Igen, normális, ha meghalt valakid, és…
???? …nem látszik rajtad, hogy épp ki vagy készülve — attól még beül érezheted magad szörnyen, hogy nem téped a hajad és (látszólag) tudsz funkcionálni.
???? …minden vacaktól elsírod magad, indok sem kell hozzá.
???? …hetekig vagy hónapokig nem is tudsz sírni. Egyáltalán.
???? …alig látsz ki a szemhéjadon, úgy fel van püffedve a bőgéstől. (Itt a vészhelyzetcsomagom.)
???? …évek múlva is fáj.
????…tudsz még nevetni (néha könnyes szemmel), és örülni az apróságoknak, akár rögtön a hír után is — ez nem nullázza le azt, hogy fáj a szeretted elvesztése.
???? …a munkába temetkezel, és hatékony vagy (hiszen legalább ezt tudod kontrollálni).
????…teljesen lebénulsz és semmire nem vagy alkalmas. És még arra is úgy kell emlékeztetned magad, hogy egyél vagy fürödj le.
????…rettenetesen megvisel a dolog, pedig “csak” egy állatról van szó.
????…nem is ismerted személyesen az illetőt, mégis megráz, hogy elment.
????…rohadt pipa vagy, és nem akarsz látni senkit.
????…legszívesebben egyfolytában emberekkel (jófej, szerető emberekkel!) vennéd körül magad, mert a csend túl hangos.
???? …nem érzel semmit, mert magadban már rég elengedted és elbúcsúztál.
???? …nem úgy kezeled a helyzetet, ahogy mások szerint azt “illik”. (Ha kétségbe vonják az érzelmeid valódiságát, akkor bunkók és kerüld el őket messze. A gyógyulásodhoz nincs szükséged ítélkező, rosszindulatú emberekre.)
???? …teljesen máshogy gyászolsz, mint eddig. Mint mások. Mint ahogy valaha fogsz. Attól még fáj és igazi és jogod van az érzelmeidhez, bármilyenek is most.
???? …az élet megy tovább.
…és az is normális, hogyha egy év után is még minden sporteredményről, lövészcuccról (Decathlonban elmentem mellettük), meg úgy random is eszembe jut (személyesen ismertem, születésem óta, a tavaly elhunyt olimpiai bajnokot). :(
Nagyon sajnálom. ♥ Legváratlanabb dolgokról tud eszünkbe jutni.
A “nem ismerted személyesen, mégis megráz” 2-3 héten belül triplán megvolt…a legutóbbi különösen (egy ismert színész ment el, aki abba közösségbe járt, ahova én is.)
Tavalyi post – örök téma, mert bárkinek bármikor aktuális lehet. Jók ezek az egymondatok, kiválóan lefedik az érzések elég széles palettáját. Sajátélményből tennék hozzá néhányat, ha nem baj…
Normális, ha
… kifejezetten arra haragszol, aki itt hagyott, és akár a nappali közepén üvöltesz vele, hogy b* meg
… ha nem bírsz enni/ha egyfolytában éhes vagy
… ha bűntudatod van, mert úgy érzed, nem adtál meg neki valamit, nem mondtál el neki valami nagyon fontosat – mondd el most, írj neki levelet arra a helyre, ahol a hitrendszered szerint van.
… ha olyan érzésed van, mintha ott lenne… (a lelkedben biztos ott van, sok hitrendszer szerint a minket körülvevő, számunkra láthatatlan világban tényleg ott van, más alakban)
… ha úgy érzed, hogy soha többet nem fogsz tudni nevetni
… ha bűntudat fog el, mikor mégis tudsz nevetni
… ha már hónapok teltek el, jobban vagy, aztán egyszer eszedbe
jut valami és olyan, mintha nem haladtál volna semmit (ez általában átmeneti, de akkor pocsék).
… ha rájössz, hogy az élet megy tovább és ez még jobban fáj, mint amikor azt hitted, hogy vége a világnak…
Nem baj, dehogy. Köszönöm. És sok erőt. Tudom, mit érzel. <3
Először is, részvétem a családnak! (így megkésve, bár igazából már korábban olvastam az írást) Pont akkor került ki ez az írás, amikor arra épp szükségem volt, ezúton is köszönöm! <3
Viszont ami miatt csak most írok, szükségem lenne tanácsra…egy bizonyos dolgot a mai napig nem tudtam feldolgozni. Lehet kicsit hosszú lesz, előre is bocsánat…Nekem a nagymamám hunyt el tragikus hirtelenséggel, én pedig nem tudtam (vagy talán nem is akartam?) részt venni a temetésen, mert a Bátor Táborban voltam épp önkéntes. Szombati napon volt a temetés, és szombati napon volt az elbúcsúzás, lezárás a gyerekekkel. Én úgy döntöttem, nem hagyhatom lezáratlanul azt a csodaszép hetet, amit együtt töltöttünk, így ott maradtam. A történethez hozzátartozik, hogy az egész tábort úgy csináltam végig, hogy tudtam, mi zajlik otthon.
Miután hazamentem, első utam a temetőbe vezetett természetesen. Egy héttel később beszéltem telefonon az unokatestvéremmel, aki közölte velem, hogy kötelességem lett volna hazamenni a temetésre, és ezt nem tehettem volna meg, mit szóltak a rokonok, ott lévő emberek stb..támogatnom kellett volna a szüleimet. És hogy a mama nem ezt érdemelte. Egy szó mint száz, a már meglévő bűntudatomat szépen felhizlalta. Azóta sem találkoztunk személyesen, de most jön Mindenszentek és Halottak napja….előre félek, hogy nézhetek ezek után a szemébe? Én magamban feldolgoztam ezt, magamnak igyekszem megbocsátani, de mit csináljak, hogy ő megbocsásson nekem? Én tudom, hogy nem az számít, ott voltam-e a temetésen, de őt erről nem fogom tudni meggyőzni, mindig is felszínes gondolkodású volt. Lehet nem is tanácsot várok, csak valamiféle önigazolást, hogy nem vagyok rossz ember….köszönöm ha elolvasod Via.
Nem vagy rossz ember. És nem csak azért mondom ezt, mert most ezt akarod hallani. A mamád most már mindent lát, nem tartozol neki semmivel, az élete alatt volt a lényeg úgyis. Halálában nem tudnál neki elégtételt tenni akkor sem, ha kellene. Vigyél a mamádnak virágot, gyertyát, ha akarsz, ülj le mellé “beszélgetni”, az unokatesód meg oldja meg a saját gyászát úgy, ahogy neki a legjobb.
Köszönöm!!
Kedves Via!
Megkésve bár, de együttérzésem fejezem ki. Bevallom vártam mikor a facebookon láttam a képet, hogy írsz erről a témáról. Sajnos, veszteségeddel egy időben én is veszteséggel néztem szemben, habár más módon, erről lentebb írok.
Bevallom első igazán nagy veszteségem 4 éve történt édesapám elvesztésekor, ami hirtelen jött, pont akkor diagnosztizálták nálam az sm betegséget előtte egy hónappal, de padlóra mégsem kerülhettem, mert anyukám mellett kellett állnom, akit mindig erős asszonynak tartottam, nem gondoltam volna akkor, hogy ilyen is lehet. Azóta sem tudom megemészteni a történteket, a kisfiam akkor volt 1 éves, jó lett volna látni, hogy látja milyen csibész lett.Az ünnepek a legnehezebbek, és megemészteni azt, hogy a férjemnek még a nagyszülei is élnek és virulnak(nem bántani akarom őket!), csak sajnos az én családomból már nagynénik, nagybácsik is távoztak:(
A másik ami most történt az elmúlás egy más formája, ez pedig a kisbabámé. Aminek egyesek szerint még örülnöm is kellene, mivel az első trimeszterben történt, egy hematoma miatt, ami kiszakadt, és fizikális is megszenvedtem rendesen. És mit érzek most: megy az élet tovább, olyan mintha nem is velem történt volna, néha bőgök, és üvöltök, mikor senki nem látja( nem is tudják a családba sokan, nem akarom, hogy sajnáljanak, vagy a sok barom okoskodást mondják), és folyamatos bűntudatom van, mert nem vártam eléggé, nem akartam örülni, mert féltem, hogy baj lesz, féltem és bevallom pánikoltam, mi lesz, ha megszületik, hogy fogom ellátni stb. sok hülyeség, és remélem egyszer megbocsát nekem, és így lett még egy angyalom…
Igazad van Via, minden érzelem normális!!!
Mivel már van sajnos “rutinom” benne, tudom, az idő segít, nem felejteni, nem beletörődni, és elfogadni, hanem megtanulni a tudattal együtt élni.
És mik a legrosszabbak amiket ilyenkor hallottam: anyámtól megkérdezték a temetés után elfelejtette e már az apámat, jah, közel 40 év együttélés után;vagy majd lesz másik, nem ruha, vagy bármilyen más tárgy egy gyerek, és örüljek, hogy már van egy gyereket, és ezt olyan mondta aki már ilyet átélt, furcsák az emberek.
Én úgy próbálok élni, tiszteletben tartom mások fájdalmát, hisz egy plüssmackó elvesztése egy gyereknek is lehet határtalan fájdalom, és sokszor legjobb ha nem szól valaki és csak csöndben fogja a kezed, mert azzal mindent elmond.
Bocsánat a sok írásért, de nem mondhattam el senkinek, elmondtam hát mindenkinek…
Ne kérj bocsánatot! Köszönöm, hogy megosztottad.
Én az összes nagyszülőmet kisgyerekként veszítettem el, hosszú, kínlódós betegség után, ami nagyon megviselte az egész családot.
Akkor én úgy voltam vele ( kb.9-10 éves fejjel), hogy megkönnyebbültem- tudom, kegyetlenül hangzik, de iszonyú volt végignézni a szenvedésüket……A mai napig tart azonban, hogy álmodok velük, úgy, hogy még egészségesek, és minden rendben van….ez már évtizedeket jelent, de mintha tegnap lett volna.
Ezért gondolom, hogy velünk vannak továbbra is, és főleg életem nagy fordulópontjain “érzem” ezt.
Nagyon sajnálom!
Őszinte részvétem drága Via! <3
És a többieknek is, akik átélték ezt. Nekem márciusban ment el a mamim, imádtuk, iszonyúan hiányzik.. :( 4 hónap után jutottam oda, hogy nem sírok minden nap, tegnap voltunk a házban pár dologért, hazafele megint sírtunk, olyan rossz üresen.
A két nagyapám kisgyerek korunkban ment el, másik nagyanyánkhoz, csúnya de hol legyünk őszinték, ha nem nálad.. nem kötődtünk, sajnáltam, hogy beteg volt, de nem hiányzik, nem volt olyan velünk, mint egy mami, így ez az első igazán nagy veszteségem.
Mivel neked ott él a mamid, más mint ha kiürül a ház, de működhet – én elhoztam pár személyes dolgot, amit készítettem, vagy szerettem (nyilván megbeszéltük a rokonokkal, ki mit szeretne), egy doboz, egy könyvjelző, a sütisfüzetet, amit kézzel írt, edényt, tálat, amit használt és most én fogom, nagyon régi, szép pezsgőspoharakat, egy pulcsit.. jó, hogy ezek most nálunk laknak.. <3
Az anyai mamim egyedül élt, anyai nagypapámat nem is ismertem, szóval ott megvolt abszolút az üres ház-effekt (ki is csinált), és a mamival rettenetesen szoros volt a kapcsolatom. ♥ A fele bútorom a lakásban tőle van, és ha eleget nem vagyunk itthon és nincs szellőztetve, olyan illat lesz, mint nála volt (naftalin :)).
Papi az elmúlt években már osztogatott dolgokat. Még nagyon régen elmondtam neki, hogy mennyire szeretem a porcelán baglyot, ami a tévéjük tetején ült mindig. Pár éve megkaptam karácsonyra, azóta az én pianínómon ücsörög, és most örülök nagyon, hogy itt van.
Tavaly karácsonyra csokornyakkendőt vettem neki, azt apukám fogja megörökölni.
Köszönöm az őszinteségedet. Valóban nem feltétlenül lesz közeli, mély kapcsolat valakivel csak azért, mert vérrokon. De fordítva is igaz, születhet életre szóló szövetség olyannal, akihez biológiailag semmi közünk. A család az, akit annak tekintünk – szerintem. És ennél is fontos, hogy kívülről ne ítélkezzünk egy haláleset kapcsán, akár az az oldal, hogy “miért nem siratod jobban, hiszen az X nénikéd volt”, akár az, hogy “most mit bőgsz, nem is vagy a lánya”.
Fogadd őszinte részvétem! :(
Én már az összes nagyszülőmet elvesztettem, volt akit nagyon váratlanul, volt akit hosszú betegség után. Ami nekem sokat segített, az egy kedves barátnő, aki nem mondott közhelyeket, hanem csak annyit, hogy mindig bekapcsolva maga mellett tartja a mobilját, ha nem tudok aludni, vagy csak beszélgetni szeretnék, hívjam nyugodtan. Bármikor, akár az éjszaka közepén is.
Amit pedig megtanultam, hogy a gyásznak időt kell hagyni. A nagymamám halála után mihamarabb vissza akartam rázódni a mindennapokba és két nappal később már elindultam az egyetemre, mert fontos óráim voltak. A HÉV-en tört ki belőlem a zokogás, teljesen váratlanul és haza kellett mennem.
Én akkor hordtam feketét, mikor jelezni akartam mások felé is, hogy most nem a szokásos locsi-fecsi mosolygós önmagam vagyok és térre van szükségem.
Ha értik is, hogy ez a “hagyjatok békén” szín, ez tényleg jó taktika. :)
Én is azt veszem észre, hogy nem lehet előre eldönteni, hogy mi lesz. Azt sem, hogy “jó, akkor most jól kibőgöm magam”, mert ha nem jön, akkor nem jön. Aztán majd valamikor váratlanul lehet, hogy mégis. Türelem, szeretet, mindig ezt kell gyakorolni magunk felé, újra meg újra.
Nehez ez, es minden nap mas. Nekem anyuek pentek este 7kor mondtak el skype-on, hogy Papi elment, es este lefekveskor ugy gondoltam, jo lesz elmenni szombaton az idosek otthonaba dolgozni. Azt hittem majd eltereli a figyelmem. Hat nem, amint megerkeztem ereztem hogy nem jo, es amint rakerdeztek hogy mi a baj (tok voros puffadt szemek…) kitort belolem. Haza is kuldtek hogy igy ne legyek ott, nem tesz nekem jot. Vasarnap viszont mar valoban tudtam ugy dolgozni, hogy a munka elterelte a figyelmemet.
Aminek orulok, hogy a kollegaimat megkertem, hogy ne beszeljunk rola. Egyikuk mondta is, hogy nem olel meg mert tudja hogy az ilyenkor csak beinditja az egeszet. Igy, hogy nem tesz rola senki emlitest bent, igy nem volt rossz dolgozni., Es szerencsere most senki nem haldoklik bent, ugyhogy nem neheziti meg semmi az amugy is nem konnyu helyzetet.
Tegnap mar eljutottam oda, hogy tudtam ugy beszelni Papirol, hogy nem kezdtem el sirni. De erzem, hogy meg boven van bennem ami majd valamikor ki fog jonni, majd kiderul mikor. Amikor jonnie kell.
Őszinte részvétem , Via!
Részvétem Via!
Szerintem, normális, ha gyász idején nem öltözünk talpig fekete ruhába. Egyik nap épp valahogy szóba került anyukám és köztem, és egyet értettünk, hogy nem kell fekete ruhát hordani gyász idején. Mert az ember fájdalma nem azon múlik, hogy miben van. Lehetek én szürkében, barnában, akkor is fáj ha valakim elhunyt. Szerintem a fekete ruha külsőség, azt láttatja hogy valakit elvesztettem. Egy beszélgetés pedig már máshogy is kezdődne, pl. azzal a kérdéssel hogy azért vagy feketében mert..?Én nem szeretném, ha emiatt bombáznának a kérdésekkel, amikor amúgy is padlón vagyok. Nyilván nem élénk, neon színű ruhákat viselnék a gyász ideje alatt. Csak szerintem nem a ruhán múlik, hogy ki mennyire gyászolja a szerettét.
Nálunk sem feketézik senki, a nagymamám sem. Akinek tudnia kell, tudja. Ha szeretnénk róla beszélni, van, aki meghallgat. Ennyi, nem? :)
Én pár hónapig feketében jártam Édesanyám halála után. A munkahelyemen tudták, máshova amúgy sem volt kedvem menni (oda se, de oda muszáj volt) A talpig feketének üzenete volt: hagyj engem békén. És egyébként vették az üzenetet szavak nélkül is, így nem kellett bunkónak lennem. Amikor végül elkezdtem nem csak feketét hordani, még mindig feketés kedvem lett volna, de akkor már néha az jutott a fülembe, hogy ez mekkora gáz. Pedig szerintem az is normális, ha valaki feketét hord.
De miért ne lehetne, hogy hordasz néha megint feketét, csak úgy? Amikor épp olyan napod van, hogy most úgy érzed, hogy megint erre van szükséged? Nem baj az, hogy “megtörted” már színes ruhával a teljes feketézést.
Kedves Via! Én sem ismertem egyik nagyapámat sem, pedig annyira szerettem volna, ha nekem is van nagyapám… jó látni titeket együtt a fényképen. Engedd meg, hogy elmondjam, mennyire együtt érzek veled és kifejezzem részvétemet! Tudom, hogy ez nagyon nehéz időszak, nincsenek szavak, amik kifejeznék, hogy mennyire, vagy amelyek ilyenkor helyénvalóak lennének és vigaszt nyújthatnának. Sok erőt és kitartást kívánok és mielőbbi megnyugvást a lelkednek, bár tudom, hogy a világ minden ideje is kevés… Szeretettel, Viki
Köszönöm. Szerintem ezek ilyenkor átformáló erejű élmények, amikor eljön a megnyugvás, akkor is átrendeződések lesznek. Ilyenkor mindig kiderül, hogy mi a prioritás, ki a fontos, mi a lényeges az életben… és végülis ezért megéri, még ha ez morbidnak is hangzik.
Igazságtalanság nem történt. Csak egy teljesen természetes dolog, ami mindannyiunkat utolér majd. Ha szerencsénk van, úgy, ahogy őt – hosszú élet után, egy pillanat alatt, a szerelme karjaiban. Többet kívánni sem lehet.
Nálunk az élet megy tovább – sírunk, nevetünk, emlékezünk, pihenünk, tesszük a dolgunkat. Gyengédek vagyunk magunkkal és egymással is. Ha szünetet kell tartanom, szünetet tartok. Ha van erőm – és kedvem – írni, akkor írok. Semmit sem erőltetek, azt se, hogy bámuljam a plafont vagy feketébe öltözve jól sajnáljam magam. Szóval nagyon is komolyan veszem a saját tanácsomat: megélem, amit meg kell, úgy, ahogy épp jól esik. :) A hír egy köhögős-tüdőszörcsögős, fájdalmas betegség kellős közepén érkezett egyébként, szóval úgy voltam vele, hogy jól van, totális megadás, a betegség miatt amúgy is feküdtem már, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, és csak azzal foglalkozom, hogy mi épít, gyógyít. És ahogy hatnak a gyógyszerek, mászok ki én is.
De most előbb bemászom. Egy jó habos kád vízbe. :) Mert ma olyanom van.
Részvétem az egész családnak!
Én nem ismertem a nagypapáimat, pedig nagyon értékes emberek voltak. Az egyik egy lengyel táborból szökött meg és gyalogolt haza, aztán gégerákban halt meg. A másik pedig szimplán jó fej volt, és mindenki szerette, ő orvosi műhiba miatt halt meg, mert gyomorrontással kezelték, miközben vakbélgyulladása volt. Sokszor sírok miatta, hogy nem ismerhettem őket, és nem tudom, milyen érzés, amikor az ember lányának nagypapája van…
Részvétem nektek, Via!
Ez nem lehetne most sajnos aktuálisabb, a “csak egy állat” apropóján. Többet is átéltem az általad felsoroltak közül ma, de úgy általában is az eddigi gyászolások során.
Köszönöm és kitartást kívánok nektek és minden gyászolónak (is)!
Nem vagy egyedül. ❤️ Nekem tegnap volt a “mindenki kapja be, nekem meg jár a csokitorta” fázis. Ez elvileg nincs a hivatalos öt között, de ez sem érdekelt. :D
Áfonya még most, 3 év után is rettenetesen hiányzik. Ez van. :(
Tavaly nyaron ment el anyukam, fiatal volt, meg 62 eves sem. Nagyon joban voltunk, kozos terveink voltak, raadasul tavaly szuletett meg az elso unokaja, a gyonyoru kisfiam. Az en pici fiamat meg latta egy fel evig, az unokatestveret mar nem. Es bar tenyleg jobb lett egy ev utan, idonkent annyira szurrealis, hogy o nincs, es erdekes, hogy a boldog pillanatokban jon tobbszor elo. Es bar barmilyen hulyen is hangzik probaltam tudatosan torekedni a boldogsagra halala utan (mar ha ez lehetseges), tudom, hogy mindig de mindig hianyozni fog. Es talan az is normalis, hogy az is eszembe jut idonkent, hogy ki fog majd a kisfiammal kezmuveskedni, meg nemet dalokat enekelni (mert anyukam egy kiemelkedo pedagogus es muvesz is volt), mert a masik nagymama nem sokat er. :(
És ilyenkor nyugodtan sirasd meg magad. :( De anyukád benned van még mindig, ha nem is úgy kézműveskedsz, mint ő, meg nem is tudod úgy a dalokat, azért valamennyit biztosan. És az is több, mint a semmi. ♥
Részvétem. Sok erőt kívánok.
Köszönjük. Azt hiszem, Maminak kell a legtöbb. ♥ Több, mint 60 évet voltak együtt. De amúgy jól van, nem omlott össze, legalábbis eddig (még egy hét sem telt el), aztán meglátjuk. Vele leszünk mindenesetre.
Részvétem Via!
Sok erőt és kitartást kívánok Nektek! ♡
Őszinte részvétem Via!! ????
Átérzem, az én nagypapám szinte napra pontosan ugyanekkor ment el tavaly szeptemberben. Rengetegszer volt apám helyett apám, nyaggatott, hogy akarjak tanulni és lenni valaki. A legjobban az fáj, hogy soha nem tarthatta már a kezében az angol nyelvvizsgám és a diplomám, pedig mind2 olyan fontos volt neki h megszerezzem. Ez az én hibám (is) és nagyon haragszom magamra érte.
A temetésén mindenki mondott róla egy mondatot/ sztorit, emlékbe. Az enyém az volt, hogy amikor már a nevemet sem tudta (alzheimer…) és megkérdezték tőle, ki vagyok én, mindig azt mondta: “A leggyönyörűbb lányunokám!”
Most apukám fekszik az intenzíven, a nehezén úgy néz ki túl vagyunk, de tegnap este valahogy nem érdekelt, hogy a kanapén bőgök takaróba bugyolálva.
Kitartás!!! ???? Nagyon sok erőt kívánok Neked és a családodnak!
Köszönjük, apukádnak jobbulást!