindenki akivel egymásra voltunk kattanva, elment. Nekem is azért fáj ez, mert így viszont itthon alig maradtak, és borzasztó nehéz új emberekkel olyan viszonyba kerülni.
Először is kitartás ♥. Minden változás nehéz, de valami jót is tartogat magában általában. :) Egy furcsa szempontból szerencsés vagy, hogy fáj, mert azt jelenti, hogy vannak szeretteid, és ez nagy gazdagság. A komfortzóna meg majd kialakul újra. :) ♥ Addig meg sok-sok nyuszifül simogatást ajánlok!
♥életemben nem örültem még így kettesnek, mint az éjjel, mikor megláttam Neptunban, hogy átmentem abból a tárgyból, amiből félévkor buktam
♥nyááááááár
♥sorozat nézés angolul angol felirattal (néha már nélküle!), és olyan jó érzés, hogy értem!
♥borozások barátokkal
♥egy ismerős koncertje a bandájával, tehetségesek :D
♥új haj- már kellett vágnom a végéből, de az 5 centi helyett 15 lett :D
♥érő szederfa a koli ablak előtt. komolyan, kínzás, hogy csak nézni tudjuk, de elérni nem :D
♥júliusban megyünk a Balcsira egy hosszú hétvégére barátokkal
♥jövőhéten végre táncház egy barátnőmmel!
♥madárcsicsergés
♥zuhé
♥nevetés
♥nyári ruhák
Így majdnem teljesen ismeretlenül is nagyon szeretném felajánlani Neked a kanapémat. Jégkrémmel. Sírva röhögős filmmel. Bárhogyan.
Hátha ad egy kis plusz erőt, plusz kitartást, itt vagyunk melletted, mögötted, előtted, mikor mire van szükséged. Komfortzónára fel! ♥
Ha már TILT:
♥ meleg, napfény, nyáááár
♥ bújós, dorombolós, szeretetbomba cicukám
♥ tejszínhabos kávé
♥ baráti meglepetés szülinapi buli, bográcsozással
♥ összebújás
Köszi. ♥ Melyik felén vagy a bolygónak? :) Most már Tokiótól Iowáig mindenhova mehetnék, egy teleportgép lenne a legjobb! :))
Ide hozzám elég egy szimpla egy órás távolsági buszozgatás Budapestről :D (Székesfehérvár :) ) Lassan beleférek a kommunádba, távolság alapján :)
Teleportgépet megszavazom, nekem is nagy szükségem lenne rá! :D
Igen, minden relatív, repcsivel London másfél óra, Szombathely vonattal 3 (vagy 4), aztán mégis melyiket érzi többnek az ember… :)
Ezt most megkönnyeztem. Én most költöztem külföldre, és annak sem könnyű, aki elmegy. De most itt volt az anyukám hétvégén, úgyhogy én azért vagyok hálás. :-)
Nem, dehogy könnyű a költözőknek!
Az a baj, hogy nem egy helyre költöznek, tehát mindenhova csak nem mehetek utánuk én sem. Ez a “soha nem lesz már olyan, mint volt” c. tétel. :(
Ez igaz. Tényleg senkinek sem könnyű. :( Nekem vagy 10 éve mennek el ismerőseim, valaki örökre. Könnyes búcsúzkodás, igéretek. Tudják Ők soha nem érzik majd magukat ott otthon, viszont a gyerekeiknek egy jobb jövő van kinézőben, nekik ott lesz már az otthon.
Arról nem beszélve, hogy szakmailag kint sokkal nagyobb a megbecsülés, elismerés és természetesen a pénz is többszöröse annak amit itt keresnének.
Visznek magukkal egy darabka kis Magyarországot.
Akiket én ismerek, megtalálták az új otthonukat máshol, ez is inspirál arra, hogy én is újradefiniáljam az enyémet. Kicsit tágabb határokkal, amikbe ők is beleférnek, bárhol is legyenek. ♥ A szívemhez nem kell vízum. :)
Egyébként szerintem az a legszomorúbb, hogy lassan költöznöd sem kell ahhoz, hogy honvágyad legyen. :(
Húha, ezt majdnem én is írhattam volna! Ha lenne kicsit több időm össze szedni a gondolataimat, már írtam volna neked email-t. Reggel el is kezdtem fogalmazni a fejemben, de állandó rohanásban vagyok a három gyerek mellett. Most nem fejtem ki , de hátha eljutok a levélírásig… egyszer. Addig is ölelés!
Köszönöm. Viszont. ♥
Ja, egyébként írjatok nyugodtan “rendes” tilteket eperrel meg napfénnyel meg új szandállal (nekem is van egy új!), abszolút itt a helye, nehogy felületesnek érezzétek, vagy ilyesmi. (Ha nem érzitek, akkor szupi, csak gondoltam, szólok.) ♥
<3 en most csak ennyit. A tobbit ugyis tudod.
♥