Helló-halló elektor kalandorok, ez itt a Lecsó karanténos kiadása, mert úgy éreztem, még nem beszél elég ember az összes blog- és közösségi-média felületén a karanténról.
De nem, most komolyan.
Félreértés ne essék, nem vált témát a podcast, nem fogok beszélni hírekről és nem csaptam fel amatőr epidemiológusnak sem. Ez továbbra is a Lecsó, a fókuszunk a mítoszrombolás és a praktikus megoldások, amik segítik, hogy élhetőbb legyen az életed.
És a jelen helyzetben az, hogy élhetőbb legyen az életed, fontosabb, mint valaha.
Ezt a podcast-epizódot az ihlette, hogy herótot kapok azoktól a cikkektől, amik feltételezik, hogy most itthon unatkozom, és ez az egész egy rohadt nagy nyaralás, és mást se csinálnak, csak ötleteket adnak, hogy mit nézzek Netflixen meg milyen könyveket olvassak, mintha az lenne a legnagyobb bajom, hogy a plafont bámulom, mert nem tudom eldönteni, hogy melyik nyelven tanuljak meg a virtuális horgolótanfolyam és a tai chi mesterkurzus között.
Szerettem volna mítoszpukkasztani a karantént is, mert ugye ahogy a mondás is tartja, ha tű van nálad, minden probléma lufinak fog látszódni. Nincs ilyen mondás, én találtam ki. De őszintén zavar a sok elkenő, empátiaszegény, hatékonyságfetisizáló hozzáállás, úgyhogy jöttem ellenpontnak. Nem is egyedül.
Behoztam Ádámot ebbe a részbe, mert lassan 15 éve otthonról dolgozó vállalkozó házaspárként egy csomó olyan rutint és módszert dolgoztunk ki magunknak, ami most hasznos nekünk, és a beszélgetés folytatásában (a következő részben) ezeket meg fogjuk osztani. Ezen kívül az elmúlt hetekben nagyon sok kérdést kaptam a hírleveleseimtől arra a kérdésemre, hogy miben tudnánk konkrétan segíteni, úgyhogy ebben az epizódban a karantén és a kényszerű izoláció lelki oldaláról fogunk beszélni. (A beszélgetés második felében pedig azt beszéljük meg, hogy mitől lesz élhető az otthonmunka és hogyan ne menjetek egymás agyára, ha mindketten otthonról dolgoztok.)
Farkas Lívia vagyok, ez itt a Lecsó podcast, és csapjunk is bele.
Olvasd vagy hallgasd a legújabb részt a a nagy lejátszás-gombra kattintva!
Ha nem tudod hallgatni az epizódot, akkor tekerj lejjebb, ahol elolvashatod az epizód majdnem szó szerinti leiratát! :)
Hogyan hallgathatod?
- Itt és most: Számítógépen és telefonon nyomj a fenti lejátszógombra a böngésződben és már hallgathatod is!
- Vidd magaddal: Ide kattintva a gépedre mentheted az MP3 fájlt, amit magaddal vihetsz az MP3-lejátszódon, rátöltheted a telefonodra (hogy ne fogyasszon adatot), kihangosíthatod főzés-takarítás-vasalás közben.
- Androidon: használd az ingyenes Podcast Addict appot (írd a keresőbe, hogy “Lecsó” :), és fenn van Spotifyon is.
- iPhone-on: megtalálsz az iTunes podcast-tárában
Emlegetett dolgok és kapcsolódó cikkek:
- Samantha Bee – A Covid-19 a nőket súlyosabban érintő krízis (Full Frontal, 2020. április 2.)
- Brené Brown – Unlocking Us podcast
- Scott Berinato – Az érzés, amit érzel, gyász (Harvard Business Review, 2020. március 23.)
- Jasper Fforde – Early Riser, ez az a sci-fi regény, amiben rengeteget kell enni ahhoz, hogy túléld a telet. :)
- Karantén túlélőkészlet – otthonmunka, mentális egészség, pihenés és még sok minden más
- 8 dolog, amit már ma megtehetsz magadért
- Hogyan férjen bele minden 24 órába? (Spoiler: sehogy, és nem fog, de arról írok, hogy ezzel mégis mit lehet kezdeni. :))
Kell-e világot váltanod karanténban? – Tartalomjegyzék
- 02:10 – Ami most van, az nem normális helyzet
- 08:45 – Most nem fog minden beleférni (és ez nem baj)
- 10:30 – Miért fontos, hogy senki nem csinált még ilyet
- 13:15 – Ezt a két dolgot kell elfogadnod a karanténban
- 15:50 – Ezért nem segít a túlerőltetett pozitivitás
- 20:10 – Megváltozott a hatóköröd
- 24:55 – Újratervezni csak akkor lehet, ha van mire
- 27:40 – Nem tudjuk, hogy mikor lesz vége, de valamikor vége lesz
- 31:50 – Miért ne stresszelj a kilókon (amúgy se, de most különösen)
Innentől a teljes epizódjegyzet – nem a szó szerinti leirat, de a lényeget el tudod olvasni itt is :)
Kezdjük azzal, ami fölött úgy tűnik, hogy rengetegen elsiklottak, hogy:
ami most van, az nem normális helyzet.
Annyira nem normális helyzet, hogy emberemlékezet óta nem volt ilyen. (02:20)
Illetve de, egy ember emlékezetében van egy bácsi Olaszországban, 100-valahány éves, és ő túlélte az 1918-as járványt meg most elkapta az új koronavírust is – és túlélte és jól van.
Szóval nem lehet úgy viselkedni, mintha most átmenetileg egy darab apró fizikai különbség beállt az életünkben, hogy eddig mindenki bent dolgozott a munkahelyén, most meg otthon van, és egyébként minden ugyanúgy van.
Ráadásul a témában megjelent csomó cikk alapján egy még rosszabb összecsúszás van, mert hogy sokaknak az, hogy otthon vannak, az azt jelenti, hogy otthon a pihenés van, és ja akkor több időt vagyok otthon, akkor jöhet a Netflix-maraton, meg elolvasom azt a negyvenhét könyvet, amire eddig nem volt időm, meg megtanulok spanyolul meg gitározni.
Miközben az emberek jelentős százaléka nem úgy van most otthon, hogy semmi dolga nincs, hanem épp ellenkezőleg: több dolga van, mint eddig, mert át kell állnia otthonmunkára, akkor is, ha eddig soha nem csinálta, lehet hogy át kell vennie a gyerekek teljes menedzselését az iskola helyett, és még pluszban ott a házimunka, aminek a túlnyomó többsége Magyarországon jelenleg még mindig a nőkre hárul.
Persze a problémák felismerése helyett egy csomóan bezzegeznek, meg méregetik, hogy kinek mennyire nehéz meg könnyű, és hogy egy szava se lehet annak, aki egyedül van, mert bezzeg nem ugrál öt gyerek a fején, meg milyen jó az introvertáltnak, mert ő amúgy is otthon ül. Ez is hülyeség. Nehéz az introvertáltaknak is, mert attól, hogy amúgy szeretik a csöndet meg a nyugit, tök más, ha ez kötelező. Én is introvertált vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy most nincs kilométerhiányom és nem hiányoznak a barátaim. Nehéz annak is, aki teljesen egyedül izolálódik, mert nincs, aki hozzászóljon, egész nap be van zárva a gondolataival, virtuálisan tud beszélgetni a családjával, de lehet, hogy őt most hónapokig nem öleli meg senki. És ez nem csak az öregeknél elképesztő igény, hanem bizony egy kollégistánál vagy egy negyvenes otthonról dolgozó felnőttnél is. És ott van az a csomó ember, aki elvesztette az állását, az ügyfeleit, vagy nem tud otthonról dolgozni, és kinn van a frontvonalon, és neki az még egy plusz stressz mindezek mellé. Mindenkinek nehéz most, lehet, hogy máshogy, más színű nehéz, de nehéz. Egy ismerősünk úgy fogalmazott, hogy mind egy olyan hullámvasúton ülünk, amire senki se vett jegyet, és nem lehet leszállni.
Szóval ez az első fontos felismerendő, hogy most rendkívüli helyzet van, nem vakáció. És ebből következően nem szabad bántani magad, ha még nem tanultál meg 3 idegen nyelvet, és hogy praktikusan meg lelkileg nem vagy a helyzet magaslatán, és még a normálisan rád eső feladatokat sem tudod ellátni.
Még mindig nagyon sokan próbálnak úgy csinálni, mintha minden menne tovább normálisan, mintha most egy kis időre máshogy csinálnánk, aztán minden azonnal visszaugrik majd a helyére.
De nem erről van szó. Most vagyunk az elején valaminek, ami hónapokig el fog tartani, és aminek a hatása évekre, sőt lehet hogy évtizedekre megváltoztat nagyon sok mindent.
És ezért nagyon nehéz most az elején, amikor nem vagyunk egy lapon, és még nem mindenkinek esett le, hogy mi van. Mert mi most, amikor ezt vesszük, négy hete vagyunk házi karanténban itt Angliában úgy, hogy még két hete is simán tele volt a tengerpart, meg a város barbecue-partykkal, meg “csak még egy utolsó” sörözéssel, mielőtt bevezették volna a szigorú korlátozásokat.
És ezért veled is simán előfordulhat, hogy folyamatosan megkérdőjelezed magad, hogy én vagyok-e a hülye, hogy ennyire komolyan veszem, amennyire, és túl nagynak látom-e a problémát.
De nem, nem látod túl nagynak. Ez a része enyhülni fog, mert hétről hétre változik, ahogy egyre több embernek esik végre le a tantusz, hogy nagy baj van, komolyan kell venni, és nem maradhatnak a dolgok úgy, ahogy eddig voltak.
Nagyon fontos magadnak és másoknak is kommunikálni, hogy nem normális a helyzet. Hogy nem normális az, hogy ha volt eddig egy 8 órás munkád meg egy háztartásod és a munkán túl gyereknevelés, ami már önmagában sok, amellé még belefér teljes napos gyerekvigyázás több különböző korú gyereknek, és az összes gyereknek az életkorának megfelelő oktatás biztosítása, és a saját mentális egészséged védelme. Ez nem fog mind beleférni.
Nem fog minden beleférni – és ez nem baj
(08:45) Nagyon rossz látni, hogy sokan azt várják el maguktól – vagy még rosszabb, várják el tőlük – hogy ugyanolyan teljesítményt hozzanak a munkában úgy hogy a munkahelyük helyett folyamatosan a gyerekeik között vannak; és még rosszabb az az elvárás, hogy vedd át a gyerekeiddel az iskolában foglalkozó 8-10 pedagógus munkáját, mintha az egy olyan munka lenne, amire mindenki képes magától, csak át kell kapcsolni (ez megint az anyaság összemosása mindennel).
Kompromisszumokat kell hozni, és esetenként nagyon súlyos kompromisszumokat kell hozni. És ha szükséges, akkor kommunikálni kell azt, hogy nem elvárható tőled nem csak az, hogy többet teljesíts, mint eddig, hanem akár az, hogy pont annyit.
(10:30) Nemrég indult el Brené Brown podcastja, és az első részt újravette mert pont a készítés közben ütött be a koronavírus. És ezért az lett a címe, ami a Brenének egy saját rövidítése, hogy FFT. És fú de izgalmas mi lehet az FFT, aztán elárulja. Ezt szerintem nem fogjuk szó szerint kimondani, szóval maradjunk annyiban, hogy “f-ing first time”. Nagyon ajánljuk egyébként az egész podcastját, Unlocking Us, nem kell perfektnek lenni angolul hozzá, a Brenének már a hangja annyira megnyugtató, hogy akkor is jobban leszel, ha nem érted, hogy mit mond.
A lényeg az, hogy az egészet újrakeretezi azzal, hogy azt mondja, hogy basszus, ezt most csináljuk először. Senki nem csinált még ilyet. Nem tudjuk, hogyan kell. Úgyhogy ne bántsd magad azért, hogy nem tudod, hogy hogyan csináld. Most tanuljuk. És lehet, hogy sokáig fogjuk tanulni.
És itt a válasz arra, amit többen írtak, amikor bekértük a hírlevélben, hogy ki miben kérne most tanácsot, hogy “nem tudom, miért, de nem bírom rávenni magam a munkára”. És azon túl, amit majd a második felében elmondasz arról hogy hogyan tudsz otthon dolgozni, a fő és első válasz hogy azért nem tudod rávenni magad, mert még sose csináltál ilyet. (Megjegyzés: A “második felében” alatt arra utalunk, hogy erről a témáról a következő epizódban fogunk beszélni! :) )
Erre terjed most egy nagyon jó szerző nélküli idézet, hogy “te most nem otthonról dolgozol, hanem otthon vagy krízis idején és dolgozni próbálsz”. És szerintem ez is egy hasznos átkeretezés.
És azt már én teszem hozzá, hogy ebből több minden következik.
Ezt a két dolgot kell elfogadnod a karanténban
(13:15) Igazából nagyon leegyszerűsítve kétféle dolgot kell most megengedned magadnak, hogy megtanuljad elfogadni.
-
Nem lesz mindenre kapacitásod úgy, ahogy kitaláltad.
Nem fogsz tudni mindent megcsinálni.
Hiába találtad ki, hogy milyen frankó lesz, hogy ezt is megcsinálod, meg azt is elintézed, meg ezt is befejezed, meg azt is megtanulod — a normál működésed sem fog úgy teljesülni, mint korábban. Nem hogy még hat hobbit felveszel mellé.
Most a normális is sok lesz. A normál leterhelésed is nehezebben fog menni, és nem fog minden úgy menni, mint eddig, nem fog olyan tempóban menni. Lehet, hogy fele annyi erőd lesz, és kétszer annyi ideig fog telni megcsinálni valamit, amit három hónapja még kiráztál a kisujjadból.
Ez tehát az egyik: hogy el kell fogadni, hogy nem fog minden menni.
A másik nagyon fontos az, hogy:
-
El kell fogadnod, hogy nem várhatsz arra, amíg tökéletesen jól vagy, ahhoz, hogy csinálj valamit.
Nem várhatod meg azt az időpontot, hogy nagyon frankón érzed magad, motiváltnak és inspiráltnak érzed magad, hogy nekiüllj a feladataidnak. Mert lehet, hogy nem leszel ilyen állapotban most rohadt sokáig.
Lehet, hogy egyszerűen nem fog menni az, hogy te a legjobb munkát add ki a kezed közül, hanem a saját magadhoz képesti szintből is engedned kell. Nem lesz mindig tiptop a lakás, meg te is csiniben otthon. Én most ez melegítőben veszem fel, mert erre van igényem, és most éppen nem úgy néz ki a konyha, mint ahol felrobbant a spájz, de csak azért, mert ma reggel volt mentális kapacitásom egy picit pakolászni, meg főztünk ebédet és most van kaja is a hűtőben. De még nincs elpakolva a tiszta ruha, szerintem a héten még nem ágyaztam be. Ja, és szerintem most nem vagyok a legalkalmasabb állapotban ahhoz, hogy podcastot vegyek fel, de mikor leszek abban? Lehet, hogy két hét múlva? Lehet, hogy szeptemberben? Nem akarok addig várni azzal, hogy ezt elmondjam.
Amúgy is lehetetlen mindig tökéleteset csinálni, de most meg pláne nehéz tökéletes dolgot kiadni a kezedből. Az, hogy hogy vagy, az most nem csak a te kezedben van, és ha a legjobb öngondoskodós rutinokat is megcsinálod a legnagyobb mennyiségben, hogy megiszod a turmixot, jógázol, pihensz, olvasol, netflixezel, és 7 órát alszol, ez lehet, hogy fél évvel ezelőtt teljesen feltöltött volna és úgy érezted volna magad, mint akit kicseréltek. Most pedig úgy érzed magad tőle, mint egy kicsit kevésbé mosott kaki.
Ha most nem elég, amit eddig csináltál, akkor nem az a megoldás, hogy akkor csinálj még többet. Ha napi egy óra jóga nem elég, akkor nem az a megoldás, hogy csinálj napi nyolc óra jógát. El kell fogadnod, hogy most a maximum amit meg tudsz tenni magadért, az is csak részlegesen fog tudni feltölteni, mert akkora a kívülről érkező nyomás.
Ezért nem segít a túlerőltetett pozitivitás
(15:50) Nem rajtad múlik, hogy mi történik a kinti világban. Igen, valamennyire tudod befolyásolni, hogy mennyit fogsz fel belőle azzal, hogy limitálod a híreket és figyelsz arra, hogy mire van befogadóenergiád mentálisan, hogy akarod-e látni, hogy mindennap mindenki mit posztol a Facebookon, akár pozitívan hogy hú de ügyes volt és kihímzett 65 terítőt, és hú de ügyes volt, ma is sütött egy kenyeret és mindjárt nyit egy pékséget, ha vége a karanténnak.
Mert igen, az is be tudja nyomogatni a gombjaidat, hogy azt látod, hogy mindenki kiposztolja a napi egy darab képét, ami lehet, hogy az ő életéből is 3 perc volt, de te csak azt látod, és ha rosszul vagy, azt tök könnyű extrapolálni abba, hogy “ó ez mindenkinek rohadt jól megy most, csak én vagyok ilyen béna, csak nekem nem megy az, hogy nem váltottam még meg a világot, csak nekem nem megy az, hogy még nem támasztottam fel a vállalkozásomat, hogy még nem nyitottam meg két hét alatt az online verzióját az összes szolgáltatásomnak, nem tanultam meg egy hét alatt, hogy hogy kell webshopot csinálni, ezt mindenki tudja, csak én nem“.
Tehát nem csak a járvánnyal kapcsolatos fejlemények követése tud bepörgetni, hanem a jó szándékúnak szánt pozitív motiváló dolgok is, hogy “nézd nézd inspiráló vagyok, ezen is túl leszünk, minden rendben lesz”, miközben azt érzed, hogy rohadtul nincs minden rendben, látod, hogy nincs minden rendben.
És ez a nagyon erőltetett pozitivitás az ugyanúgy be tud téged nyomni a spirálba, hogy “de én nem érzem azt, hogy minden rendben van, akkor én vagyok a hülye, hogy miért nem érzem azt, hogy minden rendben van”. És ezt tudod valamilyen szinten limitálni, de az nem jelenti, hogy teljesen ki tudod iktatni, mert a fejedben attól még tudod, hogy hiába zárod magadra az ajtót, a kinti világ az ott van, a reflexeid lehet, hogy még mindig azok lesznek, hogy juj akkor menjünk el ide, menjünk el oda.
Reggel, amikor felébredsz, lesz egy olyan fél másodperc amikor még nem jut eszedbe, hogy mi van, és lehet, hogy még örülsz, hogy juj de jó, süt a nap, aztán eszedbe jut, hogy hiába süt a nap, úgyse mehetsz ki. Ezek nehéz dolgok, és ezért fontos, hogy a lehető legszuperebb bánásmód magaddal sem lesz elég arra, hogy ugyanannyira a toppon legyél, mint fél évvel ezelőtt, amikor még nem volt ez a krízis. És ez nem azt jelenti, hogy nem kell semmit csinálni az öngondoskodó rutinodból – csinálj meg mindent, amire képes vagy, mindent, ami jól esik, de el kell fogadni, hogy nem tudsz folyamatosan olyan jó állapotban lenni – lehet, hogy nem tudsz egyáltalán olyan jó állapotban lenni. Lehet, hogy csak ideiglenesen tudsz csak jól lenni, és lehet, hogy hullámvölgyekben jön az egész.
(18:25) De. Nem szabad, hogy az elvárásaidra hatással legyen, és azt mondd, hogy “jó, akkor majd mindent csak akkor csinálok, amikor majd minden rendben lesz”. Mert ez az, amit nem tudunk, hogy mikor lesz az, amikor minden rendben lesz. És nem szabad kitolni ezt az időpontot. Várunk valamire, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, és mikor jön.
És ennek a legnagyobb gyakorlata az, hogy amellett, amit mondtam, hogy nem fogsz tudni mindent megcsinálni, azt is elfogadod, hogy amit megcsinálsz, az olyan lesz, amilyen. Lehet, hogy nem a legjobb munkád, lehet, hogy nem a legszuperebb dolog, lehet, hogy még ha lett volna agyad, akkor tudtál volna még rajta csiszolni még 8 napot, de most nincs meg hozzá az agyad, és sokkal fontosabb, hogy kikerüljön, elkészüljön, megcsináljad, hogy menjen, döcögjön, mert most nehezített körülmények vannak, és elég, hogy olyan jó legyen, amilyen jót most ki tudsz adni a kezedből, mert ezt tudod most kiadni a kezedből, ez van. Ez egy eszi, nem eszi, nem kap mást szituáció.
Ez nagyon nagyon jó lehetőség arra, hogy gyakoroljad azt, hogy a maximalizmusnak most kuss van, mert nem tudsz mindent megcsinálni, és nem tudsz mindent olyan színvonalúra csinálni, mint régen. És nem tudod, hogy meddig. Úgyhogy a maximalizmusnak mondd meg szépen, hogy szociálisan izolálja magát tőled. Ne keressen téged, mert nagyon toxikus ővele egy szobában lenni, legyen szíves ne látogasson meg téged, most túl kell élni és ezt a túlélést segíti, ha megengeded magadnak, hogy ne menjen, illetve ha megy, akkor meg olyan legyen, amilyen.
Látni fogod, hogy nem tökéletes, de nem kell magadat bántanod miatta. Most erre voltál képes, és még lehet, hogy később rájössz majd, hogy valójában nem is olyan béna, csak tök szigorú voltál magaddal. Mindegy. Most nem értékeljük, az a lényeg, hogy próbálj meg dolgokat csinálni, amit tudsz, és engedd meg magadnak, hogy kevésbé menjen, és ne olyan legyen, mint amit megszoktál, vagy elvársz magadtól.
Megváltozott a hatóköröd
(20:10) És ennek a lelki résznek a végére zárásként még egy dolog, ami szintén egy nagyon jó keretezés ennek az egésznek az érzelmi hatására. Scott Berinato a Harvard Business Reviewban írt egy cikket arról, hogy az érzés, amit most sokan átélnek és nem tudják hova tenni, az valójában gyász. Gyászfolyamatban vagyunk, ráadásul abban a stádiumban, hogy “anticipatory grief”, magyarul anticipációs vagy megelőlegzett gyász, ami a gyászfolyamatnak az a korai szakasza, amikor már tudod, hogy jön a változás, készülsz rá, stresszelsz miatta, de nem látod, és ez egy külön disszonancia a tetejére.
Minél hamarabb elfogadod te magadnak ezt, és az ezzel járó érzelmeket, annál hamarabb fogsz tudni továbbmenni a praktikus irányba.
Rengeteg dolog van, amiről nem tudunk dönteni.
És limitált dolog van, amiről meg tudsz dönteni.
Próbálj meg nem pörögni azon, amin nem vagy kontrollban.
Szabad dühösnek lenni, szabad pánikot érezni, szabad sírni. És ugyanígy szabad reményt érezni, szabad röhögni a hülye mémeken, szabad hálásnak lenni azokért a dolgokért, amik vannak, szabad örülni annak, hogy van, amiért és akiért érdemes dolgozni és menni tovább.
Tök jó ha vannak rutinjaid, tök jó ha tudsz magadról gondoskodni, és csinálj most mindent, ami jól esik, akkor is, ha az beszélő papagájos videó, vagy sütisütés, vagy tinisorozat, vagy rajzolgatás vagy norvég krimi maraton. Minden pihenés szabad, és egyik sem nemesebb a másiknál.
De minden mellett ez egy apály-dagály szituáció, és lesz amikor többre lesz energiád és lesz, amikor nem. És ez mind normális.
Újratervezni – de mire?
(24:50) Leszűkült a mozgástér és a személyes hatókör, és mindenki, aki a célkitűzős módszereket és technikákat használja, annak fontos, hogy most egy nagy pause gombot nyomtuk mindenre. Sok helyen mondják, hogy akkor most újratervezés, újratervezés – de mire? Tervezni akkor lehet, ha látod, hogy mi van. Jelenleg minden nap változik, hogy mi a mai valóság.
Jelenleg a mai napot tudjuk előre megtervezni. Még a hetet se. Bármennyire előre csak nagy vonalakban lehet most tervezni, és azzal a feltétellel, hogy lehet, hogy teljesen megváltoznak a tervezés alapjai.
(27:40) Még egy szempont: igaz az, hogy nem tudjuk, hogy mikor lesz vége, de nem mostantól ez lesz örökre. Nem életünk végéig fog tartani. Nem tudjuk, hogy mikor lesz vége, de valamikor vége lesz. Bármi, amit most kell csinálni kényszerből, azt nem kell, hogy örökké tartson. Maximum addig kell tartson, amíg végigér. Utána vagy visszatérünk a régi normálisba, vagy valószínűleg feláll majd egy új normális.
(30:20) Az, hogy olyan dolgokat csinálsz, amire most szükséged van, az nem jelenti, hogy így marad a jövőben. Egy csomó emberen látom, hogy szenved azon, hogy “jaj nem fogok tudni eleget mozogni”. De nem kell annak a fickónak lenned, aki lefutotta a teraszán a maratont.
Igen, lehet, hogy ennek az egésznek a végére lesz rajtad pár plusz kiló – és akkor majd lesz olyan, amikor meg nem lesz. Tekintve, hogy van tető a fejed felett, és biztonságban vagy, ahhoz képest nem nagy ár, hogy nem nyersz szépségversenyt. Különben is, ki fog téged megítélni, hogy nem szépen áll rajtad a bikini, amikor strandra se fogunk tudni menni?
Úgyhogy légyszi ne ez legyen a prioritás, meg még egy módja annak, hogy bűntudatot keltsünk magunkban. Pihenjél, mozogjál, egyél. Meg fog minden változni egy év múlva vagy fél év múlva, nem örökre szól sem az, ami most történik, sem az, amit csinálsz. Szabad olyan döntéseket hozni, amik nem az életed hátralevő részére szólnak.
(31:45) Aki nagyon aggódik a kilókon, az olvassa el az Early Risert Jasper Fforde-tól, amiben meg van fordítva a világ hosszú telek és hibernáció miatt, és azt szivatják, aki túl vékony, és az a társadalmi norma, hogy mindenki egyen minél többet, hogy túlélje a telet. Ez egy nagyon jó könyv arra, hogy normalizáld azt, hogy nem feltétlenül a régi rendszerben kell gondolkodni.
Én sosem azért tornázok, hogy hú de vékony legyek – hanem mert a stresszemen segít. Amikor mozgok, az nem azért van, mert “jaj ettem sütit, most mi lesz”. Emberként pont most, amikor az összefogásra és az empátiára van szükség. Ha valaki tényleg azt fogja nézni, hogy nincs annyira kidolgozva a tridcepszed, mint lehetne, akkor kapja be :)
A sportnak most ne egy büntető célja legyen. Amikor most tornázol, mert jól esik, akkor ne az legyen a keretezése, hogy “rendeltem pizzát a helyi étteremből, úgyhogy most le kell dolgoznom”. Ez is az öngondoskodás része, hogy ne büntetésnek keretezd, hogy azokat a dolgokat csinálod, amik pihentetnek.
Ezzel azt hiszem, el is mondtunk mindent, amit a karantén lelki oldaláról elsőre el akartunk.
A másik két nagy karanténtémánk az otthonról dolgozás és a pároddal való otthonmunka új rutinjai, konfliktusai, azok kezelése, erről pedig a következő epizódban fogunk beszélgetni.
Most te jössz!
Reméljük, hogy az epizódban elhangzottak segítenek kicsit enyhíteni a helyzet nyomását, és hogy fogsz tudni hasznosítani azokból a technikákból, amiket megosztottunk. Folytassuk a beszélgetést a kommentek között, írd meg, hogy a fentiek közül mit fogsz kipróbálni, vagy szerinted neked most mi segíthet a legjobban az új helyzet kezelésében.
Ha még nem vagy rajta a hírlevelemen, akkor itt csatlakozhatsz, és rögtön küldöm az e-mailt, amikor kinn a következő epizód.
Kedves Via!
Nagyon köszönöm, hogy elkészítettétek ezt a részt, erre most nagy szükségem volt. Nem olyan régóta követlek, de nagyon szeretem a tartalmaidat, mert tényleg hasznosak, nem csak üres instant megoldásokat pufogtatsz. Amióta kitört a koronavírus-járvány én ugyanúgy járok dolgozni, és sokkal több a munkám, és nálunk sajnos nincs lehetőség az otthoni munkavégzésre sem, amire pedig nagy szükségem lenne, mert kezdek nagyon elfáradni. Eleve napi másfél órát utazom oda-vissza, és mivel általában túlóráznom is kell, este 7-8 előtt ritkán esek haza, és ijesztő belegondolni, hogy elindulok itthonról 6:45-kor és este 7-re vagy 8-ra érek haza. Mikor legyek kreatív, és váltsam meg a világot? (Ez a másfél óra utazás egyébként tudom, hogy relatív, van, aki dupla ennyit utazik, megkaptam már, hogy emiatt ne panaszkodjak, más többet is kibír, de én gyűlölök ingázni egy büdös, koszos nagyvárosban, nem bírom a tömeget, nem tehetek róla, de engem ez nagyon kikészít, sokkal jobban leszív, mint mondjuk ugyanennyi idő munkavégzés.) Egy másodperccel sincs több időm, sőt sokkal fáradtabb vagyok, mert a feltöltődésre is korlátozottabb lehetőségeim vannak, és csak látom a cikkeket, hogy ezt csináld meg azt csináld a karanténban, mindenki süt, olvas (én is szeretek amúgy olvasni, ez a kedvenc hobbim, de most sokszor még ahhoz sincs kedvem/erőm, nincs rá időm), mindenki teljesen jól halad a dolgaival, nekem meg csak telnek a heteim úgy, hogy egyre fáradtabb és ingerültebb vagyok, és szeretnék végre én is itthon maradni pár hétig, és egyszerűen nem tudok. Pedig akkor is dolgoznom kellene, de nekem nagyon sokat számítana például, hogy nem kell sokat utaznom, és ha túlóráznom kell, nem az van, hogy még este 7-kor is a metrón ülök. És hát valljuk be, hogy – amit te is említettél – nagyon szűk az a réteg, aki úgy lehet otthon, hogy nem kell dolgoznia, és közben megélhetési gondjai sincsenek. A legtöbben otthonról is dolgoznak, sokan család mellett, míg nagyon sokan szintén bejárnak. És én nagyon-nagyon érzem, hogy szükségem lenne szünetre, most voltam is két nap szabadságon, dehát ez édeskevés, hosszabb távra pedig jelenleg nem tudok eljönni. Ehhez egyébként hozzátartozik az is, hogy tavaly, amikor felmondtam az előző munkahelyemen, nem volt időm pihenni, rögtön kezdtem a mostani munkahelyemen, ami egyébként nagyon-nagyon jó, mert elképesztően örülök neki, hogy nem maradtam munka nélkül, de az előző egy rettenetesen mérgező közeg volt, és időre lett volna szükségem, hogy összeszedjem magam, mielőtt valami újba kezdek. Szóval nem könnyű senkinek sem, mindenki cipeli a saját nyűgjeit, és akármennyire igyekszem magamban tudatosítani, hogy nem én vagyok a hülye, ha nem most olvasom el a Háború és békét, és adok le 10 kilót, irritál a közösségi médiából áramló üres marketinges szöveg, és a sarkított és leegyszerűsített kommunikáció. Száz szónak is egy a vége, nagyon jó volt ezt az adást meghallgatni, köszönet érte, kicsit segített, megpróbálom valahogy összekaparni magam. :)
Sziasztok! Én csak 8 napot lehettem otthon áprilisban (közben volt azért egy 24 órás ügyeletem), mert dolgozom /dolgoznom kell, pedig szivesen cserélnék már a férjemmel. Ennyi időt nem voltam még otthon szerintem, mert szabi alatt tuti utaztunk vagy kirándultunk valahová:-) ennek a pár napnak is a nagyrésze a gyerekek tavaszi szünidejére esett, szóval csak pár nap láttam bele az online sulijukba. Kicsit furcsán is érzem magam, hogy nem tudom mit tanulnak, hogy haladnak, nem marad lecke délutánra mikorra hazérek (előtte minden délután 1-2 órát együtt tanultam a gyerekekkel). Párom lassan -inkább hamarosan- kikészül otthon a gyerekekkel…..pedig ők aztán nem problémásak- annyi a tennivaló körülöttük. és persze ő még home office-ban is van.
Szóval a szabim alatt én is elterveztem sok házimunkát, aminek persze a felét se teljesítettem, csak élveztem velük az otthonlétet. Cikked olvasva , látom , nem kell bűntudatomnak lenni ezért. Szorongásom is elmúlt a pihenés alatt- rettegtem attól hogy hetekig nem láthatom majd őket, ha beindul a területünkön is magas esetszámú virusos megbetegedés.
Szóval Szuperapukának tartom a férjem – mondtam is neki- :-) Csak most már ő is segítségre szorulna….és ezt szóvá is teszi, hogy még egy hónapot valahogy kibír…
köszi hogy ezeket leírhattam…máris jobb lett.
Van egy nagyon tanulságos élményem a maximalizmussal kapcsolatban. A zárótanításomra készültem a város egyik legjobb gimnáziumában. Az óra előtt egy héttel le kellett adni előre az óratervet. Csak pár órám volt összerakni a táblázatot, amibe felírok mindent, hogy az óra melyik percében mi történik, de maga a terv jó volt. Elküldtem úgy a tanáromnak átnézésre, gondoltam, az óra lényegi menetét úgy is látni fogja, hogy még nem töltöttem ki minden oszlopot olyan alaposan. Megnézte és azt mondta, hogy nagyon jó, adhatom le. Én meg csak néztem, hogy mi van, amit én 40% készültségűnek éreztem, az is ugyanolyan jó? Kár, hogy az utolsó órám előtt tudtam ezt meg. :)
Na, a lényegi rész meg kimaradt!
Azt szeretném megköszönni, hogy segíteni próbáltok mindenkinek, akinek szüksége van rá. Mostanság annyira megy a hisztéria ilyen-olyan alapokon (ráérsz, pánikolj, mikor nyit a pláza, egyebek), hogy valójában nagyítóval kell keresni a jó szándékot. Pedig sosem volt még ennyire szükség arra, hogy összefogjunk és támogassuk egymást.
Szóval: köszönöm.
Sziasztok!
Én a kevés kivétel közé tartozom: köszönöm, általában jól vagyok. Ez addig tart, amíg bent vagyok, a többi ember meg kint. Keményen megszenvedtem az elején, de most már rendeződnek a sorok.
Az én félelmem az egészségügyi résszel kapcsolatos. Ha elkapom, nem biztos, hogy kijövök belőle. Ezért aztán én is önkéntesen karanténoztam magam, most pedig azon dolgozok, hogy ki tudjunk költözni a kertünkbe, ahol nagyon kevés ember jár (gyakorlatilag 0), mert úgy érzem, hogy a 120 fős lépcsőház nem nyerő.
Én szükségét éreztem a tervezésnek, ezért kovácsoltam is szorgosan: egyrészt vészhelyzeti tervet, ami engem kifejezetten megnyugtatott. Ha valamelyikünk mégis beteg lesz, ki hová, ki a gyerekkel, stb. Alapvető élelmiszert, elállós főznivalót, egészségügyi dolgokat vittünk a kertbe is, hogy ha valamelyikünk kimegy, mert tényleges karantén, akkor egy embernek az elég kb két hétre némi pótellátással. Ezt nem használjuk, mert vészhelyzeti tartalék (csak cserélgetem benne mondjuk a tojást, lisztet, hogy mindig a régebbi fogyjon el).
Másrészt pénzügyi forgatókönyvet, amire egyenlőre nem lett volna szükség, de rutint próbálok faragni belőle, hogy mire esetleg sor kerülne költségcsökkentésre, addigra ne legyen kérdés, hogy mit nem veszünk. Megy a tartalékba, amit megspórolok. Ha kell, akkor van hová kapni. De egyenlőre szerencsére még nem kell kapkodni.
Harmadrészt pedig arra kovácsoltam tervet, hogy az idei évben már nem lesz terv. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy mindent lefújok, nem megyek sehová és nem jön hozzánk senki.
Ez persze durván hangzik, de őszintén szólva az én félelmem a vírustól van akkora, hogy még jövőre is meggondolom, hogy kimozduljak-e a kis mikrokörnyezetemből vagy sem. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy nagyon jól viselem a karantént, nem kívánkozok ki, pedig alapból jövős-menős vagyok. Jól érzem magam itthon, mert ez a biztonságot jelenti most számomra. Max a kertig megyek, de végig maszk-kesztyű. Ott tudunk lélegezni, a kicsi tud kint lenni. Nagyon boldog vagyok, hogy van ez a lehetőség és hogy még jobban el tudok záródni az emberektől.
Nagyon tetszik ez a téma, engem is sokat foglalkoztat, hogy hogyan kéne magam éreznem ebben a helyzetben. Egyedül élek egy lakésban, munkám van (tanár vagyok), pénzem van, mégis szorongok. És az az érdekes, hogy jelenleg nem is az éppen fennálló helyzet miatt szorongok, hanem hogy mi lesz ezután. Alapvetően eléggé introvertált vagyok, amit próbáltam ellensúlyozni olykor-olykor társasági programokkal, de alapvetően én szeretem az otthonlétet. Nagyon félek attól, hogy mi lesz majd, ha megint mindenki ‘kilép’ otthonról. Nagyon furcsa ez az érzés, hiszen mi lenne, semmi, folytatjuk tovább az életet. Mégis furcsamód szorongok attól, hogy megint részt veszek majd a társadalomban. Hogy megint előjön a mindennapos megfelelési kényszerem minden és mindenki felé. Igen, több éve szorongok, járok pszichológushoz is emiatt, illetve hát most ugye pont nem :) Nem tudom, mennyire volt érthető, amit írtam, ezek vannak most bennem. Vajon ez normális? :(
Igen, de ha van lehetőséged a terapeutáddal online-ra váltani, akkor az lehet, hogy segítene. Nagyon sokan átálltak Skype-os terápiára, és tök jól működik. Főleg akkor lenne ez fontos szerintem, ha egyedül vagy a lakásban, és tényleg nincs kivel megbeszélned ezeket.
Sziasztok!
Nagyon kellett ez a podcast, sok mindent más megvilágításban látok már. Szerintem is nagyon fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat: krízis, gyász, fft…stb. Szuper praktikus tippeket adtatok, mint például ez az átkeretezés, meg az öngondoskodás fontossága ezekben az időkben. Szerintem még párszor meg fogom hallgatni ezt a beszélgetést, jegyzetelni szeretnék, meg átlinkelni a barátaimnak. :) Csak így tovább, várjuk a következő részt! :)
Nagyon örülünk, hogy segített! :) Jövő héten jön a folytatás! :)
Sziasztok!
Én nem hallgatok podcastokat, viszont nagyon örülök, hogy “olvasható” formátumban is elérhető, elolvasni mindig el szoktam őket :) És mint mindig, most is beletaláltatok a közepébe. Én ugyan korábban is nagyrészt itthonról dolgoztam (disszertációt írok), csak heti két napot kellett bejárnom az egyetemre, így eleinte azt hittem, hogy nem lesz nagy a változás, csinálom, amit eddig, ráadásul majd most mennyi minden másra is lesz időm, és már írtam is a kilométeres listákat, látva lelki szemeim előtt, hogy na most aztán átalakítom a teraszt, átszelektálok mindent, de szuper lesz. Viszont 1-2 hét alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem fog menni… Hiába nem jártam el eddig sem sokat, most nagyon nyomaszt a bezártság, hiányoznak a baráti programok… Az egyetemi távoktatás mindkét oldalát tapasztalom, és mindkettő sokkal időigényesebb, mint a korábbi, hagyományos oktatás. Örülök, ha épp minden héten sikerül időre megcsinálnom az aktuális feladatokat, közben rendben tartani a lakást, főzni, mosni, stb. Eddig nagyon lelkifurdalásom volt emiatt, hogy miért nem tudom jobban kihasználni az időt, mások lám, mennyi mindent meg tudnak csinálni, én meg csak loholok a teendők után, miközben szorongok ettől az egész helyzettől. Úgyhogy ez most nagyon kellett nekem, ezennel elengedtem, nem dől össze a világ, ha nem az enyém lesz a világ legrendezettebb terasza, nem most fogom átnézni és szelektálni az összes cuccunkat, és ha nem most pucolom ki a lakást az utolsó porszemig, akkor sem lesz semmi baj, egyik sem tragédia. A férjem most kezdett “fogyókúrázni”, úgyhogy elég kihívás a napi menü és az esti futás is (egyikünk sem túl sportos, sosem futottunk korábban). Most igyekszem csak arra fókuszálni, hogy csak haladjak az aktuális feladataimmal, vállalható állapotban tartsam a lakást és minden nap menjek futni a férjemmel, ha csak ennyi sikerül, az is tökéletes :)
Nagyon köszönöm az egészet. Eddig azt hittem, én vagyok csak ennyire alkalmatlan, hogy nem tudom kihasználni ezt a sok megnyert időt. Az első hét még őrült rohanàssal telt, bevásárlások, ügyintézések, azóta viszont, amióta bekuckóztunk, szétfolyik az idő, mindent csak halogatok. Nincs gyerekünk egyelőre, így csodálom a szuperanya barátnőim, akik munka – háztartás – digitális oktatás háromszögben kiválóan helytállnak, egy korábbi – most már megbánt – konyhafelújításhalogatás miatt nincs sütőm, így csodálom ugyanazokat a barátnőim, akik kenyeret/kiflit/túróstáskát sütnek és fotóznak, nincs főnököm, a magam ura vagyok, így csodàlom azokat, akik “igazi” munkahelyre kell, hogy bejàrjanak, míg én az elmúlt 2 hétben alig dolgoztam. Mindennap megcsináltam valami kis feladatot, de ami nem volt határidős, azt szívbaj nélkül tologatom. Egyelőre hangolódom a fegyelmezett home office-ra. Megtehetem, mert az elmúlt években iszonyú sokat dolgoztam, így van annyi megtakarításom, hogy pár hetet, esetleg hónapot kihagyjak. Közben eddig mardosott a bűntudat, hogy farmos játékot játszom a mobilon, híreket olvasok óraszám, lassan elmehetnèk epidemiológusnak, annyit tudok a témáról, Netflixezek fèl aggyal… ahelyett, hogy “termelnék” (dolgoznèk) vagy legalább hasznosan és hatékonyan töltenèm az időt. Ezentúl viszont fordítok egyet a hozzààllàsomon és örülök, ha valamit megcsinálok (csillogott reggel a mosogató!, jókat főzök), de ha nem lesz minden kipipàlva a listàról, akkor sem esek kétségbe.. előbb – utóbb csak belejövök. A második részhez meg: hiába szeretjük egymást sok éve, azért ez egy új élethelyzet, hogy mindketten egész nap itthon vagyunk a lakásban (se kert, se terasz), úgyhogy amikor már mindkettőnkben felgyülemlett jó sok feszültség, veszekedtünk egy nagyot.. mindenféle apróságon. De valószínűleg ez is normális.
Igen, normális, ezt is meg lehet tanulni kezelni. A folytatásban beszélünk majd róla sokat, személyes példákkal is! Remélem, segíteni fog. ♥
Szia!
Azóta már a neverendingstory a karantén, de ha esetleg még mindig nincs sütőd:
20.000 Ft alatt lehet kapni kisméretű -mint egy mikro!- sütőket, nekem pl. abban készülnek a kenyereim, sütijeim!
2 személyes háztartásban szuper megoldás!
Nekem ez a kis gagyi van és imádom!
https://www.csucsvill.hu/mini-konyha-mini-suto-15-l-es-orion-11610?utm_source=google_shopping&utm_medium=cpp&utm_campaign=direct_link&gclid=CjwKCAiA25v_BRBNEiwAZb4-ZWee7Jbru3cBBtBqISxNEqqPq9qIfwjowEyGHozv3I7dcjYwFRGmTxoCz1UQAvD_BwE
Szia Via, pont elalvashoz hallgattam ezt az epizodot, mert olyan kellemes kis megnyugtato hangotok van Adammal (koszi neki amugy a podcast ajanlast, azota is azt hallgatom. Imadom Brene Brownt es fogalmam se volt rola, hogy van podcastja.) es nagyon relaxalo epizod volt.
Enis ugy erzem, hogy erre az egeszre eddig ugy tekintettem, mint valami ajandekra, amivel ha nem kezdek valami produktivat a vilag szemete vagyok. En iszonyu kiveteles es jo anyagi helyzetbol veszelem at ezt az egeszet ezert ugy ereztem, hogy nekem nincs jogom nem produktivnak lenni. Ott az a rengeteg szulo, allasvesztett ember, olyanok, akik mar traumatizalodtak valamilyen formaban ettol az egesztol es veluk szemben allok en, akinek kutya kotelessege most 120%on teljesiteni, hiszen en megtehetem, mert fiatal es egeszseges es kereso ember vagyok.
Ez az epizod is segitett abban, hogy megertsem, hogy ez egy kozos trauma. Mint egy nagy gazdasagi valsag vagy termeszeti katastzrofa: vannak, akik szerencsesebbek es jobban jonnek ki belole, de mind egy nagy trauman esunk at es nem verseny, hogy kinek rosszabb. A legjobb, amit tehetunk, hogy most nem szemetkedunk egymassal es onmagunkkal sem. Nem az en hibam, hogy szerencsem volt es nekem sikerul home officebol dolgozni, de teny, hogy engem is megvisel a gondolat, hogy a csaladtol tavol nem tudom, mikor kit fogok megegyszer latni, ha egyaltalan (nagymamara gondolva…sot tudom gaz, de a kutyam is eszembe jut neha :( ), de teny, hogy a bezartsag alatt nekem special tenyleg jutott tobb idom az onreflektalasra, arra, hogy rendbe tegyem magamban azt a karrier valsagot, amivel az elmult egy evben kuzdottem.
En skype pszichologushoz is “jarok” (ajanlom minden kivaltsagosnak, aki megteheti es vacakul van, hogy ne szegyellje igenybe venni. Normalis nem jol erezni magad es segitseget kerni egy szakembertol) bar egeszen mas miatt, de o tegnap mondott valamit, ami ugy erzem nagyon sokat segitett ugy altalaban, de ebben a helyzetben is:
Ez a te torteneted, ugy ahogy te elted meg es jogod van, hogy elmondd es megeld a sajat erzeseidet. Es ehhez nem kell senkinek az engedelye csak a tied.
Mindenkinek kitartast es onmagaval valo kedvesseget es engedekenyseget kivanok <3
Koszi megegyszer az epizodot!
Nagyon örülünk, hogy segített! Én is így gondolom, hogy még ha meg is van az állásod, és van is pénzed, és van mit enned, és nem veszélyeztetett senki a családodból, akkor is ez egy hatalmas mentális terhelés, ami rányomja a bélyegét a létezésre, és a normális dolgok se mennek olyan könnyen. Az a helyzet, hogy én nem egy olyan ember vagyok, aki el tudja kenni a világ problémáit azzal, hogy “ja, én jól vagyok, akkor nincs baj”. Pont ez az önző hozzáállás a baj.
Mindig lesz, aki nálunk jobb, meg aki nálunk szarabb helyzetben van. Hálásnak lenni szabad, de bűntudatot érezni teljesen felesleges. Ha van extra időd, pénzed, akkor azzal meg lehet segíteni azt, akinek nincs. Ha van választójogod, akkor meg szavazhatsz azok érdekében is, akiknek nincs – ezt most főleg a brit helyzetre gondolva értem: az egészségügyisek egy nagyon nagy része olyan bevándorló, akik még nem állampolgárok, tehát nem tudtak szavazni, de mindenki jól megválasztotta a Torykat, akik kivonták a pénzt az egészségügyből, és pont azok szívnak, akik nem is gyakorolhatták ezt a jogukat. Persze tapsikoljunk az NHS-nek, az is tapsikol, aki leszavazott arra, hogy tegyék tönkre, meg takarodjanak a bevándorlók… ez nagyon zárójel, de annyiban ide tartozik, hogy ha van bármilyen privilégiumunk, amivel tudjuk segíteni azt, akinek nincs még ennyi se, akkor itt a remek lehetőség, és az sokkal hatásosabb, mint bűntudatot érezni amiatt, hogy nem “szenvedünk eléggé”. És igen, mindezek mellett jogunk van azt nehéznek érezni, ami éppen nehéz.
Vigyázz magadra! ♥
Kedves Réka!
Azon túl, hogy alig vártam, hogy hallgathassam ezt a podcast epizódot, nagyon örülök, hogy elolvastam a Te hozzászólásodat is. Mert hogy én (is) ezzel a produktivitás kérdéssel küszködök, illetve forgatom a fejem a két véglet között: 1, örüljek, hogy legalább a fizetésem 60%-át kapom, és élvezzem az így kapott szabad idöt, mert home office-ból nem dolgozhatok; avagy 2, mi az, hogy nem dolgozhatok, és mi az, hogy a kiesö bevételem miatt el kell napolnom álmaim költözését?!
Igyekszem az elsö verziót erösíteni és a pozitív oldalt nézni, de akkor is itt van egy órási veszteség, és emiatt hiába a sok szabadidö, nem vagyok olyan hatékony, mint egyébként. Ès nagyon köszönöm, hogy az, hogy ez legitim, ki is lett mondva.
Próbálok öngondoskodni és megengedni magamnak olyan dolgokat, amiket egyébként nem tennék munka mellett, és talán új – jól létet szolgáló – hobbikat is felvenni. Igen, mindenki “küzdelme” és vesztesége más, de jogunk van hozzá, és a saját megoldáskeresésünkhoz, történetünkhöz. Amihez, ha már az a kérdés felmerül bennünk, hogy elég produktívak/hatékonyak vagyunk-e, az is hozzátartozik, hogy keressük folyton, hogy másoknak hogyan lehetnénk javára. <3
Drága Via és Ádám!
Nagyon-nagyon köszi ezért! Már az segített, hogy Via, Téged ugyanaz bosszant, mint engem! Rettenetesen zavar, hogy minden második fb-bejegyzés azt üvölti a pofámba, hogy egy felelőtlen szemétláda vagyok, mert nem maradok otthon a 4 fal között! És nem maradok. És nem csak heti egyszer dugom ki az orrom, mikor komolyan megtervezett vásárlásra megyek. Mindennap (illetve múlt hét óta minden másnap) elhagyom a lakást: DOLGOZNI MEGYEK! Egy közepes méretű cégnél dolgozom, mérnöki irodában. Kb 32 a létszám. Ez 31 család (van egy házaspár). Hogy ennek a 31 családnak megmaradjon a megélhetése, a cégnek meg kell maradni. Hogy a kollégák többsége home office rendszerben dolgozhasson kb 4-en biztosítjuk a hátteret az irodából. Technikailag nem kivitelezhető, hogy SENKI ne legyen bent, mindenki otthonról dolgozzon. Szerencse, hogy a munkahely és a lakás gyalog 20 perc távolságban van egymástól. Én úgy érzem, hogy hősiesen, kockázatot vállalva hozok áldozatot a kollegáimért, a családomért és persze magamért! Nyilván óvatos vagyok, mosom a kezem, stb. És igen, mire hazaérek, egy darab tapló van az agyam helyén, nincs energiám az alapokhoz sem és legszívesebben elbújnék bőgni. Ehelyett főzök, menüt tervezek, heti bevásárlólistát írok, mosok és tartom a lelket a 15 éves otthonról tanulni próbáló fiamban és a többi, már nagykorú, különböző gondokkal küzdő gyerekeimben. És rengeteg elolvasatlan könyv és elkészítetlen, megkezdett kézimunka , és rendberakni való laptop és felélesztendő blogocska vár rám – de nincs erőm hozzá. És igen, nekem is jönnek szembe azok a bizonyos fotók és a maláj nyelvlecke – mint Nektek. De hála Nektek, most helyére került: nem vagyok idióta, tök normális ember vagyok egy abnormális világban!
És igen, annyira nem lehet tervezni, hogy mikor bezárták a sulikat itthon, úgy gondoltam, behajítom a sarokba a Bullet Journalomat Carroll könyvével együtt, mert minek az mostmár? De aztán rájöttem, hogy pl ez lesz nagy segítség abban, hogy ne csússzak teljesen szét a jelenlegi helyzetben.
És külön köszi Ádám a gyász-témáért, felnyitottad vele a szemem. Ez tényleg olyan. Emlékszem, mikor már biztosan tudtuk, hogy Apa meg fog halni, csak azt nem, mikor és hogyan, mármint mennyit fog szenvedni szegény… Igen, az egy hasonlóan torokszorító állapot volt.
És igen, várunk valamire, de nem tudjuk mi az és mikor lesz. Tökéletesen megfogalmaztátok, mi teszi nehezen elviselhetővé ezt az egészet.
És végül: ha véletlenül mégis találok egy kis szabadidőt, akkor mostmár tudom, mi lesz a legfontosabb, hogy megtegyem: megírom azt a bizonyos levelet az unokámnak (illetve mostmár unokáimnak, mert azóta ketten vannak a lányok), amire Te bíztattál Via pár éve, mikor beszélgettünk. Azt mondtad, írjam meg neki, milyen csodálatosnak látom őt, hogy majd ha felnő és önértékelési gondjai lesznek, legyen segítsége.
Mégegyszer nagyon-nagyon köszi ezért az egész anyagért! Jó egészséget és kitartást! És bocsi, hogy ilyen hosszú voltam…
Nem kell bocsánatot kérned! Köszönjük szépen, hogy megírtad! Én is igyekszem naplózni, hogy mi volt most. Lehet, hogy majd érdekes lesz valakinek pár évtized múlva. ♥ Fotózok is, akkor is, ha kupi van és 4 napja nem mostam hajat. Nem a Vogue-nak készül, hanem a történelemnek.
Kedves Via!
Jó volt olvasni ezt a bejegyzést. Engem nagyon zavar, hogy nem tudok időt szánni a nagyon sok jó könyvre, ami szabadon böngészhető április 24-ig. Mert tényleg nem otthon dolgozom, hanem otthonról dolgozom. Ami más, mint korábban. Sokkal több időt töltök a laptop előtt, mint régen, amikor a szabadnapomon előkészítettem a munkához szükséges dolgokat.
Jó volt olvasni, hogy ez nem normális helyzet (errefelé csak egy hete jár mindenki maszkban, nem értettem, a többiek miért nem tartanak a veszélytől).
Nagyon nehéz lesz elbúcsúzni a maximalizmustól, a plusz feladatoktól, amelyeket én találok ki magamnak, amelyekkel csak akadályozom saját magam (a nyugalomban).
A nyugalom most a legfontosabb, ez az öngondoskodásod alappillére! Nagyon vigyázz magadra, a mostani helyzetben is ki lehet égni, sőt…
Szia! Végigolvastam, így munka mellett. Nem hallgattam, mert a podcastokon hajlamos vagyok elaludni :) Ez ilyen reakció. Egyetértek Veled, de nem mindenben. Szerintem ha valaki teljesen átadja magát a negatív oldalnak, az nagyon gyorsan a kedélyállapot javítók társaságában fogja magát találni. Nem kell feltétlenül pozitívnak lenni minden percben, én sem vagyok az. Van nagyon sok negatív dolog, amit fel kell fogni, meg kell érteni, de nem kell a mélyére nézni. Mindenben meg kell látni a pozitívat – legalább egy kicsit. Igen, vége lesz. Egyszer biztos. Az is biztos, hogy amit eddig normálisnak tekintettük, az már nem lesz az, tehát egy másik életmód, egy másik nézet lesz a normális. Ezt fel KELL fogni, máskülönben, amikor lazítani fognak a korlátozásokon, sokan fogják azt gondolni, hogy akkor visszatér a régi, és ott fognak hatalmasat csalódni, és hatalmas lelki terhet kapni. Nem fog visszatérni, lesz más, ami biztosan ugyanolyan jó lesz, mint az előző.
És igenis kell tervezni, legalább nagyvonalakban. Én ingatlannal foglalkozom, nagyon sok helyszíni munkám van még a mai napig, és csinálom. Megváltozott munkakörülmények között. Ha nem kell, nem megyek, emberek között nem vállalom el… A hivatalok bezártak, ügyfélfogadás nincs, ez így van rendjén. Mi lett ezáltal? Heti 2 napot spóroltam a sorban állások miatt. Postázok… Pozitív változás lett az eredménye egyelőre. Időt nyertem. Tervezek. Átállok online tanácsadásra, mert az ingatlanokkal problémáik mindig lesznek az embereknek. A problémák jellege fog megváltozni. A megoldandó probléma marad.
Egyébként köszönöm a cikket, ismét jó volt, örülök, hogy ezt így összefoglaltad.
Az erőltetett pozitivitásról beszéltünk, nem arról, hogy ne keress jó dolgokat. :) Ezért csináltam az Insta kihívást, hogy találjunk szépséget a káoszban is. A hullámvasútnak van alja de teteje is. Kell örülni, aminek lehet. Kell sírni, ha épp az kell. Mindent szabad.
Nagyon sok minden nem fog visszatérni ezután a régi kerékvágásba, és ez nem baj, mert hiszen pont a régi kerékvágás (fogyasztás, pazarlás, környezetszennyezés, kapitalizmus, stb.) is vezetett ide. Nem akartunk ebbe a részébe már belemenni, mert nagyon messzire elvisz, de majd lehet, hogy pár hónap múlva érdemes lesz elővenni a témát, hogy akkor most merre tovább. :)
Köszi, hogy elolvastad! (Amúgy majd hallgass bele, szerintem rajtunk nehéz elaludni, én speciel hadarok és üvöltök, nem vagyok egy David Attenborough :P).
Sziasztok!
Nagyon köszönöm ezt a Lecsót!
Nekem most az adta a legtöbbet, hogy megfogalmaztátok, amit amúgy tudtam, éreztem belül, csak nem tudtam így kimondani: hogy ez most nem normális helyzet, és nem most kell megváltani a világot. (Főleg, hogy a férjem azt hiszi, hogy most kell megváltani a világot!)
Annyira jó, hogy ti mindig két lábbal álltok a földön, és ezt tovább is tudjátok adni! Tartsátok meg ezt a jó szokásotokat! :)
Igyekszünk! Köszi! :)
Kedves Livia!
A karantént hasznosan eltöltő felhívás-, tanács- és ötlet-cunamitól már hányingerem van. Nagyon sok ember számára most minden egyes nap a totális káosz túléléséről szól! Jobb esetben otthonról dolgozhat, a vidékiek, a kis falvakban élők zömének nem adott ez a lehetőség. Vagy bejár dolgozni, és reméli, hogy az otthon maradt nagyobbik gyereknek lesz kedve, ideje a kisebbekre felügyelni, és reméli, hogy az éjjel főzött szolid ebéd megteszi. Vagy már nincs hova bejárnia, mert megszűnt a munkaviszonya. Utóbbi esetben nyilván nem azon fog kattogni az agya, hogy hány filmet szeretne megnézni. De ha még a legideálisabb dorgatókönyvet is vesszük górcső alá, elmondható, hogy a home office a kisgyermekes szülők számára maga az őskáoaz. Délelőtt esélytelen az érdemi munkavégzés. Kora délután a háztartási teendőké a főszerep. Késő délutántól talán sikerül dolgozni… rohamtempóban, hogy a munka ne tartson hajnalig. Átkozottul nincs idő önművelésre vagy világnegváltásra. Akkor pláne nem, ha a család kertes házban él, ne adj műveli a haszonkertjét, bónuszként ellátja az aprójószágot.
Így van, a meglevő feladatok többszöröse hárul most ránk, ráadásul nehezített terepen, szóval marhára nem lógatjuk a lábunkat… Akinek nem kell aggódnia a bevételen, nem számít neki, ha nem dolgozik, mert van miből élnie, mindemellett nem kell senkiről gondoskodnia (szülő, gyerek), az lehet, hogy most tényleg nyaralgat otthon, de szerintem ők a kisebbség.
Szuper a podcast, köszönöm!
Nagyon szívesen! :) Jövő héten jön a folytatás!