Ha egyszer kikukucskáltál a védelmező buborékodból a cselekvés világába, és akár csak egyetlen lépést is tettél a saját utad megtalálása felé, már beljebb vagy, mint olyan sokan mások, akik bármit is akarnak kezdeni az életükkel, azt maximum egy jó kávé melletti álmodozás-parti keretében osztják meg — aztán ha rákérdezel, hogy “na, és hogyan csapsz bele konkrétan lecsóba?”, akkor azonnal kiderül, hogy a vágyálom vágyálom marad.

Az évek során azonban azt vettem észre, hogy azok közül, akik már megtették az első lépést, az ötödiket, a tizediket, a századikat valójában egész kevesen teszik meg. Mert jött egy akadály, és megálltak.

Korábban én is azt hittem, hogy az első lépés lendülete önmagában elég ahhoz, hogy messzire juss. Ez így is van sok esetben, ha az első lépés nem is lépés, hanem egy nagy ugrás az ismeretlenbe, és az akkora lökést ad, hogy sokáig visz magával a lelkesedés, és csak merjen valaki az utadba állni! :)

Ahogy aztán több száz olyan emberrel beszélgettem, akik már elindultak az útjukon, de valahol megakadtak, kirajzolódott egy ismétlődő minta:

1. Minden út egyedi, az akadályok mégis hasonlítanak egymásra.
2. A felszínen bármennyi különböző helyzetben, bármilyen tünetként jelennek meg a bukkanók, a leállás gyökere ugyanaz.

És ez valójában szuper hír. Mert könnyen lehet, hogy kinézetre nagyon sajátosnak tűnik a te mostani konkrét bukkanód, egy kicsit megpiszkálva rájöhetsz, hogy ugyanazt találod alatta, mint olyan sokan mások előtted, akik szintén a saját útjukat járták. Hurrá, nem vagy egyedül!

Ahhoz, hogy a buktatóid ne tűnjenek áthatolhatatlan akadálynak, és ne fordíts hátad a saját utadnak csak azért, mert szembejött valami váratlan, ebben a posztban összeszedtem a leállás tíz leggyakoribb felszíni tünetét, és hogy hogyan hajts túl rajtuk.

De mielőtt beleugranánk a top tízes tünetlistába, először jöjjön a lényeg: hogy egyáltalán miért állítjuk le magunkat, ha akadályhoz érünk.

Nincs olyan probléma, amiből ki tudnád gondolkodni magad

Ez a mondat a kulcs. A legtöbb leállásnak ugyanis itt a gyökere. Amikor bukkanóba ütközöl az utadon, pont ugyanaz tart vissza a továbblépéstől, mint ami eredetileg benn tartott a buborékodban: a gondolkodásod.

“Leálltam, mert még nem tudtam pontosan kitalálni, hogy mihez kezdjek.” “Döntéshelyzetbe kerültem, és már sokat gondolkodtam, de nem tudom, hogy merre tovább.” Ha ilyen és ehhez hasonló mondatok jutnak eszedbe, akkor az nem azért van, mert rosszul gondolkodsz, hanem azért, mert magának a gondolkodásnak érted el a határait.

A gondolkodás olyan, mint amikor körbenézel a hűtőben, hogy mi van otthon, és miből lehet főzni. Kitalálhatsz különböző variációkat a meglévő dolgokból, de ott csak olyasmi van, amit már korábban megvásároltál. Új dolgok nincsenek, hiába képzeled el őket — elképzelt zöldségeket nem lehet megfőzni. A lehetőségeid tehát korlátozottak: csak a hozott anyagból tudsz kigondolni valami főznivalót. És lehet, hogy azt már unod.

A hűtőd tartalma viszont pusztán attól nem fog bővülni, hogy tárogatod az ajtaját. El kell menned bevásárolni, sőt, új dolgokat beszerezni. A hűtőd és az étrended is akkor lesz érdekesebb, ha nem csupa olyasmi van benne, mint eddig, hanem kidugod az orrod a nagyvilágba, és beszerzőkörútra indulsz. Ezt nem tudod megspórolni sok hűtő-nyitogatással.

Gondolkodom, tehát félek

De miért állunk le gondolkodni, ha már egyszer elindultunk?

Mert félünk. Ennyi.

Gondolkodással akarjuk megúszni, hogy a következő lépésnél pofára essünk. Hogy hibázzunk. A gondolkodás végső célja, hogy amikor majd egyszer megteszed azt a következő lépést, akkor az a legjobb lépés legyen. Persze az a trükk, hogy a következő lépés sosem jön el, ha végtelenségig gondolkodunk rajta. Jó stratégiának tűnhet, amennyiben meg akarjuk kímélni magunkat a legkisebb rossz érzéstől is, csak ez azt is jelenti, hogy újra a régi rossz buborékunkban találjuk magunkat. És természetesen nem garantálja ez sem, hogy nem lesz pofáraesés.

Ez a legnehezebb igazság, amit el kell fogadnod, ha a saját utadon akarsz maradni: gondolkodással sosem válthatod ki a cselekvést. Egyszerűen azért, mert képtelenség kigondolni olyat, amihez gyakorlati tapasztalat kell. Képtelenség előre felkészülni minden eshetőségre. És főleg képtelenség elképzelni, hogy milyen érzés lesz egy bizonyos helyzet, ha még soha nem voltál olyan helyzetben, és sosem érezted magad úgy.

És hiába léptél már egyet, nem pipálhatod ki örökre, hogy oké, ez is megvolt. Mert minden lépés új lépés. A következő is és az azutáni is. És újra meg újra döntést kell hoznod, hogy a következő lépést is megteszed.

De mondok valamit, amitől mégis megéri. Lépni csak az elején nehéz. Minél többet lépsz, annál kevesebbet fognak el a kételyek, és annál kevésbé akaszt meg egy következő bukkanó. Egyszerűen azért, mert az elméletet minden egyes lépéssel egyre jobban felváltja a gyakorlat. Mindegyik lépéssel egyre több tapasztalatot, benyomást, élményt szerzel, ami utána segít még jobb döntéseket hozni. Úgyhogy igaz, hogy akárhányadik lépésednél is tartasz most, vár rád egy következő. De az is igaz, hogy mire a századik lépésnél jársz, vagy az ezrediknél, már magabiztosabb vagy, hiszen ezt már ismered: tudod, hogy nehéz, de azt is tudod magadról, hogy túl tudsz rajta menni. Már csináltad, és ezután is menni fog.

Tíz jó hír, hogy merj lépni

Az első jó hír: A bukkanó nem fal

Főleg az elején, amikor még nincs sok saját tapasztalatod, akkor nagyon könnyen előhozhat a következő bukkanó olyan mondatokat, mint “Akkor ez nekem nem megy.” “Erre se vagyok jó“. Azonban a nehéz szakaszok nem azért jönnek, mert elrontottál valamit, vagy mert nem vagy “méltó” valamire, hanem mert jönnek és kész, ez a dolguk, semmi sem könnyű menet. :) De ha tudod, hogy ezek nem falak, hanem bukkanók, és természetes, hogy ott vannak, máris nem lesz akkora dráma, amikor jön egy újabb.

A második jó hír: Szabad kísérletezni

A legtöbben a buborékukból kilépve szembesülnek először azzal, hogy nem csak egy lehetőségük van a továbbindulásra, hanem kettő vagy még több. Nem volt elég egyszer meghozni az első döntést az indulásról. Folyamatosan újra és újra döntéseket kell hozni. De valójában ezek közül a döntések közül nem kell elsőre “eltalálni”, hogy melyik lesz neked a legjobb. Sőt, nem is feltétlenül csak egy jó döntés van…

A legértékesebb tudás, amit az életben szerezhetsz, a tapasztalati tudás, azt meg csak úgy tudod megszerezni, ha kísérletezel és kipróbálsz dolgokat. Akkor lesz véleményed és saját élményed dolgokról, amik utána segítenek az újabb döntések meghozásában. Kíváncsiság nélkül nem fog menni, és nem kell a “végleges” válaszokat tudnod előre.

A harmadik jó hír: Szabad rosszul dönteni

Ettől félünk a legjobban, nem? Hogy tilos hibázni. Ezért próbálunk mindent mindig kigondolkodni. Ezért nem merünk kísérletezni.

De nézz meg egy szaladgáló gyereket a játszótéren, aki elesik. Mit csinál? Soha többet nem kel fel? Ha ez lenne a hozzállása, akkor tele lenne az összes játszótér fetrengő gyerekekkel, akik egyszer elestek. :) Nem. Szalad. Elesik. Megijed / meglepődik. Bőg. Felkel. Szalad tovább. És lehet, hogy még meg se száradtak a krokodilkönnyei, már kacag megint.

Hogy miért felejtettük ezt el, hogy szabad pofára esni? Annyival könnyebb úgy menni előre, ha tudod, hogy szabad rosszul dönteni! Mert szabad. És paradox módon ezt is akkor tudod erősíteni, ha gyakorlod a döntést, és amikor jön egy elkerülhetetlen pofáraesés, akkor eszedbe jut, hogy ebből is fel lehet állni, és ezután is lehet folytatni.

A negyedik jó hír: Szabad összezavarodva lenni

A saját útjukat járó emberekről az a sztereotipikus kép él, hogy egyszer jól kitalálták, hogy mit akarnak, pontosan tudták, merre kell menniük, és utána minden reggel úgy keltek fel, hogy pontosan tudták az irányt és a konkrét odavezető lépéseket. Még a legcéltudatosabb úthenger-figuránál is, aki csak tolja, tolja, tolja, csak kívülről látszik ennyire egyszerűnek a dolog, és nem fenékig tejfel és csillámpóni az egész, bizony nagyon sok munka van abban, hogy ez a motiváció és elszánás fennmaradjon (azt meg ritkán vállalják be a sikersztori-könyvek, hogy beszéljenek a tényleges nehézségekről és mélypontokról).

Az a helyzet, hogy mindig marad bizonytalanság. Ahogy mész előre, és egyre több tapasztalatod lesz, és egyre biztosabb lábakon állsz, annál kevesebb a bizonytalan pont, vagy másfélék jönnek. De aztán lehet, hogy egyszer megint jön egy hosszabb összezavarodott időszak. És ez mind rendben van. Nem csinálod rosszul attól, hogy bizonytalannak érzed magad. Sőt, néha pont ez jelzi, hogy új területen vagy, vagy feszegeted a határaidat. Ha kényelmes és ismerős lenne, az azt jelentené, hogy nem változik semmi!

Az ötödik jó hír: Nem csak “rossz jel” lehet, ha rosszul érzed magad

A változás mindig kellemetlen, kényelmetlen, sőt, nehéz, fájdalmas, lelkileg is megterhelő, de ez nem feltétlenül azért van, mert rossz ez a változás, hanem mert ha nem éreznéd meg, akkor nem is változtatna olyan sokat. És ha tudod, hogy mi felé szeretnél haladni, vagy ha csak annyit tudsz, hogy “innen el” (legyen az az “innen” földrajzi hely, lelkiállapot, tudatállapot, vagy bármilyen helyzet, amiben benne vagy éppen), akkor onnan nem úgy röppensz ki, mint egy légies pillangó. Előtte várnak kellemetlen beszélgetések, őszinte vallomások saját magadnak arról, hogy mit szeretnél és mit nem, határhúzások, kísérletezések, próbálkozások, amik utána segítenek jobb döntéseket hozni.

És ez teljesen normális. Normális, ha nem tudod, hogy pontosan merre tovább, vagy hogy egyáltalán mit akarsz kezdeni magaddal. Akkor se, ha “már” elmúltál 18 éves, vagy 38, vagy 88. A korral nem jár automatikusan a Válasz az Univerzum Összes Kérdésére kézikönyv (amúgy 42 ;)).

Persze, biztosan vannak, akik megmondanák neked, hogy szerintük mitől lenne király az életed — itt dolgozz, oda házasodj, ennyit szülj, itt élj, így nézz ki, és így tovább. De ezek maximum irányadók lehetnek, amik vagy tényleg bejönnek, vagy marhára nem. Sajnos nem úszod meg, hogy kiásd a saját válaszaidat, mert senki nem volt előtted TE ezen a világon, úgyhogy hozzád nincs kézikönyv. Ahhoz, hogy te mit akarsz, milyen körülmények között, kikkel vagy boldog… ez mind egyedi, sőt, akár változhat is ahhoz képest, hogy X éve mit akartál. Miért is ne? Szabad neki. Csak a változás állandó.

A hatodik jó hír: Szabad, hogy sokáig tartson, amíg eljutsz a válaszaidig

A változás nem egyik percről a másikra jön, a rengeteg munkád sokszor csak hosszú távon térül meg. Viszont azt mondom, még így is megéri. Rászánsz pár évet arra, hogy a hátralevő életed jó legyen? Naná!

És gondolj bele: még ha tényleg évekig is tart, mire olyan életet teremtesz magadnak, amiben úgy érzed magad, ahogy szeretnéd, azok az évek akkor is eltelnének, ha nem tennél semmit, hogy másmilyen legyen. Ha öt év múlva visszanézel, örülni fogsz a mostani énednek, aki kitartóan belevágott valamibe, és felállt, amikor hasra esett, újra, meg újra. Te leszel a leghálásabb, hogy megtetted magadnak ezt a szívességet.

A hetedik jó hír: Szabad segítséget kérni

Ez az egyik legnagyobb falat. Még ha a bukkanód a legcirkalmasabb, legegyedibbnek tűnő buktató is, nem vagy egyedül.

Lehet, hogy a jó mesehős egyedül lovagol be a sivatagból, rögtön tudja, hol az ivó, és kik a törzsvendégek közül a várost rettegésben tartó banditák, akiket arcon kell rúgni. De a valódi életben nem a magányos hős-mentalitású emberek, hanem azok a leghatékonyabbak, akik tudják, hogy mikor kell segítséget kérniük, és mernek is segítséget kérni, amikor szükség van rá.

Ehhez viszont el kell fogadnod azt is, hogy nem mindig tudod egyedül megcsinálni. De ez nem szégyen, és nem vagy tőle béna vagy “méltatlan”. Azt jelenti, hogy ismered a saját határaidat, és a saját egódat is hajlandó vagy félretenni.

A nyolcadik jó hír: Nem számít, hogy más mit csinál

A “másnak ennyi idősen már…” az egyik legbénítóbb mondatkezdés. XY akkor már a harmadik cégét vezette. XY már 16 évesen elvégezte az egyetemet és 22 évesen Nobel-díjat kapott. Az a kislány a Youtube-on már négy évesen úgy hegedült.

Na és? Azok ők. Te meg te vagy. A saját utad még ha nyomokban hasonlít is valaki máséra, akkor is a sajátod, és a körülmények, egyéni erősségeid ezer féle módon befolyásolják, hogy te mit hogyan élsz meg, és melyik akadályt mennyire gördülékenyen veszed. Másokat használhatsz inspirációnak, de vedd észre, ha az “inspirálódást” az önmarcangolás vette fel álarcnak.

Azzal nem mész semmire, hogy ülsz a sarokban, és vered a fejed a falba, hogy milyen borzalmas ember vagy, mert bezzeg a Hufnágel Ilonka hol tart már. Akarsz-e ott tartani egyáltalán? Ha nem, akkor minek pörögsz rajta? Ha pedig tényleg nem szereted, ahogy most vagy, és olyan kéne helyette, ami Ilonkának is van, akkor kezdd el megtervezni, hogy milyen lépésekkel lehet neked is olyan.

A kilencedik jó hír: Az utad nem csak egy nagy ugrás, hanem tízezer apró lépés

A “vagy elsőre sikerül, vagy nem fog sikerülni” végletekben gondolkodó hozzáállása a legnagyobb blokk. Lehet, hogy nagyot kell ugrani az elején, de az is lehet, hogy apró lépéssel kezdődik. De utána mindenképpen a sok apró tapasztalat, kísérletezés összessége fog elvezetni a célodig.

A következő lépéshez nem kell a végeredményig vezető teljes utat látnod. Elég, ha nagyjából megvan az irány, és a többit majd alakítod. Ha visszanézel, látni fogod az egész utat, de előre ne akarj kőbe vésni semmit. Előre kitalálni, mi az összes lépés, megint a gondolkodás területe, és nem csak sokkal izgalmasabb kanyarok várnak rád, ha nem döntöd el előre véglegesen az egészet, hanem máshogy nem is nagyon jutsz előre. :)

A tizedik jó hír: Nem kell mindent eldobnod

Sokan azért nem mernek túl messzire kerülni a buborékjuktól, mert úgy érzik, hogy akkor ki kell kukázni mindent. És ki tudja, lehet, hogy egyszer tényleg teljesen máshol találod meg a helyedet, mint ahol előtte voltál. De az, hogy saját úton indulsz el, nem azt jelenti, hogy mindent ki kell dobnod az eddigi életedből. Főleg azt ne dobd ki, ami jó volt belőle!

A saját utad tőled elválaszthatatlan, mindenhonnan hozod bele a tapasztalatod. Pont ezért teljesen mindegy, hogy mikor kezded. Az eddigi élményeid tapasztalatából, képességeiből át tudsz emelni egy csomó hasznos dolgot, ami konkrétan is segít a folytatásban, és a következő lépéseket is tisztábban látod tőle.

Hol kezdjem? Hogy induljak tovább, ha elakadtam?

Még ha a fentiekből már tudod is, hogy pontosan miért álltál le a legutóbbi bukkanódnál, az önmagában még nem biztos, hogy elég erőt ad a folytatáshoz.

Úgyhogy a cikksorozat harmadik, befejező részében megosztok egy technikát, amivel hasznosíthatod az összes eddigi tapasztalatodat – a jókat, a rosszakat, azokat, amikről nem is tudtál, és még a pofáraeséseket is! -, és ezzel erőt adhatsz saját magadnak a folytatáshoz.

Kattints ide a folytatásért!

Most te jössz!

Írd meg a kommentek között, melyik bukkanó jött elő legutóbb, és a fentiek közül melyik jó hír talált be most a legjobban! :)