“Mosolyogj,
és a világ visszamosolyog rád!”
Kivéve, amikor nem.
Néha a világ — illetve egy konkrét személy — gyanakvóan kikerül, rádordít, hogy “Mit vigyorogsz?!”, keresztbe tesz, szembeköp, és lehülyéz. És bizony van, amikor egyre nagyobb erőfeszítés megtartani a mosolyt, mert úgy érzed, kezdesz a kisebbségbe tartozni a gyűlölködő, bűnbakot kereső, rosszindulatú, direkt gáncsoló emberek között.
Mindenki stresszes.
Oké. De az nem mentség arra, hogy egyre több ember jobban tudja a másiknál, hogy hogy kéne élni (és hogy kéne gyereket nevelni, kinézni, dolgozni), megy a kioktatás, a felsőbbrendűségérzés, a “mosom kezeimet”. Elég belehallgatni a beszélgetésekbe a buszon — ki kinek a kicsodája már megint micsinált, hogy az a rohadék hogy merészelt már megint így meg úgy, és különben is, van pofája –, de nagyon fülelni se kell, sokszor az ordítozások (szülő gyerekkel, felnőttek egymással, idegenek egymással) behallatszanak a zárt ablakon túlról is.
Amikor budapesti ismerősökkel összefutunk, újabban sokszor az az első kérdésünk egymáshoz: te is azt látod, hogy mindenki meghülyült?! “Normális” lett haragot kelteni, gyűlölködni, és a nyomás és a stressz (ami teljesen jogos) sajnos olyan emberekre is hatással van, akik eddig nyitottak, toleránsak voltak. De éveken, évtizedeken keresztül árral szemben úszni megterhelő. És van, hogy túlerőbe kerülnek azok, akik szerint teljesen rendben van kárörvendeni mások nyomorán, sőt, szerencsétlenséget kívánni nekik, személyeskedni, félinformációk alapján megítélni.
(Ha olyan helyen élsz, ahol ez nem igaz, akkor tedd össze a két kezedet, aztán zárd le most ezt a cikket, nem akarlak felhúzni vele! Igazoltan hiányzol. ♥)
Most mondhatnám, hogy legyél te a fény az éjszakában, a pozitív energiát sugárzó jótündérke, aki majd megváltoztatja a világot a mosolyával, csakhogy néha a jótündérkéket is leütik légycsapóval, aztán valahogy össze kéne szedniük magukat, és mégis folytatni. Mert az teljesen irreális elvárás, hogy mindig optimista maradj — amúgy is, de főleg úgy, hogy egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül megtartani a lendületedet, motivációdat, miközben a tágabb környezet erre látszólag semmi indokot nem ad.
Ez a bejegyzés tehát arról szól, hogy hogyan lehet ezt az egészet túlélni úgy, hogy ne daráljon be a pöcegödör.
1. Húzd meg a határt!
Először is szerezz be egy jó nagy, képzeletbeli gumicsizmát, mert ha előre akarsz haladni a pöcegödörben, nem úszod meg, hogy trutyis legyél, de fontos, hogy megvédd magad. Empatikusnak lenni jó, együtt érezni másokkal remek, de nem olyan áron, hogy teljesen bénítólag hat az életedre, sokkol, és nem tudsz funkcionálni. Mondjak egy durva példát? A partra sodort kisfiú fotója. Tele volt vele a Facebook falam. Amikor először megláttam, hirtelen fel se fogta az agyam, hogy mit látok. Órákra lefagytam tőle, de annyira, hogy sokáig a sírás is bennem maradt. Utána vettem egy nagy levegőt, és szépen töröltem az összes olyan bejegyzést a hírfolyamomról, ami ezt tartalmazta, majd Unfollow-t nyomtam a híroldalakra. A saját lelkem védelmében. És utána átutaltam egy összeget a Migration Aidnek. Mert nem azzal vagyok hasznos, hogy itthon bőgök sokkos állapotban, hanem azzal, ha az életem megy tovább, tudok dolgozni, és úgy segítek, ahogy tudok.
Ha éppen olyan napom van, amikor amúgy is labilis a kedvem, és nem vagyok kiváncsi az utcai elkapott beszélgetésfoszlányokra arról, hogy épp ki kit utál már megint, akkor pedig felteszem a jó nagy fülesemet (mármint a fejhallgatót, csak itthon ilyen néven fut), és benyomok valami zenét. Ha segít, akkor nyugtató, lazító számokat. Ha pipa vagyok és jobb, ha belül üvöltenek, mintha én kívül, akkor Foo Fighterst.
Nem vagy önző, ha nem mártírkodsz
De ez nem azt jelenti, hogy nem kell tenni semmit. Ha repülőgépen vagy, mindig elhangzik az utazás elején, hogy amint az ülések feletti tárolóból leesnek az oxigénmaszkok, először a magadét tedd fel, és utána segíts a körülötted ülőknek. Senkinek nem tudsz segíteni, ha elájulsz. Sem a családodnak, se másoknak. És repülőgép meg oxigénmaszk sem kell ahhoz, hogy ez igaz legyen.
Igen, baj van. Tedd fel az oxigénmaszkodat, de utána nézz körül, hogy kinek tudsz még segíteni abban, hogy ő is jobban legyen, mert csak így lehet előre haladni.
2. Válogasd meg a harcaidat!
Nem fogsz tudni mindenkit meggyőzni, és nem is kell. Rasszista dumát tol egy kollégád? Szólj rá nyugodtan, ha úgy érzed, van erőd belemenni a vitába, de azt is vedd észre, hogy mi az, amikor tehetsz a változásért (mert pl. ő nyitott rá), és mi az a helyzet, amikor teljesen feleslegesen próbálsz értelmet csiholni belőle. Vannak emberek, akik energia-feketelyukként működnek, és mivel hitbéli alapon van meggyőződésük a világról (ki “érdemli meg” az életet, ki felsőbbrendű, ki az “igazi ember”), észérvekkel soha nem fogod tudni meggyőzni őket, és hosszútávon csak magadat csinálod ki vele. Ha segíteni akarsz, akkor egyszemélyes keresztesháború helyett tényleg segíts annak, akinek erre szüksége van, és ne az legyen a küldetésed, hogy belehalsz egy seggfej jó útra térítésében. Jó példával úgyis többre mész. A szócsatákból (vagy netes kommentháborúkból) pedig vonódj ki, amikor csak tudsz — ha már belementél, akkor is rövidre zárhatod a dolgot úgy, hogy nem válaszolsz. Nem kell, hogy tiéd legyen az utolsó szó. Arról nem is beszélve, hogy sok helyen a munkáddal játszol, ha ellenvéleményen vagy. Ami igazságtalan, és más országokban pont hogy nem neked kéne kussolnod “a fene nagy toleranciáddal”, de sajnos nagyon sok munkahelyen ez a valóság.
Tudom, ezt nehéz megállni, főleg, ha erős az igazságérzeted, de senkinek nem segítesz azzal, ha minden kesztyűt felveszel, aztán elvérzel a csatában. Ismered a mondást, idióták szintjére kár leereszkedni, legyőznek a rutinjukkal. Nem vagy rossz ember, ha nem kivont karddal mész minden konfliktusba, hanem néha egyszerűen csak elsétálsz.
3. Tedd ki a szűrét a pofátlan vendégeknek
“Aki vállalja a véleményét, az vállalja a kritikát is” — nagyon sokan ezzel takaróznak, amikor bunkók, erőszakosak, agresszívek. Igen, joga van a véleményéhez, neked meg jogod van nem hallgatni. :) Attól, hogy létezel, kiállsz dolgokért, felvállalod magad és az igazadat, nem vagy köteles minden ellenvéleményt, kritikának álcázott beszólást meghallgatni, átengedni, elviselni, és beleállni a tűzsorba. Sem a való életben, sem a Facebook faladon, sem a honlapodon. Delete, ban, block – bye! A szólásszabadság nem azt jelenti, hogy mindenki korlátok nélkül személyeskedhet és bunkózhat.
Ha személyesen szeret tirádázni egy illető, akkor sem kell belemenned a beszélgetésbe és meggyőzni. Egyik füleden be, másikon ki, aztán amint levegőt vesz, suvaszd be, hogy “ne haragudj, mennem kell dolgozni”. Sokaknál működő stratégia (mindenféle bőbeszédű kolléga ellen beválik!) a jól látható, hatalmas fejhallgató. Nem is kell, hogy bármit is hallgass, de már önmagában egy óriási “behajtani tilos” jelzésként működik, ha rajta csücsül a fejeden. (Olyanról is hallottam, aki be se dugta a számítógépbe a drótját, csak lógott mellette a széken, és még így is hatott. :D)
4. Nem tudsz mindenkit megmenteni — de nem is kell
Ha tehetetlennek érzed magad, próbáld meg, hogy “csak” egy kicsit segítesz. Azért idézőjeles a csak, mert ha segítő kezet nyújtasz egy embernek, aki kéri, hidd el, neki az a világot jelenti. Akkor is, ha nem törölted el a szegénységet és az éhínséget mindössze egy szendviccsel vagy kedves szóval. Bárkin segíthetsz, akinek szüksége van rá! Egy barátodnak egy öleléssel, egy magányos embernek azzal, hogy meghallgatod, egy vevőnek azzal, hogy rámosolyogsz. Akkor is, ha nem viszonozza. Akkor is, ha nem adja tovább a kedvességet. Akkor is, ha cigire költi. Az már az ő dolga, te továbbpasszoltad a labdát.
5. Állítsd le a negatív spirált
Panaszkodással nagyon egyszerű beszélgetést indítani. Ha szimpátiát akarsz gerjeszteni valakiben, könnyebb elmesélni, hogy nyugi, neked is rossz. Sőt, ha a sikereidről beszélsz, bizonyos körökben egyenesen elvárt, hogy azért hozzátedd: nem minden fenékig tejfel. Nehogy gyanúsan jól legyél! A szomszéd fűje zöldebb, a tehene meg dögöljön meg. Nyilván. Vannak emberek, akiket mások sikere, öröme nem motivál, nem azt üzeni nekik a jelenség: hé, ez a világ olyan, amiben ez lehetséges, mi lenne, ha te is megpróbálnád? Hanem egyenesen fenyegetés: hogy mer úgy élni, hogy jó neki? előlem veszi el! a világon véges mennyiség van a boldogságból, és ha nekem nem jut, inkább neki se jusson…
Vedd észre, ha elkezdenél pusztán szolidaritásból panaszkodni! Jaj, igen, a kátyúk. Hát, hm, ez egy már csak így megy manapság. Igaz, amit mondasz? Persze, és nyilván kiakasztó, különben nem mondanád. Nem gyártod csak azért ezeket az állításokat, hogy panaszkodhass, szóval abszolút megvan a létjogosultságuk. Viszont ha éppen amúgy is betelt a kvótád nehézségekből, rossz élményekből, és borzasztó napod volt, ne tegyél még rá három lapáttal azzal, hogy keresel még valamit, ami kiborító. Csak magadat rugdosod vele tovább a gödörbe. Inkább keress valamit, aminek lehet örülni — akármilyen apró dolog is. Például hogy vége a borzasztó napnak. Mindig lesz bosszúság, mindig találsz olyat, ami miatt lehet bosszankodni, és csodák csodája, csak még idegesebb leszel ezektől.
Néhány alternatív kérdés a “kinek szarabb az élete” össznépi túllicitálós játék helyett:
- Mi volt ma a legviccesebb dolog, amit láttál?
- Mit vársz a ma estében a legjobban?
- Milyen megható / szép élményben volt ma részed?
6. Hozz létre egy biztonságos helyet magadnak
Olyat, ahol feltöltődhetsz, ahol megpihenhetsz, erőt gyűjthetsz. Ahonnan kizárod mindazt, ami nem épít, hanem rombol, ami nem gyógyít, hanem feltépi a sebeket. Ez lehet egy virtuális hely is — például egy Facebook csoport a legközelebbi barátaiddal, akikkel tudtok beszélgetni, függetlenül attól, hogy a világ melyik táján éltek –, vagy ugyanez egy előre megbeszélt, rendszeresen visszatérő személyes összejövetel formájában. Sütiztek, nevettek, pihentek, számíthattok egymásra.
Ez a közösség az álom-inkubátorod is lehet. Fontos, hogy főleg az elején, még a tervezési szakaszban az álmaidat, vágyaidat csak azokkal oszd meg, akikről tudod, hogy nem fognak cinikusan (ahogy ők hívják: realistán) kinevetni, lebeszélni róla, lehülyézni érte, gúnyolódni rajta. Egy támogató-csapat mindenképpen jót tesz, és egymásnak is tudtok drukkolni. Nem kell az egész világ jóváhagyása ahhoz, hogy számodra jó legyen az ötleted, és nem is mindenkinek tartozol magyarázattal, védőbeszéddel, ha számonkér.
Te hogyan véded a mosolyodat, hogyan őrzöd meg a motivációdat, amikor látszólag széllel szemben haladsz?
Ez a cikk a “Segítség, nem vagyok jól” aloldalam része; ha nehéz időszakod van, nézz körül, hátha segít. ♥
Régebben már olvastam ezt a cikket, most pedig tudatosan rákerestem, mert annyira kellett. köszi Via, hogy megírtad:) a hetek óta panaszkodó, életét utáló, engem lelki szemetesládának használó kollegától elmenekültem hétvégére a családomhoz, elvileg pihenni, de itt meg hallgathattam az “így meg úgy kéne csinálnod a lakást és ilyenre fesd a falakat és ilyen színű kanapét vegyél” okoskodásokat, meg a távoli rokontól az “ó még mindig ott dolgozol? szóval akkor te sem helyezkedtél el azóta se a diplomáddal” kedveskedéseket. Csak pislogtam nagyokat, hogy tulajdonképpen miért foglalkoznak inkább az én életemmel a sajátjuk helyett. Persze jól megvédtem magam, remélem legközelebb békén hagynak…
Ügyes vagy! :) Ha nem maradnak csendben, akkor sem kell felvenned a kesztyűt. Ezt hallgattad már? https://www.urban-eve.hu/2018/05/17/hogyan-ne-erdekeljen-masok-velemenye-lecso-podcast-001/
Olyankor mit lehet tenni, amikor egy baráttal szemben kerülök olyan helyzetbe, hogy “megőrült?”, és nem hajlandó nyilatkozni, hogy miért? Hiába kérdezem, hogy mit tettem vagy mondtam, egyszerűen nem mond semmit, csak falba ütközöm. És eddig úgy gondoltam, hogy egy hullámhosszon vagyunk, de ha néha nem is, azt is meg tudjuk beszélni. De most semmi :( Nagyon kiborító és tehetetlennek érzem magam. Ha meg is bántottam szándékomon kívül – amit az eddigi kapcsolatunk alapján nem feltételezne rólam (gondoltam én…) – akkor is miért nem mondja meg? Bocsánat, hogy most itt teszem fel ezeket a kérdéseket, de ez a cikk pont érzékenyen érint most, és nem gondolom a barátomat seggfejnek, csak annyiban gondoltam hogy ideillik a történet, hogy egyszerűen olyanon vagyok kiborulva, amin jelenleg nem tudok változtatni. Hiszen én megbeszélném, de ő nem akarja, és még csak azt sem tudom, mit kell megbeszélni. Köszönöm, hogy leírhattam. Ha voltatok már hasonló helyzetben, örülök, ha írtok, hogy miképpen sikerült megoldani.
Ha nem akar beszélni róla, nem kényszerítheted rá. Mi történt amúgy, egyszer csak megfagyott a levegő és azóta kerül? Vagy ez most hogy néz ki nálatok? Nem reagál, nem válaszol, nem beszéltek, nem jártok el közös programokra, semmi? Mintha nem is léteznél?
Ez a poszt most talált meg, gondolom nem véletlenül. :)
Egy nagy bajom van, nekem soha nem hat a leszarom pirula…az eszemmel tudom, hogy nincs más alternatíva, ha nem akarom magam tönkretenni, de mégsem tudom hagyni, elfelejteni, leszarni stb…
Relaxációs gyakorlatok, stresszkiadás, kick-box – le tudod vezetni valahogy úgy, hogy ne téged emésszen fel?
Hát igen sajnos már egyszer- kétszer engem is bekapott a fogaskerék. Majd délután felé kapcsoltam, hogy Mi van velem? Nagyon rossz a kedvem. A munkahelyemen napi rendi téma a pletyka, ( vidéki vagyok :D ) panaszkodás, Jajj most mi lesz?
tiszta paranoiásak. De egyébként jó csapat vagyunk, úgyhogy már tökélyre fejlesztettem, hogy tudom az ilyen beszélgetéseket vagy témákat egy jó poénnal nevetéssé formálni. Úgyhogy mindenki szakad. :D Fájdalmasan olvastam végig az bejegyzésed elejét. Hogy az emberre könnyen ráragadnak a negatív dolgok. Főleg hogy megéltem egyszer- kétszer azért én is. De a jókedv is ragadós. Persze vannak emberek, akik előtt hatalmas szürke felhő van és jobban esik nekik szomorkodni meg stb. :S Semmiségeken. De én tapasztalatból mondom ha valakinek jó kedve van optimista az is jelentősen ki hat a közösségre.
Jajj igen és elég fiatal vagyok az igaz de ért már egykét csapás engem is. Ha jól megnézem nekem is lenne sok okom, hogy sajnáljam magam meg stb. Hálásak lehetünk neked, hogy csinálod ezt az oldalt. Lehet, most már az ilyen írásaidat osztogatni fogom a munkahelyen. Persze szigorúan reklám szerűen :D Már ha egy valaki elolvassa unalmában, akkor nagy változást hozhat az életében. :D
Alapvetően tetszett ez a cikk is, bár cseppet szélsőségesnek éreztem néhány hozzászólást, nem is volt gyomrom végigolvasni őket. Majd máskor, per pillanat nem vagyok olyan befogadóképes, mint kellene (?).
Mondjuk a “kicsinyes, irigy, aljas, nemtörődöm és korlátolt” jelzők halmozása szintén szíven ütött. Ha már elfogadás és empátia, akkor legyen kölcsönös. Ne csak elvárjuk, de gyakoroljuk is.
“Senkinek sincs joga megítélni téged, hisz senki sem tudhatja, mit élsz át valójában. Lehet, hogy hallották a történetedet, de nem érzik azt, amit te.”
Vannak nézetek, amiket nem tudok elfogadni, és például a szélsőséges rasszizmus, szexizmus nálam ide tartozik. Ha ettől nem vagyok elfogadó, akkor ez van. :) De nem gondolom, hogy a tolerancia azt jelenti, hogy tolerálni kéne jogsértő, mások életének ártó dolgokat is. A szólásszabadság sem az, hogy mindenkibe szabadon bele lehet gázolni… Ha valakinek az az élettörténete, hogy belőle egy ilyen ember lett, akkor terápiázza ki ő, vagy vállalja a következményeit, pl. hogy mások elkerülik.
Ez a cikk nem arról szólt a szándékaim szerint (sajnálom, ha félrement), hogy morgott egy néni a buszon, úgyhogy lökjük le, mert mit negatívkodik. Mindenki visszatérően rosszindulatú embereket említ – kollégákat, családtagokat, ismerősöket (közelit, távolit), szomszédokat…
Egy kérdéssel zártad a posztot, és én erre reflektálnék :)
szóval, 3. éve élek Debrecenben, és eddig tökéletesen illett rám az a jellemzés, ami ellen ez a cikk megy. Mindenki hülye, mindenki rosszindulatú, ha valaki hozzám szól támadni akar, úgyhogy támadással kell reagálni. Most egy nyár erejéig nem foglalkoztam a dolgaimmal, hanem pihentem, szeptemberben szakot váltottam, és láss csodát az ég kék a fű zöld. Mi volt a baj? Vélhetőleg az, hogy 1. nem voltak céljaim 2. kicsit se éreztem magam elég jónak. A szakváltással lettek céljaim, és azokért küzdök, és hirtelen a belefektetett munka után jónak is (és nem haszontalannak) érzem magam. Vannak lyukas egy óráim, amikor nem tudok magammal mit kezdeni, mert hazajönni nincs idő, szabad terem nincs, és leülök a folyosóra, és mindig akad egy sorstárs, aki nem tud magával mit kezdeni és lehet kicsit beszélgetni. Kezdem megismerni az embereket, akikkel egy helyre járok, akikkel együtt dolgozok, és csomó értékes és jófej ember vesz körül. És a pozitivitás, meg talán a sok pedagógiai tárgy és a motiváció fontossága hozza ki belőlem, de találok az embereken valamit, ami szép/jó/tetszik, és ezt szóvá teszem. Tökre meg lehet lepni az embereket annyival, hogy “de jó a hajad ma!” “szép nyaklánc” “milyen csinos vagy!”. És tudom hogy ez nekem is jól esik, gondolom a másik napját is feldobja. Emellett most a tanárok próbálják belénk verni a “jó volt” árnyaltabb kifejezését, és ez beépül a minden napokba is :) az ismerősök már nem csak annyit kapnak, hogy “jó koncert volt, gratulálok” hanem kicsit bővebben kifejtem. És érdekes az őszinteséget is elfogadják így, ha tudják nem késsel mész feléjük, úgyhogy akár azt is meg lehet mondani, hogy mi nem tetszett – kulturáltan persze.
Nekem ez bejött, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, és remélem egy picit a körülöttem élők is.
(Azért hál’ Istennek viszonylag szűk körökben mozgom, és nagyjából jó társaságokban. Lehet, hogy már szelektáltam :D)
Ez most nekem is nagyon aktuális :)
Én persona non grata lettem az évfolyamon nagy részénél, mert a Férjem oktató.
Nem köszönnek, nem veszik fel a szemkontaktust és bármennyire is szeretném lesz.rni rohadt rossz érzés, hogy emberek frankón utálnak. Meg oktatók is, és hallgathatom az elítélő hangvételű rémtörténeteket ránk gyanúsan hasonlító szereplőkről, csoporttársak előtt, akik “hát igen” tekinteteket vetnek közben rám.
Első örömömben, hogy végre egyetem és a helyemen vagyok alábecsültem az emberek rosszindulatát. Az pedig, hogy ehhez nekem aránylag kevés közöm van és csak egy kényelmes céltábla vagyok most annyira nem vigasztal :(
De majd lesz jobb és felszívom magam. Legalább lehetek legálisan paraszt végre :)
Ó. Nálam is ilyen idők vannak manapság, és egyre nehezebben tűröm/tűrtem. Azt vettem észre, hogy én is morgok, rosszkedvű vagyok elég sokat, pedig alapvetően egy mosolygós, jókedvű, pörgős embernek tartom magam. Igyekszem kitörni ebből és visszatalálni a régi énemhez, ebben segít, hogy ma hazajöttem falura 3 napra anyumhoz. Kutyázok, cicázok, jókat eszem, menni akarok kirándulni. Ha nagyon kivagyok, beteszek én is valami jó zenét, sétálok (alias rohanok egyet, mert egész egyszerűen nem andalgásra teremtettek), futok, tornázom, olvasok, rajzolok, alszom kicsit, figyelem az utamba kerülő gyerekeket- annyira szívet melengetőek az óvodás vagy még kisebb gyerkőcök, ahogy gesztikulálnak, és amilyen optimizmussal szemlélik a világot.
Mindenkinek a legjobbakat, aki hasonló csónakban evez! ♥
Köszönöm a bejegyzést Via!
Megint nagyon betalált, mert az elmúlt két hét a munkahelyemen nagyon pocsolyás volt, és sajnos a legtöbbet nem a fizikai esőzés okozta. Úgyhogy dolog ide vagy oda elmenekültem, azt hiszem a családom meg a B vonat építgetése kizökkent a rámterebélyesedő posványból, és egy hét múlva lelkiekben felvértezve térek majd vissza.
Nem szeretek elmenekülni a problémák elől, mert tudom, hogy avval nem oldódnak meg, hogy homokba dugom a fejemet. Sajnos a fönököm viszont a kényes dolgokat szereti halogatni, örök optimista még hisz abban a mondásban, hogy “azokkal a problémákkal amik maguktól nem oldódnak meg 8 napon belül nem érdemes foglalkozni”. Mivel B vonat építését egyenlőre A vonaton kalauzkodásból finanszírozom, sajnos marad egyenlőre a menekülés.
Energiavámpirok, vészjósló varjak és biotérfigyelők, meg szomszédnéni securityk ellen meg a menekülési ösztön mellett mostanában néha tükörmódszert alkalmazok. Szúrósan bámuló szomszédnénit ma megálltam és szúrósan néztem, kb. 15 másodpercig én is. Az eredmény: zavartan körülnézett és bevonult a házba :)
Igen, néha minket is megbámulnak a metrón, pedig esküszöm, nem is lila a hajam (még). :D Vissza szoktam mosolyogni, ha olyanom van. :)
Ha gyerek bámul meg, főleg, ha kisbaba, bóknak veszem. (Akkor is, ha annyira pici, hogy elvileg el se lát odáig, ahol vagyok. :D)
Köszönöm ezt a bejegyzést, mostanság erősen foglalkoztatott ez a téma. :) Én alapvetően azok közé tartozom, akik a panaszkodásból sportot űznek. Egy adott ponton megbeszéltük a legjobb barátnőmmel, hogy csak akkor panaszkodjunk egymásnak, ha egyedül nem bírunk elbánni egy problémával, hanem kell a másik tanácsa. Mindig ugyan nem sikerül ezt betartani, de sokat javított a kapcsolatunkon, másoknak is ajánlom ezt a trükköt. :)
Nagyon jó ez a cikk! :) Miközben olvastam, eszembe jutott, hogy gyakran megpróbálok mentegetőzni, amikor éppen szabadnapom van az egyetemen vagy jön az őszi szünet, hogy “de attól még rengeteg tanulnivalóm és elintéznivalóm van”, hogy akivel beszélek, érezze, hogy én is ugyanolyan sokat dolgozom, mint ő. Pedig mi a baj egy kis pihenéssel, és hogy igenis jó nekem? Szerintem érdemes lenne leszoknom erről.
Nekem is fura, en 12 oraban dolgozom, ugyhogy nem 5 napos a munkahetem, hanem 3. Viszont minden masodik hetvegen dolgozom. Es mindig ugy erzem, mentegetoznom kene, mikor itthon vagyok hetkoznap, de aztan letudom magamban, hogy en is pont ugyanannyit – sot – dolgozok, mint masok, csak mas oraszamban, es nem szegyen hogy most itthon vagyok.
A fülhallgató nálunk is alapkellék. Három órát ingázom naponta, abból másfelet egyedül (a random beszélgetők általános célpontja vagyok, akik a “milyen szönyű ez az időjárás” valamilyen változatával szokták nyitni a beszélgetést), másfelet a férjemmel. A buszon sokat beszélgetünk, de néha csak elcsípünk egy beszélgetésfoszlányt, lefagyunk, egymásra meredünk, majd valamelyikünk kimondja: – Akarsz fülest tenni?… (Nálunk is füles. :))
Valamint kicsit off, de a lelki önvédelemhez tartozik és szezonja van: én idén előrehozom erre a hétvégére a kötelező temetőzést. (Egyébként már az is ramaty, hogy nem tudom levetkőzni magamról a dolog kötelező jellegét.) Így sem kivédhetetlen minden, de egyszerűen elgurul a gyógyszerem, amikor elmegyek a temetőbe anyukám sírjához, és a szomszéd sírnál éppen receptet cserélnek vagy a mindenki unokájának a szomszédjának a kutyájának a viselt dolgait tárgyalják ki… Szóval nálam idén október 24-re esik a halottak napja, városnéző őszi fotózással egybekötve, hogy – a férjemet idézve – “mégse olyan búvalbaszott hangulatban jöjjünk haza utána”.
♥ A kötelezőség érzése elmúlik, amint nem ott élsz, ahova a szeretteid temetve vannak, és nem tudsz elmenni mindig a temetőbe. Jó felismerés, hogy gyertyát gyújtani otthon is lehet, a szívedben meg mindig veled vannak, szóval menj nyugodtan, amikor akarsz! Én is 2 hete voltam a Papámnál, most nem fogok ezért megint hat órát utazni, már mindent tud, amit tudnia kell.
Amúgy szerintem egy csomó özvegynek a temető a szocializálódás, úgy járnak oda, mint más egy kávézóba – rendszeresen, akár gyakrabban is, mint hetente. Így aztán a november 1. is csak egy találka a többi közül, és ők már rég túl vannak az áhitaton. Ez is egy túlélési mechanizmus, még ha nem is túl empatikus fajta.
Nagyon tetszik a cikked, főként azért, mert mindig megoldást is keresel az adott témában, nem csak felvázolsz egy életbeli szituációt.
A bio-térfigyelő kamerákat meg rendszeresítem a szókincsembe, annyit nevetem rajta:) mi itthon vészjósló varjúnak(egy meséből kölcsönöztük a kifejezést) nevezünk egy két embert, mert azonnal megjelennek bárhol a faluban, ha valami történik, vagy ha semmi sem történik, mindenhol ott vannak:)
Szerintem ami a legrosszabb, hogy az emberre a sok sok negatívum, ha kell ha nem ráragad, és hiába nem akar az ember pesszimista, irigy stb. lenni, hamar azon kapja magát, hogy beolvad ebbe a negatív tömegbe.
Mai reggeli személyes példám, gyalogoltam haza miután elvittem a gyereket az oviba, egy néni bicikliről rám szól, “gyalogolunk, gyalogolunk”, nem bírtam mást kinyögni, “mint a mellékelt ábra mutatja”, mert ugye nem autóval vittem a gyereket. Vinni azon egyszerű okból viszem autóval(nem mindig), mert a falu végén lakunk, és több mint fél óra míg beérünk gyalog, ha a vissza utat is számítom, napi másfél órám megy el míg a gyereket hordozgatom, és ugye mivel nem alszik délután, meg ha már egyszer úgyis otthon vagyok alapon(de hogy menjek így el dolgozni állandóra?), el kell hoznom délben. Miért kell irigynek lenni, ha nem is látnak a miérttek mögé? Egész életemben gyalogoltam, és buszoztam, volt jogsim, de autónk csak nagyon későn lett, az sem új, hát a rosseb megette, ha nem teszem meg egy szem gyerekemért hogy reggel nem nyektetem a gyaloglással, ha megtehetem.Egyébként mindaddig élveztem a gyaloglást hazafele…bocsánat a kifakadásomért, de annyira nem bírom elviselni az emberi korlátoltságot, hogy egy ilyen egyszerű dolgot képesek irigyelni.
Lassan azt veszem észre, hogy ha ezeket el akarja az ember kerülni magányossá válik, pedig társas lénynek születtünk elvileg. Ezért is szeretek olvasni, mert az elrepít egy más világba.
Soha nem voltam még Angliában, de ha annyi jót írtok, jó lenne abból egy kicsit a mi világunkba csempészni:) Ha mást nem, Marc Darcy-t:)
Elnézést megint hosszúra sikeredett:)
Ne kérj bocsánatot, nálam jöhetnek a hosszú kommentek! :)
Nem is értem a nénit. Miért zavarta, hogy gyalogolsz? Mi köze hozzá?
Az idő a legdrágább kincsünk, a holtidő pedig nagy veszteség, van akkora, mint a pénzveszteség. Sosem kapod vissza. Autózz csak nyugodtan, ha tudsz, és épp az a jobb. Másfél óra naponta az (öt munkanappal számolva) 30 óra egy hónapban. Több, mint 3 teljes MUNKANAP, amit gyaloglással töltenél egy hónapban. Mennyi mindent lehetne addig csinálni!
Nekem sokat segít a szarkazmusom….távol tartja a hülyéket. :-) Egyszer egy új kolléga baromira behergelte magát-ráadásul nem is vele beszélgettem, csak egy kihallgatott(!!!!!) félmondatot félreértett…-, és már üvöltözött, én meg pont lesz*rtam,és megkértem,hogy aznap lesz szíves nem hozzámszólni, mert én aztán nem fogok hozzá egy mukkot se. :-D Volt egy nyugis napunk. :-D
De én mondjuk pont az a típus vagyok,aki amúgy is szigorúan körbepisili a határokat, és ezt kommunikálja is kifelé. Emiatt azok, akik először találkoznak velem, meg szoktak lepődni a “szigorúságomon” és “megközelíthetetlenségemen”. Aztán rájönnek,hogy egy tündibündi csaj vagyok, aki baromi segítőkész, ráadásul kicsit önfeláldozó is… Mondjuk az én munkámban baromi nagy a felelősség, nem hiányzik,hogy valaki befolyásoljon.
A világot meg heavy metal zenével szoktam kizárni, nem vagyok én kíváncsi a buszon a Józsi bácsi epeműtétjére, meg a Yvettke pasiügyeire. Ráadásul sokszor dolgozom “fejben”, kell, hogy kizárjam a világot.
Nekem a ‘tegyük fel a hatalmas fülest’ javaslaton akadt meg a szemem, mivel én is próbálom alkalmazni a munkahelyemen ezt a stratégiát. Sajnos nem bombabiztos megoldás :(
A szemmel látható, fülemet teljesen befedő eszköz ellenére – amiben tényleg szól valamilyen zene – T. Kollégák ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy elkezdjenek beszélni hozzám, majd meglepődnek, mikor közlöm velük, hogy egy hangot sem hallottam abból, amit eddig mondtak.
Az ilyen emberekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, főleg mivel visszatérő “vendégek”, és nem tanulnak az esetből.
Mennyire jó a viszonyotok? Egy kis humor belefér? Én lehet, hogy kitennék egy ilyen posztert.
A végére mehet egy “Köszi!”, ha cukibb akarsz lenni. :)
És ha megáll melletted valaki és elkezd belőle ömleni a szó, csak mosolyogva mutass a poszterre, aztán fordulj vissza dolgozni. :D
Köszönöm az ötletet, kipróbálom :)
NEM, VAN AKI ELLEN A FÜLES NEM HAT!
Én egyszer saját dugámba dőltem:
A füles nem hatott, később más munkahelyen a mellettem levő irodában valaki megpróbált füles nélkül zenefehőbe menekülni. Hát lehet, hogy őt nem közelítette meg a nap folyamán senki de én másnap ismét fülessel a fejemen találtam magam:)
Annyira jó ez a cikk! Egyrészt tök jó tudni, hogy nem vagyunk ezzel egyedül a párommal, másrészt (és főleg) a tanácsok miatt! Nagyon köszi!
Nekem a munkahelyemen vannak többen is örök panaszosok. Egyikük az a fajta ember, akivel ha beszélgetsz, mindig az ellenkezőjét akarja neked bebizonyítani, mint ami a te véleményed. Néhány esetben már előfordult az is, hogy pár nappal később a jelenlétemben adta elő a “nagy ötletét”, amit előtte én meséltem neki, hogy mit csináltam, és ő anno azt akarta megmagyarázni, hogy miért nem csináltam azt jól. (Kétlem, hogy olvassa a blogod, de azért ennél konkrétabban nem merem leírni, a munkahelyemmel játszom…)
Vele szemben már kidolgoztam a stratégiám, ami több dologból áll. (Napi edzést kapok tőle, szóval könnyen tudtam fejlődni. :) ) Az egyik az, hogy a hülyeségeket elengedem a fülem mellett, és “most nem érek rá, dolgoznom kell”, és már fordulok is a monitor felé. Nem egyből veszi a lapot, van hogy leül és folytatja tovább, de én se hagyom magam, dolgozok és kész, ezt munkahelyen nem tilos. :) A másik, ha épp van kedvem beszélgetni (ez függ attól is, hogy ő mit és hogyan mond), akkor meghallgatom, és a sima “szörnyű az élet”, “az XY egész munkaidőben nem csinál semmit”, “milyen hülye ez az YX, ezt meg azt csinált” (általában olyat, ami engem abszolút nem érdekel, mert se előrébb, se hátrébb nem leszek ettől az infótól) panaszkodásokra általában visszakérdezek, hogy “ez nekünk miért fontos”? (Vagy valami hasonló, arra rámutató dolgot mondok/kérdezek, amiből rájöhetne, hogy nem éri meg ezekre időt+energiát pazarolni.) Neki még nem esett le, hogy miért hasznos ez a kérdés, pedig egyébként segítene is rajta, így csak rajtam segít, de legalább félsiker van. :) A harmadik “stratégiám” szigorúan idézőjeles, mert a három közül ezt nem (annyira) én irányítom, hanem csak úgy jön: ez a nevetés. Illetlen vagy nem, többször előfordult már, hogy amikor beszólt nekem, és hangosan elkezdtem nevetni, és nagyon nehezen tudtam abbahagyni. Ciki volt, de legalább őszinte. :)
Egy másik kollégámmal az szokott előfordulni, hogy konkrét munkára/kollégára panaszkodik, ezek olyan szempontból cseles esetek, hogy tényleg azt hiszem, hogy tanácsot kér, mert annyira konkrét az eset, és kérdést szokott feltenni. Én meg adom a tanácsot, ami sehogy sem jó neki. Ezt addig folytatjuk, amíg ő bevallja hogy nem is annyira a megoldás érdekli, hanem jó panaszkodni (bizony! ezt így bevallja, és nem csinál vele semmit, csak szívja a véremet bűntudat nélkül…), amire az én válaszom: “abban sajnos nem segíthetek”. Ha viszont én unom meg előbb a tanácsok adását (ez nem a kifogytam a megoldásokból, hanem az agyam mondja azt, hogy ennél több energiát nem ér meg a dolog), akkor a köv. válaszom a “több ötletem nincs, sajnálom”. Ezek a válaszok nekem két dolog miatt hasznosak: 1. jelzem vele, hogy szerintem ennek a beszélgetésnek vége, ezen erősít egy újabb téma felvetése (képzeld, láttam tegnap egy lányon egy tök jó piros ruhát az utcán, te láttál valahol ilyet mostanában a boltokban?), és 2. az én agyamban is lezárja a dolgot, (jó esetben) én nem kattogok tovább ezen, miután ő kipanaszkodta magát.
Nálam még az szokott fontos lenni, hogy időben felismerjem a helyzetet, de mivel már aránylag régóta dolgozom ugyanitt, megismertem az embereket, és tudom, hogy mire számíthatok. Ezt mindig, de mindig bele kell számolni abba, amit mondanak. Ez is a stratégiám része: észben tartani, hogy én nem lehetek kevesebb azért, mert ők nem akarnak többek lenni annál, mint amik tegnap voltak. Én szeretnék folyamatosan fejlődni, ők szeretik a kényelmet. Nem mindenki egyforma, én nem erőltetem rájuk az én véleményem (sőt, nem is tudják a jövőbeli terveim egyáltalán), és nem hagyom, hogy az ő véleményük hatással legyen rám. Nem árt meghallgatni, mert hasznos lehet benne, de fontos észben tartani, hogy szűrni kell. Sok évembe telt, mire ezt megtanultam… de lényeg, hogy tudom! :)
A stratégia része még egy konkrét terv arra vonatkozóan, hogy hagyjam el ezt a negatív légkört, egyetlen baj ezzel, hogy nem egyik napról a másikra megy, de azért halad. Amíg nem ugorhatok át a B vonatra, addig viszont idő/pénz szempontjából jó munkahelyen vagyok, úgyhogy a többi negatívot megpróbálom tűrni+szűrni valahogy. Ha tűrni kell, a B vonatra gondolok, és ez motivál is.
A cikkben a 3 mi volt a legjobb-legviccesebb kérdésed nagyon jó, ezt is felveszem a kelléktárba, köszi! :)
És a barátok tényleg nagyon fontosak, 2-3 olyan barátom van nekem is, akiknek el tudom mondani a terveimet, és bár ők nem ilyen utat választanának, de segítenek és támogatnak – és ők azok, akikkel szemben sosem alkalmaznám azokat, amiket fent leírtam. Az emberekben az a legjobb, hogy mindenki másmilyen, és annyira örülök, hogy van néhány olyan legjobb barátom, aki szintén így gondolkodik. :)
juj, bocsánat, ez überhosszú lett…
Ne kérj bocsánatot, elfér, én örülök neki! :)
Ezt aranyba!!! “Én nem lehetek kevesebb azért, mert ők nem akarnak többek lenni annál, mint amik tegnap voltak.”
:)
Ez nagyon jó!:)))
Pontosan: soha nem szabad az ő szintjükre alacsonyodni!
Éljen a Facebook-mentes élet!!!!
Én nagyjából lesz–om a közösségi portálokat, se időm, se energiám erre….
Munkahely család barátok pont elég! (Persze tudom, hogy vannak, akiknek sok minden miatt szükséges.)
+ a negatív véleményeket is lesz—om!!!!
Mindig mindenhol vannak lehúzós, energia-vámpír, ultra gázos panaszkodók, rinyálók, kákán is csomót keresők.
Engem nem érdekel, de tényleg, plusz ha beszólnak én is beszólok!
Kis faluban élek, tudom miről beszélek!
Itt nincsenek titkok, meg nem- ismerősök…és mindig vannak “okosok”.
Nálunk hamvában hal meg minden kezdeményezés, ami pl a családosokat érinti: családi napközi, bababörze, babaklub, torna zumba, aerobik….minden!
Itt mindenki egy kanál vízben képes lenne a másikat megfojtani, tisztelet a kivételnek- ha ötlete van, akkor pláne. Itt csak olyan dolgok működnek, amiket a polgármester és sleppje támogat, szóval vagy megszoksz……
Mi szépen felülemelkedtünk ezen, és durván lesz—juk!
Ha program kell, elmegyünk máshová, a gyerekfelügyeletet megoldjuk okosban, eljárunk dolgozni.. szóval ennyi.
És olyan szinten nem érdekel, hogy mondtam az elsős fiamnak, hogy nyugodtan álljon ki magáért, nem érdekel kinek a gyereke, elintézzük! (PL. ilyenért beszólnak elsőben a társai, hogy mekkora kulacsban visz inni-ne már!) A gyerekek is gonoszak ám, így csak a támadás=védekezés működik!
Szerencsére van pár arc, védőnő, gyerekorvos, tanár, szülő, akik hasonlóan gondolkodnak, így nem érezzük magunkat kirekesztve.
Nagyon sok az irigy, buta ember, aki a segítséget is rosszul értelmezi, de az nagyon igaz, hogy aki nem akarja, azon nem lehet segíteni.
A gyerekneveléses beszólásokra: én mindig visszakérdezek, ha szintén szülő az illető…pl. sima szülés-császár kategóriában tudok nagyon jókat “Tényleg? És eltéved az alagútban, mert császáros volt??? Majd próbáld ki!” Asszem, nem nagyon fognak utána beszólni. (Uez szoptatás-tápszer, hordozás-sírni hagyás stb esetében, mindenre lehet az ellenkezőjét mondani! Így is, úgy is “szaranya” leszel, de a tiednek Te vagy a legjobb, ezt ne feledd sose!:)
A gyerekek a szülőktől tanulnak, sajnos. Ha otthon normális másokat csúfolni, cikizni azért, hogy honnan jött, hogy néz ki, mije van, mije nincs akkor, a suliban is az lesz. El tudom képzelni, hogy a kulacsos beszólós gyerek szülei otthon számon tartják, hogy melyik szomszédnak mekkora a kocsija és mikor és hova ment nyaralni…
Vannak ilyen bio-térfigyelő emberek, akik mindenről tudni akarnak! Egyszer elmentünk a nyuszinak alomért gyalog, csakhogy 15-20 kilós zsákok, úgyhogy kifundáltuk, hogy 2 bőrönddel megyünk, mert gurítva könnyebb lesz. :D Másnap megkaptuk a folyosón egy kedves szomszédtól meglepett pislogások kíséretében, hogy “azt hittem, hogy már megint külföldre utaztatok?!”. Nem, cicám, csak azt láttad, hogy van nálunk bőrönd, de egyébként is, mi közöd hozzá. :D (A legtöbb embernek az is “külföldi nyaralás”, ha leugrunk Szombathelyre a szüleimhez. Yay, glamúros InterCity. :)))
Szóval ne aggódj, még csak falu sem kell ehhez, elég egy 40 lakásos társasház kotnyeles emberkékkel. Cserébe azt is hallod, hogy kinek a kurvaanyját és áthallatszik, ha ordítoznak a gyerekeikkel vagy egymást pofozzák. Az ellen meg nem lehet becsukni az ablakot, hogy vékonyak a falak. :/ Sebaj, úgyis kinőttük ezt a lakást, legalább megvan a 3 éves terv. :D Átmenetinek meg szól a zene. :)
A császáros-alagút válasz nagyon jó! :))
A falusimocsár egy darabig engem is zavart, de azt hiszem túlléptem rajta. Ha városban 60 000 embert le tudtam sz@rni biztosra vettem, hogy 600-at is le tudok… azt hiszem sikerül. Sajnos nálunk is sok jó kezdeményezés dugába dőlt már, nehogy valaki “jól éljen a gyerekeinkből” de a pár lelkes és kitartó “gyüttment” gyereke legalább egy-két baráttal kezdette az ovit.
Lakhelyem ötezres lélekszámú kisközség, nagyváros mellett, tíz éve lakunk itt. Relatív csendes, idegen elemektől mentes hely, korrekt egészségügyi és oktatási intézmények, gyorsan beérek a munkahelyemre, stb. Viszont az emberek… minden egyes beszélgetés egy panaszáradat, mindegy, melyik szomszéddal találkozom. A legkellemetlenebb szituációk egyike az (volt), amikor a szemben lakó szomszéd néni hipp-hopp megtáltosodott és hetekig nem köszönt. Nem értettük a szitut, aztán visszahallottuk, hogy nekünk csak megszületni volt nehéz, mert tíz év alatt már a nyolcadik új autónk van… (páromnak munka ügyben gyakran cég- és bérautót cseréltek, ő meg azt hitte, hogy saját, mert nem matricáztuk fel, hogy BÉRAUTÓ!). Ma már csak nevetünk az egészen. Apósomnak igaza van, inkább irígyeljenek, minthogy sajnáljanak :-)
És elfelejtettem odaírni, hogy ez minden autócserénél így van. Legutoljára egy hónapja érkezett új autónk, már fogadásokat kötöttünk, hogy meddig bírja köszönés nélkül :-D
Hahaha! :) Legalább jól szórakoztok rajta. Szegényke, ez az egyetlen elfoglaltsága van az életben, hogy másokat méricskél? Uncsi lehet.
@Via (nem találok válaszgombot) OK, máhogy látod, mint én. Nem akarok senkit sem meggyözni, nyilván mások az élettapasztalataink, és írásban egyébként is nehézkes lenne.
Vannak szituációk, amikre tényleg igaz, hogy újra meg újra belepörögsz, mondjuk egy alá-fölérendelt viszonyban találod magad, ahol hasonló a dinamika, mint X éve a főnököddel vagy Y éve a pasiddal vagy Z éve a tesóddal vagy Q éve a matektanároddal, és ugyanazokat a frusztrációkat hozza elő. De azért nem hiszem, hogy nagyon sok tanulnivalóm van abból, hogy pl. kerülgetnem kell a kutyaszart az utcákon, mint valami akadálypályát, max. annyi, hogy megjegyzem magamban, hogy más, nagyobb városokban érdekes módon senkinek sem törik ketté a dereka attól, hogy lehajol és felszedi. :D
Hogy mit mond rólam az, hogy ezt is észreveszem a többivel együtt? Talán azt, hogy szeretnék olyan helyen élni, ahol nem a “lehető legkevesebb erőfeszítés” az emberek életcélja — lábjegyzettel hozzátéve, hogy “de ha meg lehet úszni, akkor még annyi sem”.
Ha ez egy tanulási folyamat, akkor hurrá, nevezzük így, de mindenbe bele lehet mindent magyarázni. :)
“szeretnék olyan helyen élni, ahol nem a “lehető legkevesebb erőfeszítés” az emberek életcélja — lábjegyzettel hozzátéve, hogy “de ha meg lehet úszni, akkor még annyi sem”.”
Most lézerpontosan ezt érzem. Engedelmeddel lenyúltam :)
:D Áldásom rád. ♥
Meglehetősen rinocéroszbőrű vagyok, úgyhogy nem igazán érdekel, mit mondanak a vadidegen emberek az utcán. Az ismerőseimet pedig igyekszem szelektálni – mivel nincs munkahelyem, ezért könnyebb dolgom van, mint sokaknak. (Egyébként ez nem csak a rosszindulatú emberekre vonatkozik, hanem az idegesítő és hülyeségeket beszélő emberekre is – ezért nem tarom a kapcsolatot például a nagynénéimmel)
Ha valakit képtelen vagyok elkerülni, akkor általában az egyik fülön ki – másikon be módszert alkalmazom. De.
Részt veszek szombatonként egy OKJ-s képzésen (egészségügyi szakma), és valami elképesztő, hogy ott mi megy. Minden egyes témakörnél (szociológia, kommunikáció, népegészségügy) elő lehet húzni a Nagy Magyar Depressziót és legalább fél órát dagonyázni benne. Úgyhogy szombat estére nem csak a figyelésben fáradok le, hanem abban is, hogy ezeket kell hallgatnom… nagy fülessel meg mégsem ülhetek be az órákra.
De ez még abban is rossz, hogy a tanulásra szánt időt húzza, nem? Vagy a tananyag része a dagonya? :(
Szerintem a tananyag része pl az lenne, hogy “Magyarországon alacsony az átlag életszínvonal X, Y és Z okokból”. Nem kéne hosszú percekig ezen rugózni mártír arckifejezéssel és hangszínnel – főleg úgy, hogy a teljes reménytelenség érződjön az egészből. Magánemberként természetesen gondolhatja úgy, hogy innét csak lefelé vezet az út, de a tanórához ennek semmi köze.
én ugyan igazoltan maradtam volna távol, de azért érdekelt a bejegyzés :), tetszett is nagyon.
+1 gondolat: egy kis önvizsgálat-mélyinterjú, miért ezeket a (seggfej) hangokat halljuk meg, miért kerülnek újra és újra a látóterünkbe (hallóterünkbe).
példa: az egyik barátnömmel egykorú gyerekünk van, elég hasonlóan is neveljük öket. Neki úton-útfélen beszólnak (miért hagyja sírni, miért nem hagyja sírni, miért van rajta sapka, miért nincs rajta sapka), nekem még SOHA (4 év alatt). Ja, és ugyanabban a városban lakunk :)
De arról miért a barátnőd tehet, ha neki szólnak be mások, nem neked…? (Azzal kapcsolatban, hogy hogy kezeli valaki a beszólásokat, ha már vannak, érdemes az önvizsgálat, jó megtanulni valahogy feldolgozni/elengedni, de hogy vannak vagy nincsenek, azzal pont nem lehet mit kezdeni).
Tényleg van olyan ember, aki az 5% rossz dologból is tud egy 100%-os rossz életet parázni magának, de ebben a cikkben nem arról volt szó, hogy miért csak a panaszkodást hallod meg, amikor egyébként minden rendben van. Hidd el, a “mindenki megőrült” életélmény (ahogy láttam a hozzászólásokból, másoknak is ismerős) pont arról szól, hogy folyamatosan, csőstül, rengeteg ember rosszindulatú, bunkó, erőszakos, kötekedő. És nem azért, mert én vagyok egy negatív pocok, és csak őket veszem észre, hanem mert minden segítő kézre jut kilenc, aki ráver arra, aki kér. Szerintem ma Magyarországon ez most sok helyen kihívás. Nem hiszem, hogy egyszemélyben vonzottam volna be a legálisan rasszista és uszító embereket a csúnya gondolataimmal. :D Ha igen, akkor elköltözök Abu Dabiba, és akkor majd biztos jobb lesz itt mindenkinek. :))
De nagyon örülök, hogy számodra ez nem ismerős jelenség, ezért is írtam a zárójelest, tudom, hogy nem mindenkire vonatkozik. :)
Via, Kaméleon, nem gondolom, hogy az lenne negatív, és ráparáz 95%-ot, aki hallja a megjegyzéseket. Bocsánatot kérek, ha nem tudtam jól megfogalmazni.
Olyan helyzeteket teremtünk magunknak, amivel valamit meg kell tanulnunk. Amíg nem tanuljuk meg, addig ez ismétlödik. Ilyenkor érdemes egy mélyinterjúval magunkat vizsgálni, amíg eljutunk a kiinduló félelmünkhöz/elvárásunkhoz.
Tekintsünk úgy a seggfejekre, mint statisztákra, akik létrehozzák ezeket a tanuló szituációkat, a _számunkra_. Igaziból rendes dolog tölük :)))
Bocsi, kemény leszek, és tudom, hogy van, aki ezzel nyugtatja magát, de ellene vagyok ennek a gondolkodásnak.
Ez a “teremtünk magunknak” tézis azonnal megdől, amint nem nyugati jóléti társadalomban élő embereken zongorázod végig, akiknek a legkisebb bosszúságuk is áldásnak tűnhet mások számára. Mit teremtett magának egy vízbe fulladt kisgyerek? Mit teremtett magának egy gázkamrában kiirtott család? Mit teremtett magának egy dzsungelben ivóvíz nélkül éhenhalt, várandós lány? Nekik mit kéne tanulni ebből? Legközelebb “szülessenek le” jobb helyre?
Ez a gondolkodás sajnos arra is remek, hogy mossuk kezeinket. Mi nem tehetünk értük, nem tehetünk ellene, ezzel neki “van dolgoznivalója”, oldja meg… olyan szépen lehet így cserben hagyni, belerúgni másokba, miközben azért az erkölcsi fölény megvan. Nem egy embert láttam, aki az igazságos univerzumra hivatkozással egy akkora orbitális privilegizált f@sz volt, hogy csak úgy füstölt. Nagyon-nagyon veszélyes és elidegenítő ez a gondolkodás. Ha meg magunkra használjuk, bűntudatkeltés, és nagyon ügyesen lehet önmarcangolásra használni. Igen, vannak helyzetek, amikből később tanulunk, és tapasztalatszerzésnek jó volt, na de nem minden. egyes. dolog. ami. velünk. történik…
Hogy én mit csináltam azért, hogy szembe jöjjön ez a sok barom? Kimentem az utcára.
Legközelebb másik úton mentem.
Ott is voltak.
Mindenki más jön szembe, csak én nem? Ha az a normális forgalmi irány, hogy kicsinyes vagy, irigy, aljas, nemtörődöm és korlátolt, akkor inkább nem akarok “rendesen” haladni…
De persze, erre is lehet azt mondani, hogy milyen jó lehetőség ez, meg lehet tanulni belőle, hogyan kell nemet mondani, mondjuk (amit többen is írtak) az “itt élned, halnod kell”-re, vagy hogyan tudod a jóindulatodat, mosolyodat megvédeni azoktól, akik akár direkt beintenek, csak mert ez szerez nekik örömet, hogy másoknak ártsanak.
Tényleg, őszintén örülök, hogy nem találkoztál még ezzel a jelenséggel. De azokból a visszajelzésekből is, amiket kaptam, úgy gondolom, nem a mi készülékünkben van a hiba. :)
Via ez a válaszod egyszerűen…tökéletes <3 pont így.
Valahogy engem elkerülnek a lehúzó emberek Facebookra már 2 éve nem járok, egyedül dolgozom dolgozom, a boltokba pedig olyan elszántan és mosolygósan lépek be, hogy az ötödik alkalommal a mindig morcos hentes is viccelődni kezdett. A seggfej-suttogó kifejezés zseniális! A hülyékkel való találkozásaim – mert azért vannak- meg arra jók, hogy nevessek egy nagyot, mert tényleg elég abszurd szituációkba szoktam keveredni. Szóval a stratégiám a nevetés. A nem-lehet-segíteni-neki típust ismerem, az elmúlt hónapban próbáltunk egy barátnőmmel “megmenteni” egy harmadik barátnőt, de tök reménytelen, ha ő maga nem tesz semmit, akkor ennyi.
Kedves Via!
Már éppen aludni készültem, amikor megláttam a bejegyzésed címét a legfrissebbek tetején és telibe talált a téma, úgyhogy mindenképpen el kellett olvasnom. A vége az lett – mit a vége, a közepe -, hogy derültem egy jót azon, hogy milyen lazán beolvasol a problémáknak, valamint már vagy egy órája itt bogarászom a vonatkozó szekció cikkeit…:-)
Konstatáltam, hogy a világ minden csücskén vannak ilyen emberek (a tudjukkik), és láthatóan nem csak nekem van tele a hópipőm már így tél előtt. Eddig többnyire humorral és iróniával próbáltam felvenni a küzdelmet, több-kevesebb sikerrel. Amikor már nagyon nem megy, akkor próbálok szimplán ignorálni.
Sajnos nem igazán tehetem meg, hogy feltegyem a fülest, illetve ritkán van ilyen lehetőségem a munkahelyen, úgyhogy leginkább a szelektív hallást próbálom edzeni, hogy ne is halljam meg a negatívkodásokat és rosszindulatú megjegyzéseket.
Ezen a stratégián túl sokat jelentenek az általad leírt tanácsok is, mert megerősítik bennem azt, hogy nem, nem szabad mindig ártani magamnak azzal, hogy felőröltetem magamat a hülyeségmalomban. Azaz nem leszek “seggfej-suttogó”. A helyzet az, hogy ezen a kifejezésen még vagy három hét múlva is vinnyogva fogok röhögni – lehet, hogy éppen az irodában, ha ott jut eszembe. :D
Köszönet a sok hasznos és motiváló, vigasztaló írásodért!
A röhögés jó. Post-itezd ki a monitorra az idézetet, és nézz rá, amikor csak jön valami nagyokos. :D
<3 Foo Fighters…
Nálam a munkahely rengeteget számított a hangulatom alakulásában- a nagyon negatív, lehúzós-kibeszélős helyek után a mostaninál szuper a társaság, tényleg odafigyelünk egymásra, és így azért könnyebb eltölteni azt a napi 8 órát, szóval van remény :)
A határhúzással nagyon küzdök a családdal-barátokkal és a külvilággal is (nemrég jöttem rá, hogy egyáltalán tudok határokat húzni), , egyelőre még nincs meg az egyensúly, szóval most jó volt olvasni róla.
Napi 8 óra rengeteg, tényleg nem mindegy, hol, hogyan töltöd. (Meg a többi 16-ot sem.) Örülök, hogy találtál egy jó csapatot!
Határokat húzni kell. Családdal is. Attól, hogy vérrokon, még lehet korlátolt… sajnos. :( Pedig ha már te ilyen jófej vagy, igazán lehetne jófej az összes családtag is, nem? :D Kár, hogy a genetika nem így megy.
Ha magam alatt vagyok, akkor feljövök a blogodra a feltöltődős posztokért. Igazából szerintem tudom már mindet kívülről, de muszáj elolvasnom őket, egyfajta seggbebillentésért.
Ha nem tehetem, hogy internet előtt legyek, akkor random felütöm valahol a könyvedet, és olvasom. (Tényleg, már majdnem egy éve kölcsön van valakinél, talán ennyi idő elég volt neki, vissza kéne kérnem…)
Mostanában viszont előfordul velem az is, hogy mosolygok, boldog vagyok. Tényleg az vagyok. (Vannak anyagi gondjaim, fizikailag is nehezen viselem már a pocaklakót. Igen, a várandósság nem fenékig tejfel. De boldog akarok lenni, ezért minden apróságnak örülök)
Aztán jönnek az ismerősök, hogy te meg miért vagy boldog, neked ez így szar, meg úgy rossz. Neked ez meg az miatt a logika törvényei szerint nem szabadna boldognak lenni…
A családi vállalkozásunkat már évek óta alapozzuk, az egyik ága már majdnem stabil “B” vonat, szóval már fél lábbal rajta vagyunk. De mindenki csak lehúz, hogy csak a pénzt viszi, nem jó ez így, akkorát fogtok bukni, stb. Ez az egyik álmunk, megvalósítjuk. Ha bukunk, bukunk. Az elején szívás, de jól esik csinálni. A családi vállalkozás másik ága is folyamatban van, de most egy kicsit át kellett tervezni a dolgokat az érkező manó miatt. Így viszont több elméleti tudást tudok szerezni, amíg itthon vagyok vele, és elkezdhetem kicsiben csinálni. :) De persze ez sem fog sikerülni az ismerősök szerint. De mit törődöm én azokkal, akiknek rossz, és alám akarnak tenni, hogy nekem is rossz legyen.
De a lényeg, hogy leginkább te és a legjobb barátnőm adtok nekem erőt, hogy ne panaszkodjak. A barátnőmmel havonta tartunk panasznapot, amikor elmondjuk egymásnak az összes bosszantó dolgot az életünkben. A feladat az, hogy egymás panaszaiban lássuk meg a jót, és bizonyítsuk be a másiknak, hogy az igazából nem is rossz. Most már egyre kevesebb panaszt írunk egymásnak mint mondjuk 3 éve. :)
Tök jó ez a panasznaposdi! Számíthattok egymásra, ez fontos. ♥
Vállalkozás-ügyileg arra hallgass, aki már megcsinálta. Aki nem, annak fogalma sincs sokszor, hogy merre hány méter. Én még mindig van, hogy hitetlenkedő fejeket kapok, hogy mit dolgozom (vagyis szerintük: “dolgozom”), van, akinek sosem lesz elég bizonyíték, hogy értek hozzá és megy. Jól van, nem nekik csinálom. Ott az ajtó, csá! :D Szurkolok, hogy ne bukjatok, de ha mégis buktok, akkor őrizd meg a hozzáállásodat!
Mi is megvalósítottuk álmaink vállalkozását és buktunk is vele, nem keveset. A mai napig nyögjük az árát. De ha újra lenne ez a lehetőség, újra belevágnék :D Mindenki, akinek ezt mondom, azt válaszolja, hogy nem vagyok normális. Merthogy újra ez lenne, nyilván. Mondtam, hogy sokat tanultam belőle és nem hiszem, hogy újra ez lenne. És én igenis jó dologként emlékszem vissza erre az időszakra az életünkben :) Az is számít, hogy közben jól éreztük magunkat és hogy rengeteg energiát adott maga a munka, az előkészület és a tervezés.
Most épp másra készülök, teljesen más területen, de nagyon tudom hasznosítani a korábbi tapasztalatokat. Van, amiben két vállalkozás más, de van, ami azért ugyanúgy megy.
Szóval csak remélem, hogy azóta már megvalósítottátok, amit szerettetek volna és akármi lett a vége, nem bántátok meg Természetesen utólag is a sikerért hullámozok itt nektek egyedül :D
Én is Foo Fighterst hallgatok!! Akárhányszor repülőre ülök, mindig elgondolkodom én is az oxigénmaszkos dolgon és ugyanerre jutok! :)
Na, és kombináljuk a repülőt meg a Foo Fighterst? :D https://www.youtube.com/watch?v=1VQ_3sBZEm0
Dejó, nem is láttam még ezt a klippet, Jack Blacket is imádom! :)
Találó cikk, Via, gratulálok és köszönöm, hogy olvashattam! Ahogy aquanie írta fent, én is voltam Angliában egy egész évet, nekem utána fél évembe telt, hogy felálljak a padlóról, olyan nehéz volt szembesülnöm a kismagyarvalósággal…És ennek már több, mint tíz éve, és szerintem ezidő alatt, csak rosszabb lett itthon a helyzet.
Hogyan őrzöm meg a mosolyomat? Pont így, ahogy fent leírtad :)
Illetve azzal kezdem, hogy mindig – őnzőnek (tűnő) módon – magamra koncentrálok először. Ha úgy érzem, lehúz a pöcegödör az egyébként mosolygós és optimista “alapjáratomból”, akkor elvonulok a családomhoz (lásd fenti 6. pont), töltekezem az ő szeretetükből, aztán amikor úgy érzem, hogy a lelkem már rendben van, akkor jöhet a testem (edzés, séta, friss levegő, víz, finom étel, hajmosás, szőrtelenítés, ami éppen, Via erről már szintén rengeteget írtál). Amikor az én kis burkomban már újra rendben van minden, akkor már van erőm segíteni – és megengedem magamnak, hogy néha csak kicsit segítsek, megvívni a harcaimat – és megengedem magamnak, hogy néha veszítsek, mérlegelni mi fontos és mi nem – és megengedem magamnak hátat fordítsak olyan seggfejeknek, akikre sajnálom az energiáimat pazarolni. Leszarompirula. Önzés? Nem hiszem, mert a feleslegesen el nem pazarolt energiát jóra tudom fordítani, de csak akkor, ha nekem is van és nem herdálom el.
Ez nem jelenti azt, hogy nem kerülök néha teljesen padlóra, időnként az élet akkorát üt és olyan váratlanul, hogy esélyem sincs kivédeni. Akkor jön megint a fenti procedúra előröl.
Ó, és már tíz éve csak tiszteletbeli londonlány vagy? Azt hittem, még mindig “kintről” írsz. Ezek szerint szeretted. :)
Ez nem önzőség, ez öngondoskodás. Szerintem. ♥
Ó, hát igen, már csak tiszteletbeli londonlány vagyok, és szerintem amíg élek, londonlány leszek :) Annak, aki ma vagyok egy elég jelentős százalékát annak az egy évnek köszönhetem. Biztos mindenkinek van olyan, hogy tudja, most egy olyan emberrel találkozott, olyan helyre került, aki meghatározó lesz a fejlődése szempontjából. Nekem Anglia ilyen volt.
Így az összes pontot végigvéve volt kb anno bennem az elhatározás, hogy én bizony el fogok költözni Magyaországról.
Keringett a neten egy zoknis dolog, ha van zoknid az a baj, ha szebb a zoknid akkor az, ha nem akkor az, ha páratlan akkor az, és tényleg mindenkinek mindennel a baja van. Mindenki mással, más bajával foglalkozik, közben neki is van egy saját büzlő kupackája, de az meg persze oké.
Annyira jókat írsz, minden szava arany. A repülős oxigénmaszkos hasonlat az egyik legjobb része nekem. Annyit tennék hozzá, hogy akkor mi van, ha a mellettem ülö kapálózik, és még csak nem is engedi, hogy segítsek?
A 3-as pont nálam nagyon aktuális, mivel van véleményem, sokmindenben nagyon merev vagyok, és sokszor nem viselem jól a középszerű dolgokat, ferdítéseket, aljaskodást. De nem is kell!
Akkor nem segítesz! Aki nem hagyja, azon nem lehet akarata ellenére. Nem vagy mindenkiért felelős. Ha tudsz, kezet nyújtasz. Ha nem tudsz, nem nyújtasz. Ha elfogadja, segítesz. Ha nem fogadja, nyújtod a következőnek. Nem veheted válladra az egész világ sorsát.
Van egy tök jó kifejezés, szerintem ide is aktuális: askhole. Olyan kérdezős seggfej (ask + asshole), aki bociszemekkel várja, hogy megoldd a problémáját, kérdezi, hogy mit csináljon (mert “te olyan ügyes vagy”, vagy “neked ez olyan könnyen megy” – ezt szeretik hozzátenni), majd mikor tanácsot adsz, mindenre van egy válasza. “De az nem jó, mert…” “De az nem fog menni, mert…”, és igazából csak azt akarta, hogy jól megerősítsd abban, hogy ő aztán nem hülye, á, dehogy, mindenki más a hülye, neki nem kéne tenni semmit a változásért. Bármit is mondasz, marad a kis dagonyájában, minden megoldási javaslatra lesz egy okos kifogása, de addig is jól leszív meg pazarolja az idődet. És vannak, akik ezt éveken keresztül játsszák. Aztán egy idő után összefutsz vele, és lezajlik a párbeszéd, hogy “na, sikerült?” “nem” “és, kipróbáltad, amit mondtam?” “nem”. Ja kérem…
Kedves Via es kommentelotarsak,
Ra kellett jonnom, hogy sajnos egy nagyon kozeli csaladtagra pontosan illik ez a meghatarozas. Askhole. Emiatt elegge szomoru vagyok, mert regebben nem ilyen volt. Kb. 2 eve vezetovaltas volt a munkahelyen, ahol mar vagy 28 eve dolgozik. (tudtak elore, hogy lesz valtas). Azota mondhatni “megbolondult”. Ki nem allhatja az uj vezetot, de azt vettem eszre, hogy nem ervekkel alatamaszthato okok miatt, hanem beleviszi az erzelmeit. Pl. milyen izlestelen harisnyat hord, fuggonyt vesz a ceg penzen ami neki nem tetszik, felvette egy ismeroset dolgozni, at kellett koltozni masik szobaba, o ilyen emberrel nem mukodik egyutt, stb. Meg is kapta tole szemtol szemben, hogy nem egyuttmukodo. Sajnalom, de szerinem 80%-ban maganak idezte elo a pocsolyat, amiben van. Rengeteget panaszkodik otthon, altalaban ezeket rovidre zarom azzal, hogy panaszkodasban nem tudok segiteni, illetve a panaszkodas helyett kereshetne hasznosabb idotoltest is, ami elorevinne, vagy mozogjon, mert az oldja a stresszt es nem tud kozben butasagokon agyalni.
Neha rator a gondolat, hogy valtsunk munkahelyet. Akkor jovok en a kepbe. Jaj, hat en nem tudok annyira banni a szamitogeppel, meg az okostelefonnal, nem is nagyon akarok, segits mar.. legyszi segits CV-t irni, profession profilt csinalni, hirdeteseket keresni… Nem! Ugy gondolom, nem az en feladatom helyette munkat keresni, igenis le kell ulni tv nezes helyett munkat keresni, vagy onfejleszteni, tanulni.. egy palyamodositast se tartanek kizartnak, nem mai csirke, de az nem jelent semmit.
Ha megmondom neki, hogy ezt javareszt neki kell megugrania, de szivesen atnezem a kesz CV-t, stb, akkor megkapom, hogy milyen onzo es halatlan teremtes vagyok, hogy meg ennyit se vagyok kepes segiteni, “pedig neked ez csak egy perc”. Ha a velemenyem kerdezi kulonfele temakban, pontosan a fentebbi reakciok szuletnek. “de az hulyeseg/de ez nem jo, mert/de en ezt nem fogom csinalni/de errol en mar lekestem/de ez ugyse sikerulhet… Nagyon belefaradtam mar. Rossz erzes, hogy barmilyen kedves epito tanacs lepereg rola, mint az a bizonyos falra hanyt borso, es meg jol meg is sertodik, mert nem ertek egyet a – tobbsegeben alaptalan – panaszaradattal.
Zatonyra futottam, nem tudom, hogyan lehetne megertetni vele, hogy ha valtozast szeretne, bizony neki is valtoztatnia kell. Illetve, nem csak az o nezopontja letezik, es a masik fel nem lesz automatikusan ellenseg attol, hogy nem ugy gondolkodik, ahogyan o.
Szerintem az ilyet megértetni nem lehet, csak megérteni. Ha benne hatalmas az ellenállás, akkor ezt nem fogod tudni sem erővel, sem mással leverni. Ráadásul minél inkább meg akarsz győzni valakit, annál erősebben fog ragaszkodni az álláspontjához (akkor is, ha az bizonyíthatóan téves, mert egész egyszerűen rosszul tud egy tényadatot). Lehet, hogy segítene neki, ha beszélne egy szakemberrel, mert kicsit most úgy tűnik, hogy el van veszve, nem tudja, merre tovább. De ehhez is neki kell kérnie a segítséget, ráerőltetni nem szabad.
Biztos fél attól, hogy kudarcot vall, vagy nehéz lesz, ha megtanul valami újat, és ezért inkább halogat. De ehhez a felismeréshez is önreflexívnek kell lennie. És nem a te feladatod ezt kibogozni neki. Akkor sem, ha nagyon közeli családtag. Felnőtt ember, és ezt neki kell megoldania.
Ismételgesd, hogy nem baj, ha hibázik, de bele kell tennie a munkát, és csak attól lesz változás, ha valamit máshogy csinál. És ha nagyon fáraszt és leszív, akkor jogod van magára hagyni vagy elvonulni vagy kivonni magad a beszélgetésből.
Küldök egy nagyölelést, amiért valaki(k) megihlették ezt a cikket! <3
Köszönöm! Már hónapok óta érik bennem. De nézd, én jól jártam, írtam egy frankó kis cuccot, nektek is hasznos volt.
Szóval… ezt nekik. :P
:) akkor még sem olyan rosszak :)
Egyébként én azt vettem észre magamon, hogy egyre több magányos programot szervezek. Beiratkoztam egy nyelviskolába, igaz, hogy csoportos, de mindenki az órára koncentrál, úszni és futni járok. Este már nem vagyok hajlandó megnézni semmilyen műsort a tv-ben, vagy beteszek egy filmet vagy fogok egy könyvet és olvasok. Anyummal és apummal dolgozom, szerencsére ők mind a ketten nagyon pozitívak, este hazamegyek a páromhoz, van 3 jó barátnőm… Így azért ki lehet szűrni a seggfejeket, vagy ha van is 1-2, akkor beveszem a leszarompirulát és amint tehetem, meglépek :)
Via, sokan írták már, hogy olyan a blogod, mintha “rendelésre” jönnének a bejegyzések. Én most konkrétan itt bőgök, mert az elmúlt évem összes kérdőjelét újraolvasom, illetve igazolva látom a megoldásaimat/újakat kapok. Jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül… Köszönöm!
Én is köszönöm, mert ez nekem is ám ugyanúgy jelenti, hogy én sem vagyok egyedül! ♥ Ölellek.
Egy hónapja költöztünk haza Angliából és még nagyon el vagyok szokva az átlag magyar mentalitástól (tisztelet a kivételnek ;) ). Ez a bejegyzés pont jókor jött, mert ma a városban jártomban-keltemben épp azon agyaltam, hogyan lehetne védekezni ennyi negatív vibrálás ellen, mert nem szeretném elveszteni azt a derűs, optimista életszemléletet, amit a kedvenc angoljaimtól ellestem ;)
Nagyon jó kis cél megőrizni ezt! Én csak egy hetet voltam most, de már így is döbbenetes volt a változás, annyira hamar hozzá tudtam szokni, hogy mindenki mosolyog, köszön a buszsofőr, stb.! És még az angolokra mondják, hogy barátságtalanok…
Sok sikert kívánok neked, és gyere ide sokat, mert titkon remélem, én azért tudok ilyen “normális-sziget” lenni a neten, ahova lehet jönni feltöltődni, mint ahogy a hatos pontban is írtam. :) Na jó, most már nem is olyan titok. :)
Megnyugtatlak, “normális sziget” vagy :D
Jah, barátságtalanok meg sótlanok….:D a rettenet éghajlatuk ellenére a legtündibündibb népség, akikkel valaha találkoztam :D ők aztán nem morcosak, ha esik az eső ;)
Azért szomorú, hogy négy itthon töltött hét után határozottan azt gondolom, hogy vissza fogok menni és nem kifejezetten az anyagiak, hanem a fentebb említett dolgok miatt. Elivileg ez az otthonom, de most mégis úgy érzem, nem itt fogunk megöregedni.
Nem minden a pénz… a stressz-szint nagyon sokban befolyásolja az életszínvonalat. Az ilyenek pedig sokat számítanak stresszben. Egy percig se legyen bűntudatod, ha úgy döntötök, hogy visszamentek! Aki ezért hazaárulózik, annak tudod, delete, ban, block, bye. ;)
Fú hát ez a bejegyzés… ütős. Annyira magaménak érzem, mintha én írtam volna. Nekem is feltűnt az utóbbi időben, hogy mintha egyre borzasztóbb lenne az emberek hozzáállása mindenhez, hogy senkinek nem jó semmi, de tényleg SEMMI, illetve ha valami tényleg rossz, abban meg olyan jól eldagonyáznak, aztán nem értik miért rossz még mindig…
Rövidre zárva, talán kegyetlenül hangzik (az ismeretségi körömben mindig furcsán szánakozva és megdöbbenve néznek, mikor a panaszkodásra válaszolva elmondom…) de a facebookos tilt-töröl módszer komolyan csodákra képes. Egyrészt kitörlöm az összes olyan régebben (“a-fene-tudja-miért”) kedvelt oldalakat, amiknek a megosztott tartalmán észreveszem, hogy felhúz illetve kibillent a lelki egyensúlyomból, másrészt azokat az ismerőseimet is, akikről semmit nem tudok és nem is emlékszem honnan vannak, de hülyeségeket irkálnak és/vagy azokat, akik borzasztó dolgokat (állatkínzás, álhíroldalak stb) osztanak meg. A változás megdöbbentő volt az első ilyen “törlős rohamom” után, észrevettem például, hogy szorongás nélkül jelentkezem be és érdekes, de egy kitörölt dolog/ember sem jutott azóta eszembe.
Mivel a napjaink nagy százalékát töltjük Facebook-on, ezért egy ilyen nagytakarítást mindenképp érdemes csinálni szerintem. Ha már a körülöttünk élőket (pl. családtagok) nem tudjuk elnémítani, legalább az interneten legyen valamennyi választásunk.
Köszi, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett! Annak nem örülök, hogy érted, hogy miről beszélek, mármint hogy van ez a jelenség, de szóval na, tudod, hogy mire gondolok. :)