Izgatott várakozással nézem, ahogy apukám tökéletes négyzet alakban kivágja a katalógusból a LEGO kisvonat nyomtatott ábráját. Én nagy gondossággal felragasztom a képeslapra, elég helyet hagyva a szövegnek, hiszen a kriksz-krakszaimnak egyértelműen a Jézuska tudtára kell adnia, hogy fontossággal és sürgősséggel ezt a kisvonatot szeretném. Négy éves vagyok, és ez az első emlékem a nálam nagyobb, láthatatlan erőkkel való misztikus, de közvetlen kommunikációról.
Sapka, sál, pufi télikabát fel, és levéllel a kézben felkerekedtem a nagy kalandra: ki a négyemeletes főajtaján, el a bölcsöde mellett, át a kis parkon, vigyázva a billegő betonkövekre. Három és fél perc alatt átbattyogtam a kis postabódéhoz – ami tényleg nem volt több, mint egy kis bódé, ezzel az egy funkcióval -, és átadtam a bent ülő néninek.
Csak utólag, évekkel később kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon mit csinált a néni a levéllel. Hogy meg volt-e beszélve előre, vagy levette a szituációt, és azért mondta, hogy “Persze, persze, feladom a Jézuskának”, mert én voltam minden évben a százhetedik gyerek a lakótelepen, aki vitt neki pont ugyanilyen képeslapot. Mindenesetre nekem ez a mozzanat győzött meg a folyamat hitelességéről: elvégre ha lehet a Jézuskának levelet írni, akkor ez egy Hivatalos Dolog, vagyis egyértelmű, hogy létezik.
Gyanús babakocsi
Az illúzió nem tartott sokáig. Arra, hogy nincs Jézuska, Mikuláskor jöttem rá, 5 éves koromban. Amikor reggel felkeltem, kint várt a konyhában a tologatható babakocsi, amit játékbabámnak kaptam (a konyha sarka a Mikulás és a Húsvéti nyúl rendes letételi helye), és elkezdett kattogni az agyam. Az akkori fejemhez képest ez egy igen nagy babakocsi volt, hiszen még abban is gondolkodtam, hogy majd ebben fogom tologatni a hamarosan megszülető unokatestvéremet. A szobám külső falán túl közvetlenül a lépcsőház, az ágyam fejrészét szintén egy vékony fal választotta el a bejárati ajtónktól – ezért a főajtó minden nyitását hallottam, főleg, ha valaki az utcáról jött be az épületbe. És mivel földszinti lakás volt, rács védi az ablakot a betörőktől.
A tetthely sajátosságaiból így hamar összeraktam, hogy ha ezt a babakocsit egy külső ember hozza – történetesen a Mikulás – és az ablakon nem tudja beadni, és nem hallottam, hogy bárki csöngetett volna, vagy kinyitotta volna a bejárati ajtót, akkor az elkövető itt van a lakásban.
Ilyen méretű felfedezést egyszerűen lehetetlen volt sokáig magamban tartani, de nem is mertem közvetlenül sokkolni a három éves kishúgomat az információval. Úgyhogy óvatosan vezettem rá a megoldásra.
— Nem gondolod, hogy furcsa, hogy a Jézuska, meg a Mikulás, meg a Nyúl minden évben, mindig tudják, hogy mit akarunk? Aztán egyszer csak nyom nélkül megjelennek itt a cuccok? Túl sok a véletlen. Nem gyanús ez?
A mai napig előttem van, ahogy a leleplező monológom hatására szegény húgom szája lassan lefelé görbül és egy hang nélkül egy-egy könnycsepp gurul le a két orcáján.
De nem telt el sok idő, hogy a sokkhatáson és a csalódottságon túllépve az új információkat az előnyünkre fordítottuk. A detektívmunkám ugyanis három fontos dolgot megoldott az életünkben.
Az első, hogy mivel nem volt többé kérdés, hogy mi az ajándékok forrása, nem maradt fenn éveken át az az összeférhetetlenség, hogy a Jézuska az, aki másoknak hoz sok utazást, játékot, biciklit, videojátékot meg Barbie-t, nekünk meg nem. Hogy különböző gyerekeknek különböző mennyiségű és értékű dolgokat szállít. Miért van a gazdagabb gyerekeknek gazdagabb Jézuskája. Mindez azt eredményezte, hogy nem pörgött a fejünkben évekig az a narratíva, hogy “nem voltam elég jó gyerek a nagyobb ajándékhoz”, nem alakult ki belőle kisebbségi érzés, elégedetlenség vagy keserűség.
A második következmény az volt, hogy a titok kiderülése felmentette a szüleimet az alól, hogy nekik egy este alatt kelljen fát díszíteni, ajándékokat becsomagolni és a fa alá rakni. Ahelyett, hogy minket a húgommal a nagyszüleim elvittek volna valamilyen indokkal sétálni vagy betlehemest nézni, amíg anyáék próbáltak mindent elintézni, inkább bevezettük azt az új szokást, hogy együtt díszítettük a fát.
De nem tűnt el teljesen az izgatott várakozás a folyamatból. Az megmaradt, hogy amikor fel van díszítve a fa, akkor kimentünk a szobából, ők odarakták az ajándékokat, és csilingeltek, hogy “megjött az angyalka” — annak ellenére, hogy már rég tudtuk, hogy ők az angyalka. A rituáléja megmaradt annak, hogy nem látjuk, hogy hogyan kerülnek oda az ajándékok. Ezt a szokást a mai napig is tartjuk Ádámmal, hogy az ajándékok nem egymás szeme láttára kerülnek a fa alá.
A harmadik következmény pedig az lett, hogy miután teljesen világossá vált számunkra, hogy kik veszik az ajándékot, és egyáltalán, hogy valakik veszik az ajándékot, a húgommal innentől közvetlenül tudtuk leadni a “rendelést”, hogy konkrétan melyik Barbie-t szeretnénk és honnan — a szüleim pedig meg tudták mondani, hogy gyerekek, ez most az értékhatár. Még olyan is volt, hogy elmentünk együtt a boltba, mert szegények nem bírták követni, hogy épp melyik aktuális játékra gondoltunk. Mi pedig tisztában voltunk vele, hogy nem mutathatunk rá bármire, tudtuk a mozgásterünket, hogy mekkora szám állhat maximum az árcédulán.
Viszont hogy megmaradjon továbbra is a varázslat, hogy ne legyen teljesen illúzióromboló, sose láttuk a szüleinket megvenni ezeket az ajándékokat. Volt, hogy hamarabb kijöttünk a boltból és az apu hátramaradt. Volt, hogy aggódtam, hogy “Biztos tudja, hogy melyiket? Biztos megvette?”
Van-e lába a sellőnek?
Ennek eredményeképpen a húgommal főállású ajándékelőtúró cinkosok lettünk, mert minden évben furdalta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy tényleg megvették-e, amit szerettünk volna, és meg akartuk nézegetni a dolgokat, hogy elég jó lesz-e. Egyik évben egy Ariel-babát kértem, és ki is választottam, hogy a speciális “MerBabysitter Ariel” kiadás lesz a nyerő, de nem voltam biztos benne, hogy a sellő lába fröccsöntött műanyag és egyben van, vagy egy textilcucc van-e a lábára húzva uszony helyett. (Én természetesen nagyon azt akartam, hogy legyen lába, elvégre a mesében az van, hogy lesz lába.)
Úgyhogy megvártuk, amíg nincsenek otthon a szüleink, de mi ketten igen – mert mondjuk anyu kilépett egy pillanatra a szomszédasszonnyal beszélgetni a ház előtt. Tudtuk, hogy nem sok időnk van, úgyhogy előre koordinált koreográfia szerint a húgom hozta a kis puffot, én fel rá (én voltam a magasabb), felső ruhásszekrényajtó kinyit, és… bingó! Ahogy korábban kiokoskodtuk magunk között, kizárólag ott lehetett a rejtekhely.
Sietve leadogattam az ajándék dobozát, de még közelről nézve sem tudtam eldönteni, hogy van-e lába szegény sellőnek, úgyhogy még ki is bontottam — óvatosan, hogy ne látszódjon, hogy ki lett bontva. Kihúztam a dobozból és kitapogattam a textilanyag alatt a műanyag térdeket. Hatalmas kő esett le a szívemről. Visszazártam a dobozt, és sietve, de szépen mindent visszarendezgettünk pont, ahogy találtuk, épp mielőtt anyu visszaért kintről. Szenteste pedig nagyon “meglepődtem”, hogy lábas sellőm van. Sok évig az volt a legkedvencebb babám, és még mindig megvan.
(És nem, ezzel nem azt javaslom, hogy a szülők idejekorán fedjék fel az ajándékozó misztikus szervezet kilétét. Nálunk jól jött ki, hogy viszonylag hamar kiderült a titok.)
Régi hagyományok, új szokások
Felnőtt fejjel érdekes visszanézni, hogy az ember mit hoz át és mit enged el a gyerekkori karácsonyi szokásokból — és hogy hogyan értékeljük újra vagy át azt, ami régen magától értetődően volt a karácsonyok része.
Az biztos, hogy velem maradt a lakótelepi karácsonyok egyszerűbb, nem fényűző, mai szóval élve minimalista jellege.
Nálunk mindig hagyomány volt, hogy nem volt millió ajándék, és nem az volt a lényeg, hogy mindig újabb és újabb cuccok legyenek, hanem volt egy nagyobb valami, ami eseményszámba ment. Ez dupla örömöt szerzett, ugyanis egyrészt egész évben azt vártam, utána pedig az egész következő évet meghatározta.
Az is megmaradt, hogy a karácsonyi ajándék műfajilag nem kell, hogy a kikapcsolódás területére tartozzon. Gyerekkoromban a karácsony volt az, amikor hasznos dolgokat is kaptunk. Sokszor volt könyv a fa alatt, vagy értelmező kéziszótár, sapka, sál. A húgom az egyik évben villanyradiátort kapott, mert olyan hideg volt a szobájában – abban az évben az volt a legjobb ajándék, hogy nem fog fázni. Tehát a karácsony nem csak arról szólt, hogy nesze, itt egy halom játék, hanem a szüleim ilyenkor, a karácsony ürügyén – és valószínűleg a karácsonyi akciókat kihasználva – tudtak megejteni olyan szükséges vásárlásokat, amik tényleg nélkülözhetetlenek voltak, és pusztán attól voltak ajándékok, hogy be lettek téve a fa alá.
Ezért most se viszem túlzásba a dolgot. Persze felnőttként egymás között még jobban megbeszélhető, hogy mi lesz A Kiemelkedő Ajándék, de az is biztos, hogy a karácsony az, amikor felmegyünk a kedvenc független könyvesboltjaink honlapjára, és ilyenkor pakoljuk be a két ünnep közti olvasásra (ideális időszak, nyugi van) az év során kiszemelt fizikai és elektronikus könyveket.
Amit viszont a boltok, plázák és filmek elértek nálam, hogy kiszaladok a világból, ha felcsendül az Last Christmas-All I Want for Christmas-Jingle Bell Rock triumvirátus. Semmi baj nincs velük, de egyiküket sem úgy írták, hogy egymás után ötvenszer meghallgathatóak legyenek. (Korosztályom új karácsonyi játéka a Whamageddon: december elsején kezdődik, és az a cél, hogy Szentestéig ne jöjjön szembe a Last Christmas. Tavaly 40 ismerősöm vett rajta részt, és csak egyiküknek sikerült elkerülnie. Idén a barátságosabb verziót játsszuk, amiben minden alkalommal, amikor meghallod a Last Christmast, nyertél egy pontot. Az idei tíz pontunk a középmezőnyre volt csak elég.)
Úgyhogy ezek a számok és még a remixeik is nálunk évek óta a “jaj ne, már megint” listán vannak. A karácsonyi hangulatomat ezért alternatív forrásból teremtem meg. Élen jár Sufjan Stevens öt albumból álló Songs for Christmas sorozata, amiben érdekes és szokatlan, mégis meghitt feldolgozásait adja főként tradicionális angolszász karácsonyi verseknek és énekeknek.
És még egy újítás a gyerekkori karácsonyokhoz képest: nem ragaszkodunk a szentestei faállításhoz. Én amúgy is jobban vágyom a fa csodás fényeire már az egész adventi szezonban, úgyhogy attól függően, hogy éppen mikor van hozzá időnk vagy kedvünk, már december első heteiben feldíszítjük a fát, és esténként élvezzük a hangulatvilágítást. De nem minden hagyományon variáltunk: az ajándékokat továbbra is 24-én este teszik oda az “angyalkák”.
Az időutazás tökéletes kelléke: a zserbó
Ahogy múlnak az évtizedek, egyre értékesebbnek tartom az időt, amit a családtagjaimmal és a számomra fontos emberekkel tölthetek – ezért a tárgyaknál egyre nagyobb szerepet kapnak az ünneplésben a közös élmények. Az egyik legnagyobb örömöm, hogy sok év után újra elég közel élek a szüleimhez ahhoz, hogy anyukámmal többször is elmehessünk jégkorcsolyázni, mint ahogy annak idején is mindig eljártunk ilyenkor.
A karácsonyi evés továbbra is sarkalatos pont. Digitális vállalkozóként meditációs tevékenységszámba megy az a mennyiségű főzés-sütés, amit ilyenkor végigviszünk a férjemmel. Megmaradtak az ismerős ízek gyerekkoromból, kisebb-nagyobb módosításokkal.
A családban nálunk senki sem szerette a halászlevet, a kiemelt karácsonyi ebéd évtizedekig a töltött csirke volt tepsis krumplival, párolt lila káposztával. Én már akkor csak a tölteléket kértem, ami talán már előjelezte, hogy nem sokáig fogok a húsevők táborában maradni. Csirke már rég nincs a menün, a töltelék viszont még most is készül, csak úgy, magában, jó pirosra sütve.
A zserbó viszont örök. Nagymamám receptje, tejmentesen (hogy a laktózérzékenyek is ehessék), és a nyáron eltett baracklekvárból készítjük. Az ízéről csak annyit, hogy a két tepsi két emberre két napig elég. :D
Minden évben volt zserbó a nagyszüleimnél, és sokszor egy külön doboznyit is kaptunk, otthonra. Egyik évben maradt csak el — már rég vége volt a karácsonyi ebédnek, és hiába vártuk, csak nem jött a zserbó. Ekkor a nagyszüleim bevallották, hogy sütöttek ugyan egy adagot, de kicsit tovább maradt a sütőben, és nem lett olyan tökéletes, kicsit kiszáradt. Megkérdeztük őket, hogy megvan-e még. Mondták, hogy persze. Kihozták az egészet egy óriási vágódeszkán, feldarabolatlanul, egyben. Körbeültük a vágódeszkát családilag, és szépen elfogyott a – kicsit száraz, de egyébként isteni házi zserbó.
Ez a sztori minden évben eszembe jut, amikor Ádámmal gyúrjuk az éppen aktuális adagot. A zserbó a mi gyerekkori madeleine süteményünk, amiből egy falat is azonnal visszarepít olyan helyekre, ahova már nem tudunk menni, olyan emberekhez, aki nincs köztünk.
Megosztom a családi receptet, hátha más is kedvet kap hozzá, még pont van idő elkészíteni, de igazából mindig szezonja van. Őszintén szólva ha akarnék, csinálhatnék májusban is, de valahogy attól, hogy ritkán készül, még nagyobb kincs. :)
Hozzávalók
A tésztához:
- 40 dkg finomliszt
- 25 dkg margarin
- 5 dkg cukor
- 2 dl tejföl (nálam zabtejföl)
- 2 dkg friss élesztő (vagy 1 teáskanál porélesztő)
Töltelék
- 25 dkg darált dió
- 10 dkg porcukor
- 6 ek baracklekvár
Csokimáz
- 3 ek édesítetlen kakaópor
- 3 ek cukor
- víz
- 1 ek margarin
Elkészítés
- A tészta hozzávalóit összegyúrjuk, egy éjszakát hagyjuk pihenni a hűtőben.
- Másnap harmadoljuk a tésztát, a kis gombócokat lappá nyújtjuk, így kapunk 3 ugyanakkora lapot. (Ez lehetőleg legyen akkora, mint a tepsi, amibe szánjuk a zserbót.)
- Az első lappal kibéleljük a tepsit, megkenjük 3 evőkanál baracklekvárral, és megszórjuk a diós töltelék felével.
- Rá a második lap ugyanígy megkenve-megszórva, aztán jöhet a tetejére a harmadik lap, lefedve a diós barackos réteget.
- 180°C-on 35-40 percig sütjük.
- Ha kihűlt, leöntjük a csokimázzal késsel elegyengetjük rajta, és hagyjuk megszáradni. A kakaóporos csokimáz helyett lehet étcsokiból is készíteni a csokis réteget, ez esetben 15 dkg étcsokipasztillát olvasztunk és a kihűlt tésztára öntjük, hagyjuk meghűlni.
- Kis téglalapokra vágva tálaljuk.
Az idei karácsonyon tehát ha sok minden máshogy is van mint eddig, zserbó biztosan lesz.
Békés, boldog karácsonyt kívánok, vigyázz magadra, próbálj meg pihenni! És nem kell most sem a tökéletesen aggódni, elég jó az elég jó. ♥
A hozzászólások között megírhatod, hogy te milyen gyerekkori vagy régi kedves szokást fogsz megcsinálni az idén is? Mi az, ami ha minden más borul is, fix pont a karácsonyodban?
Ami mindig lesz, míg világ a világ, az a fenyőfa és az öreg, szedett-vedett díszek Jövőre remélem már bérelt, élő darab lesz. Idén nem sikerült a földlabdást összehozni. A többi, ahogy sikerül.
A közös díszítés a gyerekkoromból jött át. Amíg a fiam kicsi volt, addig csak nézte, de idén végre részt vett benne.
A hasznos ajándék csak akkor jöhet, ha nincs pénz és muszáj, de ez fájdalmas opció. Gyereknek mindig kiszorítjuk, amit szeretne, persze normális keretek között, nem toronyóra lánccal, különösen, hogy pár éve mi, felnőttek nem ajándékozzuk egymást fizikailag, viszont igyekszünk valóban közel lenni egymáshoz, lelassulni és jobban figyelni a másikra.
Hagyományos menü nálunk a töltött káp, halászlé. Ezekhez meg jön, amit épp szeretnénk. Van kívánságműsor. Süti nálam nem bejgli- nem szeretem.
Éveken át utáltam a karácsonyt a népes családnak beszerzendő ajándékok és az érzésem szerint feleslegesen elvert pénz miatt. Kényszer volt. Miután ezt feloldottuk, utána lett jó és tényleg egymásra tudtunk koncentrálni.
Idén egy tragédia miatt új érzések kapcsolódnak a karácsonyhoz, ezért nem tudom milyen lesz a következő. Talán soha többé nem ünnepeljük. Talán ezzel a családi rémálom is hozzá kapcsolódik, de fát állítani mindenképp szeretnék a saját kedvemre, a gyerkőcöm kedvéért, örökké.
Nagyon jó volt olvasni, szinte végig mosolyogtam!! :) Az ajándék-kikutatás nekem is megvolt egyik évben, de Anya annyira haragudott érte, hogy soha többet nem mertem megcsinálni. Végül azzal “büntetett meg”, hogy megtartotta magának azt a 4 plüsállatot (a szereplők figurái a Süni és Barátai-ból – hátha mond ez valakinek valamit) és vett nekem mást, ani fele annyira se volt érdekes. :D
Én a Jézuskának sosem írtam levelet, max az iskolában, de arra élénken emlékszem hogy 8 éves koromban írtam a Télapónak, hogy a kishugomnak nincs cipője, mert még nem tud járni :D (augusztusban született) és nyugodtan tegye az ő ajándékait az enyémbe, felajánlom a felét a Huginak. :))
Aztán úgy bukott le a szegény Télapó – talán következő évben – hogy egyszer csak gyanús lett, hogy NÉPSZABADSÁG feliratú cukorkát hoz a Télapó, Apa meg a NÉPSZABADSÁGnál dolgozik… Hmmm. Gyanús, gyanús. :D Anya megpróbálta beadni h az ott dolgozók gyerekeihez oda jön a mikulás és Apának adja oda az ajándékot, de nem hittem el. :D
Először akkor lett gyanús a dolog, amikor egy hóeséses december hatodikán nem találtam se szán-, se lábnyomokat az udvarban. De kisgyerekként nagyon hittem. Nem is igazán a Mikulás/Jézuska létezésében, viszont hittem a szüleimnek, akik megtanították, hogy a jó emberek igazat mondanak, a gonoszak viszont nem. Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul érintett a nagy leleplezés. Ők mondták el, mert még az unokatesóim szavának sem hittem, ha az nem egyezett az övékével. Pedig mindent észrevettem: hogy a hó érintetlen maradt, vagy az óvoda-Mikulás szakasztott úgy nézett ki, mint az egyik apuka, mégsem hittem soha a saját szememnek, elvégre pontosan tudtam, hogy nem lehet igaz. Örülök, hogy azt olvasom, hogy a legtöbbeteknél simán ment ez a dolog, mert nagyon szeretném, hogy amikor majd el kell oszlatnom a meséket, az nem fog ilyen rosszul sikerülni. De még nem tudom biztosra, hogy mi a recept.
1972-es vagyok. Már nem emlékszem pontosan, mikor esett le, hogy a “Jézuska hozza” annyit jelent, hogy anyuci és apuci megveszi, de az biztos, hogy semmiféle traumát nem okozott, és nem is afféle katartikus felismerés volt. Vallásos nevelést nem kaptam, így a Jézuskát amúgy sem nagyon tudtam hová tenni, az év ezen szakát leszámítva nem is nagyon hallottam róla, meg aztán már kisgyereknek is elég gyakorlatias beállítottságú voltam, nekem aztán édesmindegy volt, honnan kerül a rengeteg játék a fa alá, a lényeg, hogy ott volt. Annyi rémlik, hogy amikortól már egyértelmű volt, hogy a szüleinktől kapjuk az ajándékot, én is elkezdtem gyártani a magam kis ajándékait a családnak: rajzolgattam, papírból hajtogattam, amit aztán én is titokban igyekeztem becsempészni a fa alá. Arra emlékszem, hogy mi gyerekek (unokatesómékkal négyen, később hatan voltunk, a nagymamám házához tartozó nagy telekre építkeztek a szüleim is, nagybátyámék is) mindig tévét néztünk, amíg a felnőttek az ajándékokat tették ki. Többnyire Óz, a nagy varázsló meg Süsü a sárkány ment ilyenkor. A három ház miatt nem volt nehéz eltávolítani minket a fa közeléből.
Nagyon jól esett olvasni ezt a cikket, köszönöm! :)
Zsuzsához hasonlóan még én is keresem a gyerekes karácsonyt… nehéz, mert bár az 5. gyerekes karácsonyunk, de folyamatosan nőtt a gyerekszám, most itt állunk egy 5,5 meg egy 3,5 és egy fél évessel. És rájöttem, hogy 3 kisgyerekkel a “nincsenek nagy elvárásaim, csak legyen egy kis nyugi” a legeslegelrugaszkodottabb elvárás :D nem lehet nyugis a karácsonyi időszak (sem). Hiába nem álmodtam meg 12 fogásos ünnepi menüt, hiába vettem már meg minden ajándékot dec. elején, nem ez a legnehezebb.. most épp. A mindennapi ellátás. Hogy most szeretnék több időt lenni velük, de a házi munka akkor sem csinálja meg magát. Meg pihenni is jó lenne… töltődni, hogy legyen miből adni.
Most azt tervezem, hogy az idei karácsony után előveszem a jövő évi naptárat és megtervezem a köv. karácsonyi időszakot és beírom, a téli szünet mely napján mit fogunk enni és mit tudok előkészíteni ebből (pl. félkészen lefagyasztani). És jövőre a naptár majd emlékeztet :) mindehhez pedig bevásárlólistát is írok, és a bevásárlás is megy a naptárba.
A karácsonyi csodához pedig kelleni fog jövőre sok-sok karácsonyi mese, amit esténként olvashatomk a gyerekeknek. Meg elvarázsolt, mesés filmek :) nekem, estére, töltődni.
Ami nagyon bejött új szokás: szomszédos forraltborozás/teázás a kivilágított teraszunkon, zenével, gyerekekkel.
Séta a temetőbe a Dédihez, közben szaloncukorevés és szaloncukor otthagyás.
És a közös sütés-főzés :) nálunk a bejgli. Unokatesókkal mézeskalács.
Régen 24.-én este jött a Jézuska, a gyerekeknek 25.-én reggel jön, amíg kicsik, hogy ne pörögjenek túl este, tudjanak aludni, másnap egész nap játszani az új játékokkal. De ha nagyobbak lesznek, lehet, ismét este ünneplünk majd. Szerettem az esti közös filmezést a családdal anno, ezt szeretném a mi családunkban is majd bevezetni :)
Ja, és az idei év rádöbbenése: nem várhatom el magamtól, hogy 1 hónapon át minden nap 1000%-os ünnepi lázban égjek, az túl hosszú idő. Szóval ne aggódjak jövőre, ha nincs egész decemberben ünnepi hangulatom.. megjön még időben :)
Nahát, Via, én majdnem ugyanígy csinálom a zserbót, csak tejföl helyett tejjel(növényi, mert vegán vagyok)! Nálunk is nagy kedvenc, még a bejglit is leváltotta(vagy 8 éve nem sütöttem, mert a kutya se ette, most éhezett rá a kedvesem). Szóval zserbó nélkül tuti nincs karácsony! És igen, az ajándékkal mi is lopva sunnyogunk a fához és csilingel a csengő. 🥰
Én kb. 6 éves lehettem, mikor leesett, hogy nem a Jézuska, meg az angyalka hozzák a feldíszített fát és az ajándékot. Olyankor este mindig papának jutott a szép harci feladat, hogy elvigyen minket szánkózni a kisöcsémmel. De akkor nem mentünk sehova, csak az udvaron építettünk hóembert. Az ablakhoz szaladtam, mert a szemem sarkából mozgást láttam és… anyukám gebeszkedik egy gömbbel egy magasabb ághoz… Az egész család a fát díszítette. Odaszaladtam papához és boldogan újságoltam, hogy anyu egy angyalka! Nagyapi nem győzött pisszegni. Faggattam , hogy akkor a többiek is..? Mondta, hogy igen, de ez titok, senkinek se mondhatom el, tesómnak a legkevésbé. Így még egy darabig hittem, hogy angyalok hozzák az ajándékot, a fát, csak már tudtam, kik az azok. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, mikor szembesültem a pucér valósággal. De az angyalokban azóta is hiszek! 🥰
Amig kicsi voltam (82-es vagyok) délután apukámmal elmentem sétalni, addig anyu földíszítette a fát. Mire hazaértünk már nem lehetett bemenni a nappaliba, hogy ne zavarjuk az angyalokat. Mindig a gyerekszobában vacsoráztunk és addig a nappaliba a csukott ajtó mögé bekerültek az ajándékok. Elöször a fa fényei gyúltak ki, abból tudtam, hogy most már majdnem készek az angyalok, aztán amikor az kis asztalon meggyulladt a gyertya, akkor lehetett bemenni. A fát egy ideig a Jézuska hozta, aztán egy idö után elkezdtük együtt venni, mondván kell neki a segítség. Ha jól emlékszem, akkor tájt lehetett ez, amikor Apukám majd két évig külföldön dolgozott és ugye Anyukámnak egyedül kellett beszereznie a fát. Innentöl együtt is díszítettük, 24-én délelött. Ajándékokat egészen pici kormomtól én is mindig készítettem mindenkinek (leginkább kézmüves dolgokat anyuval), így egy idö után magamtól rájöttem, hogy hogyan is müködnek a dolgok. Mindez annyira természetesen történt, hogy nincs is konkrét emlékem arról, hogy ez mikor volt.
Kaja ügyileg, beigli az mindig volt, de én azt ma már sose csinálok, mert igazándiból sose rajongtam érte igazán. A menü nálunk aszalt szilvás pulyka tekercs volt sokáig, késöbb kezdett csak el variálni anyukám. A mákos guba viszont alap, és most hogy írok jut eszembe, hogy idénre még nem terveztem be!
Ma már rettenetesen élvezem amúgy, hogy én “csinálhatom” a csodát. Három lányom van, 4, 6, és 7 és fél évesek. Szerencsére még mindegyikük hisz a karácsonyban.
A szokások viszont nagyban változtak, amiben az is közre játszik, hogy a férjem spanyol és Németországban élünk. A spanyoloknál a fa advent elejétöl sok helyen már áll, Mikulás nincs, viszont 25-én a Télapó hozza az ajándékokat. A legfontosabb része az ünnepnek pedig a január 5-e és 6-a, a Három Király eljövetele. Ök hozzák a legkomolyabb ajándékokat, 5-én este díszes felvonulás keretében érkeznek meg minden spanyol városba, a gyerekek legnagyobb örömére. Éjjel aztán szétosztják az ajándékokat. 6-án reggel tehát újra meglepetés várja a kicsiket és ekkor a családok is újra össze szoktak gyülni ebédre. A németeknél van ahol Jézuska hozza az ajándékot, van ahol a Télapó (Weihnachtsmann), van Mikulásuk december 6-án, és sok helyen vannak csínytevö karácsonyi manók is, akik advent alatt tevékenykednek. Na ezt gyúrd össze eggyé!
Az évek során nálunk teh´át a következö menet alakult ki:
Van karácsonyfa advent eleje-közepe körül, attól függöen, hogy a lányok meddig bírják. Általában nem sokáig, mert imádják díszíteni. (Amúgy is megoldhatatlan lenne a fa becsempészése, mert nyitott nappalink van és mi felnöttek is örülünk, hogy nem marad minden 24-ére.)
Van Mikulás, de csak pici csokival, esetleg valami aprósággal.
Van Télapó 25-én (egyikünk se vallásos) – szintén logisztikai okokból, egyszerübb éjjel betenni az ajándékokat a fa alá, arról nem is beszélve, hogy így legalább 24-én is együtt tudunk lenni végig. Eddig karácsonyi ebéd volt, mert a kicsik nem bírták volna sokáig este, idén még nem döntöttük el, hogy hogyan legyen. A Jézuskát hallják a gyerekek az iskolában és az óvodában, a nagy idén rá is kérdezett, hogy ha karácsonykor Jézus születését ünneplik, akkor miért a Télapó jön. Mondtam neki, hogy a karácsony a szeretet ünnepe is, és akit szeretünk azt valamilyen módon meg szoktuk ajándékozni. A Télapó is ajándékokat hoz és a szeretetet ünnepli velünk. A gyerek elfogadta a magyarázatot, én meg jól vállon veregettem magam, amiért ilyen jól kivágtam magam! :D:D:D
Végül pedig jönnek a Királyok is hozzánk (az ajándékokat fölosztjuk a két ünnep között), és bár az elején kételkedtem, egy pillanatig nem okoz az fejtörést, hogy a német és a magyar gyerekek ilyenkor miért nem kapnak ajándékot. (Az is igaz, hogy idén lesz elöször, hogy nem megyünk sehova karácsonyk-é or, így talán ezt most fogják elöször igazán észlelni.) Még egy hagyomány, amit szintén tartunk, a spanyol kalács koszorú mint desszert-reggeli-uzsonna január 6-án. Ma már amúgy a család spanyol fele is azt eszi, amit én sütök (idén persze sajna nem) és esküsznek rá, hogy jobb mint a bolti! :D
A német (amúgy azt hiszem eredetileg dán) adventi-karácsonyi manókat én idén ismertem meg jobban, sok helyen ök hozzák az adventi naptárt, söt sokan pici ajtókat fölállítva be is költöztetik öket advent idejére a lakásba. Erös késztetést érzek rá, hogy jövöre hozzánk is jöjjön egy, mert a csodából sosem elég! :)
Ja, és azt kihagytam, hogy a legkisebbnek december 29-én van a születésnapja, szóval ünneplésböl ilyenkor nincs hiány! :D
Én 1979-ben születtem.
Nálunk az volt a szokás, hogy karácsony este apummal és öcsémmel (akkor még csak egy volt) elmentünk sétálni a városba, és megnéztük, hol jött már meg a Jézuska. Később anyum is csatlakozott hozzánk, aztán szépen hazabandukoltunk. Épp, amikor a saját ablakunk alá érkeztünk (egy ötlakásos társasház L alakjának rövidebbik szárnyát kitevő emeleti lakásban laktunk – egy halászcsárda fölött), nálunk is felgyúltak a színes karácsonyi fények! A szemünk láttára érkezett meg hozzánk Jézuska az angyalokkal. :)
A varázslat eme része nálam kb. nyolc éves koromig tartott, akkor kezdtem kapisgálni, hogy nem a Jézuska jár-kel a csukott ablakon át (nekem meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy rács akadályt jelenthet neki vagy akár a Mikulásnak :) ). Akkor annyira fellelkesültem, hogy az alig egy éves (januári) kistesómnak oda is adtam az arra a karácsonyra kapott gumiarcú, de egyebekben textil-babát. Öcsém úgy szerette, majd’ megette. Így lett belőle Szereti Baba. A ‘majd’ megette’-problémát szüleim úgy orvosolták, hogy a szétrágott arcú babát egy óvatlan pillanatban lecserélték egy ugyanolyan újra. :D (Azt nem tudom, hogy az évek során hányszor, gondolom öcsém se rágta örökké szét.)
Amikor a kisöcsém is elég nagy volt, meg a legkisebb öcsénk is megszületett, már négyesben mentünk sétálni karácsony este, a szüleink meg nyugiban díszíthették a fát. Mi, nagyok, megbíztuk őket, hogy a mi ajándékainkat is rakják a fa alá. Nálunk volt az a fogalom, hogy kinek a Jézuskája hozta az adott ajándékot (Apa-Anya, Mama-Papa, Keresztanyu-Keresztapu Jézuskája stb.), így még az se volt olyan rizikós, ha láttuk, hogy a szüleink rakják a fa alá őket. De azért, amikor nagyobbak lettünk legidősebb öcsémmel, vigyáztunk a kicsik csodájára. Karácsony este tehát elmentünk megnézegetni mások karácsonyát az utcáról, illetve vonat-őrült kisöcsém miatt a vasútállomásra is mindig elsétáltunk, ami jó messze volt, szóval a szüleinkenk elég sok ideje volt az előkészületekre. Na meg, a templomban én mindig szerepeltem, így az is egy órás elfoglaltság volt Jézuska-váró öcséim számára, amit nem otthon töltöttek. :)
A legkisebb öcsémet a középső világosította fel (hat és kilenc évesek voltak akkor). A legkisebb öcsém meg szó nélkül kabátot húzott, lement a sarki boltba, és vett mindenkinek egy csomag nógrádi ropit. :)
Ami nekem hiányzik a felnőttkori karácsonyokból, az a meghittség, a csodavárás. Nem baj, hogy mi felnőttek egymásnak nem adunk ajándékot (ebben megegyeztünk pár éve, de persze szüleink kapnak tőlünk közösen valamit). Nálunk kicsit olyan, hogy amint “elfogytak” (=felnőttek) a gyerekek, már nem kell nagyon ünnepelni sem. Karácsonyfa van, karácsonyi ünnepi lakomák vannak. Mivel járok templomba, nekem ez azért kicsit más, ott tudok ünnepelni, de jó lenne családi körben is megélni ezt a csodát. Persze, jókat tudunk beszélgetni, de ez nem feltétlen karácsonyhoz kötött. Most van egy kis unokaöcsém, talán az ő kedvéért újra megjelenik nálunk a csoda is, de egy kicsit szomorú, hogy ettől függ a dolog. Pláne most, hogy a szüleimmel hármasban leszünk szenteste (nemcsak a járványhelyzet miatt, hanem mert öcséim a párjaikkal ünnepelnek, illetve van, aki ügyeletben van, és nem tud hazajönni). Bár, mivel felvételről megy az istentisztelet, és én is mondok benne imát, van esély, hogy rá tudom venni őket: nézzük meg együtt. Az talán segít. :)
BOldog karácsonyt mindenkinek. :)
Én 85-os vagyok, nálunk is inkább fokozatos raeszmeles volt az ajándékozok kilétére, nem hirtelen és én is imádom a szörnyen giccses karácsonyi slágereket. 😀 Két kisgyerekem van. 3 és 5 évesek, és miattuk nagyon jó a karácsony. Véletlenül, nem is tudom hogy alakult ki az új szokásunk, amikor a nagyobbik gyerekem megszületett, hogy minden évben készítünk egy karácsonyi fotót, amit kepeslapkent kinyomtatunk és elküldunk a rokonoknak. Ezek általában elég viccesre sikerülnek, nem a szokásos beállított fotós kép, és a család már előre várja, hogy az adott évben milyet kap! A fát mi is együtt díszítjük, sőt, főleg a gyerekek díszítik 24-en délután. A karácsonyi menü mindig kicsit más, ez picit zavar, valahogy nem tudunk egy szokásos menüt kitalálni pedig jó lenne. Sütiben van ilyen, mert minden évben flodnit sütök, óriási adagot! Meg zserbó golyót is szoktam, de az idén elmarad asszem. Az ajándékot az angyalok hozzák suttyomban, de csak a gyerekeknek. Tavaly bevezettük, hogy nincs felnőtteknek ajándék. Kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz, mert szeretek adni és kapni is, de már elegem volt a sok drága mégis sokszor haszontalan holmikbol. És jó döntés volt, egyáltalán nem hiányzik, inkább megkönnyebbülést jelent. Helyette tavaly többet voltunk együtt közös programok voltak, ami idén nem lesz sajnos, most inkább többet főzünk, sütünk és ezekből cserélgetunk a rokonokkal. Amire éveken óta vágytam de valahogy sosem sikerült megvalósítani, az a karácsonyi kivilagitas. Szeretem ha az ablakokban van valami fény, és tetszenek az égősorok a kertekben. Az ablakban lévő meg kicsit béna, de idén végre én is feldíszítettem kint egosorral az óriási fugefankat, és minden este tökre boldog vagyok tőle, mert a konyhából pont rálátok.
Nekem felnőttként sokszor nagyon ellentmondásos érzéseim vannak a karacsonnyal kapcsolatban. Néha sírni tudnék, ha belegondolok, hogy nekem a legnagyobb gondom hogy mi legyen a menü, miközben van, ahol iszonyatos körülmények között szenvednek emberek. Persze ez mindig igaz, de ilyenkor még jobban érzem ezt az óriási szakadékot. Nekem sokat segített, hogy vannak a gyerekek, és miattuk valahogy újra varázslatos az egész, sokszor szinte olyan mint amikor én voltam gyerek, vagy még jobb is, látni, hogy mennyire várják, szeretik ezt az ünnepet.
Igen, a kivilágított ház, udvar! Nekem jó érzés, hogy ha én nem is látom, hisz kint van, örömet okoz a hajnali sétáloknak, kukásnak, ujsagosnak stb.
Mi ajándékozunk felnőttek is. De csak férj, tesó, szülők. És apróság. Konyv, kedvenc kávé, kezkrém. Nekem olyan jól esik!
81es vagyok, szóval sok dolog hasonló.
Én nem emlékszem naaaagy rádöbbenésre, valahogy lassan mindenre rájöttünk. Mi mindig együtt díszítettük otthon a fát, iszonyú jó móka! A családom református, és ez az angyal hozza a fát cucc katolikus hagyomány, a suliban sosem értettem, mikor szünet után kb minden órán el kellett mesélni, rajzolni mit kaptunk, elmondtam, erre a tanár mindig beszólt, hogy meg a karácsonyfa. Én meg nem értettem, hisz dehogy, azt együtt díszítettük!
Olyan sosem volt, hogy ha jók lesztek, eztazt kaptok, ez nem volt nevelési ütőkártya, és nem voltak igazán társadalmi különbségek sem, nem irigyeltük egymást, nem volt miért.
Sok hasznos ajándékot kaptunk, de sajnos én ezt nem szeretem, ma sem. Mélypont az Obádovics féle matek könyv volt:-) Krémet, kávét ilyesmit szeretek kapni, de háztartási gépet, ruhát nem, ma sem. És főleg könyv, mindig könyv, azt tőlem mindenki kap.
5 éve vagyok anya, még keresem, hogy jó nekünk ez a karácsony, és bevallom, még siratom a régit, mert az már sosem lesz olyan, mert már úgy nem leszek gyerek, már én “csinálom”, nem nekem “csinálják”, remélem érthető.
Igyekszem a fiúknak nem túltolni, mert nem hiszem, hogy az a lényeg, hogy minden m2en ömöljön otthon a giccs és ajándékot sem kapnak milliót. A kaja nekik egyelőre indifferens, a nagy fényevő, a kicsi meg mindent szeret, én meg pocsékul főzök meg kb sehogy.
Hal gyerekkoromban sem volt, sőt férjemnek sem, mindketten undorodunk a halaktól. Anyukám Tisza parti, ott a hal mindennapos étel, ünnepkor fel sem merült. Ugyanez a mákos guba, az apa és anya hagyományaiban is egy ilyen gyors péntek, szombati étel, nem ünnepi. Szóval náluk általában 24-én töltött káposzta, 25-én húsleves meg sült kacsa, 26-án meg tejfölös csirke volt. Beigli sem hagyomány, mai napig nem értem, mitől olyan jó süti az, hát mennyivel jobb a zserbó! Mindig olyan süti volt, amit kértünk, megkívántunk, talán az a macerás mandulácska volt stabil.
Most én csak kókuszgolyót csináltam, mert a fiúk azt szeretik nagyon, nekik az A SÜTI.
Zene? Én pont imádom azt a 3 at, amit írsz. Megy a christmas crooze fm, nekem szuper.
Ja, és nem írtunk levelet Mikunak, Jézuskának, de más kis barátom sem, erről már felnőttként hallottam, hogy van, ahol szokás.