Felkapott téma mostanában az öngondoskodás, aminek elképesztően örülök, hiszen az elmúlt években rendszeresen emlegetem a blogon, hogy mennyire fontos, hogy jól bánjunk magunkkal. 

Kicsit viszont úgy érzem, hogy az öngondoskodás kapcsán nagyon könnyű elbeszélni egymás mellett — egyszerűen azért, mert az öngondoskodás különböző embereknek teljesen különböző dolgokat jelent.

Ebben a témában kaptam nemrég olvasói levelet Katától, aki ezt írta:

Sokat írsz az öngondoskodásról, és hogy “légy kedves magadhoz”. Na, ez az utóbbi az, amit nem tudok értelmezni. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy hogyan kell ezt tenni, mit jelent ez a gyakorlatban.

Azért tetszett meg különösen ez a kérdés, mert erről így, az alapok szintjén nem szokás beszélni, pedig a felvetés teljesen jogos. Túl az olyan közhely-javaslatokon, mint hogy veszünk egy habos fürdőt, vagy levendulás illóolajat párologtatunk, mit jelent valójában az, hogy kedvesek vagyunk magunkhoz?

A mai epizódban ezért elmondom:

• hogy mi lehet egy jó definíciója a saját magaddal szemben tanúsított kedvességnek,
• hogy mivel kezdődhet az önmagaddal szemben tanúsított kedvesség,
• és végül az is ki fog derülni, hogy mi az a három hozzávaló, amit semmiképpen ne tegyél bele az öngondoskodás-szendvicsedbe.

Én Farkas Lívia vagyok és ez itt a Lecsó. Csapjunk is bele! 

Olvasd vagy hallgasd a legújabb részt a nagy lejátszás-gombra kattintva!
Ha nem tudod hallgatni, akkor tekerj lejjebb, és elolvashatod az epizód leiratát! :)

(Hogyan hallgathatod? Itt és most a fenti lejátszógombra kattintva, az MP3-fájlt letöltve, vagy Spotifyon, vagy az Apple Podcastson, vagy a kedvenc podcast-lejátszódon!)

 

Mi köze az öngondoskodásnak ahhoz, hogy kedves vagyok magammal?

Ha te kedves vagy valaki mással, akkor az úgy néz ki, hogy nem azért csinálsz neki dolgokat, mert elvárta, vagy illik vagy kikényszerítették, hanem mert ki akarod fejezni, hogy szereted, hogy fontos neked, hogy kötődsz hozzá, hogy törődsz vele. Ezt azonban nem csak más emberekkel tudod megtenni, hanem saját magaddal is.

Magunkkal jól bánni sok embernek sokféle dolgot jelenthet. Én is használom a blogon ezt a kifejezést, és ebben a podcast epizódban is gyakran fogom emlegetni, úgyhogy annak érdekében, hogy közös nevezőről induljunk neki a téma feldolgozásának, elmondom, hogy mik az én szempontjaim.

Az én kedvesség-definícióm egyetlen mondat, ami így hangzik:

Kedvesnek lenni magaddal azt jelenti, hogy úgy bánsz magaddal, mintha egy olyan ember lennél, akit kedvelsz.

Talán már ebből látszik, hogy az én felfogásomban hogyan kapcsolódik az öngondoskodás a kedvességhez.

Hiszen ha kedves vagy valakivel, akkor gondoskodsz róla: például megeteted, ha éhes, betakargatod, ha álmos, és így tovább. Amikor magaddal vagy kedves és magadról gondoskodsz, az az öngondoskodás.

Képzelj el egy finom szendvicset. A kedvenc kenyeredből van, aminek még a héja is művészet. Előveszel két jókora szeletet, és magad elé fekteted őket. Megkened mindkettőt a legízletesebb kencével – lehet, hogy egy picit meg is sózod vagy borsozod. Aztán belerakod a kedvenc zöldségeidet – van, ami friss, nyers, ropogós, harsogóan zöld, édeskés, más fűszeres olajban eltett vagy pikánsan savanyú. Kerülhet bele egy vastag szelet a kedvenc szendvicsbevalódból: füstös, sós, lehet, hogy egy kicsit csípős is. Már a készítése önmagában is felér egy szertartással, de a legjobb rész akkor jön, amikor beleharapsz, egyszerre érzed az összes ízt, és az jut csak az eszedbe, hogy pont erre volt szükséged.

Mindenkinek más van az öngondoskodás-szendvicsében, ráadásul az összetétele attól függően változhat, hogy ki éppen mire vágyik, vagy mi az, ami különösen odafigyelést igényel egy adott helyzetben. Viszont az elég biztos, hogy senkinek az álomszendvicsében sincs soha gumiabroncs.

Ennek fényében nézzük meg, hogy mi az, ami nem kaphat helyet egy öngondoskodás-szendvicsben, méghozzá azért, mert ha belekerül, akkor nagyon hamar elrontja az egészet.

1. Az öngondoskodás nem önigazol

Ez azt jelenti, hogy nem azért vagyok kedves magammal, mert jól néz ki, hogy én milyen jól bánok magammal. Nem az a célja a magamról való gondoskodásnak, a testápolónak, a habfürdőnek, a természetjárásnak, hogy azzal igazolom a létezésemet. Hogy kirakjam a kirakatba: nézd, jól bánok magammal, dicsérj meg, hogy tényleg jó legyen.

Ezzel nem azt mondom, hogy soha ne posztold a közösségi médiafelületeidre a kirándulásaidat és a mentális egészségedért végzett testmozgásodat – de nagyon fontos, hogy milyen elvárások társulnak ehhez a megosztáshoz.

Ugyanis minden oké, ha ez tényleg csak egy megosztás, amiben ilyen módon újságolom el a barátaimnak azt, amit csinálok, és esetleg még be is vonom őket a témáról való beszélgetésbe.

A baj akkor van, ha a megosztás öncélú és a külvilágnak történik, vagyis ha eleve azzal a céllal csinálok és osztok meg valamit, hogy te és lehetőleg mindenki más a világon szépeket gondoljon rólam, esetleg irigyeljen. Ebben az esetben teljesen megváltozik a keretrendszer, és ha nem jön rá ezer lájk, hogy elmentem kirándulni, akkor tök mindegy, hogy én egyébként mennyire jól éreztem magam kirándulás közben, mert már nem az a szempont, hanem az, hogy valamilyen fiktív mérce szerint a közösségi média nemzetközi olvasóközönségének “nem volt elég jó” a kirándulásom.

 Ez tehát az első fontos pont: csak olyan tevékenység működhet öngondoskodásként, amit magadért csinálsz, és nem azért, hogy ki mit szól hozzá vagy kinek tetszik majd.

2. Nem öngondoskodás, ami előfeltételhez van kötve.

Mi a második dolog, ami elrontja az öngondoskodás-szendvicsedet? Az, ha előfeltételhez kötöd, ha azzal keretezed magadnak az öngondoskodást, hogy “hát igen, szükségem lenne enni, pihenni negyed órát, csendben elvonulni egy kicsit, és alkalom is adódna rá, de hopp-hopp, nem lehet, mert itt van még ez meg az, amit még meg kell előbb csinálnom”.

Ez a fajta gondolkodás nem képes arra, hogy tiszteletben tartsa az alapvető szükségleteidet. Ha felteszel egy képzeletbeli lécet, és megvonod magadtól a pihenést és az ételt, amíg meg nem ugrod azt a lécet, akkor ez még akkor sem számít öngondoskodásnak, ha a legvégén, az utolsó utáni pillanatban végül csak megadod magadnak — mert közben sokkal hamarabb lett volna rá szükséged. Például már a legelején.

Úgyhogy

• Ne kelljen megvárni egy idegösszeroppanást azzal, hogy végre pihenj.
• Ne csak akkor ülj le, amikor már eltört a bokád.
• Ne csak akkor menj el pisilni, amikor már nem bírod visszatartani.
• Ne csak akkor aludj, amikor már tikkel a szemed.
• Ne csak akkor vegyél levegőt, amikor már légszomjad van.

A jó hír az, hogy nincsen előfeltétele annak, hogy mikortól lehetsz kedves magaddal.

Az öngondoskodás nincs eredményhez kötve. Nem csak akkor lehetsz kedves magaddal, amikor elérsz egy kitűzött célt, amikor valamilyen konkrét módon nézel ki, amikor már mindent letettél az asztalra, amikor tökéletes vagy és amikor minden feladatod kész van.

Tudom, hogy annyira belénk van nevelve, hogy a legalapvetőbb igényeink teljesítéséhez is várjuk az engedélyt, hogy ha nincs ott senki, akkor felállítunk magunknak feltételrendszert. Ezért elsőre tényleg nehéz elképzelni, hogy valójában nem kell senki engedélye vagy felhatalmázasa.

Egyszercsak eldöntheted, hogy jobban akarsz bánni magaddal, és el is kezdheted. Például mondjuk most. Vagy ma este. Vagy holnap reggel.

Az öngondoskodás-szendvicsben tehát nincs helye külső véleményeknek és előfeltételeknek.

3. Az öngondoskodásba nem fér bele a bűntudat.

Végül a harmadik dolog, amit ki kell pöckölnöd az öngondoskodás-szendvicsből, ha találnál benne, az a bűntudat.

Magadról gondoskodni, magaddal jól bánni nem egy teljesítendő lista. Nem verseny. Nem egy újabb elvárás, amit ha nem csinálsz tökéletesre, akkor elbuktál.

Az öngondoskodó rutinok is tudnak ilyen méregetősek lenni: kinek hány lépéses a rutinja, ki mi mindent csinál, ki hogyan bánik jobban magával. Amikor megoldásokat keresünk, és teljesen kimerülve felmentőseregre lenne szükség, olyankor nagyon könnyű beleesni abba a hibába, hogy “jaj, hát hiszen ennek a másik embernek működik, hogy reggel fél ötkor kel” (vagy legalábbis ő azt állítja, hogy működik neki), és ezért mi is elkezdjük csinálni, és akkor is erőltetjük tovább, ha hozzánk az ő módszere nem passzol, vagy nekünk egyáltalán nem működik.

De az öngondoskodás nem verseny. Mindenkinek máshogy néz ki, hogy mire van szüksége, ráadásul ugyanannak az embernek más életszakaszokban másféle dolgokra lehet igénye — így még egy korábbi önmagadhoz is teljesen felesleges méregetned azokat a dolgokat, amiket most teszel magadért. 

Ha felismerted azt az igényt, hogy neked az öngondoskodásod része az, hogy mozogsz; vagy ha rájöttél, hogy jobban alszol, ha este már nem telefonozol, akkor ezt nem azért ismerted fel, hogy utána minden egyes alkalommal, amikor nem csinálod meg, bánthatsd magad miatta.

Hiszen ha bántod magad, akkor nem magadról gondoskodsz, csak kitaláltál magának egy újabb lécet, amit nem tudsz minden nap 100%-osan megugrani, ami aztán bűntudatod kelt benned, az meg csak azt eredményezi, hogy mondogathatod magadnak, hogy erre se vagy jó, meg különben is minek erőlködsz. Ez így minden, csak nem öngondoskodás.

Az első lépés egy kedvesebb belső hang felé

Amikor arról beszélek, hogy bánj úgy magaddal, mintha egy olyan ember lennél, akit kedvelsz, akkor nem arról beszélek, hogy az az új elvárás, hogy szerelmes legyél magadba, meg hogy állandóan imádjad minden porcikádat.

Az, hogy kedves vagy magaddal, ott kezdődik, hogy egy kicsit empatikusabban bánsz magaddal, mint eddig. Hogy egy kicsit jobban tiszteled magad. Hogy elfogadod, hogy nem vagy hibátlan, és akár még azt is, hogy eleve nem is kell hibátlannak lenned.

Ha ezen a ponton még mindig megfoghatatlannak tűnik bármilyen pozitívabb viszony magaddal, akkor kezdd ott, hogy megnézed, mi az, amit abbahagyhatsz azok közül a dolgok közül, amiket most csinálsz, és amik jelenleg nem segítik az öngondoskodásodat. Ha ezek közül csak egyre-kettőre elkezdesz odafigyelni, már az segíteni fog abban, hogy kedvesebb legyél magaddal.

Ilyenekre gondolok, hogy:

• Nem vagy magaddal türelmetlen.
• Nem vagy magaddal szükségtelenül szigorú.
• Nem ordítod le saját magadat, ha hibázol.
• Nem tagadod meg magadtól az érzést, hogy fáradt vagy.
• Nem vársz el magadtól betarthatatlan tökéletességet.
• Nem vonsz meg magadtól olyan alapvető emberi igényeket, mint az evés, az alvás, vagy a pihenés.
• Nem bünteted magad azért, hogy ember vagy, és elfáradsz, hibázol, nem vagy mindig tökéletes, nem sikerül minden elsőre, és nem vagy abszolút tehetség mindenben azonnal.

Ez mind arról szól, hogy ne támassz magaddal szemben betarthatatlan elvárásokat, amiket ha nem sikerül teljesíteni, akkor utána elhordod magad mindenféle lusta szemét dögnek.

Ugyanis ha egy barátod bánna így veled, akkor elküldenéd melegebb éghajlatra — de minimum nagyon rosszul esne, és felvetné a kérdést, hogy ha így bánik veled, miért vagytok barátok.

Ha a gyerekednek, a kutyádnak, vagy a legjobb barátnődnek nem mondanál ilyeneket, akkor magaddal miért oké úgy beszélni, mint egy utolsó ronggyal? Nem vagy utolsó rongy.

Ezt akár tesztként is alkalmazhatod a saját belső hangodra. Ha ezeket a szigorú elvárásokat te támasztod magaddal szemben, az egy mérgező belső hang, és ennek a hangnak a felismerése az első lépés afelé, hogy a saját magaddal szembeni szigort apránként kedvességre váltsd.

Egy kedves ember sem mindig kedves magával

Mielőtt az utadra engedlek, még egy tévhitről érdemes beszélni a magaddal szembeni kedvesség kapcsán, mert tudom, hogy van, akit ez tart vissza attól, hogy elkezdje megengedni magának az öngondoskodást.

Ez a tévhit pedig azzal kapcsolatos, hogy milyen ember az, aki kedves magával.

Sokak szemében ugyanis a magával kedves ember idealizált verziója állandóan bazsalyog, mindig minden könnyű neki, sosem keseredik el, sosem haragszik magára.

De ez valójában inkább torz karikatúra, mint ideál, és nem is erre van szükség, amikor arról beszélünk, hogy jóban vagy magaddal.

Abba, hogy jóban vagy magaddal, teljes mértékben belefér, hogy még mindig vannak szigorú gondolataid azzal kapcsolatban, hogy mit szabad, meg mit nem.

Nem lesz minden magaddal kapcsolatban felmerülő gondolatod csupa báj és elfogadás. Helyette kezdetnek lehet, hogy legalább már észreveszed a szigort. Lehet, hogy még mindig megszólal benned a hang, hogy jaj, nem szabad pihennem, mert blablabla, de legalább már észreveszed, hogy ezt csinálod.

És mondjuk néha, miután észrevetted, mégis hagyod magad pihenni. Észreveszed, hogy hajtod magad, és mondjuk engeded magad segítséget kérni.

Szóval nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra hirtelen 100%-osan elfogadod és 100%-osan megszereted magad.

Ez egy folyamat, egy fokozatos kinyílás önmagad felé.

Ismerkedés azzal, hogy te mitől érzed jól magad, neked mire van szükséged. Felfedezése annak, hogy ami másoktól jól esik, azt lehet, hogy magadnak is meg tudod adni – nem várod meg, amíg majd más bíztat vagy elvisz kávézni, hanem te viszed el magad, és saját magadnak is értelmes, empatikus partnere tudsz lenni.

Nem holnaptól, varázsütésre leszel elfogadó magaddal, vagy fogsz segítséget kérni azonnal, amikor szükséged van rá, de elkezd szép lassan beleépülni a gondolkodásodba, hogy egyáltalán létezik ilyen lehetőség.

Mert az öngondoskodás valójában akkor kezdődik, amikor megjelenik lehetőségként az is az eddigiek mellett, hogy kedves vagy magaddal – egy adott helyzetben, egy döntéspontban, sőt csak úgy, általában is.

Azaz már az opciók között tartod számon, hogy dönthetsz úgy, hogy leteszed az adott feladat erőltetését, vagy nem bántod magad tovább, vagy segítséget kérsz. Vannak választási lehetőségeid és kipróbálhatod, milyen is az, amikor élsz velük.

És amikor egyre többször jelenik meg ez a döntési lehetőség a fejedben, és te egyre többször választod a kedvességet az önbántás helyett, az fogja napról napra és lépésről lépésre eltolni a hangsúlyt a szigortól az empátia felé.

De, ahogy mondtam, az első lépés a tudatosítás. Hogy elkapod a fejedben, amikor megint úgy fröcsögnél magadra, mint egy szigorú őrmester. És szólsz neki, hogy hé, te, szigorú hang, ácsi, velem nem lehet így beszélni.

Ha pedig nem megy még az, hogy az őrmesterhangot a saját magadéra váltod, akkor idézz fel valakit, aki szerinted kedvesen szólna hozzád – ez lehet valós személy, pl. egy nagymama, legkedvencebb óvónénid, tanárod, legjobb barátod, a gyereked, bárki. De lehet egy teljesen fiktív személy is, ha úgy könnyebb. Idézd fel őt, és tedd fel a kérdést, hogy ő mit mondana? Kezdj el magaddal úgy beszélni, mintha egy olyan ember mondaná neked, aki szeret. Aki jót akar neked.

És tudom, hogy már most képes vagy így beszélni, mert azokhoz az emberekhez, akiket kedvelsz, akiket szeretsz, már most így beszélsz. Már most türelmes vagy velük, már most hagyod, hogy a válladon sírjanak, már most megöleled őket, ha szomorúak. Velük se ordítasz, hogy miért ilyenek; tőlük sem tagadod meg, hogy pihenjenek. Őket nem szégyeníted meg, és nem alázod meg őket állandóan, ha picit is nem tökéletesek valamiben.

Szóval már van egy csapat ember az életedben, akik megkapják tőled ezt a fajta kedvességet.

Itt az ideje magadat is bevenni ebbe a csapatba.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Vigyázz magadra!