Megint feldobtam a nyomozósipkámat és a Poirot-bajszomat. Beszélgettem ugyanis az olvasókkal az elmúlt hetekben, aztán egyszer csak feltűnt valami.

Leírom a két tipikus mondatot, amit hallottam. Megtalálod a közös nevezőt?

Ez az egyik: “Nem értem, miért nem hozom a csúcsteljesítményemet, hiszen látom, hogy másnak minden megy.”

Ez meg a másik: “Tudom, hogy mit akarok csinálni, de azt is tudom, hogy most nem fogom tudni tökéletesre csinálni, úgyhogy inkább el se kezdem.”

Na, megvan?

A két tünet látszólag teljesen másról szól. Mégis ugyanaz az álruhás bandita van mögötte.

A maximalizmus.

Az a helyzet, hogy a húzósabb időszakok szétcsapják a belső barométeredet.

Billegősebb időkben könnyebben üti fel a fejét a maximalizmus, és sutyorog hülyeségeket a füledbe. És ettől rögtön máshogy értelmezed azt, amit látsz, és más következtetésekre jutsz azzal kapcsolatban, hogy neked mit kellene csinálnod.

Aztán meg nem érted, hogy a látszólagos felszíni problémára talált megoldásodtól miért nem vagy jobban.

Ez nagyon sunyi dolog, úgyhogy a legújabb szöveges és hangos bejegyzésemben megmutatom, mi a baj a maximalizmussal, és hogy hogyan oldhatod fel, ha megjelent, és megugorhatatlan magasságba tette a lécet.

Olvasd vagy hallgasd a legújabb részt a nagy lejátszás-gombra kattintva!

Ha nem tudod hallgatni, akkor tekerj lejjebb, és elolvashatod az epizód majdnem szó szerinti leiratát! :)

Hogyan hallgathatod?

• Itt és most: Számítógépen és telefonon nyomj a fenti lejátszógombra a böngésződben és már hallgathatod is!
• Vidd magaddal: Ide kattintva a gépedre mentheted az MP3 fájlt, amit magaddal vihetsz az MP3-lejátszódon, rátöltheted a telefonodra (hogy ne fogyasszon adatot), kihangosíthatod főzés-takarítás-vasalás közben
• Androidon: a Lecsó fenn van Spotifyon, de használhatod az ingyenes Podcast Addict appot (írd a keresőbe, hogy “Lecsó” :)
• iPhone-on: megtalálsz az Apple Podcasts podcast-tárában

Emlegetett dolgok és kapcsolódó cikkek:

• A teendőlista mankó, és nem ostor – a 4 mítosz, amiért nem haladsz
• Hogyan férjen bele minden 24 órába?
• Kell-e világot váltanod a karanténban? – Lecsó Podcast #011
• Hogyan engedd meg, hogy jól érezd magad? – Lecsó podcast #006
• 8 dolog, amit már ma megtehetsz magadért

Azt hiszed, hogy másnak minden megy? – Az epizód teljes leirata

Amikor húzósabb időszakod van, le vagy terhelve, kimerültél, nem alszol eleget, lelkileg kifáradtál, vagy bármi miatt stresszelsz, az alapvetően szétcsapja a belső barométeredet, és pont attól, hogy nem vagy jól, sokkal könnyebb rosszul felmérned, hogy mire is van igazán szükséged. 

Nehéz időszakban még jobban keressük a struktúrákat és a kapaszkodókat, amik segítenek valamiféle támpontot vagy biztonságot adni, hogy egy picit megpihenhessünk, de amikor eleve nem vagy jól, sajnos azt ki tudja használni a maximalizmus, és nagyon félreviheti, hogy milyen megoldásokat is keresel a problémákra.

Sokat beszélgetek az olvasókkal – e-mailen, kommentek között -, mindig kíváncsi vagyok, hogy mi jár a fejükben, hátha van valami olyasmi, ami közös nevező. És mostanában több ilyen beszélgetés volt, aminél az lett a megoldás, hogy a maximalizmus beleszólt a problémába, és természetesen rontott rajta. 

Amikor már amúgy is bizonytalan vagy és fáradt, még ha egyébként tök rendben is van az önértékelésed és reálisan látod magad, billegős időszakban könnyebben üti fel a fejét a maximalizmus, és sutyorog hülyeségeket a füledbe. Az egyik ilyen visszatérő gondolat az, hogy másnak minden megy, és csak neked nem.

Nagyon sokan azzal próbálják magukat motiválni, meg hatékonyabbá varázsolni, hogy de hiszen nekik ezt tudniuk kéne, hiszen “látják”, hogy másnak minden megy, mindent kézben tartanak, mindent átlátnak, úgyhogy mi az, hogy nekik ez nem sikerül.

Miközben ez egy nagyon csalóka, és egyáltalán nem valós megállapítás. Bármit is látsz mások életéből, az mindenképpen egy szelete lesz az egésznek. Az, hogy szembe jön Facebookon egy mosolygós kép, vagy egy szépen kisült kenyér, az nem jelenti azt, hogy az illetőnek nulla-huszonnégyben az év háromszázhatvanöt napján (szökőévente még egy plusz egész napon!) minden tökéletes és ő aztán mindent tud, mindent megold, nála mindig rend van és béke, csak te vagy ilyen béna, hogy nálad nincs.

Amikor fáradtan, csüggedten keresed a megoldásokat, és szembejön valamilyen cikk vagy fotó, annak ellenére, hogy nem kifejezetten az a konkrét üzenete, hogy “bibibí, én milyen hibátlan vagyok”, a válladon ücsörgő maximalizmus azonnal felszorozza százzal ezt az információt, csodálatos meséket költ hozzá arról, hogy bezzeg ez az ember BIZTOS mennyi mindent megold és egyben tart, mindenre képes, minden sikerül neki elsőre, te meg bezzeg nem, hát micsoda dolog. 

Az a baj, hogy ezt nagyon sunyi módon űzi a maximalizmus, ugyanis észre sem veszed, hogy eltérít. A felszínen az látszik, hogy neked nem mennek a dolgok, ezért keresel valamiféle megoldást, majd az sem sikerül, és akkor elkeseredsz, hogy már megint nem megy neked valami. És itt kanyarítom vissza az egészet az elejéhez, hogy amikor fáradt vagy, akkor rosszul méred fel, hogy mi is a probléma és mire van szükséged.

Mert egy csomó esetben, amikor szét vagy esve, felhalmozódnak a dolgaid, tudod, hogy hasznosnak kéne lenned, de nem vagy, akkor lehet, hogy a felszíni tünet úgy néz ki, mintha időbeosztási gondokkal vagy motivációs problémákkal küszködnél, de közben ez csak a valódi oknak egy tünete. Ha azért nem tudod, hogy hol áll a fejed, mert nehéz időszakod van, túl sok teher van rajtad, túl sok az elvárás (akár kívülről, akár belülről érkezik), akkor a maximalizmus szépen besasszézik az ajtón, és azt mondja, hogy: “Hát azért vagy ennyire szétcsapva, mert nem tolod még eléggé. Mert nem erőlteted jobban, mert nem vagy elég jó, mert még nem ragaszkodsz eléggé az előírt napirendedhez, mert nem kelsz elég korán, satöbbi satöbbi.”

És miközben ezzel ront a helyzeteden, még el is maszkolja a valódi problémát: hogy nem vagy jól.

Tudom, hogy a maximalizmusról úgy beszélek, mintha egy külön személy lenne, aki jön és beleköp a levesedbe, de ennek nem csak retorikai okai vannak, hanem ez neked is segíthet foglalkozni vele. Ha a sajátodat elnevezed mondjuk Mariska néninek, vagy Munyónak, vagy akárminek, akkor legközelebb talán könnyebben felismered, elcsíped ezeket a gondolatokat. Akkor nézheted úgy, hogy hát ezt csak a Munyó mondja, úgyhogy nem kell elhinni neki semmit.

 

A maximalizmus lelki okai

Nézzük csak, mi mindent tud neked a saját maximalista mumusod sutyorogni és mit tudsz vele kezdeni.

Kezdjük ott, hogy miért hiszed azt, hogy másnak minden megy? Mert rosszul értelmezed azt az információt, amit látsz. Mert vagy kapsz hozzá egy költött sztorit, vagy te költesz hozzá sztorit a fejedben. Ez olyan, mint a Photoshoppolt modellek, csak teljesítményben:

• Látod a megfőzött ebédet – juj, neki biztos mindig ki van találva fél évre előre a menü!
• Látsz egy darab cuki fotót a gyerekeiről – na akkor neki biztos soha nem sírnak a gyerekei, és mindenki állandóan boldog.
• Látsz egy szép képet a házáról – biztos az ölébe pottyant, könnyen jött, de szerencsés. 

De tényleg azt várod el magadtól, hogy amikor másnak van egy jó napja, akkor neked az összes napod olyan legyen? Más 5 percig, egy Instagram-kép erejéig fotogénre rendszerezte az életét, azt te felszorzod napi 24 órával, és azt mondod, hogy” nekem az egész életemnek olyannak kellene lennie, mint annak az embernek az öt percének – és ha nem leszek olyan, akkor elrontottam”?

És még az is simán lehet, hogy nem tett ki az az ember semmit amivel fotogénre rendszerezte az életét. Te mégis azt látod bele, mert ott sutyorog a maximalizmus. Az egy darab mosolygós szelfi mögé odaképzeled, hogy biztos mi minden hibátlan és tökéletes neki.

És igen, vannak olyan emberek, akik ugyanígy elképzelik, hogy mi minden tökéletes a másiknak, és nekik erre az a reakciójuk, hogy “jó, dögöljön meg, hogy képzeli, hogy tökéletes az élete”, és vannak azok az emberek, akikkel meg én találkozom, hogy ugyanabból a képzelgésből egy saját magukra vetített elégtelenséget hoznak ki. 

Hogy “nekem is kéne tudnom ilyet”. Miközben lehet, hogy az “ilyet” ott sincs. De még ha ott is van, akkor is annyi más faktor játszik abba közbe, hogy milyen döntéseket hozott érte, milyen áldozatokat hozott érte, milyen lehetőségei voltak.

És tök mindegy. Tök. Mindegy. Mert ha te egy bazsarózsa vagy, akkor nem állhatsz neki január nyolcadikán a fejedet verni a betonfalba, hogy bezzeg a hóvirág már nyílik, én meg még nem. És februárban nem állhatsz neki tépkedni a leveleidet, hogy na már a nárcisz is nyílik, már nekem is rég virágoznom kéne. Mire túlteszed magad a nárciszokon, meg már jön a tulipán, a rohadék. És amikor megjelenik az orgona, akkor már a hócipőd tele van, és mire a lila akác jön, az már biztos azért jön, hogy téged idegesítsen, semmi más oka nem lehet, csak az orrod alá akarja dörgölni, hogy mennyire le vagy maradva.

És amikor te végre virágoznál, akkor nem az van, hogy itt vagyok, helló, ez sikerült, abból a fényből dolgozom, ami jut és ez van, hanem miközben virágozhatnál, is azon gondolkodsz, hogy “nem vagyok olyan sárga mint a nárcisz”. És amikor sikerül, akkor se engeded meg, hogy jó legyen. Amíg meg nem sikerül, addig lefojtod magad az elvárásokkal, meg a hasonlítgatásokkal.

Végtelen sok elpazarolt energia ez az összehasonlítgatósdi.

 

Amikor rosszul méred fel a problémát

Na de nem csak azt tudod félreértelmezni, amit a két szemeddel látsz. Hanem kimerülten, a maximalizmus befolyása alatt azt is rosszul tudod felmérni, hogy neked mi a problémád, és arra mi a megoldás. Photoshophoz visszatérve: ha tényleg annyira le van egyszerűsítve az egyenlőségjel, hogy “nem érzed jól magad a bőrödben, mert nem úgy nézel ki, mint a szétretusált modell, akkor vásárolj szempillaspirált”, akkor ugyanígy a hatékonyság leegyszerűsítése is félre tud vinni.

Amikor a túlterheltséged meg a maximalizmusod időkezelési problémában manifesztálódik, és ezért időkezelési problémaként próbálod meg kezelni – szép teendőlistával, naptárszoftverrel, stb. -, persze, hogy nem lesz elég, mert nem csak arra van szükséged.

Itt valójában tehát kétféle irányban jelenhet meg a maximalizmus. Az egyik az hogy szembejön valami, amihez elkezded mérni magadat és rossz érzést okozol vele magadnak. A másik az, hogy aktívan keresel egy megoldást arra a hiedelemre, hogy “Én nem vagyok elég rendszerezett, én nem vagyok elég összeszedett, én nem vagyok elég hatékony”, és a megoldáson pörögsz be, hogy miért nem működik, miközben lehet, hogy felszíni tüneteket próbálsz kezelni, és azért nem működik önmagában, mert nem megy elég mélyre.

Előre elnézést a vulgáris példáért, de három nap gondolkodás után sem találtam szemléletesebbet, úgyhogy marad ez. Kipróbálhatsz hatvanféle vécékefét, és mindig mondhatod hogy jaj, nem takarítottam elég gyakran, nem próbáltam ki a legújabb tisztítószert, még nem vettem meg a legújabb elektromos vécékefe 2000-et, és azért koszos állandóan a vécém. Közben meg lehet, hogy az a bajod, hogy nem eszel jól és folyamatosan hasmenésed van – de ezt a valódi problémát nem fogod tudni megoldani, amíg nem azzal foglalkozol, hogy miért kerül annyi kaki a vécére, hanem csak azt a felszíni problémát próbálod kézben tartani, hogy hogyan tudnál hatékonyabban vécét takarítani. 

 

Miért baj a maximalizmus?

Sokaknál a maximalizmus az egy pozitív kifejezés. Azt tanulták róla, és azt társítják hozzá, hogy a maximalizmus segít hatékonyabban elérni a célokat azzal, hogy jó magasra teszi a lécet, ezzel pedig segít neked abban, hogy a legjobbat hozd ki mindenből, igényes legyél, ne maradj le a lehetőségekről, kihozd mindenből a maximumot, legyél precíz, és magadat se kímélve teperj. Röviden: ha nem maximalista vagy, akkor lusta vagy.

A maximalizmus valójában nem ez. A gyakorlatban a maximalizmus valójában egy soha el nem érhető ideál fetisizálása a saját mentális és fizikai egészséged rovására. Amikor nem érdekes, ha beledöglesz, csak tegyél meg mindent, és dolgozd ki a beled. Mert ugye csak az ötös  a jó jegy, minden más elfogadhatatlan, de ha el is éred az ötöst, nem jár érte dicséret, mert neked az a dolgod, hogy mindent mindig tudj.

Az igényes, szorgalmas munka azonban nem jelenti azt, hogy ehhez szükségszerűen ki kell magad zsigerelni. 

Amikor bármi miatt elvárod magadtól, hogy mindent tudj, akkor egy nem létező, tökéletes ideálhoz hasonlítod magad.

És ezzel nem csak az a baj, hogy az a tökéletes ideál a valóságban általánosságban nem létezik. Hanem hogy praktikusan is lehetetlen, hogy te olyan legyél.

Innentől kezdve a lehetetlent várod el magadtól, a lehetetlen elérése lesz a feltétele annak, hogy elégedett lehess, hogy sikeresnek érezhesd magad, hogy türelmes lehess magaddal. És persze, hogy ez nem fog sikerülni, mert a lehetetlent hogy tudnád elérni? Attól biztos nem, ha még erősebben görcsölsz rajta valami olyan remek indokkal, hogy “működnie kell”. Viszont ez azt is jelenti, hogy sosem éred el azt a szintet, ahol megengedheted magadnak, hogy jól bánj magaddal, hogy elfogadhatónak tartsd magadat, urambocsá hogy szeresd magad.

Mind a két problémára – a másokhoz hasonlítgatásra meg a magadnak feltett túl magas célra is – megoldás, ha tudatos vagy azzal kapcsolatban, hogy mire vagy képes, és mi lehetséges most számodra. Mert ha tudod, hogy nem lehetséges mindig tökéletesnek lenni, akkor amikor látsz egy tökéletes pillanatot, akkor abból nem következtetsz arra, hogy “jaj, akkor neki biztos mindig tökéletes, én miért nem vagyok tökéletes”.

Ha erre az egy dologra emlékszel, hogy nem létezik ilyen, hogy mindig minden megy, akkor a látottakból se fogod engedni magad bespirálozni. És ha emlékezteted magad erre, hogy nem fog mindig minden ugyanúgy menni, akkor az a saját magad túlterhelésén is segít. Akkor nem fogod magad se a látottakkal, se a teendőlistáddal ostorozni.

 

A maximalizmus kezelése: Csináld rosszul, csak kezdd el

Az első gyakorlati feloldás, amit tehetsz, az az, hogy engedd meg magadnak, hogy akkor is csinálj valamit, ha rosszul csinálod.

Az elméleti tökéletességnél még az is jobb, ha rosszul csinálod. Valahogy el kell kezdeni. Emlegettem már Brené Browntól az FFT-t, a legelső alkalmat, ami előtt még sosem csináltad – tehát hogyan is értenél hozzá – és nem megy úgy, ahogy eltervezted. Túl kell esni az első alkalmon.

Meg kell birkóznod azzal a gondolattal, hogy lesznek dolgok, amik nem mennek, lesznek dolgok, amiben ügyetlen vagy, lesznek dolgok, amiben bénának érzed magad, és ez nem azt jelenti, hogy elrontottad, és hogy nem vagy szerethető és nem vagy értékes, és húzd le magad a vécén.

Főleg azért, mert egy csomó minden csak az elején nem fog menni. Aztán meg egyre jobban menni fog. “Jé, vajon ez miért lehet”, gondolkodhat a maximalizmus. Hát azért, mert minden gondolat ellenére mégiscsak azon múlt, hogy elkezdted csinálni.

Azt vettem észre, hogy amikor valóban nem megy valami, az olyankor fordul elő, amikor valaki a végletek között csapódik:

• Nem tudom tökéletesre csinálni, ezért nem csinálom.
• Amikor csinálom, akkor nem megy jól, úgyhogy akkor abbahagyom.
• Nem tudok mindent kontrollban tartani, úgyhogy mindent elengedek. Elengedem a gyeplőt, semmi sem számít. Ha nincs minden az élén, akkor semmi ne legyen az élén.
• Vagy: Nem tudom az idealizált tökéletességet megvalósítani, úgyhogy semmilyen, a gyakorlatban megvalósított próbálkozásnak nem adok esélyt, mert nem lesz tökéletes.

Ez a maga nyers valójában a maximalizmus.

Mert ha azért nem állsz neki dolgoknak, mert nem lesz minden tökéletes, mert nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeled, hogy másnak milyen jól megy, mert nem tudsz mindent irányítani, mert nem megy egyből jól, mert nem megy magadtól, mert nem jöttél rá full egyedül, hogy hogy kell rögtön jól csinálni, innentől kezdve teljesen mindegy, hogy egyébként épp célt akarnál kitűzni, vagy menüt akarnál tervezni, vagy időt akarnál beosztani.

Ha nem hiszed el magadról, hogy megéri akkor is csinálnod valamit, ha nem lesz hibátlan, ha megéri akkor is belekezdened valamibe, hogyha nem tudod garantálni, hogy nem rontod el, akkor ezen nem fog segíteni a szép füzet, nem fog segíteni a cuki sütikiszúró, nem fog segíteni semmi olyan, ami a tünetet és csak a tünetet kezeli.

Mert ha valakinek van sok tennivalója, és nem látja őket át, akkor az egy időbeosztási-teendőszervezési probléma. De ha valakinek azért okoz szorongást a sok teendője, mert elvárja magától, hogy mindet meg tudja csinálni, mindig mindet meg tudja csinálni, ne maradjon ki semmi, maradéktalanul, hibátlanul és gyönyörűen teljesítse az összes tennivalót, akkor itt az a baj, hogy túl sokat vár el magától, és nem az, hogy nem elég jó a beosztása a teendőlistájának.

Félreértés ne essék, a technikák és a módszerek jók. A technikák és a módszerek fontosak. Nem véletlenül van e felvétel készültekor hat online tanfolyamom, tele praktikus technikákkal, amik segítenek különböző életterületeiden megvalósítani vagy felgyorsítani a változást, amit elhatározol magadnak.

Viszont bármilyen technika és bármilyen módszer akkor lesz igazán hatékony, ha elveszed előle a maximalizmust. (Zárójel: én pont ezért nem csak a praktikus dolgokat teszem bele a tanfolyamaimba, hanem mindegyikben van alapozó lelki rész, ami előkészíti a technikákat.)

 

Hatékonyságnövelés, ami tényleg működik

Sokan kérnek tőlem hatékonyságnövelő technikát, úgyhogy ez a legjobb alkalom arra, hogy mondjak egyet.

Egy mondat. Felkészültél? Mondom.

Mozgasd lejjebb azt a szerencsétlen lécet.

Nem lehet ugyanazon a fix szinten teljesíteni minden nap, életed végéig. Az én lécem is állandóan mozog. Attól függően, hogy hogy vagyok, és hogy mi a fontos. Ez nem vagy-vagy. Mind a kettő ugyanolyan fontos.

Egyfelől megteheted azt, hogy állandóra lejjebb rakod azt a lécet, hogy mit kell megütnöd ahhoz, hogy hatékony legyél. Mondjuk tizes szinten soha nem lesz az összes hatékonysági mutatód, mert csak a kitalált emberek vannak a tizesen. Te, sejtem, nem egy kitalált ember vagy, ha ezt hallgatod. Ha igen, akkor én is, és adjunk be kérvényt, hogy cseréljék le az íróstábot ezen a 2020as évadon, mert irreálisan sok a csavar a sztoriban, és az egész hangulat egy kicsit túl darkos. De addig is, amíg ezt a fellebbezésünket nem fogadják el, maradjunk annyiban, hogy valódi hús-vér emberek vagyunk, nem tökéletes hősök és hősnők, pláne nem folyamatos teljesítményű robotok.

Szóval kezdjük ott a lécmozgást, hogy nincs tizes, vigyük le mondjuk egy állandó nyolcra. Na de ez sem azt jelenti, hogy akkor mostantól mindig nyolcas lesz. Meg kell engedni, hogy a nyolcasra pakolt léc is mozoghasson. Mert lehet, hogy lesz ötös napod, meg lehet, hogy lesznek hetes-nyolcas napjaid, és igen, lesznek olyan napok, amikor a kettes-hármas szint a legjobb, amit egy napból ki tudsz hozni.

Annyi mindentől függ ez:

• hogy mennyit aludtál,
• hogy milyen minőségű volt az az alvás,
• hogy milyen a világ körülötted,
• hogy milyen aggodalmaid vannak,
• hogy éppen milyen gondokkal küzdesz,
• hogy van a mentális egészséged,
• hogy van a fizikai egészséged,
• mennyire vagy túlterhelt,
• érzelmileg éppen ki gyalogolt beléd,
• milyen hír zaklatott fel,
• van-e bármilyen segítséged,
• tudsz-e beszélni valakivel a gondjaidról,
• van-e, akikre támaszkodhatsz,
• miből és hogyan tudsz töltődni, ha kimerültél…

Ezek a dolgok egyáltalán nem függetleníthetőek attól, hogy mennyi minden teljesül a teendőlistádról. 

Lejjebb vinni a lécet pedig egyáltalán nem gyengeség. Ez nem beletörődés, hanem empatikus realizmus. Amikor leviszed a lécedet, akkor azt jelzed magadnak, hogy ez vagyok most én, külső elvárásoktól függetlenül én most ezt szeretném, ezek a feladataim, ÉS ehhez képest mindezt tudván erre vagyok képes.

Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor ilyen megengedő vagyok magammal, akkor jobban haladok azzal a kevés dologgal is, amit a nehezebb napjaimon meg tudok csinálni, pusztán attól, hogy nincs akkora nyomás rajta. Ha alacsonyabb a léc, gyakrabban érzem magam nem lusta dögnek, és általánosságban véve vagyok elégedettebb – úgy mindennel.

A halálos ágyamon inkább azt szeretném, ha azokból a napokból lenne több, amiken nem bántottam magam, mint azokból, amiken az lebegett a fejem fölött, hogy “ezt is meg lehetett volna ám még csinálni”.

Felülírja a feladatok mennyiségét az, hogy én ki vagyok békülve azzal, amennyi éppen sikerült. Sokkal nagyobb eredmény, ha a kicsire is azt mondom, hogy elég, mert az egy olyan nap volt, amikor nem ostoroztam magam. Így lehet átkeretezni azt, hogy mi a sikeres és eredményes nap. 

 

Vidd lejjebb a lécet

Úgyhogy amikor legközelebb odaül a Munyó a válladra, amikor látsz valami szép képet, vagy eszedbe jut, hogy a káosz közepén az elképesztő nyomás alatt miért nem oldottad meg még az életedet egy csettintésre — vagy ha a nap végén még mindig maradtak elvégezetlen feladatok az amúgy szuperül működő teendőlistádon, és ettől bűntudatod van, akkor jusson eszedbe lejjebb vinni a lécet.

Nem azért, mert feladtad, hanem azért, mert adsz magadnak egy esélyt arra, hogy kipróbáld: milyen az, amikor figyelembe veszed azt is, hogy hogy vagy, nem csak azt, hogy mit kéne csinálnod.

Köszönöm szépen, hogy végighallgattad/olvastad ezt az epizódot. Nemsokára újra jelentkezem, vigyázz magadra.

 

Most te jössz!

Remélem, hogy a fentiek segítenek észrevenni és elkapni a maximalizmust, amikor elkezd sutyorogni a füledbe.

Írd meg a kommentek között, hogy a léc lejjebb mozgatása hogyan segíti a mindennapjaidat!

Feliratkozhatsz a hírlevelemre is, hogy mindenképpen kapj értesítőt, amikor kiteszek egy új blogposztot vagy podcast-epizódot. Itt pedig küldhetsz be kérdést a Lecsó üzenetrögzítőre (de e-mailt is írhatsz, ha azt jobban szereted).

Szólj, ha van új Lecsó!És ha a bejegyzés hatására úgy döntesz, hogy lejjebb viszed a lécet, és belekezdesz abba, amit szeretnél elérni akkor is, ha elsőre nem biztos hogy tökéletes lesz, akkor szólok, hogy még május 25. hétfőig jár az ajándék Önszeretet-stratégia bónusz tréning a mostani időszakhoz igazított online tanfolyamaimhoz. Ha szeretnéd új, empatikus alapokra helyezni a feladatbeosztásodat, játékosan mozdulnál ki a komfortzónádból, vagy belevágnál rég dédelgetett tervekbe úgy, hogy nem hajtod szét magad, akkor itt elmondok mindent arról, hogy milyen tanfolyamokkal tudlak ezekben a céljaidban segíteni.