A Bűvölet c. film hölgyei – garantáltan közös érdeklődési körrel
Egy kedves lánytól kapott levél ösztönzött erre a bejegyzésre, aki az egyetemen nehezen talál barátokat, pedig nagyon szeretne, mert magányos. Azt kérte, hogy ne idézzem a levelét, és válaszoljak privátban, de mivel az a gyanúm, hogy másokat is érint a téma, jobb, ha mégis kikerül a blogra. Lebeszéltem vele, hogy innen jön majd a válasz. :) A legjobb, hogy itt Ti is segíthettek neki, ami felbecsülhetetlen egy ilyen témában (is). Szerintem ugyanis hasonlóak vagyunk – az eddigi sok gondolatolvasós-rokonlelkes megjegyzés után nem is merem máshogy gondolni -, és reményeim szerint hasznos tanácsokat tudunk adni a Barátkereső Lánynak (ez lett most az álneve), hogy a mifélénk hogyan barátkozik, és hol találunk egymásra.
Ki a “mifélénk”? Nem harsány, kicsit talán introvertált, ideális hétvégi tartózkodóhelye: többnyire egy könyv mellett, és a szórakozóhely max. kikapcsolódásnak jó, de nem ismerkedős helyszín, mert a saját hangját se hallja, pedig beszélgetni szeretne. Barátkereső Lányunk ilyen, és én is hasonló vagyok, szóval ebből következtettem, hogy köztetek is lesz hasonló. A Barátkereső Lány kérdése egyébként konkrétan ez: Te mit csinálnál a helyemben? Hogyan kell barátkozni?
Volt az a reklám azzal a borzasztó, láncfűrészes bohóccal, aki azt skandálta, hogy “legyünk barátok”. Na, úgy nem. :) Szerintem bármilyen (akár baráti, akár szerelmi) kapcsolat legfontosabb tényezője a kölcsönös bizalmon és tiszteleten túl a közös érdeklődési kör. Ehhez pedig részemről az kell, hogy viszonylag nyugodt körülmények között tudjak beszélgetni az illetővel (lehet zene, de ne hangos, és ne az őrült partizásról szóljon a buli), majd kiderüljön, hogy van-e bármi, amiért együtt tudunk lelkendezni (túrós rétes, egy film, egy könyv, egy város – akármi!). Nálam egyébként soha nem volt olyan, hogy valakit ismertem, rendszeresen kommunikáltunk, és csak később kattantunk össze – vagy teljes közöny/felületes viszony volt, vagy az, hogy elkezdtünk beszélgetni, és azóta se hagytuk abba. Barátság első látásra? :) Valahogy úgy.
Muszáj egy kicsit tökösnek, bevállalósnak lenni, és kezdeményezni a beszélgetést. Persze, tudom, rögtön felmerül, hogy mi van, ha nem vagy neki szimpatikus? Semmi, előtte se volt kivel beszélgetned abból a társaságból, utána se lesz, de legalább megpróbáltad. Nem hiszem, hogy bárkit minősít, ha elutasítják az ilyesfajta közeledését – az életem során azokkal az emberekkel, akikkel beszélgettem, 99,999%-ban nem lettem mély barátságban, de nem néztem le őket, egyszerűen úgy kezeltem a dolgot, hogy váltottunk pár szót, de nem volt meg a kattanás, úgyhogy ne lógjunk feleslegesen egymás nyakán egész este/két előadás között/akárhol. Voltak olyan egyetemi óráim (mit óráim — féléveim!), amikor teljesen idegenként ücsörögtem végig az órákat, és van olyan emberke is, akivel még mindig tartjuk a kapcsolatot, pedig az első tanévben volt csak közös óránk, és annak is több, mint 7 éve. Ezt sem lehet erőltetni, szerintem kell hozzá legalább annyi varázslat, mint a szerelemhez. :) Vagy jön magától, vagy nem.
Ami megnehezíti a helyzetet, és magasra teszi a lécet, az a Szex és New York-fajta mítosz: egyszerre az életedbe csöppen 3-4 ember, velük aztán örökre összefonódtok, és egy csapat vagytok évtizedeken keresztül, jóban-rosszban, és hú de jó. Ugyanez volt gyakorlatilag az összes tinifilmben, kamaszfilmben a hatalmas baráti társaságokról (Bébicsőszök Klubja, meg gyakorlatilag az összes amerikai film a Jóbarátoktól Amerikai Pitével bezárólag). A realitás szerintem ennél sokkal árnyaltabb, és nem csak ez a lehetőség létezik – hanem például olyan is, hogy különböző életszakaszokból különböző emberek maradnak meg, akik aztán utána formálhatnak egy társaságot, de alapvetően szeparáltan mozognak az egyetlen közös nevező (Te) körül, és nincsenek összenőve. Nekem például külön köreim vannak, hol X, hol Y emberkével járok össze, attól függ, hogy hova megyünk, mi a program, stb. Utoljára teljes létszámban az esküvőmön voltak — mókás volt egyébként, hogy milyen jól kijöttek egymással; nyilván az, hogy én imádom őket, elég jó szűrő, és így egymással is pompásan megvoltak. Még valami, amit a filmek nem mutatnak: az is előfordul, hogy valaki lekopik. Miranda. Vagy Samantha. És Carrie keres új legjobb barátot magának! Miért ne? Semmi nincs kőbe vésve — vannak életfogytig tartó kapcsolatok, és vannak emberek, akik csak ideiglenesen az életünk részei. Ez így normális.
Egyébként kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan ember van, aki nem családtag/nem vagyok a felesége, de hívhat hajnali háromkor, és azonnal rohanok (és fordítva). Mennyi az esélye, hogy egy random összesorsolt egyetemi csoportban legyen olyan ember, akivel ennyire összekattantok? Elég kicsi. Szóval nem, nem tragédia, ha nem lógsz velük órák után, és nem buliztok együtt minden hétvégén. Nekik az a stílusuk, neked meg nem, de semmi baj nincs ezzel, nem lehetünk egyformák, és nem vagy jobb/rosszabb náluk emiatt.
Ennyi filozofálgatás után már ideje valami gyakorlati tanácsot is adnom. :)
- Légy nyitott, érdeklődő, próbálj meg beszélgetni, ha belepottyansz egy társaságba, de ne játszd meg magad, mert az hosszú távon úgyis tarthatatlan. Ha valaki szimpatikus, ne várd meg, amíg ő szólít le! Egy próbát megér – ha van eredménye, hurrá, de ne erőltess semmit. Bármilyen helyzetben jöhet egy új barát – akár a buszon, vonaton is, nem kell hozzá nagy körítés.
- Amennyire az időd és a pénztárcád engedi, mozdulj ki és járj olyan rendezvényekre, klubokra, előadásokra, ahol jó eséllyel találsz hasonló stílusú embereket. A rajongói klubok elég hamar áttérnek egy idő után sima barátkozós beszélgetésre, és már nem az n-edik kötetet fogják kitárgyalni nagy lelkesedéssel, hanem beszélgetnek mindenféléről, ami eszükbe jut, szóval nyugodtan keresd fel a legközelebbi díszhal/Bon Jovi/Szepes Mária rajongói klubot – mivel online is léteznek, a kezdeti ismerkedéshez még kimozdulni sem kell.
- Ha van Neked tetsző egyetemi program, ami nem táncos-bulizós, – vagy akár lehet önkéntesnek jelentkezni a szervezésre -, használd ki! Eleve szűkíti a kört, ha olyan programra mész, ami érdekel, és egy csomó emberrel találkozhatsz. Muszáj egy kicsit “marketelni” magadat, ebben is hasonlít a szerelemre. Ahogy a Nagy Ő nem fog becsöngetni, úgy a Legjobb Barát sem (kivéve, ha pizzafutár).
- Mozdulj ki a komfortzónádból! Nem kell a szöges ellentétét bevállalnod annak, amit szeretsz, de egy picit azért tágítsd a lehetőségek körét, és állíts kihívásokat magad elé – barátkozás nélkül is hasznos egyébként, nemsokára rendes pénteki kihívásnak is fel fogom adni. ;)
- Ne görcsölj rá a barátkeresésre – nem lesz minden találkozóból, eseményből egy tartós, évekig tartó barátságod, de attól még érezheted jól magad. Néha egy (akár felületes!), kedves csevegés is jól tud esni. Nem kell mindig megváltani a világot.
- Az őszinteség mindig segít. Én is gyakran érzem magam nagyon hülyén a rendezvényeken — ha nem ismerek senkit, akkor végképp (az esetek többségében ez a helyzet). De ha már ott vagyok, nem akarom támasztani a falat! Két megoldás létezik: vagy keresek valakit, aki szintén egyedül ácsorog, de bizakodóan nézeget, és akkor vele bandázok (ha láthatóan egyedül akar lenni, akkor természetesen hagyom), vagy egyszerűen csatlakozom egy társasághoz, és kerek perec megmondom, hogy “ne haragudjatok, nem ismerek itt senkit, esetleg csatlakozhatnék hozzátok?” Bemutatkozás, satöbbi. Kész, meg van oldva – még sosem küldtek el. Igen, ehhez is bátorság kell, de mindig meggyőzöm magam, hogy jobb vége lesz annak, ha nem csak idiótán ácsorgok egyedül. :) (Ha nagyon túl akarok lenni az eseményen, és nincs kedvem beszélgetni, akkor magammal sem erőszakoskodom a barátkozást illetően – belefér, nem lehetek mindig én a hiperkedves százwattos vigyorú csaj.)
- Szerintem az internetnek rendkívül nagy szerepe van a mai barátságokban (most mutogassak a blogra? :)): a közös téma adott, és ha van valaki, akivel feltűnően jól elkommentelgettek, érdemes privát levelezésben folytatni a dolgot – akkor is, ha egyébként nem is egy városban laktok. És igen, ezzel bátorítok mindenkit, hogy kezdjetek szerveződni, és tőlem tarthattok magán közönségtalálkozót is akár csak pár fővel (bár most szombaton lesz egy “hivatalos”), nem kell nekem mindenben részt vennem! És itt szeretném megcáfolni, hogy a net eltávolítja egymástól az embereket – én a 14 éves netes múltammal pont az ellenkezőjét tudom alátámasztani.
Több okosat nem tudok mondani, Ti jöttök, kedves többiek!
Ha szeretsz bulizni, akkor elmégy, kíváncsiságból, egyedül, és lehet, hogy fiúbarátokkal térsz vissza. Egy próbát megér.
Van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.- bölcs Salamon
Ezek a hímek nem jönnek velem… és jobban belegondolva, nincs is fiúbarátom. :S
Nem attól félek, hogy egyedül vagyok az adott helyen, hanem odamenni nem akarok egyedül, meg haza is egyedül haza tudok menni. (De ha majd nem leszek besza***i, akkor megírom, milyen volt egyedül elmenni. :D)
Érdekes téma, és sajnos érint is… Vannak barátaim, de többségük dolgozik vagy vidéken lakik, és így nehéz megvalósítani gyakori találkákat. Ők középiskolai osztálytársaim voltak, és rendszeresen találkozunk, de nem az a szoros barátnői viszony, azt hiszem. (Ha másképp lenne, talán most nem szólnék hozzá a cikkhez…)
Az egyetemen van 3 emberke, akikkel huzamosabb ideig együtt tanultunk, így tulajdonképpen emiatt kerültünk egymás mellé. Most tapasztaltam meg igazán, mennyire különbözünk, mi négyen. Még csak a zenei ízlésünk se azonos, semmi közös pont a sulin kívül. Szánalmat érzek emiatt… Van két másik lány, akiket az egyetemen ismertem meg. Őket szorosabb barátoknak tekintem. Mondjuk nem sok időt töltök velük se, mert egyiküknek sokat kell dolgoznia, a szülei nem tudják támogatni, de azért igyekszik. A másikkal pedig alig tudok közös progit szervezni, mert beszélgetni csak-csak tudok vele, de más közös nincs bennünk, tényleg semmi. Már idejét se tudom, mikor mentem el szórakozóhelyre táncolni…
És itt jön az én problémám, hogy szeretek bulizni, de egyedül, lányként elképzeléseim szerint soha nem mennék el szórakozóhelyre. És nem egy jazzkoncertre gondolok. Fiú ismerőseim azt mondják, hogy menjek, de fiúként ezt nem értik, hogy ez a másik nemnél nem ilyen egyszerű. Nem érzem annak. Erre adjon vki tippet, hogy ilyen helyzetben mi a teendő… Szívesen venném.
Én mennék, vagy vinném a fiúbarátokat is! :)
Koszi zoldnyussz a tippeket. :-) penz volt a legkevesebb indok, mert egy csokiban kimerultek a nev- es szultesnapi ajandekok. Ebben a szituban pont az a legrosszabb, hogy olyannal takarozott a lany, ami nem volt ok a “szakitasra”. Sajnos akkor sem, de most sem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy szorjam a penzt, pedig de jo volna neha!:-) Mas iranyt vett az eletunk, mas utunk lett. Mar tudom, hogy ez igy van rendjen. Igazabol, ami ma is kerdes szamunkra az az, hogy az addigi 12 ev baratsag mi volt? Rossz lehet azzal is szembesulni, hogy 12 even keresztul nem voltal jo helyen, es meg kell szakitanod a kapcslatot, amire jo megoldas nincs, csak rosszul jossz ki belole. Ezert inkabb az eltunt lanyt sajnalom.
Vannak itt budapestiek? :)
Egyébként nem rég kezdtem el az egyetemet és én is próbáltam ismerkedni, de sok negatívat kaptam, így eléggé elkeseredtem, pedig én pozitívan álltam az emberekhez :(
Örülök, hogy van ilyen oldal, ahol felmerült ez a téma. Bár nem kimondottan ismerkedős oldal, hanem inkább “lelkizős”, de szívesen ismerkednék hasonló cipőben járó emberekkel :)
Az olvasóim 60%-a budapesti, úgyhogy biztos vannak. :))
Szerintem szervezzetek egy városfelfedező túrát együtt :)
térkép elő – na jó mai gyerekeknek google mapson bejelölni :) – kiszúrni egy vonalat és irány! Tényleg ne vesztegessétek a fiatalságotokat, lendületeteket a monitor és a koli/albiszoba falainak bámulására, folyton hazautazásra (ha csak nem muszáj családi okok miatt). Annyi jó dolog van a városban, engem még 13 év után is lenyűgöz. Épületekre felbámulni, táblákat elolvasni. Vannak vezetett túrák is, akár ingyen, vagy éjszakai bicajos városnézés (még nem voltam, de szeretnék). Ja és lesz pl a világörökségi hétvége szept. 15-16ig (nemzetközi, ha valaki éppen külföldön van, érdemes megnézni, hogy a környéken mit láthat), amikor olyan épületekbe is be lehet menni, amik egyébként nem látogathatóak. Bővebben:
https://www.oroksegnapok.hu/index.php?oldal=2005
De biztosan találtok olyan programot is, ami megfelel az érdeklődéseteknek, sajnos fogalmam sincs, mi érdekel egy mai 18-20 évest. :(
Szóval hajrá fiatalság!
Bár nem vagyok nagy szervező, de nyugodtan írjatok az e-mailemre, ha benne lennétek egy kis kiruccanásban! :)
fishbone30@citromail.hu
Én benne lennék ilyesmiben, mindjárt írok mailt :) meg igazából mindenféle programban, pl. annyi jó koncert van Budapesten, de általában nem találok senkit, aki eljönne, egyedül meg azért nem az igazi. Úgyhogy pesti fiatalok, jelentkezzetek :D
Szerintem aki egyetemre jár, mindenképp nézelődjön a szaktársain túl, rengeteg érdekes előadás, kurzus, szervezet, program van, a “kockázat” viszonylag alacsony (értsd: nem baj, ha nem beszélgetsz senkivel, érdekes dolgokat látsz/hallasz), szóval vétek nem kihasználni a lehetőségeket. Én is ezt tettem az előző sulimban és most is, még ha nem is ismerkedtem nagyon össze senkivel, emberek között voltam. A barátságok pedig a legváratlanabb módokon alakulhatnak ki, az egyik legjobb barátnőmmel pl. majdnem egy évig szinte alig beszéltünk, pedig gyakran találkoztunk, utána jött a “kattanás”. Úgyhogy ha valaki most visszautasít, lehet, hogy később rájön, hogy rosszul tette és jóban lesztek, ha mégsem, akkor pedig jobb is, hogy nem rabolta az időd, nem szívta le az energiád. :)
Kicsit off, de a “mifélénknek” nagyon ajánlom ezt a videót, magyar felirattal is elérhető: https://www.ted.com/talks/susan_cain_the_power_of_introverts.html
Mindig meggyőz, hogy nem is rossz dolog introvertáltnak lenni, ettől még nem vagyok földönkívüli :)
Bár ezzel most a levélíró lánynak pont nem tudtam segíteni, elnézést a mellébeszélésért. :) Csak ez most kijött. :)
Arról, amit misimasi írt, jut eszembe…
Van az úgy, hogy az ember megváltozik, és a régi barátai idegenné válnak. Pl. a régi barátok olyan fájdalmakról tudnak, amire nem akar a másik emlékezni, és inkább eltűnik, hogy tiszta lappal tudjon indulni.
Vaaaagy…
Még az is lehet, hogy valami olyasmi történt az eltűnt lánnyal, amit szégyell előttetek… (az anyagi különbségeket például tényleg sokan így élik meg sajnos, láttam már emiatt elkallódó barátságot, hogy a szegényebb nem tudta tartani a tónust, és idővel kölcsönösen zavarbaejtő lett a helyzet.)
Vaaaagy…
Felhalmozódott benne egy csomó apróság, amiről korábban nem szólt, és most lett elég.
Vaaaagy…
Csak egyszerűen nincs kapacitása a barátságok ápolására.
Ki tudja…. Néha nagyon kevés “látszik ki” egy emberből…
Egyébként nem értek egyet a szó nélküli eltűnéssel, csak pont mostanában van ilyesmi érzésem nekem is, hogy bizonyos emberekkel nem akarok beszélni.
És az okát is tudom. Régen, amikor egyetemre jártunk, és magánéleti gondom volt, állandóan a problémámban dagonyázott meg ítélkezett két rémesen érdeklődő évfolyamtársnő. És ugye ezt tök jól lehet törődésnek álcázni, hogy esténként felhívogatjuk a másikat, és faggatjuk, ha kerülgeti a válaszadást, meg kéretlenül tanácsokat osztogatunk… én elég intelligens voltam ahhoz, hogy végighallgassam, ők meg kevésbé ahhoz, hogy meghallják azt, hogy én életemben én döntök.
Szerencsére nem lakunk egy városban, az egyetemnek meg vége lett. :) Össze nem vesztem velük, de a társaságukat nem keresem, mert mindig lehangoltak, meg elvették az életkedvemet.
Szóval nem ragozom tovább: nem hiányoznak, ez a szörnyű és kegyetlen igazság. :)
Volt régebben egy kis lelkifurdalásom, hogy jajj, milyen vagyok, hisz milyen rendesek voltak… Aztán bevillant: hé, mert mikor is? Amikor elhivatottan trancsírozták a lelkemet?
Más barátok viszont abból az időszakból is megmaradtak, velük találkozunk is, keressük egymást – de azt hiszem, az a titok nyitja, hogy őszinték is voltunk meg sosem “erőszakoskodtunk” egymással.
Egyébként tényleg nagy szerencsém van a barátaimmal, és hálás vagyok értük. Kicsit magammal is szerencsém van, mert általában kedvelem az embereket, és általában ők is engem.
Én másként látom a SAC-ot és akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy csak felületes barátságok léteznek az életben, mert sztem a SAC nem egy sci-fi és hallottam már ilyen barátságokról. A körítés az magyar szemmel persze mesei, de este elalvás előtt kikapcsol és azért vannak benne elgondolkodtató mondatok az életről. Nem olyan felszínes, mint amilyennek tűnik szerintem. És én is olyan barátságra vágyom, mint a filmbéli: segíteni egymásnak, jelen lenni egymás életében, együtt marháskodni vagy sírni, ha kell, hogy nyithassunk ajtót akár betegen is és csevegjenek velem, ha éppen a kórházban vagyok (jó erre persze ne kerüljön sor inkább). Teszek érte, de a hatékonyságom annyira nem jó, mert a másik meg nem vágyik ilyenfajta támogató közegre, még akkor sem, ha nincs nagyobb család körülötte. A SACban még az is nagyon megfogott, hogy képesek egymást elfogani a hibáival együtt, jóban-rosszban. Régebben nem néztem a sorozatot, de külföldön megfertőzött eredetiben majdnem 30 évesen. Javaslom, hogy 30 után nézzétek meg újra, lehet, hogy másként értékelitek majd (ja és ha lehet, eredetiben, mert annyira jók a hangok).
Hát fájó pontra tapintottál többünknél, Via és úgy tapasztalom, hogy ez egyre nehezebb lesz és egyre magányosodunk, mert jók a virtuális barátságok, de mégsem pótolhatják a hús-vér kapcsolatokat.
Próbálom ide linkelni az egyik emlékezetes jelenetet a barátságról:
https://www.youtube.com/watch?v=sQ-PzM4WnAI
Nem tudom, hogy mit olvastál, de sehol se írtam, hogy csak felületes barátságok léteznek a világon. :) És azt se, hogy a SatC rossz lenne – én is nagyon szeretem, de nem kizárólag így lehet barátkozni, márpedig a filmekben csak ezt a fajta barátságot mutatják be — ez az egy, amit kifogásoltam, nem többet.
Általánosan írtam, mert több hozzászólásban előkerült és nem bírtam a személyes preferenciámat nem ide tolni elétek, ehh :x A felületességet pedig inkább a saját keserűségemből, tehát nem tőled nem fogadom el, hanem az élettől, ha érted, mire gondolok :) Csak nem fogalmaztam elég cizelláltan és nem szerkesztettem meg jól a kommentemet.
Nehezen tudom elengedni a kapcsolatokat, legyen az baráti, szerelmi vagy más. Nem hisztérikusan pánikolok, fenyegetőzök (brrr), stb, csak nagyon elszomorít, hogy egyszer volt ott valaki, akivel megosztottunk az életünkből sok mindent, összehozott minket a kozmosz, aztán hipp és hopp, nincs és ő ezen könnyedén túllép (vagy csak úgy gondolom?), én meg ott maradok csalódottan. Bár most hogy így elgondolkodom, talán ez is változott és mégis kezdem elfogadni a másik döntését és azt, hogy akkor eddig tartott az a fejezet. (Az elengedéses kihívás is találó volt!) Na akkor ezen a nyomon folytatom az önvizsgálódást hétvégén. Köszi Via! ♥
Házifeladatként azért gyűjtök majd olyan film címeket, amelyikben nem rózsaszín cukrostakony a barátság :D
Nagyon csalóka tud ám lenni, hogy ki mit mutat magából. Mindenki máshogy éli meg a veszteséget, búcsút, gyászt. Van, aki csapkod, van, aki ordít, van, aki csendben pityereg a sarokban, de az utcán meg nem mondod róla, hogy épp belül kettétörik a szíve. De attól még nem immunis a témára, és el se nyomja, csak egyszerűen máshogy dolgozza fel.
Na mégsem azt írtam le, amit igazán akartam, ami valójában nem hagy nyugodni. (Kicsit szétcsúsztam a 8 óra monitornézés után, zombi üzemmódban nem kéne kommentelni, mert még élőben is gáz ilyenkor a kommunikációm). Na szóval azt elfogadom, hogy másként éljük meg a veszteségeinket, tiszta sor, pl nekem sem a fekete ruha, sűrű könnyek jelentik a fájdalom kizárólagos kifejezését gyász esetén.
Ami nagyon rossz, az a lepattintás okának az ismeretlensége. Nem akkor, ha csak próbálkozol haveri, baráti kapcsolatokat kialakítani, hanem amikor több éves barátságok szűnnek meg úgy, hogy hiába írsz e-maileket, smseket, próbálod hívni, de semmi reakció, vagy lebeszéltetek egy találkozót, de előtte megtorpan, szintén hiába keresed és fogalmad nincs, hogy miért. Mit rontottál el, esetleg bunkó voltál vele, megbántottad valamivel, gondolatban végig pörgeted a kapcsolatotok krónikáját, aggódsz, hogy baja esett, beteg lett (ha éppen nem egy FB függőről van szó és nem látod naponta, hogy él és virul) kérdések özöne merül fel. És ez nem egy eset, többször előfordult velem. Ez a nemtudás, ami fáj. Aztán végül el kell fogadni, hogy a körülmények így alakították vagy hogy mégsem voltatok igazán egy hullámhosszon. Zorán óta tudjuk, a szerelemnek múlnia kell, de ezek szerint a barátságnak is és akkor mi marad? Adódhatna a “legszebb dolog” c. film végszava válaszul, de nem lövöm le a poént, ha még valaki nem látta és éppen megnézné.
Nekem ez a komment a kedvencem az összes eddigi közül, ugyanis nekem is ez fáj a legjobban. Tisztában vagyok vele, hogy nem minden barátság tart örökké, és egy idő után mindenképpen megszakad, ha az egyik fél számára már nem fontos, de szerintem voltam annyira jóban a gimis barátnőimmel, hogy ne másfél év alatt szakadjon meg a barátságunk. Két éve ballagtam el, egy darabig levelezgettünk, az elején viszonylag gyakran találkoztunk is, aztán egy idő után egyre kevesebbszer írtak, pedig én tényleg mindent megtettem azért, hogy ne távolodjunk el egymástól. Fél éve azt gondoltam, hogy nem írok nekik többet, hátha csak elfoglaltak, és majd keresnek maguktól… azóta sem írtak. És azóta sem tudom, miért.
Nagyon együtt tudok érezni minden szavaddal, és köszönöm, hogy ezt leírtad.
És ez még csak a kezdet! :) Na jó, tessék egy kis optimizmust meríteni Viától, előtted a húszas éveid! Tök jó, hogy nektek már van lehetőségetek egy csomó információt megtudnotok a netnek hála. Jó, hát nekünk meg sok volt az ismeretlen, ami izgalmas is néha (még vezetékes telefonunk is csak 15 éves koromban lett :D).
De szerintem próbálj ilyen fiatalon inspirálódni innen-onnan, a fenti praktikákat alkalmazni és kerüld a véncsontok (vö. én) kiábrándító sirámait! :) Az akkor 18 éves gimis barátaid pedig lehet, hogy visszatalálnak hozzád vagy rájössz, hogy mégsem voltatok egy hullámhosszon. Az ötéves találkozón lehet, hogy kerek szemekkel nézel majd rájuk, hogy “mit ettél rajtuk”. Sokan furán alakulnak az érettségi után.
Nyilván nem akarok örökre ezen keseregni, azért is írtam Viának, mert változtatni szeretnék a helyzetemen, de akkor is fáj, és főleg nem is az, hogy vége, hanem hogy nem értem az okát :( Irigylem azokat, akik egy évtized elteltével is folyamatosan tartják még a kapcsolatot a régi osztálytársakkal.
Ja és szerintem akkor is kevésbé fájna, ha nem ez lenne a helyzet az egyetemen. Összeadódott ez a két dolog :( De ha esetleg az első válaszom tényleg félreérthető lett volna, nem fogok folyton ezen rágódni ahelyett, hogy továbblépnék :) Egyszerűen azért a te kommented fogott meg legjobban, mert azzal tudtam leginkább azonosulni a helyzetemből adódóan, és át tudom érezni, amit írtál.
Na megpróbálok ma értelmesebben írni, hátha sikerül is. Elgondolkodtam tegnap óta a helyzeten. Nos, gyerekkorom óta nagyon szeretek közösségbe járni, nem volt gond az óvodával sem, ma is élénken emlékszem rá, pedig régen volt. Valószínűleg a kiterjed családi kapcsolatoknak és nyitottságnak is köszönhető ez az attitűdöm. Szeretek beszélgetni, akár idegenekkel is, már kamaszkoromban is kaptam ezért bókokat, ami meglepett, mert ez olyan magától értetődőnek tűnt számomra. Viszont néha az új közösségben időre van szükségem, nem vagyok az a harsány típus, társaság középpontja. Mindig voltak barátok akikkel lógtunk/beszélgettünk/moziztunk (így sorban, ahogy nőttem), viszont sokat alakultam. Az értékrendem szilárdult, most kezdem azt érezni, hogy tisztában vagyok magammal és kicsit tudatosabban merek élni. Közben rá kell jönnöm, hogy tényleg csekély közös érdeklődésünk volt azokkal, akik elhallgattak és talán csak a közös tanulmányokra korlátozódott.
Viszont akikkel továbbra is régóta tartom a kapcsolatot (2 gimis, 2 fősulis), úgy tűnik, már meg maradnak. Van akivel szorosabb, van akivel lazább, és annak ellenére, hogy most már egy városban élünk csak kb félévente találkozunk (amin mindig csodálkozunk is), de örülünk egymásnak és hosszú órákig beszélgetünk. Akire pedig számíthatok is, egy volt kollegina, aki szintén csak a munka miatt került a városba, régi egyetemi barátok nélkül, kicsit magányosan évekkel ezelőtt. Na úgy érzem, hogy ő az, akiben van annyi nyitottság irányomba, hogy elfogad a hibáimmal, esendőségeimmel együtt és jókat nevetünk magunkon is sokszor. Remélem ez így is marad. Azt hiszem, addig nincs baj, amíg legalább gondolunk egymásra, mert akkor előbb-utóbb csak összejön a találkozás.
Ahol szerintem még társaságot lehet találni: – lehet, hogy időszakosan a mély barátság hiányát enyhíti, ha csak társaságban vagy- nyelvtanfolyamok (lutri hogy milyen a csoportösszetétel, de akadhat azonos életszakaszban lévő csoptárs is); tánciskolák; edzőtermek; sportklubok; természetjáró társaságok; ha érdekel a politika, akkor valamelyik párt helyi szervezete; vallási közösségek; kórusok. Hirtelen ennyi jutott eszembe, talán van köztük olyan is, amelyikhez különösebb anyagi befektetés sem kell.
Sajnos nem ismerem az érdeklődési körödet, de az alapján biztosan érdemes elindulnod. Lehet, hogy az évfolyamtársaid más szinten vannak éppen a személyiségfejlődésben vagy csak a statisztika alapján éppen nem a “neked valókkal” futottál össze eddig. A nagy őt is néha kínkeserves megtalálni, annyira elbújik, hogy óceánokat kell némelyeknek átszelni érte, vagy hosszú éveket várni. Aztán itt van Via, aki kamaszként rögtön “belebotlott” :). De rá kell jönnöm mindig, hogy így van jól, csak ki kell várni, hogy miért is.
Az en esetemben a nagy gimis negyesbol ugy lett harmas, hogy a kivalt baratno egy szuletesnapi osszejovetelen kozolte, hogy mar nem erzi jol magat koztunk, nem akar ajandekot venni, nincs penze. Kezdetben merges voltam. A tovabbi harmas talalkozokor mindig megemlekeztunk rola. Az osztalytalalkozora sem jott el (biztos nem akart megint mellem ulni). Tiz ev utan annak a hogy vagy kerdes is ertelmezhetetlen szamomra ebben a szituacioban.
Azota el tudom fogadni, hogy az emberek jonnek-mennek, tapasztalattal gazdagitanak, tanulunk toluk. Persze nem cel csak ilyen baratsagra hajtani, de formalja az embert.
még egy valami eszembe jutott a babám születése előtt egy hónappal költöztünk tök új helyre a városban: hegytető, csupa pici zsákutca. Esélyem sem volt, hogy valakibe csk úgy, véletlenül belefussak, így ahányszor jártam-keltem az utakon, gátlástalanul megszólítottam minden kisgyerekes anyukát. Azóta is van 4-5, akikkel rendszeresen összejárunk, pedig elég kilátástalannak tűnt elsőre, hogy ennyire elszigetelt helyen is ismerkedjek:) Mondjuk, ez tényleg az én “szinte-pofátlanul-tolakodó” habitusomból adódik…
Nagyon jól sikerült, összeszedett írás. :) Nálam többnyire spontán beszélgetésekből alakultak ki ismertségek (pl. egy elromlott kávéautomata okán). Szerintem fontos “szelektálni” – bár a barátság téma esetében ez furán hangzik – hisz’ nem várhatom el otthonülős barátaimtól, hogy bulizni jöjjenek velem, a pörgősektől pedig a “az elmúlt 10 évben olvastam…” c. előadásom végighallgatását. :D
Én úgy kerültem az egyetemre, hogy nem voltam gólyatáborban, szóval kettő csoporttársamat ismertem csak. Nem tartom magam elveszett embernek, de azért többosztálynyi ismeretlennel találkozni… És az én öltözködésem, meg a messziről látszó zenei stílusom nem mindenki számára bizalomgerjesztő. Mostanra viszont ott vagyok a kemény magban :)
Úgy gondolom, és az volt a tapasztalatom is, hogy rengeteget segít most már az ilyesmiben a facebook, meg úgy általában a közösségi oldalak. Akivel egy órákra jár az ember, és már tudja a nevét, azt egészen nyugodtan be lehet jelölni, és akár gyorsan kérdezni is valamit a kurzussal kapcsolatban. Én speciel olyan társaimmal tudtam ezek után élőben is kommunikálni, akiket amúgy nem biztos, hogy megszólítottam volna, vagy épp ők engem. A közösségi oldal a programszervezés miatt is nagy segítség, az első év elején rengeteg a közös eljárogatás, nálunk volt pl közös városnézés, meg hát kocsmázás, nyilván ^^ Ezek némelyikére el kell menni, persze ha Barátkereső Lány be nem tenné a lábát egy büdös ivóba, akkor oda nyilván ne, de lesni kell az ilyen lehetőségeket. Az órák előtti közös várakozás is nagyon jó terep, vagy pl amikor egy csoporttárssal együtt célozza be az ember a kávéautomatát, máris adott a közös téma: milyen kávét iszik a másik, jó fárasztó volt ez az óra, apropó xy vagyok. Bajtársak vagytok, ráadásul egy szakon, biztosan adódik téma. Bátornak kell lenni, és figyelni az adandó helyzetekre :)
Kilépni a komfortzónából, hát igen… Nehéz ügy! A barátkozáshoz, egyedül elinduláshoz önbizalom kell, az meg csak a komfortzóna “feszegetésével” megy – nekem.
Csak jóval egyetem után tanultam meg egy komoly kapcsolatban, hogy merjek vidám, nyílt és könnyed (=nem görcsösen beforduló) lenni az emberekkel. Addig egy suliban egy-két emberrel elvoltam.
Felszabadultabban a régi barátságok ápolása is gördülékeny, a kollégákkal is jobban elvagyok.
Most konkrétan hol barátkoznék? Munkahelyen és templomi közösségben, azt hiszem.
A fiú-lány barátság szerintem egy külön bejegyzést is érdemelne: én hiszek benne, de sokan dilisnek néznek emiatt.
Én azt vettem észre, hogy az ember lányának vagy van fiú barátja, vagy nincs, és ha az utóbbi kategóriába esőnek próbálom magyarázni, akkor nem érti meg, hogy “Nem, egyszer sem akartunk lefeküdni egymással.” Neki más a tapasztalata, és nem akarom győzködni. Barátkozzon mindenki akivel akar. :)
Nagyon sok fiúbarátom volt, és annyira utáltam, hogy ezeket mindenki félreérti!
Jókat szoktam derülni azon, amikor bizonygatják, hogy deee, minden pasi “azt” akarja, méghozzá minden nőtől. Az én fiú barátom is nyilván akarja, csak nem tőlem, hanem a feleségétől :-)
Igen. :)) Én mondjuk nagyon örülök neki, hogy “a férfiak mind…” kezdetű “igazságok” életem egyetlen pasijára se érvényesek – se arra, akinek a felesége vagyok, se azokra, akinek a barátja. Talán ezért vagyok a felesége és a barátjuk. :D
En hiszek a ferfi noi baratsagban, annak ellenere, hogy csak ferfibol haverjaim vannak, nem barataim, nameg ferjem.
A ferjemnek viszont van lany baratja. Ot en is ismerem, joban vagyunk, es tenyleg nem akarjak egymastol azt, amit a ferjem tolem. :-) Es ezt nem naivsagbol irom.
Én is megosztanám a tapasztalataimat :) Szintén nem tartoztam a könnyen barátkozó típusba, oviból, általánosból volt egy elég erős baráti köröm, így pl. nálam nem voltak nagy gimis barátságok. Amúgy is elég klikkes volt az osztály (szombaton érettségi találkozó, kíváncsi leszek;) ), pár emberrel tartom rendszeresen a kapcsolatot, ők egy régi barátnő kivételével fiúk. :D
Aztán jött a fősuli Budapesten, és bár nagyon nehezen indult, de lett egy elég nagy társaság…persze az alatt a három év alatt is sokat változtunk, sokan lemorzsolódtak, valakivel már nem tartjuk a kapcsolatot…akik pedig innen megmaradtak, ismét szinte csak pasik :D Hazaköltöztem, nehéz összehozni a személyes találkozókat, de ott az internet, beszélgetünk :)
Összefoglalva, szerintem jót tett nekem, hogy kikerültem a komfortzónámból, össze kellett szednem a bátorságomat, és megszólítani szimpatikus embereket.
Erre tényleg nincs konkrét recept, de annyi érdekes programot lehet találni, szóval ha az egyetem ebből a szempontból felejtős, akkor keresni kell az érdeklődésünknek megfelelő kiállítást/előadást/koncertet stb., venni egy nagy levegőt, és egyedül is elmenni. ;)
Egy pasi pedig igenis lehet jó barátja az ember lányának! :D
Kisvárosból jöttem, nekem is az a problémám, hogy egyetem után maradtam a nagyvárosban. Régi ismerősök ugye itt nincsenek, a volt csoporttársaim hazamentek vagy máshol találtak munkát. Páromon kívül az ő baráti körét (akik szintén nem mind idevalósiak) és munkatársaimat ismerem.
Ehhez még hozzájön az is, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki egy valamihez ért, de ahhoz nagyon (így egyszerűbb lenne ennek megfelelő célcsoportot találni), hanem aki mindenhez egy kicsit. Csak példaként: pont emiatt félek elmenni mondjuk egy olvasókörbe, mert én azt szeretek olvasni ami érdekel, mindenféle kötöttség nélkül. Van, hogy hónapokig nincs is időm olvasni. Az olvasókör viszont általában arról szól, hogy elolvasnak egy adott könyvet, és arról beszélgetnek.
De említhetnék mást is, mindennel ugyanez a helyzet.
Én lennék a Barátkereső Lány (még egyszer nagyon köszönöm, Via!), gondoltam, egy picit többet írnék magamról :)
Tudom, hogy nincs általános recept a barátkozásra, egyszerűen csak tanácstalan vagyok, mert korábban sosem voltam még olyan helyzetben, hogy ennyire magamra maradtam volna. Nem vagyok könnyen barátkozó típus, de eddig minden új közösségben sikerült találnom 1-2 embert, akikkel összebarátkoztam. Most viszont az egyetemen egyszerűen nem tudtam igazán közel kerülni senkihez sem, a csoporttársaim és én valahogy két teljesen más világ vagyunk :( Két éve ismerem őket, de senkivel sem tudtam megtalálni a közös hangot (pedig próbálkoztam!), szünetekben szoktunk beszélgetni, de ennyi. A gimis barátnőimmel is próbáltam tartani a kapcsolatot, de velem is az történt, mint többetekkel előttem, egy ideje már nem is érdeklődnek irántam, hiába próbáltam egy darabig megmenteni a barátságunkat. Sajnos nehezíti a helyzetemet az, hogy vidéken élek, egy nagyon kicsi városban, és csak hétköznapokon vagyok Budapesten.
Igyekszem megfogadni a tanácsokat, arra én is gondoltam már, hogy az interneten próbálok barátokat keresni magamnak, de valahogy eddig ódzkodtam tőle, mert nekem kicsit személytelen, de ha ilyen sok pozitív tapasztalatotok van, akkor én is ki fogom próbálni :)) Köszi mindenkinek a választ!
“Két éve ismerem őket, de senkivel sem tudtam megtalálni a közös hangot (pedig próbálkoztam!), szünetekben szoktunk beszélgetni, de ennyi.”
Én is voltam ilyen helyzetben. Igen, előfordul, hogy a társaság másféle emberekből áll, akikkel egyszerűen nem illesz össze. Ilyenkor annyit tehet az ember, hogy a “szükséges jó viszonyt” fenntartja (legyen kihez szólni a szünetben, legyen kitől infót meg jegyzetet kérni), de barátokat a csoportján / évfolyamán / szakján kívül keres.
Fel kell deríteni minél több programot és társaságot a környéken – az egyetemhez kötődők annyi előnnyel indulnak, hogy biztosan a te korosztályodból lesznek ott emberek. Egyeteme válogatja, de van, ahol egyes tanszékek is tök jó programokat szerveznek. Nálunk például volt teaház, irodalmi est, light matek érdeklődő bölcsészeknek, csillagnézés, ásványkiállítás, sőt barlangtúra is, amiről kiderült, hogy még kreditet is adnak érte, tiszta haszon :-)
Persze olyan egyetemen is megfordultam, ahol a különböző programok kimerültek annyiban, hogy melyik kocsmában vedeljünk. Ja, és a gólyatábor is csak erről szólt; egyetlen ismerőst sem szereztem ott. Ilyenkor maradnak a városi programok. Budapest azért elég nagy, valami érdekeset csak találsz :-) Lehet, hogy érdemes egy-egy hétvégére a fővárosban maradni, ha van valami jó program. Én is azt tapasztaltam, hogy ha az ember minden hétvégén hazamegy, sok jóból kimarad.
Az internetes barátkeresésnek meg nem feltétlenül kell úgy kinéznie, mint valami társkeresőnek. Ha bekapcsolódsz egy téged érdeklő téma fórumába vagy blogjába, előbb-utóbb biztosan akad néhány ember, akivel szívesen találkoznál élőben is. A főváros ebből a szempontból is előnyt jelent: legalább harminc netes ismerőst kapásból fel tudnék most sorolni, akikkel csak a távolság áll közénk, és akikkel végre élőben is találkozhatnék, ha egyszer Budapesten járnék.
A gimis barátságok meg nem mindig tartanak örökké. Van, akivel még évekig rendszeresen találkoztunk, de mostanra az egész évfolyamból csak az egy szem unokatesómmal tartom a kapcsolatot, aki itt lakik pár utcányira :-)
Fősulit befejeztem néhány éve, és mindenki szétszéledt, mindenkinek más lett a fontos. Én nemrég költöztem egy idegen városba a párommal, rajta kívül senkit sem ismerek… (jó persze szomszédok, néhány ember akikkel napközben összefutok) de más egyenlőre nincs. És nem is tudom hogyan barátkozzak felnőtt fejjel… pedig vágyom rá, talán túlságosan is… lehet nem kéne ennyire akarnom a dolgot, és rám találna a szerencse? Nem tudom, de ha sosem próbálkozom ki tudja mikor szalasztom el a lehetőséget. Mindenesetre nagyon vágyom arra ami évekkel ezelőtt megvolt. Barátok, programok, nevetés…
Kedves Zora!
Munkahelyen szimpatikus emberek? Vagy ott puhatolózás, hogy kedvenc zenei műfajodban, vagy hobbiddal kapcsolatban nincs-e valami megmozdulás, klub, szakkör, koncertek?
Vagy a röltexben az eladóktól puhatolózni, hogy van-e kézimunkakör a városban, a horgászboltban, hogy a pecások szerveznek-e versenyt, kórus keresése ha valaha szerettél énekelni, önkénteskedés a templomban, sportklub-konditerem felkeresése, ott közös futás leszervezése a jófejekkel, hobbiktól függően, de a szomszédok meghívása egy ismerkedős teázásra sem utolsó. Hátha elédsodródik pár jó ember! :)
Kérdések, kérdések, kérdések feltevése. Érdeklődés kimutatása, azt mindenki szereti! :)
Én már bő harmincasként kialakítottam a kisebb-nagyobb köreimet, ki netes klubból, ki sportoláskor, ki táncon csapódott hozzám, van régi kolléga is, kézimunkaboltos nőci is. Olyan szerencsés vagyok, hogy sok emberhez köt a munkám, hobbim, magánéletem, tudok válogatni jobbnál jobb emberek közül.
De a kezdet, a főiskola ideje nagyon nehéz volt.
Úgyhogy én magamat figyelgettem, hogy kiket “választok ki” barátnak, logikusan akkor nekem is úgy kell barátkoznom. :) Ez tanulási folyamat, és izgalmas!
Akikben megbízom, egyértelmű persze. Ha egyszer is eljátssza a bizalmamat, soha nem bízhatok meg benne, jobb megszakítani a kapcsolatot vele.
És ezután a szűrő után az maradt meg, aki sokat kérdezett engem, hogy sikerült a vizsgám, mi volt a dokinál, átsült-e a kísérleti kalács, épségben hazaértem-e a koncertről, stbtb.
Szóval akik érdeklődtek felőlem, azok kezdtek engem is érdekelni, én is nyitott, figyelmes próbáltam lenni velük.
Elkértem már metrón ismerkedve is emailcímet, hogy ne vesszen el a lány örökre, ha barátság nem is lett belőle, az csak időhiány…
Aztán hogy kikkel találkozom közülük a legtöbbet? Akik sok közös programot ajánlanak. Van olyan barátom, akivel rendszeresen összeírjuk 1-1 emailben, hogy melyikünk mire akar elmenni, ha a másik csatlakozna, akkor szóljon. A 90%-a nem trafál bele, de 10%-ra már akad társ. Sokkal többet látom őt, mint a többieket. :))
Szóval ha úgy érzed, jót beszélgettél valakivel a megállóban, vagy jót fórumoztatok együtt, vagy a hobbiboltban az eladólány ritka segítőkész, vagy a kutyáitok imádják egymást, akkor lehet, hogy a másik fél is barátkozna és ugyanúgy várja mint te, hogy jelentkezzél nála.
Hát mi akadálya, egy kérdés, egy programjavaslat felvetése elég kezdésnek!
Csak nem értik félre…
És minden levélváltásban legyen min. egy kérdés feltéve, hogy gördülékenyen menjen a kommunikáció, legyen mire válaszolnia.
Ha ő is olyan mint te, már nyert ügyetek van! :))
Sok sikert!
Hol? Hát a Fb-os Flyladys csoportokban, egyértelmű! :)
:) :) :) na igen:)
Az életben a legváratlanabb drámai esemény is produkálhat barátságot. Tavaly vetélésem miatt a kórházban töltött napok alatt szövődött barátság egy környékbeli anyukával. A legnehezebb pillanatokat élte át velem, és támogatott lelkileg. (Persze a családomon kívül.) Bár találkozni ritkán tudunk, hiszen neki 3 gyereke van, háztartás, munka… De interneten legalább heti rendszerességgel értekezünk. Szóval akkor is megtalálja az embert a jövőbeli barát, ha nem készül rá.
Via, észrevetted, hogy azok a témák, amikhez mélyebbre kell nyúlnod, azokhoz mindig hosszú hozzászólások érkeznek? :) Tényleg azonos az érdeklődési köröd az olvasókkal (köztük velem is)…
Én mindig nagyon nyitott voltam, talán azért, mert egyke vagyok, és ha nem csak felnőttekkel akartam beszélgetni, nekem kellett indítanom a társalgást. Az első iskolai barátnőmmel például négy évig össze voltunk nőve, pedig csak annyi történt, hogy első évnyitón egymás mellé ültünk. És én megszólítottam: Szia, Detti vagyok. Leszünk barátnők? :)
Azóta van 2-3 olyan barátnőm, akik, ha meglátogatnak, nem készülök külön. Ők már családtagok. Előttük felvállalom a csupasz mindennapokat is:) Nálam ez a barátság fokmérője.
Igen, észrevettem, és nagyon-nagyon élvezem. :))
Jó a fokmérőd, nekem is ez volt a párkapcsolati mérőm. Mindig a hajamat tépem, amikor olyat olvasok, hogy csajszik kiszöknek a pasijuk mellől az ágyból reggel, hogy full sminkben-fogmosás után tudják fogadni, miután felébredt, mert nehogymár smink nélkül lássa… Előbb-utóbb meg kell mutatni magunkat, ha nem tetszik neki, derüljön ki előbb! :)
Úgy gondolom, nincsennek valami jó hatással az emberre az ilyen filmek, amiket Via is felsorolt. Évek óta sóvárgok olyan társaságra, mint pl. a Jóbarátok, de be kell látnom, hogy ilyen a valóságban talán nincs is, és ez a tény csak elszomorít. Nekem is kevés barátom van, és amit észrevettem, hogy nem jó egy ember mindenre. Hülyén hangzik, de ez van. Kell egy barátnő a csajos témákhoz, egy fiú barát pl. a szakmai témákhoz stb. Nálam sajna az a baj, hogy a páromnak van egy gyerekkori baráti köre, nekem szintén van 2-3 emberke, de közös társaság nincs… Az egyetemen, amikor még senkit sem ismertem, kiszúrtam egy srácot, akinek elcsíptem egy poénját, és akkor eldöntöttem, hogy ő az én emberem, a barátja akarok lenni. Aztán egyszer azt mondta, hogy minek erőltetni, egyetem után mindenki megy a saját dolgára, és csak csalódás lenne a vége. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Az egész évfolyamról csak egymással. Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy a fiúkhoz is barátilag közeledjetek, aztán vagy szerelem lesz belőle, vagy barátság, vagy semmi. Én hiába keresgéltem a lányok között, mégis fiú barátot találtam. És igenis van barátság férfi-nő között, ami tapasztalatom szerint mélyebb, mint a lányoknál.
Van bizony, férfi-férfi meg nő-nő meg férfi-nő meg mindenféle kombóban. :) (És igen, akkor is, ha mindketten a barátjuk neméhez vonzódnak és elméletben lehetnének szerelmesek – de nem lesznek.)
Ritkán írok hozzászólást, de ez a téma megfogott. Én is voltam hasonló helyzetben (pl. főiskola közepén képzési helyszín váltás másik városba költözéssel, így aztán az iskolában évek alatt kialakult, összeszokott társaságokba cseppentem). Akkoriban én is próbálkoztam mindenféle “barát- és ismerősszerző praktikákkal”, de nem nagyon ment. Aztán később rájöttem, hogy nem a “trükkök” tehettek róla :) Szóval a félreértés elkerülése végett: tök jó ötleteket írtatok, amikből lehet mazsolázni, ihletet meríteni, lendületet venni – aztán vagy működnek, vagy nem :) Engem a téma egy másik nézőpontja érintett meg, arról szeretnék írni :)
Szerintem nem csak a barátságoknak, sőt, nem csak az emberi kapcsolatoknak, hanem az egész életnek egy jó alapja lehet, ha próbálod minél inkább önmagadat adni. De milyen is vagyok? Ehhez előbb le kell ásni egy kicsit mélyebbre, és aztán (nagyon fontos!) minősítés nélkül elfogadni, amit ott találsz. Ez vagy te, most, ha megfeszülsz, akkor is. Te vagy most az a lány, aki úgy érzi, hogy magányos, hogy nincsenek barátai, hogy nehezen kezdeményez beszélgetést, kínosan érzi magát a menzán, mert mindenki szereti a töltött káposztát csak ő nem :) Ha sikerül egy kicsit kívülről magadra nézned, látni fogod azt is, hogy milyen tippek jöhetnek be neked, és milyenek nem. Vannak emberek, akik a világ legtermészetesebb dolgaként lépnek oda valaki mellé, hogy “milyen szép időnk van”, mások sokkal nehezebben, megint mások egyáltalán nem is vágynak arra, hogy megtegyék. Egyik sem jó vagy rossz, és barátok mindenkinek “járnak” :) Ha belehergeled magad egy olyan szerepbe, amilyen nem vagy (de mondjuk valamiért szeretnél lenni), az egyrészt erőltetett lesz, másrészt nem azokat az embereket fogod megtalálni, akikkel igazán jó kapcsolatot tudnál kialakítani – hiszen te sem azt mutatod, amilyen valójában vagy, így max a felvett szerephez fogsz ideális játszótársat találni.
Más. Miért nincsenek barátaim? Bezárkóztam? Bántottak a múltban, és félek újra a közelembe engedni valakit? Lett egy párkapcsolatom, és úgy gondolom, hogy nekünk most már minden szabadidőnket mindig együtt kell tölteni, minden más csak utána jön? Olvastam Márainál, hogy igazi barátság csak férfiak között létezik, és elhittem? Az előző barátnőm is milyen szemét volt/felületes volt/ kihasznált/ ejtett/ kipletykált/ kicsúfolt/ akármitcsinált? Félek igazán önmagamat adni, mert úgy érzem, nem vagyok elég szerethető/ túl komoly vagyok/ vagy túl hebrencs/ túl vagy nem eléggé akármilyen? Engedd el – a múltat, az önértékelési problémákat, a kishitűséget, a saját gátjaidat. Ehhez előbb érdemes feltérképezni, hogy mik azok, aztán elfogadni, hogy most itt vannak – egyedül, szakemberrel, önismereti csoportban, direkt erre kihegyezve vagy csak egy beszélgetés keretében, kinek-hogy :) A világ összes barát- (vagy pár-)kereső trükkjét, tippjét bevetheted, ha lelkileg nem vagy nyitott rá, hogy új embereket (vagy egyáltalán: embereket) engedj az életedbe.
Harmadrészt: írta Via a görcsölést, nagyon egyetértek, és írok még egyet: címkézés. Miért akarunk embereket, helyzeteket, kapcsolatokat felcímkézni? Ő egy ilyen ember, ő meg egy olyan, ő a barátom, ő a haverom, ő a rokonom, ő a szerelmem, ő meg nem érdekel… Vele meg már háromszor találkoztam, ebből egyszer kávéztunk, kétszer cseteltünk is, az egyik tök jó mély beszélgetés volt, a másik csak olyan felületes, akkor az annyi mint… hogyaszongyahogy… ki is akkor ő most nekem? :D Teljesen mindegy :) Nem kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy találjunk egy (két, három, x) olyan embert, akivel minden titkunkat és gondolatunkat megoszthatjuk, minden dolgunkat megérti, mindent meg lehet vele beszélni és mindig. Miért támasztunk ilyen elvárásokat, miért őrizgetünk bekeretezett képet magunkban arról, hogy milyennek kell lennie A Barátnak? Emberek jönnek-mennek az életünkben, különböző kapcsolódások, kapcsolatok alakulnak ki és múlnak el, és ezek annyifélék, ahányan mi, emberek vagyunk. Igazából nem léteznek címkék, skatulyák, kategóriák, csak az agyunknak könnyebb ebben gondolkozni (és a lakást is könnyebb így rendben tartani, de a szívednek kedvesek nem biztos, hogy jól veszik, ha rendszerezve tárolod őket az életedben :p ) Szóval akár el is engedhetjük ezt az egész “barátot keresek” problematikát, és nézhetjük úgy a helyzetet, hogy: nyitott vagyok az új dolgokra, az új emberek megismerésére, arra, hogy mit kaphatok tőlük, és mit adhatok én nekik, hagyom, hogy alakuljanak a kapcsolataim, és nem ragaszkodom semmilyen ekőre elképzelt, agyamba raktározott elváráshoz vagy sémához :)
Remélem nem bánjátok, hogy leírtam, nekem most jól esett :)
Reggeli filozófia off ;)
Hasonló érzések, gondolatok mind a címkézés, mind a lelki gátak terén. Jólesett ezt így leírva, összegezve látni. Köszi :-)
Nagyon jót írtál, köszönöm. ♥
Minden mondat betalált.
Emlékszem, egyetemen az első nap az elsős bölcsészeknek volt valami fejtágítás, és fűt-fát leszólítottunk, hogy ki melyik tankörbe való. Mindenkinek szüksége volt új ismeretségekre, úgyhogy a szituáció adta magát. Későbbre maradt kideríteni, hogy ki való barátnak, ki jó ismeretségnek és ki az, aki még annak sem kell. :) Ebből a körből több “hármasfogat” is kialakult – nem négyes, mint a Szexésnyúban -, ebből egy a mai napig megvan, de tegyük hozzá, nem napi szinten történik a kapcsolattartás és baromi nehéz egy találkozót összeegyeztetni, viszont tudom, hogy bármi van, számíthatok rájuk.
Később másik szakon, levelezőn visszamentem az egyetemre. Ott már nem volt ennyire könnyű a barátkozás, de nem is nagyon érdekelt. Mindig elbeszélgettem valakivel, de egy lány volt, akivel többször és komolyabb dolgokról is, ebben lehet, hogy nagy szerepe volt a Miskolc-Debrecen távolságnak, sokat utaztunk együtt. Ahogy vége lett az egyetemnek, nem is találkoztunk/beszéltünk többet (de közösségi oldalakon az ismerősöm, khm…)
Lett olyan barátságom, amelyik bérlőtársi viszonyból alakult ki, és általában a kollégáim között is – bárhova vetődtem is eddig – mindig volt olyan, akivel összebarátkoztunk és akár a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
A szembe szomszédom és én egyszerre szültünk, de sosem találkoztunk, én nem mertem átkopogtatni hozzá, mert féltem, hogy hülye, és akkor hogy fogom lerázni magamról. Megoldás: megkérdeztem a védőnőt, hogy milyen a csaj, aztán össze is hozott minket. Egy másik kismama viszont a védőnői szolgálatnál szólított le, mert hasonló korúak a lányaink. Állítólag ő sem az a leszólítva barátkozós típus, de elsősorban a lányának keresett barátnőt, “melléktermék” a mi barátságunk.
ÖSSZEGEZVE: ami mindegyik esetben jelen van, az a KÖZÖS ÉRDEKLŐDÉS/SZITUÁCIÓ, és még valami: a NYITOTTSÁG. Egy színtelen “Szia, de szép időnk van!” kezdetből is lehet barátság, ha nem zárkózunk el a másik elől. Emlékszem, egyszer terheléses vércukor vizsgálaton voltam (nem terhesen), ahol nagyon sokat kellett várni, egy csajjal együtt múlattuk az időt. Aztán csatlakozott egy harmadik is, aki annyira jó fej volt, és olyan jól el tudtunk beszélgetni, hogy megkérdeztem, nem inna-e meg velem egy kávét. Iszonyú jót beszélgettünk, utána még többször is találkoztunk, telefon, skype, stb. Aztán valahogy elsiklottunk egymás mellett, akkoriban nem volt időm/kedvem ápolgatni ezt a bimbózó kapcsolatot. Lehet, írok is neki, hogy mi van vele.
:)
Nekem a közös program a kulcs. Én ha valamit először csinálok, először megyek valahová nagyon bizonytalan vagyok. Ez barátkozás szempontból jól jön, általában megszólítok valaki, szintén oda tartónak tűnőt. És így már van akivel “együtt lehet keresgélni”. Sokszor kiderül, hogy ő sem ismer senkit, így kicsit egymásra leszünk utalva és elkezdődik a beszélgetés. Pl. pár napja így kerestem termet. Ha már elkezd beszélgetni, legfontosabb, hogy legyen az ember érdeklődő. Ha megvan a konkrét kérdésre, amiért megszólítottad, a válasz, de még nem beszélgettek automatikusan és fenn szeretnéd tartani a beszélgetést, ahhoz kell valamilyen személyesebb kérdés. Nekem ez ment nehezen, szerintem ehhez kell a bátorság.
Ilyen szempontból jól jött az egy év külföld, ahol sokkal nehezebb barátkozni. Ott megszoktam, hogy nekem kell megkeresni az embereket, nekem kell felvenni a kapcsolatot, és nem szabad úgy éreznem, hogy zavarom őket egy emaillel, ugyanakkor meg kell értenem elég hamar ,ha csak udvarias akart lenni, azért egyezik bele a találkozóba. Ha ezeken vacakolok, egyedül csücsülhetek otthon.
Szóval itthon már az ilyen fajta bátorsággal felvértezve, már sokkal egyszerűbb.
Mindig meglep, hogy pont van egy bejegyzés, amiről úgy érzem nekem szól! Magam is lehetnék Barátkereső lány, annak ellenére hogy hosszú évek óta van párkapcsolatom, az ember lányának más barátokra is van szüksége!
Egyetemen én is próbálkoztam, de tényleg nem szabad erőlködni, vagy olyanokhoz csapódni, akiket hosszú távon nem érdekelsz/bírsz ki. A munkahelyi “jóbanlevés” meg végképp egy külön sztori! Köszönöm a cikket, ha sikerül felébrednem estig, többször is átrágom, nekem sem ártana pár új ember az életembe. :)
Nekem két dolog jött be az utóbbi években, pedig nehéz eset vagyok/voltam én is.
Az egyik a közös érdeklődési kör témáját finomítva: ha kellő ideig jársz egy közösségbe, pl. fitneszterem, jóga, stb., akkor egy idő után szinte maguktól indulnak el a beszélgetések, hiszen a már eltelt közös idő olyan, mintha az első lépést megspórolná nekünk (azaz a “helló, te ki vagy? legyünk barátok” lépést). Volt, ahol ez egy évig is eltartott, utána viszont már közösségi életet élni is jártam a kondiba; máshol, hála a másik fél elképesztő nyitottságának, kb. egy hét után barátok lettünk (igen, nem csak ismerősök). De például a nyelvtanfolyami, egyéb tanfolyami ismeretségek nem mindig jöttek be. Nos, igen, a sport, a sport, az mindig jobban összehozza az embereket :)
A másik módszer a régi ismerősök: néha eszembe jut egy-egy ember, és egészen egyszerűen megkeresem, írok neki közösségi oldalon vagy emailt, csupán annyival, hogy szia, hogy vagy, rég hallottam rólad. Ha ő is nyitott rá, lehet belőle valami. És amúgy fantasztikus dolog Újra felfedezni az embereket: milyenné váltak, milyen felnőtt lett belőlük 10-15 év alatt. És egyetemistaként is lehet a régi, pl. általános iskolai osztálytársakat megkeresni.
Én már egy korosztállyal idősebb vagyok, de hasonló cipőben járok (részben). Mikor fősulis és koleszos voltam, ez nem jelentett túl nagy gondot, de utána annál inkább. 300 km-re költöztem, férjhez mentem, a csoporttársaim is szanaszét spricceltek az országban. Mindenkit elfoglalt a munkája, akkor még nem volt e-mail, csak posta (pedig nem az őskorban volt, hanem a rendszerváltozás környékén), facebook meg iwiw sem, van, akit azóta is hiába keresek. Aztán jött a család, gyerek, szétmentünk, na. Aztán válás után hazaköltöztem egy vidéki kisvárosba a szüleimhez, már betegen, leszázalékolva. Minden erőmet a “túlélés” kötötte le. A régi gimis barátnőim már nem foglalkoztak velem, alig ismernek meg, legfeljebb pár szót váltottunk. Mindenkinek megvan a saját kis köre, amibe mintha nem lehetne belépni, mert az élethelyzetemmel kilógok közülük. 2 hónapja pedig Debrecenbe költöztem albérletbe, a fiam koleszos a gimiben, tök egyedül vagyok, mint az ujjam. Sajnos új párkapcsolatot sem sikerült kialakítanom, a korban hozzám illő pasik szexi, problémamentes 20 éveseket keresnek (én 44 vagyok) – de ez már egy másik poszt témája lehetne. Most a neten próbálok hasonló érdeklődési körű barátnőket keresni, akivel 3D-ben is találkozhatnánk, beszélgethetnénk. Mivel nem dolgozom, nekem a net jelenti az ablakot a világra. Az nlcafén találtam rá egy társaságra, akikkel a hobbim, a keresztszemes hímzés révén jöttem össze – előbb csak virtuálisan, aztán párszor igaziból is. Sajnos nagyon sokfelé lakunk az országban, nehéz a találkozást megszervezni, de volt már olyan, hogy 500 km-t utaztam egy taliért (plusz ugyanennyit vissza). A fáradságért kárpótolt az élmény, hetekig a levegőben közlekedtem, annyira feltöltött. Azóta is megbeszéljük egymással életünk szinte minden eseményét, bár lemorzsolódás itt is volt. Szóval nekem nagyon sokat segített a net, mert nélküle itthon kotlanék hétszámra anélkül, hogy értelmes szót váltanék bárkivel a gyerekemen kívül. Most pedig tervezem feltérképezni azt a sok lehetőséget, amivel egy megyeszékhely kényeztet: könyvtárakat, programokat, kézműveskedéssel kapcsolatos eseményeket. Hátha pont ott találok barátokra – vagy ha nem, legalább tartalmasan töltöm el az időt.
Bocsánat, hogy kicsit elkanyarodtam a témától, talán valakinek mégis hasznos lehetett.
Nem baj, hogy elkanyarodtál, sőt! Nálam amúgy sincs off téma, de ez abszolút ide tartozik. A barátkeresés nem csak az egyetemisták problémája – az igény megmarad életünk végéig, és talán “felnőttként” még nehezebb.
Itt biztos van még debreceni olvasó!
Jó írás, nehéz téma. Én is csak azt tudom javasolni: légy nyitott és kezdeményező, de ne nyomulós. A közös érdeklődés jó fogódzó: ha téged érdekel egy téma, ami elég másik embert is érdekel ahhoz, hogy programot szervezzenek köré, akkor ott jó eséllyel akadnak olyan emberek, akiket te is érdekelni fogsz. :-)
Egyes egyetemeken még olyan is van, hogy X megyéből érkezettek klubja. A közös nevező bármi lehet, aztán ha valakivel már szóba elegyedtél, akkor vagy bejöttök egymásnak, vagy nem.
Abban is egyetértek, hogy barátság a legváratlanabb helyzetekből is alakulhat. Egyszer, amikor épp hiába vártunk a vonatra, megszólított egy lány a közös érdeklődési körre hivatkozva (na jó, könnyű dolga volt, a gitár a hátamon azért elég feltűnő :-) ). Érdekes, hogy vele aztán nem lettünk különösebben jóban, bár egyébként jó fej volt és még közel is lakott – viszont bemutatott egy társaságban, ahonnan sokakkal haveri, és többekkel tartalmas baráti kapcsolatom szövődött. Egy lakótársamnak pedig a kedvesével (azóta már férje) lettünk jó barátok és később munkatársak egy önkéntes projektben. Néha az ember, akivel összehoz a sors, csak közvetítő a potenciális barátok felé :-)
Sok ember, aki társaságban amúgy jó fej, nagyon mufurcnak tűnik egymagában, főleg ha fáradt, rosszkedvű, vagy csak halálra unja magát éppen az előadáson.
Pedig az emberek legkönnyebben olyanokkal barátoznak, akik kedvesek, vidámak és segítőkészek. Próbálj tudatosan ilyen lenni (maradni), akkor is, amikor épp fáradtabb vagy. A művigyor nem nyerő, de szimpatikus(abb)nak fogsz tűnni, ha azt látják, hogy köszönsz a portásnak, kölcsönadod a tolladat a melletted ülőnek, és képes vagy nevetni a kellemetlen vagy bosszantó helyzeteken is.
Nogara tippje is jó, hogy valahogy jelezd a külvilág felé az érdeklődési körödet – csak vigyázni kell, hogy ne legyen ez túl sok. Egy “előfelejtett” könyv például működhet (amíg nem valami kivagyi olvasnivalóval bizonygatod a műveltségedet). Ha minden füzetedet a kedvenc együttesed/filmed/klubod/akármid matricája díszíti, a táskádról is ilyen kulcstartó lóg, sőt a pólódra is rá van hímezve, akkor nem mer majd senki megszólítani, aki nem érzi magát ennyire fanatikusnak.
Smartalex tanácsával is egyetértek: ne ragadj le egy embernél; maradj vele kapcsolatban, de ismerkedj tovább, a végén úgyis csak a java marad meg. :-)
Most, hogy megvan a beleegyezésed mégcsakazértis :D
Inspiráló cikk.
Szervezzünk urban:eve közönségtalálkozót Erdélyben :D Ahogy néztem Facebookon, lennénk jónéhányan. Márcsak az ismerőseim közül lájkolnak téged 5-en.
A tízezredik (lájkolód :D)
Szervezzetek! :))
Erdélyben. Érzem, ahogy ezek a netes találkozók egyre távolabb és távolabb kerülnek tőlem. :D
Marosvasarhely?
(csendesen bekiabál, hogy igen, igen, igen! :) )
Teljesen jó, de nehéz téma. Érdekes, hogy az ember hogyan választja ki a barátait, hogyan választják ki barátnak.
Ahhoz, hogy az ember ismerkedjen, nem szabad különösen félősnek lenni. Én pl jópárszor mentem el egyedül rendezvényekre másik városba is. Egyedül mentem, de emberek közé, így nem aggódtam azon, hogy magányos leszek, mert hát volt ott egy csomó ember. Voltam pl egy 2 napos jótékonysági rendezvényen (azt sem tudtam, hogy kivel fogok aludni egy szobában, de egy éjszaka nem a világ, ha rossz társ jut), voltam egy olaszországi 3 napos úton, ill. egy hónapig voltam Amerikában (fősulis téma) és az utolsó pillanatig úgy volt, hogy senki ismerős nem lesz, addig a pillanatig, amíg meg sem ismerem a többieket. Minden ilyen helyen volt olyan személy, aki olyan hatással volt rám (baráti szinten persze), hogy azóta is sokszor eszembe jutnak, pedig nem tartjuk a kapcsolatot. Volt akit meg is sirattam, hogy nem találkozunk többet. Én egyedül is jól tudom magam érezni, elvagyok a világomban, így ha nem találok senki rokonlelket, akkor sincs semmi baj, de ilyen még nem volt. Úgyhogy, amit Via is tanácsolt, hogy egyedül menj téged érdeklő programokra, működik barátszerzés céljából. Mindig kapható volt valaki egy jó kis sörözésre. :)
Aztán vannak olyan barátok az ember életében, akik csak rövidebb-kicsit hosszabb ideig vannak jelen. Ezt el tudom fogadni, hogy ha ezek megszűnnek. Más lesz életvitelünk, érdeklődési körünk, eltávolodunk egymástól stb…
Aztán vannak a régi barátok (szerintem nekem csak ilyen van). Velük havonta egyszer tudatosan összejövünk, mert a hétköznapokon elrohannánk egymás mellett. Főleg, mikor érettségi után mindenki ment a saját útját járni, csak név-szülinapokkor találkoztunk, de ha ez a pár alkalom nem lett volna abban az időben, akkor lehet nem is tartanánk már a kapcsolatot. Ezen is dolgozni kell, hogy fennmaradjon az érdeklődés egymás iránt, mert ha túl régóta nem találkozunk, sok eseményt elfelejtünk elmesélni. Bár ez is lehet mulandó, az egyik barátnő kivált, megmondta, hogy nem akar velünk többet találkozni. Furcsa volt akkor, azóta sem tudom különösen mi van vele, de lehet már annyira nem is érdekel. Vége szakadt egy kapcsolatnak, szakított velünk. Kedves Barátkereső Lány, nincs régi barátod, akit szívesen látnál újra és mondjuk a facebookon is fentvan?
Aztán amióta gyerekeim vannak barátkozni kell a játszótéren. Néha erőltetett, néha jó, de tényleg béna szó nélkül állni egymás mellett és a gyereket lesni. Ebből sem született még számomra ennél messzebbremenőbb barátság. Valamelyiknek a nevét sem tudom, csak azt, hogy “Stifler mamája”. A lányka sem barátkozott össze úgy senkivel még, hogy ő hozott össze volna egy új barátnővel. Bár sosem erőltettem a járjunk össze témát, így szegény gyermek azt sem tudja, hogy akár jöhetnének hozzánk vendégek. DE mivel ma kezdte az ovit és ha talál valakit, lehet, hogy jóban kell lennem majd valakivel a gyerek miatt (érdekbarátság?). Furcsa lesz számomra, mert az ilyen barátságokat nem szeretem, ezt én csak felületesnek szeretném tudni. Alapjában véve barátkozós vagyok, de nem szeretem, ha valaki rámragad, mert én sem szeretem, ha rámragadnak.
Meg vannak messzebb élő budapesti tanulmányaimból maradt barátok, akikkel vagy más irányt vett az életünk a közel 10 év alatt és csak gondolunk egymásra, de erősen, vagy tartjuk a kapcsolatot és néha összefutunk. Pl szombaton egy továbbképzésen jó öreg Budapesten. Alig várom :)
Sok emberrel jóban vagyok, de új barátot nem szereztem az utóbbi időben. Pedig egy más látásmód, értékrendszer megismerése mindenkit egy kicsit gazdagabbá tehet. :)
És fel is teszem a kérdést: van itt soproni?
helyesbítés – nem szeretem, ha valaki rámragad, mert én sem szeretem, ha ráragadok valakire.
Értelek, én sem szeretek tapadni. Ha már nekem kínos, ha valakinek a nyakán lógok, az rég rossz… igyekszem még azelőtt észrevenni, hogy le kell lépnem, hogy kínos legyek. :)
Van itt soproni. :) Például én.
én is!én is!
Jelen! :)
Soproni! o/
Dejó, akkor vagyunk páran :)
:-)
Most aztán akkor már tessék találkozni! :)
Az egyetemen a legkönnyebb szerintem. Én anno azokkal barátkoztam, akik közel ültek. Nem járunk azóta össze, de levelezünk, tudunk egymásról és tök jó 4 (5) év volt.
Az összejárós barátaim azok viccesen alakultak. Nők Lapja Cafe fórum: barátokat keresek topic. Szerveztünk talikat és végül egy-két lánnyal nagyon jóban lettem, sőt az egyik ismertetett össze a párommal, aki nemsoká majd a férjem lesz.
Hűha, hát szerintem erre nagyon nincs recept vagy jótanács! De ha már muszáj, akkor légy merész, kezdeményező, de ne nyomulós! Ne ragadj le az elején egy embernél, hanem próbálj minél több mindenkivel megismerkedni. Úgyis szelektálódni fognak majd. Amúgy meg szerintem baromi jó érzés egy új helyen mindent tiszta lappal kezdeni. Az egyetem remek lehetőség az életreszóló barátságok megkötésére. De ha csak egy kedves tanulótársat találsz az egyetem idejére az se lebecsülendő. Én imádtam ezt az időszakot! Tudatosuljon benned, hogy mennyire jó most neked, mennyi lehetőség áll előtted.
Nekem néha már az is bejött mikor látható helyen hagytam elöl a könyvem az egyetemen, akinek hasonló az érdeklődési köre, esetenként ráharap a “csalira”, ha nem egy félős könyvmoly (: Nem tudom, honlapot ajánlhatok-e itt, de ha már könyvmolyokról beszélünk, van egy remek online könyves közösség, a moly.hu. Érdemes rajta szétnézni, mert azon túl, hogy nyomon követheted rajta a saját könyvtárad és olvasmányaid, rengeteg topicja és eseménye van, legyen az online vagy élő találkozó. Az érdeklődési körnek megfelelő fórumok is jók tudnak lenni, az egyik baráti társaságom egy ilyen helyen kovácsolódott össze, aztán az éterből kiléptünk 3D-ba. Via tanácsai nagyon jók, mozdulj ki, keresd azt, ami érdekel és ilyen helyeken legalább már a közös téma adott tud lenni egy beszélgetéshez (:
Kövesd figyelemmel az egyetemi programokat, a csoportodon belül pedig az embereket – oké, ez elég érrrdekesen hangzik, de nézelődni szabad, nem? Hisz úgyis ott vannak körülötted, aki szimpatikus, próbáld meg felvenni vele a kapcsolatot – lehet az kérdés az adott órai anyagról, beadandóról, to-ról. Ha nem is szövődik életfogytig tartó barátság, legalább már lesz ismerősöd, akihez esetleg szólhatsz az óraközi szünetekben. Nem azt mondom, hogy külsőről kell megítélni az embereket, de a testbeszéd igenis fontos, mert egy mosolygósabb emberhez könnyebb közeledni, mint egy keresztbe tett karú mufurchoz ;] Nagyon meglepő helyzetekben született beszélgetésekből is képesek jó kapcsolatok és barátságok kötődni, ne félj nyitni mások felé (: Nem kell ajtóstól rontani a házba, egy mosoly már kopogtat (:
Én is molyos vagyok. :) És az élő találkozókon is remekül el lehet lenni, mindenki beszélget mindenkivel. Találkoztam ott pl ezer éve nem látott ismerőssel is. :)
Ez egy nagyon jó kis bejegyzés lett! :)
Én is csak ajánlani tudom az internetet, nagyon sok ismerősöm, és akár barátom is lett általa! Sőt, volt olyan ember, akiről kiderült, hogy egy csomó közös ismerősünk van – a legjobb barátommal egy csapatban focizott pl. :), igaz, ez már jó pár éve volt, még otthon, egy kisvárosban. :)
De van két olyan barátnőm is, akikkel még nem találkoztam (illetve az egyikkel először tök véletlenül épp pár napja :D), de egész nap kapcsolatban vagyunk szinte.
Suliban pedig egy-egy zsúfolt teremben az ember könnyen szóba elegyedhet az épp mellette ülővel (szemfülesen szimpatikusak közelébe kell helyezkedni :)), de nagyon jó ötlet a valamilyen diákkörbe belépés is, tapasztalataim szerint ott születnek a leginkább barátságok az egyetemi évek alatt.
Kollégisták előnyben! Főzőcske a konyhában, mosógép tönkretétele, valami cucc kölcsönkérése a szomszédoktól óhatatlanul dumálással végződik :-)
Sziasztok, hová mentek? Ide meg ide, jössz velünk? Kértek valamit a kisboltból stb? Nálunk elég sok ilyen volt. Nem mindenkiből lesz életre szóló barát, de az majd úgyis csak 30 év múlva derül ki :-D
Ó, igen, az jó kis előny. :) Én albérletes voltam, és a levélíróm is. Azért a “jössz velünk”-höz kell egy kis nyitottság, nem mindenki olyan, hogy megkérdezi, engem már ráztak le így, hogy véletlenül se hívtak volna meg.
Hát igen, én is egyedül körözök az egyetemen három-négy napja, de ez alapján majd haladok :)
Én sem vagyok könnyen barátkozó típus, ráadásul nagyon keveset mozdulok ki. Ellenben az interneten nagyon sok ismeretséget kötöttem, és néhány igazi barátságot is. A távolság miatt nem könnyű “3 dimenzióssá” tenni ezeket a barátságokat, de megoldjuk. :) Itt is közös érdeklődésből indult a dolog (ma már mindennek van speciális fóruma :)), és van, akivel ma már szóba sem kerülnek az eredeti témák, úgy elmélyült a barátságunk – az érdeklődés elmúlt, de a barátság megmaradt. :)