Észrevetted, hogy mintha idén két év indult volna el párhuzamosan?
Arra gondolok, hogy egyfelől van az ablakba kitett felszín…
És közben van, ahogyan valóban érezzük magunkat.
A kettő között meg a naaaaagy szakadék.
Eltelt már három hét a januárból, és sokan évértékeltek publikusan arról, hogy milyen frankó eredményeket értek el tavaly, és hogyan lesznek még szuperebbek az idén.
Közben én egy csomó levelet és üzenetet kaptam emberektől arról, hogy ehhez képest őket
- frusztrálja őket az érzés, hogy ők semmit sem csináltak,
- félnek, hogy le vannak maradva,
- nyomasztja őket, hogy másnak (látszólag) mennyire megy
- fogalmuk sincs, merre tovább
- ha voltak is fogadalmaik, már most sehol sincsenek
- vagy már nem is tesznek fogadalmakat.
A beérkezett érzésekből egy ilyen logika rajzolódik ki:
“Látom, hogy másnak jó, ezért biztos nekem is olyat kéne akarnom, mert akkor nekem is jó lenne — de tök messze vagyok attól, ezért úgy érzem, hogy le vagyok maradva.“
És akkor ezt most szedjük szét!
Mert hogy ennek az állításnak egyik része sem igaz.
Kezdjük ott, hogy az, amit látsz, nem biztos, hogy úgy van.
Eleve a közösségi médián a legtöbben csak életük csúcsélményeit teszi ki, ami nem mutatja az életük maradék 99 százalékát. (Sokan meg egyszerűen behazudják, hogy milyen jól érzik magukat.)
De ha a példa kedvéért fel is tesszük, hogy minden szipiszuper náluk, akkor sem biztos, hogy te pont ugyanattól lennél boldog.
És az is elképesztő tévképzet, hogy bármelyikünk “le van maradva” — de ez akkora téma, hogy külön fogok vele foglalkozni.
Egyelőre kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez. Biztos, hogy azt kellene kergetnünk, ami másnak jó?
Nemrég az egyik utolsó költözködős doboz mélyéről kezembe került a Cilike-regénygyűjteményem.
Ezek a könyvek még a nagymamám kedvencei voltak, és miatta kezdtem el gyűjteni őket.
Hogyha nem ismerős, bőven elég annyit tudni, hogy ez egy huszadik század eleji sorozat Tutsek Anna ifjúsági regényírótól.
A főszereplő Cilike egy nemesi család lánya, egy hebehurgya kislány, akinek más se tölti ki a napjait, mint hogy várja, hogy valami történjen vele — vagy valaki bált rendezzen, amire elmehet, hogy beszélgethessen a barátnőivel, és hátha felkéri táncolni a sármos Kőváry Laci — természetesen ipszilonnal mert nemesi család.
Büszkeség és balítélet, csak a vidéki Magyarországon, és szökőkútból kimászó Colin Firth nélkül.
Van vagy nyolc Cilike-regény, tele rövid fejezetekkel Cilike mindennapjaiból. Elképesztő bájos és naiv történetek ezek, mindenféle kalamajkákkal – Cilike leesik a lóról a disznók közé; Cilike fogyasztópor helyett szőrnövesztőt eszik; Cilike a bálon belesétál a gyertyatartóba és felgyullad a ruhája.
Ezeken a sztorikon gyerekkoromban nagyon jókat szórakoztunk a nagymamámmal, és kedves, nosztalgikus emlékeim.
Harminc felett újraolvasva megvan ugyanez a nosztalgiafaktor, viszont az egész alatt feltűnik egy egészen más szál is. Cilike ugyanis kora társadalmi piramisának csúcsán él. A felső 1% tagja, grófok, bárónők és osztrák nemesi családok köreiben mozog, mégis valami elképesztően korlátolt a világa.
És nem arra gondolok, hogy nincs mosógép meg internet, vagy hogy 4 nap utazás eljutni Budapestről a somkúti kastélyba. Hanem az a helyzet, hogy Cilike döntései és perspektívája valami elképesztő módon be vannak korlátozva.
És azt vettem észre, hogy hiába változott rengeteget a világ százhúsz év alatt, mintha még mindig a Cilike-életpályamodell határozná meg,
- hogy hogyan gondolkodunk az életünkben előttünk álló lehetőségekről,
- hogy milyen keretek között döntünk a jövőnkről,
- és hogy rengetegen azt hisszük, hogy már el is veszítettünk egy képzeletbeli versenyt az időnkkel
Úgyhogy ebben az epizódban bemutatom a Cilike-életpályamodellt, elmondom, hogy miért vezet félre a modernkori Szent Grál-hajkurászás, és adok egy egyszerű technikát, amivel sokkal hatékonyabban nézhetsz rá, hogy merre tart az életed hosszú távon.
Farkas Lívia vagyok, és csapjunk bele a Lecsóba. Olvas tovább vagy hallgasd meg az epizódot a nagy lejátszás-gombra kattintva!
Új! Ha nem tudod hallgatni az epizódot, vagy szeretnéd hozzá olvasni a szöveget, akkor tekerj lejjebb, ahol elolvashatod az epizód teljes szövegét! :)
Hogyan hallgathatod?
- Itt és most: Számítógépen és telefonon nyomj a fenti lejátszógombra a böngésződben és már hallgathatod is!
- Vidd magaddal: Ide kattintva a gépedre mentheted az MP3 fájlt, amit magaddal vihetsz az MP3-lejátszódon, rátöltheted a telefonodra (hogy ne fogyasszon adatot), USB-n a kocsiba, kihangosíthatod főzés-takarítás-vasalás közben.
- Androidon: használd az ingyenes Podcast Addict appot (írd a keresőbe, hogy “Lecsó” :), és fenn van Spotifyon is.
- iPhone-on: megtalálsz az iTunes podcast-tárában
A “Cilike-életpályamodell”
Kezdjük egy gondolatkísérlettel!
Adok egy időgépet, és nézzük meg, hogy hogyan nézne ki az életed, ha százhúsz évvel ezelőtt vagy fiatal, mint Cilike.
(Egyébként időgép se kell hozzá, ha létezik családi legendárium, visszanézhetsz a dédszüleid, ükszüleid életére is.)
Szóval tegyük fel, hogy százhúsz évvel ezelőtt vagy fiatal.
Milyen lehetőségek állnak előtted?
Kezdjük ott, hogy ha lány vagy, nincs saját vagyonod, nőként neked ugyanis nem lehet. Ha a családodnak sincs vagyona, akkor a társadalom alsó szintjén dolgozhatsz a mezőgazdaságban idényjelleggel, gyárban, de legvalószínűbben cselédmunkát végzel, amiből lassanként összekuporgathatsz valami hozományravalót — ha meg az nem sikerül, akkor életed végéig szolgálsz.
Ha kispolgári családba születsz, már több mozgástered van, elmehetsz például tanárnőnek, vagy olyan munkába, ami más emberek jóllétével kapcsolatos, ezek a “női” munkák. Ha valami elképesztő mázlid van, elvétve már orvos is lehetsz nőként, de minden más (pl. mérnök, jogász, vagy író) férfimunka, azokat felejtsd el.
Ha pedig nemesi családba születsz, akkor a körülményeid jobbak, a lehetőségeid viszont még szűkebbek. Dolgozni konkrétan nem fogsz soha, emiatt viszont oktatáshoz is kevésbé jutsz, mint a polgári családokban. Munka helyett meg kötelező a társasági élet. Ebben a világban az egyetlen dolgod, hogy minél jobban házasodj. 16 évesen már eladósorba is lépsz, és nemesi származás ide vagy oda, 20 évesen van már minimum egy, de inkább több gyereked.
Egyetem, továbbtanulás, politika, bármilyen karrierút — felejtsd el. Még katonának se mehetsz el, bár talán apácának még igen, ha elég gyorsan lépsz az elején.
Ez a Cilike-életpályamodell. Ha Cilikét megkérdeznéd, hogy mit akar az életben, ebben a keretrendszerben fog válaszolni. Azt fogja mondani, hogy szeretnék a Kőváry Laci felesége lenni, meg szép ruhákat, meg elmenni az összes bálokba. Ennyi. Eszébe se jut, hogy akarhatna mást, hiszen ha akarná, se lenne lehetséges. Nem lehetne agysebész, fizikus, professzor, irodalmár, nem lehetne vállalkozása, nem árulhatná a saját kézzel festett képeslapjait a karácsonyi vásáron.
A Cilike-életpályamodellnek kétség kívül vannak előnyei. Ha Cilike a szabályok szerint játszik és nem borzolja túlságosan a kedélyeket, akkor nem kell azon aggódnia, hogy megtalálja a nagy válaszokat az élete kérdéseire. Eszébe se jut, hogy más válasz legyen.
Azóta eltelt százhúsz év és már nagyon messze élünk a Cilike világától. Még most is nyugodtan lehet Kőváry Lacid, meg gyereked, meg szép ruhád, ha éppen azt szeretnél, de akarhatsz annyi minden mást is.
És pont ez az ijesztő.
A “Mihez kezdjek az életemmel” kérdésre ma egyáltalán nem csak kézenfekvő válaszok vannak. A több szabadságfokhoz sokkal több döntéspont tartozik – mit tanuljak, mit dolgozzak, hol éljek, kivel éljek, hogyan éljek, mire fordítsam az időmet, milyen ügyekkel foglalkozzak – és ez teljesen maga alá tud gyűrni.
Főleg, amikor a társadalmi rendszer körülötted azt sugallja, hogy most a hirtelen rendelkezésre álló rengeteg lehetőség közül kellene megtalálni Az Ideálisat.
És puff, ha eddig fejben nem volt meg, hogy mi merre hogyan az életedben, már meg is jött mellé a stressz, és beültek a gyomrodba a kérdések, hogy:
- Mi van, ha rosszul választok?
- Meddig kell döntenem, hogy ne csússzak ki az időből?
- Mi van, ha valami elsőre jól néz ki, aztán mire odaérek, kiderül, hogy nem jó nekem?
Nem tudsz gondolkodni, mert szorongsz, és nem tudsz nem szorongani, mert túl nagy a tét.
Cilike vs. a Szent Grál (színes, magyar nyelvű katasztrófafilm)
Erre a dilemmára az évek alatt két általános reakciót láttam. Mind a kettő végletes, és mind a kettőbe bele lehet rokkanni.
Az egyik a döntés-paralízis. “Túl nagy a döntés, túl sok múlik rajta, nem hozom meg. Cilike leszek. Döntsön más. Követem a családi, társadalmi elvárásokat, aztán vagy jó lesz, vagy nem. De legalább nem az enyém a felelősség, ha nem lesz jó.”
Ha a Cilike-világban maradsz, elfogadod, hogy betettek a skatulyába, ahol kuss a neved, és senkit nem érdekel, hogy hogy érzed magad, mert kaptál egy szerepet, és azt játszod, ha tetszik, ha nem.
És utána már hiába panaszkodsz, hogy nem úgy alakul az életed, ahogy szeretted volna. Ha másoknak lett kiszervezve a döntés arról, hogy merre haladjon az életed, akkor a skatulya vélt biztonságáért cserébe nem kapsz felelős döntési lehetőséget.
Ha neked nem fontos, hogy megtaláld a boldogságodat, akkor még az sem fogja tudni helyetted megtalálni neked, akinek fontos vagy — akinek meg nem vagy fontos, az sose fogja ezt a projektet felvenni a teendőlistájára.
A libikóka másik végén a Cilikeségre adott ellenmegoldás ül. “Nem leszek Cilike, nem törődöm bele a sorsomba. Megkeresem A Választ, ami egyben mindenre végleges tökéletes megoldást ad, és örökké boldog leszek tőle.”
Ezt a módszert én Szent Grál-keresésnek hívom.
És hasonlóan Artúr királyhoz a Gyalog galopp filmben, esélyes, hogy ha nagy elánnal neki is indulsz, csalódás lesz a vége — meg esetleg kilőnek rád egy trójai fanyulat.
A Szent Grál-keresés tünetei
A szent grál-keresés két dologban nyilvánul meg.
Vagy mindent elutasítasz, ami nem rögtön tökéletes, és ezért sosem lépsz előre az életedben, vagy elindulsz egy úton, ami vagy csak ígéretesnek tűnik, vagy akár tényleg jó is neked egy ideig, de aztán rajta ragadsz, és nem térsz le az útról akkor sem, amikor már rég nem érzed jól magad rajta.
Még meg is magyarázod magadnak, hogy ez a kompromisszum. Beletörődsz, ahogy most van.
“Ó, naivan azt hittem, hogy ez lesz a szent grál, hát gyerek voltam, de most már felnőtt vagyok, a felnőttség pedig azt jelenti, hogy beletörődöm a sorsomba. Nem is próbálkozom tovább, jó lesz ez végülis, nem érzem jól magam az életemben, de ezt az árat fizettem azért, hogy kiléptem a sorból és választottam magamnak saját utat. Megyek publikálok egy verseskötetet a lírai szenvedésemről.”
Miért ne hajkurászd tovább a Szent Grált?
Pont ez a probléma a fix válasz kereséssel, hogy egy csomóan attól, hogy azt hiszik, hogy tudniuk kell a fix válaszokat, nem is mernek szembenézni azzal, hogy a jelenlegi válaszuk nem jó, vagy kinőtték.
Mert ha ezt megteszik, akkor az azt jelenti, hogy ők mégsem azok a mindentudó felnőttek, aminek hitték magukat. És a kérdőjelek puszta jelenlétét is nehéz bevallani magadnak abban a világban, ami elvárja tőled, hogy fix válaszokat tudj, egyszer és mindenkorra.
Elvégre mindenki más úgy csinál, mintha mindent tudna, akkor az azt jelenti, hogy ők tényleg mindent tudnak, nem?
Ezért egy csomóan annyira kergetik azt a szerencsétlen előre kitalált szent gráljukat, az Egy Biztos Végleges Választ az Egész Életükre, hogy nem is foglalkoznak azzal, hogy jó-e egyáltalán még az a válasz, amit három-öt-tíz-húsz éve kitaláltak maguknak. Mert mi van, ha kiderül, hogy nekik nincs meg a válaszuk, miközben mindenki másnak megvan.
Ha pedig örökké a szent grált keresed és nem éred be kevesebbel, aztán lemondóan beletörődsz, hogy nem lett meg, akkor meg sose leszel boldog.
A libikóka-effektus
És az is lehet, hogy folyamatosan libikókázol. “Kerestem a Szent Grálomat, nem lett meg, visszamenekülök valamelyik Cilike-skatulyába, elnézést hogy kimerészkedtem, mondják meg inkább meg a mások, hogy hogyan éljek.
Jaj de mégse jó a skatulya, itt van egy új Szent Grál, bemondta az internet, hogy most mi az önmegvalósítás, meg itt ez az amerikai sikerkönyv, hetvenéves befektető pasi írta, biztos nagyon relevánsan rálát az életemre. Nem, mégse jó, vissza a skatulyába, most ki fogom matricázni a skatulya falát, hátha jobban elviselem.”
*sóhaj*
Ezt simán el lehet játszani 5, 10, 20 évig, amíg teljesen el nem megy melletted az életed.
Cilike-Szent Grál-Cilike-Szent Grál-Cilike-Szent Grál.
És érzed, hogy valami nem oké, de nem tudod megmondani, hogy mi az.
Szállj le a libikókáról!
Úgyhogy megmondom, mi a megoldás: szállj. le. a libikókáról.
Lépj ki ebből a Cilike versus Szent Grál katasztrófafilmből.
Vedd észre, hogy valójában nincs meg senkinek a válasza.
Mindenkinek maximum épp az aktuális válasza van meg. És nem is egy aktuális válasz van: van egy jelenlegi válasz a karrierre, a párkapcsolatra, a hobbira, stb.
Senki sem tud semmit egységesen véglegesre, te sem, én sem, a szomszéd Mari néni sem. Maximum ügyesen vetíti, hogy neki minden rendben van.
Pedig sokat segítenénk magunknak meg másoknak is, ha elmondanánk, hogy “nézd csak, van, amit én még mindig tanulok.
Vagy van most valami, amit megint tanulnom kell, mert változtam, és újra meg kell ismerkednem magammal. Mintha egy videojátékban lépnék előre a szinteken. Mindig jön egy újabb feladvány, egy újabb szörny, egy újabb kérdőjel, de a következő szinten már okosabb vagyok, erősebb vagyok, ott van a zsebemben a pénz meg a varázsbigyó, ami segít egy nagyobb kérdőjel megválaszolásában is.”
Na de akkor hol a Szent Grál?
Megmondom neked a választ arra a kérdésre is, hogy hol a Szent Grál.
Nincsen Szent Grál.
Nincsen egy fix válasz, egy fix gomb, egy fix megoldás az életedre, amit x idős korig meg kell találnod, különben annyi volt.
Ha eddig nem találtad – vagy ha találtál valamit, amire azt hitted, hogy jó lesz, aztán kiderült, hogy nem az- akkor az nem azért van, mert hülye vagy.
Fogsz találni ideiglenes válaszokat, amik egy adott helyzetben értelmet adnak vagy motivációt adnak, vagy tanulsz belőlük valamit. És aztán egyik reggel felkelsz, és az életed megint egy válaszra váró találós kérdés.
És akkor mondhatnád, hogy “De basszus, én ezt már egyszer megfejtettem. Egyszer már kitaláltam, hogy mit akarok. Egyszer már megvolt a válaszom arra, hogy mi a jó nekem, és dolgoztam is érte, és el is értem. Most miért van itt megint ennyi kérdőjel?”
És azért van újra kérdőjel, mert ez már nem ugyanaz a találós kérdés. Ma reggel nem ugyanabban az életben ébredtél fel, amiben tíz évvel korábban. Sőt, nem ugyanaz az ember tette fel a kérdést, hogy merre tart az életed, mint tíz évvel korábban. A mostani te akár ugyanarra a kérdésre is más válaszokat fog adni.
És ez nem azért van, mert az első válaszod rossz volt, vagy mert majd egyszer jön egy válasz, amit nem kell soha többet felülvizsgálni.
Mert az élet válaszai nem egy kemény, kézzel fogható tárgyban vannak, amit valaki jól eldugott egyszer, hogy kereshesd évtizedekig.
Nem kell menned sehova. Minden válasz a mostani életedre ott van benned, most.
És amikor találsz egy választ, ami most jó neked, azt meg kell ünnepelni, és örülni kell neki. Amikor pedig már nem szolgál, akkor meg kell köszönni neki, és el kell engedni. Az élet tele van kérdőjellel, de ez nem azért van, mert te buta és gyenge vagy és még nem találtad meg A Végleges Választ.
Nincs végleges válasz. Nincs végleges te.
A mostani válaszodat keresd, ne a véglegest
Viszont. Annak ellenére, hogy nincsen A Válasz, nagyon fontos mindig eljutni Egy válaszhoz. Ami most éppen igaz. Ami a mostani magadnak az igénye és a szükséglete.
Lehet, hogy lesz olyan válasz, ami 5-10 évig igaz. Lehet, hogy lesz egy olyan életterületed, amiben 40 évre megvan a válaszod. Lehet, hogy a párkapcsolatban annyira frankón működtök, hogy az megvan. Azon dolgozol, és az jó lesz jó sokáig, mert mindketten dolgoztok rajta azzal a közös megegyezéssel, hogy mindkettőtök célja együtt maradni.
Viszont fontos, hogy nem azért maradtok együtt, mert egyszer régen úgy döntöttetek, hogy igent mondtok egymásra, hanem mert újra és újra egymást választjátok. Az újra és újra felmerülő kérdésre még mindig az a válasz, hogy te.
Ez óriási különbség. Nem azért az a válasz, hogy “te”, mert húsz éve egyszer azt mondtam, hogy te. Ma is az a válasz, hogy te. Most, a mai eszemmel, a mai körülmények között, a mai igényeimmel, a mai szívemmel még mindig az a válasz, hogy te.
És ez rohadt nagy különbség.
A karriereddel is lehet, hogy ilyen helyzetben vagy. Leérettségiztél, szereztél egy szakmát, elkezdtél egy munkahelyet, lépsz előre a ranglétrán, és minden hétfőn azt mondod a munkádnak, hogy igen, te vagy az.
És ez nagyon fontos, hogy nem azért mész be még mindig ugyanoda örömmel dolgozni, mert egyszer jól választottál. Hanem mert még mindig ezt választod.
De vannak területek, ahol nem ilyen egyértelműek a válaszok.
Teljesen normális, ha nem tudod egyszer és mindenkorra megválaszolni az életed értelmét.
Normális, ha úgy érzed, hogy bár folyamatosan fejlődsz bizonyos dolgokban, más dolgokban kérdőjelek vannak a fejedben.
Vagy amit már egyszer kifundáltál, az megint kérdőjeles lesz, mert újat tudtál meg, ami borítja az eddigi feltételezéseidet, és megint ki kell bogoznod a szituációt.
Vagy hogy amiről egyszer azt hitted, hogy “na én erről már mindent tudok”, az egyszer csak nem lesz igaz, megint meg kell fejtened ennek a dolognak a megoldását.
Vagy idő telt el, és változtál, és újra ismerkedsz magaddal. Lehet, hogy most már mást akarsz, mint tíz éve. Vagy húsz éve. Mert most már okosabb döntéseket tudsz hozni az életedről.
Mi a valódi felnőttség?
De ahhoz, hogy ezeket a nem-szentgrál válaszokat megtaláld és elfogadd őket, ahhoz az kell, hogy elengedd a Cilike-életpályamodellt.
Hogy “márpedig én kitaláltam 18 évesen, hogy ezt fogom csinálni, és most 35 vagyok és utálom. De már túl késő, mert már rászántam 17 évet, úgyhogy akkor most már marad ez, és nem engedem magamat változtatni, mert ez el lett döntve.”
Vagy hogy “most már ebbe vagy abba belefeccöltem ennyi energiát, és hiába nem tesz boldoggá, vagy egyenesen szomorúvá tesz, vagy nem is akarom megoldani a problémáit. Inkább tűrök, mert így döntöttem, és vállalnom kell a döntéseim következményeit.”
A valódi felnőttség az, hogy tudatosan döntesz, és vállalod a döntéseid következményeit. De ez nem azt jelenti, hogy fogat összeszorítva maradsz ugyanazon az úton, amit egyszer eldöntöttél, csak azért mert egyszer eldöntötted.
A döntéseid következményeinek a vállalása valjában azt jelenti, hogy döntesz valahogy, mert az akkori tudásod, tapasztalatod, megérzéseid és igényed alapján az neked jó lesz, és ezért utána hajlandó vagy dolgozni, mert úgy érzed, hogy ez megéri neked és neked fontos és ettől jobb lesz az életed.
Viszont akkor abban a pakliban, hogy te ezt az utat választottad, nem csak a jó dolgok vannak benne, hanem az is, hogy ez mi mindenbe kerül. Milyen lemondásokkal, milyen áldozatokkal, milyen konfliktusokkal. De még ezekkel együtt is megéri neked, mert sokkal többet nyersz rajta azáltal, hogy ez egy számodra boldog élethez vezet.
Ezek a döntéseid következményei.
- Nem az, hogy az utadat utálod, szenvedsz rajta, semmi örömöt nem szerez, az áldozatok és a lemondások túlnyomó többségben vannak, nem éri meg neked az úton maradni.
- Nem az, hogy nehezedre esne felsorolni három pozitívumot, hogy miért jó neked ezen az úton (vagy úgy kezdődnek a pozitívumok hogy “Hát tulajdonképpen…” és magad számára sem vagy túl meggyőző.)
- És nem is az, hogy csak úgy tudsz továbbmenni az úton, hogy összeszorítod a fogad, és magadra erőlteted, és eltűröd a saját életedet.
Ne engedj a fatalizmusnak!
Magaddal ismerkedni egy folyamatos munka.
Az élettől kapott és az általad keresett lehetőségek közül választani szintén folyamatos munka.
És pontosan ezért sosem késő.
Ez az utolsó bukkanó. A fatalizmus.
“Ó, most már késő. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy változtassak.”
De tudod mit mond valójában ez a gondolat? Hogy “már nem fogok én annyit élni, hogy megérje irányt változtatnom. Annak a lehetősége, hogy a hátralevő életemet boldogságban töltöm, nem ér annyit, hogy bevállaljam érte a változtatással járó nehézségeket.”
És ez kemény.
De amint szembenézel vele, gyorsan le lehet róla rántani a leplet. Mert fordítsuk le matekra.
Mit mondunk? “Az, hogy legyen még húsz, harminc, negyven jó évem, nem ér annyit, hogy rászánjak most egy, kettő vagy három évet. Hogy vállaljak érte konfliktusokat, nehézségeket rövid- és középtávon.”
Tényleg nem ér ennyit?
Elárulok egy kulisszatitkot. Azt a fajta olvasói levelet, ami azon kesereg, hogy “de jó lenne egy boldogabb élet, de már nem lehet, mert x éves vagyok”, ezt kaptam már 60 évestől, 50 évestől, 40 évestől, 30 évestől, és 21 évestől.
És olyan levelet, ami leírta, hogy “megérte váltani, és megérte felvállalni a nehézséget, és elérni azt új életet”, azt is kaptam 21 évestől, meg 30 évestől, meg 40 évestől, meg 60 évestől. Sőt, még 70 fölött is.
Megmondom, milyen levelet nem kaptam. Olyan levelet nem kaptam, hogy “felvállaltam magam, küzdöttem az álmaimért, elértem őket, és visszasírom azt, amikor meghunyászkodtam. Sokkal jobb volt és kényelmesebb, hogy mások mondták meg, hogy mit csináljak. Kényelmesebb volt nem gondolkodni arról, hogy mit akarok, mint tenni azért, amit szeretnék.”
Senki nem írta meg azt a levelet, hogy “Kedves Smith ügynök, szeretnék visszamenni a Mátrixba. Hogyan tudnám elfelejteni a szabadságomat?”
Gyakorlat: Kopogj be magadhoz!
Úgyhogy ne írd le magad.
Ha legközelebb azt mondod magadnak, hogy “Ez van, ezt kell szeretni”, jussak eszedbe, ahogy azt mondom:
Nem, nem kell szeretni.
El lehet fogadni, hogy nem szereted most. Vagy már. Vagy hogy soha nem is szeretted.
Szabad megengedni a lehetőségét, hogy máshogy legyen. És szabad tenned azért, hogy jobb legyen az életed.
És ehhez nem kell most rögtön megtalálnod a megoldást. De az első lépés, hogy megengeded, hogy lehet máshogy.
És ehhez adok is egy gyakorlatot búcsúzóul. Nem bonyolult, egyetlen kérdésből áll.
Ez a kérdés: hogy vagy most?
A következő három napban éld az életed, ahol normálisan, és ahogy az életed megszokott helyzeteiben találod magad — reggel, munkába menet, a munkatársaiddal, a családoddal, pihenéskor, elalvás előtt — tedd fel a kérdést: “hogy vagyok most ezzel?”
És az a kihívás, hogy ne elégedj meg azzal a válasszal, hogy “nem jó, de majd csak kibírom”. Ha valami most nem jó, akkor nem elég jó válasz, hogy majd csak kibírom valahogy, mert ez ki van találva, ez el lett döntve.
Azt vedd észre, amikor visszatereled magadat a Cilike-skatulyába, hogy “ne pattogjál, ez a szent grál már elment, tűrjél”.
Mi az a terület, ahol gondolatban vagy érzelmileg felraktad magadnak a villanypásztort, hogy arra nem megyünk?
Ha valami nem tetszik, akkor engedd meg magadnak, hogy lebontsd a saját magadnak épített villanypásztort és elkezdj gondolkodni egy megoldáson ahelyett, hogy azt mondod, hogy “végülis maradhat így, majd csak lesz valahogy”.
Keresd meg ezeket, és ezzel saját magadnak elkezded felrajzolni a helyzetjelentést arról, hogy merre tart az életed, és hol szeretnél változást a következő években.
Útravalóul
Ha a mai epizódból egy tanulságot viszel magaddal, az legyen ez: szeresd meg az életed nagy kérdőjeleit.
Amikor jön egy kérdőjel, ne vedd elő a kérdőjel-chemotoxot, hogy “dögölj meg kérdőjel, hagyjálbékén, nem akarok válaszolni rád!”
Inkább fogadd el annak a lehetőségét, hogy az új kérdőjel hatására egy igazabb választ fogsz kapni.
És még egy gondolat ehhez. Nem kell az egész életedet borítani, hogyha úgy érzed, hogy egyvalamin változtatni szeretnél.
Hogyha most úgy érzed, hogy az életed valamelyik területén kinőtted a választ, akkor nyugodtan kezdjél el kísérletezni és eljátszani azzal a kérdéssel, hogy akkor most mi a válasz, most mire van szükséged.
Úgyhogy gyakorold a következő három napban a “hogy vagyok most” kérdést, és írd meg, hogy mi jött fel a gyakorlat hatására. Írhatsz kommentet ide a bejegyzés alá, vagy emailt a via@urban-eve.hu címre. Nagyon kíváncsi vagyok, mire jutottál.
És találkozzunk a következő Lecsó-epizódban.
Most te jössz!
Téged a Cilike-életpályamodell vagy a Szent Grál-hajkurászás hívogat jobban? Vagy libikókázol? Ha már kiléptél belőle, hogyan tetted? Mi a tapasztalatod az epizód végén említett “kopogj be magadhoz” gyakorlattal? Írd meg a hozzászólások között!
Úgy örültem, hogy megvolt az egész hanganyagként! Házimunka közben tök jó Téged hallgatni ;).
Köszii
Fú, hát, igen, az kemény szitu, mikor a “köszi, megvagyok-ból” egyszer csak észreveszem, hogy nyakig ülök a szmötyiben, de nagyra tátott szájjal ám.. Aha, és akkor most hogy is fogok ebből kimászni?
Volt már életemben annyi bajom, hogy tágra nyílt szemekkel csodálkozom, egyesek min képesek nyavalyogni. Volt olyan is, hogy évekbe telt, mire felismertem, hogy az a bajom, hogy ami most van, azt sürgősen meg kell változtatni, ki kell lépni belőle. Maga a felismerés évekbe telt, de a cselekvés mindig villámgyors volt(egyszer úgy léptem ki egy kapcsolatból, hogy fogalmam se volt, hova megyek, hol alszom két napig:az élet (meg a haját tépő és később áthelyezését kérő őrangyakám) megoldotta;másik alkalommal hétfői nap közöltem az ipsével, hogy itt a vége-nem hitte el-, szombaton jött a kolléganőm férje elfuvarozni a cuccom). Most az a szitu állt elő, hogy szeretném élni az álmom, ahelyett, hogy csak álmodnám, ez pedig egy hobbi, amiből még akár pénz is lehet később. A fogaskerekek mozgásba lendültek.
Eleinte bennem is ott volt, hogy túl késő, lassan 40leszek,de b@sszus,ott van még az a 20-30 év! Ezalatt még jól akarom magam érezni a bőrömben, ennyi jár(az után, amiket át és meg kellett élnem, ez a minimum)!
Szóval nincs az a pénz, hogy valami hülye skatulyába gyömöckéljem magam és ott gubbasszak, míg bele nem büdösödöm! A környezetem és szeretteim iránti kíméletről meg csak annyit, hogy jobb nekik, ha elviselik, hogy pillanatnyilag kibírhatatlanabb vagyok, mint ha ez állandósulna, mert nem érzem jól magam a bőrömben. 😘
Valami nagyon hiányzik ebből a cikkből, én úgy érzem. Nekem másféle tapasztalataim vannak a világról: sokakat ismerek, akik váltanának, változtatnának, de figyelembe kell venniük a szeretteik érdekeit is a sajátjuk mellett. A házastársukét, aki megbetegedett az esküvő után néhány évvel, lassú, leépítő, a személyiségét apránként megváltoztató betegség lépett fel; a gyermekükét, aki súlyos értelmi fogyatékosként jött világra két ép testvére előtt, és szülei vállalták az otthoni ápolását. Hasonló szituációban lévő, idős szüleiket gondozó embereket ismerek, akik életük érvényes válaszaként ismerik az önzetlenséget, önátadást, “önmeghaladást”. Teszik a dolgukat megkeseredés nélkül ( vagy megkeseredve, igen), küszködve-küzdve, de kitartóan. Ismerem a (pszichiátriai) “elfekvő” intézményekben dolgozókat, tanítókat-tanárokat, akik megalázóan kevés bérből élnek, de nem tudnak/akarnak váltani, mert sokszor csak egy-egy alkalmazott munkáján áll vagy bukik egy egész intézmény fennmaradása, 100-150 kiszolgáltatott helyzetű nyomorult további sorsa, vagy azért, mert 30 egészségügyben/katedrán eltöltött év után a mérleg mindkét serpenyőjében sok van már…
Köszönöm, hogy ezt leírtad! Igen, vannak élethelyzetek, amik adottak- bár mindig van választási lehetőségünk. Sokszor érezhetjük úgy, hogy ha magunkat választanánk, az szívtelenség lenne, megtagadnánk az erkölcsi normáinkat vagy egyéb okokból nem lenne helyes.
De van másik Cilikézés is, amit én csinálok: Imádom a munkámat, tanár vagyok, eszem ágában sincs otthagyni ezt a pályát! 3 kicsi gyermekem mellett annyit tudok vállalni, hogy havi 120-at hozok haza. A férjem teljes állásban dolgozik, de szintén közalkalmazott. Álmunk lenne egy kertes ház, amíg felnőnek a gyerekek, milyen jó lenne szabadon játszani odakint! Ennyi fizuból nem lesz :D Főleg ezen a környéken, ahol mi élünk. Elköltözhetnénk vidékre- nem akarunk. Dolgozhatnék többet- akkor a közintézmények nevelnék fel a gyerekeimet. Hát, inkább ülök a dobozomban, mert a munkám és a gyerekeimmel töltött minőségi időt nem tudom/akarom pénzhajkurászással tölteni. Vagy legalábbis ez a szépen megfogalmazott kifogásom arra, hogy nem csinálok semmit. :D
Na, kb így.
Nagyon izgalmas olvasni a kommenteket, hogy ki mennyire él meg kisarkítottan vagy kiszolgáltatottként egy helyzetet. Gabi és Kata által vázolt helyzeteteket nem érzem Cilikézésnek. Mindegyik helyzet egy teljesen tudatos döntés eredménye, az ember a saját körülményit mérlegelve, sajátértékrendje alapján hoz egy döntést. Ha valaki a szeretteivel töltött időt vagy a hivatását fontosabbnak érzi, mint szimplán az egzisztenciális szempontokat az maximálisan tudatos döntés. Szerintem igenis tiszteletre méltó. Egyáltalán nem gyerekes, naív csodavárás. A mozgástér meg mindenkinek behatárolt, annak a keretein belül kell megkeresnünk azt a sarkot, ami a legelfogadhatóbb. Persze lehet, és néha talán érdemes is a határokat kicsit feszegetni, ha úgy érezzük attól közelebb kerülünk ahhoz a területhez, ahova éppen több energiát szánunk, amit fontosabbnak érzünk. Ha kipróbálom és mégsem érzem önazonosnak, szabad visszafelé is mozogni.
Az adottnak érzett helyzetet viszont szabad jobban megélni és szerintem kell dolgozni rajta hogy legalább megpróbálja az ember jobbá tenni. Ha nincs kertes házam, kimehetek a gyerekekkel parkba, játszótérre, vagy csak sétálni az utcán, másik busszal hazamenni mert arra szebb a környék, kirándulni, ugyanúgy tudjuk élvezni a kint eltöltött időt, és nem nekünk kell füvet nyírni :D De ha éppen a közös kerti kaparászás hiányzik, biztosan van olyan ismerős/rokon, aki esetleg még örülne is ha pl. hétvégén be lehet időnként segíteni neki.
Attól hogy rosszak a munkakörülmények nem kell feltétlenül besavanyodni, ha magát munkát amit végez valaki szereti, talán nehezebben is következik be. Rossz körülmények között szerintem könnyebben kovácsolódik össze egy jó csapat, akikkel szívesen dolgozik együtt az ember… De ha szereti valaki a munkáját, a kollégáit akkor meg nem besavanyodni kell a körülményektől, hanem meg kell próbálni valahogyan változtatni rajta. Ér együtt kávézni, ha 5 perccel előbb bementetek; ér jelezni a döntéshozók felé, racionális érvekkel alátámasztva, hogy ilyen körülmények között nem lehet tartósan ellátni az adott feladatot. Ha mindenki nyel egyet és mégjobban megszakad, attól viszont nem lesz jobb sem a pedagógusnak/ápoló személyzetnek, sem a diákoknak/betegeknek; ér elengedni olyan dolgokat ami tényleg csak időpocsékolás; ér gondolkozni rajta, hogyan lehetne javítani valamin (egymásközt a leghülyébb javaslatokon is lehet brainstormingolni, ha úgy érzitek a felvetés nyilvánvalóan tök irracionális, rögtönözhettek belőle magatoknak egy kis kabarét, garantáltan fetrengős nevetés lesz belőle és egyből kevésbé savanyú színben látszik a világ :))) )
Köszi, hogy ezt leírtad! Ami kimarad a bejegyzésekből, azt utána mindig a kommentek között beszéljük meg, szóval nagyon jó, hogy felhoztad.
Én úgy fogom fel, hogy a saját értékrendedbe beletartozik az is, hogy a szeretted neked fontos, tehát beemeled az ő szempontjait a sajátod közé, mert te egy olyan ember vagy, akinek ez fontos. És ez akkor nincs önellentmondásban azzal, hogy olyan életed van, amit te szeretnél, mert annak az is a része, hogy a szeretteiddel törődsz, vagy a hivatásod a prioritás, mert több neked egy megélhetésnél. Az önzetlenség abszolút lehet önazonos is, nagyon sokan viselik ezt méltósággal. ♥
Szerintem Cilike úgy jó, ahogy van. Nagyon szeretem Tutsek Anna történeteit. De nem igazán szerencsés ebbe a korba vonatkoztatni a személyét. Más világ volt akkor, és más most. Nyilván ma már nem úgy élnek az emberek, mint Cilike idejében. De én sokszor szívesen cserélnék Cilike körülményeivel. Nem feltétlen jó mindig az erős nőt játszani, fárasztó dokszor a mai nők szerepvállalása. Néha jó lenne (akkori) bálokba járni, könnyedebb életet élni, Cilikének lenni.
De pont erről beszéltem, hogy nem feltétlenül volt könnyebb élete. Ha akarta se tudta volna, hogy lehetne más is az életében, mint hogy bálozik. Nem volt szabadsága, nem dönthetett a sorsáról, be volt rakva egy skatulyába, aztán vagy boldog volt ott, vagy nem. Az anyagi biztonság biztos jó volt. Más meg nem annyira. Mert azért nem volt régen sem könnyű világ, főleg, amint jöttek a háborúk… Cilike is erős volt, attól, hogy szoknyája van, még nem gyenge. :)
Hat,. Nem egyszerű kérdés .
Nekem a következő jutott eszembe ,a témáról és a kommentekről.
Gyorsan változó világban élünk, és jobban járunk ha mi is változásra képesek vagyunk. Kérdés, hogy ezt a változást csak külső szinteken éljük meg vagy belül is változunk. Úgy tűnik, hogy a legrosszabb az , ha csak beletörődünk, hogy “ez van , nincs mit tenni”. Ezt nevezném annak amikor úgymond teljesen öntudatlanok vagyunk. amikor elvárásoknak akarunk megfelelni, amikor mintákat követünk, megszokásból cselekszünk.
A “következő szint” amikor már kicsit tudatosabbá válunk, és nem akarunk beleragadni abba ami nekünk nem jó és teszünk is valamit azért hogy jobb legyen . No és elfogadjuk, hogy előbb utóbb minden és mindenki változik, tehát nincs tuti biztos döntés ami egész életünkre vonatkozik.
Erről egy könyv címe is eszembe jutott . “Bármit választasz , a poklot választod….” Ebben nagy igazság van,… ha az ember még nem teljesen tudatos, de már meghaladta a teljes öntudatlanság szintjét akkor képes “dönteni” de ezek a döntések egy kis “poklot ” is hoznak magukkal.. Minden “jó döntés” előbb utóbb “negatív ” fájó dolgokkal is jár.. Viszont úgy tűnik, hogy úgy nagy általánosságban a fejlődésünkhöz szükségünk van még egyenlőre a két pólus a jó-rossz megélésére.
Van viszont egy következő “szint” amikor az elménk “döntését” is meghaladjuk.
Ilyenkor már nincs úgynevezett választás , döntés. Ilyenkor az úgynevezett tiszta tudatosságunk által cselekszünk. Ilyenkor fel sem merül a kérdés, hogy ” vajon helyesen cselekszem e ? ” , “mi lenne a jó döntés ?” . TUDOM ,.. hogy “ez a lehető legjobb nekem” , és ez a legjobb, a lelki békémmel együtt jár akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a szeretteim számára ennél többet nem is tehetnék .
Ez a “lehető legjobb nekem ” természetesen meghaladja az önös érdekemet.
Azért szerintem mindenképp érdemes nagyon odafigyelni annak is aki úgymond képes “mindig megújulni” , képes a tudatosabb változásra. Ugyanis ha mindig csak kívül változtatunk az nagyon csalóka lehet. A külső változások az újdonság erejével hatnak ránk és hozhatnak átmeneti “boldogságot”. Amik évekig ,akár évtizedekig is elhúzódhatnak.
Viszont előbb utóbb mindig előjön az érzés, hogy “valami még mindig hiányzik” .
Valójában egyfajta állandóság , biztonság hiányzik mindegyikünk számára ami sosem változik . Viszont a külvilág a személyiségünk körülményeink gondolataink érzéseink mindig változik, ezért ezen a vonalon nem találjuk meg azt amire valójában vágyunk és ezért áteshetünk a másik szélsőségbe amikor “változás függővé” válunk . Ez egy ördögi körré is változhat. Amit ha csak felszínesen nézünk akkor azt mondhatjuk erre , hogy “ez a fejlődés” . Ami részben igaz is lehet ,…de a féligazság még nem a teljes igazság. .:)
Imádtam gyerekként a Cilike-könyveket. Nekem is volt egy rakással :)
Úgy egy fél éve jöttem rá, hogy tulajdonképpen én Cilike-stílusban élem az életem, csak még szórakoztató elemek sincsenek benne. Tettem is ellene gyorsan, mielőtt még tényleg késő lenne. Végiggondoltam az életem, végiggondoltam sok dolgot, amit szerettem volna és néhányat, amit meg már nem. Kemény szelektálás volt, nagyon megszenvedtem, de muszáj néha lomtalanítani az agyamban és a szokásaimban is. Illetve inkább a kényelmi faktorral volt már baj. Annyira elkényelmesedtem, hogy észre sem vettem, hogy minden döntést kiadtam a kezemből és mások irányították a dolgokat. Persze, nem mindent. Csak azt, ami valóban fontos. Visszaemlékeztem arra aki voltam egykor, arra a határozott, karakán nőre, akit már nyomokban sem tartalmaztam. Elhatároztam, hogy na ezt így nem. És újrakezdtem. Volt néhány tévút, de már nem féltem abbahagyni a dolgokat, mert megtanultam, hogy abból rosszul jövök ki, de nagyon.
Most újult erővel, új gondolatokkal és egy nagy halomnyi lesz@rom tablettával felszerelkezve dolgozom a céljaimon, amik abba az életbe vezetnek majd el, amit elképzeltem. És ezek a tabletták most már működnek is, újra képes vagyok figyelmen kívül hagyni mások véleményét. Ez a legjobb! :)
Tok jokor jott ez a kis podcast. Az egyetem vegen hoztam egy dontest, hogy videojatekokon fogok doglozni, tobbek kozott azert, hogy a baratomhoz kozelebb legyek meg jol is hangzott anno. Ujabban ugy erzem magam a munkaheleyemen, mint valami rossz hazassagban: unalmas rutin, elvagyas, almodozas valami nagyon kalandosrol es teljesen masrol es a hata mogott allandoen kibeszelem, hogy mennyire rossz mar az egesz es el akarok valni.
Amikor idejottem ugy ereztem, hogy egyertelmuen ez a legjobb dontes, amit meghozhatok es fel evvel ezelottig igy is ereztem, de most mar egy ideje nem tanulok semmi ujat, a csapatomban nem sikerult igazan beilleszkednem es a hozzam kozelebb allok is sorra mondanak fel/mennek el a varosbol vagy orszagbol.
En az eddigi osszes tanulmanyomat muveszi teruleten vegeztem, de oszinten ugy latom, hogy nem sok sikerrel. Vagy felek beismerni, hogy ez talan nem nekem valo vagy valami mas miatt ugy erzem meg nem szeretnek lemondani errol a palyarol.
Olyan, mintha nem talalnam meg a megfelelo mediumot, munkahelyet. Mivel kozeli baratok es ismerosok is elvandorolnak es nem nagyon kot ide igazan semmi, uj helyre szeretnek koltozni es uj munkat talalni, addigis online kurzusokba vetettem magam, hogy kiturjak valamit, amivel szivesebben foglalkoznek, de neha aggaszt, hogy ez csak penz pazarlas.
Van egy köztes verzió? Azaz maradnak a videojátékok, de más cégnél? Mert lehet, hogy nem az egész iránnyal van a baj, hanem a mostani konkrét munkahellyel…
Egyelore jatekos cegeknel keresek csak kisebb es baratsagosabb helyeket :) meglatjuk, hogy az hogyan mukodik, ha egyaltalan behivnak valaha. Elegge uborkaszezon van :(
Hat ezt nagyon jopofa volt visszaolvasni, ugyanis itt egy kis life update azota :D
Szoval a munkahelyemet tenyleg ugy eltem meg, mint valami abuziv hazassag . Gyuloltem, de ismeros volt, biztonsagot adott ‘es hova is mehetnek??’ volt a kerdesem mindig.
Sot a paromnak (aki azota mindjart ferjem) remalmai voltak, hogy ha en nem fogok a cegben dolgozni, akkor ugye nem akarom ot elhagyni es elkoltozni mashova, mi lesz igy velunk. Na ekozben beutott a covid ugye (istenem ez a komment meg covid elott volt!!! ki emlekszik mar a covid elottre :(( ). Akkor egyszercsak megallt az ido, nem volt mar igazabol semmi eszkozom, hogy eltereljem a sajat figyelmem es szaz ev utan leultem rajzolni. Annyira leultem rajzolni, hogy vettem egy kurzust es munka kozben otthrol a ceges geprol napi 4 orat azt csinaltam es a munkamat immel ammal vegeztem :D Es akkor a parom azt mondta, hogy o miota ismer sose latott meg ilyennek. Ilyennek, aki elvezi, amit csinal, aki ejszaka is dolgozik, mert annyira jol meg akajra csinalni a ‘hazifeladatot’, ilyennek…aki valami ertelmet talalt a napi munkajaban.
Rest is history, elkoltoztunk, o is munkat valtott, en pedig a kommentem utan egy evvel egyeni vallalkozo lettem minimal ber alatti bevetellel es azzal az eltokeltseggel, hogy ezt most megcsinalom, mukodni fog a vallalkozas es rajzolni fogok.
Bevallom az elso felevben ugy ereztem magam, mint egy gyerek, akit hosszu konyorges utan vegre elvittek a vidamparkba. Azt se tudtam hova nezzek, mire uljek fel, mennyit szabad elkolteni vattacukorra. Bele kellett jonnom na :D Egy eve tart ez most es lassan jonnek a biztosabb munkak, merek tobb penzt kerni, kezdem erteni, hogy mi hogyan mukodik. A parom pedig azt mondta, hogy annyira boldognak tunok a valtas ota, hogy hacsak nem kerulunk nagyon ciki anyagi helyzetbe, hallani sem szeretne arrol, hogy lemondjak errol a munkarol…es nagy egyetertesben vagyunk ezzel kapcsolatban.
Mi persze szerencsesek vagyunk, egyelore se gyerek, se hitel, se apolasra szorulo csaladtag es nekem meg igy is nehez volt valtani. Csak elkepzelni tudom, milyen nehez lehet ott hagyni masnak egy munkat, tarsat, varost vagy elethelyzetet.
En ezt a sztorit mar egymillioszor leirtam neked, de nem tudtam megallni :D Remelem egyszer majd visszatalalok ehhez a kommenthez ujra.
Örülök, hogy itt is megvan, történelmi bizonyíték! :) ♥
Köszönöm a Cilikés emlékeztetőt. Én is nagymamámtól kaptam annak idején a könyveket és tényleg nagyon szórakoztatók. Sajnos otthon vannak, 150 km-re tőlem, de karácsonykor le fogjuk venni a polcról:)
Pszt.. .neten Fent van pdfben. A gyerekekkel el is kezdjük tegnap. Döltünk a nevetéstől.
A lecsó epizód szuper. Sok kérdése nagyon betalált.
Más is érezte már az a dilemmát, hogy úristen két szent grál hever előttem, melyik az igazi?
Megfogtam, kipróbáltam mind a kettőt és egyik sem porladt szét… Maradt a döntés, választani kellett. Mind a kettő szép, értékesnek tünik. Az egyik kopottabb, patinás, az emberek többsége értékesnek mondaná, tulajdonképpen kézreállt. De a másik durván megmunkált, kicsit nyers de talán nem félnék csiszolgatni, alakítani, sok energiával csillogóvá tehetném…talán pont olyan is lehetne amilyet mindig is szerettem volna..
De még jó, hogy csökött közgazdasági ismereteimböl egy mondat megmaradt: “csak optimális megoldás van legoptimálisabb nem létezik. ”
Ergo: szabad választani.
Az lesz a legjobb, amelyiket választod. Amelyiken dolgozol. A másik mindig elméleti marad, az elméleti jó meg igazából mindegy, mert úgysem létezik! :) Éljen a közgáz! :)
De jó! Annyira szerettem a Cilike könyveket és már nagyon vártam az új epizódot is.
♥ Akkora bugyutaságok, imádom. :)