A második nap volt az igazi áttörés a londoni tartózkodásunk során. Nem mertem remélni, hogy ennyire hamar lesz, de nagyon örülnem neki, amikor végre éreztem. Illetve nem éreztem. Szerdán ugyanis még sokszor eluralkodott rajtam a pánik: tömeg volt, nem tudtam a szabályokat és ezért folyton nekem jöttek (mozgólépcsőn keep right, egyébként keep left, általában look right, egyébként néha look left). Az emberek folyton haladnak, nincs olyan, hogy valaki megáll és nézeget -- turistaként ez is gond volt néha. Minek fotózom a Szent Pál tetejét, menjek már! A legjobb az volt, amikor egy idős hölgyet szerettem volna elengedni -- én előre haladtam, ő jobbról jött, én meg jobbkéz szabály és "engedd előre az idősebbet" alapon megálltam és intettem neki, hogy menjen nyugodtan ő. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, esküszöm kevésbé idegesítette volna, ha átvágok az orra előtt, mint hogy megálltunk két másodpercre. Csak nézett rám, mint egy hülyére, hogy mi bajom van. Londonban menni kell, tök mindegy, hogy te se tudod, hova, de ne állj meg. Emiatt aztán volt pár pillanat, amikor azt éreztem, hogy ezt én nem fogom tudni megszokni, minden és mindenki idegen, kicsi és buta vagyok ehhez, inkább leülök itt egy padra aztán egy hét múlva szóljanak, hogy mehetek a reptérre -- az lesz a legbiztosabb, különben úgyis eltévedek. Vagy leginkább most sarkon fordulok, és hazáig futok, mert ezt nem bírom. Ezt csak azért írom le, hogy lássátok: az, hogy megyek előre, mint egy bulldózer, nem azt jelenti, hogy az anyósülésen nem sikítozik az elkényelmesedett, besz*ri "józan eszem" -- ő nyomná a rükvercet vissza a pocsolyába. Csak már megtanultam nem hallgatni rá, mert akkor sokkal jobb dolgok történnek. :) (És a hangocska egy idő után kussban marad. Nem mindig ad igazat, van, hogy csak utólag. "Na jó, nem is volt annyira hülye ötlet erre jönni." Köszi. Én megmondtam előre. :D) Na, ez múlt el másnapra. És persze csak akkor tűnt fel, hogy volt para, mikor már elmúlt. Tudjátok, az a hiányérzet. Valami nem stimmel, valami furcsaság van... mintha elhagytam volna valamit... vajon mi is lehet ez? Ja, persze: nem vagyok berezelve. Ah, a szabadság édes íze. Zsuzsiék elővakartak egy régi iPhone-t, vettek bele nekünk egy SIM kártyát, töltöttek rá 10 fontot (ebből a hét alatt összesen 3-at használtunk el), és a kezünkbe nyomták: Tessék, itt van rajta térkép, metrómenetrend, meg interaktív vonatos és buszos app. Utóbbiak miatt végre lecsurgott nekem, hogy mi is egy app valódi funkciója -- nem, nem ... Olvass tovább

Az első nap tele volt meglepetésekkel. Kedd éjjel korom sötétben vonatoztunk haza Lutonból, egy-egy kivilágított épületen kívül igazából nem láttunk sokat, ennyi erővel bármelyik városban lehettünk volna. Ezért tudtam, hogy még nagyobb hatása lesz a szerda reggelnek, hiszen akkor látjuk Londont először világosban. Na, a világos azért túlzás, reggel kinézve a borús tájra megkérdeztem Zsuzsit, hogy mikor kel fel a nap, mire ő: "Már fenn van, welcome to England!". Minden reggel ködösen, szürkén indult, majd valamikor kilenc és tíz között menetrendszerűen elkezdett felszállni, és onnantól kezdve hétágra sütött a nap. A tervezés a következőképpen zajlott: miután kiderültek a fix programok (Ádám előadásai, az én olvasótalálkozóm, Zsuzsiék szabad délutánjai), létrehoztunk egy közös Google naptárat, amit Zsuzsiék is láttak és tudtak szerkeszteni. Ezután fogtuk Ádámmal az összeírt "ezeket látni akarjuk" listánkat, én összevetettem a metrótérképpel, hogy mi merre van, és a fix programok köré szerveztük a többit attól függően, hogy mi mennyi időbe telik. Első napra leginkább apróságok jutottak, mivel délután már a Queen Mary egyetemen kellett lennünk Ádám előadásához, így a fél napos múzeumokat és az időrabló dolgokat nem ide pakoltuk. Most egy csomó megállónevet meg ilyesmit fogok mondani, úgyhogy a legegyszerűbb, ha az olvasás mellé előkaptok egy Google térképet, és akkor lehet követni, hogy mi merre van. :) Egy hetes Oyster Cardunk volt, ez a helyi bérlet, illetve úgy néz ki, mint egy bankkártya. Ki-be kell csipogni vele a megállóknál -- Budapestre is hasonlót terveznek, meg tudnám szokni, nagyon logikus rendszer. London zónákra van osztva, attól függ, hogy melyik zónába szól a bérleted, annyira drága. Lewisham (a főhadiszállásunk) még éppenponthogy a kettes zónába esik, így az összes vonat-metró le volt tudva az Oysterrel, egyszer kellett kiadni egy nagyobb összeget a közlekedésre, és ez meg is volt oldva. (A buszokra egyébként a 9-es zónáig érvényes az Oyster, ami több szabadságot ad.) Mivel 8 napot voltunk kinn, az utolsó napra már nem volt érvényes a heti bérlet, de arról majd az oda tartozó "fejezetben" mesélek. :) Szóval Oyster megvolt, reggel gyors kaja-kávé-fogmosás-öltözés (Zsuzsiék egyébként nem reggeliznek, vagy nem otthon, így ők mindig kicsit tovább szunyálhattak, mint mi), és indultunk is az első belvárosi heringtúrára. Aki utazott már csúcsforgalomban BKV-val, annak nem kell bemutatni, milyen az, amikor az ajtóhoz is odatapasztanak az utastársak, ... Olvass tovább

Hajnalban megérkeztünk Londonból -- a mosógépben már forognak a ruhák (még éjjel mindent bekészítettem, úgyis túlságosan fel voltam pörögve az alváshoz), akklimatizálódunk a budapesti tempóhoz, és próbáljuk feldolgozni az élményeket. Enyhe kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy sűrű volt az elmúlt hét. :) Sokat gondolkodtam azon, hogyan is dolgozzam fel itt a blogon a londoni kalandjainkat, végül a repülőtéren hazafelé (egy woman&home magazin félig üres oldalára firkálva) kitaláltam a beosztást. Tök egyszerű lesz: időrendben fogok haladni, napról napra. Azért nem zárom ki, hogy így is csapongani fogok. :) Tartsatok velem, ahogy virtuálisan kipakolom az élménybőröndöt a fejemben, és szortírozom a sok száz képünket! It's gonna be fun. Előzmények 1998-ban voltam először Londonban -- egy évvel Diana hercegnő halála után, pont az évfordulón. A Kensington előtt virághalom és gyertyák tömkelege; a szállodánk apával és a csoporttal pont az út másik oldalán volt. Instant szerelem volt a város, addig csak Agatha Christie szemszögén keresztül ismertem és lettem szerelmes, de élőben aztán teljes (és reményeim szerint kölcsönös) volt a vonzódás. Ha emlékeim nem csalnak, a Heathrown meg is simogattam az aszfaltot örömömben, amikor kiléptünk az utcára. Összesen 2 éjszakát töltöttünk Londonban, aztán mentünk tovább nyugatra, északra. Kipipáltuk a szokásos körök egy részét: London Dungeon, Big Ben, Westminster (apu felügyelet nélkül hagyott előremenni 2 utcasarkot, ez egy idegen országban 13 évesen hatalmas élmény volt!!). A második út már Ádámmal volt, 2001-ben, egy iskolai kirándulás alkalmával, a bázis ezúttal Oxford volt, és két napon buszoztunk be Londonba. Madame Tussauds, Tower, Big Ben, Trafalgar Square (ahol le voltam videózva, ahogy rámszállnak a galambok, én meg sikítozok), Oxford Street (ahol ellopták a videókamerát, benne a galambos felvétellel). Szóval a londoni kalandok rövidek és intenzívek voltak, és azóta vágytunk vissza mindketten, egy rendes (ahogy a művelt francia mondja, proper) londoni látogatásra: nincs csoport, akihez igazodni kell, nincs rohanás, azt csinálunk, amit akarunk, és csak megyünk, amerre épp kedvünk tartja.  ... Olvass tovább