Túlzásokba esni könnyű – az egyensúly az, ami hosszú távon is elvisz.
Itt a szeptember, és vele együtt a visszatérés az éves rutinhoz, legyen bármi is az. Bármennyire is sikerült kimozdulnod a megszokott mókuskerékből a nyáron, most újra halmozottan előkerül az egyensúly kérdése. Ez a levelesládámon is látszik. Az elmúlt hetekben, ahogy közeledtünk az „évkezdéshez”, sorra jönnek az olvasói levelek, amikben a kérdés ezen a tengelyeken mozog:
- „Hogyan találjam meg az egyensúlyt a munka és a magánélet között?”
- „Hogyan teljesítsek egyszerre 100 százalékot az egyetemen és a munkahelyemen úgy, hogy közben ne csapjam szét magam?”
- „Hogyan oldjuk meg a párommal, hogy ne tolakodjon be a munkánk a magánéletünkbe?”
- „Hogyan dolgozzak és vigyem a hátamon a háztartást és a családot a kiégés szélén?”
Látszólag ezek különböző témák, de valójában egy szó köti össze őket: a határ. Ha egyértelműen le tudod tisztázni a magad számára, hogy hol húzod meg a határokat a munka és a család, a munka és a tanulás, a munka és a magánélet között, és mások felé is egyértelműen tudod kommunikálni ezeket a határokat, akkor és csak akkor fogsz tudni hosszú távon is időt szakítani arra, ami neked fontos.
Olyan, mint amikor biciklizel. Akkor haladsz jól, ha egyik irányba se dőlsz ki túlságosan, és stabilan tartod a tempót, nem hajtod túl magad. És az, hogy milyen gyorsan mehetsz egyáltalán, azt az dönti el, hogy milyen terepen haladsz épp.
Ahogy a biciklizés, a határhúzás is olyan képesség, amivel nem lehet születni. Elsőre mindig nehéz lesz, és csak gyakorlással lesz jobb, de nagyon is megéri gyakorolni, mert érezhető hatásuk lesz az életminőségedre.
Ráadásul ez olyan téma, amit újra és újra fontos elővenni, hiszen az életed az évek során folyamatosan változik, és mindig más kerül előtérbe — egy új munkahely, egy tanulási szituáció, költözés, új barátok, változások a családban… És mindegyik felveti a kérdést: Mi kell ahhoz, hogy ez a bicikli ilyen körülmények között továbbra is egyenletesen és hatékonyan tudjon haladni? Mi most a fontos? Mi az, ami a leginkább segít a folytatásban? És persze a legfontosabb kérdés: hova akarsz vele eljutni?
Persze, nem árt, ha van a biciklidhez egy pótkerék, ami segít fennmaradni, ha zötyögős a terep. De van egy jó hírem a pótkereket illetően: nem nehéz beszerezni! :) Az életed bármelyik területei közti egyensúlyról is van szó az életedben, a határhúzásban a legfontosabb szó ugyanaz, ami az időbeosztásban is a legtöbbet segít.
Három betű, és N-nel kezdődik…
A varázsszó a NEM.
A „nem” szó legalább olyan hasznos, mint amennyire félelmetes. Azt hiszem, utoljára teljes öntudattal és magabiztossággal három éves korunkban használtuk, aztán utána rátelepedik a „jaj, mit fog szólni, ha nemet mondok„, meg „mi lesz, ha nem én csinálom, csak én tudom tökéletesre” összes játszmája. Felnőttként hajlamosak vagyunk inkább engedni minden beérkező kérésnek, amitől viszont nagyon hamar tele lesz a naptárunk olyan dolgokkal, amit valójában nem is akarunk megcsinálni. A legrosszabb, hogy néha akkor se tudunk nemet mondani, amikor nincs ott senki, és egy láthatatlan külső elvárásnak próbálunk megfelelni. A „nem”-mondás hosszú távú következménye a túlterheltség, a kiégés, és végeredményben egy élhetetlen élet.
Hogyan szoktasd vissza magad arra, hogy merj nemet mondani? Fordulj a belső háromévesedhez (vagy, ha van, a saját dackorszakos gyerkőcödhöz, aki nagyon jó tanító ilyenben), és gyakoroljátok a NEM-et, mert megmentheti az életedet. Komolyan.
Egy jól irányzott NEM segít határokat húzni, lefektetni a szabályokat, hogy eddig és nem tovább. Ez vonatkozhat konkrét értelemben valaki másra, amikor lemondasz egy programot, véget vetsz valaki pióca-tendenciáinak („jaj, neked csak öt perc, ugyan már„), de akkor is működik, ha lezárod a saját napodat. Fejben, papíron. Lehajtod a laptopot, bezárod a boltot, leteszed a lantot.
Persze az, hogy elvben megidézed a belső háromévest, nem azt jelenti, hogy stílusban is a dackorszakot kell követned. :) A kisgyerek magabiztosságát a felnőtt ember tudatosságával ötvözve fogod tudni meghúzni az egészséges határokat, amik utána segítenek újraépíteni az életed egyensúlyát, és segítenek elkerülni, hogy belehülyülj a mindennapokba. Ehhez szedtem össze hét módszert.
7 NEM, ami segít visszaállítani az életed egyensúlyát
Kezdjük ott, hogy hogyan jön egyáltalán a munka-magánélet egyensúlyhoz a NEM? Úgy, hogy ha szólunk barátjának, ELÉGnek, akkor máris olyan szupercsapatunk van, akik rengeteg problémát azonnal megoldanak.
1. Mondj nemet a túlhajtásra – igen, elég volt a mai napra.
Lehet, hogy még „csak” nyolc óra van, és van négy óra éjfélig, és még nem ájulsz el a fáradságtól, de nem csak akkor szabad abbahagyni, amikor már remeg a szemhéjad a kimerültségtől. Nyugodtan mondd ezt, akkor is, ha még nem 100%-os magabiztossággal mondod: „ELÉG feladatot végeztem mára, mára ennyi telt tőlem, és most a szellemi feltöltődés ideje jön.”
Vannak fizikai korlátaid, és nem lehet állandóan feszegetni őket, mert annak meglesz a böjtje. Figyeld, hogy hogy érzed magad, és mire van szükséged, és aszerint mondd a nap végét. Nem kell előre eldöntened, mert ha benne vagy a flowban, néha tök jó pörögni és táncolni az ötletekkel, szóval mindig fontos, hogy az adott helyzetben dönts arról, hogy hogyan is érzed magad valójában. Elég volt, még bírod, kis pihenő, mára ennyi? Nagy levegő, és figyeld meg, melyikre van igazán szükséged.
Ja, hogy közben halomban áll a mosatlan? Oké, megesik. És? Megéri idegroncsnak lenni a „tökéletes” lakásért? Tényleg? Biztos? „Itt nyugszik Gipsz Eleonóra, mindig enni lehetett a padlójáról” — nem erre a sírkőfeliratra gyúrunk. Hagyd. Megvár. Tényleg! :)
Így próbáld ki
Zárd le a napot, akkor is, ha még tudnál feladatokat kitalálni magadnak. Életveszély elhárítva? Akkor elég volt mára. :) Ha felbukkan a bűntudat-manó, hogy „de még ezt meg ezt kéne”, akkor próbáld meg elcsitítani. Holnap is lesz nap, és van arany középút a halogatás meg a kiégés között.
2. Mondj nemet az elvárásokra – neked jó? Akkor elég jó!
Egyszer egy interjúban megkérdezték tőlem, hogy én, „mint nő”, mondjam meg, hogy az egyensúly hogy néz ki számszerűen „a nőknek”, vagyis pontosan hol van a munka és a család ideális százalékos egyensúlya? Mire visszakérdeztem, hogy „melyik nőnek?” :D
Félretéve azt, hogy egy férfitól ilyet sose kérdeznek meg, most csak maradjunk ott, hogy mind különbözőek vagyunk. Nem tudom neked megmondani, hogy hol van a te munka-család egyensúlyod, és más sem. Teljesen az egyéntől függ, hogy mit tart ideálisnak — ráadásul ez évről évre változhat. 80% karrier, 20% család? 100% család, 0% karrier? 50-50%? Hétfőnként ez, keddenként más? Jövőre meg ki tudja?
És ez teljesen rendben van. Meghatározhatod magadnak, hogy mi a te életedben most mi a fontos, és igazíthatod úgy a dolgokat, hogy azok téged szolgáljanak. Igen, szabad.
Lesz, aki ezek után azt fogja mondani, hogy nem jól csinálod? Persze. De ez a te életed, ő meg dönthet máshogy, amikor a sajátjáról van szó. Mindenki magáért felel. :) És nem minősíti a te döntésedet az, hogy más a helyedben ugyanígy döntene-e.
Így próbáld ki
Csak mondd ezt: Köszi, de én máshogy csinálom, és nekem így jó. Ennyi! :) Nem kell doktori disszertációt írni az álláspontodról, és nincs is elszámolnivalód senki más felé ezügyben.
3. Mondj nemet a maximalizmusra – igen, elég volt annyi, amennyi belefért a mai napba.
Lehet, hogy nem végeztél mindennel, amit mára felírtál, de csak azért, mert rajta van a papíron, nem feltétlenül tud fizikailag beleférni 24 órába. (Sajnos a naptár nem úgy működik, hogy amit egy adott dátum alá felfirkantasz, az úgy is lesz. Ez igazából sokszor előny. :)) ELÉG dolgot tettél már, ma erre voltál képes, és NEM kell tovább hajtanod magad. Nem személyes kudarc és hiba, ha vannak befejezetlen teendőid a nap végén, hanem emberi dolog.
Valójában soha nem fogsz végére érni a teendőidnek, soha nem fognak elfogyni, csak egyszer már nem lesz több időd, mert földi pályafutásod a végéhez ért. De az még messze van. Minden nap jutsz, ameddig jutsz — ez néha több lesz, néha kevesebb, néha úgy, ahogy tervezted, néha meg befut egy csomó váratlan dolog. Ezt hívják életnek, üdv a klubban.
Képes lennél még többet kifacsarni magadból? Igen, emberileg lehetséges egy pontig. Megéri? NEM, egyáltalán nem biztos. :) Sokszor többre mész türelemmel és elfogadással, mint erőltetéssel és büntetéssel. Próbáld ki, milyen az, amikor nem zsaroló és szidalmazó gondolatokkal próbálod motiválni magad!
Így próbáld ki
A mai nap végére megmaradt feladataidat írd át a holnapi teendőlistádra, és holnap pedig kezdj azzal, ami azóta sürgősebb lett. De még olyan is előfordulhat, hogy egy el nem végzett tételt teljesen ki is húzhatsz, kihagyhatsz, mert úgy döntesz, hogy mégsem fontos, vagy időközben megoldódott magától. És az is milyen jó! :)
4. Mondj nemet a megfelelési kényszerre – igen, elég jó vagy. Így is.
Visszatérő probléma ez az egyre nagyobb teret kapó láthatatlan elvárás, hogy mindig, amikor ébren vagyunk, dolgozni kell. Pedig az, aki pihen, NEM szar alak / szar anya / szar feleség (megfelelő aláhúzandó). És nem lustaság pihenni. Mondtam már, de mondom mégsokszor: a pihenés nem jutalom, hanem létszükséglet – lásd még hogyan pihenjek bűntudat nélkül.
Lesz, aki ennek ellenére le fog idiótázni? Persze, hogy lesz. Az emberek szeretnek hibát keresni másokban, mert addig sem kell magukkal foglalkozniuk. Érdekel az minket? NEM. :) Legyen az az ő bajuk. Képzeld el, ha veled így bánnak, milyen kegyetlen a belső monológjuk, és mennyit szoronganak azon, hogy nem tökéletes az életük. De ezt terápiázzák ki ők, ha akarják. Nem a mi dolgunk.
Így próbáld ki
Ha nem mondanád a gyerekednek / barátodnak, akkor ne mondd magadnak sem. Például, hogy micsoda értéktelen, lusta dög vagy. Nem vagy az. Én ezt így látatlanban is megmondom neked. :)
5. Mondj nemet az időhúzásra – tényleg ez most a legjobb, amit tehetsz?
Halogatni könnyű és egyszerű (látszólag), de nem kifizetődő. Ha fáradt vagy, pihenj, de úgy igazán. Ha meg van dolgod, akkor emeld fel a hátsódat és hajrá! Ez a két opció van. :) Könnyű másokra vagy a körülményekre fogni a dolgok állását, meg hárítani a felelősséget, de az a helyzet, hogy neked kell tenned azért, hogy most máshogy legyen. És ha nem jó neked úgy, ahogy most van, változtass. Kérsz hozzá seggberúgást? Tessék. :)
Így próbáld ki
Biztos, hogy amit most csinálsz, közelebb vezet a céljaidhoz? Tényleg ez most a legjobb, amit tehetsz? Van-e valami hatékonyabb vagy okosabb döntés, amit meghozhatsz? Igen, ezek kellemetlen kérdések, és erőfeszítéseket kell tenned azért, hogy változást érj el. Közben viszont muszáj vállalnod a felelősséget a saját életedért, mert ha csak sodródsz a dolgokkal, aztán nem olyan lesz, amilyennek akarod, nincs kinél reklamálni. Válassz. Dönts. Lépj.
6. Mondj nemet arra, ami most nem fér bele – igen, érsz annyit, hogy meghúzd a határokat.
Az idő nem lesz, hanem csinálod. Ezt már kifejtettem hosszabban is, de ismételni sosem árt. :) Ez ugyanúgy érvényes a munkára, mint a szabadidős programokra és a magánéletre is. Neked kell nemet mondani (sokszor másoknak, és néha magadnak is) és meghúzni a határt, hogy utána igent mondhass a pihenésre, a családodra, a barátaidra, a saját szükségleteidre. Igen, olyanok is vannak, és nem önzőség, ha magadat is töltöd. Sőt. Ha te jól vagy, mindenkinek jobb lesz. :) Csak olyat tudsz adni, ami neked is van, amit magadnak is megadsz – ez a türelemre és az elfogadásra is igaz.
Lesz, aki meg fog sértődni azon, hogy nem ugrálsz neki minden füttyentésre, és nem lábtörlőként viselkedsz, hanem kiállsz a saját érdekeidért? Igen, persze, a világ tele van ilyen emberekkel. De miért kéne magadat alárendelni annak, hogy mások mit szólnak majd? Ha tényleg a barátod az illető, elfogadja, hogy nem fogod mindenáron beáldozni a saját mentális épségedet és pihenésedet. Ha meg nem fogadja el, és balhézik, akkor lehet, hogy érdemes újragondolni a barátság definícióját…
Így próbáld ki
„Ne haragudj, de most ez nem fog menni.” Gyakorold. Sokat. És ha haragszik… akkor is mondd. :)
7. Mondj nemet az időcsapdára – elég minőségi időt töltesz azokkal, akik fontosak neked?
Csalóka azt hinni, hogy csak azért, mert fizikai közelségben vagy valakivel, minőségi időt töltötök egymással. Például ha együtt dolgoztok a pároddal, akkor látszólag nulla-huszonnégyben együtt vagytok, de amennyiben nem illesztetek be tudatosan olyan időszakokat (akár ebédszüneteket, kávészüneteket), amikor NEM a munkáról van szó, akkor csak a kolléga-szerepetekben tündököltetek. Ami tök jó, csak ha egyéb dolgotok is van egymással, akkor nem szabad összekeverni őket. :)
De nem is kell együtt dolgozni ahhoz, hogy előálljon ez a helyzet: bármilyen párkapcsolatban simán eltelhetnek hetek úgy, hogy csak az adminisztráció (háztartás, pénz, ki viszi ki a szemetet) és egyéb logisztikai témák merülnek fel köztetek. Ez mind fontos és szükséges, de nem váltja ki azt, amikor magánemberként beszélgettek saját magatokról, a terveitekről, a világ dolgairól, közös hobbikról, stb.
Mindig egyszerű ezt beiktatni? Az emberi kapcsolataid fenntartásán folyamatosan dolgozni kell, ugyanúgy, mint bármilyen más hosszútávú célon. Egy jól sikerült beszélgetős randi önmagában ugyanúgy nem fog világot menteni, ahogy egyetlen tál egészséges étel sem pipálja ki örökre az „életmódváltás” teendőjét. Néha jobban megy majd, néha több erőfeszítést és odafigyelést igényel, hogy ápold a kapcsolatodat azokkal, akik fontosak neked (ebbe beletartozik a családod, barátaid is), és azt is vedd hozzá, hogy nem elég, hogy te tepersz. Ketten kelletek hozzá, hogy működjön, és nem elég, ha csak az egyikőtök teszi bele mindig az energiát.
Próbáld ki!
Kapd elő a naptáradat, és időzíts egy kettesben beszélgetős eseményt egy baráttal vagy családtaggal valamikor a következő 2 hétben, és legyen ugyanannyira kőbe vésve, mint bármilyen más „sürgősfontos” program. Hiszen ez is fontos.
Most te jössz!
Bármilyen technika csak akkor működik, ha csinálod is. Úgyhogy a mai kihívásom Neked a következő: válassz egy területet a fenti hétből, ami épp aktuális az életedben, és merj nemet mondani.
Mire mondasz ma nemet, hogyan húzod meg a határaidat? És ha már meg is tetted, milyen érzés volt utána? Írd meg a hozzászólások között! :)
Még több motivációra van szükséged?
Ha az elszánás meg is született benned, hogy változtass, a konkrét cselekvéskor észreveheted, hogy előjönnek belső blokkok, amik szívesen visszarántanának a kényelmes, de korlátozó pocsolyádba. Ha ezt veszed észre, vagy ha egyszerűen lendületet kaptál a fenti gyakorlatoktól és továbbindulnál a komfortzónádon túlra, akkor segíteni fog az ingyenes komfortzóna-videótréningem, amit pont azért hoztam létre, hogy ne csak vágyálom maradjon a változás.
Sziasztok. Anno én azt hitte, hogy én már jól kezelem a munka – egyetem – háztartás – család – barátok – …. nszöget, de akadtak az elmúlt időkben jelek, amik mégis csak arra utaltak, hogy talán még sem vagyok valami jól.
1. Egy híres magyar pszichológus asszony egyik előadásában relaxációra hívott meg minket, amibe belementem, mivel már rég kiszerettem volna próbálni. Mire a relaxáció első 2 percében kitört belőlem a sírás, minden különösebb indok nélkül és nem is tudtam abba hagyni.
2. Az estéim rémálmokkal voltak tele: legtöbbször azt álmodtam, hogy valaki segítségre szorul az álmomban, mert megakarják ölni/erőszakolni, de nem tudok rajta segíteni.
3. és az utolsó pont, abban merült ki, hogy az egyik reggel amikor „csak” dolgozni kellett volna bemennem, nem tudtam, mert rám tört a sírás, hogy én ezt nem akarom és hogy elegem van!
Elmentem betegszabira és most azon agyalok, hogy mivel tehetném élhetőbbé az életemet! Úgy hogy az egyetem még csak most kezdtem, viszont gyereket is (nagyon!!!) szeretnénk.
Valahogy mintha az univerzum is jelezni akarna nekem „valamit”:) Pont tegnap volt egy kis vita otthon az egyetem-munka-magánélet háromszögben. Van heti 12 órám az egyetemen, Msc, félek mint a veszedelem. Ez nem olyan „laza” és „könnyű” mint egy Bsc. Mellette dolgozok diákmunkában felváltva 28-35-42 órát hetente. A barátom is mondta, hogy nem azért költöztünk össze, hogy este hazaessek hulla fáradtan, és hetente egy délutánt tudjunk egy időben otthon tölteni, amikor egyébként semmi dolog nincs, csak szintén mosottrongyként funkcionálok. Kiszámolta nekem, hogy heti 50 órám marad a tanulj-sportolj-pihenj-szórakozz dologra. Tök soknak hangzik! Tavaly még tök jól ment, csak akkor egyetemi órák nélkül nyomtam ugyanezt. Akkor is nehezen viseltem egy idő után, de motivált az, hogy „hú hát ez már majdnem minimálbér, egyetem mellett 21 évesen azért ez már DOLOG” plusz vasárnap legalább mindig szabad voltam. Azt is tudom, hogy csak október végéig lesz ez, mert a kisbolt, ahol dolgozom vasárnap zárva lesz télen. De már alig várom! Heti egy fix szabadnap a legjobb dolog a világon! Nem érdekel az, hogy, akkor még a bűvös 47ezer forintot sem vagy alig éri el a fizetésem, még mindig sokkal jobb okosan spórolni, mint „dúskálni” élőhalottként a „kényelemben”. Meg kell tanulnom, hogy NEM az én feladatom, hogy a saját káromra a boltot tegyem a fontosabb dolgok elé, a programok elé, mert valakinek közbe jött valami.. miért is? Baromira nem éri meg… csak egy gyáva nyúl vagyok, aki nem meri mondani a főnöknek, hogy hát bocsi, oldd meg. Kilépni meg még annyira sem tudok, mert ilyen „remek” órarenddel még ennyire megértő és alkalmazkodó munkahelyet sem találok. Szóval egy cseppet patthelyzet. Néha igazán nagyon tudom irigyelni gazdagék gyerekét..
Szia! Szerintem nyugodtan keress másik munkahelyet. Egyetemista koromban nekem is volt egy, ahonnan nem mertem eljönni, mert rugalmas az időbeosztás, és ezt meg kell becsülni. Rosszul tettem, mert lelkileg teljesen tönkretett a környezet, sokkal hamarabb el kellett volna jönnöm onnan! Remélem nem veszed rossz néven, hogy így ismeretlenül beleszólok, de a hozzászólásodból úgy tűnik, nagyon zavar téged ez a munkahely, én pedig emlékszem, mennyire rossz volt emiatt szenvedni, és nem kívánom senkinek sem, hogy ezen keresztülmenjen. :)
Engem még egyetemistaként tanított meg nemet mondani a koleszos szobatársam. Mivel nyelvszakokon voltam, az összes nem nyelvszakos az emeleten hozzám rohangált, hogy a nyelvi órákra a feladataikat csináljam meg helyettük. Én próbáltam udvariasan hárítgatni, de hát aki akar valamit, az nagyon leleményes, minden kifogásra talál megoldást. Akkor tanultam meg, hogy a legegyszerűbb nemet mondás a NEM, NINCS KEDVEM HOZZÁ! Azóta is vígan alkalmazom bármilyen helyzetben. A munkahelyemen is őszintén megmondom, ha egy feladathoz nem fűlik a fogam, sosem volt gondom belőle. Ami rám tartozik, azt 100% -osan elvégzem, mást viszont csak akkor vállalok el, ha tényleg könnyedén és szívesen csinálom. A legtartósabb baráti kapcsolataimban is ugyanez működik kölcsönösen. Nyilván vannak vészhelyzetek, olyankor az ember erőn felül is segít, de például soha nem kellett udvariassági köröket futni, ha bármelyikünknek mondjuk nem volt kedve épp a közös mozizáshoz, mert inkább otthon olvasott volna.
Így kell ezt! :) Ld. még:
Ez nagyon jó! :D
És nem jöttek nyekeregni, hogy „de miért nincs?”
Mert én ettől kapok frászt, amikor mindent indokoltatni akarnak velem. Miért nem akarom? Miért nincs kedvem? Mi a bajom? Semmi. Csak nem és kész. De néhányan makacsak (akik kevésbé ismernek), és azt hiszik, hogy ha nyúznak, akkor megváltozik a válasz. Aztán általában sértődés a vége, mert én is megmakacsolom magam. Akkor már a nyúzás miatt is.
És ezt valahogy nem sikerül kiküszöbölni. Így olyanokat is megbántok, akiket nem akartam. Mert ilyenkor már őszintén szólva nem vagyok túl kedves és a válasz általában rövid és nyers hangvételű.
Működik ilyenkor egyáltalán valami?
Igen, ez ismerős… Nekem nem a munkámmal kapcsolatban, hanem sokkal inkább a baráti körömben jön elő a probléma. Mindig igent kell mondanom, egész este rendelkezésre állnom, ha találka van, hiába lenne igényem inkább otthon olvasgatni, töltődni. Ha merek nemet mondani, óriási sértődés van belőle :( És egyelőre nem találom a megoldást…
Hű de ismerős itt sok minden!
Nekem is volt sokszor lelkiismeret furdalásom a nem szocska miatt ….
Találtam a legutóbbi Éva magazinban egy jó idézetet biztos van aki olvasta el is mentettem. Ide lehet Via??
Persze, hozd! :)
Múltkor az egyik barátnőmmel elmentünk egy koncertre, és már előtte mondta, hogy lenne egy haverja, akinek van valami olyan jogi ügye, amiben ő nem tud neki segíteni (a barátnőm is jogász), erre elküldtem neki azt a képsorozatot, ami minden szakmához van, hogy „amit a szüleim gondolnak róla”, „amit a társadalom gondol róla” stb stb és „amit a barátaim gondolnak róla:ingyenes jogi tanácsadás”, de nem esett le neki, és a haverja képes volt elhozni az összes céges papírját, és ott mutogatta nekem a koncerten a félhomályban a papírjait és koncertet túlüvöltve ecsetelte a problémáját… 2 percig hallgattam, aztán mondtam neki, bocsi, de péntek este 10 óra van, én szórakozni jöttem, bízzon meg egy ügyvédet, aki megcsinálja. Arra nincs pénze….
Nem is értem, más sem végzi ingyen a munkáját, ő sem, akkor miért gondolják, hogy nekem kötelességem neki segíteni. Már rosszul vagyok attól, ha meghallom, hogy de csak 2 percről lenne szó. Sosem 2 perc. Aztán még én vagyok az „izé”…
Gyere, legyünk együtt izék! :D Ha szobafestő lennél, senki se várná el, hogy ingyér megcsináld a nappalit. (Tudod, refereciamunka, megígérik, hogy majd minden vendégnek elmondják, hogy te festetted! :D)
Dehogynem, akkor is elvárnák, de akkor sem lenne igazuk :D
Nem hát! :D
Nagyon aktuális, az elmúlt napokban pörög az agyam ilyesmiken rendesen. Ma jutottam el arra a pontra, hogy ideje lesz kicsit körülírni, hogy az itthon dolgozás melyik időintervallumra esik (ezt magammal is meg kell beszélni, mert akkor abban az időszakban nem mosok, kutyázok, laptopozok, pizsi-kakaó-mese kombózok, hanem tényleg dolgozok).. Valamint van egy feladat, amitől már most görcsbe van a gyomrom (leginkább a hatos pontnak felel meg) az évkezdéssel azt hiszem ez lesz a nagy NEM.
Nekem a nagy NEM az lesz, hogy hétfőn felmondok a munkahelyemen, ami fizikailag teljesen kicsinál és nem is keresek vele túl jól. Utálok felmondani, mindig abban reménykedek, hogy inkább kirúgnak és akkor nem nekem kell megtennem ezt a lépést, úgyhogy drukkoljatok!! :)
Hajrá!!!
Sziasztok!
Arra tud valaki tanácsot adni, hogyha már „megtörtént a baj”, azaz valaki úgy érzi, hogy kiégett, mit lehet tenni, hogy ez megváltozzon?
13 éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen, az elmúlt évig szinte mindent a munkámnak rendeltem alá, hajtottam, mint a güzü. Sajnos a vezetés az évek alatt megváltozott, a mai stílus – ami mintegy 5-6 éve tart – éppen olyan, hogy a húzó emberek húzása természetes, annyira, hogy teljesítményüket nemhogy anyagilag, de szóban sem kell elismerni (állami intézmény), s ha valaki fejleszteni szeretne, olyat, ami az egész cégnek jó, azt inkább letörik, mint támogassák. Ennek eredményeként a tehetséges emberek sorra mennek el, sőt, ma már a kevésbé tehetségesek is, a cég „mérgező” kollegiális környezete és a fizetések színvonala miatt.
Én is az elmenetelen dolgozom, részben mert innen „távolítanak” a körülmények, részben mert máshova húz a magánéletem. Az előbbi motiváló tényező volt időben korábban, így elkezdtem pályázni állásokra a szakmámban, az utóbbi miatt pedig már csak a célország módosult, most már konkrétan Angliában keresek állást.
Körülbelül egy éve azt figyeltem meg magamon, hogy kezd a munkahelyemen keserűvé válni a szám íze, sokszor nem találok örömet a munkámban, illetve a munkám örömteli része, a szakmai kihívások egyre kevésbé kárpótolnak a kisebb és nagyobb (munkabeli) bosszúságokért. Ma már ott tartunk, hogy hétfőn a pénteket várom, sem este, sem hétvégén, sem más szabadidőben nem foglalkozom a munkámmal (amit pedig korábban szívesen tettem), maximum levelezéssel (bár az is a munka része), és a hatékonyságom is csökkent a munkaidőben, ugyanakkor mindig fáradtnak érzem magam. (Holott most már pihenek, elmegyek 1-2 hetes szabadságra is időnként.) Fél éve a szabadidőm eltöltése megváltozott, kényszerből lett egy kutyám, amit viszont egyáltalán nem bánok. Szívesen megyek haza hozzá, boldog vagyok, hogy a reggeleket, az estéket és a hétvégéket együtt töltjük. De ennek még nem kellene azzal járnia, hogy a munkahelyemre szinte utálok bejárni. Szívesen vívódnék azon, hogyan teremtsem meg az egyensúlyt a kutya és a munkám, mint két szeretett dolog között, de erről most szó sincs.
A nagyobb baj az, hogy úgy érzem, ez az álláskeresésemre is rányomja a bélyegét. Addig nem akarok felmondani, amíg olyan állást nem találok, ami szakmailag előrelépés – nem pozícióban, hanem érdekességben, fejlődési lehetőségben. Az álláskeresés már január óta tart, és eddig két interjúig jutottam el – amiről ugyan a már külföldön dolgozó kollégáim azt mondják, hogy nagy szó, ha az ember már nem phd állásokra pályázik. Miután a tizedik jelentkezésen vagyok túl, a motivációs levelekben egyre nehezebben fogalmazok meg szakmai motivációt, már rutinból küldöm be a csomagot.
Tartok tőle, hogyha még sokáig a jelenlegi munkahelyemen kell dolgoznom, akkor az a típusú köztisztviselő leszek, aki csak eltölti a napot a munkahelyén, hogy megkapja a fizetését.
Lehet, hogy érdemes egy köztes álláskereső lépést is beiktatnod, pl. „valami olyan, amitől nem lesz gyomorgörcsöm reggel”, és lehet, hogy nem az az ideális, de átmenetinek jó, amíg kicsit gyógyulsz, helyrejössz, és lesz energiád és időd valami olyat keresni, amit aztán tényleg szeretsz. Nem feltétlenül lehet rögtön ekkora lépést egyben megtenni, hogy jobban is legyél, ideális is legyen, meg el is szakítson abból, amiben most nem jó. A komfortzónás videósorozatomat láttad már? Talán pont egy ilyen kis lépéses, magaddal türelmes, batmanes szemlélet segítene neked. :)
Egyébként meg nyugodtan „önzőzz”, és keress hobbikat, olyan dolgokat, amik feltöltenek a munkán kívül, mert igenis szükség van rá. A kutya tök jó egyébként, vele lehet menni sétálni, erdőt járni, még ismerkedni, emberekkel beszélgetni.
Az egyik barátnőm dolgozik állami intézménynél, és amikor költöztek, áthelyeztette magát egy neki megfelelőbb helyre. Nem tudom, nálatok lehet-e valami hasonlót csinálni, de akkor legalább szakmádnál maradnál, csak a munkahelyi közeg változik meg. És ahogy Via írta, ez ideiglenesnek jó, a legrosszabbat elcserélnéd vele.
Az átszervezéssel való áthelyeztetés nem olyan egyszerű nekem, mert kutatóként dolgozom (igen, vannak ilyen köztisztviselők is), kb. 10 éve tartozik hozzám egy téma, a szakmám is ritka (meteorológus).
Azon viszont egy ideje gondolkozom, hogy a 8-órás munkaidő helyett részmunkaidőbe megyek át. Csak az a gond, hogy akkor nem élek meg a fizetésemből, a jelenlegiből is nullára jövök ki.
Drasztikus leszek, de hiába élsz meg belőle, ha az ilyen élet, hogy ennyire rosszul vagy… Lehet, hogy tudnál keresni valami másik alkalmi munkát mellette, ami felszabadít? Kutyasétáltatás, gyerekfelvigyázás, valami TÖK MÁS?
A munkahelyemen a kollegák teljesen rám szoktak, gyakorlatilag élő szótárnak használtak, mert én ezt úgyis olyan gyorsan, és ügyesen meg tudom mondani/oldani/válaszolni. Persze, eleinte örültem, hogy ilyen népszerű vagyok, aztán rájöttem, hogy dehogyis, csak egyszerűsítem az életüket. Mostanában nagyon szívesen megmutatom, hogyan tudják ők megcsinálni az adott feladatot, illetve van olyan is, hogy még erre is időt kell kérnem – mert most már a saját feladataim a legfontosabbak nekem. Nos, ebben a nagy melegben is fázom néha, olyan antarktiszi a klíma körülöttem :). Viszont, az elmúlt 3 hétben időben el tudok jönni a munkahelyemről, soha ennyi saját dolgomat nem intéztem még el, van időm a szeretteimre, az otthonomra, és saját magamra. Persze, jön még sokszor a lelkiismeret-furdalás, hogy segítenem kellett volna, de ilyenkor mindig átbeszélem magammal a helyzetet, és ha a kollega tényleg meg tudja oldani a helyzetet, csak lustulni akart, akkor elhessegetem a furdaló gondolatokat. Nagy haladás ez nekem, és bízom benne, hogy idővel a munkahelyemen is beáll egy egyensúly.
Nagyon jól csináltad! Van különbség aközött, hogy „szeretnek, szükségük van rám„, meg „látják, hogy nem tudok nemet mondani, és kihasználnak„. Nem szabad összekeverni a kettőt, mert sok szív- és fejfájás lesz a vége. Szóval épp időben kezdted az antarktiszi klíma beszerelését. ;)
Valóban nagy igazságok ezek, el is gondolkodtatott… Egy viszonylag kis településen dolgozom kulturális területen, ahol kb. 7/24-ben „ügyeletben” van mindenki (nem vagyunk sokan). Bármikor érkezhet telefon, e-mail, hétvégén, szabadság alatt (eleve sok program hétvégén van, de ez ilyen műfaj), és mindenki szerint ez a normális. Mintha soha senkinek nem lenne házon kívüli szabadidős programja, tervei, csak nekem, ezért már én érzem magam rosszul miatta… Nem vagyok elég munkamániás ehhez, vagy nem tudom, de én szeretnék néha nemet mondani, annak viszont ki- és lenézés a vége. :/
Én erre azt szoktam mondani, hogy aki ilyen hülyeség miatt lenéz, meg nem számít neki, hogy egyébként milyen ember vagy, csak a véredet szívja, az nézzen is le, egészségére, viszontlátásra, csókolom. :)
Ha nem akarok valakivel beszélni, mert már nincs munkaidőm, egyéb elfoglaltságom van, egyszerűen nem veszem fel a telefont. A kérdésre, hogy „akkor mi a fenének van mobilod???”, azt szoktam felelni, hogy a „mobil” előtag nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal elérhető vagyok, hanem hogy ha akarom, akkor magammal vihetem a telefont, mert az képes bárhonnan „vonalat adni”. :)
Bizony, nem kell attól felvenni, hogy csörög. :D
Én pedig azt szoktam mondani, hogyha a cég el akar érni szabadidőben is, akkor adjanak szolgálati mobilt. Amíg viszont a privát telefonom telefonszámláit én fizetem, addig megválogatom kinek és mikor veszem fel a mobilomat. És kinek adom meg a számát.
És fizessenek túlóra díjat, hiszen munkaidőn kívül dolgozol! :)
Offtopic leszek (leginkább azért, mert az ontopic hozzászólásomat még rendesen meg kell fogalmaznom): Csak nálam vannak fordított időrendben a kommentek (azaz a legkorábbi van legfelül), vagy direkt változott meg?
Teljesen direkt, most tesztelem ezt, hogy a friss van legfelül, mert akkor a sok száz hozzászólásnál a több éves bejegyzéseknél jobban látszik, hogy még mindig folyik a beszélgetés! :) De ha valamire választ nyomsz, akkor egyben tartja azokat a hozzászólásokat, és látszik a beszélgetés folyama.
Akkor megnyugodtam, hogy nem az én készülékemben van a hiba. :) Egy régebbi cikk kommentfolyamát olvastam újra, de valaki elfelejtett választ nyomni, ettől viszont felborult a sorrend… én meg csak néztem, hogy mi van. :D
Sziasztok!
Van egy „erőszakos” unokatesóm, akinek minden MOST kell: „jajj, csak tényleg pár perces munka van rajta és holnap fel akarom venni ezt a nacit”. És ezt nagyon sokszor eljátszotta már és meguntam: azt mondtam, hogy ma nem jó, meg holnap sem, de mondjuk szombat délután 3-ra jöhetsz. Nehezen vette tudomásul, de nem volt más választása… Na nem mintha nem lenne varrónö a városban, de kevés az, akit azonnal „le lehet akasztani” és ráadásul ingyen leengedi/beszűkíti/felhajtja, stb. az aktuális nacit. Komolyan mondom óriási megkönnyebbülés volt NEM-et mondani neki! Persze azóta is bepróbálkozik néha, (hozzáteszem, csak akkor keres, ha kell neki a segítsége), de most már sokkal könnyebb neki nemet mondani, vagy egyeztetni vele más időpontot. Mariann
Szuper vagy! Az ilyen egyoldalú „barátságok” nagyon szemetek tudnak lenni, és az illető még utána képes bűntudatot is kelteni, hogy micsoda szemét aljas irigy dög vagy, hogy nem segítesz neki, hiszen ő annyi mindent megtett érted… Igen? Sorolja! :D