2016 júliusában beszuszakoltuk az életünket egy furgonba, és két nap alatt átszeltük Európát, hogy Brightonba költözzünk. A furgon nem csak azért volt praktikus, mert egy bőrőndnél több cuccal érkeztünk volna, hanem mert teljes létszámban utaztunk – a teljes létszám esetünkben pedig úgy néz ki, hogy Ádám, a nyúl, meg én. Mert a nyúl az családtag. Gomez akkor volt 3,5 éves, és türelmesen viselte a meleg, nyári időt az ölünkben pihegve. Nem is volt kérdés, hogy jön. Az se volt kérdés, hogy nem fogom berakni a repülőgép csomagtartójába, ahol vagy elviseli a hideget és a zajt, vagy nem.

Az új otthonban hamar berendezkedett, készségesen felügyelte az IKEA bútorok összeszerelését, és szinte azonnal boldogan aludt bárhol. Neki mindegy, csak együtt legyünk. Nekünk is mindegy, csak együtt legyünk.

2017. májusban vettük észre, hogy valami baj van az alsó metszőfogaival, hirtelen összetorlódtak. A rutinvizsgálatból végül egy majdnem két éves tortúra lett – egy makacs tályog, bakteriális fertőzés, lecsiszolt állkapocs, napi gyógyszerezés, 14 műtét, a műtétek után aggódás, hogy felébred-e, hogy elkezd-e enni… 2017. októberében mondta először egy állatorvos nővérke, hogy lehet, hogy el kéne altatni. “Miért, halálos a betegség?” – kérdeztük. “Nem, dehogy is. De nagyon macera lesz.” Jó, hát ha nem hal meg, akkor él, és ha macera, akkor macera.

Nem mondom, hogy nem az volt. Kényszeretetés naponta háromszor, folyamatos kötéscsere, sebpucolás, genny, vér. Annyira normalizáltam azt az időszakot, hogy visszanézve a fotókat látom, hogy mekkora horror volt, és nem tudom, hogy bírtam ki. De kibírtam, mert élni akart. Mert több jó napja volt, mint rossz. És akkor is megérte, ha emiatt nem mentünk sehova, még napközben is maximum pár órára hagytuk el a lakást, mert menni kellett haza időpontra beadni a gyógyszert naponta többször (volt, hogy négyszer), gyakorlatilag évekig, etetni a gyógytáppal, amikor nem evett. És mindig, mindkettőnkre szükség volt  – én ölbe veszem és tartom, hogy ne szökjön, Ádám beadja, amit be kell, mert négykezes munka az ilyesmi, És persze minden ilyen szeánsz után alaposan meg kell simogatni, hogy tudja, hogy itt vagyunk. Mi már azelőtt “nem jártunk sehova”, hogy menő volt.

Bármilyen műtét vagy gyógyszerkúra lejárt, mindig vártuk, hogy akkor most elmúlik-e a fertőzés, begyűlik-e újra a tályog. Ezek reménykedő időszakok voltak – volt, hogy egy napig tartottak, volt, hogy egy hétig. Aztán újra folyt a genny, még egy fogat megevett, még egy műtét, és kezdődik elölről az egész.

Fizikailag és érzelmileg is megterhelő időszak volt ez. Gyakran nem aludtam, az újra meg újra kiújuló betegség mindig egy őrült nagy sokk volt, hogy na, akkor a már amúgy is kimerült állapotból szívjuk fel magunkat újra, és mehet az újabb kör.

Eddigre Gomez, drága kincsem, már teljesen rosszul volt, ha meglátta a hordozót. Elkezdett szó szerint egy helyben pörögni, tikkelt a szeme. Amikor először csinálta az állatorvosi váróban, épp egyedül vittem, és azt hittem, itt a vég. Azonnal ment is a teszt e.cuniculi-ra, hogy nem az idegrendszerével van-e valami baj. De nem. Minden oké. Csak már a nyúlcipője tele volt az orvosi kezeléssekkel, a buszozásokkal. A legvégén már taxival hoztuk-vittük, hogy minél hamarabb túllegyen az utazáson, közben a felül nyitott hordozón keresztül simogattuk, hogy semmi baj.

Végül az injekciókúra segített – penicillin, bőr alá, hogy eltakarodjon a baktérium. Első héten három, második héttől kettő, 4 héten át, aztán heti 1, még négy hétig. Ez ennyi utazást is jelentett. De úgy tűnt, hogy hat a penicillin, és volt utána 2 hét, amíg nem jött vissza a genny. A leghosszabb időszak az egész tortúra kezdete óta. Úgyhogy amikor visszajött – utoljára -, megbeszéltük a doktornővel, hogy ne szórakozzunk tovább a heti egy meg két szurival. Napi egy. 24 napig. Toljuk meg. Viszont Gomez stressz-reakciója miatt az is egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy minden nap hozzuk-visszük csak azért, hogy a doktornő beadja neki az injekciót.

Egyszerre jutottunk arra a következtetésre, a doktornő meg én, hogy ezt otthon kell abszolválni. Az elsőt megmutatta a rendelőben, aztán adott 23 darab, előre felszívott fecskendőt, tűvel, és még 23 üres tűt, amit le kell majd cserélni beadás előtt, hogy üres legyen a tűjárat, ha esetleg beleszivárogna a gyógyszer.

És innentől kezdve 23 napig minden délután volt egy mini pánikrohamom, majd megszállt a nyugalom, úgy szedtem le szájjal a tűkupakot és köptem el, mintha rutinos lennék a tűkkel, miközben a nyuszi nassolt valamin, miközben Ádám simogatta, és annyira nyugis volt ez a beavatkozás az előző évekhez képest, hogy Gomez általában észre se vette, hogy bököm. Utána megint volt egy mini pánikrohamom, mert a tűfóbia azért nem olyasmi, amin az ember csak úgy túlteszi magát. De meg kell csinálni, mert élni akart, és mi is azt akartuk, hogy éljen. És amíg ebben egyetértésben vagyunk, addig van remény.

Ez volt 2019 januárjában. Kicsit kevesebb, mint két évvel azután, hogy elkezdődött az egész. És aztán nem jött vissza a tályog két hétig, aztán egy hónapig, aztán… soha többet. Gomez kivirult a következő években. Energikus volt, pattogósabb és bújósabb, mint valaha. Akárhányszor vittük rutin ellenőrzésre a doktornőhöz, mindig megkérdezte: “Hány éves is…? Nem néz ki annyinak.” Reggelente a fejemen ugrált, minden este a kanapén néztük együtt az aktuális sorozatot.

Végignyomtuk együtt a lockdownt, és nagyon szükség is volt rá, hogy kicsit kikapcsoljunk, amikor vele foglalkozunk. Megnevettetett, adott egy rutint a napoknak, és megmutatta, hogy amíg van remény, addig küzdeni kell, mert utána még ilyen jó pillanatok, hónapok, évek várnak. Sokszor gondoltam arra a nővérkére, aki azt mondta, hogy macera lesz a kezelés. Az is volt. De mennyire megérte! Kaptunk egy új esélyt együtt – gyógyszerek, tűk, sebkezelés és orvosszag nélkül.

Talán ezért volt olyan könnyű elhinni, hogy ez az ifjú nyúl örökké élni fog, és biztos ő lesz majd az, aki a 10-12 éves kort is megéri majd! Ha pedig nem, úgyis látni fogjuk rajta, ha öregedik vagy lassul, hiszen Áfonya is (aki kereken 8 évesen halt meg) az utolsó 1-1,5 évben már egyre inkább mutatta, hogy elkezdődött az utolsó fejezet (félrepisilt, nem tudott úgy mosakodni, elájulgatott, először havonta, aztán hetente, aztán naponta, a végén tíz percenként…). Úgy voltunk vele, hogy majd Gomez is “jelzi”. Amíg pattog, amíg ilyen virgonc, addig a világ összes ideje a rendelkezésünkre áll. Akkor is, ha már 8 éves és 8 hónapos. Hiszen energikus és mindenből visszapattan.

2021. július 1-jén, csütörtökön volt vele az utolsó “rendes” napunk. Pattogott, bújt, kuncsorgott nasiért, követte a napsugarat a földön, mint mindig. Péntek reggel arra ébredtünk, hogy nem jön reggeliért, és nem is kér enni. Máskor is volt már ilyen: a bélleállás gyakori a nyusziknál, fájdalomcsillapítóval, puffadásgátlóval lehet rajtuk segíteni, és hamar felállnak. Hússzor kihoztuk már ilyenből, legutóbb 2020. júliusában. De most nem volt se kaki, se pisi, és minden gyógyszer és masszázs ellenére nem volt elég a tudásunk. Ha végeztem az óránkénti kezeléssel, elbújt valamelyik sarokba. Nem kérte az érintésünket, ha étellel kínáltam, elfordult. Ha meg akartam simogatni, arrébb ment és hátat fordított. Péntek este már az ügyeletre mentünk vele, ahol még kapott erősebb fájdalomcsillapítókat és mindenféle gyógyszert. Meg lettünk dicsérve, hogy mindent jól csináltunk. Még volt bélhang, úgy adta haza a doktornő, hogy ezek alapján bármikor kakilhat, úgyhogy inkább nem tartja benn a nyuszit éjjelre, mert csak stresszelné, legyen velünk, és ha baj van, menjünk vissza.

Szombat reggel láttam, hogy baj van – hajnalban, pár óra alvás után riadtam hozzá, de addigra már szét voltak csúszva a lábai. Sajnos ez még eléggé bele van égve a retinámba, de remélem, idővel majd felülírja a sok szép emlék. Rohantunk taxival vissza az ügyeletre. Még megsimogattuk itthon, mielőtt betettük a hordozóba, én a taxiban fogtam a kezét, Ádám a kórház előtt simogatta meg még egyszer a dobozban. Aztán mentek is vele hátra. Nem úgy adtuk oda, hogy nem kapjuk vissza. Infúzióra kötötték, inkubátorba tették, hogy melegedjen, mert leesett a testhője, és kapott oxigént. Azt mondták, még mindig van bélhang. (“It’s bad, but it’s not a disaster.” Rossz a helyzet, de nem tragikus.) Menjünk haza pihenni, 9-kor bejönnek a nappali műszakosok, ők fognak hívni majd.

Hazasétáltunk. Semminek nem volt értelme. Mantráztam magamban, hogy It’s bad, but it’s not a disaster. Negyed tíz körül csörgött is a telefon, a reggeli doktorral. Mindent jól csináltak az ügyeletesek (pedig nem voltak kifejezetten nyúlszakértők, mint ő, de az alap dolgokat tudják), változás nincs, muszáj jobbra fordulnia. Este hatig mindenképp hív.

Sajnos tíz perc múlva hívott, és fel se kellett venni, hogy tudjam, hogy miért.

Leállt a szíve, és próbálták újraéleszteni, de már nem volt többet szívhang. 8 éves és 8 hónapos, az utolsó előtti napig aktív, élénk, a mi drága kincsünk. Egy nap majd biztos áldásnak látom, hogy hirtelen ment el, hogy nem is tudtuk, hogy a csütörtök volt az utolsó napunk, hogy egyáltalán nem kellett szenvednie, és nem egy hosszú leépülés végén adta fel. Mindenki mindent jól csinált, időben reagáltunk, a megfelelő ellátást kapta, az orvosok is mindent megtettek érte. De van, hogy az sem elég, hogy mindent jól csinálsz.

Egy hét telt el azóta, amikor ezeket a sorokat írom, körülbelül pont ilyenkor mentünk be múlt szombaton elbúcsúzni tőle. A sokk, azt hiszem, még mindig tart. Nagyon hirtelen a váltás. Nem egy beteges, öreg nyuszi hiányzik most az életünkből, akinek az aktív korszaka hónapokkal, évekkel ezelőtt volt, hanem egy élénk (ámde titokban tényleg öreg) nyuszi, aki a napjainkba ezer szálon fonódott bele. Az információ még nem érkezett meg az agyamba, és azt hiszem, egy darabig még nem fog. Reggelente arra ébredek, hogy mennyire hiányzik, majd kimegyek, hogy reggelit adjak neki. Sírok a kanapén, majd úgy kelek fel, nehogy rálépjek. Teljesen tudathasadásos állapot. Majd egyszer összeérnek az információk, addig ebben a fura köztes állapotban vagyunk. És hiába gyászoltunk már 9 éve ugyanilyen mély fájdalommal, egy picit se segít ez a “rutin”.

Abban segít csak, hogy hagyunk magunknak időt, hogy feldolgozzuk, tudjuk, hogy hosszú lesz, és hullámzó. És azt is tudjuk, hogy egyszer majd lesz jobb is. 17,5 éve élünk együtt Ádámmal, ezidő alatt csak az Áfonya és Gomez közötti 4 hónapban nem volt nyuszi az életünkben. A kapcsolatunk része, hogy van egy négylábú harmadik tag, akit közösen szeretünk, szóval ez is éles váltás ilyenkor. Most megint lesz egy ilyen időszakunk, amikor csak ketten leszünk, de ez a nyuszi-pozíció azt hiszem, az életünk hátralevő részében mindig be kell, hogy legyen töltve valamilyen szőrmók által. Ahogy anyu mondja, nyúl nélkül lehet élni, de nem érdemes… De most nem ez a dolgunk.

Most vigyázunk magunkra, levegőzünk, amikor lehet, odafigyelünk, hogy együnk, aludjunk, bőgünk, ha kell, tereljük a figyelmünket, amikor az segít, és nézzük a fotókat, videókat, amikor van hozzá erőnk. One day at a time.

Kérlek, fotózz és videózz sokat azokról, akiket szeretsz. Nem baj, ha látszik mögötte a szennyes, ha nem instagramra való – neked készül. Legyél rajta te is. Legyen közös fotótok. Legyen csoportkép is, amin mindenki rajta van. Nem érdekel, hogy ráncos a ruhád vagy előnytelen a póz, mert ezt 100%-ra mondom, hogy nem fog érdekelni, amikor azt a képet majd 5-10-25 év múlva visszanézed. Az élet hétköznapi pillanataiból van a több, és ugyanannyira, sőt, még jobban is megérdemlik a dokumentációt, mint az az egy-egy kiemelkedő születésnap, karácsony, esküvő vagy diplomaosztó. Azok is fontosak és jók, de a kis mindennapi rutinok fognak a legjobban hiányozni, amikor majd egyszer elmúlnak. Kártyázás a nagymamával, estimese a kicsikkel, vagy reggeliadás a nyuszinak…

Szóval kérlek, fotózz hétköznapi dolgokat. Bolondságokat. Videózd le a napi rutint, hogy hogyan ugrál a kutyusod, amikor sétálni mentek, hogy mit reagál a cica a konzervnyitó hangjára, hogy milyen, amikor a fejeden landol a papagájod, hogy hogyan rugózik a pelenkásod a Paw Patrol főcímzenéjére. A pillanatok, amikor bennük vagyunk, végtelennek tűnnek. És amikor nem történik semmi kiemelkedő, úgy tűnhet, hogy minden nap olyan, mint a másik. De egyszer majd más lesz, és legyen nyoma, hogy ilyen is volt. Dokumentáld, amíg lehet. Meg fogod magadnak köszönni.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki az elmúlt 8 év és 8 hónapban velünk követte Gomez életét, és velünk aggódott érte, amikor beteg volt. Tudom, hogy sokatoknak Áfonya és/vagy Gomez miatt lett nyuszija, úgyhogy ezért is gondoltam, hogy megírom ezt a megemlékezést róla, hogy ti is tudjátok.

Elképesztő űrt tudnak hagyni maguk után ezek a kisállatok. És tudom, hogy nem mindenki reagálja le jól a gyászt, főleg, ha “csak” egy állatról van szó. (Én sem jelentem be most mindenkinek, hogy miért karikásak a szemeim, mert nincs energiám védőbeszédet tartani, hogy jogom van úgy érezni, mintha kitépték volna a szívemet, pedig “csak” egy nyúl volt.) Tök jogos állat halálát is óriási veszteségnek megélni. Ha te is most ezzel küzdesz, és ma még nem mondta ezt neked senki, akkor mondom én. Ez is gyász és ez is veszteség, és szabad szomorúnak lenned.

Vigyázzatok magatokra, és simizzétek meg a nevemben is az állatkáitokat. És lőjetek vele egy szelfit. Magatoknak. ♥